Tanácsok

Sziasztok!

A szokásos köszönömmel kezdeném, amit biztos untok már, de rosszul érezném magam, ha szó nélkül elmennék amellett, hogy megint milyen sok visszajelzést kaptam, és különben is, tényleg nagyra értékelem minden egyes pipátokat, szavaitokat. Szóval köszönöm, a hozzászólásokra azonban csak holnap tudok válaszolni. :)

Mindig megkérdezitek, hogy a következő rész mikor jön, pedig oldalt van egy szövegdoboz, ahová mindig kiírom a rész címét, hogy kinek a szemszögéből van, és hogy mikorra várható. Ezentúl kérlek titeket, hogy ott keressétek :)

Jó olvasást!

xxx Larissa

****************************************************

Chapter 22

- Integess nekik – mosolyogtam Elianára, mielőtt beléptünk volna a hotelbe.

Egy játszótéren voltunk, mert nagyon el szeretett volna menni, nekem meg úgysem volt jobb dolgom. A hotelből még viszonylag normálisan kijutottunk, de visszafele már valamiért nehezebbnek tűnt. Mintha megkétszereződött volna az ott ácsorgó lányok létszáma, talán pont én voltam az, aki egyértelművé tette számukra, hogy kedvenc együttesük tagjai valóban ebben a hotelben szállak meg. Rosszul éreztem magam, hogy megint csak a problémát okozom nekik, de mentségemre legyen, hogy nem voltam még valami gyakorlott a bujkálásban. Nem voltam hozzászokva, hogy nem sétálgathatok csak úgy, és hiába sejtettem, hogy nem leszek a fanok kedvence, a várnál is rosszabbul érintettek a rosszindulatú megjegyzések. Most is egy jó párat kiszűrtem a kiabálások közül, úgyhogy próbáltam gyorsan meggyőzni Elianát, hogy köszönjön oda a tőle olvadozó lányoknak. Végül sikerült egy szégyenlős mosollyal megspékelt inkább legyintésnek nevezhető integetést kierőszakolnom, majd amilyen gyorsan csak lehetett bementünk a biztonságot adó falak közé.

- Minden rendben? – futottunk bele Niallbe, aki két testőr társaságában tartott a bejárat felé.

- Igen, csak… sajnálom. Azután lettek ilyen sokan, hogy láttak innen elmenni – néztem rá bocsánatkérően.

- Jaj, nem – rázta meg a fejét gyorsan. – Liam posztolt egy képet, de előtte is tudták, szóval terjednek az infók maguktól is – legyintett.

- Oké, most egy kicsit megnyugodtam. Így is okoztam már elég kellemetlenséget, nem szeretnék még többet ártani – sóhajtottam fel megkönnyebbülve. – Na, menj, nem tartalak fel. Csak óvatosan! – néztem ki bizonytalanul az utcára.

- Tudom, hogy nem sok közöm van hozzá, de örülnék, ha elfogadnál egy tanácsot. Ne okold mindenért magadat – mosolygott rám bátorítóan, aztán a testőrei kíséretében kilépett az ajtón.

Elgondolkozva bámultam utána, mert nem igazán értettem, hogy ezzel a mondattal, mit akart mondani. Úgy gondolja, hogy nem egyedül én vagyok a hibás? Vagy csak sikerült ilyen hamar kiismernie, hogy tudja, én még azért is magamat okolnám, ha most a világ másik végén valami természeti katasztrófa lenne.

- Mami, megyünk? – rángatta meg a kezem Eliana, mire én egy kis türelmet kértem tőle. Láttam, hogy Niall nem mozdult a bejárattól, pedig azt hittem, készül valahova, így kíváncsian néztem, hogy mi történt. Picit közelebb sétáltam az üveghez, hogy több teret lássak be, aztán rájöttem, hogy beszél nekik. Ennek hatására a tömeg kezdett elcsendesedni, én pedig hallottam, ahogy Niall még mindig kicsit hangosabb hangerővel beszél.

- Szóval adok nektek autogramot, csinálhattok képeket is, csak arra kérlek titeket, hogy maradjatok csendbe. Ha nincs csend, muszáj lesz visszamennem.

Szavai hallatán azonnal rájöttem, hogy ő konkrétan a rajongókhoz ment ki, és teljesen elérzékenyültem. Nem tudtam, hogy miért, de ez a gesztus olyan aranyos volt, hogy még rám is hatással volt. A lányok valóban elcsendesedtek, olyannyira, hogy hallani lehetett, amikor Niall felnevetett valamin, ez pedig alaposan lenyűgözött. Ezeknek a srácoknak hatalma van, nem is kicsi.

- Mit csinálsz? – hallottam meg Harry hangját közvetlenül mögülem.

- Úristen – csúszott ki a számon, miközben ijedtemben egy kicsit megugrottam.

- Hoppá, sajnálom – nevetett fel a reakciómon.

- Niallt nézem, aranyos tőle, hogy kiment – magyaráztam meg, hogy miért állok a hotel ajtajában.

- Én is épp oda tartottam. Ő áldozta fel magát, mert Louis-nak fáj a feje, és ezek a falak nem igazán tompítják a sikításaikat. Reméltük, hogyha valaki kijön, akkor lenyugszanak egy kis időre, én viszont megsajnáltam Niallt, úgyhogy jöttem segíteni.

Ez volt az első alkalom, hogy ennyire felszabadult volt mellettem. Még sosem nevetett, amikor velem beszélgetett, úgyhogy ezt javuló tendenciának tudtam be, és nagy örömmel töltött el. Ráadásul ilyen hosszan se társalogtunk még egymással az elkerülhetetlen helyzeteket leszámítva. Nem igazán vettem észre változást azóta sem, hogy elmondtam a tetteim miértjét, de nem is vártam, hogy egyszerre majd minden megoldódik. Hiszen, hiába tűnik már nekem éveknek, amióta utál, valójában még csak három hete tudta meg az igazságot, én pedig nem siettettem. A mostani mosolya már így is bőven elég nekem, reményt adott, hogy talán egyszer, még ha nem is fog kifejezetten szeretni, azért majd nem fog rám haragudni.

- Kivihetem Elianát? Úgy veszem észre, hogy szeretik, én meg szeretek vele dicsekedni – kérte az engedélyemet.

- Csak egy esetben – néztem rá komolyan, mire ő kíváncsian pillantott vissza. – Ha ezentúl nem kérsz engedélyt mindenért. Ha csokit akarsz neki adni, nem kell megkérdezned, hogy kaphat-e. Ugyanannyira a tiéd, mint az enyém, szóval elég, ha csak szólsz, hogy például elviszed sétálni, rendben? Szóval, őt kérdezd meg, hogy van-e kedve kimenni veled – néztem le Elianára, aki még mindig türelmesen állt mellettem. Szerencsém van, hogy ilyen téren, nem egy ficánka. – Harry figyelmesen hallgatta, amit mondtam, majd annak jeléül, hogy felfogta szavaimat, bólintott egyet. – És örülök, hogy szereted – tettem még hozzá.

- Még jó, hogy szeretem. A lányom – nézett fel rám, mert időközben leguggolt hozzá. – Szeretnél kijönni velem? Az a sok ember kint, mind szeretne téged látni – mosolygott rá kedvesen.

- Kiabálnak – rázta meg a fejét, mire Harry beletörődően felállt.

- Ne add fel ilyen könnyen. – Nem akartam beleszólni, de képtelen volna magamban tartani tanácsomat.

- Nem akarom erőltetni – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

- Erőltetés az, ha az ötödik nem után kiviszed magaddal – adtam a tudtára, majd közelebb toltam hozzá Elianát, hogy próbálja meg újra.

- Ha megkérem őket, hogy ne kiabáljanak, akkor kijössz?

- Félek – kapott újra nemleges választ, mire megint fel akart állni, de én a hátára tettem a kezem, és visszanyomtam. Egy ideig tanácstalanul néztek egymásra, aztán végül Harry kitalált valami újat.

- Ígérem, hogy csendben lesznek, és ott leszek veled. Ha pedig be szeretnél jönni, azonnal behozlak, rendben? – nyugtatgatta, én pedig elismerősen bólogattam mögötte.

- Oké – válaszolta Eliana, Harry pedig győztes mosollyal nézett fel rám. Aranyos volt, ahogy az apró sikereinek örült. Szerintem nem is tudta, mennyire ösztönösen viselkedik apaként.

Előbb egyedül ment ki, mert számított rá, hogy Niall kérése ellenére, amikor meglátják őt, ugyanúgy felvisítanak majd, de azonnal lepisszegték őket. A testőrök és Niall is mutatták a kezükkel, hogy továbbra is csendet kérnek, majd Harry is mondott nekik pár szót arról, hogy az eddiginél is kevesebb hangoskodást szeretne kérni, mert kihozza a lányát, majd kinyitotta az ajtót, és átvette tőlem Elianát.

- Te nem jössz ki? – kérdezte meg tőlem közben.

- Nem kedvelnek túlzottan, szóval kihagyom – ráztam meg a fejem határozottan, majd visszacsuktam utánuk az ajtót.

