Sziasztok!
Köszönöm az előző rész alá érkező néhány kommentet. Jól estek nagyon, bár örülnék, ha egy kicsit többen fejtenétek ki a véleményeteket. Azonnal válaszolok is rájuk, csak előbb szerettem volna megosztani veletek a részt, hiszen korábban elkészültem vele.
A csoportba nem sokára felteszek képeket pár szereplőről :)
xxx Larissa
**************************************
Chapter 27
-
Kosarazni megyünk – mondta Alex, amikor felhívtam, hogy mit csinálnak ma.
-
Csak azért kérdezem, mert itthon vagyok, és találkozhatnánk – jelentettem be
neki ily módon a hírt.
-
Josh! Bessie itthon van, kosár helyett nem megyünk át hozzá? – kiabált
testvérének.
-
Hát mit csinál ő itthon? – hallottam másik haverom hangját is.
-
Ki vagy hangosítva – közölte velem Alex.
-
Kosarazni akarok, tök rég voltunk. Nem jössz velünk? – ragaszkodott programjukhoz
az újonnan megjelent.
-
Végül is mehetek – egyeztem bele.
-
Beugrunk érted – ajánlották fel, én pedig el is fogadtam, úgyhogy nemsokára már
a közeli sportpálya szélén ültem, és a fiúkat néztem, ahogy egy az egy ellen
játszanak fél pályán.
-
Jó, most már meséljetek ti is – kértem őket, amikor minden szempontból
kielemeztük az én helyzetemet.
-
Nekem semmi extra. Melózok, és lustulok – rántotta meg a vállát Josh, aztán egy
laza mozdulattal elvette tesójától a labdát.
-
Meg Rose-zal enyeleg – fintorgott Alex, amiért cserébe Josh hozzá vágta a
labdát. Kezeivel épp csak sikerült elkapnia, mielőtt az arcában landolt volna.
-
Te is mesélhetnél, ami a csajokat illeti – köpte el sértődötten, ami után
kíváncsian vártam Alex bő beszámolóját.
-
Aj, mondtam már, hogy semmi komoly – forgatta meg a szemét.
-
Már háromszor aludt nála a csaj – folytatta a pletykálkodást Josh.
-
És akkor máris házasodok?
-
Nem, de kedveled – jelentette ki egyszerűen.
-
Még jó! Láttad te azokat a lábakat? Csak szexelünk, oké? – bizonygatta az
ellenkezőjét.
-
Bessie, hányszor vett Alex virágot? Anyu nem számít – fordult hozzám Josh.
-
Nem emlékszem ilyenre – néztem Alexre egy kicsit bűnbánóan. Nem akartam, hogy
úgy érezze, én is szívatom.
-
Na, ugye. És ennek a csajnak már kétszer is vett! – árulta el hitetlenkedő
hangon.
-
Hogy hívják? – kérdeztem szegény célpontunktól.
-
Skyler – forgatta meg a szemét. – Nem lapoznánk? Chloeval beszéltél? – hozott
fel egy új témát, én pedig úgy döntöttem, nem szekálom tovább. Majd idővel úgyis
kiderül, ha lesz valami komolyabb.
-
Igen, hívtam, azt mondta este átugrik, ha végzett a munkájával – mondtam
izgatottan. Alig vártam, hogy vele is találkozzak.
-
Ne éld bele nagyon magad. Mostanában velünk se nagyon találkozik, sok munkára
hivatkozva – húzta el a száját Josh.
-
Ó, istenem. Ez a lány – forgattam meg a szemeimet.
-
Ugye? – értettek egyet. – Gyere, tüskézzünk – húzott fel a földről Josh.
-
Mi van, nem akarsz utolsó lenni? – verte vállon Alex.
-
Te leszel az utolsó Alexander, ma én nyerek – poroltam le a gatyámat elszántan,
bár legszívesebben jómagam is felnevettem volna.
