Nem így terveztem...

Köszönöm, köszönöm és köszönöm a hozzászólásokat, pipákat:) Egyöntetűen megszavaztátok, hogy ma hozzam részt, úgyhogy itt is van. További kellemes hetet nektek!

xxx Larissa

*********************************************************

Chapter 10

Döbbenten álltam az ajtóban, és csak bámultam az érkezőre, amíg neki egy széles mosoly terült szét az arcán.

- Clair, nahát! Nem számítottam rá, hogy itt látlak – lépett közelebb, és az ölelésébe vont. Még mindig a meglepetés ereje alatt voltam, így nem is ellenkeztem, majd amikor elengedett, gyorsan végigmértem. Térdnadrágot viselt, és egy laza fehér póló volt rajta, haját pedig gumival fogta össze, hogy ne melegítse a nyakát.

- Harry – nyögtem ki úgy két perc után, majd rögtön szidni kezdtem magam a viselkedésemért. Egyetlen dolog nyugtatott, hogy mindenki más így viselkedne abban az esetben, ha a gyereke eltitkolt apja, aki ráadásul legutóbb teljesen szétcsúszva látta, egyszer csak megjelenne egy olyan helyen, ahová pont előle menekült. Csakhogy eddig nem túl sokan járhattak így.

- Még a rajongóim se lelkesednek annyira értem, amennyire te – jegyezte meg még mindig mosolyogva, én viszont eltereltem a szót.

- Kihez jöttél? – kérdeztem meg, miközben arrébb léptem, hogy beférjen az ajtón.

- Kelly elméletileg még itt van, érte jöttem – magyarázta, én pedig értetlenül néztem rá. Nem vette volna jól ki magát, ha most érdeklődni kezdek, hogy milyen kapcsoltban állnak egymással, szóval csak befelé terelgettem a nappali irányába, miközben összeráncolt homlokkal, gondolkozva, a valaha volt legrosszabb kedvvel kullogtam utána.

- Ó, már ennyi az idő? – nézett ránk meglepetten Kelly, amikor megérkeztünk, és észrevette Harryt. A srác olyan hirtelen állt meg, hogy véletlen nekimentem a hátának. Zavartam léptem ki mögüle, miközben láttam rajta, hogy nagyon jól mulat az előbb történeteken. Tüntetően leültem Eliana mellé, háttal az énekesnek, hogy még csak rá se kelljen néznem.

- Harry bácsi! – kiáltott fel Eliana, és nem foglalkozva semmivel egyenesen hozzá szaladt. Még csak kérnie sem kellett, amint mellért, felkapta a kezeibe, és egy hatalmas puszit nyomott az arcára. Kelly, aki éppen felállt, hogy – feltételezem – a barátjához sétáljon, magasra szaladt szemöldökkel járatta a tekintetét közöttünk.

- Honnan ismeritek egymást? – Jó pont, hogy nem arra kérdezett rá, hogy ismerjük-e egymást, mert hát ugye ez elég nyilvánvaló volt.

- Liamék mutattak be minket egymásnak – szépítette meg a múlt eseményeit Harry, én pedig hálát adtam az égnek, amiért ilyen jól kivágta magát a helyzetből. Meg engem is.

Az egész ház tele volt megdöbbent emberekkel. Én még mindig Harry felbukkanása miatt éreztem magam lesújtva, Kelly nem tudta eldönteni, hogy a két éves kislány, miért csüng a barátja nyakán, Emi pedig valószínűleg azon lepődött meg, hogy én ismerem az énekest. Emiatt egy pár percig feszült csend állt be közénk, amit végül Eliana tört meg.

- Itt maradsz játszani velem? – kérdezte tőle, mire Harry az összes figyelmét neki szentelte. Végighúzta az ujját a pici orrán, mire Ellie nevetni kezdett, és jobb ötlet híján a vállába fúrta a fejét, hogy ne tudja piszkálni.

- Most nem érek rá tündérkém, mert nagyon kell sietnem, de ha anya beleegyezik, akkor holnap átjövök – mondta neki, aztán mindketten felém fordultak.

Várjunk csak! Kelly nem azt mondta, hogy Londonba megy? Harry miért nem megy vele? Szó sem lehet róla, hogy megint a lányom közelében legyen! Miért nem tud már eltűnni, és békén hagyni engem, hogy úgy éljem az életem, ahogy elterveztem. Ketten a lányommal, nyugalomban, mindenféle dráma nélkül.

- Nem tudom, mit csinálunk holnap – mondtam végül, mivel zavart, hogy mindenki az én válaszomat várta.

- Jó, majd rád csörgök reggel – rántotta meg a vállát, aztán adott egy puszit Eliana fejére, és letette a földre. – Menjünk, Kells, mert lekésed a gépet! – karolta át a derekát, a lány pedig nyomott egy puszit a szájára, számomra is egyértelművé téve, hogy együtt vannak.

- Köszönök mindent – fordult mosolyogva Kelly Em felé, aki egy apró fejrázással visszatért közénk gondolataiból, és kikísérte őket.

Tudtam, hogy amint visszajön, faggatni kezd majd, én pedig tanácstalan voltam. Túl sok volt már nekem ez, nem bírtam el egyedül ezt a terhet, és féltem, hogy kitálalok neki. Őrület, hogy ennyire megkavarodott az egész életem. Két évvel ezelőtt még boldog voltam, mert a hasamban ott növekedett a szemem fénye, és most is hálás vagyok, amiért van nekem. Semmi pénzért nem mondanék le róla, ha csak így lehet az enyém, akkor újra elkövetném ugyanezt a hibát. De én tényleg azt gondoltam, hogy soha többé nem találkozunk, és egészen eddig így is volt. Aztán a legképtelenebb helyzetekben tűnt fel, amikor nem is számítottam rá. Komolyan, Los Angelesben? Mit csinál ő itt? Engem pedig miért zavart a tudat, hogy barátnője van? Ráadásul Kelly! Édes Istenem, egyáltalán miért kellettem én neki évekkel ezelőtt, mikor ilyen gyönyörű lányokat kaphat meg? Elbújhatok mellette, sosem lesz esélyem ellene. A legrosszabb viszont, hogy valamiért úgy érzem, harcolnom kell érte, és nem tudom, miért.

- Na, jó, ez furcsa volt – állt meg mellettem csípőre tett kézzel a lányom keresztanyja.

Egy hang sem jött ki a torkomon, mégis úgy éreztem, megfulladok, ha nem mondhatom el végre valakinek az igazat. Tehetetlenségemben mérgesen fújtam egyet, és előrehajolva a tenyerembe temettem az arcom.

- Sziasztok! Milyen napotok volt? – hallottuk meg Adam vidám hangját. Egyikünk se válaszolt, szóval megkeresett minket. Fogalmam sincs milyen fejet vágott, amikor meglátta lelombozottságunkat, mert még mindig a tenyerembe fektettem az arcom, eltakarva immáron előtörő könnyeimet, de az hallottam, ahogy élesen szívja be a levegőt, és megtorpan. Felálltam, amennyire csak lehetett lehajtottam a fejemet, és az ideiglenes szobámba siettem. Ott elhasaltam az ágyon és átadtam magam mindenféle rossz érzésnek. A gondolataim őrülten kergetőztek, rosszabbnál rosszabbak voltak, és akárhogy próbáltam, nem bírtam megállítani őket. Szenvedve nyomtam bele a párnába a fejem, amikor megéreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.

- Hé – simított végig a hátamon Adam. – Elmondod?

- Nem – nyögtem bele a párnába.

- Oké, akkor itt maradok, és csendben szenvedek veled – vágta le magát mellém, és magához húzott. Abban a pillanatban kitört belőlem az eddig nagyjából elfojtott sírás. Soha nem zokogtam még ennyire keservesen, és Adam hiába simogatott, csitítgatott nem tudtam befejezni.

- Akkora szerencsétlen vagyok – hüppögtem. Valószínűleg egy szót sem értett belőle, de azért folytattam. – Miatta utaztam ide, hogy véletlenül se találkozzunk, és tessék. Elegem van!

- Ne hergeld magad! Tudod, semmi sem történik véletlenül, ha még így is egymásba botlottatok, akkor annak biztosan oka van.

