A döntés

Sziasztok!

Tudom, nem sokan szoktátok elolvasni a részek előtti rizsaszöveget, de most tegyétek meg, mert egy játékról lesz benne szó. Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy jó hangulatú NYEREMÉNYJÁTÉKOT!

Röviden a játékról: 10, azaz tíz kérdést fogok feltenni, nehézség szerint egy vagy két pont jár majd a helyes megfejtésért. A kérdések a bloggal kapcsolatosak lesznek, de ígérem semmi bonyolult. Időpont még nincs kitűzve, úgy gondoltam, előbb megnézem van-e rá jelentkező. Helyszín: facebook. Nyeremények: Ha van blogod, akkor azzal kapcsolatosan valami, például fejléc vagy hirdetés egy ideig. Ha nincs blogod, akkor háttérkép vagy borítókép. De még az is elképzelhető, hogy szerepet kaptok a történetben. Igazából ez még nem állt össze teljesen a fejemben, ha jelentkeztek, akkor ki fogok írni egy sokkal pontosabb tájékoztatást.

Ha szeretnél részt venni a játékban, akkor kommentben írd meg, hogy téged érdekel, és írd alá (nem kötelező az igazi neved, lehet becenév vagy álnév is).

xxx Larissa

- Az utolsó modell, akit felveszünk pedig nem más, mint...

Hihetetlen, hogy ilyen hamar eltelt ez a két hét. Élveztem minden percét, hiszen rengeteget tanultam és fejlődtem. Ugyan még nem mondták a nevem, és ez volt az utolsó esélyem, nem idegeskedtem. Próbáltam az elmúlt napokra gondolni, és ez be is vált. A munka mellett, egy igazán jó barátnőre is szert tettem, hiszen Kellyvel nemcsak a kezdetekben jöttünk ki jól, hanem a későbbiekben is. Mindig mellettem volt, az én pártomat fogta, és nagyon jól megértettük egymást.

Az egyik nap páros fotózás volt a feladat, és én szerencsére Kellyt kaptam, így együtt sétáltunk a helyszínre, amikor csörögni kezdett a telefonom. Felnevetett, mert mindig azzal cukkoltak, hogy mekkora kocka vagyok, hiszen mindig a telefonomon lógok. Szerintem ez nem volt igaz, bár az tény, hogy sokat beszéltem az otthoniakkal, és Amandával is alaposan növeltük a telefonszámlánkat. Sőt nemcsak Liammel, de a többi 1D-s sráccal is volt néhány beszélgetésem. Lehet, hogy mégiscsak igazuk van?

Zayn olyan aranyos volt, többször is felhívott, hogy érzem magam. Úgy tűnt eléggé szívén viseli a lelki állapotom, ami nagyon jól esett. Harry is meglepett párszor, amikor éppen unatkozott, így volt ez akkor is.

- Na, hogy áll a barna-projekt? – kérdezte, miután megbeszéltük, hogy mindketten élünk még.

- A mi? – kérdeztem vissza, ugyanis fogalmam sem volt, miről beszél.

- Hát hogy megfűzöl nekem egy barnát – pontosított, mire felnevettem. Még mindig ennél a témánál tartunk?

- Ami azt illeti, most éppen tudok adni egyet – pillantottam Kellyre, aki kíváncsian nézett vissza.

Az első hét végére annyira jóban lettünk, hogy megkockáztattam neki elmondani, ki is pontosan a barátom. Azt hittem, kiakad és elküld a fenébe, de csak mosolyogva közölte, hogy tudja. Nem kicsit lepődtem meg, amin aztán ő sokáig kacarászott, mert szerinte nagyon vicces fejet vágtam. Most viszont nem tudta, hogy kivel beszélek, ennek ellenére hirtelen ötlettől vezérelve, odanyomtam a kezébe a telefont.

- Valaki beszélni akar veled – tettem hozzá, aztán vigyorogni kezdtem, mert kíváncsi voltam, Harry hogy oldja meg ezt a helyzetet.

- Öhm… igen? – szólt bele Kelly tanácstalanul.

- Nem hiszem el, hogy tényleg odaadta! – kiáltott fel Harry, én pedig tisztán hallottam, mivel szándékosan közel hajoltam.

- Ki beszél? – kérdezte Kelly, aztán amikor megkapta a választ, majdnem kiesett a kezéből a telefon. – És miért akartál beszélni velem?

- Csak meg akartalak kérni, hogy vigyázz Larissára – válaszolta. Hangosan nevettem fel, hát eszméletlen, hogy mindenből ki tudja magát vágni.

Átnéztem a velünk szemben álló két lányra, akik már bekerültek. Az egyik Kelly volt, biztatóan mosolygott rám, én pedig hálásan viszonoztam. Örültem, hogy neki már biztosan sikerült. Mi viszont még itt vártunk. Nyolc lány, nyolc álom, hét csalódás. Alissa lenézően nézett rám, szinte hallottam, ahogy azt gondolja, úgyis ő fog bejutni, nem én, de nem foglalkoztam vele. Sikerült a két hét alatt tökéletesen megtanulnom, hogyan hagyjam figyelmen kívül az epés megjegyzéseit, szúrós tekintetét és az egész idegesítő lényét. Nem volt könnyű, főleg nem akkor, amikor kutatni kezdett utánam, és rájött, hogy Liam a barátom.

A gondolataimba mélyedve ültem az ebédem fölött. Furcsa volt, hogy ilyen szoros volt a menetrendem, még azt is megszabták, hogy melyik nap, mit ehetek, és a legtöbb alkalommal érdekes szagú és kinézetű ételeket tettek elém. Egyáltalán nem voltak étvágygerjesztőek, de legalább a külsejük ellenére az ízük elviselhető volt, és Audrey szerint egészségesek is. Mindig arra gondoltam, hogy Niall mit szólna ezekhez a maszlagokhoz, és amikor eszembe jutott, rendszerint mosolyogni kezdtem.

- Mit nevetsz? – kérdezte Oliv, aki velem szemben ült.

- Ó, bőven van oka – csattant fel Alissa hangja. – Egészen idáig nem értettem, hogy egy ilyen lány, mit keres közöttünk – megvetően nézett rám, mire csak megforgattam a szemem, és elkönyveltem, hogy megint mondani fog valami hülyeséget, amire nem fogok reagálni. – De ha van egy híres hozzátartozónk, akkor ugyebár bármi lehetséges – fejezte be, mire félrenyeltem az éppen rágott falatot. Szinte örömmel nézte a fuldoklásomat. – Liam Payne, a mindenható. – Hangjából továbbra is áradt a szánalom, és bár megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy felidegesítsen, már nem bírtam magammal. Amíg engem szidott, rendben volt, de az már nem, hogy Liamről ilyeneket feltételezzen.