Alacsonyként
a kosár nem az én sportom volt, de néha napján nagy szerencsével sikerült egész
jókat is dobnom. Felvettem a betonról a labdát, és a büntető vonalra álltam. 0
fokról dobtam az elsőt, majd miután betaláltam, 45 fokhoz léptem, és megismételtem
a mozdulatsort. Az első három, akárcsak mindig, most is sikerült, a büntetőt viszont
elrontottam, így Alex máris megelőzött, ugyanis ő a 3 pontos helyig jutott első
nekifutásra.
Végül
én még a három pontost próbáltam bedobni, amikor Josh elsőként ért végig, majd
nem sokkal utána testvére is végzett, én pedig feladtam még a próbálkozást is,
és indítványoztam, hogy menjünk haza.
-
Sok sikert Chloéhoz – ölelt át Alex, aki a veresége miatt nem vezethetett, így
vele ültem hátul. Előre hajoltam, hogy adjak egy puszit Joshnak, majd
kiszálltam, és mosolyogva intettem nekik egyet.
Amikor
elhajtottak, bementem a lakásba, ahol apu fogadott. Egyedül volt otthon, egy
rejtvényújságot tartott a kezében, és tévénézés közben fejtegette. Gondoltam,
nem tűnök el a szobámban, hanem nyújtok neki egy kis társaságot, így
melléültem, és olvasgatni kezdtem azokat a rubrikákat, amiket még nem sikerült
kitöltenie.
-
Kérem, uram, ez csak egy színdarab – olvastam végig a megfejtés mezőket, még
mielőtt meg lett volna az összes betűje.
-
Köszönöm – írta be őket apu, aztán a rozoga, faasztalra tette a tollal együtt,
és afelől érdeklődött, milyen napom volt.
Éppen
válaszolni akartam, amikor csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőre
pillantottam, és széles mosollyal vettem tudomásul, hogy Liam keres.
-
Öö, jó napom volt. Az ikrekkel voltam kosa… - próbáltam gyorsan elmondani, és
mihamarabb válaszolni a hívásra.
-
Vedd fel nyugodtan, majd utána beszélünk – szakított félbe, és a telefonomra
bökött.
Nem
akartam, hogy úgy érezzék, Liamért mindent eldobok, és semmivel sem foglalkozva
rohanok, ha róla van szó. Még akkor se, ha ez igaz volt, és jelenleg úgy
éreztem, hogy ő jelent nekem a legtöbbet. Szerettem volna, ha tudja, attól még
ugyanúgy fontosnak tartom a többi embert is az életemben. Ennek ellenére nem
tudtam megállni, hogy ne a legizgatottabb hangon szóljak bele a telefonba, és
mivel még nem értem be a szobámba, minden bizonnyal apukám is észrevette.
-
Ah, istenem, de jó hallani a hangod – sóhajtott bele a telefonba.
-
Miért vagy ilyen jó ebben? – horkantottam fel.
-
Miben, drága? – kérdezett vissza.
-
Olyan könnyen fejezed ki, hogy érzel, és közben nem úgy hangzik, mint egy
nyálas romantikus film, hanem tiszta cuki – fejtettem ki neki.
-
Te teszed könnyűvé, amúgy nem is vagyok ilyen – nevetett a fülembe, amitől
nekem is automatikusan jelent meg a mosoly az arcomon. – Kapcsold be a kamerád!
– kért, és amíg én a kis ikont kerestem, őt már láttam is. – Uh, direkt
csinálod ezt velem? – hasaltam el az ágyamon, és igyekeztem úgy tartani a
telefont, hogy benne legyek a képben.
-
Vegyek fel pólót? – nevetett ki.
-
Nee! – kiabáltam rá röhögve.
-
Oké-oké – dőlt vissza az ágy háttámlájának.
-
Mennyi az idő ott? – kérdeztem a feloltott villany miatt.
-
Este 11. Koncertről most értünk vissza a hotelbe.
-
Milyen volt? – érdeklődtem, miközben próbáltam betelni a látványával.