- Nem lehet oka, érted? Soha többé nem lett volna szabad találkoznunk – kezdtem el újra sírni. Ezúttal nem mondott semmit, még közelebb húzott magához, és megvárta, amíg kicsit jobban leszek. Ám arra várhatott, mert én úgy éreztem, sosem leszek jól többé, hiszen kilátástalan az egész. Nem fogom tudni kiverekedni magam ebből a helyzetből, sem egyedül, sem segítséggel.

- Honnan ismeritek egymást? – kérdezte meg hosszas hallgatás után, amikor én is kicsit elcsendesedtem.

- A bandája egyik tagjának én rendeztem meg az eljegyzési buliját. Akkor találkoztam vele először… és akkor azt hittem, hogy utoljára is – tettem hozzá elhúzva a számat. – De nemrég egymásba futottunk, és… Ezt nem szabad, Adam! – emeltem fel a hangom kétségbeesetten.

- Beleszerettél, de neki barátnője van, ugye? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.

- Nem, egyáltalán nem erről van szó. Nem szeretem. – Valamiért nehezen jöttek ezek a szavak a számra, pedig igazak voltak. Nem voltam szerelmes belé, még csak nem is ismertem, de az is igaz, hogy nem közömbös számomra. Hogy lehetne az, amikor ő a gyerekem apja? A legerősebb szálak fűznek hozzá, egy elszakíthatatlan kötelék, ami ellen, hiába szeretnék, nem tudok tenni.

- Megcsalta veled a barátnőjét? – gyártott egy újabb elméletet.

- Ne találgass, légy szíves – kértem meg, mert semmit kedvem nem volt hallgatni ezeket a kicsinyes dolgokat. Ha ezek lennének a bajaim, boldog lennék.

A hallgatás viszont mégsem volt jó ötlet, mert addig ő bőven tudott gondolkozni, és végül szinte hallottam, amikor leesett neki a dolog. A meglepett ó-ja után, összeszorítottam a szememet, és azt kívántam, bárcsak soha többé ne kellene a szemébe néznem. Sem neki, sem a családom összes többi tagjának, sem Harrynek, sem a lányomnak, senkinek. Én ezt nem így terveztem.

- Hány éve találkoztál vele először? – puhatolózott, de én már tudtam, hogy sejti, mi a történet.

- Jóra gondolsz – ismertem be neki, mert nem akartam tovább hazudni. – Kérlek Adam, ne mondd el senkinek, könyörgöm – kapaszkodtam bele a karjába.

- De hogy? Jézusom, te nem vagy normális! – kiáltott fel, és kiszabadult a kezeim közül. Felállt az ágyról, és onnan folytatta tovább. – Az egész terved egy óriási hülyeség volt, de azt nem gondoltam, hogy ekkorra baromságot csinálsz. – Szavai hatására még jobban elkezdtem sírni. Hiába volt jogos, amiket a fejemhez vágott, mégis rosszul estek. Nem tudom, miért számítottam támogatásra. – Miért pont ő? Legalább egy átlagemberrel álltál volna össze – rázta meg a fejét hitetlenkedve, aztán hátat fordított, és magamra hagyott.

- Adam! – kiabáltam utána, feleslegesen.

Még legalább két órát töltöttem a szobában, aztán összeszedtem magam és kimentem a nappaliba. Eliana boltosat játszott, Adam a tvben nézett valami műsort, Emi pedig vacsorát készített. Miután adtam egy puszit a lányom fejére, kimentem a konyhába, hogy segítsek. A pillantásából, ahogy rám nézett, azonnal tudtam, hogy unokatestvérem megosztotta vele az infót, ő viszont ellentétben a férfival, átölelt, és szótlanul nyújtott egy kis támaszt, még ha nem is értett velem egyet.

- Köszönöm! – mondtam neki hálásan. – Miben tudok segíteni? – néztem szét, elterelve magamról a témát. Nem firtatta, nem kérdezett semmit, csak vidáman csacsogni kezdett arról, hogy holnap elmehetnénk fürdeni, és közben egy városnézést is beiktathatunk.

Vevő voltam az ötletre, ezért másnap reggel vidáman ébredtem. A tegnapi rossz kedvem nem tűnt el, hiszen Adam nem állt velem szóba, tüntetőleg nem is jött velünk, de kicsit megnyugodtam. Emi nagyon kedves volt velem, és jól esett, hogy így kezelte a helyzetet, én pedig arra gondoltam, hogy nem fogok Harryvel találkozni, hiszen azt mondta felhív, de nincs is meg neki a számom. Amikor erre rájöttem, úgy éreztem magam, mintha megnyertem volna az ötös lottót, és Eliana izgatottsága is rám ragadt, szóval a körülményekhez képest remekül éreztem magam.

- Vigyük a lapátot és a vödröt – rakta oda a sokadik játékot is a strandtáskához.

Most nem szóltam rá, úgyis kocsival mentünk le a partra, és nekem sem volt kedvem veszekedni.

- Indulhatunk? – hajolt be Emi, kalappal a fején, napszemüvegben. – Jesszus! – látta meg az összepakolt cuccainkat.

Eliana lelkesen felugrott a karjaiba és nagyokat bólogatott, hogy ő készen áll, mire a keresztanyja mosolyogva cipelte ki a kocsiig, én meg egyedül szenvedtem a játékokkal teli táskával.

Kellett egy bő fél óra, amíg leértünk a partra, de nem bántam, mert közben az épületeket figyeltem, amik mellett elhaladtunk, és teljesen lenyűgözött ez a fajta fényűzés. Amikor végül megérkeztünk, és találtunk egy üres helyet a parkolóban, szorosan fogtam Ellie kezét, mert alig lehetett bírni vele. Szaladgált, és egyáltalán nem figyelt rám, úgyhogy végül inkább fel is emeltem, Emre hagyva a nehéz táskát.

A homokba kiterítettük a plédet, Eliana azonnal kipakolta az összes játékot is, úgyhogy amíg ő azzal foglalatoskodott én kifeküdtem napozni. Élveztem, ahogy a nap melege simogatta a bőröm, egy fél óra alatt teljesen feltöltődtem. Épp hasra fordultam, hogy a hátam is barnuljon, amikor megcsörrent a telefonom. Amikor megláttam az ismeretlen számot, fintorogtam egyet, aztán felvettem.

- Clair Carter, szabadságon vagyok – közöltem azonnal, hogy ne is zargassanak munkával.

- Harry Styles, nekem azért összehozol egy találkozót a lányoddal? 

Váratlan vendég

Sziasztok!

Végre, megint hétvége! Na, nem mintha olyan sok mindent csináltam volna a héten... három darab órán voltam bent egész héten. Aztán majd vizsga előtt sírok, haha. Na, de a jó hír, hogy így megírtam egy jó pár részt, és a következőt most rögtön posztolom is. A 10. részről pedig írjátok meg, hogy kedden vagy pénteken szeretnétek-e olvasni, rajtatok múlik ;)

Az előző részeknél a hozzászólásokat, pipákat köszönöm! Nem győzöm mondogatni, hogy mennyire boldoggá tesztek vele. Természetesen válaszoltam is rájuk.

Jó olvasást és jó hétvégét drágáim!

xxx Larissa

***********************************************************

Chapter 9

Amikor a légkondicionált reptéri épületből kiléptem, azt hittem menten összeesek a hirtelen jött melegtől, de mire a taxival odaértünk Emiék házához, már meg is szoktam. Élveztem, ahogy a bőrömet perzseli a nap, Londonban ilyet nem sokszor érezhet az ember, és jól esett ez a kis változás. Eliana a repülőn is pihent, de miután köszönt a keresztszüleinek, lefeküdt a vendégszobába, és újra elaludt. Teljesen megértettem, nekem is furcsa volt, hogy teljesen más napszakban vagyunk, de én még kihúztam estig. Emivel és Adammel beszélgettem, hiszen volt mit bepótolnunk. Nem beszéltünk túl sűrűn mióta elköltöztek, szinte csak Eliana miatt tartottuk a kapcsolatot, de most rájöttem, hogy mennyire hiányoztak. Jó volt őket újra látni.