- Nem értem, hogy mire fel van neked ilyen nagy arcod – kezdtem bele viszonylag nyugodt hangon. – Egy vonással se vagy több nálunk. Egyikünknél sem – mutattam körbe. – Sőt! Tudod mit? Nekünk lenne okunk azt feltételezni, hogy apuci pénze miatt veszel részt ezen a programon. Mert ugye a pénz nagyúr, te meg olyan hitelesen tudsz sírni, hogy bármire ráveszed apucit, nem? Csakhogy tudd, Liamnek ehhez az egészhez semmi köze. Nem vesz részt olyanokban, amiben nem hisz, az ilyesfajta csalás pedig távol áll tőle. Tőled viszont annyira nem, ugye? Csodálkozom, hogy nem próbálsz velem barátkozni, hogy a hátamon kapaszkodj fel. – Tátott szájjal hallgatott, az egész étkezőben megfagyott a levegő. – Most mit vágsz ilyen bárgyú képet? Csak addig van nagy szád, amíg valaki nem szól neked vissza? – tapsoltam egyet előtte, hogy reagáljon valamit, de annyira ledermedt, hogy ezután is csak hápogott. – További jó étvágyat mindenkinek, sajnálom, de nekem elment – jelentettem be, aztán mielőtt idegességemben elsírtam volna magam, felmentem a szobámba.

És mégis sajnáltam volna, ha neki kellene hazamennie, mert minden dolog ellenére tehetséges volt, és ugyanannyira akarta ezt, mint én vagy a többi lány. Talán neki fájna a legjobban az elutasítás, hiszen eddig ilyennel még sosem találkozott. Ahogy húzták az időt, egyre feszültebb lettem. Elbizonytalanodtam, nem voltam felkészülve arra, mi lesz, ha nem kapom meg a munkát. Persze, elméletben a terv megvolt, de azért főleg erre a karrierre építettem. Csak mondják már ki! Miért kell eddig húzni? Az X-factorban nem tart eddig az eredményhirdetés.

- Larissa Taylor. Gratulálunk!

Uramisten! Ez volt az egyetlen gondolatom a végtelen boldogság mellett. Pofátlan dolog lett volna, ha látványosan örülni kezdek, mert az összes többi lány arcán mérhetetlen csalódottság ült. A két mellettem álló átölelt, hogy gratuláljon, aztán odaálltam Kelly és Denise mellé. Előbbi azonnal a nyakamba ugrott, és szorosan megölelt.

- Ez életem legjobb napja - suttogta, miközben a "bírák" néhány bíztató szó kíséretében elbúcsúztak a vesztesektől.

- Az enyém is, és csak egyre jobb lesz - gondoltam arra, hogy nemsokára megyek haza, és találkozok Liammel.

Már össze volt pakolva az összes cuccom, de nem indulhattam azonnal, mert részt kellett vennünk egy megbeszélésen, ami után alá kellett írni a szerződéseket is. Szerencsére nem tartott sokáig. Amilyen röviden csak lehetett, összefoglalták a legfontosabb tudnivalókat, hogy mennyire köt minket a szerződés. Igazából eléggé, hiszen az összes felkérés hozzájuk érkezik be, és ők döntik el, hogy melyikhez adhatom az arcom, de nem bántam, hiszen ezt előre is tudtam. Miután odakerült a nevem a lap aljára, hátra toltam a széket, és felálltam. A repülőm másfél óra múlva felszáll, úgyhogy ideje elindulnom. Kelly elkísért, mert ő itt élt, és nem volt mára több dolga. A legjobb dolog az volt ebben a munkában, hogy nem volt annyira helyhez kötött. Nem kellett ház után néznem, nem is lett volna rá pénzem. Ha munka lesz, akkor jövök, nézek valami olcsóbb szállást, és csak addig leszek itt, amíg muszáj. Mellesleg Londonban is van kiterjesztett épületük, így nyilván legtöbbször ott kell majd lennem.

- Te elhiszed ezt? Teljesült a legnagyobb álmunk. - Pontosan tudtam, hogy érez. Hihetetlen volt belegondolni, hogy sikerült elérnem azt, amire az egész eddigi életemet feltettem. A nagy örömben azonban még anyuékat is elfelejtettem felhívni, így mielőtt felszálltam, intéztem neki egy gyors telefonhívást. Nem volt már időm több embert értesíteni, ezért úgy döntöttem, hogy majd személyesen közlöm velük a legjobb hírnél is jobb hírt.

A hazafelé tartó repülőút még hosszabbnak tűnt, mint odafele, hiszen vártam, hogy találkozzak Amandával, Andyvel, a családommal, de legfőképp Liammel. Amilyen gyorsan csak lehetett, összeszedtem a bőröndömet, fogtam egy taxit, és hazamentem. Liammel azt beszéltük meg, hogy átmegyek hozzá, ha megérkeztem, de le akartam tenni a cuccomat, ezért előbb a saját lakásomba vitettem magam. Kapkodva kerestem elő a kulcsomat. Annyira türelmetlen voltam, teljesen be voltam sózva, hogy fél órán belül Liamnél leszek, és újra megölelhetem. A nagy sietségben el is ejtettem a kulcsom, amit a sötétben alig találtam meg. Miközben a földet tapogattam, lecsúszott a vállamról a kistáskám, úgyhogy mérgesen hajítottam el mindent, hogy jobban odafigyelve újra kezdjem az egész műveletet.

Amikor végre sikerült beengednem magam, hirtelen mindent elárasztott a fény, én pedig meglepetten álltam szemben a népes társasággal. Maguk előtt tartottak egy gigantikus méretű gratulálunk feliratot, így sikerült hamar összeraknom a kirakós darabjait. Anya minden bizonnyal gyorsan összecsődített mindenkit, hogy megünnepeljük az új állásomat. Ha viszont mindenkit, akkor Liamnek is itt kell lennie valahol. Gyorsan végig futtattam rajtuk a szemem, hogy megtaláljam. Nem volt nehéz dolgom, mert már éppen kikerülte az egyik gimis barátnőmet. Léptem az irányába egyet, hogy hamarabb megérinthessem, és szinte a mellkasának csapódtam, annyira erősen húzott magához. Behunyt szemmel szippantottam be az illatát, és jól esően elmosolyodtam. Annyira hiányzott! Nehezemre esett kibontakozni az öleléséből, de rajta kívül még sokan álltak ott, és nekik is köszönni akartam.

- Köszi, anyu! - mosolyogtam rá hálásan.

- Ne nekem köszönd, én csak az ötlet gazda voltam. Amandát kértem meg, hogy hívja fel a barátaidat, hiszen én nem ismerem mindegyiket - tett egy apró célzást, miközben Liam felé pillantott. Amikor megértettem a burkolt felkérést, megfogtam a barátom kezét, és mivel nemcsak anya nem találkozott még vele, egyszerre mutattam be mindenkinek. Ezután a szüleim be is támadták egy kicsit, én pedig egy mosoly kíséretében otthagytam őket. Tudtam, hogy nem fogják piszkálni vagy próbára tenni, ezért nyugodt szívvel üdvözöltem a többieket.