Hallottam, hogy szinte egyszerre szólalnak meg, hogy Eliana mennyire cuki, majd Harry elindult az egyik oldalon, és egyik kézével autogramokat kezdett írni, a másikkal pedig próbálta távol tartani Elianát a rajongóktól. Be kell vallani, hogy elég idegesen néztem, amikor jó páran felé nyúltak, de tényleg óvatosak voltak vele, úgy tűnt, hogy mindenkinek sikerült visszafognia magát a fiúk kérésére. Képeket kezdtek csinálni vele, és úgy tűnt, hogy néhány perc után megszokta, hogy mindenki őt nyüstöli. A telefonokkal játszott, amiket a rajongók odaadtak neki, aztán amikor továbbmentek visszaadta, és egy másikért nyúlt. Egy kis idő után aztán megunta, és elkezdte magát lefelé nyomni, azt akarta, hogy Harry letegye, akinek látszott az arcán, hogy kicsit tanácstalan, de végül mondott neki valamit, aztán hagyta, had menjen. A kis félkörben kezdett mászkálni, amit a kordonok alakítottak ki, hogy a rajongók ne nyomuljanak egyre közelebb. Amikor észrevett az üveg mögött, odaszaladt, és tapogatni kezdte azt, mire én is odatettem a kezem. Egy ideig ezzel szórakoztunk, gondolom a takarítók örülnek majd, hogy összefogdostuk az üveget, aztán visszaszaladt a rajongókhoz. Valaki adott neki egy papírt, és egy tollat is, amit ő a földre tett, és rajzolni kezdett rá. Amikor készen volt a kis firkával, felnyújtotta a lányoknak, aztán visszament Harryhez, aki viszont már csak pár képet csinált, aztán bejöttek.

- Legközelebb is kiviszel? – kérdezte Eliana Harrytől, miután bejöttek. Mindketten felnevettünk, hallva, hogy végül is tetszett neki.

- Majd igen – hagyta rá Harry. – Nem vagytok éhesek? Mert én még nem ebédeltem – váltott témát.

- De, szerintem mi is eszünk – bólintottam.

- Akkor csatlakozom, ha nem baj – lepett meg újra mondandójával.

Természetesen nem volt ellenemre, úgyhogy együtt indultunk meg a hotel étterme felé, és gyorsan rendeltünk ennivalót.

- Köszönöm, amit az engedélykéréssel kapcsolatban mondtál – nézett rám, miközben falatozott.

- Ugyan, ezért nem kell köszönetet mondanod – ráztam meg a fejem.

- Szerintem meg kell. Te voltál vele két és fél évig állandóan, és én úgy éreztem, hogy emiatt neked több jogod van vagy, hogy mondjam. – Egyértelműen zavarban volt, én pedig hitetlenkedve néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyeneket is rágódik. – És a tanácsaidat is megfogadom, szóval ne félj megmondani, hogy mit csináljak, mert őszintén nekem fogalmam sincs, hogy működik ez az egész gyereknevelés dolog. – Hangja kétségbeesett volt, én pedig elkönyveltem magamban, hogy jól éreztem nem rég a bizonytalanságát.

- Hidd el, nincs szükséged a tanácsaimra. Legyél határozottabb, a többi tökéletes.

- Én is adhatok egy tanácsot? – kérdezte, majd miután bólintottam, folytatta. – Lehet, hogy most nem vagy a rajongók kedvence, de hidd el, hogy megszoknak, és sokkal kedvesebbek lesznek.

- És te? – kérdeztem vissza kissé bizonytalanul.

- Mit én? – nézett rám furán.

- Te is megszoksz? – pontosítottam.

- Talán. Meglátjuk.

Boldog Új Évet!

Sziasztok!

Úgy gondoltam, hogy illene írnom így az év utolsó napján egy kis posztot a blogra, ugyanis ebben az évben talán ez a blog okozta nekem a legtöbb örömet, amely természetesen nem csak az írásnak és a történeteknek köszönhető, hanem főleg nektek, olvasóknak.

Nem titok, hogy én nem az a rajongó vagyok, aki a kezdetek óta szereti őket, hiszen viszonylag későn hallottam róluk először, azonban miután egy kicsit elmélyedtem a zenéjükben és karrierükben egyaránt, rájöttem, mennyire imádnivalóak, és rettenetesen a szívemhez nőttek. Aztán kipattant egy ötlet a fejemből, és mivel korábban is írtam már fanfictionöket, csak más témában, gondoltam, oké, miért ne írhatnék egyet a legújabb kedvenceimről is? Így született meg aztán ez a blog, aminek így utólag a bevezetőjét olvasva, jókat nevettem. De úgy gondolom, az is a blog része, ezért nem távolítom el azt a bejegyzést, viszont óva intek mindenkit, hogy visszakeresse xD

Mint tudjátok az első történet főszereplőre Liam volt, és igazából az csak egy nagyon könnyed kis valamicske volt, semmi komolyabb tartalommal. Egyszerűen csak élveztem írni, és reméltem, hogy nektek is tetszik majd. Arról azonban még csak nem is álmodtam, hogy év végére majdnem 45.000 lesz a látogatottság, és hogy a feliratkozók száma megközelíti majd a 80-at. Egész évben lelkesen írtam a blogot, mindkét történetet imádtam és imádom, és az, hogy ezzel ti is így vagytok, nagyon hihetetlen számomra.

A rengeteg hozzászólás és vélemény a részekkel kapcsolatban, az, hogy látom, tényleg van, aki olvassa, hatalmas lendületet ad, és nem győzöm elégszer megköszönni, hogy itt vagytok, és kitartóan olvastok. A csúf igazság az, hogy ez a blog a régi blogom rovására ment, mert mióta elkezdtem írni Larissa és Liam történetet, ott csak ígérgettem, hogy majd lesz új rész, majd hozok, de annyival jobban szerettem ezzel foglalkozni, hogy végül oda  szinte egész évben nem is posztoltam. Ez egy kicsit fájó pont nekem, mert azt is nagyon szerettem, de én úgy érzem, megérte. Egy fejezetet lezártam az életemben, viszont itt ez a blog, ami ahelyett nyílt, és ami pótolja a régi hiányát. Sőt! :)

Nem szeretnélek már sokáig untatni titeket, csak még egy pár szót engedjetek meg nekem. Tavaly év végén láttam egy tök jó ötletet, amihez semmi más nem volt szükséges csak egy befőttes üveg, papír, toll és emlékek. Mindössze annyit kellett tennem, hogy minden jó dolgot, ami velem történt azt leírtam egy kis cetlire, és beledobtam az üvegbe. Először azt hittem, nem fog megtelni, de jócskán ki lett tömve, úgyhogy összességében azt mondhatom, hogy bár néhány dolog nem jött össze, 2014 életem egyik legeslegjobb éve volt. És bizony... a befőttesüvegben, a sok élményem, boldog pillanatom mellett ott van a blog, és ott vagytok ti, olvasók is. Mert mint említettem, ti és a blog volt az egyik legjobb dolog az évben. Sok embert ismertem meg közületek, és mindenkit nagyon megkedveltem, remélem, a következő évben még több ismeretséget kötünk, és sokat szórakozunk majd együtt.

Végül pedig egy összesített, gigantikus méretű KÖSZÖNÖM nektek, amiért részt vettetek az évemben, amiért velem voltatok, és mindenért, amit értem tettetek. Őszintén remélem, hogy a következő évben is itt lesztek, az biztos, hogy én várlak majd titeket a történet folytatásával, és még rengeteg új sztorival, mert vannak ám ötleteim bőven ;)

Tiszta szívemből kívánok nektek sikerekben gazdag boldog új évet, ma este pedig ne fogjátok vissza magatokat!

Szeretlek titeket,

                    Larissa

"Sajnálom"

Sziasztok!

Hihetetlen, hogy minden egyes bejegyzésnél egyre magasabb számokat látok. Az előző fejezethez 7 kommentet (+üzenetben, facebookos csoportban is sokan visszajeleztetek), 50 tetszik pipát kaptam. Ráadásul sok új feliratkozóm is lett a héten. Számomra hihetetlen, hogy tényleg ennyien szeretitek, és nagyon boldog vagyok, hogy ilyen sokan reagáltok is valamilyen formában a részeimre. A legboldogabbá tesztek, és nem túlzok! :D

Nagy valószínűséggel úgy néz ki, hogy a történet 25 fejezetes lesz végül, legalábbis, ahogy most számolgattam, így jönnek ki az események. Előre is szeretném jelezni, hogy nekem február 5-ig vizsgaidőszakom van, igyekszem nem csúszni, és tényleg írni a részeket, de ha egy hét kimarad, akkor azt nagyon szépen kérlek titeket, hogy nézzétek el nekem. Igyekszem mindenhol helyt állni, gondolom tudjátok, hogy nem könnyű. :)

xxx Larissa

**********************************************************

Chapter 21

*Harry Styles*

Tudtam, hogy nem fog semmin változtatni, ugyanolyan mérges leszek rá, bármit is fogok majd hallani tőle, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy mégis könnyebb lesz a kapcsolattartás, ha legalább néhány problémát megbeszélünk. Éppen ezért nem halogathattam tovább. Ráadásul ígéretet is tettem, és nem szokásom csak úgy a levegőbe beszélni.

- Tényleg? Most? – pattant fel a kanapéról, ahol eddig ült. – Úgy értem, igen – rázta meg a fejét egy kicsit. Láthatóan feszült volt, de szándékosan nem vettem róla tudomást, mert képes lettem volna megsajnálni, ahogy az interjúnk előtt is tettem.

- Meghallgatlak, mert megígértem – ültem le a kanapéra, mire ő is visszaült előbbi helyére.

- Azt sem tudom, hol kezdjem, de köszönöm, hogy tényleg szánsz erre időt – nézett rám hálásan. Halkan felhorkantottam, és vártam, hogy belekezdjen, mert szerettem volna túl lenni rajta. – Amit hallani fogsz, az minden bizonnyal nem az lesz, amire számítasz, és teljesen megértem, ha utána is el fogsz ítélni a tetteimért – folytatta.

- Nem igazán hiszem, hogy lenne olyan magyarázat erre, ami után meg tudnám érteni, hogy miért csináltad – tudattam vele gondolataimat.