Adam az unokatesóm, és már az első perctől fogva rágta a fülemet, hogy had legyen ő a keresztapa, én pedig miért is ne alapon, végül őt is választottam. Emit általa ismerem, egy nagy családi vacsorán találkoztunk először, és nagyon szimpatikusnak tartottam. Mivel már régóta együtt voltak, és én is kedveltem lányt, úgy döntöttem, hogy őt nevezem ki a keresztanyjának. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora örömet szerzek ezzel neki.

Adamet viszont egy éve leépítés miatt elküldték a cégtől, és végül Los Angelesben kötöttek ki. Mindig is kalandvágyó volt, szeretett utazni, és sokszor hangoztatta, hogy szeretne melegebb helyen élni, így hát nem volt nagy meglepetés, amikor meghívott a búcsú bulijára. Sajnáltam, hogy elmentek, de hát az ő életük, és végül is, ha csak a hatalmas házból indulok ki, egész jól megállták a helyüket az új helyen. Mondjuk, azért valljuk be, Eminek divattervezőként és stílustanácsadóként sokkal nagyobb lehetőségei vannak itt, mint otthon.

- Na, és veled mi van? – vágta le magát közénk Adam, miután hozott magának egy energiaitalt. – Mi volt ez a sürgős utazás? – tapintott rá a lényegre, de nekik sem akartam beszélni erről. Rajtam kívül még mindig senki nem tudja, hogy ki a gyerekem apja, és eszem ágában sem volt elkotyogni.

- Semmi, minden rendben van otthon, csak kellett egy kis levegőváltozás. Az esőtől pedig ide menekültem – néztem ki az ablakon.

- Hát igen. Az időjárás az biztos nem hiányzik – fintorgott Emi, mi pedig bólogatni kezdtünk.

- Azért remélem, tényleg nem zavarunk – hoztam fel újra a témát. Nem akartam két hétig a terhükre lenni, de ennyi idő volt még, amíg Harry otthon tartózkodik. Miután elmegy a turnéra, én visszamegyek, és akkor már nem lesz esélyem belefutni.

- Dehogyis! Olyan jó, végre lesz itt egy kis élet. Adam állandóan dolgozik, mindig egyedül vagyok itthon a kis füzetemmel, amibe a ruhaterveket készítem. De majd most csinálunk egy csomó mindent – csapta össze a tenyereit lelkesen.

- Ajaj, azért ne fáraszd le őket nagyon – nyomott Adam egy puszit a barátnője homlokára. – Pihenni jöttek – figyelmeztette kevesen.

- Tudom – pillantott fel rá mosolyogva. Szemeiből tisztán kiolvasható volt a szerelem, jó volt rájuk nézni. – De élvezni fogják, hidd el. Maximum majd hagyom, hogy ő szervezze meg a dolgokat, ha már ez a foglalkozása – kuncogott fel rám nézve. Adam és én is elnevettük magunkat.

- Jaj, én azt nem hagynám a helyedben. Mikor kicsik voltunk még azt is pontosan eltervezte, hogy melyik útvonalon megyünk a fagyizóba. Percre pontosan kiszámolt mindent, és még mielőtt elindultunk megmondta, hogy milyen fagyit fogunk enni – fogta a fejét unokabátyám. – Arról nem is beszélve, hogy folyton azt kellett játszanunk, hogy én vagyok a vőlegény, és ő szervezi az esküvőmet.

- Na – nyújtottam meg az a betűt felháborodva. – Legalább már nem lesz gondod arra, hogy milyen legyen az igazi – nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Igen, legalább már tudom, hogy milyen nem lesz – nevetett fel.

- Oké, nem szólok hozzád – fordultam el sértődöttséget tettetve. – Ja, és rám ne számíts, ha sok kerül rá! – Emi nagyon jól szórakozott rajtunk, a hasát fogta a nevetéstől, ahogy egyre több gyerekkori emléket hoztunk fel.

- Emlékszem, hogy amikor tizennégy éves voltam, engem utáltál a legjobban a családból – dobott fel egy újabbat Adam.

Való igaz. Akkoriban a számítógépes játékok teljesen bekebelezték, amikor náluk voltam, még köszönni se volt hajlandó kijönni. Egész végig csak játszott az idiótábbnál idiótább lövöldözős játékokkal, és ha szóvá tettem, hogy nem foglalkozik velem, még bunkón le is ordított. Szerintem érthető, hogy azt az énjét nagyon nem bírtam. De aztán eltelt három év, és egyszer mikor mentem, visszaváltozott a régivé. Kártyáztunk, és végre újra jól megvoltunk. A végén közölte velem, hogy milyen jófej vagyok, és azóta jobban imádom, mint előtte.

- Te sem voltál jobb – jegyezte meg, miután elmondtam neki, hogy miért volt így a dolog.

- Össze ne vesszetek már – szakított minket félbe Em.

- Nem veszekszünk – nyugtattuk meg mind a ketten, majd abbahagytuk a nosztalgiázást.

Különben is már este hét volt, én pedig alig bírtam nyitva tartani a szemem. A sok ásítás nem a társaságom miatt volt, hanem az időeltolódás tedd be. Szívesen beszélgettem volna még, de mind a ketten elküldtek aludni, szóval egy gyors zuhany után, be is dőltem Eliana mellé, aki még mindig mélyen aludt.

Reggel dübörgésre keltem, és hangos visításra, ami miatt egyből kipattantak a szemeim. Hirtelen megijedtem, mert nem a saját ágyamban feküdtem, de miközben a szememet dörzsölgetve kinyitottam a szoba ajtaját, rájöttem, hol vagyok, és a hangok forrása is egyértelművé vált. Em, Adam és Eliana kergetőzött a lakásban. Eliana hangosan visítva rohant, míg Adam zombit játszott, a keresztanyja pedig próbálta megvédeni. A lányom hátrafordulva szaladt, nem látta, hogy időközben kiléptem az ajtón, és egyenesen a lábaimnak ütközött. Nem tudtam elég gyorsan utána kapni, így a fenekére huppant, és onnan nézett fel rám meglepetten.

- Jó reggelt! – húztam fel a földről. Hunyorogva próbáltam a szemem kímélni az erős fénytől, de azt láttam, hogy a két felnőtt hirtelen megállt, és úgy tettek mintha ők nem rosszalkodtak volna.

- Mit kérsz reggelire? Hoztam a pékségből fánkot, de csinálhatok palacsintát is. Vagy esetleg inkább főtt kaját szeretnél így dél magasságában? – Kezdett el hadarni Emi. Mindig ilyen volt, már megszoktam tőle, de reggel azért mégsem voltam erre felkészülve.

- Várj-várj – tettem magam elé a kezeimet. – Mennyi az idő? – néztem rájuk ijedten, amikor eljutott a tudatomig, hogy az előbb delet említett.

- Fél tizenkettő – válaszolt Adam, én pedig felemeltem Elianát, mert már szó szerint csüngött rajtam.

Hát igen, már el is felejtettem, hogy képes vagyok átaludni egy fél napot, ha nem kell felkelnem. Mióta Eliana megszületett nem igazán aludtam hét óránál többet, és igazán rosszul éreztem magam, amiért most így kidőltem. Szabadkozni kezdtem, de mindannyian leintettek, hogy hagyjam abba, mert egyáltalán nem gond.

Reggeli közben, amiként végül egy fánkot választottam, beavattak a mai programra. Adam dolgozni ment, Emi pedig bocsánatot kért, amiért ugrottak a mai tervek, miszerint egy kicsit körbe jártuk volna a látványosságokat, de az egyik lány, akinek ő az öltözködési tanácsadója, megkérte, hogy had jöjjön ma át megbeszélni pár dolgot. Természetesen ez a látogatás pont kettévágja a délutánt, így még az sem nagyon lehet, hogy majd utána elmegyünk. Most viszont nem is bántam, így is el voltam csúszva mindennel, hiszen későn keltem, jól esett, hogy ezt a napot teljesen a pihenésre tudtam szánni.

Később Elianával leültem mesét nézni, ami végül úgy nézett ki, hogy ő magyarázott egész végig, én pedig mellette fetrengtem a kanapén, és nagyokat mosolyogtam a kis tudatlan kommentjein. Lenyűgözött az az ártatlanság, ami belőle sugárzott, a természetes tudatlanság, és minden, ami hozzátartozott. Imádtam, az életemnél is jobban. Mindennél fontosabb volt. A hirtelen jött szeretetrohamom miatt magamhoz húztam, hogy megölelgessem, ám nem igazán tetszett neki.

