Szerződésbontás

Sziasztok!

Nagyon meglepődtem, hogy ilyen sok hozzászólást kaptam a múltheti részhez. Annyira jó volt több embertől olvasni a véleményeket, hogy el sem hiszitek. Azt hiszem, meg tudnám szokni, hogy minden részhez érkezzen legalább ennyi, de akkor lehet telhetetlennek gondolnátok. Még nem válaszoltam rájuk, de gondoltam, nem húzom tovább az agyatokat, kiteszem a részt, és majd amíg olvastok, addig megválaszolom mindet + kiteszem a csoportba a hét kommentelőjét :)

Köszönök szépen mindent! Jó olvasást <3

xxx Larissa

*******************************************

Chapter 24

Reggel arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a kezem. Megmozdítani se tudtam, bár miután sikerült a szememet is kinyitni, rájöttem, hogy azért, mert Liam rajta feküdt. Nem akartam felkelteni, de kénytelen voltam kihúzni alóla. Morgolódva bújt még közelebb, és úgy aludt tovább, mintha senki nem bolygatta volna.

- Francba – jajdultam fel, ahogy a kezemet masszíroztam, de igyekeztem csendben tűrni az ezernyi tűszúrást a karomban.

Épp kezemmel a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, mennyi az idő, és mivel kaptam pár értesítést a barátaimtól, azokat is lecsekkoltam. Éppen a végére értem a válaszolgatásnak, amikor Liam is úgy döntött, hogy ideje felébredni.

- Jó reggelt! – köszöntöttem. Pislogott párat, aztán arcát a vállamba és az ágyneműbe fúrta.

- Ha mindig erre fogok ébredni, akkor mától imádom a reggeleket – dünnyögte álmosan. Mivel szája takarásban volt, okozott egy kis nehézséget, amíg összeraktam, hogy mit mondott, de amikor sikerült, meghatódva mosolyogtam. Hogy lehet ennyire imádni való?

- Mi volt tegnap Zaynnel? – kérdeztem rá, mivel éjjel már nem volt ideje elmesélni.

- Bocsánatot kértem, ugye, aztán úgy éreztem, hogy annyira nem békélt meg, szóval el akartam jönni, de mondta, hogy maradjak egy kicsit, és elkezdtünk beszélgetni. Szinte minden szóba került az elmúlt félévből, amióta nem dumáltunk ennyire mélyen. Észre se vettem, hogy már későre jár, sajnálom, hogy nem jöttem vissza hamar, pedig megígértem, hogy sietek – kért elnézést.

- Ne viccelj! Örülök, hogy tudtatok beszélgetni – mosolyogtam. – Egyébként te tényleg azt hitted, hogy Zaynnel egymásba szerettünk? – Hihetetlen volt számomra a feltételezés, és sehogy sem tudtam elképzelni, hogy nem csak idegesíteni akart minket.

- Hát… igen, azt hiszem. De, hogy őszinte legyek, féltékeny voltam az ikrekre is, sőt még Andyt is elküldtem a francba, amikor veled szörfözött – vallotta be, én pedig felnevettem.

- Te nagyon hülye vagy – dicsértem meg.

- Jól van na – forgatta meg a szemét, aztán felállt az ágyról.

- Most megharagudtál? Nem rossz értelemben mondtam – ültem fel kissé aggódva.

- Dehogyis! Csak nem akarok az ágyba vizelni – válaszolta röhögve, aztán gyorsan el is tűnt a mosdóban.

- Tényleg hülye vagy – jegyeztem meg, majd nyújtózkodtam egyet, és gyorsan felöltöztem.

- Mit mondtál az előbb? – kérdezte meg felháborodottan, amikor végzett, és már fel is kapott, hogy az ágyra dobhasson.

- Hú, most meg fogsz csikizni? – néztem rá szenvtelenül, tovább provokálva, hogy megkapjam a büntetésem.