Tisztában voltam vele, hogy tényleg nem viselkedek vele túl szépen, de képtelen voltam tovább lépni a sérelmemen. Sosem voltam az az ember, aki vissza akarja adni a fájdalmat, szóval nem ezért tettem, egyszerűen csak ezt váltotta ki belőlem. Ráadásul láttam, hogy mennyire bünteti saját magát, úgyhogy még csak szükség sem volt rá. Elkeseredett arcáról inkább leemeltem a tekintetem, mert hiába bántott meg ilyen mélyen, még mindig éltek bennem az együtt töltött percek, az, amilyennek megismertem. Nem tudtam csak úgy elfelejteni, viszont úgy éreztem, a történetek után képtelen lennék szeretni. Amikor szomorúnak láttam, még mindig meg akartam vigasztalni, de a sértettség nem engedte, hogy odalépjek hozzá, és a karjaimba zárjam. Akármennyire is akartam, nem tudtam elképzelni, hogy tényleg megtegyem. Így inkább kizártam, és nem vettem tudomást az érzéseiről. Ő sem vett az enyémekről, amikor elhallgatta azt a tényt, hogy van egy lányom.

- Nagycsaládban nevelkedtem, ezáltal végtelen gyerekszeretetet hoztam magammal, és nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, de mindennél jobban szerettem volna gyereket. Igazából ez gyenge kifejezés, és a végére te is rá fogsz jönni, hogy milyen végleteket öltött ez az egész. Egész életemben nem álmodtam semmi másról, minden, amit szerettem volna egy boldog párkapcsolat és egy gyerek volt, viszont úgy éreztem, hogy nekem ez soha nem fog megadatni. Láttam, ahogy a családtagjaim, az ismerőseim, mind megtalálják a párjukat, és gyerekeket nevelnek, én meg egyre csak idősödtem, és még egy normális férfi sem volt az életemben. Úgy éreztem kifutok az időből, hiába voltam még csak 26. Csak arra tudtam gondolni, hogyha 26 év alatt nem sikerült találnom valakit, aki szeretni tud, akkor már nem is fogok. És mi van, ha mégis? Kell egy pár év, amíg tényleg úgy érezzük, hogy elég komoly a kapcsolatunk a gyerekhez, de addigra már harminc fölött lettem volna, és az nekem már sok egy gyerekhez. – Feldúltan beszélt, a kezével kalimpálva indulatosan magyarázott, én pedig kissé megütközve néztem rá.

Nem igazán tudtam elhinni, hogy nem volt senki az életében. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek jól jönne egy ilyen nő az életébe, nekem legalábbis biztosan álmaim nőjét testesítette meg, amíg rá nem jöttem a titkára. Képtelenségnek hangzott az egész, ráadásul ez a kifogy az időből dolog volt a legnagyobb baromság, amit életemben hallottam. Azonban nem láttam értelmét, hogy miért hazudna, így annak ellenére, hogy talán várt valami reakciót, csendben vártam, hogy folytassa.

- Szóval úgy döntöttem, hogyha már a boldog párkapcsolat nem jöhet össze, legalább a másikat megoldom. Lett egy tervem, amiben amúgy te nem szerepeltél, csak véletlen kerültél bele. Úgy döntöttem, hogy eljárok szórakozni, és keresek egy apát a gyerekemnek. Havi egy próbálkozás nem túl sok, de nem tehettem mást, hiszen tudni akartam, ki az apja, és reméltem, hogy az egyik alkalommal majd összejön. – Ez volt az a pillanat, amikor a hallottaktól elképedve hajtottam a tenyerembe az arcomat. Milyen idióta terv ez? Hogy tudta ezt kitalálni? – Amikor veled találkoztam, még éppen nem volt meg a kiválasztottam, te pedig olyan könnyen kapható voltál. Még csak nem is kellett kérnem, hiszen feltett szándékod volt az ágyadba cipelni. Abban a pillanatban nem tűnt rossz ötletnek, gondoltam, te úgyis elmész, turnézol, kevés az esély, hogy újra találkozunk. Másnap reggel már nem akartam, átgondoltam az egészet, és nem értettem, hogy lehettem ennyire hülye, és életemben először kívántam, bárcsak ne esnék teherbe. De persze, megtörtént, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem neki. Eldöntöttem, hogy soha nem tudhatsz róla, mert nem akartam tönkrevágni az életed, és különben is, te nem akartad őt. Nem mondtam el senkinek, tényleg senki nem tudta, hogy ki az apja, és egészen úgy látszott, hogy valóban  nem találkozunk már. – Annyi gondolat kavargott a fejemben, miközben beszélt, hogy szinte beleszédültem. Az egészet egy óriási hülyeségnek tartottam, és képtelen voltam már tovább hallgatni.

- De mégis találkoztunk, rendben, innentől már tudom a sztorit – szakítottam félbe. – Őszinte leszek, és elmondom, hogy életemben nem hallottam még ennyi sületlenséget. De tényleg! 26 évesen azt gondoltad, kifutsz az időből? Pedig az nem sok, sőt szerintem manapság még fiatalnak is számít, ha valakiből ennyi idősen anyuka lesz – összegeztem gondolataimat erről a dologról. – De oké, tegyük fel, hogy megértem, hogy nagyon szerettél volna egy gyereket. Miért nem csináltad beültetéssel?

- Tudni akartam, ki az apja. Nem akartam, hogy csak úgy találomra valakitől legyen, akit még csak nem is láttam. Tisztában vagyok vele, hogy hiba volt, de… tényleg vágytam rá – hozta fel újra az egyetlen érvet, amit maga mellé tudott állítani.

- Akkor is jogom lett volna tudni. Miért nem gondoltál arra, hogy esetleg szeretném tudni, hogy részt akarok venni a gyerekem életében, még akkor is, ha nem volt tervezett, és egy vad idegentől lett? – pillantottam rá. Tudtam, hogy szemem árulkodik, mert szinte láttam magam előtt a szomorúsággal teli tekintetemet, és az ő arcáról is egyértelműen leolvasható volt a sajnálkozás. – Tudod, én is családcentrikus vagyok, én is imádom a gyerekeket, és én is szeretnék apa lenni. De én csak akkor akartam, hogyha megvan hozzá a tökéletes család, amibe beleszülethet. Tudtam, hogy a munkám miatt még jó ideig nem lehet ilyesmiről szó, és amúgy is fiatal vagyok. Öt évvel fiatalabb, mint te, nekem még mindig nem lenne késő. Sőt, ami azt illeti, baromi korai – soroltam sérelmeimet, csakhogy értse meg, miért vagyok rá ennyire kiakadva. – Ott akartam lenni a gyerekemmel a kezdetektől fogva minden pillanatban. Látni akartam, amikor megtanul járni, amikor beszélni kezd, tudni akartam mindenről, ami vele történik. De te esélyt sem adtál ezekre. Elvetted a lehetőségét, hogy jó apa legyek. – Amint kimondtam elfordítottam a fejem a másik irányba, mert nem akartam, hogy lássa, hogy a könnyeimmel küszködök. Összeszorítottam az állkapcsomat, és úgy meredtem előre, miközben sűrűn pislogtam, és reméltem, hogy egyetlen könnycsepp sem fog végigszánkázni az arcomon.

- Emlékszel, amikor… - hallottam meg halk, bizonytalan hangját. Nem fordultam felé, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem kezdek el kislány módjára bömbölni előtte, de vártam, hogy folytassa. – Miután Liam téged kért meg, hogy vigyázz Elianára, teljesen összeomlottam. Nem tudtam, mit tegyek, és volt egy pillanat, amikor azt hittem, elmondok neked mindent, de nem akartam, hogy ilyen döntéseket kelljen meghoznod. Tudtam, hogy fiatal vagy, előtted az élet, és azt hiszem, valahol mélyen sejtettem, hogy kérdések nélkül vállalnád Elianát. Meg akartalak kímélni ettől a döntéstől, és inkább döntöttem helyetted. Ez tűnt helyesnek, hiszen te nem tehettél róla, és nem akartam, hogy az én hibámnak te idd meg a levét. – Hallatszott a hangján, hogy ő is erősen küzd a sírás ellen, és amiket mondott nem segítettek abban, hogy jobban legyek. Nem tudom, hogy mire számítottam, mit fogok hallani, de az biztos, hogy nem erre. Viszont most már egyértelmű volt, hogy nem akart nekem szándékosan rosszat, az egyetlen hibája, hogy önző volt, és nem foglalkozott az én érzéseimmel, illetve az összes többi férfiével sem, aki apa jelölt volt. – Mielőtt aznap elmentél tőlünk, láttad, hogy sírok – felé kaptam a fejem, amikor megéreztem, hogy mellém ül. Nem tudtam, mit csinál, de nem akartam, hogy közel legyen hozzám. Hiába mondott el mindent, nem változott semmi. Ugyanúgy van egy lányom, akiről több mint két évig nem tudtam, és ugyanúgy ő az a nő, aki eltitkolta ezt előlem. – Nem akartam, hogy ott legyél, hogy úgy láss, de te ennek ellenére is átöleltél. Hülyén hangzik, de rengeteget segített, szóval… - miközben beszélt az egyik kezét a hátamra csúsztatta, én pedig aprót ráztam a fejemen. Tiltakozni akartam, hogy nekem nincs szükségem erre, de a másik karját is körém fonta, én pedig Isten tudja, hogy miért, de hagytam.

Jó pár percig ültünk ott, miközben én folyamatosan morzsolgattam a könnyeimet, remélve, hogy minél kevesebb árulkodó nyomot hagynak maguk után, aztán erőt vettem magamon, és lefejtettem a kezeit rólam.

- Én most… - mutattam az ajtó irányába, és azonnal el is indultam felé. Már a kilincsen volt a kezem, amikor megjelent mögöttem, és a másik karomra kulcsolta a kezeit.

- Csak még egy valami – nézett rám kérlelően, mire felsóhajtottam, és várakozva fordultam felé. – Sajnálom. Mindent nagyon sajnálok – mondta remegő ajkakkal, aztán engedte a kezem, én pedig kiléptem a szobából. Odakint megálltam, és vettem pár mély levegőt, aztán amikor meghallottam, hogy odabenn felzokog, menekülni kezdtem tőle.

Az idegeim felmondták a szolgálatot, amint beértem a lakosztályunkba, a szobámba rohantam, és nem foglalkoztam vele, hogy Liam és Louis, akik a közös helyiségben nézték a tévét, utánam kiabálnak.

