Együtt a nagy csapat

Sziasztok!

Köszönöm az előző rész alá érkező néhány kommentet. Jól estek nagyon, bár örülnék, ha egy kicsit többen fejtenétek ki a véleményeteket. Azonnal válaszolok is rájuk, csak előbb szerettem volna megosztani veletek a részt, hiszen korábban elkészültem vele.
A csoportba nem sokára felteszek képeket pár szereplőről :)

xxx Larissa

**************************************

Chapter 27
- Kosarazni megyünk – mondta Alex, amikor felhívtam, hogy mit csinálnak ma.
- Csak azért kérdezem, mert itthon vagyok, és találkozhatnánk – jelentettem be neki ily módon a hírt.
- Josh! Bessie itthon van, kosár helyett nem megyünk át hozzá? – kiabált testvérének.
- Hát mit csinál ő itthon? – hallottam másik haverom hangját is.
- Ki vagy hangosítva – közölte velem Alex.
- Kosarazni akarok, tök rég voltunk. Nem jössz velünk? – ragaszkodott programjukhoz az újonnan megjelent.
- Végül is mehetek – egyeztem bele.
- Beugrunk érted – ajánlották fel, én pedig el is fogadtam, úgyhogy nemsokára már a közeli sportpálya szélén ültem, és a fiúkat néztem, ahogy egy az egy ellen játszanak fél pályán.
- Jó, most már meséljetek ti is – kértem őket, amikor minden szempontból kielemeztük az én helyzetemet.
- Nekem semmi extra. Melózok, és lustulok – rántotta meg a vállát Josh, aztán egy laza mozdulattal elvette tesójától a labdát.
- Meg Rose-zal enyeleg – fintorgott Alex, amiért cserébe Josh hozzá vágta a labdát. Kezeivel épp csak sikerült elkapnia, mielőtt az arcában landolt volna.
- Te is mesélhetnél, ami a csajokat illeti – köpte el sértődötten, ami után kíváncsian vártam Alex bő beszámolóját.
- Aj, mondtam már, hogy semmi komoly – forgatta meg a szemét.
- Már háromszor aludt nála a csaj – folytatta a pletykálkodást Josh.
- És akkor máris házasodok?
- Nem, de kedveled – jelentette ki egyszerűen.
- Még jó! Láttad te azokat a lábakat? Csak szexelünk, oké? – bizonygatta az ellenkezőjét.
- Bessie, hányszor vett Alex virágot? Anyu nem számít – fordult hozzám Josh.
- Nem emlékszem ilyenre – néztem Alexre egy kicsit bűnbánóan. Nem akartam, hogy úgy érezze, én is szívatom.
- Na, ugye. És ennek a csajnak már kétszer is vett! – árulta el hitetlenkedő hangon.
- Hogy hívják? – kérdeztem szegény célpontunktól.
- Skyler – forgatta meg a szemét. – Nem lapoznánk? Chloeval beszéltél? – hozott fel egy új témát, én pedig úgy döntöttem, nem szekálom tovább. Majd idővel úgyis kiderül, ha lesz valami komolyabb.
- Igen, hívtam, azt mondta este átugrik, ha végzett a munkájával – mondtam izgatottan. Alig vártam, hogy vele is találkozzak.
- Ne éld bele nagyon magad. Mostanában velünk se nagyon találkozik, sok munkára hivatkozva – húzta el a száját Josh.
- Ó, istenem. Ez a lány – forgattam meg a szemeimet.
- Ugye? – értettek egyet. – Gyere, tüskézzünk – húzott fel a földről Josh.
- Mi van, nem akarsz utolsó lenni? – verte vállon Alex.
- Te leszel az utolsó Alexander, ma én nyerek – poroltam le a gatyámat elszántan, bár legszívesebben jómagam is felnevettem volna.
Alacsonyként a kosár nem az én sportom volt, de néha napján nagy szerencsével sikerült egész jókat is dobnom. Felvettem a betonról a labdát, és a büntető vonalra álltam. 0 fokról dobtam az elsőt, majd miután betaláltam, 45 fokhoz léptem, és megismételtem a mozdulatsort. Az első három, akárcsak mindig, most is sikerült, a büntetőt viszont elrontottam, így Alex máris megelőzött, ugyanis ő a 3 pontos helyig jutott első nekifutásra.
Végül én még a három pontost próbáltam bedobni, amikor Josh elsőként ért végig, majd nem sokkal utána testvére is végzett, én pedig feladtam még a próbálkozást is, és indítványoztam, hogy menjünk haza.
- Sok sikert Chloéhoz – ölelt át Alex, aki a veresége miatt nem vezethetett, így vele ültem hátul. Előre hajoltam, hogy adjak egy puszit Joshnak, majd kiszálltam, és mosolyogva intettem nekik egyet.
Amikor elhajtottak, bementem a lakásba, ahol apu fogadott. Egyedül volt otthon, egy rejtvényújságot tartott a kezében, és tévénézés közben fejtegette. Gondoltam, nem tűnök el a szobámban, hanem nyújtok neki egy kis társaságot, így melléültem, és olvasgatni kezdtem azokat a rubrikákat, amiket még nem sikerült kitöltenie.
- Kérem, uram, ez csak egy színdarab – olvastam végig a megfejtés mezőket, még mielőtt meg lett volna az összes betűje.
- Köszönöm – írta be őket apu, aztán a rozoga, faasztalra tette a tollal együtt, és afelől érdeklődött, milyen napom volt.
Éppen válaszolni akartam, amikor csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőre pillantottam, és széles mosollyal vettem tudomásul, hogy Liam keres.
- Öö, jó napom volt. Az ikrekkel voltam kosa… - próbáltam gyorsan elmondani, és mihamarabb válaszolni a hívásra.
- Vedd fel nyugodtan, majd utána beszélünk – szakított félbe, és a telefonomra bökött.
Nem akartam, hogy úgy érezzék, Liamért mindent eldobok, és semmivel sem foglalkozva rohanok, ha róla van szó. Még akkor se, ha ez igaz volt, és jelenleg úgy éreztem, hogy ő jelent nekem a legtöbbet. Szerettem volna, ha tudja, attól még ugyanúgy fontosnak tartom a többi embert is az életemben. Ennek ellenére nem tudtam megállni, hogy ne a legizgatottabb hangon szóljak bele a telefonba, és mivel még nem értem be a szobámba, minden bizonnyal apukám is észrevette.
- Ah, istenem, de jó hallani a hangod – sóhajtott bele a telefonba.
- Miért vagy ilyen jó ebben? – horkantottam fel.
- Miben, drága? – kérdezett vissza.
- Olyan könnyen fejezed ki, hogy érzel, és közben nem úgy hangzik, mint egy nyálas romantikus film, hanem tiszta cuki – fejtettem ki neki.
- Te teszed könnyűvé, amúgy nem is vagyok ilyen – nevetett a fülembe, amitől nekem is automatikusan jelent meg a mosoly az arcomon. – Kapcsold be a kamerád! – kért, és amíg én a kis ikont kerestem, őt már láttam is. – Uh, direkt csinálod ezt velem? – hasaltam el az ágyamon, és igyekeztem úgy tartani a telefont, hogy benne legyek a képben.
- Vegyek fel pólót? – nevetett ki.
- Nee! – kiabáltam rá röhögve.
- Oké-oké – dőlt vissza az ágy háttámlájának.
- Mennyi az idő ott? – kérdeztem a feloltott villany miatt.
- Este 11. Koncertről most értünk vissza a hotelbe.
- Milyen volt? – érdeklődtem, miközben próbáltam betelni a látványával.
- Egyszer elfelejtettem a szöveget, tök béna vagyok, és Louis megint szarrá áztatott.
- Azért meg ne fázz – figyelmeztettem. Hosszútávon azért nem kéne minden este vizes cuccokban flangálnia.
- Louis-nak mondd. Mit csináltál ma? – tette fel ugyanazt a kérdést, amit nem sokkal korábban apu is.
- Az ikrekkel voltam kosarazni, most értem haza nemrég, este meg átjön Chloe. Mi az? – kérdeztem, amikor elhúzta a száját.
- Semmi, csak nem a kedvencem, tudod.
- Ő a legjobb barátnőm, Liam – mondtam neki jelentőségteljes hangleejtéssel. Nem örültem, hogy utálják egymást, és reméltem, hogy idővel majd megbékélnek.
- Bocs, tudom – válaszolta, bár nem úgy nézett ki, mint aki annyira sajnálja. – Mérges vagy? – kérdezte, amikor nem mondtam semmit, így beállt közöttünk a csend.
- Nem – ráztam meg a fejem.
- De, az vagy.