- Nem – rázta meg a fejét, aztán a vállamba harapott. Nevetve kiáltottam fel a gyenge fájdalomtól, és minden erőmmel igyekeztem letolni magamról.

- Áú – jajdultam fel, amikor erősebben a fogai közé szorította a bőrömet, de még mindig röhögtem rajta.

- Sajnálod már? – hagyta abba az összenyálazásomat egy kérdés erejéig.

- A-a – ráztam meg a fejem, majd bízva abban, hogy csikis, megtámadtam az oldalát.

- Ezt ne – nyögte ki nagy nehezen, és amikor nem tudta lefogni a kezemet, a menekülést választotta. Sikerült elkapnom a csuklóját, de pár másodpercen belül kiszabadította, és az ajtó felé iramodott. Én is legördültem az ágyról, de mire odaértem, már kívülről tartotta a kilincset, hogy ne tudjak utána menni.

- Egyszer úgyis be kell jönnöd – kiabáltam neki, abbahagyva az ajtó feszegetését.

- Megvárom, míg elalszol – érkezett a válasz.

- Kitartó vagyok – reagáltam szavaira.

- Te meg mit csinálsz? – hallottam meg egy csodálkozó hangot.

- Terrorizál a barátnőm – panaszkodta el.

- Persze! Na, gyere csak be… - fenyegettem meg.

- Látod? Mondom én – nevetett ki.

- Elköszönni jöttem. – Addigra már rájöttem, hogy Zayn az, szavai után pedig Liam kinyitotta az ajtót, és besétáltak.

- Köszönd meg Zaynnek, hogy megmentette az életedet – böktem meg a mellkasát, de nem bírtam ki vigyorgás nélkül.

- Te is – adott a vállamra egy puszit, ahol még látszottak fogainak nyomai.

Zaynnek hamarosan indult a gépe, ezért nem tudott maradni, tényleg csak elköszönni jött. Alaposan megölelgettem, és igencsak összeszorult a torkom, ha arra gondoltam, hogy most talán egy életet hagy maga mögött. Viszont jó volt látni, hogy bár újra kell építeniük a barátságukat, azért testvéries öleléssel búcsúztak egymástól.

- Vigyázz Bessie-re! – adta ki neki parancsba, aztán rám nézett. – Legyél türelmes!

- Na szép! Mert hozzám akkora kitartás kell – jegyezte meg, véleményem szerint, kicsit sértetten Liam.

- Bessie tudja, hogy értettem. Nem sértés volt – reagálta le megszokott nyugodtságával Zayn, majd még egyszer megölelt, és kezet fogott Liammel.

- Te pedig pihenj, és gyere vissza! – mosolyogtam rá, amennyire hangulatom engedte, majd hagytuk, hogy elinduljon.

Kicsit le voltam törve, már most hiányérzetem volt, hiszen azért vele töltöttem eddig a legtöbb időt, bármi volt, azonnal hozzá mentem.

- Mit csináljunk ma? – szakította félbe Liam negatív gondolataim sorát.

- Nem tudom, de majd beszéljünk Paullal – emlékeztettem rá.

- Gondolom, amúgy is megjelenik, miután Zaynt feltette a gépre – forgatta meg a szemét.

Végül igaza lett. Alig telt el fér óra Zayn indulásától, a fáradt arcú menedzser megjelent az ajtóban.

- Egy perc nyugtot se hagytok nekem – sóhajtozott. – Szóval ti meg tényleg összejöttetek, jól hallottam? – tért rá a tárgyra. Sose teketóriázott. Mi pedig bólintottunk. – Átírtam a szerződést, de igazából csak annyi változott, hogyha szakítotok az év vége előtt, akkor még ezt az évet utána álbarátnőként le kell töltened.

Kis híján szó szerint leesett az állam. Mintha elfelejtett volna arról megkérdezni, hogy egészen év végéig hostesskedem-e nekik.