-
Egyszer elfelejtettem a szöveget, tök béna vagyok, és Louis megint szarrá
áztatott.
-
Azért meg ne fázz – figyelmeztettem. Hosszútávon azért nem kéne minden este
vizes cuccokban flangálnia.
-
Louis-nak mondd. Mit csináltál ma? – tette fel ugyanazt a kérdést, amit nem
sokkal korábban apu is.
-
Az ikrekkel voltam kosarazni, most értem haza nemrég, este meg átjön Chloe. Mi
az? – kérdeztem, amikor elhúzta a száját.
-
Semmi, csak nem a kedvencem, tudod.
-
Ő a legjobb barátnőm, Liam – mondtam neki jelentőségteljes hangleejtéssel. Nem
örültem, hogy utálják egymást, és reméltem, hogy idővel majd megbékélnek.
-
Bocs, tudom – válaszolta, bár nem úgy nézett ki, mint aki annyira sajnálja. –
Mérges vagy? – kérdezte, amikor nem mondtam semmit, így beállt közöttünk a
csend.
-
Nem – ráztam meg a fejem.
-
De, az vagy.
-
Nem vagyok mérges. Szomorú vagyok, mert ez tök rossz. Nekem mindketten fontosak
vagytok, és nem említhetem meg nektek a másikat, mert csak grimaszoltok –
mondtam meg neki, hogy mi a bajom.
-
Egyébként Harryvel összevesztem ma. Már tőle is bocsánatot kértem azért, ahogy
korábban viselkedtem, de ő az egyetlen, aki képtelen ezen továbblépni. Tudtam,
hogy vele nehezebb lesz, mert amúgy is sok idő kell, hogy elnyerd a bizalmát,
és ha egyszer elszúrod, akkor azt egy életre megjegyzi. De most ő kötekedik
velem állandóan, mindenhez van valami megjegyzése. Annyira felidegesít –
váltott témát, kikerülve, hogy reagálnia kelljen szavaimra.
-
Idővel biztos megbocsát majd – válaszoltam kicsit közömbösen. Zavart, hogy így
kitért a Chloes téma alól.
-
Jó, haragudjon, de ne rajtam töltse ki, ha a szerelmi életében valami nem úgy
megy, ahogy ő akarja – duzzogott tovább.
-
Ő is ezt kérte tőled majd fél évig, nem?
-
Na, jó! Ha megbántottalak a Chloes dologgal, akkor sajnálom, hülyeség volt úgy
reagálni, de ne támadj ezzel – csattant fel.
-
Nem támadtalak, csak tényeket közöltem. Most feszültebb, majd lenyugszik, és
rád se lesz mérges – válaszoltam sértetten. Tényleg nem azért mondtam, hogy
bántsam vele, nem tudom, miért hitte azt.
-
Mindegy – nézett oldalra. – Fáradt vagyok, megyek aludni.
-
Jó éjszakát – köszöntem el tőle.
Mérgesen
bámultam magam elé, komolyan nem hittem el, hogy eddig bírtuk ki összezördülés
nélkül. Nem aggódtam, hogy soha többé nem áll szóba velem, vagy ilyesmi, mert
tudtam, hogy csak fáradt és ideges, legalábbis bíztam benne, de zavart, hogy
nem jó kedvűen váltunk el.
„Elhúzódott a meló, nem
lesz jó ma este. Bocsi x” – írta Chloe.
Megforgattam
a szemem, és összepakoltam néhány cuccot, mint például pizsama, fogkefe, azzal
a céllal, hogy átmegyek hozzá, és elrugdosom a gépe elől. Tök rég találkoztunk,
nem fogom hagyni, hogy tologassa a találkozóinkat. Szóltam róla apunak, hogy
tudja, merre leszek, aztán el is indultam. A telefonom már az első sarkon
pityegett, elővettem, és elolvastam a Liamtől érkezett üzenetet.
„Ne haragudj, fáradt
vagyok, nyűgös és nagyon hiányzol.”