- Nem vagyok mérges. Szomorú vagyok, mert ez tök rossz. Nekem mindketten fontosak vagytok, és nem említhetem meg nektek a másikat, mert csak grimaszoltok – mondtam meg neki, hogy mi a bajom.
- Egyébként Harryvel összevesztem ma. Már tőle is bocsánatot kértem azért, ahogy korábban viselkedtem, de ő az egyetlen, aki képtelen ezen továbblépni. Tudtam, hogy vele nehezebb lesz, mert amúgy is sok idő kell, hogy elnyerd a bizalmát, és ha egyszer elszúrod, akkor azt egy életre megjegyzi. De most ő kötekedik velem állandóan, mindenhez van valami megjegyzése. Annyira felidegesít – váltott témát, kikerülve, hogy reagálnia kelljen szavaimra.
- Idővel biztos megbocsát majd – válaszoltam kicsit közömbösen. Zavart, hogy így kitért a Chloes téma alól.
- Jó, haragudjon, de ne rajtam töltse ki, ha a szerelmi életében valami nem úgy megy, ahogy ő akarja – duzzogott tovább.
- Ő is ezt kérte tőled majd fél évig, nem?
- Na, jó! Ha megbántottalak a Chloes dologgal, akkor sajnálom, hülyeség volt úgy reagálni, de ne támadj ezzel – csattant fel.
- Nem támadtalak, csak tényeket közöltem. Most feszültebb, majd lenyugszik, és rád se lesz mérges – válaszoltam sértetten. Tényleg nem azért mondtam, hogy bántsam vele, nem tudom, miért hitte azt.
- Mindegy – nézett oldalra. – Fáradt vagyok, megyek aludni.
- Jó éjszakát – köszöntem el tőle.
Mérgesen bámultam magam elé, komolyan nem hittem el, hogy eddig bírtuk ki összezördülés nélkül. Nem aggódtam, hogy soha többé nem áll szóba velem, vagy ilyesmi, mert tudtam, hogy csak fáradt és ideges, legalábbis bíztam benne, de zavart, hogy nem jó kedvűen váltunk el.
„Elhúzódott a meló, nem lesz jó ma este. Bocsi x” – írta Chloe.
Megforgattam a szemem, és összepakoltam néhány cuccot, mint például pizsama, fogkefe, azzal a céllal, hogy átmegyek hozzá, és elrugdosom a gépe elől. Tök rég találkoztunk, nem fogom hagyni, hogy tologassa a találkozóinkat. Szóltam róla apunak, hogy tudja, merre leszek, aztán el is indultam. A telefonom már az első sarkon pityegett, elővettem, és elolvastam a Liamtől érkezett üzenetet.
„Ne haragudj, fáradt vagyok, nyűgös és nagyon hiányzol.”
Mosolyogva nyugtáztam, hogy eltaláltam, mi volt a baja, viszont nem válaszoltam neki. Had főjön egy kicsit a levében, legalább megtanulja, hogy nem szeretem, ha valaki rám förmed a semmiért.
Amikor elértem célpontomat, Drew, Chloe bátyja nyitott ajtót. Szélesen mosolygott, mint aki már most tudja, hogy miért vagyok itt, és különösen nagy jókedvvel kiabált be húgának, hogy vendége van.
- Bessie, szia! – ölelt meg meglepetten, de valamiért úgy éreztem, nem igazán örül, hogy ott vagyok.
- Jöttem nézni, ahogy dolgozol. Közben beszélgethetünk – mondtam neki, és el is indultam a szobája felé. Azt hittem majd azon kapom, hogy sorozatot néz, vagy csak úgy lustálkodik, de valóban nyitva volt a laptopja, és a képernyőn a munkájával kapcsolatos dokumentumok voltak megnyitva.
- Rengeteg melóm van, nem fogok vele egyhamar végezni – ült le a székébe, de a képernyő helyett felém fordult.
- Igen, hallottam a fiúktól, hogy hirtelen megnövekedett a munkával töltött időt. Los Angeles óta – fűztem hozzá óvatosan.
- Pff – forgatta meg a szemét, és most már kattintgatni kezdett a képernyőn. – Jobban megy a cég, a főnök több melót ad. Ez aztán igazán meglepő. – Gesztusaiból és hangvételéből is lejött, hogy ironizál.
- Sokszor azon gondolkozom, mennyire nézel te hülyének amúgy – nevettem fel kínomban. – Ismerlek, Chloe, ha szeretnéd, ha nem, és tudom, mi a bajod. Az utóbbi időben elég sokat voltam olyan ember társaságába, aki az érzései elől menekült, kezd kicsit elegem lenni ebből. Nem találkoztunk majdnem egy hónapja, hiányoztál. Mikor hazajöttem, úgy örültem neki, hogy végre majd látlak, de ahogy elnézem, én annyira nem hiányoztam neked.
- De, csak határidőre kell ezzel végeznem – bökött a képernyőre olyan erélyesen, hogy kicsit meg is borult a laptop.
- Rendben. Csendben leszek, észre se fogod venni, hogy itt vagyok – vettem elő a telefonomat, és elterültem az ágyán, hogy amíg dolgozik, én lefoglaljam magam. – Jó munkát – szúrtam még oda, mire meggyötörten felsóhajtott, de valóban neki látott a feladatainak.
Háromnegyed óráig csak a gépelést, Chloe sóhajait és mérges morgását lehetett hallani. Egy szót sem szóltam, ahogy ígértem, csendben elfoglaltam magam. Persze a hosszas unatkozásnak végül Chloe itta meg a levét, ugyanis bőven volt időm kigondolni, mit kellene csinálni. Beszéltem tesómmal, hogy van-e kedve bulizni egyet, majd szóltam az ikreknek, hogyha dobok egy üzenetet, akkor vegyék fel a húgom, jöjjenek Chloehoz, és megyünk partizni. Én biztos nem fogom hagyni, hogy itt kínlódjon a gépe előtt.
- Na, jó! Nem azért van ilyen sok munkám, mert többet kapok – csapott az asztalra mérgesen. Meglepődtem, hogy ilyen sokáig bírta szó nélkül, de örültem, hogy végre ő is megunta. – Ezekkel húsz perc alatt kész lehetnék, de nem tudok koncentrálni, mindig elrontom, vagy csak azt veszem észre, hogy nézek előre. Rosszabb esetben a telefonomra, várva, hogy… - Amilyen hirtelen kezdett beszélni, olyan hamar hallgatott el.
- Hogy Harry írjon – fejeztem be. Hallgatás, beleegyezés. – Nem értelek. Tudom, hogy kapcsolat fóbiád van, de nem lehetsz egyedül egész életedben, mert félsz, mikor romlik el minden.
- Nagyon jól tudod, hogy végződtek a kapcsolataim, egyiknek se volt normális vége, és őszintén, szerinted majd pont egy világsztárral lesz rendes kapcsolatom? Harryvel nem tudjuk azokat a körülményeket megteremteni, ami miatt esetleg valami jó lehetne kettőnkből.
- Sosem tudhatod. És ha mégis? – tártam szét karjaimat.
- Akkor majd egy idő után ráun a nyavalyáimra, és megutál – jelentette ki, mintha ez egy tény lenne.
- Chloe, az előző pasijaid idióták voltak, nem miattad hagytak el, csak így állították be, hogy ne az övéké legyen a felelősség – rágtam újra a szájába. Volt egy olyan tévképzete, hogy mindenről ő tehet, mindent ő ront el, és ő az, aki mellett nem lehet huzamosabb időt eltölteni.
- Nem tudom – rántotta meg a vállát.
- De én igen. És azt is, hogy Harry hogy érzi magát. Ez a helyzet se neki, se neked nem jó, úgyhogy gondolkozz el komolyabban rajta – kértem egy kicsit keményebben, hogy ne tudja tovább folytatni az ellenérveit, közben pedig el is küldtem az SMS-t Alexnek, hogy siessenek.
- Nem akarom megbántani. Talán meg kéne neki mondanom, hogy nem lesz közöttünk semmi, és akkor nem reménykedne. Szemétség tőlem, hogy megváratom, pedig mind tudjuk, hogy nem fogok belevágni – hozta ki pont az ellenkezőjét annak, amit én valójában próbáltam neki közölni.
- Úristen, na, most már hagyd abba! – akadtam ki teljesen. – Inkább azt mondd meg neki, hogy észhez tértél, és szeretnéd, ha komolyabb lenne köztetek ez a dolog. – Úgy nézett rám, mintha hülye lennék, pedig igazából ő volt az, csak még nem tudott róla.
- Mi van a lelkisérült csávóddal? – tette fel a kérdést, és még annak ellenére is, hogy hangjából áradt némi megvetés, bugyután elmosolyodtam. – Úristen, menthetetlen – sopánkodott ezt látván.
