Epilógus

Amikor kinyitottam az ajtót, meglepetten néztem szembe Liammel. Földbe gyökerezett a lábam, és a szavam is elakadt, egy valami viszont nem maradt mozdulatlan, és az az őrült ütemben verő szívem volt. Attól féltem, hogy áthasítja a mellkasom, és Liam kezében köt majd ki, ami ha belegondolok, képletesen már meg is történt, hiszen ha ilyen reakciót vált ki belőlem azzal, hogy megjelenik az ajtómban, akkor már övé a szívem minden egyes millimétere, és még csak esélyem sincs arra, hogy visszakapjam.
- Bemehetek? – mutatott a hátam mögé bizonytalanul. Valószínűleg nem azt várta, hogy érzelemmentes arccal, szótlanul fogom üdvözölni. Nem is így terveztem, de hirtelen meglepődtem, mivel nem szólt, hogy meglátogatna, sőt még arról sem írt, hogy itthon van. Én pedig a lehető legpocsékabbul néztem ki. A hajam copfba volt kötve, de mivel a kanapén fetrengtem, félig kicsúszott belőle a gumi, ezzel egyetemben néhány rövidebb tincs kikandikált. A hatalmas pólóról inkább ne is beszéljünk, és ami a legjobb, hogy ez pont az övé, csak nálam maradt. Kínosan éreztem magam, hogy látja, még mindig hordom a cuccait. Ám talán az volt a legelkeserítőbb az egészben, hogy míg én úgy néztem ki, mint egy csöves, aki már legalább egy hónapja a híd alatt lakik, addig ő tökéletesen festett, mint mindig. Borosta fedte az arcát, és az Adidas felsőjének a kapucnija a fejére volt húzva, de csak annyira, hogy elől kilátszódjon a szinte művészien beállított haja. Oké, tehát egyszóval lélegzetelállító volt.
Arrébb álltam, hogy elférjen mellettem, de hiába volt bőven helye, direkt úgy intézte, hogy a keze hozzáérjen az enyémhez, amikor elhalad mellettem. Becsuktam az ajtót, majd utána sétáltam a nappaliba. Mivel egybe volt nyitva a konyhával, és tulajdonképpen a két helyiséget csak az átadópult választotta el egymástól, amíg ő helyet foglalt a kanapén, én töltöttem ki a pohárba vizet, majd odavittem neki.
- Köszönöm – kortyolt bele, majd letette az előtte lévő üvegasztalra.
- Nem tudtam, hogy itthon vagy – ültem le mellé, de azért megtartottam az egy embernyi távolságot. Vagyis próbáltam, de nem tetszett neki, szóval közelebb ült, és úgy nézett rám.
- Én sem tudtam, hogy hazajövök – nevette el magát. – De reggel azzal az érzéssel keltem, hogy látnom kell téged, szóval itt vagyok – tárta szét a karjait. Boldogan rámosolyogtam, ezzel próbálva a tudtára adni, hogy nagyon örülök, hogy meglátogatott. – Viszont nincs sok időm, mert este koncertünk van Chicagóban, szóval bele is…
- Amerikából utaztál hozzám? – tátottam el a számat.
- Érted bármit – simított végig az arcomon.
- Őrült vagy – ráztam meg a fejem mosolyogva.
- Szóval bele is kezdek abba, amiért jöttem, mert hamarosan indul a gépem vissza. El sem tudod képzelni mennyit sakkoztunk az időeltolódással. De végül kiszámoltuk, hogy mennyi időt tudok itt tölteni, anélkül, hogy lekésném a koncertet – jegyezte meg mellékesen, én pedig hangosan felkacagtam. Elképzeltem, ahogy számolgatott, majd inkább megkért valakit, hogy segítsen neki.
- Kíváncsian hallgatlak – fordultam az egész felsőtestemmel felé.
- A repülő úton is azon törtem a fejem, hogy mit mondjak neked, amikor beállítok, de annak ellenére, hogy fejben összeraktam a szöveget, megint nem tudom, hol kezdjem. A levélben, amit még postán küldtem – rázta meg hitetlenkedve a fejét – már megindokoltam, hogy miért hagytalak szó nélkül elmenni. Annyira hihetően adtad elő, elhittem, hogy neked így jobb lesz, és csak reméltem, hogy hosszútávon majd nekem is könnyebb lesz, de mint kiderült, egyikünk esetében sem jöttek be a számítások. Csak a magam nevében tudok beszélni, fogalmam sincs, hogy teltek a te napjaid, de az enyémek borzalmasak voltak. A srácok ideiglenesen fel tudtak vidítani, és egész jól játszottam, hogy minden rendben, de belül nem voltam ennyire kemény fiú. Minden este szorongattam a telefonomat, azon gondolkozva, hogy hívjalak-e vagy hagyjam, hogy minél hamarabb túl tudj rajtam lépni. Életemben nem voltam még ilyen bizonytalan, a srácoktól vártam a tanácsokat, de nehéz, amikor négyféle véleményt kapsz, és el kell döntened, hogy kiében lehet a legnagyobb igazság. Szóval végül magamra maradtam a gondolataimmal, és megírtam neked azt a levelet. A válaszod után tudtam, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy visszakapjalak. Mindketten láthattuk, hogy egyáltalán nem működött ez a „szakítunk, elfelejtjük egymást, és boldogok leszünk” dolog. Valószínűleg nem sok minden fog változni, de azt legalább már tudni fogjuk, hogy milyen egymás nélkül, szóval talán jobban meg tudjuk becsülni azt a kis időt is, amit együtt tölthetünk – fogta meg a kezem, aztán cirógatni kezdte az ujjaival.