- Harry, had segítsünk! – dörömböltek az ajtón.

- Nem tudtok. Hagyjatok békén – kiabáltam nekik vissza, majd egy halkabb kérlekkel spékeltem meg mondandómat.

A földre ültem, hátamat az ágynak vetettem, és hátrahajtottam a fejemet. Hagytam, hogy az eddig visszatartott könnyek útjukra eredjenek, közben pedig a plafont bámultam. Jó lett volna, ha megjelenik rajta valamilyen megoldás, de még ha ilyen csodák is léteznének, ezt még az sem tudná orvosolni. Két év nem fog csak úgy bepótolódni, és hiába nem tudtam Elianáról, akkor is szar apának tartom magam, hogy nem voltam mellette a kezdetektől. Amikor ma néztem, hogy elalszik, azt kívántam, bárcsak mindig így lett volna, akkor most nem Harrynek, hanem apának szólítana. Nem lenne neki idegen ez a kifejezés. De hát hogy ne lenne az? Alig egy hónapja csöppentem bele a kis világába, és még számomra is furcsa kimondani, hogy ő a lányom, nem hogy neki, aki még képtelen logikusan átgondolni és értelmezni a kialakult helyzetet.

Idegesen hajtottam felhúzott térdeimre a homlokom, aztán szaggatottan fújtam ki a levegőt. A zsebembe nyúltam, ahol a telefonom lapult, majd pötyögni kezdtem rajta egy üzenetet Lounak. Menj, és nézd meg Clairt, légy szíves. Nem én küldtelek… H. Hallottam, hogy reggel beszélgettek, és úgy tűnt, hogy megbízik benne, ezért reméltem, tud neki segíteni. Hiába haragudtam rá, nem akartam, hogy szomorú legyen, és neki nincs itt senkije, aki megvigasztalná.

A következő néhány nap furcsán telt, mert hiába beszélgettünk, semmi nem változott. Sőt, szerintem még feszültebb lett a légkör közöttünk, aminek a fő okozója én voltam, és ezt jól tudtam. Hiszen egyértelmű volt, hogy ő képes lenne együttműködni velem, ha én hagynám. Viszont neki nincsenek sérelmei, nekem viszont vannak, így senki nem várhatja el, hogy egyik pillanatról a másikra jó barátokká váljunk. Igyekeztem a legtöbb időt Elianával tölteni, még akkor is, ha ehhez Clair közelében kellett lennem. Jobban éreztem magam, ha a lányommal voltam, és őszintén megszerettem. Csodáltam minden kis gyermeki báját, és már csak attól jobb kedvem volt, ha láttam mosolyogni. Ennek érdekében aztán a srácokkal mindent összebohóckodtunk neki, és közben még az újonnan megjelenő újságcikkekről is elfelejtkeztem. Végül is várható volt, hogy nem fognak csak úgy elsiklani egy ilyen esemény felett, de reméltem, kicsit megértőbbek lesznek. Az újságírók már azt találgatták, vajon újra összejövünk-e, vagy már most több van közöttünk, mint barátság, és ettől felfordult a gyomrom. Egyértelmű interjút adtunk, amiben persze volt némi szépítés, de akkor is, semmi okot nem ad nekik a találgatásra. Örültem volna, ha egyszer az életben kész tényeket hoznak napvilágra, nem gyorsan megírt meséket, de már igazán megszokhattam volna, hogy az ilyesmire mínusz egy százalék esély van.

Egy ideig olvasgattam a twitter üzeneteket is, de aztán egy nagy kiborulásom után Will megváltoztatta a jelszavamat, és azóta se sikerült kitalálnom, hogy mire, így ezekről le kellett mondanom. Igazából biztos voltam benne, hogy jobb ez így, de kíváncsi voltam, és igenis érdekelt a rajongók véleménye, ezért kissé mérges voltam rá, hogy megint helyettem döntött. Az egyetlen, ami vígasztalt, hogy a koncerteken csupa kedves dolgokat láttam a táblákon, és úgy tűnt, hogy Elianát aranyosnak tartják. Hálás voltam azoknak, akik ilyen jól fogadták a hírt.

- Harry, anyukád gépe most szállt le, nem sokára itt lesz – hajolt be az ajtón Zayn.

- Köszi. Bejössz? – ültem fel az ágyba. Nem csináltam semmit, csak bámultam a plafont, ahogy az már szinte a hobbimmá vált az utóbbi időben.

- Ha nem zavarok – rántotta meg a vállát. Mostanában mindenki egy kicsit távolságtartóbb volt, pedig nem akartam, hogy úgy érezzék, nem vágyom a társaságukra.

- Dehogy zavarsz. Mi a helyzet Perrievel? – hoztam fel gyorsan egy témát, amiről beszélgetni tudunk.

- Épp az előbb küldött vagy ezer képet valami nyusziról, hogy had vigye haza, mert neki az kell – forgatta meg a szemét.

- Haver, ha Eliana állatkertbe szeretne menni, hozzátok viszem – nevettem ki, mire ő is hangosan felröhögött.

- Várunk szeretettel, csak vigyázz nehogy ő is kisállatokat akarjon hazacipelni utána – vágott vissza. – Töménytelen mennyiségben – egészítette ki magát, mire én tovább vigyorogtam.

Egészen addig beszélgettünk, amíg anyu nem kopogtatott. Amikor bedugta az ajtón a fejét, Zayn felállt, és miután köszöntek egymásnak, magunkra hagyott. Már egy jó ideje tudott arról, hogy van egy lányom, természetesen, nem az újságokból tudta meg, de azóta még nem beszélgettünk el erről komolyabban, úgyhogy itt volt az ideje. Ő pedig amint tudott iderepült egy kis lelki támaszt nyújtani, amiért nagyon hálás voltam. Legalább egy óráig meséltem neki, a legkisebb gondolataimtól kezdve a legnagyobbakig mindent, és hiába voltak itt a srácok, akiknek ugyanígy elmondhattam a nyűgjeimet, ez valahogy más volt. Sokkal jobban lettem tőle.

- Kisfiam, egyet jó, ha tudsz. Az életben mindegyik nő meg fog bántani, de meg kell találnod azt az egyet, akitől ezt érdemes elszenvedned – tette a vállamra a kezét mindentudó mosollyal, én pedig összeráncoltam a homlokomat. – Na, akkor láthatom az unokámat? – csapta össze a tenyerét izgatottan, én pedig felálltam, és mutatni kezdtem neki az utat Elianához.

Eliana első koncertje

Sziasztok!

Esküszöm, próbálok nem rendszert csinálni a csúszásokból, de pénteken vizsgám volt, és nagyon elcsúsztam mindennel. Most viszont itt a rész, amihez jó olvasást kívánok, de előbb még hadd mondjak egy nagy köszönetet mindenért. A kommentekért, a pipákért, a több mint 70 feliratkozóért és a 40.000+ látogatottságért!

xxx Larissa

*********************************************************

Chapter 20

Az interjúk után úgy döntöttem, hogy dolgozgatok egy kicsit, hiszen attól, hogy nem vagyok otthon, még ugyanúgy foglalkoznom kell a munkámmal is. Tudtam, hogy elmenne a cég nélkülem is ez alatt az idő alatt, de zavart volna, ha ennyire könnyen vettem volna az egészet. Ráadásul ott volt Naomi, akit továbbra is vezetgetnem kellett, őt sem akartam másnak lepasszolni, így inkább a gürizés mellett maradtam.

Mivel Eliana nem aludt délben, és este koncert lesz, ezért letettem inkább most. Amúgy is látszott rajta, hogy fáradt, annak ellenére is, hogy végig tiltakozott az alvás ellen, na meg, ha most nem pihen, akkor még koncert előtt bealudna. Nekem is könnyebb volt úgy dolgozni, hogy közben nem kellett még rá is figyelnem, úgyhogy miután sikerült elaltatnom, kimentem a hálószobából, és odakint a kanapén ülve kezdtem el pötyögni a laptopomon. Elsőként megnyitottam az e-maileimet, hogy a Naomival kapcsolatos teendőket letudjam, majd ezután kezdtem a sajátjaimmal foglalkozni.

Miközben a díszletek között válogattam, akaratlanul is felrémlett előttem Harry meggyötört arca, miután kijöttünk az interjúnkról. Nem lehetett könnyű neki, hogy rögtön utána beüljön egy másikra, és adja az imidzsét. Borzasztóan tiszteltem, amiért képes volt erre. Én minden bizonnyal vagy zokogva kuporogtam volna valahol egy sarokban vagy hisztizve kijelentettem volna, hogy én bizony ma már semmit az ég egy adta világon nem csinálok. Aztán amikor kicsit utána gondoltam, hogy ezek közül egyiket sem tettem meg, és most én is a feladataim fölött görnyedek, miközben elfojtom magamban a rengeteg rossz érzést és a kitörni készülő könnyeket, rájöttem, hogy bennem is van annyi tartás, mint benne. De akkor is, őt csodáltam.

Folyamatos, zavaró gondolataim miatt végül még egy kicsit sem voltam képes koncentrálni, úgyhogy inkább felhívtam a szüleimet, hátha ők egy kicsit feltöltenek, és utána tudok összpontosítani a rendezvények megszervezésére. A családi telefont a húgom vette fel, így előbb még vele is beszélgettem néhány percet, majd anya vette át tőle a készüléket. Hosszú percekig ömlött belőlem a szó, elmeséltem neki mindent az érkezésem pillanatától kezdve, hiszen azóta nem is beszéltünk. Türelmesen és figyelmesen hallgatott végig, néha hümmögött, és végül próbált belém egy kis lelket önteni, illetve biztosított róla, hogy akármi is történt a múltban, és akármi is fog még a jövőben, ő büszke rám, úgy ahogy vagyok. Sokat jelentett ez a beszélgetés, mert már kezdtem mindenért magamat okolni. S bár erre minden okom megvan, talán túlzásokba estem, amikor a saját emberi értékeimet kezdtem kétségbe vonni. Jó volt tudni, hogy akármit is csinálok, mindig lesznek emberek, akik szeretni fognak. Ilyen volt például anyu és apu, de a számomra a legfontosabb, hogy Eliana hogy tekint rám. Ameddig látom a szemében a szeretetet és a bizalmat, addig semmi más nem érdekel.