Mosolyogva
nyugtáztam, hogy eltaláltam, mi volt a baja, viszont nem válaszoltam neki. Had
főjön egy kicsit a levében, legalább megtanulja, hogy nem szeretem, ha valaki
rám förmed a semmiért.
Amikor
elértem célpontomat, Drew, Chloe bátyja nyitott ajtót. Szélesen mosolygott,
mint aki már most tudja, hogy miért vagyok itt, és különösen nagy jókedvvel
kiabált be húgának, hogy vendége van.
-
Bessie, szia! – ölelt meg meglepetten, de valamiért úgy éreztem, nem igazán
örül, hogy ott vagyok.
-
Jöttem nézni, ahogy dolgozol. Közben beszélgethetünk – mondtam neki, és el is
indultam a szobája felé. Azt hittem majd azon kapom, hogy sorozatot néz, vagy
csak úgy lustálkodik, de valóban nyitva volt a laptopja, és a képernyőn a
munkájával kapcsolatos dokumentumok voltak megnyitva.
-
Rengeteg melóm van, nem fogok vele egyhamar végezni – ült le a székébe, de a
képernyő helyett felém fordult.
-
Igen, hallottam a fiúktól, hogy hirtelen megnövekedett a munkával töltött időt.
Los Angeles óta – fűztem hozzá óvatosan.
-
Pff – forgatta meg a szemét, és most már kattintgatni kezdett a képernyőn. –
Jobban megy a cég, a főnök több melót ad. Ez aztán igazán meglepő. –
Gesztusaiból és hangvételéből is lejött, hogy ironizál.
-
Sokszor azon gondolkozom, mennyire nézel te hülyének amúgy – nevettem fel
kínomban. – Ismerlek, Chloe, ha szeretnéd, ha nem, és tudom, mi a bajod. Az
utóbbi időben elég sokat voltam olyan ember társaságába, aki az érzései elől
menekült, kezd kicsit elegem lenni ebből. Nem találkoztunk majdnem egy hónapja,
hiányoztál. Mikor hazajöttem, úgy örültem neki, hogy végre majd látlak, de
ahogy elnézem, én annyira nem hiányoztam neked.
-
De, csak határidőre kell ezzel végeznem – bökött a képernyőre olyan erélyesen,
hogy kicsit meg is borult a laptop.
-
Rendben. Csendben leszek, észre se fogod venni, hogy itt vagyok – vettem elő a
telefonomat, és elterültem az ágyán, hogy amíg dolgozik, én lefoglaljam magam. –
Jó munkát – szúrtam még oda, mire meggyötörten felsóhajtott, de valóban neki
látott a feladatainak.
Háromnegyed
óráig csak a gépelést, Chloe sóhajait és mérges morgását lehetett hallani. Egy
szót sem szóltam, ahogy ígértem, csendben elfoglaltam magam. Persze a hosszas
unatkozásnak végül Chloe itta meg a levét, ugyanis bőven volt időm kigondolni,
mit kellene csinálni. Beszéltem tesómmal, hogy van-e kedve bulizni egyet, majd
szóltam az ikreknek, hogyha dobok egy üzenetet, akkor vegyék fel a húgom, jöjjenek
Chloehoz, és megyünk partizni. Én biztos nem fogom hagyni, hogy itt kínlódjon a
gépe előtt.
-
Na, jó! Nem azért van ilyen sok munkám, mert többet kapok – csapott az asztalra
mérgesen. Meglepődtem, hogy ilyen sokáig bírta szó nélkül, de örültem, hogy
végre ő is megunta. – Ezekkel húsz perc alatt kész lehetnék, de nem tudok
koncentrálni, mindig elrontom, vagy csak azt veszem észre, hogy nézek előre.
Rosszabb esetben a telefonomra, várva, hogy… - Amilyen hirtelen kezdett
beszélni, olyan hamar hallgatott el.