- Nem tehetek róla. Ha valaki megemlíti, már úgy érzem magam, mintha lenne bennem egy kandalló. Annyira aranyos, jó, néha hülye is, de imádom – áradoztam.
- Tudod, mit gondolok róla, de örülök, hogy boldog vagy.
- Köszönöm – mondtam őszintén. Sokat jelentett, hogy félre tudja tolni az utálatát, legalább egy kicsit. – Hah, itt vannak – álltam fel az ágyról, hiszen onnan pont ráláttam az ablakra, ami előtt megálltak a kocsival.
- Mi? – követte tekintetem. – Mi a francot tervezel? – nézett vissza rám.
- Öltözz, bulizunk! – közöltem vele, aztán mielőtt elkezdhetett volna káromkodni, kimenekültem, és ajtót nyitottam az ikreknek, Rose-nak és a testvéremnek. – Drew van kedved bulizni? – kérdeztem tőle, amikor kijött a szobájából, hogy megnézze mi lett ez a hirtelen hangzavar.
- Én mindig azt hittem, hogy a többiek a bulisak, de amíg nem voltál itthon, tökre ki voltak halva, úgyhogy visszavonom. Partiarc vagy, Elisabeth. És megyek, miért ne? De igyunk előtte – lépett a szekrényhez, és a felső polcról leemelte a még bontatlan tequilás üveget.
Hogy segítsek neki, én a másik ajtóhoz léptem, és levettem néhány poharat. A húgom először bulizott velünk, még sosem vittem magammal, de most, hogy sokat voltam távol, valahogy jobban láttam, mennyire felnőtt már. Mosolyogva tettem le elé a poharat, nem tudtam az ivási szokásairól, ugyanis nem szokott beavatni, de biztos voltam benne, hogy nem most lát életében először alkoholt.
- Mi még nem találkoztunk – álltam meg Rose előtt, akit képen már ugyan láttam, még nem volt alkalmam személyesen megismerkedni vele.
- Ó, olyan hülye vagyok. Elfelejtettem, hogy nem ismeritek egymást. Rose, az egyik legjobb barátom, Bessie. Bessie, a barátnőm, Rose – vigyorgott mellettünk Josh nagy boldogan.
- Örülök – ráztam meg a kezét, aztán odaadtam neki a poharat.
- Amúgy kezdem azt hinni, hogy Alex a kedvenced. Miért mindig őt hívod, meg neki írsz? – húzta fel az orrát Josh rám nézve.
- Bocsi, drága, de az A előbb van az ABC-ben – utaltam arra, hogy sokkal egyszerűbb az Alexet kikeresni.
- Kár tagadni, én vagyok a kedvence – ölelte át a vállam Alex. – Szóval, bekísérsz a háborús övezetbe, hogy ne csak rám irányuljon a mérge? – emelte fel a Chloenak szánt poharat.
- Ennyire nem vagy kedvenc – fejtettem le magamról a kezét, és a hátánál fogva előre toltam, hogy megadjam neki a kezdőlépést. Josh jót nevetett rajta, akárcsak mi többiek. Ám előbb-utóbb mégis utolért a végzetem.
- Elisabeth, te meghalsz – robogott be a konyhába Chloe, felém mutogatva.
- De csinos vagy – mutattam rajta végig, mentve a menthetőt.
- Te már megittad a tequiládat nélkülünk? – röhögött fel Drew az üres pohár felé mutatva.
- Kellett, jó? – tette le az asztalra.
- Hát velünk is kell innod, úgyhogy így jártál – töltötte újra, ezzel végleg elterelve a figyelmét arról, hogy az előbb még engem fenyegetett, majd végre megittuk a rövidjeinket.
Egy pár pillanat erejéig beugráltak azok a képsorok, amik akkor történtek, amikor legutóbb tequilát ittam, de sikerült hamar száműznöm őket gondolataimból. Kérdés nélkül tűntem el Chloe szobájában, hogy kiválasszak magamnak egy ruhát, és én is átöltöztem. Azért mégse mehettem melegítőnadrágban. Nem terveztem sokáig kínlódni a kinézetemen, ezért hamarosan vissza is tértem közéjük, és el is indultunk a kedvenc helyünkre.
Chloe nem volt a szokásos önmaga, úgy tűnt, hogy a két tequila, meg a szórakozóhelyen rendelt koktél, nem a szokásos vadabb, beszédesebb énjét hozta ki belőle, hanem a szomorkodós, magába fordulósat. Nekem pedig igazából nem volt túl nagy kedven táncolni. Liam nem volt itt, és egyáltalán nem vágytam rá, hogy mások préselődjenek a testemhez, ezért Chloe mellett ültem, és onnan figyeltem, ahogy a többiek élvezik a hangos zenét.
- Elkaptam a fotóst, csináljunk egy csoportképet – jelent meg Alex mellettünk, mögötte pedig a kis társaságunk sorakozott, plusz egy lány, akit nem tudtam hova tenni.
- Helló, Sky vagyok – kiabálta túl a zenét az enyhén alul öltözött lány, én pedig összenéztem Alexszel, de tökéletes pókerarcot vett fel, így tovább siklottam Joshra, aki aprót bólintva jelezte, hogy igen, ez az egyed lenne a híres-neves Skyler.
- Lesz kép akkor, mert mások is várnak rá? – türelmetlenkedett a fotós, úgyhogy mindannyian felé fordultunk, és csináltattunk három képet. Az elsőn mosolyogtunk, a másodikon kiabáltunk, a harmadikon pedig mindenki rácsimpaszkodott a mellett állóra.
Amint végeztünk, Chloe arcáról eltűnt a mosoly, és visszaült korábbi helyére. A többiek már túl jól érezték magukat ahhoz, hogy észrevegyék, így őket azonnal el is nyelte a tömeg, én viszont maradtam. Melléültem, és belenéztem a telefonjába, amin éppen a twitter volt megnyitva, méghozzá Harry egyik posztjánál.
- Miért nem próbálod meg vele? Nem veszítenél semmit, ha mégsem sikerülne – biztattam újból.
- Nem – rázta meg a fejét megint határozottan.
- Harry nem olyan, aki szándékosan megbántana – próbálkoztam ezúttal Harry erényeinek felsorolásával.
- Hé, bocsi a zavarásért. Már régóta nézem, hogy miért ül itt egész este egy ilyen csinos lány. Táncolnál velem? – nézett egy egész helyes srác egyenesen Chloera, aki megrázta a fejét. – Egyetlen szám, ha nem szeretnél, nem kell tovább maradnod – győzködte tovább, és mivel látszott rajta, hogy nem az a típus, aki feladja, Chloe is felállt.
- De csak egyetlen dal – jelentette ki pontosan ugyanolyan határozott stílusban, mint amilyen a férfi megjelenése volt.
Miután egyedül maradtam, én is elővettem a telefonomat, amin egy olvasatlan üzenet volt. „Nagyon haragszol? Nem tudok így aludni. Hívj fel, kérlek.” Ismét Liam. Mosolyogva ráztam meg a fejemet, aztán felálltam, és a kijárat felé indultam. Benn túl nagy volt a hangzavar, semmit nem hallottam volna, így kénytelen voltam a cigifüsttől úszó utcán telefonálni. Picivel arrébb sétáltam, de nem akartam egyedül túl messzire menni.
- Szia! Nem ébresztettelek fel, ugye? – Az üzenetet már egy órával ezelőtt küldte, reméltem, hogy nem aludt el azóta.
- Nem, nem tudtam aludni, mert idegesített, hogy szemét voltam veled. Igazad volt, bocsánat, amiért hülyén reagáltam – kért immáron harmadjára is elnézést.
- Semmi baj. Nem haragszom – nyugtattam meg.
- Jó ezt hallani. Te miért nem alszol amúgy? – érdeklődött kíváncsian.
- Eljöttünk bulizni, mert Chloe teljesen bezombult, de hogy őszinte legyek, rajta kívül mindenki jól érzi magát, csak ő ül az asztalnál maga elé bámulva, úgyhogy nem sült el túl jól a dolog. Én meg ülök vele, mert hiányzol. Elcseszett egy társaság vagyunk – nevettem ki magunkat.
- Nem akarom, hogy miattam maradj ki a buliból. Érezd jól magad akkor is, amikor én nem lehetek veled – kért szomorúan.
- Lehet, hogy te már hozzászoktál ehhez, de nekem nem könnyű még most – dünnyögtem.
- Tévedsz, ha azt hiszed, ehhez hozzá lehet szokni – közölte velem a rossz hírt.
- De jó… Vissza kellene mennem, csak azt akartam, hogy tudd, nem haragszom – mondtam neki. – Neked pedig le kéne feküdnöd, nem aludtál éjszaka, és ha jól számolom, ott már reggel van.
- Igen-igen. Megyek aludni, anyu. Jó szórakozást! – köszönt el.