A drága telefonálás után visszatértem a munkámhoz, és ezúttal sikerrel is jártam. Mire Eliana felébredt, a feladatok nagy részével elkészültem, ezért indulhattunk is a stadionba. Este hét volt, a banda már rég a koncert helyszínén volt, de még mielőtt elmentek, beszóltak, hogy a 130-as szobából kérjek meg valakit, hogy vigyen el minket, ha végeztem a munkámmal.

Átöltöztünk, majd a megadott szobához indultunk. Amikor az ismeretlen férfi kinyitotta az ajtót, rájöttem, hogy egyedül tartózkodik odabent. Minden bizonnyal unalmában a tévét nézte, mert valami kvízjáték hangjai csapták meg a fülem. Rosszul éreztem magam, amiért rajta kívül mindenki elment a fiúkkal, neki pedig miattunk kellett itt maradnia. Különben is zavart, hogy emberek vannak itt arra, hogy az én fenekemet furikázzák, de most még a szokásosnál is kellemetlenebbül éreztem magam. A kocsiba beszállva késztetést éreztem arra, hogy megtörjem a csendet, így Elianának kezdtem magyarázni. A mellettünk elsuhanó épületeket mutogattam neki, és igyekeztem kizárni, hogy a férfi is velünk van. Rá kellett jönnöm, hogy szörnyen rosszul kezelem a helyzetet, de számomra sehogy sem volt rendben, hogy ez az ember az én kívánságaim szerint cselekszik. Ennek köszönhetően szinte menekültem volna a járműből, abban a pillanatban, ahogy megérkeztünk ki akartam szállni, de a zárak le voltak nyomva, így zavarban vártam, amíg kinyitotta őket.

- Tudta, hogy a japán taxikban az ajtók gombnyomásra nyitódnak és záródnak? Nem veszik túl jó néven, ha az utasok feszegetik az ajtókat – mondta nagy komolyan, aztán megjelent egy apró mosoly a szája sajkában. - Szívesen kinyitottam volna az ajtót – mutatott rá arra. – Tudja, néha szükségünk van segítségre, és meg kell tanulnunk elfogadni azokat – tette hozzá kedvesen. Vonásai tényleg arról tanúskodtak, hogy amit mondott, nem rosszindulattal tette, ettől függetlenül a lehető legkínosabban éreztem magam.

- Köszönjük – biccentettem felé mosolyt varázsolva az arcomra, aztán becsuktam az ajtót, és Elianával a karomba elindultam a bejárathoz.

Már odakintről hallottam az elő-zenekar játékát és az azzal vegyülő hangos, rajongói sikításokat, úgyhogy már előre felkészültem, hogy mekkora káosz lesz, ha a srácok állnak a színpadon, és mi ott leszünk majd egy légtérben a tömeggel. A bejáratnál álló biztonsági őröknek felmutattam a nyakamba akasztott kártyámat, mire ők mosolyogva igazítottak útba. A backstage-be érve körülnéztem a kisebb káoszon, és hirtelen nem értettem, mit keresek én itt. Mindig el volt foglalva a feladatával, a hangtechnikusok még egyszer ellenőriztek mindent, Lou a srácok arcára próbált felvinni némi púdert, bár látszólag nem örültek neki, Liamen még csak a nadrágja egyik szára volt fent, a másikat a földön, maga mellett húzva sétált oda, ahová éppen hívták. Csak én álltam ott teljesen kilógva a sorból, nekem nem volt semmi feladatom, úgy éreztem, csak útban lennék, ha beljebb mennék.

- Hát megjöttél – lépett oda Harry hozzám, de nem nekem beszélt. Eliana felé nyújtotta a kezét, és elvette tőlem, majd megindult a kanapé felé, ami a helyiség közepén volt elhelyezve.

- Harry – szóltam utána. Elegem volt, hogy figyelmen kívül hagy. – Tudok valamit segíteni? Nem akarok csak így feleslegesen itt lenni.

- Hagyd már, nem ezért vagy itt. Ülj le! – mutatott maga mellé, aztán visszafordult a lányunkhoz. – Szereztem neked valamit – nyújt az asztal felé, majd egy rózsaszín hangtompítót emelt Eliana felé. – Ezt fel kell majd venned, mert azok a lányok nagyon fognak kiabálni, jó? – mosolygott rá.

- Miért kiabálnak? – piszkálta Harry pólójának nyakát.

- Mert nagyon örülnek – magyarázta neki. – Hallod, hogy most is milyen hangosak? – tette a füléhez a kezét, és várta, hogy egy kicsit figyeljen. – Akkor megígéred, hogy felveszed odakint? – kérdezte tőle, miután bólintott. Válasza egy újabb bólintás volt, aztán Harryt szólították, így kénytelen volt letenni az öléből.

- Aj, pedig épp most akartam megpucolni a szokásos narancsomat – hallottam meg, ahogy a férfinek magyarázza némi felháborodással.

Az asztalra pillantottam, ahol egy tálban mindenféle gyümölcs volt, majd megfogtam egy narancsot, és hámozni kezdtem.

- Kidobom – vette el tőlem Eliana az első kis héjdarabkát, és a sarokban álló kukához szaladt. Egyesével rohangált ide-oda, míg végül teljesen meg nem szabadítottuk a héjától. A lédús gyümölcsöt az asztalra tettem, aztán amikor Harry visszatért, rámutattam.

- Megcsináltuk neked – mondtam neki.

- Köszi – vette a kezébe, aztán leült. Zavartalanul figyeltem, ahogy eszik, mert esküszöm nem tudtam eldönteni, hogy legszívesebben elküldene innen, vagy örül neki, hogy itt vagyok. Olyan vegyes érzelmek ültek az arcán, azokat próbáltam megfejteni, amíg rám nem emelte a tekintetét.

- Köszönöm az interjú előtti dolgot – mondtam neki gyorsan. Még nem volt időm megköszönni, hogy akkor olyan kedves volt, és úgy láttam itt a megfelelő alkalom. Felhorkantott, aprót rázott a fején, aztán újra mást kezdett fixírozni szemeivel. – Harry, mikor akarsz beszélni? Állandóan csak halogatod, elegem van ebből – szóltam újra hozzá, ezúttal meggyötörten.

- Nekem is, de nem megy. Azt hittem egy idő után jobb lesz, és kíváncsi leszek, vajon miért tetted, de… nem. Egyszerűen nem akarom hallani – állt fel. Hangja kissé bocsánatkérő volt, de még így rettenetesen fájt, hogy nem érdekli.

- Megígérted – szóltam utána halkan, ám abban biztos voltam, hogy még hallotta.

Nyolc óra előtt pár perccel, amikor a srácok a lépcsőkhöz álltak, feltettem Eliana fülére a zajszűrőt, majd a megadott helyre mentem. A színpad mellett álltunk, és éreztem, ahogy Eliana keze egyre szorosabban fogja a nyakam. Kicsit dülöngéltem vele, hátha megnyugszik, miközben jó magam is próbáltam hozzászokni a visítozáshoz. Kellett két-három szám, mire figyelmen kívül tudta hagyni a rajongókat, és valóban a színpadon lévő eseményeket nézte.

- Mit csinálnak fent? – kérdezte. Hangját alig hallottam, de azért sikerült kiszűrnöm kérdését.

- Énekelnek – próbáltam rövidre fogni, aztán elkönyveltem magamban, hogy az is egy újabb jó kör lesz, amíg megértetem vele, hogy az apja világsztár, a sikítás miatta van, és hogy rengetegen ismerik.

A koncert alatt, amit végül láthatóan élvezni kezdett, rengeteg kérdése volt. Mind ezzel a témával kapcsolatban, de végül úgy döntöttem, hogy nem válaszolgatok. Majd a hotelben mindent elmagyarázok neki, megpróbálom vele megértetni anélkül, hogy máshogy nézne az öt srácra, és addig is legalább van időm kitalálni, hogyan fogom mindezt kivitelezni.

Néha figyelgettem a rajongói transzparenseket, így sikerült találnom egyet, amire nagy betűkkel volt írva, hogy Harrynek van egy lánya. Próbáltam jobban kivenni, de a lány folyamatosan ugrált, és eléggé kiesett a látószögemből, ezért nem tudtam végig olvasni. Jó pár másikat is észrevettem, és megint visszatért az aggódásom, hogyan fognak viszonyulni Elianához. Reméltem, hogy a legtöbb rajongónak van annyira normális felfogása, hogy lássák, ő még csak egy kisgyerek, aki semmiről sem tehet. Az meg nem érdekelt, ha engem utálni fognak, bár nem mintha sok közük lenne az egészhez.

- Tokió! – kiabált bele a mikrofonba Harry, amikor a számaik között egy kis szünet következett. – Jól érzitek magatokat? – Ha eddig nem bolondultak meg a rajongók, akkor most biztos, hogy teljesen megőrültek.

- Harry apa lett! Harry apa lett! – kezdte el kántálni a tömeg, mire összeráncolt szemöldökkel kezdett figyelni. Amikor sikerült kivennie a szavakat egy mosolyt erőltetett az arcára, aztán valamit mondott az egyik színpad mellett álló biztonsági őrnek, aki rögtön utána hozzám sétált.

- Fel szeretné vinni Elianát a színpadra – kiabálta a fülembe engedélyt kérve. Kicsit hezitáltam, aztán úgy döntöttem, bízok Harryben. Ha ő úgy gondolja, nem lehet belőle baj, akkor legyen, hiszen ő biztos sokkal tájékozottabb az ilyenekben, mint én. Átadtam a kezébe Elianát, aztán aggódva figyeltem, ahogy ő továbbadja Harrynek.

