Nem így terveztem...

Köszönöm, köszönöm és köszönöm a hozzászólásokat, pipákat:) Egyöntetűen megszavaztátok, hogy ma hozzam részt, úgyhogy itt is van. További kellemes hetet nektek!

xxx Larissa

*********************************************************

Chapter 10

Döbbenten álltam az ajtóban, és csak bámultam az érkezőre, amíg neki egy széles mosoly terült szét az arcán.

- Clair, nahát! Nem számítottam rá, hogy itt látlak – lépett közelebb, és az ölelésébe vont. Még mindig a meglepetés ereje alatt voltam, így nem is ellenkeztem, majd amikor elengedett, gyorsan végigmértem. Térdnadrágot viselt, és egy laza fehér póló volt rajta, haját pedig gumival fogta össze, hogy ne melegítse a nyakát.

- Harry – nyögtem ki úgy két perc után, majd rögtön szidni kezdtem magam a viselkedésemért. Egyetlen dolog nyugtatott, hogy mindenki más így viselkedne abban az esetben, ha a gyereke eltitkolt apja, aki ráadásul legutóbb teljesen szétcsúszva látta, egyszer csak megjelenne egy olyan helyen, ahová pont előle menekült. Csakhogy eddig nem túl sokan járhattak így.

- Még a rajongóim se lelkesednek annyira értem, amennyire te – jegyezte meg még mindig mosolyogva, én viszont eltereltem a szót.

- Kihez jöttél? – kérdeztem meg, miközben arrébb léptem, hogy beférjen az ajtón.

- Kelly elméletileg még itt van, érte jöttem – magyarázta, én pedig értetlenül néztem rá. Nem vette volna jól ki magát, ha most érdeklődni kezdek, hogy milyen kapcsoltban állnak egymással, szóval csak befelé terelgettem a nappali irányába, miközben összeráncolt homlokkal, gondolkozva, a valaha volt legrosszabb kedvvel kullogtam utána.

- Ó, már ennyi az idő? – nézett ránk meglepetten Kelly, amikor megérkeztünk, és észrevette Harryt. A srác olyan hirtelen állt meg, hogy véletlen nekimentem a hátának. Zavartam léptem ki mögüle, miközben láttam rajta, hogy nagyon jól mulat az előbb történeteken. Tüntetően leültem Eliana mellé, háttal az énekesnek, hogy még csak rá se kelljen néznem.

- Harry bácsi! – kiáltott fel Eliana, és nem foglalkozva semmivel egyenesen hozzá szaladt. Még csak kérnie sem kellett, amint mellért, felkapta a kezeibe, és egy hatalmas puszit nyomott az arcára. Kelly, aki éppen felállt, hogy – feltételezem – a barátjához sétáljon, magasra szaladt szemöldökkel járatta a tekintetét közöttünk.

- Honnan ismeritek egymást? – Jó pont, hogy nem arra kérdezett rá, hogy ismerjük-e egymást, mert hát ugye ez elég nyilvánvaló volt.

- Liamék mutattak be minket egymásnak – szépítette meg a múlt eseményeit Harry, én pedig hálát adtam az égnek, amiért ilyen jól kivágta magát a helyzetből. Meg engem is.

Az egész ház tele volt megdöbbent emberekkel. Én még mindig Harry felbukkanása miatt éreztem magam lesújtva, Kelly nem tudta eldönteni, hogy a két éves kislány, miért csüng a barátja nyakán, Emi pedig valószínűleg azon lepődött meg, hogy én ismerem az énekest. Emiatt egy pár percig feszült csend állt be közénk, amit végül Eliana tört meg.

- Itt maradsz játszani velem? – kérdezte tőle, mire Harry az összes figyelmét neki szentelte. Végighúzta az ujját a pici orrán, mire Ellie nevetni kezdett, és jobb ötlet híján a vállába fúrta a fejét, hogy ne tudja piszkálni.

- Most nem érek rá tündérkém, mert nagyon kell sietnem, de ha anya beleegyezik, akkor holnap átjövök – mondta neki, aztán mindketten felém fordultak.

Várjunk csak! Kelly nem azt mondta, hogy Londonba megy? Harry miért nem megy vele? Szó sem lehet róla, hogy megint a lányom közelében legyen! Miért nem tud már eltűnni, és békén hagyni engem, hogy úgy éljem az életem, ahogy elterveztem. Ketten a lányommal, nyugalomban, mindenféle dráma nélkül.

- Nem tudom, mit csinálunk holnap – mondtam végül, mivel zavart, hogy mindenki az én válaszomat várta.

- Jó, majd rád csörgök reggel – rántotta meg a vállát, aztán adott egy puszit Eliana fejére, és letette a földre. – Menjünk, Kells, mert lekésed a gépet! – karolta át a derekát, a lány pedig nyomott egy puszit a szájára, számomra is egyértelművé téve, hogy együtt vannak.