- Álmodj velem – búcsúztam ekképpen én is, aztán az ajtóhoz lépkedtem, és kinyitva azt, újra beléptem a zajos, meleg helyiségbe.

Otthon, édes otthon

Chapter 26
Másnap Liamnek rengeteg dolga volt. Egy ideje már az új albumon dolgoztak, és elvileg eszébe jutott egy dal, ami miatt azonnal összeültek Louis-val. Örültem, hogy Louis ennyire hamar megbékélt, és azt hiszem kijelenthetem, hogy vele volt a legjobb kapcsolata. Bár tudtam, hogy igazából Zaynt helyettesítik egymással, mert korábban mindkettejüknek vele volt a legszorosabb kapcsolatuk. Szóval nem igen találkoztam Liammel, és nem mondom, hogy unatkoztam, mert Harry jó társaságot nyújtott, viszont bőven volt időm gondolkozni.
Szerettem volna hazamenni, mert rengeteg dolgom volt otthon. Beszélnem kellett a szüleimmel az új kapcsolatomról, mivel ez őket is érinti. A húgomat már így is ostromolják facebookon, hogy milyen vagyok, és egyéb irántam érdeklődő kérdéseket tesznek fel neki. Nem azt mondom, hogy a beleegyezésük kell, de azért át kell beszélni, hogy ez mikkel fog járni. Illetve újra munkába kell állnom, valamit kezdenem kell az életemmel, nem utazgathatok csak úgy vele állandóan. Tudtam, hogy nem fog örülni neki, sőt, ami azt illeti, én se szívesen hagyom itt. Még csak most kaptam meg, és máris el kell szakadnunk, de így volt helyes.
- De még a mai koncerten maradj, kérlek, kérlek, kérlek! – alkudozott, amikor fél óra győzködés után sem tudott lebeszélni.
- Maradok, még úgy sincs repülő jegyem. És ami azt illeti, sosem foglaltam még, úgyhogy majd segíthetnél – kértem meg.
- Ha nem segítek, akkor itt ragadsz. Még átgondolom – pimaszkodott.
Szavai ellenére nem sokkal később már meg is volt a jegyem másnap délutánra. Mire végeztünk a foglalással, indulhattunk is a stadionba, az úton pedig Paullal közöltük, hogy hazamegyek, de mivel azt beszéltük meg, hogy semmi beleszólása nem lesz a kapcsolatunkba, így úgy döntöttünk, nem is tartozik rá különösebben.
A stadionban Louis és Niall focizni kezdtek, aminek az lett a vége, hogy jól fejbe rúgták Harryt. A koreográfusuk és az ének tanáruk hívta őket, hogy álljanak fel a színpadra, és kezdjenek el próbálni, de mintha meg se hallották volna. Egyedül Harry teljesítette kérésüket a fejét dörzsölgetve. Liam Andyvel telefonált, ő se úgy nézett ki, mint aki hamarosan énekelni fog. Paul megjelenése kellett ahhoz, hogy mindenki összeszedje magát, azonnal csinálták is a dolgukat. Ahogy elkezdtek énekelni, a már kint álló rajongók sikítani kezdtek, hangerejükből ítélve pedig jó sokan voltak.
- Oké, pihenjetek koncertig, hosszú napotok volt – engedték el őket, aminek láthatóan örültek.
Liam és Louis egymással bunyózva jöttek le a lépcsőn, aminek majdnem az lett a vége, hogy leestek.
- Payno, olyan jót találtam ki neked a mai koncertre. Élvezni fogod – vigyorgott Louis, egyértelműen jelezve, hogy nem valami kellemes dolog jutott az eszébe.
- Vigyázz magadra, Tommo! – fenyegette az ujjával, mielőtt mellém ült.
- Pingpongozunk? – kérdeztem tőle.
- Persze. Szeretsz? – sétált az asztalhoz, és felvette róla az ütőket.
- Igen, de nem vagyok valami profi, szóval csak finoman.
Beálltam az egyik oldalra, aztán vártam, hogy szerváljon. Lassan adogatni kezdtük a labdát, és ez így is ment jó pár percig.
- Meccs? - vetette fel.
- Úgyis te nyersz, de mehet – vontam meg a vállam.
Azért bíztam benne, hogy nem valami gyalázatos eredmény fog születni, de mégis sikerült 11:2-re legyőznie. Persze minden egyes pont után jókat nevetett, és nagyon örült magának, amíg én folyamatosan bosszankodtam, hogy miért üt ennyire erősen. Időm se volt felfogni merre megy a labda, már a földön is volt.
- Visszavágó?
- Nincs az az isten – tettem le az ütőt, mire újra felnevetett.
- Harry, játsszunk mi is! – állt fel Niall.
Nagyon durván jól játszottak, úgyhogy, amikor Niall megnyerte az első kört, kijelentettem, hogy meg kell tanítania. Legközelebb ha Liammel játszok, le kell vernem.
- Gyere ki koncertre – kérte Liam, mielőtt felment a színpadra.
- Ki nem hagynám – bólintottam, aztán egy gyors csók után oldalt kisétáltam. Tudtam, hogy Paddy a kifutó végén van, úgyhogy addig meg sem álltam. Nem mintha foglalkozott volna velem bárki is, ugyanis már az intro végét játszották, és mindenki önkívületi állapotban visított a színpad felé nézve.
- Ne menj közel a kordonhoz! – húzott a színpad széléhez Paddy. Mindig elmondta, pedig már nagyon jól tudtam, mire kell figyelnem.
- Tudom, köszi – bólintottam neki, aztán figyelni kezdtem, ahogy a srácok kirobbannak a füstgépek mögül.
A második dalt már a négyzetben énekelték, így közelről élvezhettem Liam mosolyát, amit jó párszor egyenesen nekem címzett. Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam, mit akar Louis Liammel csinálni. A Happily közben a nyakába borított egy üveg vizet, amit Liam felhívásnak vett, és hatalmas harc alakult ki közöttük, amiből valahogy Liam jött ki rosszabbul. Úszott a vízben, nem volt rajta egy száraz felület se, az pedig csak hab volt a tortán, hogy fehér pólót viselt.
- Louis eláztatott – közölte a közönséggel, amikor az ő beszéd része következett, miközben előre hajolva rázta ki hajából a vizet. – Oké. Szeretnék valami fontosat mondani. Elég nehéz időszakon vagyok túl, de végre úgy érzem, valóban sikerült magam mögött hagynom. Köszönöm nektek, azoknak, akik végig támogattak, és erőt adtak. Ma is itt van velem az én nagyszerű barátnőm, de sajnos nem tud tovább maradni. Mielőtt hazamész, szeretném, ha tudnád, hogy rengeteget jelent, hogy töretlenül hiszel bennem. Te teszel erőssé (you make me strong) – mutatta be ezzel egyetemben a következő számot is, én pedig mosolyogva mutattam fel neki az ujjaimmal formált szívet.
Sejtettem, hogy nem lesz könnyű elbúcsúzni Liamtől, pedig igyekeztem úgy felfogni, hogy két hét múlva már ő is otthon lesz. Azt hiszem a repülőn gondoltam bele először abba, hogy mivel fog járni ez az egész. Hogy milyen keveset fogom látni. Ez a gondolat szöget vert a fejemben, és hirtelen butaságnak tűnt eljönni. Ezt a két hetet még kibírtam volna akkor is, ha nincs fizetés, hiszen nem ment el az egész, sőt valójában a nagy része ott volt a kártyán. Aztán amikor landoltunk, és végre otthon voltam, kicsit hátrébb szorultak ezek a gondolatok a fejemben. Hiányzott a családom, örültem, hogy nem sokára végre velük lehetek, beszélhetek velük szemtől szembe. Nem is tudták, hogy jövök, teljesen meglepetés volt, méghozzá annyira, hogy otthon sem voltak. Nem tudtam, mikor fognak érkezni, de reméltem, hogy távol lesznek még egy darabig, mert hirtelen ötletként muffint kezdtem nekik sütni. Fáradt voltam, de nem akartam aludni, a pakolással pedig végképp nem volt kedvem foglalkozni. Írtam Liamnek egy üzenetet, hogy hazaértem, aztán kitettem a pultra, és előpakoltam az alapanyagokat. Már a formákba öntögettem ki a tésztát, amikor csörögni kezdett a telefonom. Liam volt, és nem foglalkozva vele, hogy a kezem ragad a masszától, felvettem.
- Már most hiányzol – szólt bele még előttem.
- Te is nekem, de nem kell sokat várni – próbáltam mindkettőnket biztatni.
- Minden rendben volt az úton? – érdeklődött.
- Igen. Már muffint sütök, senki nincs itthon – újságoltam neki.
- Nekem is sütsz, amikor otthon leszek? – csorgatta máris a nyálát.