- Ne szórakozz, Paul! Ezt én nem írom alá – akadt ki Liam. – Nem fogom a barátnőmet szerződésesen magam mellett tartani. Ez tök hülyeség! Égessük el inkább az egészet! Bess nem egy tárgy, amiről tulajdonjogi szerződést kellene írni. – Iszonyatosan jól estek a szavai, és az, hogy megvédett, emiatt kicsit nehezebben találtam meg a saját hangom, hogy én is felszólalhassak.

- Én sem írom alá. Nem vállalom tovább a munkát. Tudtommal nem írtunk dátumot a szerződésbe, úgyhogy felbonthatom.

- Az áll benne, hogy határozatlan ideig – kezdett bele Paul a kiskapuk bezárásába.

- Hát én most meghatározom, hogy eddig tartott – szakította félbe Liam mérgesen.

- Úgyis együtt vagytok, most nem mindegy, hogy van-e valahol egy papír aláírva vagy sem? – Paul türelme gyorsabban fogyott, mint az akciós édesség, biztosan örült volna, ha legalább egy hétig nem kell foglalkozni ilyesmikkel.

- Nem. Ez a kapcsolat már így is több helyen foltos, mint kéne. Nem írom alá – tagolta az utolsó mondatot Liam szavanként, nyomatékosítva, hogy itt ő most semmilyen ellenvetést nem fogad el.

- Én amúgy is arról akartam beszélni, hogy szüntessük meg a munkaviszonyt. Nem akarok ilyen módon Liamhez tartozni, és fizetést se akarok kapni, amiért vele vagyok – osztottam meg Paullal is ugyanazokat, amiket tegnap Liammel.

- Mondtam, hogy a pénzzel te ne foglalkozz. Küldd haza a szüleidnek, ha te nem akarod magadnál tartani – kezdett el győzködni újra, mire én is mérges lettem.

- Liam, nem akarok erről többet hallani – szóltam rá erélyesen. – Ennyi erővel azt a szerződést is aláírhatnám. Egyre megy. – Csendesen nézett rám, mérlegelve, hogy van-e értelme tovább feszegetni a témát, de az arcomról egyértelműen leolvashatta, hogy ideges leszek, ha folytatja.

- Legyen úgy, ahogy ő akarja – sóhajtott egyet lemondóan.

- Pontosan, hogy is akarod? – nézett rám Paul. Láthatóan elege volt most már, de ez csak az én malmomra hajtotta a vizet.

- Nincs szerződés, nincs fizetés – fogtam rövidre.

- Áh, azt csináltok, amit akartok – legyintett egyet dühösen, kimerülten, aztán a papírokkal a kezében távozott.

- Ez most egy rendben akart lenni? – néztem barátomra kérdő tekintettel.

- Miért nem engeded, hogy segítsek? – hagyott válasz nélkül, helyette a saját kérdését tette fel.

Vettem egy nagy levegőt, mert nem akartam ezen vitatkozni. Nem tud meggyőzni, és hiába tudom, hogy segíteni akar, sosem fogadnám el a pénzét. Nem ezért vagyok vele, eddig is megoldottuk a családommal, ezután is megfogjuk. Sosem voltam az az ember, aki a könnyebb utat választotta, rosszul érezném magam, ha elfogadnám a pénzét, aztán karba tett kézzel élvezném otthon a semmittevést, arról nem is beszélve, hogy a szüleim sem egyeznének bele. Ráadásul, ha ő pénzelne, még alá is lennék rendelve neki. Ezer indokot tudtam volna felhozni, de szerettem volna, ha ezek nélkül is elfogadja, megérti és tiszteletben tartja a döntésemet.

- Azt beszéltük, hogy igyekszünk a körülményekhez képest a legnormálisabb kapcsolatot kialakítani, nem? Ebbe mégis hogy férne bele, hogy pénzelsz? Meg amúgy is, nem akarlak kihasználni. Köszönöm, tényleg, hogy eszedbe jut ilyen, jól esik, de nem szeretném ezt. Sem most, sem később, úgyhogy felesleges máskor próbálkoznod. – Tényleg reméltem, hogy megérti.