- Köszönök mindent – fordult mosolyogva Kelly Em felé, aki egy apró fejrázással visszatért közénk gondolataiból, és kikísérte őket.

Tudtam, hogy amint visszajön, faggatni kezd majd, én pedig tanácstalan voltam. Túl sok volt már nekem ez, nem bírtam el egyedül ezt a terhet, és féltem, hogy kitálalok neki. Őrület, hogy ennyire megkavarodott az egész életem. Két évvel ezelőtt még boldog voltam, mert a hasamban ott növekedett a szemem fénye, és most is hálás vagyok, amiért van nekem. Semmi pénzért nem mondanék le róla, ha csak így lehet az enyém, akkor újra elkövetném ugyanezt a hibát. De én tényleg azt gondoltam, hogy soha többé nem találkozunk, és egészen eddig így is volt. Aztán a legképtelenebb helyzetekben tűnt fel, amikor nem is számítottam rá. Komolyan, Los Angelesben? Mit csinál ő itt? Engem pedig miért zavart a tudat, hogy barátnője van? Ráadásul Kelly! Édes Istenem, egyáltalán miért kellettem én neki évekkel ezelőtt, mikor ilyen gyönyörű lányokat kaphat meg? Elbújhatok mellette, sosem lesz esélyem ellene. A legrosszabb viszont, hogy valamiért úgy érzem, harcolnom kell érte, és nem tudom, miért.

- Na, jó, ez furcsa volt – állt meg mellettem csípőre tett kézzel a lányom keresztanyja.

Egy hang sem jött ki a torkomon, mégis úgy éreztem, megfulladok, ha nem mondhatom el végre valakinek az igazat. Tehetetlenségemben mérgesen fújtam egyet, és előrehajolva a tenyerembe temettem az arcom.

- Sziasztok! Milyen napotok volt? – hallottuk meg Adam vidám hangját. Egyikünk se válaszolt, szóval megkeresett minket. Fogalmam sincs milyen fejet vágott, amikor meglátta lelombozottságunkat, mert még mindig a tenyerembe fektettem az arcom, eltakarva immáron előtörő könnyeimet, de az hallottam, ahogy élesen szívja be a levegőt, és megtorpan. Felálltam, amennyire csak lehetett lehajtottam a fejemet, és az ideiglenes szobámba siettem. Ott elhasaltam az ágyon és átadtam magam mindenféle rossz érzésnek. A gondolataim őrülten kergetőztek, rosszabbnál rosszabbak voltak, és akárhogy próbáltam, nem bírtam megállítani őket. Szenvedve nyomtam bele a párnába a fejem, amikor megéreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.

- Hé – simított végig a hátamon Adam. – Elmondod?

- Nem – nyögtem bele a párnába.

- Oké, akkor itt maradok, és csendben szenvedek veled – vágta le magát mellém, és magához húzott. Abban a pillanatban kitört belőlem az eddig nagyjából elfojtott sírás. Soha nem zokogtam még ennyire keservesen, és Adam hiába simogatott, csitítgatott nem tudtam befejezni.

- Akkora szerencsétlen vagyok – hüppögtem. Valószínűleg egy szót sem értett belőle, de azért folytattam. – Miatta utaztam ide, hogy véletlenül se találkozzunk, és tessék. Elegem van!

- Ne hergeld magad! Tudod, semmi sem történik véletlenül, ha még így is egymásba botlottatok, akkor annak biztosan oka van.

- Nem lehet oka, érted? Soha többé nem lett volna szabad találkoznunk – kezdtem el újra sírni. Ezúttal nem mondott semmit, még közelebb húzott magához, és megvárta, amíg kicsit jobban leszek. Ám arra várhatott, mert én úgy éreztem, sosem leszek jól többé, hiszen kilátástalan az egész. Nem fogom tudni kiverekedni magam ebből a helyzetből, sem egyedül, sem segítséggel.

- Honnan ismeritek egymást? – kérdezte meg hosszas hallgatás után, amikor én is kicsit elcsendesedtem.

- A bandája egyik tagjának én rendeztem meg az eljegyzési buliját. Akkor találkoztam vele először… és akkor azt hittem, hogy utoljára is – tettem hozzá elhúzva a számat. – De nemrég egymásba futottunk, és… Ezt nem szabad, Adam! – emeltem fel a hangom kétségbeesetten.

- Beleszerettél, de neki barátnője van, ugye? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.

- Nem, egyáltalán nem erről van szó. Nem szeretem. – Valamiért nehezen jöttek ezek a szavak a számra, pedig igazak voltak. Nem voltam szerelmes belé, még csak nem is ismertem, de az is igaz, hogy nem közömbös számomra. Hogy lehetne az, amikor ő a gyerekem apja? A legerősebb szálak fűznek hozzá, egy elszakíthatatlan kötelék, ami ellen, hiába szeretnék, nem tudok tenni.

- Megcsalta veled a barátnőjét? – gyártott egy újabb elméletet.