- Ha szeretnéd, akkor persze – feleltem, miközben a vállammal a fülemhez szorítottam a telót, és folytattam a sütést. – Te mit csinálsz?
- Fekszem az ágyon, rád gondolok, semmit – sorolta.
- Jól hangzik. És mik a kötelességeid mára?
- Éjszaka befejeztem a dalt, amit Louis-val írtunk, megmutatjuk Juliannek, és szerintem, ha jó, akkor el is kezdjük felvenni. Most ritkábbak a koncertek, igyekszünk az albummal való munka túlnyomó részét elvégezni. Szóval nincs pihi.
- Ne hajszold túl magad, jó? – kértem aggódva. Láttam mennyire sűrű tud lenni egy napjuk, és azt is tudtam, hogy mekkora elvárásokat állít fel saját magával szemben.
- Jó, majd azért alszom is hetente egyszer – viccelte el.
- Komolyan mondom – szóltam rá.
- Tudod, hogy nem csak rajtam múlik, de ne aggódj, sokszor túléltem már ezt, nem most fogok belehalni – próbált megnyugtatni.
- Ajánlom is. Ö, szerintem hazajött valaki – néztem ki a konyhából az ajtó felé.
- Nehogy Annabelle legyen! – szólt bele megjátszott, rémült hangon, mire rászóltam, hogy ne ijesztgessen.
- Soha többé nem nézek horror filmet. A húgom az – kommentáltam az eseményeket, amikor az ajtó üveges részén keresztül kivettem a sziluettjét.
- Ha mégis Annabelle lenne, csak hívj fel, körülbelül 12 óra, és ott leszek – igyekezett viccet csinálni a távolságunkból, de az ő hangjában is hallani lehetett a fájdalmas élt, én pedig egyáltalán nem nevettem rajta. – Na, jó, menj! Holnap hívlak – búcsúzott el, a húgom pedig pont abban a pillanatban nyitotta ki az ajtót, amikor elvettem a fülemtől a készüléket.
- Bessie? – lepődött meg, nem sokkal később pedig már a nyakamba csimpaszkodott. – Mit keresel itthon? Nem is szóltál. Jaj, tökre hiányoztál. Mit hoztál nekem? Anyuék tudják, hogy hazajöttél? Várj, kirúgtak? – kezdett el összevissza kérdezősködni.
- Megtennéd, hogy, egy elengedsz, kettő befogod? Talán úgy könnyebb lenne elmondanom mindent – állítottam le.
- Persze. Hű, de jó illat van! Mikor érkeztél, hogy már sütögetsz? Éhes vagyok, mikor lesz kész? – kezdett bele újra.
- Visszavonom. Nem hiányoztál – sóhajtottam fel gondterhelten, aztán mindketten nevetve mentünk be a konyhába. – Öltözz át, pakold le az iskolatáskád, mire végzel, szerintem kész is lesz, és akkor utána mesélek – kötöttem vele alkut, amibe szerencsére bele is egyezett.
Annyiból nem örültem, hogy a szüleim később értek haza, hogy így kétszer kellett elmesélnem az eseményeket. Sosem beszéltem nekik azokról a dolgokról, amiket Liam csinált vagy mondott, így ők eddig azt gondolták, hogy a kezdetektől fogva jól éreztem magamat. Feleslegesnek tartottam ezzel traktálni őket, főleg, hogy tudtam, nem engedték volna, hogy tovább maradjak. A húgom még nem is, de a szüleim eléggé kiakadtak, amiért eltitkoltam. Úgy érezték, ők kényszerítettek bele egy ilyen szituációba, de aztán megkértem őket, hogy hallgassanak végig, és reméltem, hogy meg fogják érteni, miért nem voltam képes hazajönni. Utólag visszagondolva, igazából magam sem tudom, mit reméltem. Talán csak azt akartam megvárni, hogy Liam jobban legyen, és hazajöttem volna, ha nyilvánvalóvá válik, hogy nem lesz belőlünk semmi.
- Szóval a jelenlegi helyzet alapján együtt vagyunk, meglátjuk, mi lesz ebből. Viszont tudom, hogy ez rátok is kihatással lenne, és nem akarlak titeket belerángatni olyan dolgokba, amiket nem akartok. Elég nagy nyilvánossággal jár ez az egész, és még ha próbáljuk is a legkevesebb figyelmet felénk vonzani, akkor is kutakodni fognak a rajongók, az újságírók és a fotósok – soroltam nekik.
- Tényleg szereted ezt a fiút? – kérdezte anyu. Az ő válaszától féltem a legjobban, hiszen pontosan tudtam, ő borzasztóan szégyelli a helyzetünket, és biztos voltam benne, hogy nem lenne képes elviselni, ha az életében vájkálnának.
- Furán hangzik azok után, amiket mondtam, tudom, de igen – válaszoltam.
- Beáldoznád a kapcsolatodat értünk, ha mi ezt nem akarjuk? – Ezúttal apu tett fel egy kérdést. Mielőtt válaszoltam, gondolkoztam egy kicsit, hiszen ez így nagyon rosszul hangzott. Nem lett volna fair tőlük, ha nemet mondanak, és nagyon haragudtam volna, de mégis el kellett fogadnom minden lehetőséget.
- Én… tiszteletben tartom a döntéseteket, és nem lehetek önző – feleltem végül.
- Nem értek egyet ezzel, amiket meséltél, azok alapján még csak nem is szimpatikus, de nem védhetünk meg mindentől. Lesznek csalódások az életedben, amiket a saját bőrödön kell megtapasztalnod, és mi sem lehetünk önzők. Ha úgy érzed, boldog vagy vele, akkor nem állhatunk ennek útjába – fejtette ki apa a véleményét, amitől megkönnyebbültem.
- Apádnak igaza van – értett egyet anyu is.
- Van még szingli csávó a bandában? – fűzte hozzá saját kommentjét a húgom is, annak ellenére, hogy ő már másodjára hallgatta végig a sztorit.
- Azt hiszem, elég lesz egyszerre egy sztárocska a háznál – hallgattatta el gyorsan apu, amin mindannyian felnevettünk.
- Köszönöm szépen – álltam fel, hogy megöleljem őket.
- Jó, most már akkor megmutatod az új ruháidat, amiket el fogok csórni? – tért vissza korábbi témájához Debby.
- Igen, menj a szobámba, mindjárt megyek én is – mondtam neki, aztán megvártam, míg elsétált, és anyuékhoz fordultam, hogy az anyagiak felől érdeklődjek.
Tudom, hogy a húgom elég nagy és érett már ahhoz, hogy ne kelljen előtte titkolózni, illetve ő is érezte, hogy nincs nagy gazdagság idehaza, de valahogy még mindig nem szerettünk előtte beszélgetni erről. Még kisebb korából maradt vissza, és mivel ő a legkisebb, nekünk ő mindig is kicsi marad majd mindenhez.
- A te fizetésedből csak annyit vettünk el, amennyivel ki kellett pótolni a sajátunkat, úgyhogy majd átutaljuk a te kártyádra, hogy nálad legyen – tájékoztatott anyu.
- Mondtam nektek, hogy azt szeretném, ha a lakbért abból fizetnétek, és a sajátotokat meg költenétek arra, amire szükségünk van – mondtam nekik csalódottan.
- Tudjuk, de a mi feladatunk, hogy ezt megoldjuk, az pedig a saját pénzed. Még így is hatalmas segítség volt, és nem óhajtok erről több szót ejteni – zárta le apu a beszélgetést, én pedig beletörődve mentem a húgom után.

Vacsora

Sziasztok!


Mindenek előtt elnézést szeretnék kérni a csúszásért. Tegnap váratlanul vendégek jöttek hozzánk, és csak most mentek el, így nem volt időm posztolni. Kárpótlásul extra hosszú rész lett, 7,5 oldal. Enjoy :)
Köszönöm az előző részhez a kommenteket és pipákat! Válaszolni fogok rájuk hamarosan, majd jelzem a csoportban.

xxx Larissa

*****************************************


Chapter 25
- Randira mész, jól hallottam? – tapsikolt Lottie, amikor ebéd után összefutottam vele.
- Ümm, igen – mosolyogtam rá kényszeredetten. Annak sem örültem, hogy ilyen hamar mindenkihez eljutott a hír, de igazából távol állt tőlem ez a sipítozás, és nem szerettem az ilyen társaságot.
- Segítünk elkészülni, ugye, Lou? – húzta oda maga mellé a másik kedvenc személyemet.
- Nem kell, köszönöm. Megoldom – utasítottam vissza.
- Ne már! Szívesen csináljuk. Egy órával előtte átmegyünk – jelentette ki Lou. Becsülendő, hogy ennyire szereti a munkáját, de miért kell ilyen akaratosnak lennie?