-
Hogy Harry írjon – fejeztem be. Hallgatás, beleegyezés. – Nem értelek. Tudom,
hogy kapcsolat fóbiád van, de nem lehetsz egyedül egész életedben, mert félsz,
mikor romlik el minden.
-
Nagyon jól tudod, hogy végződtek a kapcsolataim, egyiknek se volt normális
vége, és őszintén, szerinted majd pont egy világsztárral lesz rendes
kapcsolatom? Harryvel nem tudjuk azokat a körülményeket megteremteni, ami miatt
esetleg valami jó lehetne kettőnkből.
-
Sosem tudhatod. És ha mégis? – tártam szét karjaimat.
-
Akkor majd egy idő után ráun a nyavalyáimra, és megutál – jelentette ki, mintha
ez egy tény lenne.
-
Chloe, az előző pasijaid idióták voltak, nem miattad hagytak el, csak így
állították be, hogy ne az övéké legyen a felelősség – rágtam újra a szájába.
Volt egy olyan tévképzete, hogy mindenről ő tehet, mindent ő ront el, és ő az,
aki mellett nem lehet huzamosabb időt eltölteni.
-
Nem tudom – rántotta meg a vállát.
-
De én igen. És azt is, hogy Harry hogy érzi magát. Ez a helyzet se neki, se
neked nem jó, úgyhogy gondolkozz el komolyabban rajta – kértem egy kicsit
keményebben, hogy ne tudja tovább folytatni az ellenérveit, közben pedig el is
küldtem az SMS-t Alexnek, hogy siessenek.
-
Nem akarom megbántani. Talán meg kéne neki mondanom, hogy nem lesz közöttünk
semmi, és akkor nem reménykedne. Szemétség tőlem, hogy megváratom, pedig mind
tudjuk, hogy nem fogok belevágni – hozta ki pont az ellenkezőjét annak, amit én
valójában próbáltam neki közölni.
-
Úristen, na, most már hagyd abba! – akadtam ki teljesen. – Inkább azt mondd meg
neki, hogy észhez tértél, és szeretnéd, ha komolyabb lenne köztetek ez a dolog.
– Úgy nézett rám, mintha hülye lennék, pedig igazából ő volt az, csak még nem
tudott róla.
-
Mi van a lelkisérült csávóddal? – tette fel a kérdést, és még annak ellenére
is, hogy hangjából áradt némi megvetés, bugyután elmosolyodtam. – Úristen,
menthetetlen – sopánkodott ezt látván.
-
Nem tehetek róla. Ha valaki megemlíti, már úgy érzem magam, mintha lenne bennem
egy kandalló. Annyira aranyos, jó, néha hülye is, de imádom – áradoztam.
-
Tudod, mit gondolok róla, de örülök, hogy boldog vagy.
-
Köszönöm – mondtam őszintén. Sokat jelentett, hogy félre tudja tolni az
utálatát, legalább egy kicsit. – Hah, itt vannak – álltam fel az ágyról, hiszen
onnan pont ráláttam az ablakra, ami előtt megálltak a kocsival.
-
Mi? – követte tekintetem. – Mi a francot tervezel? – nézett vissza rám.
-
Öltözz, bulizunk! – közöltem vele, aztán mielőtt elkezdhetett volna káromkodni,
kimenekültem, és ajtót nyitottam az ikreknek, Rose-nak és a testvéremnek. –
Drew van kedved bulizni? – kérdeztem tőle, amikor kijött a szobájából, hogy
megnézze mi lett ez a hirtelen hangzavar.
-
Én mindig azt hittem, hogy a többiek a bulisak, de amíg nem voltál itthon,
tökre ki voltak halva, úgyhogy visszavonom. Partiarc vagy, Elisabeth. És
megyek, miért ne? De igyunk előtte – lépett a szekrényhez, és a felső polcról
leemelte a még bontatlan tequilás üveget.