- Nálam rosszabb volt a helyzet – suttogtam, aztán kicsit erőteljesebben folytattam. – Egy időre visszaköltöztem anyáékhoz, de nem sokáig bírtam ott, aztán Los Angelesbe kötöttem ki Kellynél. Volt egy beszélgetésem Harryvel, nem tudom, mesélte-e, aztán jobbnak láttam hazajönni. Munkával foglaltam le magam, mindenki meg volt lepődve, hogy mennyit vagyok bent, de amíg nem maradtam magamra, addig némileg jobb volt. A leveled után képtelen lettem volna elfogadni, ha nem beszéljük meg a dolgokat, de most itt vagy, szóval... néztem le a kezeinkre, amik most már össze voltak kulcsolva. Ennek hatására olyan nyugalom áradt szét bennem, amitől úgy éreztem, hogy minden rendben lesz.
- Idefelé tettem egy kis kitérőt húzta ki a kezeim közül a sajátját, majd a zsebében kezdett kotorászni. Egy apró dobozt emelt ki belőle, amit bizonytalanul kezdtem vizslatni. Nem tudom, miben lesz másabb, ha újra kezdjük, de számomra ez az egy hónap bizonyította, hogy nem tudok nélküled élni nézett fel rám a kezében tartott dobozról, de én csak arra tudtam koncentrálni. Édes Istenem, könyörgöm, hogy ne gyűrű legyen benne! Szóval nem látom értelmét, hogy várjunk, azt akarom, hogy valami kézzel fogható is jelezze, hozzám tartozol folytatta tovább mondandóját, majd a dobozra nézett, és lassan felnyitotta. Szinte feljajdultam, amikor megláttam, hogy sejtésem beigazolódott.
- Liam suttogtam megsemmisülten, próbálva félbeszakítani, de nem hagyta magát.
- Szeretném, ha a menyasszonyom lennél. Amint kimondta, elsírtam magam és egy aprót ráztam a fejemen, mert nem hittem el, hogy tényleg azt kéri, legyek a felesége. Ez őrültség.
- Liam, nagyon szeretlek, muszáj, hogy tudd kezdtem bele, miközben azon igyekeztem, hogy ne bántsam meg. - De ez... korai és - kerestem a szavakat, melyeket láthatóan minden próbálkozás ellenére nem találtam. Most vagyunk túl egy balhén, szakítottunk töröltem meg az arcom, majd felnéztem rá. Arca csalódott volt, és rettegtem, hogy emiatt feláll, és sose látom majd többet. Nem hiszem, hogy helyes lenne, ha elköteleznénk magunkat, anélkül, hogy tudnánk, tudunk-e együtt élni, és a többi. Csak ezért mondom azt, hogy nem, de hidd el, nagyon szeretlek, és jól esik, hogy úgy érzed, velem akarod leélni az életed, de várjunk még vele. Tedd el a gyűrűt, csuktam le a tetejét, aztán finoman eltoltam a kezét és később kérd meg újra a kezem. Ha addig minden jól működik, biztos igent fogok mondani fejeztem be, ám ő még mindig letörten ült. Ne haragudj rám ültem hozzá még közelebb, így már teljesen hozzá simultam. Tudom, hogy bátorság kellett ehhez, és nem akartalak megbántani magyaráztam neki újra.
- Tudom sóhajtott fel. Megértem. Nem hangzott őszintén.
- Annyira szeretlek öleltem át. Kellett egy kis idő, amíg reagált, de végül a derekamra simította a kezét, és szorosan magához húzott.
- Én is szeretlek duruzsolta a fülembe, aztán lassan megcsókolt. Annyira gyengéd volt, hogy szinte olvasni tudtam belőle, mi mindent próbál elmondani az érintéseivel. Úgy éreztem, hogy szétrobban a mellkasom a boldogságtól. Elmondhatatlanul szerettem, és legszívesebben annyiszor mondtam volna ki ezt hangosan, ahányszor a szívem dobbant egyet. Amikor el akart húzódni, utána hajoltam, és a kezemet a tarkójára vezettem, hogy esélye se legyen újra ilyesmivel próbálkoznia. Belemosolygott a csókunkba, aztán egy kis idő múlva lefejtette kezeimet a nyakáról. Kíváncsian és türelmetlenül vártam, hogy mit akar mondani.
- Viszont nem teszem el a gyűrűt. Akkor legalább fogadd el ajándékként emelte fel a kanapéról a dobozt, majd kivette belőle az apró ékszert. Amikor tiltakozni kezdtem, mérgesen felnézett rám. Ha már megcsorbítottad a büszkeségem, legalább annyi sikerélményt hagyj, hogy örömet tudjak szerezni - mondta, mire én csendben maradtam, és hagytam, hogy felhúzza az ujjamra a csodálatos és valószínűleg méregdrága ékszert. Vedd úgy, mint egy fogadalom gyűrűt nyomott egy puszit a kézfejemre, aztán hagyta, hogy gyönyörködjek benne.
- És mit is fogadok meg vele? szakítottam el a tekintetem a kezemről.
- Hogy legközelebb igent mondasz zott bele az ölébe.
- Fogadom! nevettem fel, mire ő megforgatta a szemét, hogy miért viccelem el. Igazából komolyan gondoltam, szóval nem volt oka panaszkodni. Nagyon szép, köszönöm szépen adtam egy puszit az arcára, mire felháborodottan horkantott.
- Van fél órám, amíg még veled lehetek. Felejtsd el, hogy addig beérem holmi kis arcra puszikkal közölte velem, majd letámadta az ajkaimat, én pedig nevetve hagytam, hogy birtokba vegye őket. 

Hódító hadjárat

*Dun-dun-duuunn* Itt az utolsó rész, ami igazából még mindig nem varrja el a szálakat, szóval minden az epilógusból fog kiderülni. Most nem szövegelnék sokat, egyrészt tanulnom kell, másrészt hat oldalas a rész, szóval már írtam bőven eleget. Nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre, úgyhogy legyetek szívesek írjatok véleményt, és pipáljatok. 
xxx Larissa

Harry betartotta az ígéretét, mert Kelly nem kérdezett semmit ezzel kapcsolatban, szóval én sem tudtam kifaggatni őt, hogy mi a fene van közöttük. Mindenesetre elég vidám volt másnap, úgyhogy nem aggódtam érte. Ha pedig komolyra fordul a dolog, úgyis el fogja mondani, ezért nem haragudtam rá a hallgatása miatt.