- Nem venném kihasználásnak, én ajánlottam fel – húzta össze a szemöldökét.

- Kérlek, Liam. Hagyjuk ezt – fogtam könyörgőre. Rosszul éreztem magam, hogy egyáltalán erről kell beszélnünk, nem akartam, hogy én legyek a szegény lány, aki segítségre szorul.

- Na, jó, gyere ide! - Az ágyon ült, én viszont az asztalnak támasztva a derekamat álltam vele szemben. Kérésére közelebb léptem, és hagytam, hogy a lábai közé állítson. – Látom, hogy idegesít a téma, szóval abbahagyom, de ígérd meg, hogyha bármikor segítségre van szükséged, szólsz.

- Tudni fogsz róla, de nem fogom hagyni, hogy pénzt adj – ráztam meg a fejemet.

- Makacs vagy – fintorgott.

- Amikor Zayn rájött erre a tulajdonságomra, azt mondta, hogy ebben hasonlítok rád – vágtam vissza, de nem sértődtem meg kijelentésén. Végül is ez csak egy tény volt, amit én is beláttam.

- Azért csuklottam annyit, mindig rólam beszéltetek, mi? – próbálta a komoly beszélgetésüket viccelődésbe fordítani. Sikeresen.

- A füled nem égett? Csak mert szidtunk is – incselkedtem vele, aztán amikor arra gondoltam, hogy Chloe büszke lenne ezekért a beszólásokért, elnevettem magam.

- Most, hogy mondod, ja de – vágott elgondolkozó fejet, aztán megpuszilta a hasamat.

Szerencsére csak ruhán keresztül, mert így is megfeszültem, és nem sok kellett, hogy hátradöntsem az ágyon, majd rámásszak. Furcsa volt, mert sose voltam olyan, aki le akarná tépni a ruhákat egy férfiról, d elég régóta vonzódtam hozzá, és elég sokszor fogtam vissza magam ahhoz, hogy ne akarjam most már minden porcikámmal.

– Ö, dolgom van – tolt arrébb hirtelen, aztán felállt, és felhúzta a cipőjét. – Majd jövök – mondta, mielőtt sietősen távozott.

- Hova mész? – kiabáltam utána összezavarodottan, de már nem hiszem, hogy hallotta.

Ötletem sem volt, mi üthetett belé, de ha már így egyedül maradtam, összepakoltam néhány cuccot, ami széjjel volt hagyva, és átmentem a stáb lakosztályába, remélve, hogy lesz ott valaki. Niall és Harry ült a kanapén, utóbbi izzadtan, előrehajolva szorongatott egy vizes palackot, míg a szöszi gitározott, néha pedig dúdolgatott.

- Edzeni voltál? – ültem le én is, főleg Harryhez beszélve, mert Niallt nem akartam megzavarni.

- Igen, de azt hiszem, kicsit kiütöttem magam vele – húzta el a száját.

- Nem is kicsit, hányingere van – énekelte Niall, átírva az egyik dalnak a szövegét arra, amit mondani akart.

- Miért hajtod túl magad? – kérdeztem tőle, aztán felálltam, és a konyhába mentem, mert a múltkor láttam egy csomag szőlőcukrot. Mikor megtaláltam, letettem a pultra, és bevizeztem a konyharuhát, majd azokkal tértem vissza Harryhez. – Tedd a nyakadba, ebből meg szopogass el kettőt – adtam ki neki parancsba.

- Esküszöm hányni fogok, ha most bármit is ennem kell – tolta el a cukrot.

- Nagy a szénhidrát tartalma, és hamar felszívódik, szóval gyorsan jobban leszel tőle – tartottam vissza neki, és ezúttal már nem nyafogott, hanem kivett belőle egyet. – Szóval mire fel ez a nagy edzés? – tértem vissza az előző témára.

- Feszültség-levezetés – felelte kedvetlenül.

- Zayn? – kérdeztem szomorúan.