Hogy
segítsek neki, én a másik ajtóhoz léptem, és levettem néhány poharat. A húgom
először bulizott velünk, még sosem vittem magammal, de most, hogy sokat voltam
távol, valahogy jobban láttam, mennyire felnőtt már. Mosolyogva tettem le elé a
poharat, nem tudtam az ivási szokásairól, ugyanis nem szokott beavatni, de
biztos voltam benne, hogy nem most lát életében először alkoholt.
-
Mi még nem találkoztunk – álltam meg Rose előtt, akit képen már ugyan láttam,
még nem volt alkalmam személyesen megismerkedni vele.
-
Ó, olyan hülye vagyok. Elfelejtettem, hogy nem ismeritek egymást. Rose, az
egyik legjobb barátom, Bessie. Bessie, a barátnőm, Rose – vigyorgott mellettünk
Josh nagy boldogan.
-
Örülök – ráztam meg a kezét, aztán odaadtam neki a poharat.
-
Amúgy kezdem azt hinni, hogy Alex a kedvenced. Miért mindig őt hívod, meg neki
írsz? – húzta fel az orrát Josh rám nézve.
-
Bocsi, drága, de az A előbb van az ABC-ben – utaltam arra, hogy sokkal egyszerűbb
az Alexet kikeresni.
-
Kár tagadni, én vagyok a kedvence – ölelte át a vállam Alex. – Szóval, bekísérsz
a háborús övezetbe, hogy ne csak rám irányuljon a mérge? – emelte fel a
Chloenak szánt poharat.
-
Ennyire nem vagy kedvenc – fejtettem le magamról a kezét, és a hátánál fogva
előre toltam, hogy megadjam neki a kezdőlépést. Josh jót nevetett rajta, akárcsak
mi többiek. Ám előbb-utóbb mégis utolért a végzetem.
-
Elisabeth, te meghalsz – robogott be a konyhába Chloe, felém mutogatva.
-
De csinos vagy – mutattam rajta végig, mentve a menthetőt.
-
Te már megittad a tequiládat nélkülünk? – röhögött fel Drew az üres pohár felé
mutatva.
-
Kellett, jó? – tette le az asztalra.
-
Hát velünk is kell innod, úgyhogy így jártál – töltötte újra, ezzel végleg
elterelve a figyelmét arról, hogy az előbb még engem fenyegetett, majd végre
megittuk a rövidjeinket.
Egy
pár pillanat erejéig beugráltak azok a képsorok, amik akkor történtek, amikor
legutóbb tequilát ittam, de sikerült hamar száműznöm őket gondolataimból.
Kérdés nélkül tűntem el Chloe szobájában, hogy kiválasszak magamnak egy ruhát,
és én is átöltöztem. Azért mégse mehettem melegítőnadrágban. Nem terveztem sokáig
kínlódni a kinézetemen, ezért hamarosan vissza is tértem közéjük, és el is
indultunk a kedvenc helyünkre.
Chloe
nem volt a szokásos önmaga, úgy tűnt, hogy a két tequila, meg a szórakozóhelyen
rendelt koktél, nem a szokásos vadabb, beszédesebb énjét hozta ki belőle, hanem
a szomorkodós, magába fordulósat. Nekem pedig igazából nem volt túl nagy kedven
táncolni. Liam nem volt itt, és egyáltalán nem vágytam rá, hogy mások préselődjenek
a testemhez, ezért Chloe mellett ültem, és onnan figyeltem, ahogy a többiek
élvezik a hangos zenét.
-
Elkaptam a fotóst, csináljunk egy csoportképet – jelent meg Alex mellettünk,
mögötte pedig a kis társaságunk sorakozott, plusz egy lány, akit nem tudtam hova
tenni.
-
Helló, Sky vagyok – kiabálta túl a zenét az enyhén alul öltözött lány, én pedig
összenéztem Alexszel, de tökéletes pókerarcot vett fel, így tovább siklottam
Joshra, aki aprót bólintva jelezte, hogy igen, ez az egyed lenne a híres-neves
Skyler.