Hétvégén haza kellett utaznom, mert egyike voltam azoknak a modelleknek, akiknek a hétfőn kezdődő divathéten részt kellett venniük. lelkes voltam a dolog miatt, és alig vártam, hogy megérkezzek. Hiányzott már Amanda is, Andyről pedig ne is beszéljünk. Idejét sem tudom már, mikor láttam utoljára.
„Mikor érsz rá? Találkozhatnánk:) Szólj Andynek is. L.” – írtam meg az SMS-t barátnőmnek.
„Ha ráérsz, gyere át most.” – jött szinte azonnal a válasz.
„Reptéren vagyok, hazaviszem a cuccom, és megyek is.”
„Várunk, siess!!”
Mosolyogva ültem be a taxiba, alig vártam, hogy végre lássam őket. Teljesen kicseréltnek éreztem magam, mióta éjszaka találkoztam Harryvel. Sokkal pozitívabban láttam a dolgokat. Nem tudom, mi történt, de egyáltalán nem bántam. Amikor hazaértem, kiszedtem a postaládából a leveleket, amelyekről úgy gondoltam, csak csekkek és szórólapok, ezért ledobtam őket az asztalra anélkül, hogy átnéztem volna. Majd este, ha hazajöttem Amandától. Gyalog indultam el hozzá a már jól ismert útvonalon, útitársam pedig a nagy mosoly volt, ami az arcomon ült. Andy nyitott ajtót, majd alaposan megölelgetett, végül pedig az egész egy rettentő csikizésbe ment át. Amanda kíváncsian jött elő, hogy mi ez a visítozás, majd végül megmentette az életem.
- Hülye egy ötlet volt, hogy találkozni akartam veled – címeztem a vicces megjegyzést Andynek.
- Most miért? Legalább nevettél. De most megsértetted az érzékeny lelkem, soha többé nem állok veled szóba – vonult ki a nappaliból. Amanda legyintett egyet, majd faggatni kezdett.
- Milyen volt LA? Láttam alaposan bevásároltál – kacsintott.
- Hol? – kérdeztem vissza. Nem láttam fotósokat, szóval meglepődtem, hogy tudott róla.
- Interneten, nem lényeg – legyintett, majd gyorsan tovább lépett. – Mikor mutatod meg, mit vettél? Ú és még csak most látom, jó a hajad – fogott egy tincset az ujjai közé. Aranyos volt, hogy ilyen izgatott volt.
- Na, szép. Még csak meg se hat titeket, hogy elmentem – lépett be Andy a szobába, és leült közénk. Gondolom, arra számított, hogy majd elkezdünk könyörögni neki, hogy jöjjön vissza hozzánk, de mivel nem foglalkoztunk vele, elunta magát.
A délután folyamán rengeteget nevettünk, remekül elvoltunk, de amikor sötétedni kezdett, elindultam haza. Az időeltolódás miatt is fáradt voltam, meg szerettem volna végre egy kicsit otthon is lenni. Miután megígértették velem, hogy hamarosan újra találkozunk, elbúcsúztunk, és hazamentem. Szép volt a város, ahogy a félhomályban ki volt világítva, úgyhogy egy hosszabb utat választottam, így történt, hogy a Funky Buddha előtt haladtam el, amikor három lány leszólított. Cigizni jöhettek ki a szórakozóhelyről, és szerintem már enyhén be is voltak csiccsentve.
- Szia Larissa – köszönt az egyik. A fél melle ki volt esve a ruhájából, a másik is alaposan fel volt pakolva, úgyhogy kissé lesajnálóan néztem rá. – Készíthetünk képet? – kérdezte egy másik, akinek a szoknyája volt annyira felcsúszva, hogy szerintem hátulról meg lehetett mondani a bugyija színét. Felvettem a legszebb mosolyomat, és megcsináltuk a képeket.
- Életem legjobb estéje. Először Liam, aztán Lara csinál velem közös képet. Nem hiszem el – kezdett el vékony hangon beszélni.
- Liam is itt van? – kérdeztem vissza azonnal, meggondolatlanul.
- Igen, és boldogan készített velünk képet – igazgatta a melleit a számomra legunszimpatikusabb csaj. Vettem egy nagy levegőt, és legyőztem a féltékenységemet. Egyrészt nem volt hozzá jogom, másrészt Liam nem nézett volna még csak rá se erre a csajra. Ugye?
- Persze, szereti a rajongóit – hangsúlyoztam ki az utolsó szót. – További szép estét lányok – búcsúztam el tőlük, aztán elindultam. Még hallottam, ahogy a bögyös megjegyzi, hogy sose bírt engem, örül, hogy Liam kidobott, de nem foglalkoztam vele. Ugyan mit tud ő az egészről? Nemhogy a miérteket, de még a valós eseményeket sem ismeri.
Otthon a kanapéra vetettem magam, bekapcsoltam a TV-t, és a korábban az asztalra dobott leveket kezdtem el bontogatni. Gáz, víz és villanyszámla. Mi más lett volna. Meg persze telefonszámla, amit inkább meg se néztem, mert tudtam, hogy rengeteg, mivel sokat telefonáltam külföldről. Ezek után átlapoztam a reklámújságokat, hátha találok benne valami érdekeset, amire szükségem lehet, de nem így lett, ezért hátradőltem, közben pedig egy ügyes mozdulattal az asztalra dobtam a papírhalmot. Egy darabig csúszott az asztalon, majd megállt, viszont valahonnan kicsúszott egy eddig még nem látott boríték. Kíváncsi voltam, hogy mi az, és amikor a boríték elején megpillantottam Liam nevét, bizonytalanul téptem fel a tetejét. A borítékban egy igencsak gyűrött, félbehajtott lap volt, ami arról árulkodott, hogy sokat gondolkozhatott fölötte. Talán nem volt benne biztos, hogy elküldje-e.