- Na, mami – nyafogott. – Nem látom a tévét – tolt el magától.

Egy kis ideig még küzdöttünk, de nem akartam felhergelni, mert utána megsértődik, és kezelhetetlenné válik, úgyhogy végül békén hagytam. Na, meg a csengő is megszólalt, és nem hiányzott, hogy Em vendége idiótának tartson, amiért egy két évessel kötekedek. Felültem, és megigazítottam a hajam, aztán normális felnőtt módjára vártam, hogy belépjenek a nappaliba.

- Sziasztok – köszönt egy ismeretlen hang, mire hátra fordultam.

Az állam kis híján a földön koppant, amikor megláttam a lányt. Olyan tökéletes volt, amilyet még sose láttam ezelőtt. Világosbarna haja úgy omlott a vállára, mintha ebben a pillanatban fésülte volna ki, arcvonásai kedvesek és szimmetrikusak voltak, semmi kivetni való nem volt benne. A sminkje szolid volt, és még így is tökéletesnek tűnt a bőre, valószínűleg természetesen is ugyanennyire csodálatos. Az alakjáról pedig inkább ne is beszéljünk. Összefoglalva olyan volt, mintha egy angyal lépett volna be a szobába, és ezt csilingelő hangja is tetézte.

Igyekeztem leküzdeni a kisebbségi komplexusom, amit a jelenléte okozott, és felállva, barátságosan felé nyújtottam a kezem.

- Kelly Wilson – nyújtott kezet mosolyogva. – Jaj, de aranyos, ő kicsoda? – tévedt a tekintete Elianára, mire őt is bemutattam neki. Egy ideig még dünnyögött neki, mintha egy hat hónapos kisbaba lenne, Elianán látszott is, hogy nem érti, mi a baja, aztán végül leült Emi mellé.

- Elmenjünk, amíg dolgoztok? Nem szeretnénk zavarni – ajánlottam fel, de Kelly rávágta, hogy őt egyáltalán nem zavarja a társaság. Megvontam a vállam, és visszaereszkedtem a helyemre, Ellie közelebb mászott, aztán ő tovább nézte a mesét, én pedig figyelni kezdtem, amit a lány magyaráz.

- Szóval csak egy gyors tanácsért ugrottam be, mert ma megyek vissza Londonba. Kéne valami stílusváltás, mert annyira unom a ruháimat, meg visszafestettem a hajam ilyen világosra, és gondoltam, segíthetnél kiválasztani egy irányt, meg esetleg megmondani, hogy színben most mi lesz a közeljövőben menő. – Nagyon izgatottnak tűnt, és körülbelül tizenöt perc után rájöttem, hogy a hibátlan megjelenés igazából nagyon üres belsőt takar. Nem mondanám rá, hogy buta, de valahogy tényleg jobban izgatta a ruha téma, mint bármi más komolyabb.

Emi lehozta a szobájából a laptopját, és azon kezdett el mutogatni pár képet, ám Kelly szinte egytől egyik mindegyikre megrázta a fejét, én pedig kínomban már nevettem. Nem értettem, hogy tudja ezt munkát szeretni, amikor ilyen emberekkel kell dolgoznia. Rosszul éreztem magam, amiért már az első találkozás alkalmával rossz véleménnyel vagyok a modellről, de nem tehettem róla. Egyszerűen unszimpatikus volt. Aztán lehet csak féltékeny voltam a kinézetére. Biztos van egy párja, aki vár rá Londonban, és bármit megtenne érte, én pedig hiába tartom magam értelmesebbnek nála, mégse sikerült senkit elbűvölnöm. Lehet nekem is szükségem lenne Em tanácsaira.

- Tudod, mi a helyzet? – nézett lemondóan Kellyre, mire ő hátradobta hosszú barna haját, és várta a folytatást. – Hogy te nem akarsz stílust váltani – csukta össze a laptopját is, hogy még hitelesebbé tegye a szavait. Kelly elgondolkozott, közben pedig Em újra megszólalt. – Inkább csak a színeket váltsuk le, mit szólsz hozzá?

- Remek ötlet – lelkesedett fel újból, aztán szinte leverte a laptopot, ahogy a nyakába kapaszkodott. – Imádlak!

- Én is, én is – nevetett fel Emi, aztán türelmesen várta, hogy szabaduljon az ölelő karok közül.

Legalább egy órát variáltak még, hogy akkor milyen színek tetszenek Kellynek, és ebben még nem volt benne az az idő, amikor a telefonján csüngött, és az egyik barátnőjével beszélgetett, na meg az sem, amikor mindenféle izgalmas történetet osztott meg velem, amin rajta kívül senki nem nevetett. Természetesen azért szélesen mosolyogtam, ha mást nem is, hát ezt az egyet remekül megtanultam a munkám által.

Még javában a képernyőt bújták, hatalmas izgatottsággal válogattak a ruhák és a színek között, amikor megszólalt a csengő. Emi megkért, hogy nyissam ki, én pedig vonakodva, de teljesítettem kérését. Most mit kezdjek én azzal, aki jött? Minden bizonnyal Emet vagy Adamat keresi, szóval nem tudok neki semmiben segíteni, de hát renden. Sietős léptekkel indultam az ajtó felé, aztán amikor kinyitottam, azt hittem összeesek. Hogy lehet, hogy én bárhol vagyok, ő mindig megjelenik?

Beszélgetés

Sziasztok!

A héten másodjára jelentkezem, remélem, örültök nekem... vagyis a résznek. Ebben végre már többet szerepel Harry, kíváncsian várom a véleményeteket. A FB CSOPORT-hoz pedig csatlakozzatok, ha még nem tettétek meg.

Köszönöm az előző résznél a rengeteg pipát, és a kedves hozzászólásokat. Válaszoltam mindenkinek, ahogy szoktam. Imádok mindenkit,

xxx Larissa

**************************************************************

Chapter 8

Eliana egy húzható teknős mellett ült, aminek az oldalán különböző formájú lyukak voltak. Vele szemben Harry foglalt helyet, haja egy kendővel volt hátrafogva, hogy ne hulljon az arcába, és éppen a csillag alakba próbálta beletuszkolni a kört. Eliana hangosan nevetett rajta, és megmutatta neki, hogy hova kell tenni.

- Nahát, te még nálam is okosabb vagy – tárta szét a kezeit, és ugyanabban a pillanatban meglátott engem az ajtóban.

Mozdulatlanul álltam ott, rengeteg gondolat átcikázott a fejemen, de mindegyik annyira különálló volt, hogy sehogy sem tudtam egy ésszerű mondattá formálni őket. Végül mindent kiürítettem az agyamból, és csak egyetlen, mindennél erősebb kérdés maradt a helyükön.

- Te mit keresel itt? – Ahogy kimondtam, megbántam, hogy ennyire szárazon és barátságtalanul kérdeztem, de tényleg nem szívesen láttam őt itt. Főleg nem Eliana közelében.

Mielőtt válaszolt volna feltápászkodott, és megsimogatta Eliana fejét, majd hozzám lépett. Az enyhe szellő, amit magával hozott megcsapott, így érezhettem férfias parfümének, kellemes illatát. Egy bizonytalan mosolyra húzta a száját, remélve, hogy nem akadok ki teljesen.

- Ne legyél mérges – kért, miközben a könyökömhöz nyúlt, és két puszi erejéig finoman közelebb húzott magához. Az érintése olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket már régóta nem éreztem. Őszintén megmondva, nem igazán érintkeztem férfiakkal, ezért különösen jól esett, ahogy az enyémhez képest nagy tenyere a bőrömre simult. Biztonságban éreztem magam, amíg keze a karomon pihent, de amikor félretoltam mindenféle kéretlenül jövő bizsergést, rájöttem, hogy soha nem voltam még ekkora veszélyben. – Liam nővére autóbalesetet szenvedett, és el kellett menniük. – A szám elé kaptam a kezem, és aggódva néztem fel rá, de gyorsan folytatta, hogy megnyugtasson. – Már hívott, és nincs semmi komoly, az ijedtség nagyobb volt, meg persze fontos volt, hogy azért lássák az orvosok.