- Itt vagyok, mehetünk – lépett mellém Liam, és egyik kezével megához húzva nyomott egy puszit az arcomra. Szégyenlősen mosolyogtam a szőkékre, aztán Liam oldalán elindultam vissza a szobánkba.
Furcsa volt, hogy nem kell megtartanom a távolságot tőle, sőt egész nap a karjaiban lehetek. Azt hiszem, mindketten úgy voltunk vele, hogy elég ideig szenvedtünk egymás nélkül, így most szinte szó szerint összenőttünk. Időnk nagy részét a szobába bezárkózva töltöttük, beszélgettünk, vagy csak ölelgettük egymást csendben. Jó érzés volt, gondtalannak és felhőtlenül boldognak éreztem magamat. Sosem akartam elengedni.
Ám ahogy Lottie és Lou ígérte, a randi előtt egy órával megjelentek. Szinte könyörögtem a tekintetemmel Liamnek, hogy ne menjen el, de bocsánatkérően mosolyogva mégis kihátrált a szobából, én pedig cseppet sem lelkesen dőltem hátra a székben, hogy új embert varázsoljanak belőlem.
- Szerencséd van. Liam kérte, hogy ne öltöztessünk túl, úgyhogy szolid maradsz – közölte majdhogynem fintorogva Lou, én pedig bokán tudtam volna rúgni az ítélkező hangja miatt. De legalább már rájött, hogy én nem szeretem, ha alapozók tartják össze az arcomat.
Mire kész lettem, elérték, hogy élni se legyen kedvem. Végig vihogták az egészet, néhányszor megpróbáltak engem is bevonni a beszélgetésbe, de tekintettel arra, hogy azt sem tudtam, hogy kell helyesen kiejteni a Louis Vuitton szót, inkább nem égettem magam azzal, hogy a kedvenc táskámat egy kínai boltban vettem.
- Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón Liam. Jöhetett volna korábban is.
- Épp elkészültünk – kapta a vállára a sminkes táskát Lottie.
- Jó szórakozást! – mondta Lou, majd elmentek.
- Túlélted? – kérdezte Liam.
- Nem – csúszott ki a szám grimaszolva. – Ne haragudj. – Nem akartam, hogy tudja, nem bírom őket, hiszen olyan utálatosnak éreztem magam emiatt.
- Ne haragudjak? – kérdezett vissza
- Hogy panaszkodok. Nem ártottak nekem, sőt csak segítettek mióta itt vagyok, de nekem ez sok. Én nem vagyok ilyen, és nem… - magyarázkodtam összevissza, amíg a számra nem tette a kezét.
- Bess, tök oké, ha valaki nem szimpatikus. Nem fogok haragudni érte, és magyarázkodnod sem kell. – Mosolya kedves volt, de butának éreztem magam tőle, annyira egyértelműen mondta.
- Én csak szeretnék tetszeni neked, és azt éreztetik velem, hogyha nincs rajtam hat réteg smink, akkor esélyem sincs, és… – lendültem bele újra.
- Hagy abba! – szakított félbe megint. – Hányszor láttalak smink nélkül? Reggelente az ágynemű gyűrődéseinek nyomával az arcodon?
- Sokszor – válaszoltam, aztán vártam, hogy hova akar kilyukadni.
- Bizony. Nincs mit takargatnod előlem. Tetszel smink nélkül, sminkkel is. Tetszel hosszú estélyi ruhában és kinyúlt pólóban is. Nincs olyan, amiben és ahogy ne tetszenél. Ami pedig a lányokat illeti; ha Lottie apja lennék, már nem élne, Lou pedig sokszor úgy néz ki, mint egy kiégett ribanc. Hidd el, nem vágyom arra, hogy olyan legyél, mint ők. – Minden szavát komolyan gondolta, és a szemembe nézve próbálta megértetni velem, hogy butaságokon problémázok.
- Sajnálom, csak tényleg rosszul éreztem magam miattuk. Mármint nem azért, mert ők ez sugallják, hanem egyszerűen ezt érzem, ha mellettük vagyok – néztem oldalra, most már tényleg szégyellve magam, amiért itt kínlódok.
- Értem. Egyébként csinos vagy. Mondjuk nem lepődtem meg rajta – nevetett fel, én pedig rámosolyogtam.
- Köszi. Hova megyünk? – Bíztam benne, hogy most már megtudhatom.
- Ah, milyen kis türelmetlen – pöckölte meg finoman az orrom hegyét. – Mindjárt indulhatunk amúgy, csak átveszem a felsőmet – tájékoztatott. Gyorsan lekapta magáról a fekete belebújós pulóvert, aminek következtében felcsúszott fehér pólója is. Vágyakozva néztem tökéletes bőrét, amíg meg nem igazította, és fel nem vette az egyik farmeringét. A polcról levette a parfümjét, magára fújt kétszer, és kész is volt. Ja, könnyű neki, hogy mindenhogy jól néz ki.
- A kedvencem – húztam magamhoz a patentoknál megmarkolva, aztán egyet még kipatentoltam. – Tökéletes.
- Akkor mehetünk is – fogta meg a kezem, és elindult kifelé.
Kíváncsi voltam már, hogy hova megyünk, hiszen nem kellett kiöltöznöm, Liamhez hasonlóan rajtam is csak egy szürke farmer volt, fekete pólóval, rajta egy bézs felsővel, amit nem lehetett elől összegombolni, csak úgy lógott a két oldalamon. Az unalmasság elkerülése érdekében egy nyakláncot és egy karkötőt magamra aggattam. Tehát öltözékünkből ítélve, számítottam rá, hogy nem Hong Kong legdrágább éttermébe fogunk menni, mégis meglepődtem, amikor egy teljesen átlagos kínai étterembe léptünk be. Na, nem azon lepődtem meg, hogy Kínában kínait eszünk, hanem a hely méretén. Mindenesetre nagyon tetszett, és örültem, hogy ide jöttünk. A halvány világítástól kellemes volt a hangulat, és a meleg színek is csak bizalmat ébresztettek bennem. Semmi pompa, de a maga szerény stílusában gyönyörű volt.
- Tetszik? – kérdezte, miután leültünk egy üres asztalhoz. Azért meg volt adva a módja, mert itt nem a pultnál kellett kiválasztani, mit kérsz, ha voltak pincérek, akik felszolgáltak.
- Igen – néztem körbe még egyszer, aztán felemeltem a kezemet, hogy a fülem mögé tűrjem a hajam. A kezemen lévő sok karkötő hangosan csörrent meg, hogy a zaj, a halk zenével keveredve, belevesszen a vidám beszélgetésekbe. – Szabad tudni, miért ezt választottad? – kérdeztem rá azért választásának okára.
- Három dolog miatt – tette fel mindkét kezét az asztalra, és mintha egy tárgyaláson beszélne, úgy kezdett bele. – Elsősorban ismerlek, tudtam, vagyis úgy gondoltam, nem tudnád magad teljesen elengedni egy drága étteremben. Másodjára, én se vágytam arra a feszes hangulatra. Zavartalanul szeretnék beszélgetni, és nem az illemnek eleget téve csendben ücsörögni. A harmadik pedig, a legfontosabb, hogy imádom a kínait – dőlt vissza hátra, és velem együtt nevetett fel.
- Felkészült vagy – dicsértem meg. Teljesen igaza volt az engem illető dologban, és valóban jobb választás egy ilyen hely, mint egy olyan, ahol mérgesen néznek ránk, ha hangosabban nevetünk fel.
- Na meg itt biztos nem kell struccot vagy krokodilt enned. Maximum kutyát és macskát – vigyorgott szemtelenül.
- Fúj Liam! Ne vedd el az étvágyam – csaptam a kezére játékosan.
- Nézd meg az étlapot, és visszajön az étvágyad azonnal – adta a kezembe az egyiket, ami az asztal közepén volt, majd ő is a kezébe vette a másikat.
Épp sikerült választanunk, amikor egy pincér mellénk lépett, hogy felvegye a rendelésünket. Furcsa akcentussal beszélt, de viszonylag jól megértettük egymást. Beletelt egy kis időbe, míg kihozták a rendelésünket, de előtte és utána is megállás nélkül beszélgettünk.
- Hé, mondanom kell valamit, de ne nevess ki – néztem fel Liamre, mielőtt nekiestem volna a tésztának. – Nem tudok normális hosszú tésztát enni, mert a fele lehullik, vagy rosszabb esetben kilóg a számból. Mondtam, hogy ne nevess ki – szóltam rá duzzogva.
- Nem nevetek. Csak mosolygok, mert cuki vagy – próbálta magát kivágni. – Egyébként ki az, aki szépen tudja enni ezt? Ennél már csak a pitás gyros rosszabb.