Biztos meg fogsz lepődni, amikor meglátod a borítékot. Ha arra gondolok, milyen fejet fogsz vágni… nos, remélem, nem zaklatlak fel vele. Nem tudtam, hogy felhívjalak vagy SMS-t küldjek, vagy mi legyen. Szerintem még senkinek nem írtam levelet, de félek, hogy nem veszed fel a telefont, nem válaszolt az üzenetemre, és ha erre nem kapok választ, még mindig hihetem, hogy elkeveredett a postán, és nem kaptad meg.
Halványan elmosolyodtam, miközben ezeket a sorokat olvastam. Tényleg ki az, aki manapság postán keresztül levelezik? Az indok viszont rettentő aranyos volt.
Nem szeretnélek felkavarni, lehet, hogy te már régen elfelejtettél. Ha így van, sajnálom, hogy zavartalak. De nem tudok aludni. Hiányzik az ölelésed, a hangod, a mosolyod. Hiányzik, hogy nem veszed ki a kezemből a cigit. Furcsa, de ha rágyújtok, te jutsz az eszembe.
Hm… nem túl hízelgő, hogy egy káros szenvedélyről én jutok az eszébe, ráadásul pont emiatt veszekedtünk a legtöbbet. Kitöröltem egy könnycseppet a szememből, aztán továbbolvastam.
Hiányzik minden, amit veled csináltam. Nem tudlak kiverni a fejemből. Nem is tudom, minek örülnék jobban. Ha azt mondanád, hogy te már túlléptél rajtam, vagy ha azt, hogy ugyanúgy szenvedsz. Nem akarom, hogy neked rossz legyen. Hagytalak elmenni, mert hittem, hogy boldogabb leszel nélkülem, és ha nem így van, akkor feleslegesen kínzom magam. De azt akarom, hogy szeress úgy, mint én téged, mert nem bírom. Nem tudom tovább játszani, hogy jól vagyok, mert nem. Hiányzol! Liam
Megsemmisülten tartottam a kezemben a levelet. Hogy hihette, hogy én már el is felejtettem? Hisz még most is ugyanúgy szeretem, mint régen. Nem tudom, miért hittem, hogy jobb lesz nekem nélküle, ő pedig hogy hagyhatta, hogy elkövessem életem legnagyobb hülyeségét? Most meg fogalmam sincs, mit tegyek. Hiba lenne visszamászni egy ilyen lehetetlen kapcsolatba, de nélküle se jobb. Ráadásul ő is szenved. Még vagy háromszor átolvastam a levelét, végül pedig úgy döntöttem, tudatom vele, hogy megérkezett a levét, és olvastam, viszont nem folyamodtam kőkori eszközökhöz, mint ő, hanem felmentem twitterre, és oda posztoltam. „Ki küld levelet manapság postán? o.O Valaki, akit még mindig nagyon szeretek.” Vicces volt, ahogy rengetegen azonnal találgatni kezdték, ki az a személy, akiről beszélek, de természetesen senkinek nem mondtam meg.
A levél annyira megviselt, hogy úgy döntöttem, tényleg ideje ágyba bújni. Nem akartam gondolkozni, az alvás pedig egy tudatlan állapot, szóval pont erre volt szükségem. Szerencsére az álmaim sem gyötörtek, úgyhogy másnap reggel viszonylag kipihentem ébredtem. Takarítással kezdtem, majd miközben elindultam a divathét helyszínére, aminek idén az egyik neves fotóstúdió szolgál helyszínéül, befizettem a csekkeket, amiket kaptam. Nem szerettem halogatni, mert egy idő után elfelejtkezem róluk, és nem lesznek befizetve.
Amikor megérkeztem, már hatalmas nyüzsgés volt. A fények be voltak kapcsolva, de csak azért, hogy a beállításokat végezzék rajtuk. Gondolom, tegnap már mindent megcsináltak, de az utolsó simításokat mára hagyták, ezért szaladgált annyi ember keresztül-kasul a hatalmas teremben. A székeket kikerülve próbáltam meg eljutni a másik oldalra, amikor egy ideges hangot hallottam meg.
- Jézusom! Már a modellek is érkeznek? Mennyi az idő? – Elég kétségbeesetten hangzott, ezért a középen álló nő felé fordultam, és megnyugtattam, hogy csak én voltam ennyire szorgalmas, hogy legalább egy órával előbb bejöttem, ami persze megint csak azt bizonyította, hogy valamit el akartam felejteni. Ez a valami pedig Liam levele volt.
A nő hozzám lépett, hogy bemutatkozzon, így kiderült, hogy azért ennyire ideges, mert ő a rendezvényszervező, és szerinte teljesen el vannak maradva. Nagy meglepetésére felajánlottam, hogy segítek, de ő csak a fejét rázta, mert elmondása szerint, csak ilyen legalja munkát tudna nekem adni, ami takarítást takar. Hát tényleg szörnyű, mert én aztán soha nem szoktam söprögetni, meg ilyenek... Nem szeretem, amikor általánosítanak egy üresfejű modellel, aki még csak mosogatni se hajlandó, mert letörik a műkörme, úgyhogy felkaptam a partvist, ami a kifutó oldalának volt támasztva, és a díszletről lehullott maradékokat kezdtem el felszedegetni. Clair, a rendezvényes nő egy darabig szinte tátott szájjal nézte, hogy mit csinálok, aztán rájött, hogy neki is van saját dolga, és ő is nekilátott.