Miután fogadtam az összes gratulációt, felvittem a bőröndöm a szobámba, és újra csatlakoztam a társasághoz, ahonnan a családom már éppen távozni készült. Nem akarták zavarni a fiatalok bulizását, úgyhogy nem tudtuk őket maradásra bírni. A tesóim adtak egy-egy puszit, aztán elmentek. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Andy előkapott néhány pezsgős üveget, és bontogatni kezdte, én pedig poharakat vettem elő, hogy legyen miből inni. Tizenegyre volt szükség, ugyanis a teljes One Direction, Andy, Amanda és három gimis barátnőm is jelen volt. Liam végig mögöttem állt, amíg pakolgattam, és mosolyogva figyelte ügyködésem. Jó érzés volt, hogy újra magam mellett tudhattam, ezért még a bámulása se tudott zavarni.

- Az öcséd felismert – mesélte lelkendezve. – Nem az, akivel már találkoztam, hanem a másik – pontosított. – Hogy is hívják? – Úgy látszik, a névmemóriája neki se működik megfelelően.

- Tony – válaszoltam. -  Hogyhogy?

- Nem tudom, de még a legújabb számunknak is tudta a dallamát. Jófej gyerek. A szüleid is aranyosak – tette hozzá. – Most már értem, hogy lehetsz ennyire imádnivaló. – Mondata után képtelen voltam tovább megtartani a távolságot, megcsókoltam. Örömmel viszonozta, csakhogy így nem haladt a pezsgő kitöltése, amit Andy szóvá is tett, ám előtte a fejünkhöz vágta a parafa dugót.

- Áú, hülye – dobtam vissza egyből, de mivel nem a célzó képességemről vagyok híres, Louis-t találtam el. Neki se kellett több, az első keze ügyébe akadó tárgyat elhajította, ami jelenesetben a kanapén lévő kispárna volt, és azzal verte le az asztalról az egyik üveg pezsgőt.

- Gratulálok! – kiáltott fel Liam, Niall pedig vihogni kezdett.

- Felmosót a fürdőben találsz – mutattam vigyorogva az ajtó irányába, de végül én is segítettem összeszedni az üvegszilánkokat.

Miközben takarítottunk, tiszta pezsgős lett a ruhám, úgy néztem ki, mintha belefeküdtem volna, és hogy biztosan átázzak Louis még az üvegben maradt pár kortyot is a nyakamba borította. Amanda kapcsolt zenét, és miután sikerült az ital okozta tócsát felitatni, lekapcsoltuk a lámpákat is. Mivel egy üveggel kevesebb pezsgőnk maradt, nem öntöttük tele a poharakat, de arra bőven elég volt, hogy koccintsunk.

Az éjszaka nagy részét a rögtönzött házibulival töltöttük, és a végére a gimnáziumi barátnőim is feloldódtak. Kezdetben egymás társaságában beszélgettek, mert nem tudtak mit kezdeni a srácokkal, hiszen csak hallásból ismerték őket, így kellett egy kis idő, amíg rájöttek, hogy ugyanolyan emberek, mint ők, és nem fogják őket megenni. Bár Niallnél sosem lehet tudni. Hajnali három körül elkezdtek hazafelé szivárogni az emberek, és végül csak Liam maradt nálam. Eszem ágában sem volt hazaengedni. Igazából azt terveztem, hogy bezárom a házba, és soha többé nem hagyom, hogy kilépjen az ajtómon.

- Ajaj, és mit csinálnánk a négy fal között egész hátralévő életünkben? – húzogatta a szemöldökét, amikor felhoztam neki előbbi teóriámat.

- Kezdetnek reggel segíthetsz takarítani – veregettem meg nevetve a vállát, aztán végigsimítottam a karján, és végül összekulcsoltam a kezeinket. – Most pedig alvás – indultam el, de ő továbbra is egy helyben állt, és mivel még mindig fogta a kezem, visszarántott.

- Nem vagyok álmos – döntötte oldalra a fejét.

- Akkor, amíg én alszok, te rendet rakhatsz – néztem rá komolyan, de aztán elnevettem magam. Nagyon jól tudtam, hogy mire megy ki a játék, de egyszerűen imádtam ezt csinálni vele. Egy pillanatra az ő arcán is átfutott egy mosoly a viccem hallatán, aztán a karjaiba kapott, és az ágyamig meg sem állt.

Tourlife

Hiii!

Larissa annyira elfoglalt, hogy nem volt ideje írni nektek, ezért most én hoztam helyette a részt. Üzeni, hogy nagyon imád titeket, köszöni a kommenteket és nagyon hálás a támogatásotokért. Látszik rajta, hogy mennyire boldoggá teszitek egyetlen sorral is, úgyhogy a továbbiakban is írjatok neki minél többen. :)

További szép hetet mindenkinek!

xo Liam

~ Liam szemszöge ~

Az egyik kezemmel az államat támasztottam, a másikkal pedig a telefont tartottam, és igyekeztem nyitva tartani a szemeimet. Már lassan fél órája beszéltem Larával, aminek nagyon örültem, mert ritkán tudunk ilyen sokat, viszont szörnyen fáradt voltam. Már túl voltunk a koncerten, csak gondoltam, mielőtt lefekszek, megkérdezem milyen napja volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi minden meg tud történni egy nap alatt vele, ám kezdtem hozzászokni a mindennapos harcokhoz, amiket valami Alissa nevű lánnyal folytatott. Ahogy elmesélte, valóban idegesítő egy jelenség lehetett, de a nőies problémákon csak mosolyogni tudtam. Képesek a bolhából is elefántot csinálni.

- Jó, nem untatlak tovább vele – nevetett fel kínosan, mire megráztam a fejem.

- Nem a te hibád, tényleg kíváncsi vagyok rá, csak nagyon fáradt vagyok – magyarázkodtam. Nem szerettem volna, ha azt hiszi, nem is figyelem, mit beszél, mert egyáltalán nem így volt. Az utolsó levegővételemkor is őt hallgatnám, nincs az az állapot, amikor nem.

- Szóljál rám legközelebb, hogy fogjam be a csipogómat – szidott meg, amiért eme cselekvést elhagytam. Fáradt mosolyra húztam a szám, aztán egy darabig csak bámultam a képernyőn a gyönyörű nőt, aki elmondhatatlanul hiányzott. – Menj, feküdj le! – szólt rám, mire pislogtam párat, és visszazökkentem a jelenbe. – Pihenj többet, mert így nem lesz jó – húzta össze a szemöldökét aggódva.

- Jól vagyok, ne aggódj – nyugtattam meg, bár tudtam, hogy ezzel még nem rendeztük le. Sokszor anyáskodott felettem, ami bevallom, sokszor jól is jött, de nem akartam, hogy miattam fájjon a feje. – Holnap hívlak, kipihenten, fitten – ígértem meg, aztán megvártam, míg dob egy puszit, majd kinyomtam, és abban a pillanatban, ott az asztalon, el is aludtam.

Az éjszaka közepén arra keltem fel, hogy valaki lökdös, mire csak odacsaptam egyet a kezemmel. Hangos csattanás jelezte, hogy sikerült telibe találnom az illetőt, a szitkozódására pedig végleg fel is ébredtem. Meglepetten vettem tudomásul, hogy az asztalra voltam görnyedve, aminek köszönhetően a hátam lassan sajogni kezdett.