- Hál’ Istennek, hogy semmi baj nincsen – mondtam őszintén, megkönnyebbülve.

- Liam engem hívott, hogy figyeljek rá, mert nem akart téged zavarni. Az üzenik, hogy nagyon sajnálják – továbbította bocsánatkérésüket. – Tényleg ne haragudj rájuk, és amúgy sem volt semmi gond. Jól kijövök a gyerekekkel, és engem már amúgy is ismert – nézett a szoba közepén ücsörgő lányomra. Lányunkra. Furcsa volt arra gondolni, hogy így hárman egy családot alkothatnánk, és nem is akartam.

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá, de most már itthon vagyok, szóval nyugodtan elmehetsz – mondtam neki, és arrébb álltam az ajtóból, hogy kiférjen.

- Harry, maradj még! – pattant fel Eliana, a lábába kapaszkodott. – Megígérted, hogy a pacikkal is játszunk – nézett fel rá könyörgően. Amikor sikerült elfordítanom a szemem, Eliana könyörgő pillantásaitól, szembe találtam magam Harry tanácstalanjaival.

- Hát, ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Viszont melegítek valami ennivalót, mert nagyon éhes vagyok – közöltem velük. – Ti ettetek?

- Remélem, nem vagy ellene a gyors kajáknak, de még idefele vettem pizzát, és azt ebédeltünk – osztotta meg velem az információt.

- Jó, szoktunk pizzát enni, nem gond – nyugtattam meg.

- Maradt még, csak melegíts meg. Illetve lefektettem délben, de csak egy órára tudtam az ágyban tartani – nézett rám bocsánatkérően.

- Semmi baj, nem egy nagy alvó – ráztam meg a fejem, miközben a türelmetlen leányzóra pillantottam.

- Gyere már – húzgálta a pólóját, Harry pedig tette, amit kért.

Egy perc erejéig még figyeltem őket, aztán könnyekkel a szememben kifordultam a szobából. Gyorsan megdörzsöltem őket, mert nem akartam megvárni, amíg maguktól folynak le a könnycseppek, és a konyhába sétáltam, ahol egy üres pizzás doboz mellett, találtam egy majdnem egészet. Három szelet hiányzott belőle, és mivel tudtam, hogy Eliana soha az életben nem bírna kettőnél többet enni, hamar rájöttem, hogy a göndörkének jó volt az étvágya. Bezzeg meg se látszik rajta. Ha arra gondolok, hogy a fekete csőfarmerben milyen vékonyak a lábai, soha nem mondanám meg, hogy sokat eszik. Persze emellett a szűk gatya kiadja az izmait is, amik formássá teszik. Miért a fenéért gondolok én Harry lábaira?

Elővettem egy tányért, vágtam magamnak egy szelet pizzát, és megmelegítettem, hiszen már igencsak kihűlt. Jóízűen haraptam bele, és lehunyt szemmel élveztem, ahogy az első falatok csillapították az éhségemet.

- Látom, ízlik – hallottam meg a mély, rekedtes hangot, mire ijedten nyitottam ki a szemem. Reméltem, hogy nem figyel túl régóta. – Bocs, hogy megijesztettelek. Eliana elment a mosdóba, gondoltam addig kijövök, és megkérdezem, hogy vagy.

- Épp túl vagyok egy szívrohamon, hála neked, de egyébként minden rendben – válaszoltam, mire ő elmosolyodott.

- A múltkor mondtam, hogy nem szeretném, ha kínosan éreznéd magad a közelemben, de látom, még mindig zavarban vagy – húzta ki a mellettem lévő széket, és felém fordulva leült rá.

- Nem vagyok zavarban – vágtam rá azonnal, ami elég indokot adott neki egy mosolyra. Látszott rajta, hogy nem hisz nekem, pedig igazat mondtam. Nem érdekel, hogy lefeküdtünk egymással, mármint abból a szempontból, hogy emiatt nem vagyok feszélyezett, de talán jobb, amíg ezt hiszi. Addig sem faggatózik az igazi okról.

- Ha te mondod – könyökölt az asztalra, és figyelni kezdett. Utáltam, ha nézték, ahogy eszem, szóval tüntetve letettem a pizzát az tányéromra, és vártam. – Nem eszel már?

- Próbálnék, de valaki közben az arcomba bámul – céloztam rá, aztán eszembe jutott, hogy a muffinok még nem fogytak el. Talán ő is eszik, és akkor nem érzem magam olyan kellemetlenül. Felálltam, és áttettem az asztalra a tálcát, amiken a sütik voltak. – Egyél inkább te is – tettem le elé egyet, amiről azonnal elkezdte lehámozni a papírt.

- Én is kérek – pattant fel a velünk szemben lévő székre Ellie, és megkérte Harryt, hogy szedje le neki is a papírt. Miért nem engem kért meg? Lehet, hogy hülyeség, de zavart, hogy nem hozzám fordult, pedig rám mindig számíthatott, Harryt meg még csak most ismerte meg. Határozottan féltékenységet éreztem, és amikor erre rájöttem, magamban szidni kezdtem magamat, amiért ilyen gyerekes vagyok.

Felálltam egy újabb szeletért, majd visszatértem a társaságukba, és érdeklődni kezdtem, hogy mi a helyzet vele. Be akartam neki bizonyítani, hogy nem érzem magam kínosan a közelében, és talán egy kicsit magamnak is, hogy nem érdekel.

- Semmi izgalmas. Mármint bejártam a világot, meg minden, volt egy csomó új élményem, de ennyi – ráncolta össze a homlokát elgondolkodva.

- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de hány éves is vagy? – döntöttem oldalra a fejem.

- Huszonhárom – válaszolta, aztán megérdeklődte kérdésem okát.

- Ó, oké. Nem tudom, többnek gondoltalak, és akartam mondani, hogy már ideje lenne nősülni vagy ilyesmi, ha még nem tetted meg. – Legszívesebben az asztalba vertem volna a fejem, amiért ilyen idióta vagyok. Meg akartam tudni, hogy van-e felesége, esetleg gyereke, de ennél kacifántosabban és hülyébben ha akartam volna, se tudtam volna kijönni.

- Nem, nem nősültem még meg – nevetett fel. – Nem is tervezem, nem is érzem még úgy, hogy itt lenne az ideje – szögezte le.

- Jó, nem az én dolgom – tettem fel a kezeimet védekezően.

- Megyünk játszani? – kotyogott közbe Eliana.

- Kicsit beszélgetek anyukáddal, és utána igen. Addig menj, és kezd el, jó? – rázta le egy kis időre, majd újra felém fordult. – Miért, a te férjed hol van? – Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy kár volt ebbe az egész beszélgetésbe belekezdenem, de már késő bánat. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdését, én tovább falatoztam, ő viszont nem tágított.

- Hm? Vagy nincs? – hajolt közelebb, de azért még megtartotta a tisztes távolságot. Lehunytam a szemem, majd amikor kinyitottam, ránéztem.

- Nincs férjem, de nem szeretnék erről beszélni – válaszoltam hűvösen. Már rá kellett volna jönnöm, hogy nem riad vissza a távolságtartó hangszínemtől, de azért még próbálkoztam.

- Oké, de apja csak van valahol – erősködött. Kihagyott egy ütemet a szívem, és úgy éreztem menten leesek a székről. Nem voltam erre felkészülve, és eszem ágában sem volt elmondani neki az igazat. Azzal tönkretenném az életét, én pedig ez semmiképpen sem akartam. Már az első percben is tudtam, hogy mennyire jó ember, én mégis átvágtam, biztos nem hiányzik neki most egy ilyen sokk.

- Nem szeretnék róla beszélni – nyomatékosítottam benne újra, mire abbahagyta a kérdezősködést.

- Sajnálom, akármi is történt. Az apja bánhatja, hogy nincs itt, mert ezt a kis tündért bárki szívesen felnevelné – tette a hátamra a kezét. Azonnal felpattantam, ezzel lerázva magamról a karját, és miközben felkaptam a tányért, próbáltam úrrá lenni az érzéseimen. Legszívesebben most azonnal elmondtam volna neki az igazságot, de nem tehettem. Nem vághatom haza az egész életét, tönkretenné, ha megtudná, hogy két éve akkor hazudtam neki, és ilyen következményei lettek. – Megyek, játszok vele egy kicsit, mert lassan indulnom kellene – közölte gyorsan, aztán felállt, egy pillanatig tétovázott, úgy tűnt, mintha hozzám akart volna lépni, de végül elindult Elianához, én pedig abban a pillanatban, ahogy eltűnt az ajtóban, összeszakadtam. A konyháig jutottam, betettem a mosogatóba a tányért, meg megeresztettem a vizet, mintha mosogatnék, ám ehelyett a földön ülve, hátamat a szekrénynek támasztva nyeltem könnyeimet.