A kezében Elianával sétált előre a színpadon, miközben próbálta egy kicsit elcsitítani a közönséget. Némiképp sikerült is neki, majd arról kezdett magyarázni, hogy szeretné, ha diszkréten kezelnék a hírt, aztán inkább Elianához kezdett beszélni.

- Oké. Mi lenne, ha háromra azt kiabálnánk, hogy Eliana? – emelte vissza a szájához a mikrofont, miközben a többi fiú is Harry mellé gyűlt. Mindegyikük rámosolygott a kislányra, megsimogatták a fejét, a kezét vagy a lábát. A kivetítőre néztem, mert ott sokkal jobban láttam az arcukat, és Elianán látszott, hogy egy kicsit meg van ijedve. Talán ezért sétáltak oda hozzá a srácok. Hálás voltam, amiért még ők is foglalkoznak vele, és amúgy is melengette a szívem miközben néztem, hogy az öt fiatal srácot mennyire a bűvkörébe vonta. – Egy, kettő, három! – számolt Harry, mire az egész stadiont betöltötte Eliana neve. Érdeklődve nézett körbe, miközben lehúzta a fejéről a rózsaszín fülest. Tisztán le tudtam olvasni Harry szájáról, ahogy arra kéri, ne tegye, majd letette a földre, és visszahelyezte a fejére a kis szerkezetet. A kezét fogva sétáltak visszafelé, majd leemelte a színpadról, és az előző testőr visszaadta a kezembe.

Nem sokkal ezután vége is lett a koncertnek, mi pedig visszasiettünk a backstage-be, ahol már mindenki indulásra készen állt. Csak arra vártak, hogy a fiúk lejöjjenek a színpadról, hogy utána a leggyorsabban elhagyhassák a helyszínt.

- Eliana csúcsszuper voltál – állt meg mellettünk Lou, és megcsikizte a lányom oldalát. – Nem hiszem, hogy van okod félni, úgy tűnik, felfogták, hogy Harrynek fontos – intézte szavait immáron hozzám mosolyogva. – Elszaladok megkeresni Luxot, mert valakivel elcsászkált, de aztán visszajövök, és mehetnék vissza a hotelbe egy kocsiban – ajánlotta fel, én pedig boldogan bólintottam rá a lehetőségre.

- Álmos vagy? – kérdeztem Elianától, miközben már a szobánkat nyitottam ki.

- Nem – rázta meg a fejét. – Ők szeretik Harryt? – váltott témát.

- Kik? – ültem a kanapéra, és az ölembe húztam. Hosszú beszélgetés lesz.

- Akik kiabáltak – pontosított. – Miért?

- Igen, nagyon szeretik, és ezért kiabálnak. Azt szeretnék, ha meghallaná őket – próbáltam neki olyan indokokat adni, amit fel tud fogni, de egy halk kopogás félbeszakított. – Várj egy kicsit! – tettem le, és az ajtóhoz sétáltam.

- Szia! Nem akartam rád hagyni a magyarázkodást, úgyhogy itt vagyok – mondta Harry, amikor kinyitottam az ajtót. Szélesen elmosolyodtam, majd arrébb álltam, hogy be tudjon jönni. Fiatal kora ellenére tisztában van azzal, hogy gondolkodhat egy gyerek, és mindig tudja, mikor kell jönnie. Többek között az ilyen dolgok miatt sem bántam meg, hogy végül ő lett a gyerekem apja.

- Harry – csúszott le a kanapéról, amikor meghallotta a hangját, majd hozzánk szaladt.

- Mondtam már, hogy hívj apának, nem? – guggolt le hozzá.

- Kell neki egy kis idő, már túlságosan megszokta, hogy a neveden szólít – nyugtattam meg, aztán becsuktam az ajtót.

- Tudom – válaszolta. – Gyere, beszélgessünk, jó? – irányította vissza előbbi helyéhez, majd felsőtestével felé fordulva ült le mellé. – Mindenkinek van valami munkája, anyukád például rendezvényszervező, ugye? Tudod, hogy ő mit csinál?

- Szülinapot szervez – válaszolt a feltett kérdésre, én pedig közben csendben leültem egy székre. Nem akartam őket zavarni, most csak külső szemlélőként hallgattam őket.

- Igen. Vannak, akik eladók, ők a boltokban megmondják, hogy mennyit kell fizetnünk. Vagy ott vannak például az óvó nénik, ők vigyáznak a gyerekekre, amíg a szüleik dolgoznak.

- Igen, és egy év múlva már én is fogok menni oviba – mesélte neki a lelkesen, mire Harry felnevetett.

- Nahát, de jó neked. Én is menni szeretnék – biggyesztette le az ajkait játékosan.

- Nem szabad – nevette ki. – Már túl nagy vagy.

- Bizony, úgyhogy nekem már dolgoznom kell. És tudod, hogy mi az én foglalkozásom?

- Hogy az apukám vagy? – kérdezte tőle bizonytalanul, mire kezem mögé rejtettem mosolyomat. Harry szája is megrándult egy pillanatra, de nem akarta kinevetni, úgyhogy komolyan folytatta.

- Ez az egyik, igen. A másik pedig, hogy énekes vagyok. Tudod, hogy mit csinálnak az énekesek? – kérdezte újból. Tetszett ez a taktika, így tulajdonképpen rávezette, hogy mi az, amit mondani akar.

- Énekelnek – vágta rá Eliana.

- Hű, de okos valaki – simogatta meg a haját. – Szoktál zenét hallgatni? Amikor mentek a kocsival, akkor szokott szólni a rádió, igaz? – Újabb bólintás. – Engem is ott hallgatnak az emberek, és mivel nagyon-nagyon sok ember szokott autóval utazni, ezért rengetegen ismernek engem – tért rá a lényegre.

Még legalább tizenöt percig magyarázott, amit Eliana folyamatosan kérdésekkel szakított félbe, de ő türelmesen válaszolgatott. Szívemben végtelen melegséggel néztem, ahogy Harry Elianával foglalkozik, minden mozdulata szeretetről árulkodott, én pedig nem tudtam elhinni, hogy tényleg ennyire jó srác. Igazából nem is találtam rá a megfelelő szavakat, minden, amit tett, lenyűgözött, és az, hogy jó vagy nagylelkű vajmi kevés volt annak kifejezése, amilyen embert láttam, amikor ránéztem.

- Ideje aludni, rendben? – szakította félbe a beszélgetést Harry. Megmondom őszintén, bántam, mert még órákig tudtam volna nézni őket, és nem akartam, hogy Harry elmenjen. Még ha nem is szólt hozzám, de legalább velünk volt. Tudom, ez már kicsit beteges gondolat, de LA-ben sikerült neki elérnie, hogy teljesen odáig legyek érte, és ez az érzés túl erős volt ahhoz, hogy csak úgy elszálljon. – Fürdik vagy…? – fordult hozzám.

- Nem, már késő van, majd reggel megfürdetem – válaszoltam neki, mire ő felemelte, és a szobába vitte. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, és vártam, hogy visszajöjjön, de hamarosan rájöttem, hogy bent marad vele, amíg el nem alszik, így bekapcsoltam a tévét, és a hangot halkra véve azt kezdtem nézni, amíg ki nem sétált a szobából.

- Nekünk is beszélnünk kéne – állt meg mellettem.

Interjú

Sziasztok!

A két hetes szünet után visszatértem, yaay! Kicsivel hosszabb lett a rész, mint szokott, remélem, örültök neki. A rengeteg pipát (35 tetszik és 10 olvastam) köszönöm, üdvözlöm az újakat, és akik jelentkeztek a játékra, azokat akkor holnap este várom a csoportban :P A hozzászólásokra azonnal válaszolok is! Esetleges elírásokért bocsánat, fájós fejjel olvastam át.

xxx Larissa

****************************************************

Chapter 19

Miután Elianát lefektetettem, vettem egy hosszú és forró fürdőt, annak reményében, hogy az majd megnyugtat. Hiába voltam itt, és hiába ígérte Harry, hogy meg fog hallgatni, nem éreztem úgy, hogy a dolgok kezdenének a helyükre állni. Aggódtam a következő turnén töltött két hét miatt, mert Harryvel ezt beszéltük meg, és az összehívott sajtótájékoztatót sem vártam. Nem akartam, hogy nyilvánosságra kerüljön az életünk, de tényleg úgy nézett ki, hogy akármit tehetek, Will akkor is elintézi, hogy kiderüljön. Igaza volt Harrynek hogy nem tehet semmit, most már nem haragszok rá emiatt. De akkor is furcsa, hogy nem ők mozgatják a szálakat, mármint mindenki tudja, hogy a menedzser sok mindenbe beleszól, de azért hogy ilyen szinten, azt nem tudtam. Mellesleg meggyőződésem, hogy ez a döntés nem fogja az énekes érdekeit szolgálni.

A fürdés nem lazított el, és nagyon nehezen szendeültem álomba, amikor pedig sikerült, nem aludtam jól. Mindig felkeltem valamire, és nehezen sikerült visszatérnem az álmok világába, úgyhogy nagyon nyúzottan ébredtem arra, hogy Eliana rajtam ugrál. Nyöszörögve kérdeztem, hogy mit szeretne, és igyekeztem kidörzsölni a szememből az álmosságot.

- Pisilnem kell, és nem tudok – válaszolta, így kénytelen voltam kimászni az ágyból, és a mosdóba kísérni, ahol segítettem neki felülni a WC-re.

Állva el tudtam volna aludni, de már nem akart visszafeküdni, így én is kénytelen voltam az ébrenlétnél maradni. Felöltöztem, és Elianáról is eltűntettem a pizsamát, majd elindultunk lefelé, hogy reggelizzünk, de belebotlottunk Louis-ba, aki vizes hajjal, éppen visszafelé igyekezett a lakosztályukba.