- Jaj, ne is mondd – forgattam meg a szemem, amikor arra gondoltam, mekkora mocskot hagyok olyankor magam után.
- Most már ehetünk, kis díva, vagy van még valami, amivel megpróbálsz visszakergetni a hotelbe? – tette egyik kezét az enyémre. Orromat felhúzva, összeszorított szájjal néztem rá csúnyán, amíg el nem mosolyodtam.
- Jó étvágyat – feleltem, és neki is láttam a malackodásnak. – Kérdezhetek valamit? De nem akarom, hogy rosszul érintsen, vagy ilyesmi – fejtettem ki aggodalmaimat.
- Azért hoztalak ide, hogy nyugodtan, őszintén tudjunk beszélni bármiről. Azt kérdezel, amit szeretnél, neked mindenre válaszolok. – Ahj, ez így nagyon nem jó, hogy minden egyes mondata után át akarok mászni az asztalon, hogy megcsókolhassam.
- Furcsa, hogy egyik napról a másikra csak úgy visszafordultál a normális önmagadba, és azóta minden stimmel. Hogy tudsz így feldolgozni mindent? Közben meg Zayn távozásán is túl kell lépned.
- Hát Zayn miatt hiányérzetem van, de szerintem most még az agyam úgy van vele, hogy van esély arra, hogy visszajön, és ezzel nyugtatom magam. Emiatt egyelőre nem idegeskedek. Egyébként pedig igen, nagyon hirtelen volt nekem is ez a váltás, és sokszor küszködök még vele. Már egyszer említettem neked, hogy össze vagyok zavarodva, mi van, ha a hosszú idő alatt igazából is olyan szemétté váltam. Még most is van úgy, hogy valakinek reflexből visszaszólnék valamit, aminek nem örülne, és egyszerűen nem tudom, miért. Mintha megszoktam volna. Figyelmeztetnem kell magam, hogy ez nem én vagyok, ezen már túl vagyok, s a többi. Rengeteg érzés kavarog bennem, nem tudom, kicsit olyan, mintha bedobtak volna egy centrifugába, jól megforgattak volna, aztán felállítottak volna, hogy induljak el. Szédülsz, nem látsz tisztán, de elindulsz, mert el kell, pedig nem tudod, hogy tulajdonképpen merre is támolyogsz. Amit most mondok azt pedig nem azért, hogy tegyem neked a szépet, őszintén így érzem, de jelenleg most a nagy forgás közepén csak téged látlak tisztán. Te tűnsz az egyetlen biztos pontnak. És ezt, ami velünk van, azt nem akarom elszúrni. Jó akarok lenni, érted, elég jó neked. Ez tart össze. – Annyira figyeltem rá, hogy még enni is elfelejtettem. Annyira szépen elmondta, hogy érez, és annyira megérintett vele, főleg az utolsó mondatokkal, hogy sírni tudtam volna. Most én voltam az, aki, amíg a hangomat kerestem, megfogtam a kezét.
- Liam, te jó ember vagy. Kezdj el hinni ebben – kerestem a szavakat, de erre egyszerűen nem tudtam, mit mondani. Úgy éreztem, most talán az a legfontosabb, hogy ezt tudatosítsam benne.
- Túl sokat hibáztam ahhoz, hogy jelen pillanatban ezt gondoljam magamról. De nem is akarom magamat kategorizálni, csak próbálok jobb lenni. – Rossz volt látni rajta, hogy tulajdonképpen undorodik magától. Szerettem volna, ha úgy látja magát, ahogy én őt. – Szóval, azt mondtad, hogy könyvelőnek tanultál. Ez volt az álmod? – terelte rám a szót.
- Nem mondanám, hogy álmom volt – ráztam meg a fejemet. – Én igazából sosem gondolkoztam azon, hogy mi szeretnék lenni. Mindenkitől azt hallottam, hogy ebből jól meg lehet élni, nekem pedig csak ez számított. De nekem még ez se jött be, mint látod – forgattam meg a szememet.
- Van valami, amit szívesen csinálnál? – érdeklődött tovább.
- Nem tudom. Tényleg nem gondolkoztam rajta.
- Olyan nincs, hogy semmi nem jut eszedbe semmi, ami tetszene – ragaszkodott továbbra is ahhoz, hogy mondjak valamit.
- Újságírás – vágtam rá komolyan, és amikor arcán akaratlanul is átfutott egy fintor, kinevettem. – Vicceltem, te hülye.
- Ne ijesztgess! – mosolyodott el ő is.
- Egyébként tényleg nem tudom. De ha szeretnéd, gondolkozok majd rajta – ígértem neki.
- Szeretném – bólintott egyet. – Na, jó. Te kérdezel – pillantott rám kíváncsian.
- Van valami, amit nem értek. Mi a fene fogott meg bennem? – Valóban kíváncsi voltam, hogy volt-e egy bizonyos valami.
- Hát azt tudod, hogy Paul elcibált magával egy hostess ügynökséghez, és kényszerített, hogy válasszak valakit magam mellé. Kaptam egy pár képet, de rájuk se akartam nézni. Az az emberke meg annyit áradozott rólad, hogy dacból épp a másik csajt akartam mondani, amikor valamiért mégiscsak lenéztem. Szép vagy, csinos voltál azon a képen is, szóval úgy voltam vele, hogy legalább akkor utána lesz egy jó éjszakám is. Ne haragudj, nem ismertelek még akkor – szabadkozott. – Igazából az is lenyűgöző volt, ahogy viselkedtél a jótékonysági esten, mondhattam, csinálhattam bármit, nem estél ki a szerepedből, és még a többiekkel is tök hamar megtaláltad a közös hangot. Mérges is voltam rád. Azt akartam, hogy egy idegesítő picsa legyél, de pont az ellenkezőjét kaptam. Szóval tudtam, hogy az estét bebuktam, és örültem, hogy vége volt annak a szarnak is. Erre Paul bejelentette, hogy jössz velem a díjátadóra is. El sem tudod hinni, mennyire mérges voltam rá. A díjátadók voltak az egyetlen olyan események, amiken akkoriban tényleg jól éreztem magam, és megkaptalak a nyakamba. De te ott is annyira hibátlanul viselkedtél, tudni akartam, hogy csak ennyire profi vagy a munkádban, vagy ilyen nagyszerű személyiséged van. Ezért maradtam beszélgetni nálatok, és ott pedig azok alapján, amikről beszélgettünk, és ahogy az életről vélekedtél, nekem azok voltak azok a dolgok, amire azt mondtam, hogy kellesz. A többit tudod – fejezte be saját szemszögének a bemutatását.
- Oh, wow. Te aztán utálhattál a javából. – Megértettem az ő nézőpontját is, és semmi harag nem volt bennem, amiért gondolt rólam ezt-azt.
- Hát, aha – húzta el a száját, mint aki rossz fát tett a tűzre. – De most már hálás vagyok még Paulnak is, és nagyon örülök, hogy valahogy összehozott veled az élet.
- Én is – erősítettem meg szavait, aztán oldalra néztem, ahol egy kínai kisfiú szaladgált. A szülei mondtak neki valamit többször is, gondolom, hogy ne fusson, vagy valami hasonló figyelmeztetés lehetett, de nem hallgatott rájuk, és végül el is esett. – Ó, szegény – néztem vissza Liamra sajnálkozva, amikor a gyerek sírni kezdett.
- Akarsz gyerekeket? – jött a kérdés Liamtől.
- Lassan haladunk, emlékszel? – piszkáltam vigyorogva, mire cüncögött egyet. – Majd valamikor biztos szeretnék, de a gyerek témán se nagyon járt a fejem mostanában. Még magamat se tudom fenntartani, nemhogy egy gyereket. Meg nem is nagyon volt tolongás az apaszerepre. Te? – kérdeztem vissza, ha már így alakult.
- Egy lányt és egy fiút, de én se most. Őrület, ami az együttes körül van, már az is nehéz, hogy egy kapcsolatot valahogy beleszorítsak, meg nem is akarnám a gyerekeimet ilyen körülményeknek kitenni. – Egyetértésem jeléül csak bólogattam, mivel a számban éppen egy félig megrágott falat volt. – Pasi ideál hírességek közül? – kaptam meg a következő kérdést.
- Liam Payne – mondtam neki, amin elnevette magát. – Komolyan mondom. Sosem volt ilyenem, hogy jaj ez úgy tökéletes, ahogy van. De most te ilyen vagy.
- Jaj – forgatta meg a szemét.
- Pf, és még azt hittem, én kezelem rosszul a bókokat – jegyeztem meg.