-
Lesz kép akkor, mert mások is várnak rá? – türelmetlenkedett a fotós, úgyhogy
mindannyian felé fordultunk, és csináltattunk három képet. Az elsőn
mosolyogtunk, a másodikon kiabáltunk, a harmadikon pedig mindenki
rácsimpaszkodott a mellett állóra.
Amint
végeztünk, Chloe arcáról eltűnt a mosoly, és visszaült korábbi helyére. A
többiek már túl jól érezték magukat ahhoz, hogy észrevegyék, így őket azonnal
el is nyelte a tömeg, én viszont maradtam. Melléültem, és belenéztem a
telefonjába, amin éppen a twitter volt megnyitva, méghozzá Harry egyik
posztjánál.
-
Miért nem próbálod meg vele? Nem veszítenél semmit, ha mégsem sikerülne –
biztattam újból.
-
Nem – rázta meg a fejét megint határozottan.
-
Harry nem olyan, aki szándékosan megbántana – próbálkoztam ezúttal Harry erényeinek
felsorolásával.
-
Hé, bocsi a zavarásért. Már régóta nézem, hogy miért ül itt egész este egy
ilyen csinos lány. Táncolnál velem? – nézett egy egész helyes srác egyenesen
Chloera, aki megrázta a fejét. – Egyetlen szám, ha nem szeretnél, nem kell
tovább maradnod – győzködte tovább, és mivel látszott rajta, hogy nem az a
típus, aki feladja, Chloe is felállt.
-
De csak egyetlen dal – jelentette ki pontosan ugyanolyan határozott stílusban,
mint amilyen a férfi megjelenése volt.
Miután
egyedül maradtam, én is elővettem a telefonomat, amin egy olvasatlan üzenet
volt. „Nagyon haragszol? Nem tudok így
aludni. Hívj fel, kérlek.” Ismét Liam. Mosolyogva ráztam meg a fejemet,
aztán felálltam, és a kijárat felé indultam. Benn túl nagy volt a hangzavar,
semmit nem hallottam volna, így kénytelen voltam a cigifüsttől úszó utcán
telefonálni. Picivel arrébb sétáltam, de nem akartam egyedül túl messzire
menni.
-
Szia! Nem ébresztettelek fel, ugye? – Az üzenetet már egy órával ezelőtt
küldte, reméltem, hogy nem aludt el azóta.
-
Nem, nem tudtam aludni, mert idegesített, hogy szemét voltam veled. Igazad
volt, bocsánat, amiért hülyén reagáltam – kért immáron harmadjára is elnézést.
-
Semmi baj. Nem haragszom – nyugtattam meg.
-
Jó ezt hallani. Te miért nem alszol amúgy? – érdeklődött kíváncsian.
-
Eljöttünk bulizni, mert Chloe teljesen bezombult, de hogy őszinte legyek, rajta
kívül mindenki jól érzi magát, csak ő ül az asztalnál maga elé bámulva, úgyhogy
nem sült el túl jól a dolog. Én meg ülök vele, mert hiányzol. Elcseszett egy
társaság vagyunk – nevettem ki magunkat.
-
Nem akarom, hogy miattam maradj ki a buliból. Érezd jól magad akkor is, amikor
én nem lehetek veled – kért szomorúan.
-
Lehet, hogy te már hozzászoktál ehhez, de nekem nem könnyű még most –
dünnyögtem.
-
Tévedsz, ha azt hiszed, ehhez hozzá lehet szokni – közölte velem a rossz hírt.
-
De jó… Vissza kellene mennem, csak azt akartam, hogy tudd, nem haragszom –
mondtam neki. – Neked pedig le kéne feküdnöd, nem aludtál éjszaka, és ha jól
számolom, ott már reggel van.
-
Igen-igen. Megyek aludni, anyu. Jó szórakozást! – köszönt el.
-
Álmodj velem – búcsúztam ekképpen én is, aztán az ajtóhoz lépkedtem, és
kinyitva azt, újra beléptem a zajos, meleg helyiségbe.