Egy hang folyton az kiabálta a fejemben, hogy mekkora hazug vagyok, már zsongott tőle a fejem, de hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni, mindig visszatért. A legszörnyűbb, hogy ma, amikor láttam őket együtt játszani, vagy amikor együtt ültünk az asztalnál, akaratlanul is eszembe jutott, hogy milyen lenne teljes családként élni. Úgy, hogy Eliana apja is itt van. Ez alatt nem feltétlenül Harryre gondoltam, hanem akárkire, ha máshogy csináltam volna. Ha nem szúrom el, és nem dobom el ennek a lehetőségét a saját hülyeségem miatt. Próbáltam megadni Elianának mindent, de mi van, ha ő mégis érzi az apja hiányát? Én tudom, mit jelent egy támogató apa, nekem van, és én idióta, hogy vehettem el a gyerekemtől ennek a lehetőségét?

A sírás egy kicsit könnyített a lelkiállapotomon, és amikor ez megtörtént, rájöttem, hogy Harry még mindig itt van, és bármikor kijöhet a szobából. Nem akartam, hogy meglássa, sírtam, ezért feltápászkodtam a hideg kőről, és mosni kezdtem az arcom, remélve, hogy el tudom tüntetni a sírás árulkodó jeleit.

Még mosogattam, amikor Harry kisétált a szobából, és egyenesen hozzám indult. Lehajtottam a fejem, és sikálni kezdtem a tányért, mintha valami rászáradt volna.

- Indulnom kell. Eliana a szobájában játszik – adott helyzetjelentést, én pedig egy pillanatra felnéztem, hogy azért ne tűnjek faragatlannak. Sietve visszakaptam a fejem, de még láttam, ahogy elkomorul az arca.

- Minden rendben? – lépett egyet közelebb. Letettem a szivacsot, és messzebb léptem tőle, hogy újra meglegyen a biztonságos távolság kettőnk között. – Sajnálom, ha rosszat kérdeztem, nem akartalak felzaklatni – mentegetőzött. Látszott rajta, hogy rosszul érzi magát korábbi tapintatlansága miatt.

- Nem a te hibád – mondtam neki, hogy abbahagyja az önmarcangolást.

- Szeretnéd, hogy maradjak még egy kicsit? – Újra felém lépett, és ezúttal nem volt helyem menekülni, mert a szekrénysorba ütköztem.

- Nem – válaszoltam határozottan.

- Rendben, akkor megyek. – Szavai ellenére még mindig egy helyben állt, az arcomat fürkészte.

- Kikísérlek – törtem meg a csendet sírástól rekedtes hangommal, aztán elindultam, ezzel a mozdulattal viszont még közelebb kerültem hozzá, mert ő nem mozdult.

Amint kartávolságba kerültem, elkapta a kezem, majd olyan gyorsan és erőszakosan a karjaiba zárt, hogy sem időm, sem esélyem nem volt ellépni. Karjaival szorosan tartott, az ujjaival megnyugtatóan simogatta a hátam, és annyira jól esett, hogy már nem is akartam menekülni. A vállára hajtottam a fejem, és olyan erősen kapaszkodtam belé, mintha anélkül elesnék. Nem mint férfi ölelése esett jól, hanem maga a szándék, hogy szeretne segíteni. Fogalmam sincs, hogy végül hogyan érte el, hogy megnyugodjak, de sikerült neki. Abszurd, hogy pont annak a férfinak a karjaiban leltem meg a békét, akinek rengeteget ártottam egyetlen találkozás alatt, és aki miatt tulajdonképpen magam alá kerültem. Szörnyen éreztem magam, hiszen amíg én a szemébe hazudok, ő segíteni próbál. Nem is érdemlem meg, hogy most itt legyen, és megnyugtasson.

- Menned kéne – léptem el tőle zavartan. Arcom piros volt a szégyentől, amiért hagytam, hogy ilyen állapotba kerüljek, ráadásul előtte.

Bólintott egyet, majd elindult kifelé, én pedig követtem. Miután elment befejeztem a mosogatást, majd felhívtam Larissát, hogy megkérdezzem, hogy van Liam testvére. A lányom lepasszolása miatti sűrű bocsánatkérések után végül megkaptam a választ, ami szerencsére jó hírekkel volt tele, aztán elbúcsúztam tőle. Nem haragudtam rájuk, teljesen megértettem a helyzetüket, de azért máskor nem biztos, hogy rájuk bízom majd Elianát.

Még aznap éjjel eldöntöttem, hogy szükségem van egy kis környezetváltozásra, és ezért másnap meg is tettem mindent. Eliana keresztanyja egy évvel ezelőtt Los Angelesbe költözött, már rengetegszer mondta, hogy szívesen látna minket ott. Óriási szerencsém volt, mert épp ráért, és el tudott minket szállásolni, de még ennél is nagyobb mázlim, amiért volt két last minute jegy a másnap reggeli járatra. A munkáimat átadtam az egyik kollégámnak, aki szintén a cégnél dolgozott, gyorsan összepakoltam, szóltam anyuéknak, hogy leléptem Londonból, és másnap reggel már a repülőn szórakoztattam a lányom, hogy ne unatkozzon a hosszú úton.

Bébiszitter

Sziasztok!

Ma már másodjára jelentkezem, ha valaki még nem olvasta volna az előző bejegyzést, akkor tegye meg. FONTOS! De a legfontosabbaT ide is leírom. 

1. Csináltam egy csoportot a blognak, itt tudtok csatlakozni: CSATLAKOZOM! 

2. Mától bloglovinon is tudtok követni: KÖVETEM!
Köszönöm az előző részhet érkezett rengeteg hozzászólást, és a pipákat is! Jelentem, válaszoltam mindenkinek!

xxx Larissa

**********************************************************

Chapter 7

Mivel a Lariam névre keresztelt párt délelőttre invitáltam meg, korán kellett kelnem. Este még kitakarítottam, hogy legalább reggel ne azzal kelljen kezdenem, de hogy valamivel meg tudjam őket kínálni, sütiket akartam készíteni. Rendelhettem is voltam, de néha szerettem elpepecselni a konyhába, úgyhogy inkább felkeltem korán, és a lehető leghalkabban kezdtem neki, ügyelve arra, hogy ne keltsem fel Elianát. Muffinokat csináltam, mert azokkal viszonylag hamar el lehetett készülni, és szerintem nincs olyan ember, aki ne szeretné. A kislányomnak egyenesen a kedvence, így egyben neki is kedvezek. Reméltem, hogy nem kel fel, és akkor meglepetés lehet neki, bár általában hét, fél nyolc magasságában mindig kipattan az ágyából. Ma sem volt ez másképp, még csak a formákba töltöttem bele a tésztát, amikor meghallottam, hogy az apró lábai csattognak a kövön.

- Jó reggelt! – mosolyogtam rá.

Aranyos látványt nyújtott, ahogy a pizsamájában, szanaszét álló hajjal, apró, álmos szemekkel nézett a világra. Megdörzsölte őket, hogy jobban lásson, aztán nyújtózkodott egyet, ezzel egyetemben pedig észrevette, hogy miben mesterkedek. Szinte azonnal elmúlt az álmossága, mellém szaladt, kezével a pultba kapaszkodott, és pipiskedve bizonyosodott meg róla, hogy tényleg muffint sütök-e.

- Vigyázz a sütőnél, mert meleg – figyelmeztettem a biztonság kedvéért. Nem szerettem volna, ha megégeti magát.

- Csokis? – kérdezte izgatottan, mire bólintottam.

- Menj, vedd fel a papucsod, mert fel fogsz fázni – pillantottam le a lábára, amin nem volt zokni.