- Ne találgass, légy szíves – kértem meg, mert semmit kedvem nem volt hallgatni ezeket a kicsinyes dolgokat. Ha ezek lennének a bajaim, boldog lennék.

A hallgatás viszont mégsem volt jó ötlet, mert addig ő bőven tudott gondolkozni, és végül szinte hallottam, amikor leesett neki a dolog. A meglepett ó-ja után, összeszorítottam a szememet, és azt kívántam, bárcsak soha többé ne kellene a szemébe néznem. Sem neki, sem a családom összes többi tagjának, sem Harrynek, sem a lányomnak, senkinek. Én ezt nem így terveztem.

- Hány éve találkoztál vele először? – puhatolózott, de én már tudtam, hogy sejti, mi a történet.

- Jóra gondolsz – ismertem be neki, mert nem akartam tovább hazudni. – Kérlek Adam, ne mondd el senkinek, könyörgöm – kapaszkodtam bele a karjába.

- De hogy? Jézusom, te nem vagy normális! – kiáltott fel, és kiszabadult a kezeim közül. Felállt az ágyról, és onnan folytatta tovább. – Az egész terved egy óriási hülyeség volt, de azt nem gondoltam, hogy ekkorra baromságot csinálsz. – Szavai hatására még jobban elkezdtem sírni. Hiába volt jogos, amiket a fejemhez vágott, mégis rosszul estek. Nem tudom, miért számítottam támogatásra. – Miért pont ő? Legalább egy átlagemberrel álltál volna össze – rázta meg a fejét hitetlenkedve, aztán hátat fordított, és magamra hagyott.

- Adam! – kiabáltam utána, feleslegesen.

Még legalább két órát töltöttem a szobában, aztán összeszedtem magam és kimentem a nappaliba. Eliana boltosat játszott, Adam a tvben nézett valami műsort, Emi pedig vacsorát készített. Miután adtam egy puszit a lányom fejére, kimentem a konyhába, hogy segítsek. A pillantásából, ahogy rám nézett, azonnal tudtam, hogy unokatestvérem megosztotta vele az infót, ő viszont ellentétben a férfival, átölelt, és szótlanul nyújtott egy kis támaszt, még ha nem is értett velem egyet.

- Köszönöm! – mondtam neki hálásan. – Miben tudok segíteni? – néztem szét, elterelve magamról a témát. Nem firtatta, nem kérdezett semmit, csak vidáman csacsogni kezdett arról, hogy holnap elmehetnénk fürdeni, és közben egy városnézést is beiktathatunk.

Vevő voltam az ötletre, ezért másnap reggel vidáman ébredtem. A tegnapi rossz kedvem nem tűnt el, hiszen Adam nem állt velem szóba, tüntetőleg nem is jött velünk, de kicsit megnyugodtam. Emi nagyon kedves volt velem, és jól esett, hogy így kezelte a helyzetet, én pedig arra gondoltam, hogy nem fogok Harryvel találkozni, hiszen azt mondta felhív, de nincs is meg neki a számom. Amikor erre rájöttem, úgy éreztem magam, mintha megnyertem volna az ötös lottót, és Eliana izgatottsága is rám ragadt, szóval a körülményekhez képest remekül éreztem magam.

- Vigyük a lapátot és a vödröt – rakta oda a sokadik játékot is a strandtáskához.

Most nem szóltam rá, úgyis kocsival mentünk le a partra, és nekem sem volt kedvem veszekedni.

- Indulhatunk? – hajolt be Emi, kalappal a fején, napszemüvegben. – Jesszus! – látta meg az összepakolt cuccainkat.

Eliana lelkesen felugrott a karjaiba és nagyokat bólogatott, hogy ő készen áll, mire a keresztanyja mosolyogva cipelte ki a kocsiig, én meg egyedül szenvedtem a játékokkal teli táskával.

Kellett egy bő fél óra, amíg leértünk a partra, de nem bántam, mert közben az épületeket figyeltem, amik mellett elhaladtunk, és teljesen lenyűgözött ez a fajta fényűzés. Amikor végül megérkeztünk, és találtunk egy üres helyet a parkolóban, szorosan fogtam Ellie kezét, mert alig lehetett bírni vele. Szaladgált, és egyáltalán nem figyelt rám, úgyhogy végül inkább fel is emeltem, Emre hagyva a nehéz táskát.

A homokba kiterítettük a plédet, Eliana azonnal kipakolta az összes játékot is, úgyhogy amíg ő azzal foglalatoskodott én kifeküdtem napozni. Élveztem, ahogy a nap melege simogatta a bőröm, egy fél óra alatt teljesen feltöltődtem. Épp hasra fordultam, hogy a hátam is barnuljon, amikor megcsörrent a telefonom. Amikor megláttam az ismeretlen számot, fintorogtam egyet, aztán felvettem.

- Clair Carter, szabadságon vagyok – közöltem azonnal, hogy ne is zargassanak munkával.

- Harry Styles, nekem azért összehozol egy találkozót a lányoddal?