- Miért itt alszol? Hajnali három óra van, menj az ágyadba. – Lassan hozzászokott a szemem a sötéthez, így láttam, hogy Niall volt az, aki felkeltett. Annyira álmos voltam, hogy szinte automatikusan álltam fel eddigi helyemről, és mint egy robot indultam meg az ágyaink irányába… vagy legalábbis azt hittem.

- Liam, minden oké? – szólt utánam a szöszi, mire ránéztem és bólintottam egyet. – Jó, csak mert az ágyad a másik irányba van – tájékoztatott. Laposat pislogva néztem körül, és rá kellett jönnöm, hogy igaza van, úgyhogy egy vállrántás után végül ténylegesen is megtaláltam az ágyamat, amibe beesvén újra mély álomba merültem.

Hosszú idő óta, ez volt az első alkalom, amikor magamtól ébredtem fel. Elég nehéz volt ezt megvalósítani egy buszon, mert bár már hozzászoktam a folyamatos mozgáshoz, rajtam kívül még négy másik személy élt ugyanitt, akik képtelenek voltak csendben maradni, ha pedig nem az ő hangoskodásaikra ébredtem, akkor az ébresztőmre, ami arra figyelmeztetett, hogyha nem kelek fel, úgy fogok kinézni az interjún, mint a mosott szar. Ma viszont akkor ébredtem, amikor a szervezetem úgy gondolta, eleget aludtam. Nyújtózkodtam egyet, aminek az lett végre, hogy megint bevágtam a kezemet a falba. Bármilyen hosszú ideje éltem egy buszban, egyszerűen nem bírtam megszokni, hogy ilyen kevés helyem van.

Felkaptam egy melegítőgatyát, és kisétáltam a konyhába, közben pedig körülnéztem, hova tűntek a fiúk, amiért ilyen csend van. Louis a kanapén olvasott valami újságot, Harry és Niall filmet néztek, Zayn pedig a laptopját nyomkodta.

- Jó reggelt – köszöntem nekik, közben pedig kivettem egy bögrét a szekrényből, és tejet öntöttem bele, végül pedig cornflakest szórtam a folyadékba.

- Ah, na, végre – sóhajtott fel megkönnyebbülten Louis. – Tudod mekkora erőfeszítésbe került csendben maradni? – Valószínűleg a sok, beszéd nélkül töltött idő miatt robbant ki belőle minden elfojtott szó, mert a következő két órában, nem lehetett leütni, de legalább azt megtudtam, hogy Niall adta ki parancsba a csendet, hogy tudjak aludni. Hálásan mosolyogtam rá. Elképzelni se tudja, mennyire kellett ez most nekem.

Kicsit később én is Louis-val tartottam, és együtt ökörködtünk, míg a többiek sokadik alkalommal is elismételték, hogy sikerült teljesen elrontaniuk. Tulajdonképpen igazat kellett adnom nekik, mert ha a kezdeti önmagamra gondolok… nem lehetettem valami izgalmas társaság.

- Mondj egy címet, írok hozzá dalszöveget! – kapott maga elé egy lapot Tommo. Fogalmam sincs, hogy lyukadtunk ki ide, de pont ezért a spontaneitásáért szerettem.

- Rózsaszín elefánt – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott, aztán elégedetten nyugtáztam, hogy feladtam a leckét a társamnak.

Hagytam, had alkosson, és egy kicsit átültem Zayn mellé, közben pedig az ablakon kipillantva próbáltam megsaccolni, hol járhatunk. Nem igazán sikerült, és annyira nem is érdekelt, így nem forgattam fel a válaszért az egész buszt, viszont örültem volna, ha most már végre szilárd, nem mozgó talajon állhattam volna.

- Mi a helyzet? – érdeklődött lustán. Nem azért, mert nem érdekelte, hanem ő mindig ilyen laza volt.

- Hosszú idő óta, újra kipihentnek érzem magam – osztottam meg vele kedélyállapotomat. – Jó fejek voltatok, hogy nem keltettetek fel.

- Mindig azok vagyunk. Legalábbis én – válaszolta. Remek, ő is vicces kedvében van, úgyhogy már előre látom, hogy az esti koncertünk milyen jó lesz.

- Igen, mert általában te is alszol – mutattam rá annak valódi okára, hogy miért tudok tőle aludni.

- Hát ez igaz – ismerte be vigyorogva. – Beszéltél már Larissával?

Általában vele tárgyaltam ki a barátnőmmel kapcsolatos dolgokat, mert úgy éreztem, hogy ezt ő érti meg a legjobban. Nem választottam ki egy embert, akire az összes gondomat zúdítottam, ahogy a többiek sem. Köszönetet mondhatunk, amiért a legrosszabb helyzetekben is számíthatunk egymásra, baromi nagy szívás lenne, ha úgy kéne eltölteni a turnét, hogy végig egymással veszekszünk, vagy nem is szólunk egymáshoz, mert annyira utáljuk egymást.

- Nem, mert éppen – vettem elő a telefonomat, és kikerestem a barátnőm által elküldött kis táblázatot, amibe a napi teendői voltak beírva – tartás és a járás leckéket vesz – olvastam ki belőle, amikor megtaláltam. Felhúztam a szemöldökömet, mert elképzelni sem tudtam, miket csinálhatnak ilyenkor, meg hogy egyáltalán mire jó ez. Zayn is hasonlóan járt el, gondolom neki se volt több fogalma ezekről a dolgokról. Mindenesetre, ha nem felejtem el, akkor meg fogom kérdezni tőle, hogy zajlik egy ilyen óra.

- Hétfőn már otthon leszünk, és találkozhattok – biztatott.

Szerencsém volt, amiért Lara is akkor végzett, amikor én. Tizenegyedikén megtudja, hogy megkapja-e az állást vagy sem, és utána így vagy úgy, de visszajön Londonba, ahol már én is várni fogom, ugyanis van egy kisebb szünetünk a turnéban.  Zaynnek viszont fogalma sem volt róla, hogy meddig kell még távol lennie a menyasszonyától, mert a szünetünkben Perrie nem ér rá, túlságosan előre meg felesleges megtervezniük, hiszen sok minden változhat még mindkettejük menetrendjében.

- Igen, de ez a maradék pár nap esküszöm rosszabb, mint az összes eddigi volt.

- Na, igen – húzta el a száját. – Csak ne számolgasd a napokat, mert akkor nem fognak telni – tanácsolta, mire bólintottam.

Rezegni kezdett a telefonom a kezemben, és amikor rápillantottam, Larissa üzenete fogadott: Négy nap. Hiányzol. Szeretlek. Felnevettem, és az ideiglenes pszichológusom felé fordítottam, hogy ő is olvassa el. Lehet, hogy én nem számolgatom, de ha ő mindig emlékeztet rá, akkor cseszhetem.

- Mindig annyira rá tud érezni a dolgokra – nevetett fel ő is, miközben a fejét rázta. – Jut eszembe, – váltott témát gyorsan – az egyik otthoni koncertre elhívod?