Egészen addig segédkeztem, amíg a fodrász be nem futott, és nem szólt, hogy ha már úgyis itt vagyok, akkor elkezdi velem, szóval üljek le. Teljesítettem kérését, és miközben ő elkezdte csinálni a hajam, valamit magyarázott arról, hogy milyen lesz, de nem nagyon figyeltem, mert most, hogy leültem, már nem terelte el semmi a figyelmem. A legjobban az izgatott, hogy vajon miért írta meg a levelet. Hiszen válaszoltam rá, mégsem csinált azóta semmit, amiből azt gondolnám, hogy tényleg vissza akar kapni. Mondjuk biztos elfoglalt a turnéval, mivel tegnap véget ért a szünetük.
Annyira elgondolkoztam, hogy csak akkor vettem észre, hogy már egy csomóan megérkeztek, amikor elkészült a hajam. A helyemre Sarah ült, én pedig átballagtam a sminkeshez.
- Már most rengetegen vannak odakint – mondta valaki izgatottan. Nem tudtam, hogy Amanda ideért-e már, de mivel foglaltattam neki helyet, biztos nem törte magát annyira, hogy korábban jöjjön.
- De szép lettél. El se hiszem, hogy ugyanaz a lány vagy, aki előbb söprögetett – jelent meg mellettem Clair.
- Mi az Lara, nem fizetnek meg eléggé a modellkedését? – nevetett fel az Lilian, és mivel tudtam, hogy csak ugrat, én is elnevettem magam.
- Ezért még jövök neked eggyel, szóval ha bármi kell, keress fel – nyújtotta át a névjegykártyáját, amit bár nem hiszem, hogy fogok valaha használni, azért elvettem, és mosolyogva megköszöntem.
A show kezdetéig a telefonom képernyőjét bámultam. Nem is tudom, mit vártam. Talán egy üzenetet Liamtől, hogy sok sikert életem első divathetéhez. Bár honnan tudhatta volna, hogy én itt vagyok? Egyébként, ami azt illeti, eléggé izgultam. Örültem volna, ha mondjuk Kelly itt van velem, de én voltam az egyetlen, aki még sosem vonult végig nagyközönség előtt. Mindenki nyugodtan készülődött, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha én lennék a megtestesült nyugalom. Odakint a műsorvezető már a vendégeket üdvözölte, majd elkezdte felkonferálni a tervezőket, akik a ruháikról mondták el a lényegesebb információkat. Hála a jó égnek nem én voltam az első, akinek ki kellett lépnie a közönség elé, valahol a középmezőnyben voltam. Az első ruha már rajtam volt, ha engem kérdezek, sose vettem volna fel, ha nem kötelező. Amikor kiléptem a színpadra, körbe se mertem nézni. Az első sorokban nagyon jól tudtam, olyan nevek ülnek, akiket eddig példaképnek tekintettem, de ha megláttam volna őket, teljesen biztos, hogy leszédültem volna az emelvényről. Előrenézve, érzéstelen arccal sétáltam előre, majd vissza, ahogy az meg volt írva. A második ruhában már magabiztosabb voltam, így a kifutó végén a fordulásnál feltűnésmentesen körbepillantottam, hátha megtalálom Amandát, de helyette Harryn akadt meg a szemem.
A bemondóban folyamatosan mondták a ruha információit, én pedig azon gondolkoztam, mit keres itt Harry, amikor neki turnén kellene lennie. Aztán a harmadik körben már azt is megláttam, hogy nem egyedül jött. Liam ült mellette, valamit épp mondott neki, én pedig onnantól kezdve elkezdtem fokozottan ügyelni a lépéseimre, mert attól féltem, hogy idegességemben kitöröm a bokámat. Mit csinálnak itt? Örültem, hogy nem látom, a szívem őrült iramban kalapált, és ha nem lett volna rajtam egy halom alapozó, az is látszott volna, hogy mennyire kipirosodtam, de a lehető legrosszabbkor bukkant fel. Miközben átvettem a negyedik ruhát, ami egy ideig egyben az utolsó is volt, azt hajtogattam, hogy profi vagyok, és végig csinálom rezzenéstelen arccal a maradék egy körömet. Miután ez megtörtént és egy ideig semmilyen más dolgom nem akadt, írtam egy üzenetet Harrynek, hogy mit csinál itt.
„Lányokat válogatok;)” – válaszolt vissza komolytalanul.
„Mi lesz Kellyvel?” – kérdeztem rögtön, próbálva fenntartani a beszélgetést.
Csak viccelek. Elkísértem VALAKIT!” – írta nagy betűkkel az utolsó szót. Nem válaszoltam rá, így nem sokára kaptam egy újat. „Hol vagy?”
Francba, gyorsan el kellett döntenem, hogy akarok-e találkozni Liammel vagy sem. És természetesen akartam, még ha hatalmas hülyeség is volt.
„Színpad bal oldalán a függönynél.” – válaszoltam egy pár perc után, majd kinéztem a függöny mögül, hogy lássam, elindulnak-e. Valamit odaadott Liamnek, gondolom a telefonját, mire ő felállt, és elindult felém. Két biztonsági állt mellettem, akik gyanúsan méregették a közeledő Liamet. Fenébe, egyedül jön, és fogalmam sincs, mit csináljak.
- Ismeri? – fordult felém az egyik security feliratos hapsi, mire bólintottam egyet.
- Szia! – állt meg előttem, mire idétlenül intettem egyet. A két biztonsági őr idáig bírta figyelni a szerencsétlenkedésemet, és nevetve elfordultak. – Hogy vagy? – kérdezte végül. Hogy tud ilyen laza lenni?
- Öhm… megvagyok. – Vissza akartam kérdezni, de hamarabb szólalt meg.
- Nem hangzik jól. Őszintén? – Elfelejtettem, hogy túl jól ismer.