- Ideülök – csapkodta a pultot, és ugrálni kezdett. Segíteni akartam neki, mert tudtam, hogy egyedül úgysem tud felszállni, de amikor a kezemet mostam, a fiókok kilincsein felmászott.

- Te mit csinálsz? – szóltam rá felháborodást tettetve, miközben széles mosollyal az arcomon közelítettem felé. Oldalra döntött fejjel kacagott, tudta, hogy nem szabadott volna ezt csinálnia. A ujjaimról a vizet az arcára fröcsköltem, mire behunyta a szemét, és nem látta, hogy a karomba kapom. Felsikított, de rögtön utána újra nevetni kezdett, én pedig a nappaliban lévő kanapéra fektettem, és óvatosan dögönyözni kezdtem. Sikongatva kacagott, aztán amikor úgy döntöttem, hogy elég volt, fel akartam állni, de a nyakamba csimpaszkodott, és nem engedett el. Kiegyenesedtem, és nevetve kértem, hogy hagyjon békén, mert nem lesz kész a süti, de továbbra is csak nevetett, és erősen szorított a karjaival, mert én nem tartottam. Sétálgatni kezdtem, várva, hogy elfáradjon a keze, közben ide-oda lépkedtem, és vele együtt nevettem. Amikor éreztem, hogy csúszik lefelé, elkaptam, és letettem a földre.

- Megcsinálom a sütit – fogtam le a kezeit, amikkel újra el akart kapni. – Öltözz fel! – Próbáltam szigorúan ráparancsolni, de fejeket kezdett vágni, és elnevettem magam, amitől még mindig azt hitte, hogy játszok, és tovább szórakozott. – Eliana, komolyan! – mutattam a szobája irányába, aztán újra elvigyorodtam, amikor ide-oda kezdte rázni a fenekét.

- Nevetsz – mutatott az arcomra, amíg én mindent megtettem annak érdekében, hogy eltüntessem a mosolyt az arcomról.

- Nem nevetek! Nyomás – kezdtem el tolni magam előtt a szobája felé.

- De nevetsz – viháncolta.

Amikor beértünk a szobába, rácsuktam az ajtót, és a fejemet csóválva visszamentem a konyhába, és befejeztem a sütit. Ellie nem jött ki a szobából, reméltem, hogy szót fogadott, és tényleg felöltözött. Elmosogattam, aztán utána mentem, hogy megnézzem, mit csinál.

- Felöltöztél? – kiabáltam neki, miközben megindultam az ajtó felé. Nem válaszolt, szóval benyitottam. Elbújt előlem, de egyből észrevettem, ugyanis az ágyon volt egy 90 centis domb a paplan alatt, illetve a lába is kilógott oldalt. Egy pár másodpercig úgy tettem, mintha keresném, aztán lerántottam róla a takarót. – Megvagy! – csapkodtam meg óvatosan a fenekét. – Nem öltöztél át – mondtam neki, és szomorúságot tettetve leültem az ágy szélére. Lebiggyesztettem az ajkaimat, és vártam, hogy reagáljon valamit.

- Ne sírj, már öltözök – szaladt oda a szekrényéhez.

- Helyes. Igyekezz, mert Larissáék nem sokára itt lesznek. – Még tegnap elmondtam neki, hogy ők kicsodák, de nem igazán foglalkoztatta. Azt mondta, oké, és játszott tovább, úgyhogy nem voltam benne biztos, hogy teljesen odafigyelt.

Amíg ő felöltözött, én megcsináltam az ágyát, aztán összeszedtem néhány játékot, amiket szétdobált. Általában a ház minden szegletében lehetett találni valamit, ami az övé, és hiába pakoltam el, fél óra múlva megint minden szanaszét volt. Már sokszor mondtam neki, hogy legközelebb neki kell rendet raknia, de még sosem hajtottam be rajta. Ezután készítettem neki reggelit, amit hamar be is falt, majd leült mesét nézni.

Épp a muffinokat vettem ki a sütőből, amikor csengettek. Gondoltam, hogy csak Liam és Lara lehet az, ezért megkértem Elianát, hogy nyissa ki az ajtót. Futni kezdett, de rászóltam, így visszavett a tempóból. Nem hiányzott volna, hogy elessen. Hallottam, ahogy köszön, addigra viszont már én is szabaddá tettem a kezeimet, és hozzájuk siettem. Két-két puszival üdvözöltem őket, aztán az elszaladó lányom után mutattam.

- Szóval, ő Eliana – mondtam felhúzott szemöldökkel. – Szégyenlős – magyaráztam meg egyben viselkedését is.

Miután levették a cipőjüket, és beljebb sétáltunk, láthattuk, hogy csak a nappaliig menekült, és a már megkezdett mesét kezdte nézni, fél szemmel viszont folyamatosan ránk figyelt, és hallgatta, amiről beszélünk.

- Ehetek olyan csokisat? – bökdöste meg a karomat, és a lehető legjobban mögém bújt, hogy a két mosolygó idegen ne láthassa őt.

- Jaj, tényleg! – csaptam a homlokomra. Időközben elfelejtettem megkínálni őket vele. – Sütöttem muffint, idehozom őket – mondtam a vendégeinkre nézve, aztán visszafordultam a lányomhoz. – Ehetsz, de csak ha itt maradsz, amíg idehozom – kötöttem vele egy alkut, aztán amikor bizonytalanul, de rábólintott, felpattantam mellőle.

- Milyen mesét nézel? – kérdezte tőle Lara.

- Pacisat – válaszolt neki, aztán a kevéske szókincsével elmagyarázta nekik, hogy miről szól.

- Akkor szereted a lovacskákat, ugye? – szólt hozzá Liam is. Szerintem tőle tartott inkább, és amikor csak bólintott egyet, be is igazolódott az állításom. – Ez remek, mert hoztunk neked egyet – vett ki Larissa táskájából egy plüss lovat, és Eliana felé nyújtotta. Ezzel aztán tökéletesen le tudta kenyerezni, és innentől már Liammel is ugyanolyan barátságosan viselkedett. Nem tudtunk tőle beszélni, mert folyton volt valami közlendője, végül pedig hozott nekünk is lovakat, hogy játszunk együtt.

- Az apja dolgozik? – tette fel következő kérdését Larissa, én pedig hiába ismételgettem már el rengetegszer, hogy mit fogok válaszolni erre a kérdésre, néhány másodpercre megnémultam. Eliana is abbahagyta a játékot, ám amikor láttam, hogy szólásra akarja nyitni a száját, megelőztem.

- Nem tartjuk a kapcsolatot – hajtottam le a fejem. Reméltem, hogy a téma kellemetlensége eltántorítja őket a további faggatózástól, és végül így is lett. Bocsánatot kértek, amiért felhozták, és visszafordultak Elianához.

A telefonom csörögni kezdett, így elnézést kértem, és a szobámba mentem, hogy nyugodtan tudjak beszélgetni. A mai megrendelőm hívott, akihez úgy volt, hogy délután kettőre megyek, ugyanis akkor kezdik el házhoz szállítani a díszleteket és minden egyéb más dolgot, amit már régen megrendeltem. Csakhogy a díszletes időközben úgy döntött, hogy 11-re szállítja oda a holmikat.

- Próbáltam elintézni egyedül, át akartam venni tőle én magam, de nem engedi. Ragaszkodik hozzá, hogy a rendelőnek adja át személyesen, az pedig te vagy. Ide tudnál jönni? – Rachel hangja az idegességtől és a tanácstalanságtól egy fokkal magasabban és élesebben csengett, mint azt megszoktam, szóval kénytelen voltam igent mondani neki. Nem mintha lett volna választásom.

- Srácok sajnálom, de közbe jött valami, és korábban kell mennem – álltam meg odakint, és elnézést kértem Laráéktól.

- Valami baj van? – érdeklődtek kedvesen.

- Nem, csak az egyik szállító korábban ment a helyszínre, és csak nekem hajlandó átadni a dobozokat. Nem értem, mi a problémája pontosan, de rohannom kell. Sajnálom, hogy így elzavarlak titeket, de van körülbelül nulla percem, hogy odaérjek, és még Elianát is fel kell öltöztetnem – túrtam a hajamba mérgesen, aztán szétnéztem, hogy mivel kezdhetném a készülődést.