- Gondolkoztam rajta, de nem tudom, hogy lenne-e kedve. Nem ismeri a zenénket, nem tudom, mennyire élvezné. Viszont tök jó lenne, ha látná, mit csinálunk – magyaráztam neki.

- Kezdem érteni, mire mondja Perrie, hogy a férfiak olyan hülyék tudnak lenni – forgatta meg a szemét. – Már hogy ne lenne kíváncsi arra, mit csinálsz. Szerintem már esténként imádkozik, hogy hívd meg. – Tudtam, hogy utóbbi mondata csak túlzás volt, de egy pillanatra elképzeltem, ahogy Lara az ágy előtt térdel és imákat rebesget, a kép hatására pedig elnevettem magam.

Zayn újra a laptopjának képernyőjére koncentrált, és nekem sem jutott eszembe semmi értelmes téma, amiről beszélhetnénk, így kerestem egy szabad helyet, ahová levetettem magam, és nyomkodni kezdtem a telefonom, azonban mindig visszatértem a kezdőlapra, mert a hátterem Larissa volt, és képtelen voltam levenni róla a szemem. Rohadtul hiányzott, szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem ölelhettem át vékony derekát. Annyira szerettem volna végigsimítani az arcán, karjaimmal szorosan magamhoz vonni, megcsókolni. Láttam magam előtt, ahogy pakolászik a szobában. Mindig mindent olyan precízen igazgat, mintha oda lenne rajzolva a helye, és megbüntetnék, ha nem illeszkedne pontosan hozzá az adott tárgy. Amikor felnevettem az ilyen cselekvésein, hátranézett a válla felett, és kihívóan megkérdezte, van-e valami problémám. A legtöbbször az ágyban kötöttünk ki, újabb és még nagyobb felfordulást okozva. Imádom, ahogy hozzámér, olyan félénken, de mégis határozottan teszi. Nagyon jól tudja, hogy milyen hatással van rám, és szeret játszadozni, mert élvezi, hogy hatalma van felettem. Fogalmam sincs, hogy pontosan mikor és mivel vette el az eszem, de azt hiszem, bele fogok pusztulni a hiányába. Még akkor is, ha már csak négy napot kell kibírnom.

- Kész – kiáltott fel Louis, aztán a hasamra ejtette a lapot, amin az elefántról szóló dalszöveg volt.

Hangosan nevettem a sorokat olvasva. A történet körülbelül az volt, hogy az utcán sétálva észrevett egy rózsaszín elefántot, aminek – meglepő módon – mindene rózsaszín volt. Rögtön tudta, hogy el kell kerülnie, de az elefánt követni kezdte, ezt viszont nem vette észre, így egészen a lakásáig elkísérte, ahol aztán napokig zaklatta, mert hangosan trombitált az ajtó előtt. Amikor már aludni sem tudott tőle, akkor végre ajtót nyitott neki, és rájött, hogy az elefántnak hitt élőlény igazából egy kövér, talpig rózsaszínbe öltözött, megfázott nő, aki folyton az orrát fújja.

A továbbiakban kicsit összepakoltam a cuccaimat, mert aznap már másodjára estem át a cipőimben, és nem szerettem volna törött kézzel színpadra állni, de nem tudtam befejezni, mert egyrészt kedvem sem volt, másrészt lassabban kezdtünk gurulni, amiből azonnal rájöttem, hogy odaértünk a hotelhez. Hamarosan a hangos sikítást is meghallottuk, és ahogy megálltunk, egyre több ember nyomódott a kordonnak, amellyel elkerítették a bejárathoz vezető utat. A hangjuk is megduplázott, amikor kinyit a busz ajtaja, hiszen a hangszigetelt ablakok már nem tompították el a kiabálást. Miközben a bőröndömet a kezembe fogtam, körbenéztem, hogy nem hagyok-e itt valami fontos dolgot, aztán elsőként léptem ki a buszból. A zsivaj, ami fogadott egyszerre volt hihetetlenül jó, és fájdalmasan fülsiketítő. Ez olyan dolog volt, amihez egyszerűen nem lehetett hozzászokni. Hiába találkoztam minden nap visítozó lányok tömegeivel, képtelen voltam normális jelenségként tekinteni rá. Skandálni kezdték a nevemet, úgyhogy felemeltem a kezemet, és feléjük intettem, amitől még hangosabbak lettek. Tulajdonképpen élveztem, hogy egyetlen mozdulatommal, fel tudom őket robbantani, de most nem volt kedvem ezzel szórakozni.

Niall is lelépett a lépcsőről, és az én bőröndöm mellé állította a sajátját, majd szerzett maga mellé egy testőrt, és kiosztott pár autogrammot. Én is követtem, de amikor már félő volt, hogy felborítják a kordont, inkább visszasétáltam a cuccomért, és elindultam befelé. Kezdett megfájdulni a fejem az éles visítástól, ezért döntöttem úgy, hogy inkább bent várom meg a fiúkat. Nem sokkal később ők is bejöttek, és amint berázódott mögöttük az ajtó, újra csend lett. Kikértük a kulcsainkat, majd beszálltunk a liftbe, és a megfelelő emeletre mentünk.

Alig dobtuk le a cuccainkat a lakosztály közepére, belépett a menedzserünk és elkezdte sorolni, hogy a következő két órában, mi lesz a dolgunk. Először is valami helyi rádióba vagyunk meghívva, ahol fene tudja, miről fognak kérdezgetni, utána vissza kell jönni a hotelbe, mert egy tévécsatornától jönnek, hogy megmutassák, milyen körülmények között élünk a turné ideje alatt, illetve ha már van rá lehetőségük, ők is meginterjúvolnak minket. Utána Lou megigazítja a hajunkat, mert szerinte már mindannyian borzalmasan nézünk ki, aztán pedig a következő albumunkra kell felénekelni egy számot. Egyszóval nem fogunk unatkozni.

A két interjún a szokásos kérdések hangoztak el, ezért elég unalmas volt. Igazából az év minden periódusában megvoltak az általános kérdések. A turné elején természetesen arról kérdezgettek, milyen, melyik országokban voltunk eddig, melyik állomást várjuk a legjobban. Mivel idén stadionokban léptünk fel, rendszerint téma volt a foci is. Amikor az új album megjelenése közeleg, akkor arról kérdezgetnek, ha díjátadó van, akkor az van napirenden. Szóval elég unalmasak voltak az ilyen percek, azonban mi mindig próbáltuk feldobni a hangulatot, ez az oka annak, hogy rengeteg hülye viccet sütünk el a válaszadás közben. Ha nem poénkodnánk, teljesen biztos, hogy elaludnánk.

- Oké, kész vagy – szóltak be nekem, amikor felénekeltem az utolsó hangot is. Meghallgattam, és mivel én is elégedett voltam vele, mára végeztem. Átadtam a helyet Zaynnek, és visszamentem a szobába, ahol Niall a 5 seconds of summer tagjaival bandázott éppen. Lepacsiztam velük, aztán megérdeklődtem, mi járatban vannak.