- Oké. Kicsit ideges vagyok. Ez az első ilyen rendezvény, amire meghívtak. Plusz zavarban érzem magam, mert fogalmam sincs, hogy beszélgessek a váratlanul felbukkant exemmel – vallottam be. Ő kérte…
- Ugyan már! Te vagy a legszebb, legcsinosabb az összes közül. Úgy sétálgatsz azokban a bokakitörős cipőkben, mintha mezítláb lépkednél, és olyan vagy a színpadon, mintha a díszlet megkoronázása lennél – simított végig a karomon, minek hatására libabőrös lettem. Én talán el tudtam volna rejteni, hogy még mindig ekkora hatással van rám, de a testem önálló életet élt.
- Még mindig elfogult vagy – hajtottam le a fejem mosolyogva.
- Nem hinném. Harry megkérdezte, hogy akarok-e még tőled valamit, mert ha nem, akkor ő bepróbálkozna – nevetett fel, az én gyomrom pedig görcsbe rándult.
- És mit válaszoltál? – próbáltam megtudakolni a válaszát.
- Én vagyok itt, és nem ő - döntötte oldalra a fejét, a gyomorgörcsöm pedig apró pillangókká változott. Szóval még mindig vissza akar kapni. Szerintem várt valami reakciót, de fogalmam sem volt, mit mondjak, így egy kis időre beállt a csend közöttünk. A színpadot néztük, ahol a többiek még ruhákat mutattak be.
- Az a lány, a piros, az előbb majdnem elesett – mondta végül.
- Örülök, hogy te vagy itt, és nem Harry – mondtam szinte vele egyszerre, mire elmosolyodott.
- Akkor nem bánod, ha valamelyik nap felhívlak? – kérdezte, mire hevesen megráztam a fejem. – Rendben. Nem tartalak fel tovább, meg Harry azt mondta, hogy ne tűnjek el sok időre, mert pofátlanság.
- Igaza volt – nevettem el magam. – Üdvözlöm, és add át neki, hogy Kelly.
- Csak ennyit? – kérdezett vissza, mire bólintottam. – Rendben. Majd hívlak – ígérte meg, aztán intett egyet, elfordult és elment.
Madarat lehetett volna velem fogatni. Egész nap vigyorogtam, a kifutón úgy kellett visszafognom magam, nehogy ugrándozni kezdjek. Pedig képzeljétek el milyen vicces lett volna. A két srác nem ott a végéig, viszont mielőtt leléptek, Liam írt nekem egy üzenetet. „Szívesen néznélek még, de mennem kell. Hívlak majd;)” Épp ezen mosolyogtam, amikor a kezembe nyomtak egy fürdőruhát, hogy siessek, mert mindjárt én jövök.
Amanda a végéig itt maradt, hogy együtt tudjunk hazamenni. Gondolom, miután látta Liamet és Harryt mindenképpen ki akart faggatni, hogy most mi is a helyzet. Hosszasan ecseteltem neki a tegnapi levelet, illetve a beszélgetésünket is, amire ő csak hümmögött, majd kijelentette, hogy készüljek fel, mert szerinte holnapra már újra a barátnője leszek. Nem nagyon tudtam rá reagálni, mert megérkeztünk ahhoz az utcához, ahonnan különböző irányba kellett folytatnunk a maradék utat, így el kellett köszönnünk egymástól. Gyorsan sétáltam le azt a pár utcát, ami még hátra maradt, mert esőfelhők gyülekeztek, és nem volt kedvem elázni. Az ajtóm előtt egy nagy piros doboz állt, fehér masnival átkötve. Majdnem átestem benne, mert nem figyeltem oda, majd miután sikerült megtalálnom az egyensúlyom, és az ajtót is sikeresen kinyitottam, becipeltem magammal. Lerúgtam a cipőmet, aztán rögtön nekiestem a küldeménynek, amin sehol nem láttam nevet. A doboz egy virágcsokrot rejtett, amire vetettem egy pillantást, de aztán a kártyát kezdtem keresni, hogy megtudjam, kitől kaptam. A doboz alján meg is találtam a keresett kis papírdarabot, amin a következő volt olvasható:
Olyan szép voltál ma, mint ezek a virágok. Csók, Harry.
UI: Vicceltem, Liam vagyok .x
Jó ég! Egy pillanatra megállt bennem az ütő, amikor elolvastam Harry nevét, utána viszont nagyot nevettem. Annyira bolond. Én pedig annyira szeretem. Gondoltam, ha már ő vicces kedvében volt, akkor én is meglepem valami hasonlóval, így hát írtam neki egy üzenetet. „Szia, Harry! Persze, találkozhatunk szombaton.” Elküldtem, majd írtam egy újat: „Úristen, rossz helyre küldtem, bocsi.” Végül pedig egy harmadikat: „Vicceltem. Köszönöm a virágot, Liam:)”
Ezzel a pár üzenettel kezdődött meg a rengeteg SMS-ünk. Egész héten, amikor csak időnk volt válaszoltunk a másiknak. Beszélgettünk mindenféléről, volt olyan is, hogy csak azért írt, hogy elmondja, mennyire hiányzok neki, viszont ez volt az utolsó, azóta nem kaptam választ, szóval fogalmam sem volt, hogy állunk egymással. Megfordult a fejemben, hogy csak én képzeltem bele túl sokat, pedig ő csak a barátságunkat akarta visszahozni. Végül ez a gondolat bebetonozta magát az agyamba, és nem hagyott nyugodni. Szidtam magam, amiért ennyire hülye voltam, és amiért nem tudtam már rég túltenni magam rajta. Vicc az egész. Szakítok vele, majd az első adandó alkalommal visszaszaladnék hozzá. Azt hiszem, erre mondják, hogy a szeretet sok mindent képes elfelejteni.