- Mi lenne, ha vigyáznánk addig rá? – tette fel a kérdést Larissa, mire Liam is meglepetten nézett. Tény és való, hogy ennek a nőnek vannak hirtelen jött ötletei, amit szerintem még ő maga sem gondol át alaposan.

- Nem, nem akarom rátok sózni. Megoldom valahogy – indultam el a lányom szobájába, hogy keressek valami csinosabb ruhát.

- Ne szórakozz már! Nincs mára semmi dolgunk, és tényleg figyelni fogunk rá – bizonygatta Lara. Úgy tűnt, Liam meghagyja ezt a harcot a feleségének, mert inkább nem szólt egy szót se, csak bólogatott, amikor a lány ránézett.

- Elhiszem, nem azzal van a baj, hogy nem bízok meg bennetek, de eddig is megvoltam egyedül, ezután is megleszek – szóltam hátra, ők viszont nem mozdultak, és végül addig győzködtek, amíg bele nem mentem a dologba.

Hihetetlen egy nőszemély ez a Larissa. Bármit is vesz a fejébe, biztos, hogy sikerül neki elérnie a célját. Tetszett ez a hozzáállása, és tényleg nagyon jól jött most nekem egy kis segítség, úgyhogy végül hálálkodva hagytam rájuk Elianát, akinek semmi kifogása nem volt a dolog ellen. Szerencsére ez alatt a rövid idő alatt megkedvelte őket, és boldogan maradt velük otthon.

Kellett egy jó fél óra mire végül odaértem a hatalmas kertes házhoz, ahol Rachel és a vőlegénye az eljegyzési bulit tartották, így amikor kiszálltam a kocsiból, három elég mérges tekintet szegeződött rám. Rachel és Peter tudom, hogy nem rám voltak mérgesek, a szállítót viszont nem értettem. Kettőt beszéltünk, ehelyett idejön délelőtt, és még óriási patáliát is csap.

- Jó napot! Kettő órát beszéltünk meg – közöltem vele az első adandó alkalommal.

- Közbe jött pár másik szállítmány, ami nem errefelé van, úgyhogy gondoltam, ne kelljen össze-vissza vezetnem, előbb leadom itt – vágta oda dühösen.

- Nyugodtan átadhatta volna a csomagot nekik – mutattam a teraszon egymásba karoló pár felé.

- Nézze, nem én szabom meg, hogy mikor, hova megyek. Én csak kapok egy beosztást, címekkel teli lapot, és el kell juttatnom a szállítmányt. Nem én tehetek róla, hogy ennyivel előbb jöttem, szóval ne velem veszekedjen – kezdett védekezni azonnal, pedig még csak rá sem förmedtem.

- Nem veszekedtem, csupán megjegyeztem, hogy mivel tulajdonképpen nekik kell, nem nekem, ők is átvehették volna – szögeztem le. – De azért nyugodtan megmondhatja a főnökének, hogy legközelebb, ha ilyen van, egy telefonhívást igazán megengedhetne magának. Nem kerül olyan sokba, nekem viszont így át kellett szerveznem az egész napomat. Nem igazán izgat, hogy kinek a hibája – rántottam meg a vállam. Megtanultam már, hogy nem érdemes vitatkozni, a legtöbb emberrel úgysem jutunk közös nevezőre, úgyhogy egyszerűen csak elmondom a véleményem, aláírom, amit kell, és már ott sem vagyok. – Hova írjam a nevem? – sürgettem meg egy picit.

- Mert maga szerint nekem nem ugrott a teljes napom? Képzelje, nekem nem fizetik ki a csúszásokat – nyomta a kezembe a lapot, amire a nevemet kellett írnom. Vettem egy nagy levegőt, és próbáltam nem leordítani a fejét, amiért ilyen stílusban viselkedik. Odafirkantottam az aláírásomat, aztán elővettem a pénztárcámat, amiből kihúztam a pontos összeget. Általában szoktam, de ezúttal eszem ágában sem volt borravalót adni. Dühtől piros fejjel pakolta ki a kocsiból a dobozokat, majd sietősen beült a kocsiba, és miután a lehető leghangosabban becsapta az ajtót, elszáguldott.

Peter leszaladt a pár fokos lépcsőn, és segített bevinni a három jókora dobozt, majd elnézést kértek, amiért csak így kirobbantottak. A legrosszabb, hogy a futár engem hozott kellemetlen helyzetbe, mert hiába tudták, hogy nem rajtam múlt, mégis az én szervezésem alatt történt ez a kis gikszer.

- Miss Carter, mit szólna hozzá, ha már úgyis itt van, maradna, és elkezdené a munkát. Így nem kéne oda-vissza utazgatnia feleslegesen – kérdezte Peter, aki továbbra sem Clairnek szólított, hiába kértem meg rá többször is. – Természetesen, amint végez, mehet is, nem kell itt maradnia. Azt hiszem, ez egy jó alku lehetne – folytatta tovább, én viszont elég bizonytalanul néztem rájuk.

- Az igazság az, hogy a kollégáimat is kettőre hívtam ide, és egyedül nem hiszem, hogy sokáig jutnék. Mellesleg az étel és az ital is csak később érkezik, kénytelen lennék itt maradni addig – állítottam szembe a tényekkel.

- Arra ne legyen gondja, majd mi átvesszük, ha úgy adódik – próbálkozott tovább.

- Hát, megpróbálhatom felhívni a többieket, hogy ráérnek-e, aztán meglátjuk – adtam be a derekam, és miután bementünk a lakásba, azonnal telefonálni kezdtem.

Szerencsém volt, mert a mai négy emberemből hárman azonnal tudtak jönni, így neki tudtunk állni a tennivalóknak. Rachel és Peter arra az időre átadták nekünk a terepet, nem is láttuk őket, szóval egyáltalán nem voltak láb alatt, ami szintén nagy segítség volt. Kellett már úgy dolgoznom, hogy valaki folyton a sarkamban volt, és megkérdőjelezte minden egyes döntésemet, ami azt a kérdést merítette fel bennem, hogy vajon miért nem valósította meg az elképzeléseit egyedül. Mindegy is, most nem kellett ezzel a problémával szembenéznem. Igyekeztem mindent a legrövidebb idő alatt, a legprecízebben elkészíteni, mert annak ellenére, hogy nyugodt szívvel hagytam otthon a lányomat, mégis aggódtam egy kicsit.

- Kész vagyok – állt meg mellettem Miranda, és az ő területére mutatott, vele egy időben pedig Dina is így tett.

- Én is mindjárt – mászott le a létráról Vicky is.

- Pompás – csaptam össze a kezeimet. – Lányok, valaki itt tudna maradni, amíg az étel és az ital megérkezik? Háromra jönnek, át kéne venni, és oda lepakolni mindent – mutattam a sarokban álló, barack színű terítővel leterített, üres asztalra.

- Én megcsinálom – bólintott rá Dina.

- Köszönöm – mondtam neki hálásan.

Tudtam, hogy minden rendbe fog menni, szerettem ezzel a csapattal dolgozni, és tényleg számíthattam rájuk. A biztonság kedvéért azért felhívtam az éttermet, hogy nem én leszek ott az átvételnél, nehogy egy újabb olyan kellemetlen helyzet legyen, mint ami délelőtt kialakult.

Gyorsan körbeforogtam, ellenőriztem mindent, amit csináltunk, majd elköszöntem a pártól, illetve a lányoktól, és amilyen gyorsan csak lehetett elindultam haza. Már így is fél három volt, reméltem, hogy tényleg nem okoztam gondot Liaméknek, amikor a nyakukon hagytam Ellie-t. Nagy mosollyal az arcomon léptem be a házba, és miközben a cipőmet húztam le, hangosan beköszöntem. Nem kaptam választ, gondoltam valamelyik szobába vannak, és nem hallották, ezért elindultam befelé. Tulajdonképpen nem volt okom a panaszra, mert, hogy hamarabb mentem, hamarabb is végeztem, így maradt egy szabad délután.

- Nem oda kell – hallottam meg Eliana csilingelő hangját, rögtön utána pedig vidám kacagását. A szobájában voltak, szóval benyitottam, ám ott nem várt látvány fogadott. Liamnak és Larissának nyoma sem volt, a lányomon kívül az egyetlen ember, aki a szobában ücsörgött, Harry volt.