- Csak úgy jöttünk – válaszolta Luke, aki a kanapén feküdt keresztben. A fejét a karfán pihentette, a lábát pedig a másik oldalon lógatta.

Kihúztam a zsebemből a telefonom, és megpályáztam a szobámat, ahol megpróbáltam felhívni Larissát. Szerencsére ráért, úgyhogy tudtunk beszélni, és azt is megtudtam, hogy a járás és tartás órán miket csinálnak. Könyvvel a fejükön lépkednek át lépéstávolságban elhelyezett apró dobozokon, amiket azért tesznek oda, hogy tudják, mennyire kell megemelniük a lábukat.

- Sőt az sem mindegy, hogy a kezed mennyire lóbálod – tette még hozzá.

- Izgi lehet – nevettem ki.

- Nem rosszabb, mint ezerszer ugyanarra a kérdésre válaszolni – jegyezte meg, mire igazat kellett neki adnom.

- Oké, 1-0 neked.

- Liam! Indulunk a stadionba – kiabált be Harry, úgyhogy elköszöntem a kis drágától, és a banda szolgálatára álltam.

Korábban mentünk, mert még bejártuk a színpadot, megnéztük az elrendezést, hogy biztosan képben legyünk mindennel, és elpróbáltunk pár számot is, utána viszont a szokásos vandálkodásba kezdtünk. Az összes megmozdítható járművet kipróbáltuk, néha majdnem elütöttünk egy-egy utunkba kerülő biztonsági őrt, de szerencsére nem történt baj. Miután meguntuk a kocsikázást, Niallel és Louis-val focizni kezdtem, ami alól Zayn és Harry ezúttal kihúzták magukat. Fogalmam sem volt, hova tűntek, de minden bizonnyal a második kedvenc cselekvésüket folytatták, vagyis néhány stábtagot piszkáltak.

- Oké, srácok! Elég volt – vette el tőlünk a labdát az egyik testőrünk, és a golfkocsi kulcsát is elkérte, nehogy újra kedvünk támadjon egy kis száguldozáshoz. Szófogadóan nyújtottam át neki a kívánt tárgyat, aztán a többiekkel egyetemben megindultam az öltözők felé. Pillanatok alatt cseréltük át a melegítőnadrágunkat a fellépő ruhánkba, aztán már csak azon vettem észre magam, hogy a fal mögött állok, felcsendülnek az első akkordok, én pedig a rajongók legnagyobb örömére belekezdek az nyitódalunk kezdősoraiba.

Infók + Díj

Sziasztok!

Egyik kedves olvasómtól kaptam egy díjat a napokban. A blog első díja, nagyon örültem neki, és ezúton is szeretném megköszönni Kajaknak, hogy rám gondolt:) Ám mielőtt a kitenném, még van pár információ, amit meg szeretnék veletek osztani.

1. A szavazás jelenleg döntetlen, úgyhogy meghosszabbítom, és még vasárnapig tudtok rá szavazni.

2. A hétvégén nem tudok hozni részt, mert nem leszek itthon, és nem lesz időm megírni, illetve lehetőségem se feltenni. Bocsánat ezért, remélem, megértitek.

3. A modulsávba kitettem pár információt: elérhetőségeket, tartózkodási helyeket és a következő rész időpontját. Nem tudom, észrevettétek-e, ha nem, akkor ezentúl figyeljétek, mert ezekből sok mindent megtudhattok.

Nem rizsázok tovább, köszönöm mindenkinek, aki eddig írt, nem győzőm elmondani, mennyire hálás vagyok érte. Imádlak titeket! <3 Na, és akkor itt is a díj:

A legjobb blog díja:

Szabályok:

1.            Tedd ki a díjat a blogodra!

2.            Jelöld meg, hogy kitől kaptad!

3.            Írj öt dolgot magadról!

4.            Válaszold meg a kérdéseket!

5.            Küldd tovább a díjat tetszőleges számú blogger-nek/bloggerinának!

6.            Jelezd a blogjukon, hogy díjat küldtél nekik!

Öt dolog magamról:

1.      Csak november környékén szerettem meg igazán a One Directiont. Előtte sem volt bajom velük, csak nem érdeklődtem irántuk különösebben.

2.      Szeretek megismerni új dolgokat, ezért szinte mindig szeretnék csinálni valamit, viszont annyi mindent, amennyit szeretnék, egyszerűen képtelenség. Néhány dolog, amit már régóta csinálok: éneklés, lovaglás, írás. Néhány új dolog: testépítés, gitározás, zongorázás. Néhány, amit szeretnék csinálni: focizni, táncolni, utazgatni a nagyvilágban.

3.      Három testvérem van, mindegyik kisebb nálam (a történetben is ők szerepelnek), és imádom őket. Általuk szeretem a gyerekeket is, ezért ahol kisbaba van, ott én megjelenek, és nem mozdulok. Ezekből kifolyólag hamar szeretnék gyereket, jó lenne, ha már 22 évesen lenne egy, csak hát addig már nincs sok időm, és apajelölt meg ugyebár nincs láthatáron.

4.      Az egyik nagy szenvedélyem a foci, - a kezdetek óta Bayern rajongó vagyok, és ez nem is fog megváltozni – a másik a forma egy, a versenyzők nagy részével már találkoztam személyesen.

5.      Imádom az olvasóimat. Rengeteg erőt merítek a hozzászólásokból, akkor is ha csak pár sort írtok, hiszen ez valamilyen szinten fizetség a sok munkáért, mellesleg jó látni, hogy szeretitek, amit csinálok. Úgyhogy a továbbiakban is számítok rátok ;)

Kérdések:

1.      Mióta blogolsz? Blogspotot 2010 óta használok, de már előtte is írtam g-portalos oldalra. Körülbelül nyolc éve kezdtem.

2.      Van-e valami különleges szokásod mikor írod az új részeket? Igen, képeket nézegetek, és mindig azokról jut eszembe néhány dolog, amiből aztán történet kerekedik. Régebben nem szerettem zenét hallgatni közben, de mostanában már ezzel is élek. Néhány dalszöveg nagyon illik a tartalom hangulatához, és ez sokat segít a átélésben.

3.      Mi inspirál? Az előző kérdésnél már megjelöltem kettőt. Az egyik tehát a kép, a másik pedig a zene. Ezek mellett a mindennapi életem is sokat játszik közbe, rengeteg dolgot onnan emelek ki. Ha ismernétek, rögtön meg tudnátok mondani, hogy mely bekezdések azok, amelyek valóban megtörténtek, vagy melyek azok a tulajdonságok, amik nem csak Larissához, hanem hozzám is tartoznak.

4.      Szereted Picachu-t? Lehet nem szeretni? :D

5.      Kaptál-e már díjat? Ezen a blogon még nem, ez az első.

6.      Ha igen hányat? Fú, többin nem tudom, nem számoltam őket sosem, itt pedig mint mondtam, ez az első.

Akiknek küldöm:

http://ltp-alone.blogspot.hu/

http://ltp-dontletmedown.blogspot.hu/

http://onedirectionfanfictionazy2.blogspot.hu/

http://summer09byjustagirl.blogspot.hu/

Los Angeles

Sziasztok Leskelődők*!