Még a következő héten is önmagam ostorozását folytattam, miközben próbáltam a tévében valami elfogadható műsort keresni, mondanom sem kell, sikertelenül. Épp duzzogva hátravágtam magam, és egy kiadós hisztit akartam lenyomni saját magamnak, amikor megszólalt a csengő. Remek, tuti anyu az, hiszen ő az egyetlen ember, aki mindig ráérez, hogy mikor nincs kedvem senkihez.

Kelly-féle felejtős nap

Sziasztok drágáim!

Több dolgot is szeretnék mondani, mielőtt olvasni kezdetek, remélem, hogy nem ugorjátok át, és hagyjátok ezeket a sorokat figyelmen kívül, ugyanis ez is hozzátartozik a bloghoz, és a legtöbb esetben fontos dolgokat tartalmaz.
Az első ilyen az, hogy megint bocsánatot kérek az egy hetes kimaradásért. A chatben már olvashattátok az indokokat, de ha valaki nem tette meg, hát itt vannak újra, kicsit bővebben: Május közepén megkezdődött a vizsgaidőszak, eleinte kilenc vizsgával számoltam, ami alapjáraton baromi sok (tudom, vannak, akiknek még több van, részvétem), de annak ellenére, hogy még álmomban is tanultam sikerült meg is buknom az egyiken, szóval mennem kellett javítani, stb... végül pedig tizenegy vizsgánál kötöttem is. Most jelenleg még négy van hátra, remélem, ezek már jól fognak menni, mindenesetre én igyekszem. Nem untatlak titeket a nyűgjeimmel tovább, csak szeretném, ha tudnátok, nem azért nincs friss, mert egy lusta dög vagyok. 
A második dolog, amit mondani szeretnék az egy hatalmas nagy, óriási, világméretű köszönöm mindenkinek, aki olvassa a blogom. Azoknak is, akik nem írnak nekem hozzászólást, akik nem pipálnak, de folyamatosan növelik az oldal látogatottságát. Remélem, nektek is ugyanannyira tetszik a történet, mint a többieknek, akik adnak nekem némi visszajelzést. Az előzőnél nagyobb köszönöm jár azoknak, akik kitöltötték a kérdőívet, köszönöm a benne lévő kedves szavakat, azt, hogy szántatok rám ennyi időt. Remélem, tudjátok, hogy imádlak titeket! Egyébként a kérdőívet még mindig kitölthetitek, kitettem oldalra a linket, hogy könnyen megtalálhassátok, és ne kelljen visszakeresgetni, illetve ha van rá igény, akkor a történet végével kitenném az eredményét is. Írjatok a chatben vagy kommentben, hogy kíváncsiak vagytok-e rá, és ha igen, majd összegzem őket, és megmutatom nektek.
Harmadik napirendi pontunk, hogy már csak egy rész van hátra ezen kívül. Nagyon hamar eltelt az idő, de én az írás és az üzeneteitek olvasása minden percét élveztem. Ha csak fele annyira örültetek ennek a blognak, mint én, akkor már nagyon elégedett vagyok :) Mindenesetre nem kell búcsúzkodnunk, mert ha ennek vége, új történetbe kezdek, sőt ami azt illeti, már el is kezdtem egy ideje, gondolatban pedig megvan az egész. Erről részletesebben majd az utolsó fejezet után fogok írni, szóval számítsatok rá, hogy nem szabadultok tőlem. Örültök?
Én tudom, hogy minek örülnétek ám a legjobban. Ha befognám a szám, és olvashatnátok a következő részt, ugye? Nos, én teljesítem minden kívánságotokat. Jó olvasást!

xxx Larissa


Hiába tettem fel napszemüveget, amikor kiléptem a lakásából, másnapra így is megírta az újság, hogy Liam egyedülálló. Szörnyű volt olvasni, mivel teljesen hivatalossá tette, én pedig nem akartam elhinni, hogy tényleg vége a kapcsolatunknak. Már másnap rettenetesen hiányzott. Este, amikor lefeküdtem arra gondoltam, hogy most simán itt lehetne, és addig cirógathatna, amíg el nem alszok, és nehéz volt elfogadni a tényt, hogy ez nem fog többé előfordulni. Tudom, én hoztam a döntést, de ettől még egy fikarcnyival se volt könnyebb.
Hazaköltöztem, mert nem bírtam elviselni anya és apa aggódó arcát, a sütiket, amiket azért csináltak, hogy jobb kedvre derítsenek. Csak rosszabbá tették. Ráadásul a húgom, nem tudom, milyen megfontolás alapján, de úgy döntött, hogy directionerré válik, és nem igazán örültem neki, amikor a Little Things felszólalt a szobájában. Képtelen voltam tovább maradni.
A hét második felében pedig nemcsak a családi házat hagytam el, hanem Londont is. Elfogadtam egy felkérést, és annak ellenére, hogy azt mondták, elutaznak ide, ha nem akarok repülőre ülni, inkább az utazást választottam. Felhívtam Kellyt, hogy csütörtökön landol a gépem Los Angelesben, megkérdeztem, hogy be tud-e magához fogadni egy pár napra, és mivel a válasz igen volt, nála töltöttem a napjaimat.
- Na, elég volt csajos! – libbent be a nappaliba. – Ma részese leszel egy Kelly féle felfrissítő körútnak, mert nem bírom nézni, ahogy a kanapén szenvedsz.
Még az első nap elmeséltem neki mindent, utána viszont igyekeztem elfojtani magamban az érzéseimet, ennek ellenére úgy tűnt, hogy mégis kiszúrta, valójában mennyire pocsékul vagyok.
- Azt azért megtudhatom, hogy ez mégis mit takar egészen pontosan?
- Majd meglátod. Annyit elárulok, hogy a nap végén találkozni fogunk valakivel – dörzsölte össze a tenyerét, majd felszólított, hogy kapkodjam magam.