- Épp most voltam lenn, hogy mindenkinek megrendeljem a reggelijét – mutatott felém egy igen hosszú listát. – Bőven maradni fog, úgyhogy gyertek.

- Nem szeretnék én zavarni, csináljatok csak mindent úgy, ahogy szoktatok – tiltakoztam.

- Eliana szeretnél lovagolni a hátamon? – intézte szavait a lányomhoz, mire ő lelkesen bólogatott, az énekes pedig a hátára lendítette.

- Hálás lennék, ha abbahagynátok ezt – jegyeztem meg duzzogva, majd követni kezdtem őket.

- Mit is pontosan? – kérdezett vissza, miközben szorosan fogta Elianát.

- Hogy ha nem akarok valamit, akkor Elianát vonjatok be, és végül kénytelen vagyok menni – morogtam neki a választ, mire ő felnevetett. – Gondolom ez nem egy oké, nem csinálom többet – húztam el a szám.

- Ki tudja… Rajtad áll. Ha nem szerénykedsz, akkor nem csinálom – válaszolta szemtelenkedve.

- De jó – motyogtam az orrom alatt, aztán kinyitottam nekik az ajtót, hiszen időközben megérkeztünk.

- Nézzétek kiket hoztam! – kiáltott fel, ahogy belépett aztán a kanapéhoz sétált, és letette rá Elianát, majd leült a székbe, ami mögött már ott állt Lou egy hajszárítóval a kezében.

- Miért kiabálsz korán reggel? – lépett ki a szobájából Harry. Arcán látszott, hogy ebben a pillanatban kelt, még fel sem öltözött. Mindössze egy boxer takarta bizonyos testrészeit, így hamar felfedezhettem új tetoválásait, amelyek kidolgozott felső testét borították. Igazából sosem voltam oda a tetovált srácokért, de rajta valahogy annyira vonzónak tűntek, hogy le se tudtam róla venni a szemem. Akaratlanul is beugrott az együtt töltött éjszakánk, ami még nagyobb vággyal öntött el. Meglepődve nézett rám és Elianara, én pedig zavartan kaptam oldalra a pillantásom.

- Ó, jó reggelt – ült le Ellie mellé, majd adott neki egy puszit. - Jól aludtál? – kérdezte tőle, bár hangja még mindig rekedtes volt, és látszott, hogy nehezére esik mondatokat alkotni.

- Fel kell öltözni, mert megfázol – tartott neki előadást Eliana, én pedig magamban jól megdicsértem. Reméltem, hogy erre Harry felöltözik, de nem úgy tűnt mintha érdekelné.

- Én már nagy vagyok, nem lesz bajom – magyarázta neki mozdulatlanul. Fenébe. Én nem tudok egy félmeztelen Harry mellett reggelizni. – Éhes vagy? Mit szeretnél? – mutatott a tálcákra, amiken a reggeli roskadozott.

- A fánkok az enyémek – vette el őket Niall, mire Harry csúnyán nézett rá.

- Ha fánkot szeretnél, elveszem ettől a gonosz bácsitól – fordult vissza a lánya felé.

- Nem adom – beszélt dedósan Niall, aztán elnevette magát, amikor Eliana kinyújtotta rá a nyelvét. A szöszi is ugyanígy tett, úgyhogy egymással gúnyolódtak egy ideig, ami végül nevetésbe torkollott, én pedig már előre tudtam, hogy mekkora bajaim lesznek Elianával, amikor hazamegyünk. Teljesen el fogják addigra rontani.

- Ha kéred a fánkot, az egyiket neked adom – ajánlotta fel végül az énekes, de Eliana megrázta a fejét.

- Nahát, sok értelme volt ennek, ha nem is kéred – jegyezte meg Zayn mosolyogva.

Én még mindig az ajtóban álltam, így amikor ezt észrevettem, leültem egy székbe, amiből a lehető legjobban kiesett Harold látványa. A többiek már a kávéjukat itták, így kissé bátortalanul, hogy az ő reggelijüket fogyasztom, de én is öntöttem magamnak. Nem szoktam reggelizni, viszont a kávé elmaradhatatlan, úgyhogy ma is emellett döntöttem. Főleg egy ilyen éjszaka után.

- Nyúzottnak tűnsz – szólt hozzám Lou, miközben a fodrászkellékeit pakolta vissza a táskába. Elvettem a számtól a csészét, aztán ingatni kezdtem a fejem.

- Nem aludtam túl jól, és valljuk be, elegem is van egy kicsit – jegyeztem meg észrevétlenül Harry felé pillantva. Ő is felé nézett, aztán elmosolyodott azon, ahogy Elianát etette. Be kell vallani, írtóra édes volt, csakhogy ezzel nem könnyítette meg a dolgom. Akárhányszor ránéztem, amikor a lányunkkal foglalkozott, úgy éreztem, hogy szeretem, és akarom, hogy része legyen a családnak. Kiakasztott ez a gondolat, hiszen ő tisztázta, hogy tőlem nem szeretne semmit, és csak Eliana miatt áll egyáltalán szóba velem.

- Amíg itt vagy, biztos lesz alkalmatok beszélgetni – próbált biztatni.

- Hát azt mondta, de nem úgy néz ki, mint aki nagyon igyekezne – jegyeztem meg, aztán legyintettem egyet, hogy váltsunk témát. Nem akartam, hogy meghallja, róla beszélgetünk, és Lout sem szerettem volna ezzel fárasztani.

Eliana nem ette meg az egész szendvicset, és Harry hiába próbált még beletuszkolni valamennyit, nem sikerült neki. Lecsúszott a kanapéról, és mászkálni kezdett. Mindenhol megnézett valamit, amolyan felfedező körutat tett, aminek során mindenkinek odavitt valamit. Én egy gitárpengetőt kaptam, amit fogalmam sincs, merre szedett össze, de felmutattam, és Niall volt az, aki lecsapott rá.

- Az mi? – sétált oda hozzá Eliana, és Niall keze után nyúlt.

- Gitárpengető – adta meg neki a számára egyértelmű választ, azonban kislányom zavart tekintettel nézett rá továbbra is.

- Mit csinálsz vele? – kérdezett újból.

- Megmutatom, vigyázz – állt fel a helyéről, és óvatosan arrébb tolta, hogy elférjen,  miközben még az utolsó falat fánkját a szájába tömte, majd a sarokba sétált, ahol egy gitár volt a falnak támasztva. A pengetőt az ajkai közé vette, majd a kezébe kapta a gitárját, és visszaült vele előbbi helyére, és játszani kezdett. Felismertem a számot, amit játszani kezdett, hiszen korábban már hallottam a rádióban, Eliana pedig figyelni kezdete, ahogy Niall a kezét mozgatja. Egy ideig ott állt vele szemben, és nem tudom, hogy csak az újdonság hatását láttam-e az arcán, de úgy tűnt, tetszik neki. A refrénnél Harry énekelni kezdett, mire felé nézett, aztán leült a földre eléjük, és onnan figyelt tovább érdeklődve. Egy kis időre az egész szoba elhallgatott, kivéve persze a gitárt meg Harryt, és mindannyian azt figyeltük, milyen szótlanul és csodálkozva figyeli őket. Sosem láttam még ennyire lenyűgözöttnek, most már biztos voltam benne, hogy valóban tetszik neki, amit csinálnak.

Ezt a kellemes hangulatot Will és Paul törte meg, amikor benyitottak a szobába, és a figyelmet magukra terelték. Niall abbahagyta a dalt, amit eddig játszott, és mindenki feléjük fordult, és kíváncsian várták, mit fognak mondani.

- Harold, Clair! – biccentett felém kelletlenül a menedzser – Kettőkor lesz az interjútok, úgyhogy fél egykor legyetek lenn, én veletek fogok tartani. Zayn, Niall, Louis, Liam! – szólította meg őket is. – Nektek először kettébontva lesz egy-egy interjútok, aztán egy közös, amire remélhetőleg Harry is odaér. Ti kettőkor indulok. Nincs késés! – nézett szigorúan körbe, aztán miután mindenki bólintott egyet, ő távozott is.

- Jó reggelt srácok! – lépett beljebb Paul, miután az a felfújt hólyag elment. Hangja vidám volt, és kedvesen is mosolygott mindenkire, szóval már most milliószor szimpatikusabb volt, mint előző kollégája. – Mi a helyzet? – sétált a tálcához, és levett róla egy pogácsát.

- Az a miénk – csapott rá a kezére Louis, mire Paul gyors reflexről tanúbizonyságot téve elkapta a kezét, és óvatosan bár, de elkezdte kicsavarni, miközben beleharapott a kajába.

- Nos… volt – engedte el a kezét, aztán vigyorogva felegyenesedett. Niall megint pengetni kezdett, ám most halkabban, és csak úgy szabadon, amíg a többiek a lehető legtöbb módon próbálták kicsinálni szegény Pault. – Na, amúgy én meg azért jöttem, hogy szóljak ma este már koncert van, interjúk után mentek hangpróbára – bökte ki végül érkezésének okát, majd miután a srácok egyöntetűen jelezték, hogy felfogták, amikor mondott, távozott.

Idegroncs állapotban tengődtem fél egyig, amikor is beállított hozzám Lou, és egy Caroline-nak nevezett nő. Nem értettem, mit akarnak, de aztán közölték velem, hogy fel kell öltöztetniük, és a sminkemet is meg kell, hogy csinálják az interjúra. A számat húzva hagytam, hogy végezzék a dolgukat, miközben szentül meg voltam róla győződve, hogy saját magam is képes lettem volna ugyanerre. Legalábbis ezt gondoltam, amíg bele nem néztem a tükörbe. A hajam és a sminkem talán még sosem volt ennyire jó. Nem volt eltúlozva, hiszen nem bálba megyek, de nagyon tetszett. Egy kicsit elmosolyodtam, legalább valami jót is sikerült találnom ebben az egész helyzetben.