Egyre több pipa és komment érkezik, mérhetetlenül hálás vagyok. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki olvassa, és ad visszajelzést. Imádlak titeket!

Van egy szavazás jobboldalt, kérlek válaszoljatok rá! Szeretném, ha a ti igényeitek is ki lennének szolgálva, szóval ti döntitek el a kérdést. A szavazás keddig tart, úgyhogy siessetek:)

Nem szövegelek tovább, jó olvasást drágáim!

* Így foglak hívni titeket, mert beleolvastok a naplómba ;) Remélem, nem bánjátok!

xxx Larissa

Egész héten be voltam pörögve, s bár tudtam, hogy még nem értem el a célom, nem aggódtam. Általában pozitív ember voltam, így most sem foglalkoztam azzal, mi lesz, ha nem fogok kelleni nekik. Örültem, hogy egyáltalán visszahívtak, ez is elég nagy siker annak tudatában, hogy milyen sokan jelentkeztek rajtam kívül. Ha végül mégsem felelek meg eléggé, hát akkor legalább volt egy ingyen kiruccanásom, amiben ráadásul végig azt csináltam, amit a legjobban szeretek a világon.

Igyekeztem titokban tartani az egészet, mármint ami a One Direction rajongókat illeti, mert nem akartam nagyközönség előtt felsülni, azonban Andy keekje alaposan megnehezítette a dolgom. Rengeteg kérdést kaptam, hogy minek örülök ennyi, néhányan pedig máris tudni vélték, hogy Liam eljegyzett. Hát biztos… alig két hónap együttlét után teljesen logikus lenne, nem?

A sulimmal is gondok adódtak, mert el kellett intéznem, hogy a hiányzásaimat igazoltnak tekintsék, ez viszont nem ment olyan könnyen, mint elképzeltem. Azt sejtettem, hogy nem fognak örömtáncot járni, de azt gondoltam, megértik majd. A tanáraim többsége így is tett, volt azonban kettő, aki ragaszkodott ahhoz, hogyha nem jövök be, nem enged át. Végül az egyiket sikerült meggyőznöm, a másikkal pedig nem foglalkoztam tovább. Egy tantárgy nem a világ vége.

Apu vitt ki a reptérre, és ellátott pár jó tanáccsal, bár sokat nem értett a modellkedéshez, és ami azt illeti, elég konkrét véleménye volt erről a dologról. Nem értette, miért jó ez nekem, nem tekintett rá rendes munkaként, illetve többször az orromra kötötte egyéb véleményeit is erről a szakmáról. Ennek ellenére mindenben támogatott, és velem örült a sikereimnek, csak kicsit visszafogottabban.

A repülőút rettenetesen unalmas volt, mert még aludni se tudtam, de végül sikeresen landoltam, és a csomagjaimmal a kezemben megindultam kifelé, ahol már vártak rám. A postai értesítés után e-mailben is kaptam tájékoztatást, ami kicsit részletesebb és pontosabb volt a levélnél, így azt is megtudtam belőle, hogy mindenki kap egy mentort, aki bármiben a rendelkezésünkre áll, így első alkalommal meg is ragadtam az alkalmat egy fuvarral.

- Helló, Larissa Taylor – nyújtottam oda a jobbom a nevemmel ellátott táblát tartó nőnek.

- Audrey Parker – mutatkozott be ő is, miközben elfogadta a kezem. – Hogy utaztál?

Elindultunk kifelé, közben pedig elmeséltem, mivel töltöttem az utat. Így elsőre jófejnek tűnt, úgyhogy megnyugodtam. Ezen a napon egy idegenvezetést tartott nekem. A hotel közvetlen a VS épületével szemben volt, úgyhogy miután megmutatta a szobámat, és letettem a cuccomat, át is vonultunk oda. Hatalmas volt, rengeteg helyiséggel és összevissza futó folyósokkal. Igyekeztem minden útvonalat memorizálni, de ehhez nekem sosem volt érzékem, úgyhogy már előre láttam, hogy napi egyszer biztos eltévedek majd. Néhány dolgozóba is belefutottunk, akiknek sorba bemutatott, így már nem csak a helyiségek sorrendjére, hanem a nevekre és az arcokra is figyelnem kellett.

Este a másik kilenc versenyzővel pizsipartit tartottunk, hogy kicsit megismerjük egymást, elvégre csak együtt leszünk tizennégy napig. Még az első félórában két klikkre osztódtunk. Az egyik csapat hat fős volt, ők tipikus modellek voltak, olyanok, mint amilyenek általában eszükbe jutnak az embereknek, ha megemlítem a foglalkozásomat. Utáltam, hogy az ilyen idióta csajok miatt általánosítanak. Ámde eszem ágában sem volt már az első nap utálkozni, úgyhogy amíg nem váltunk ketté, figyelmesen hallgattam az élettörténeteiket, amikből rögtön kiderült, hogy még az életben semmiért nem kellett megmozdítaniuk a kisujjukat sem.

A másik csoport négyfős volt, velem együtt. Ez a három lány elsőre szimpatikus volt. Nem visítottak, hogy milyen jó a körmöm vagy, hogy tegnap milyen jót szoliztak, hogy mára jól nézzenek ki. Tehát ebben a felosztásban beszélgettünk, és próbáltam mindenkiről a legtöbb következtetést leszűrni, figyelni arra, amit mondanak, mert roppant ciki lenne, ha később valamire nem emlékeznék, amikor felemlegetik. Egy ideig én csak hallgattam őket, aztán az egyik barna hajú lány, ha jól emlékszem Kelly a neve, rám irányította a többiek figyelmét, és várta, hogy én is meséljek magamról. Bele is kezdtem, ám félbeszakított a telefonom csörgése, aminek a képernyőjén a Liam felirat villogott, így sűrűn elnézést kértem, és leültem az egyik sarokba, hogy kicsit távolabb kerüljek a hangzavartól.

- Jézusom, mi ez a zaj? – kérdezte meg egyből.

- Csajos este – magyaráztam.

- Ú, de szexi! – hallottam meg valakinek a hangját, és amikor Harry behajolt a képre, tudtam is, hogy ő volt az.

- Rózsaszín köntösökben ücsörögtök, és a körmeitekről meg egyéb rendkívül fontos dologról cseverésztek? – jelent meg Niall vigyorgós arca is.

- Majdnem – nevettem fel az elképzelésén, majd jófej létemre egy pár másodpercre a többiek irányába fordítottam a kamerát, hogy lássák, mi zajlik itt pontosan.

- De szeretnék most ott lenni – vigyorgott teli szájjal Harry, aztán végül kettesben hagytak Liammel.

Egészen addig meséltem neki a napomat, amíg valaki a hatos klikkből be nem szólt, hogy nagyon elvonultam, ezért inkább elköszöntem és visszaültem a többiek közé. Várták, hogy meséljem tovább, amit éppen félbehagytam, én pedig teljesítettem kérésüket, természetesen kihagyva belőle a túl személyes részeket. Nem szeretem kiteregetni a teljes életemet az első találkozás alkalmával, mellesleg nem is tudom, kiben bízhatok meg, ki az, aki megérdemli, hogy elmondjak olyan dolgokat, amiket csak egy jó barátnak mondanék. Épp a tesómékról meséltem, amikor kaptam egy üzenetet, így gondolom, kezdték azt hinni, hogy állandóan a telefonomon lógok.