Sosem ettem még olyan lassan, mint aznap este. A végén már csak azért siettem, hogy ne legyen még hidegebb a kaja, de legalább most kivételesen egyszer sem hullott ki a számból semmi. Már rég elfogyasztottunk mindent, de még utána is ott ültünk egy órát. Időközben átültem mellé, csak nem bírtam ki még azt az egy méter távolságot sem. Végül úgy döntöttünk, ideje lenne elmenni, még mielőtt zárás miatt vágnak ki minket, és rácsörögtünk Paddyre, aki a kocsiban ült odakinn, hogy akkor mennénk. Az ajtóban várt ránk, bár szerencsére nem fedezték fel, hogy kitettük a lábunkat a hotelből, így simán elértünk az autóig.
- Köszönöm a vacsorát. Tetszett a hely, és jól éreztem magam – mondtam neki, amikor beértünk a szobánkba, és lepakoltam a cuccaimat. Normális esetben, most kellett volna beszállnia a kocsiba, és elmennie, engem mosolyogva a kapu előtt hagyva, de hát mi együtt laktunk ebbe a hotelbe. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy akárhogy is próbálkozunk, a mi kapcsolatunk sosem lesz normális.
- Ki mondta, hogy vége van? – adott egy futó csókot a számra, aztán a szobában lévő telefonhoz lépett, és rendelt valami bort.
- Liam én nagyon nem bírom a bort – figyelmeztettem előre.
- Biztos cuki vagy becsípve – vette le az inget magáról, és elnyúlt az ágyon.
- Hidd el, nem vagyok – fintorogtam, aztán a fürdőbe mentem, de csak a tükör elé álltam, úgyhogy nyitva hagytam az ajtót. Letöröltem a szemem sarkában minimálisan elkenődött szemceruzát, és megfésültem a hajamat, mert idegesített, hogy nem tudtam benne végighúzni az ujjaimat a gubancok miatt.
- Túl szép vagy már – figyelt engem hasra fordulva.
- Gondolod? – kérdeztem vissza ironikusan, miközben visszamentem a szobába, és mellé feküdtem.
- Nem. Tudom – felelte, majd rögtön azután, hogy elhallgatott, kopogtak is a borunkkal. – Te mész – hadarta el. Én is elkezdtem mondani, de túl lassú voltam, úgyhogy most rám maradt az ajtónyitás, Liam meg elégedetten nevetgélt az ágyon.
- Te kéred a bort, és még engem ugráltatsz. Szörnyű vagy – adtam a kezébe az egyik poharat, és töltöttem bele neki.
- Azt mind meg fogod inni? – mutatott Liam a sajátomra, amikor látta, hogy körülbelül három korty van benne.
- Nem biztos – mosolyogtam rá szépen, de nem úsztam meg. Nem volt lusta felállni, hogy töltsön még hozzá. – Képes vagyok egy pohár bortól berúgni. miért akarsz leitatni? – Na, nem mintha annyira noszogatni kellett volna. Imádtam a bort, csak éppenséggel ez volt az a pia, amit a legkevésbé bírtam. – Hozassunk neked tequilát. – Pontosan tudtam, hogy neki az nem fekszik.
- Haha, ez nem fog megtörténni – kortyolgatta halálos nyugalomban a vörös löttyöt.
Észre se vettem, úgy fogyott el a poharam tartalma, amit aztán valamiért mégis csak követett még egyszer ugyanannyi. Tizenöt perc kellett hozzá, hogy szédüljek, és megállás nélkül mosolyogjak a semmin.
- Bess, hova mész? – nyúlt utánam Liam, amikor felálltam. A szédülés ellenére eljutottam a telefonig, amin keresztül feltett szándékom volt tequilát kérni. Szerencsémre hamar felvették, így mire Liam mellém ért, hogy elvegye a telefont, már mondtam is kívánságomat, és ő semmit sem tudott tenni ellene.
- Én is ittam a borodból, gyerünk, egyenlíts – adtam a kezébe az egyik feles poharat, miután az is megérkezett. Mosolyogva aprót rázott a fején, aztán odatartotta a kezét, hogy szórjam rá a sót. – Jesszus, mit csinálsz – nevetett ki, amikor megborult a kezem, és olyan sok sót szórtam rá, hogy lehullott az ágyneműre. – Na, jó, essünk túl rajta – tette a számhoz a kezét, jelezve, hogy mivel úgyis ráborult a fele, mindkettőnknek elég lesz. Sosem ittam sóval, mert jobban szerettem nélküle, de kinyújtottam a nyelvemet, és lenyaltam egy adagot, aztán leöblítettem az alkohollal. A citromszeletet is a számba vettem, majd amikor Liam is végzett a procedúrával, megcsókoltam. Az ölébe ültetett, és a lehető legközelebb húzott magához.
- Visszavonom. Nem cuki vagy, ha be vagy csiccsentve, hanem szexi – szuszogott a fülembe, mielőtt belecsókolt a nyakamba.
Hátradöntöttem az ágyon, és feltoltam a pólóját, hogy végre akadálymentesen húzhassam végig rajta ujjaimat. Felemelkedett, hogy levegye magáról a felesleges ruhadarabot, aztán a nyakamhoz nyúlt, hogy lehúzzon magához. Egy újabb csókban forrtunk össze, miközben meleg tenyere a pólóm alatt simult a hátamra. Eldönteni se tudtam, hogy a kezéhez vagy inkább a testéhez nyomjam hozzá jobban magamat. Hallottam a kopogást, de csak akkor jutott el a tudatomig, hogy valaki az ajtó előtt áll, amikor Liam káromkodva letolt magáról. Visszavette a pólóját, és a hajába túrva ment ajtót nyitni.
- Bessie a kocsiban hagyta a telefonját – nyújtotta át neki a kis kütyüt Paddy, amíg én törökülésben próbáltam helyre rakni magamban, hogy mit csináltunk. Egyszerre voltam mérges és hálás, amiért megzavartak mindent. Rettentően kívántam, de nem akartam máris lefeküdni vele. Ha nem lett volna bennem a bátorító alkohol, biztos nem jutottunk volna el idáig. A tenyerembe hajtottam a fejem, és sóhajtottam egyet, aztán felnéztem, amikor Liam hozzám szólt.
- Itt a telefonod. Elmegyek fürdeni – jelentette be közömbösen, aztán gyorsan be is zárkózott.
Annyira nem tudtam magammal mit kezdeni, csak vergődtem az ágyon, miközben azzal küzdöttem, hogy az agyamat megtisztítsam az alkoholtól. Ennek ellenére egyre ködösebbnek éreztem a gondolataimat, úgyhogy nem foglalkozva azzal, hogy a rajongók kinn állnak-e a hotel előtt, kinyitottam az erkélyt, és leültem a fal tövébe. Hallottam, ahogy páran énekelnek, de úgy tűnt, nem vették észre, hogy kijöttem, így nem volt miért visítaniuk. Mázli. Utáltam ezt az állapotot, amikor még tudatában vagyok a cselekedeteimnek, de már csak azután gondolkozom el rajtuk, miután belekezdtem. Tiszta skizofrénnek érezem magam, amikor a saját agyam figyelmeztet, hogy valami hülyeséget tettem.
Párszor benéztem az ajtón, hogy kijött-e már Liam, de olyan sokáig volt benn, hogy fázni kezdtem, így végül inkább visszamentem. Nem voltam benne biztos, hogyha kijön, akkor majd a szemébe nézve tudok erről beszélni, ezért gyáva mód a fürdő ajtaja mellé ültem, és bekopogva szólítottam a nevén.
- Mindjárt kész vagyok – szólt ki.
- Sajnálom az előbbit. Nem kellett volna innom, és akkor nem történt volna meg – mondtam neki.
- Én is benne voltam. Nem haragszom – érkezett a válasz.
- Tudod milyen nehéz visszafogni magam? Ha nem lenne bennem tartás, józanon is ugyanígy rád másznék – vallottam be neki, aztán büntetésül hátracsaptam a fejemet, hogy koppanva találkozzon a fallal.
- Hidd el, tudom. Ugyanezzel a problémával szenvedek – válaszolta egy kényszeredett nevetéssel fűszerezve.
- Én… szeretném, hogy… tudod. Csak nem érzem még helyesnek, szerintem várnunk kéne vele. Sokszor emlékeztetnem kell magamat, hogy még csak pár napja vagyunk együtt, egy párként, mert sok időnek tűnik, mert ugye előtte is itt voltam. Nem tudom, érted-e, hová akarok kilyukadni – folytattam tovább kissé zavarosan a gondolatmenetet.
Nyílt az ajtó, és Liam lépett ki rajta, aztán elém guggolt, és a térdeimen megtámaszkodva nézett rám.
- Értem, és én is így gondolom. Ne aggódj. Hiába nehéz, szerintem is várnunk kellene még – adott egy puszit a homlokomra.
- Imádom, amikor ezt csinálod – hunytam le a szememet.
- Akkor jó, mert imádom, ezt csinálni – nyomta újra ajkait a homlokomhoz.