Mielőtt elindultam, adtam Elianának egy puszit, és megígértem neki, hogy kárpótolom, amiért már megint másokra hagyom, aztán elindultam lefelé. Harryn egy szinte félig kigombolt ing volt, fekete zakóval és persze a szokásos fekete, szűk farmerrel. Bár első ránézésre jól festett, amikor az arcára néztem, rajta is láthattam, hogy mennyire nem akarja ezt. Will már a kocsiba szállt be, majd nyitva hagyva az ajtót várta, hogy mi is így tegyünk. Kelletlenül másztam be mellé, majd mikor Harry is elhelyezkedett, becsukta az ajtót, és elindultunk. Will egész úton azt hajtogatta, hogy melyik kérdésre, mit és hogyan fogunk válaszolni, úgyhogy ha nem voltam elég ideges, mielőtt beültem a fekete, sötétített ablakú kocsiba, hát akkor most már biztosan fel tudtam volna robbanni. Idegesített a puszta jelenléte is, az, ahogy egyes dolgokról érzelemmentesen, már-már gusztustalanul beszélt. Sosem voltam egy agresszív ember, de most szívesen lekevertem volna neki egy pofont, hátha rájön, hogy mekkora egy érzéketlen paraszt.

- Harold, remélem, azért figyelsz – szólt rá, amikor a göndör már hosszú ideje csak kifelé bámult az ablakon.

- Persze – bólintott kelletlenül, aztán az út hátralévő részében is folytatta semmittevő cselekvését.

Amikor Harry testőre kinyitotta az ajtót, mindannyian kiszálltunk az épület előtt, és Will vezetésével elindultunk befelé. Örültem volna, ha legalább nem úgy ülünk be egymás mellé, mint két idegen, hiszen mégis csak jobb lett volna úgy nyilatkozni, hogy már meghallgattuk egymás nézőpontját, erre azonban már nem volt lehetőség.

Totál ideges voltam, izgultam az egész miatt, utáltam ezt csinálni, úgyhogy megkérdeztem, merre találom a mellékhelyiséget, és el is szaladtam az irányába. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, bár nem húzhattam sokáig, mert már csak öt perc volt a kezdésig. A csapnak támaszkodva, lehajtott fejjel vettem mély levegőket, majd amikor már muszáj volt, elindultam visszafele. Harry még a folyosón lézengett, Willt nem láttam sehol, bár nem is bántam.

- Gyertek be – nyitotta ki az ajtót egy felkötött hajú, fiatal lány.

A morcos Harryre pillantottam bizonytalanul, mire egy pillanatra ellágyultak az arcvonásai, és mielőtt elindultam volna, elkapta a kezem.

- Hagyd, hogy én válaszoljak mindenre. Csak akkor szólalj meg, ha konkrétan neked szól a kérdés, és ígérem, nem lesz baj – mondta, miközben az arcomat vizslatta. Rettenetesen jól esett, hogy bár haragszik rám, számíthatok rá, de meglepettségemben csak hálásan bólintottam egyet, aztán hagytam, hogy betereljen a kis szobába.

Nem tudom, miért gondoltam, hogy egy újságírókkal és kamerákkal teli nagy sajtószobába fogok kerülni, de valamiért ez a kép élt a fejemben, így hát kissé megnyugodtam, amikor megláttam, hogy összesen három kamera volt felállítva, és egyetlen egy férfi ült odabent. Persze, asszisztensek, és operatőrök rohangáltak egyik sarokból a másikba, illetve Will is ott volt, de legalább nem kell hatezer újságíró kérdésére válaszolnunk.

- Ben Winston – rázott velem kezet barátságosan, miután Harryvel összeölelkezve köszöntötték egymást. Mosolya miatt kezdtem úgy érezni, hogy nem lesz ez annyira vészes, mint elsőre hittem.

- Kezdhetjük srácok? – nézett ránk, mire Harry bólintott, és kényelmesen hátradőlt a kanapén. Feszült volt, de nem mutatta. Abban a pillanatban, ahogy a kamerák elé került, megváltozott az egész kisugárzása, csupa kedvességet, és jókedvet árasztott magából, én pedig csodáltam, amiért képes erre. Én feszengve ücsörögtem mellette, miközben Ben bevezető mondatait hallgattam.

- Sziasztok, srácok! – kezdett el nekünk beszélni, mire mindketten egy hellót hallattunk. – Hogy vagytok? – Nem csapott bele egyből a közepébe, amiért hálás voltam, viszont tudtam, hogy hamarosan úgyis sor kerül a komolyabb kérdésekre is.

- Remekül. A szünetben feltöltődtünk, és most újra turnézunk. Várjuk az esti koncertet –válaszolt Harry könnyedén. – Clair is utánunk jött Tokióba, neki is tetszik a város – nézett felém mosolyogva.

- Nem voltál még Japánban? – kérdezte tőlem Ben.

- Nem, de valóban lenyűgöző hely – szedtem össze magam egy értelmes válasz erejéig.

- Mesélj magadról egy kicsit! – nézett rám továbbra is. Nyeltem egyet, mielőtt beszélni kezdtem, hiszen ötletem sem volt, mire kíváncsi, és mit kellene kiadnom magamról.

- Nincs túl sok izgalmas bennem. 28 éves vagyok, rendezvényszervezéssel foglalkozom, nagyrész erre megy el az időm – próbáltam rövidre fogni, és szerencsémre – vagy inkább szerencsétlenségemre – Ben nem várt további információkat, inkább egy újabb kérdést tett fel.

- És van egy kislányod, ugye?

- Igen – bólintottam továbbra is nyugalmat erőltetve magamra. – Két éves, Elianának hívják.

- A kislányt, illetve téged is láthattak már a rajongók Harryvel lógni. Sok mindenre gondoltak, tippelgettek, hogy milyen kapcsolatban is állhattok. Elmondanátok, hogy volt-e ezeknek a spekulációknak bármilyen alapjuk? Milyen kapcsolatban álltok Harryvel? – Úgy tűnt, hogy egész végig engem szeretne faggatni, de mielőtt megszólalhattam volna, Harry átvette tőlem a szót.

- Tudod, hogy van ez… mint mindig, most is elég sok pletyka szállingózott összevissza. A legtöbbnek nem volt valóságalapja, de mi is szeretnénk ezt tisztázni – dőlt előre, és úgy folytatta. – A kislány, Eliana az én lányom – jelentette ki egyszerűen, de mondatában sokkal több feszültség volt, mint azt hangja és ábrázata mutatta.

- Eddig hogy-hogy nem láttunk titeket együtt? – tapintott rá a lényegre, de Harry erre is könnyedén válaszolt.

- Természetesen tudtam a lányunkról, de nem szerettem volna, ha a média és a rajongók zaklatták volna őket. A kislánynak nyugalom kellett, úgyhogy próbáltuk eleinte titokban tartani. – A betanult szöveget mondta, mégsem hangzott bemagoltnak.

- Milyen kapcsolatban álltatok, amikor a gyereketek fogant? – kaptuk a következő kérdést.

- Barátok voltunk, és egy buli alkalmával felelőtlenek is, ezt be kell vallani. De hát nézz rá, Ben! Ki tud ellenállni egy ilyen csinos nőnek? – mutatott rajtam végig, ezzel a viccel próbálva oldani a feszültséget. Hiába tudtam, hogy minden, ami csinál, csak egy színjáték, mégis kínosan éreztem magam, és éreztem, ahogy az arcom forróvá kezd válni.

- És most milyen kapcsolatban álltok?

- Jó barátok vagyunk, – karolta át a vállam, és kicsit közelebb húzott magához – akiket egy múltbéli esemény összeköt. – Mondandóját egy újabb mosollyal spékelte meg.

- Szerinted, hogy fognak erre a hírre reagálni a rajongók?

- Remélem, hogy megértik majd, és tiszteletben tartják a család fontosságát. Nem szeretném, ha a lányomnak bujkálnia kellene – válaszolta őszintén.

- Clair lenne valami, amit hozzáfűznél Harry szavaihoz? – Minden bizonnyal feltűnt neki szótlanságom, és igyekezett mégis szóra bírni.

- Csak annyi, hogy Harry nagyon rendes srác, aki gondolkodás nélkül vállalta az apaságot – mosolyogtam Benre, remélve, hogy szavaim enyhítik majd a Harryről újonnan kialakult képet.

- Köszönöm az interjút srácok – mosolygott ránk ugyanolyan kedvesen, akárcsak az elején. – Sok örömöt, na meg kitartást nektek a gyerekneveléshez! – nevetett fel, mire Harry is így tett, és mivel Will már kézzel-lábbal mutogatta, hogy én is tegyek így, csatlakoztam hozzájuk.

Harry még viccelődött valamit Bennel, miután leállították a felvételt, aztán Will sürgetni kezdett minket, hogy igyekezzünk, mert át kéne érni a másik épületbe, ahol a többiek vannak. Amint kiléptünk a teremből, Harry újra visszahúzta magára a hűvös álcáját, jóval előttem baktatott, és a kocsiban sem szólt hozzám.

- Szép munka volt – mondta nekünk Will az autóban. – Clair, mosolyoghattál volna többet! – jegyezte azért meg.

- Te felfogtad, hogy nem színész, hanem rendezvényszervező vagyok? – Képtelen voltam tovább szavak nélkül tűrni a sértegetéseit, de ő ezt is csak nyugodtan tűrte. Úgy pattant róla le, mintha pajzsa lett volna a megjegyzéseim ellen.

Csak pár utcával volt arrébb a másik hely, így nem volt tíz perc se míg odaértünk. Harryn továbbra is azt láttam, hogy zaklatott, de nem tudtam, hogy az lenne-e jobb, ha békén hagynám, vagy az, ha megpróbálnék vele beszélni. Végül az előbbi mellett döntöttem, és különben sem lett volna idő a lelkizésre, mert azonnal be kellett ülnie az interjúra, ahol ismét a mosolygós, vidám Harryt játszotta.