„A barnát megfűzhetnéd nekem ;) Harry xx” Hangosan felnevettem, amikor elolvastam, ezzel újra magamra irányítottam Alissa figyelmét.

- Ki az, akivel ilyen jól elvagy?

- Az egyik haverom, aki hiszi, hogy vicces – próbáltam rövidre fogni, aztán válaszoltam Harrynek.

„Melyiket? Van vagy hat xD” Szinte azonnal érkezett is rá a válasz: „Mindegy, az egyiket…”

- Tuti, hogy ez csak haver? – kíváncsiskodott tovább. Hangja mindentudó volt, kár, hogy az igazság közelében sem járt.

- Van barátom, szóval igen – zártam le a témát. Hangleejtésemből még az ő nehéz felfogású agya is rájöhetett, hogy nem venném jó néven, ha tovább piszkálna, mellesleg érdekesebbnek találta elmesélni az ő kis párkapcsolatának történetét, így nem foglalkozott tovább velem.

Amikor már mindenki kellőképpen elálmosodott, bevonultunk a saját szobáinkba, és nyugovóra értünk. Mielőtt elaludtam végigpörgettem a fejemben a beszélgetéseket, és megállapítottam, hogy igyekszem majd a lehető legkevesebb időt Alissával és a bandájával tölteni, mivel nem vagyok egy türelmes ember, de nem szeretném, ha egy piti kis balhé miatt buknék el a versenyben.

Elhatározásom már rögtön reggel meghiúsult, ugyanis a folyosón összefutottam vele. Amint meglátott, lelkesen integetni kezdett, majd odasietett mellém, és belém karolt.

- Szia, Larcsi! – köszönt enyhén vinnyogva, amitől már ott helyben le tudtam volna keverni neki egy marha nagy pofont. – Milyen jól nézel ki ma. – Hangja hízelgő volt, undorodtam az ilyen emberektől, hiszen hallani lehetett, mennyire nem őszinték a szavaik. Ettől függetlenül felvettem a legkedvesebb mosolyom, és miközben kihúztam a karom az övéi közül, megköszöntem a bókot.

A megbeszélésre igyekeztem, amit a nagyteremben tartottak, újdonsült „barátnőm” pedig rendíthetetlenül haladt mellettem.

- Ha lesz egy kis szabadidőnk, lejössz ma velem várost nézni? Még sosem jártam itt, nagyon kíváncsi vagyok – csacsogott. Én is terveztem városnézést, de ő volt az utolsó, akivel elképzeltem ezt. Mivel tovább beszélt, el is felejtette, hogy nem válaszoltam, aztán megérkeztünk a megbeszélt helyre, és ő beállt a tegnap kialakított klikkjébe, én pedig a többiekhez csapódtam.

Nem volt időnk beszélgetni, mert rögtön kezdődött is a megbeszélés. Amolyan üdvözlés volt, tele lelkesítő beszéddel, a végén pedig a napirendünk kiosztásával. Percről-percre be volt osztva az egész napunk, úgyhogy az órarendem el is küldtem Liamnek, hogy tudja, mikor hívhat. Amint ez megtörtént, kopogást hallottam, úgyhogy az ajtóhoz mentem, és kinyitottam a vendégem előtt.

- Akkor megyünk a városba? – Alissa volt az, pedig már azt hittem, hogy elfeledkezett rólam.

Végül is semmi rosszat nem tett nekem, és mindenkinek jár egy esély, ezért felkaptam a táskámat, és vele tartottam.

- Ausztráliából jöttem ide, mert épp ott nyaraltam, úgyhogy jó hosszú utat kellett megtennem – mesélte, miközben sétálgattunk. – Előtte Szingapúrban voltam, mert meguntam Dubait. – Hát mekkora problémái vannak, mindjárt megsajnálom, és mindezt tényleg olyan szenvedős hanggal adta elő, mintha legalább a világ állt volna meg. De addig jó, amíg ő beszél, és nem engem faggat.

- Amúgy azt mondtad van barátod. Mióta tart? Komoly? – Kár volt elszólnom magam. Nagyon idegesített, hogy ennyire érdekli a téma, bár valószínűleg én voltam túl paranoiás. Nem akartam, hogy kitudódjon, kinek a barátnője vagyok. Úgy éreztem, emiatt hátrányból indulnék, kiutálnának maguk közül, mert azt hinnék, hogy több esélyem van.

- Két hónapja vagyunk együtt, és igen, komolynak tűnik – mosolyodtam el. Hiába nem csípem a csajt, ha Liamről van szó, képtelen vagyok megzabolázni az arcizmaimat.

- Nem fog hiányozni ebben a két hétben? – Majdnem elszóltam magam, hogy már hozzászoktam, de még időben észrevettem magam.

- Dehogynem – húztam el a szám. És ha tudnád, hogy nem csak két hétről van szó…

Céltalanul mászkáltam tovább, míg egy plázához nem értünk. Volt egy kis időnk az ebédig, úgyhogy bementünk nézelődni. Pontosabban én nézelődni, ő vásárolni.

- Larissa! – hallottam meg a nevem, mire kíváncsian közbenéztem, hogy ki szólhatott. Két lány sietett felénk.

- Ismered őket? – érdeklődött Alissa összehúzott szemöldökkel, közben pedig letette a földre a szatyrokat, amiket már alig bírt cipelni. Nem válaszoltam, mert csak arra tudtam gondolni, hogy nekem annyi.

- Lara, készíthetünk egy képet? – kérdezték, mire idegesen bólintottam egyet. Nem rájuk voltam mérges, szívesen teljesítettem a kérésüket, hiszen láttam, mennyire boldoggá teszi ez az apró dolog őket. A telefonjukat Alissa kezébe nyomták, mire ő totál összezavarodva készítette el a képet. – Köszönjük. Nagyon aranyosak vagytok Liammel – mondta az egyik rajongó, amit megköszöntem, de utána ott hagytuk őket.

- Na, ez furcsa volt – jegyezte meg útitársam. – Honnan ismered őket?

- Biztos nagy divatszeretők, és megtudták, hogy a VS-nél vagyunk – hazudtam az első dolgot, ami eszembe jutott, aztán képzeletben meg is dicsértem magam, ugyanis nem volt rossz alakítás.

- És velem miért nem akartak képet készíteni? – Pillanatok alatt mérges lett, aztán az egész utat végig duzzogta, még azt se engedte, hogy segítsek neki cipekedni.

Ha eddig nem utált, akkor most már tuti biztos. Amikor megérkeztünk a szállásra, köszönés nélkül hagyott faképnél, aminek hirtelen nem tudtam, hogy örüljek, vagy kezdjek aggódni amiatt, hogy máris szert tettem egy ellenségre.