- Is, de inkább Chloe. Nem tudok kiigazodni rajta – sóhajtott, miközben hátradőlt. Elég sápadt volt szerencsétlen.

Chloe elmesélte, hogy mi volt Los Angelesben, és bár csak félig ismerte el nekem, én tudtam, hogy abban a pár napban, amit együtt töltöttek még jobban megkedvelte Harryt. Mondania se kellett, már amikor elárulta, hogy lefeküdtek, ő pedig másnap reggel szó szerint Londonig menekült, tudtam, hogy komolyabb a dolog, mint gondoltam.

- Ismerem Chloet, mint a tenyeremet, és nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el, ha azt mondom neked, hogy kedvel téged. Tudom, hogy nehéz eset ezen a téren, és nem is tudom, milyen tanácsot adhatnék, amivel biztos sikered lenne nála. Én azt mondom, csak maradj olyan, mint eddig, és hidd el, tudom, türelmesnek lenni a legrosszabb, de legyél az. – Igyekeztem ellátni valamiféle tanáccsal, de ez volt minden, amire futotta. – Majd beszélek vele én is.

- Ne. Nem akarom, hogy azt higgye, én küldtelek rá vagy, hogy képtelen vagyok egyedül elintézni – nyúlt egy újabb cukorért.

- Sziasztok! Nem láttátok Louis-t? – nyitott be Lottie, de csak a fejét dugta be.

- Elment Liammel – válaszolta Niall.

- Hova mentek? – csaptam le a témára.

- Ööö – néztek egy pillanatra egymásra a srácok. – Nem tudom – mondta végül Niall.

Furcsák voltak, biztos voltam benne, hogy tudják, hol vannak, de valamiért nem akarták nekem elmondani. Féltem, mert Liam annyira hirtelen pattant fel, mintha megharagudott volna, de nem volt rá oka, szóval tényleg nem értettem.

- Jó, mindegy – fordultam inkább a tévé irányába, hogy lekössem magamat.

Semmi értelmes nem ment benne, de egészen addig bámultam a képernyőt, amíg Louis be nem lépett. Érdeklődve kaptam felé a tekintetem, várva, hogy mögötte talán Liam érkezik, de nem jött.

- Bessie, Liam kérte, hogy küldjelek a szobátokba – fordult felém, aztán tartotta az ajtót, amíg kimentem.

Sietős léptekkel haladtam a szoba felé, minél hamarabb meg akartam kérdezni Liamet, hova tűnt el ilyen hirtelen, de amikor beléptem a szobába, azonnal megkaptam a kérdésemre a választ. Mosolyogva sétáltam Liam elé, aki egy orchidea virágcsokrot tartott felém, meg egy ajándékkosarat tele édességgel és egy plüss macival.

- Vacsorázol ma velem? – kérdezte, miközben a kezembe adta a virágot.

- Örömmel – mosolyogtam. – Az orchidea a kedvencem – mondtam neki csodálkozva.

- Tudom – vigyorgott büszkén. – Amikor a telefonomat bújtam, úgy jöhetett le, hogy nem érdekel, miről beszélgettek, de az igazság az, hogy minden szavadra figyeltem – osztotta meg velem a kis titkát.

- Na és a csokikat fogjuk enni este? – tettem le az asztalra a kosarat.

- Nem, – nyújtotta el a szót sejtelmesen – de maradjon az én titkom, hova viszlek.

- Ne már. Ennél jobban semmit sem utálok – akadtam ki.

- Képzeld, ezt is tudom – nevetett ki. – De majd valahogy eltereljük a figyelmedet, és nem fogsz ezen kattogni – nyúlt a derekamhoz, hogy magához húzzon, ezzel kettőnk közé szorítva a virágot.

- A csokor – figyelmeztettem lenézve, mire kivette a kezemből, és a kosár mellé tette. – Köszönöm – mondtam neki még gyorsan, értve az ajándékokra, a figyelmességére és magára a gesztusra, mielőtt megcsókolt.