Első utunk egy masszőrhöz vezetett, ahol tetőtől talpig átmasszíroztak minket. Nagyon jó ötlet volt, mert éreztem, ahogy fokozatosan ellazulok, majd teljesen kikapcsolok. A második jelenésünk a fodrásznál volt, ahol nem volt kötelező nekem is vágatnom, de ha már ott voltam, felfrissítettem egy kicsit a kinézetemet én is. Semmi extra, csak a végéből pár centi, illetve egy festés. Harmadjára a manikűröshöz mentünk, és miközben készültek a körmeink beszélgettünk. Annyira elterelte a figyelmemet, hogy tényleg nem volt időm arra gondolni, hogy miért szakítottam Liammel.
- Most már elmondod, hogy kivel találkozunk? – próbáltam belőle kiszedni, de csak a fejét rázta. Sóhajtva tettem le a dologról, aztán a körmömet kezdtem vizslatni, ami idő közben elkészült. Nagyon tetszett, és ami azt illette, rám is fértek már ezek a dolgok.
Azt hittem, hogy ezzel vége a napnak, de bementünk a plázába is, ahol Kellynek szándékában állt felvásárolni az összes boltot. A lábamat is lejártam, mire úgy gondolta, hogy mára elég. A kezemben alig fértek el a szatyrok, de Kellyt nézve én inkább nem is panaszkodtam. Szinte egyensúlyozva haladt előre, és egyáltalán nem látszott ki a vásárolt holmija közül.
- Mikorra fogunk ezzel a sok cuccal hazaérni? – nyavalyogtam neki.
- Még nem megyünk haza, de majd legfeljebb hívunk taxit.
Azzal, hogy még mindig nem végeztünk, jóformán kiakasztott. Rettentő fáradt voltam a mai nap után, és elképzelni se tudtam, hova akar még menni, aztán figyelmeztetett, hogy van egy találkozónk is. Idő közben teljesen elfelejtettem. Igazából nemcsak ezt, hanem az összes rosszat, ami a héten történt velem. Ám azonnal visszatértek, amikor rájöttem, hogy mennyire elfelejtkeztem magamról a nap folyamán.
- Az étkezőknél vár ránk – pillantott a telefonjára, amikor pityegni kezdett.
- De kicsoda? – Még mindig nem árulta el, úgyhogy kezdett egy jókora lyuk nőni az oldalamra.
- Nyugalom, két perc és megtudod – vigyorgott rám szemtelenül. Állítom, élvezte, hogy kínozhat.
A kettőből azonban öt lett, ugyanis háromszor kellett megállni, mert nem bírta cipelni a ruhákat, illetve kiegészítőket tartalmazó táskákat.
- Ok, megérkeztünk. Hol van az a titokzatos valaki? – néztem kíváncsian barátnőmre.
- Sziasztok! Ha én vagyok a titokzatos valaki, akkor itt vagyok – szólalt meg a hátam mögött egy srác. Mély, rekedtes hangját azonnal felismertem, és nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak.
- Szia, Harry! Hát te? – kérdeztem meglepetten.
- Ezt a kedves fogadtatást – rázta meg hitetlenkedve a fejét. - Én itt lakok, és te mi járatban? – Miközben várta a válaszom, Kellyhez lépett és egy feltűnően hosszú puszit nyomott az arcára, közben pedig gyengéden átölelte.
Minden rossz érzésem ellenére, elmosolyodtam, amikor megláttam azokat az apró jeleket, amiket csak az egymás számára szimpatikus emberek mutatnak. A nagy vigyorgásban el is felejtettem, hogy felenem kellene kérdésére, de amikor mind a ketten felém fordultak, elrejtettem mindentudó mosolyom, és válaszoltam.
- Dolgozni jöttem, és Kelly szállásolt el.
- Mikor lesz fotózásod? – kérdezett vissza.
- Igazából már végeztem vele két napja, de nem volt kedvem hazamenni - vallottam be elfojtott hangon, amiből ő azonnal levágta, hogy mi a helyzet.
Reméltem, hogy nem fog semmilyen véleményt alkotni, illetve hogy diszkréten elkerüli a témát, de nem. Zavartalan arccal kezdett el kérdezgetni a miértekről és a jelenlegi érzelmi állapotomról. Baromi kellemetlenül éreztem magam, hiszen szívesen meséltem volna neki, de nem akartam semmi olyat, amit tovább adhatott volna Liamnek. Másrészt pedig elég rosszul érintett, hogy ilyen konkrétan rákérdez a dolgokra, mert ő volt az első, aki nem úgy próbált segíteni, hogy nem beszélt róla. Szavai újra szembesítettek a szakítással, ami teljesen elkeserített, és a beszélgetés hátra lévő részében nem is igazán szólaltam meg. Szerencsére jól elvoltak, így még az én savanyú ábrázatom sem rontotta el a hangulatukat.
Nyolc körül úgy döntöttek, ideje hazamenni, és én voltam az első, aki felpattant a helyéről. Tévedés ne essék, nem a társasággal volt bajom, sőt ami azt illeti, örültem, hogy találkoztam Harryvel, mert kiderült, hogy attól, hogy Liammel végeztünk, még nem fognak a többiek is szó nélkül elsétálni mellettem.
Motorral volt, ezért mi taxit hívtunk, viszont kifizette az utazási költséget, még ketten se tudtuk róla lebeszélni. A sofőr a száját húzva figyelte, ahogy a szatyrokkal szenvedünk a beszállásnál, de nem szólt semmit, elvégre ő van értünk vagy mi a fene.
Otthon én fáradtságra hivatkozva az ideiglenes szobámba vonultam. Elrendeztem a bőröndömben lévő ruhákat, hogy az újonnan vettek is beleférjenek, aztán a fürdőbe mentem, ahol jó sokáig áztattam magam. A forró víz ellazított egy kicsit, de hamar kihűlt, úgyhogy ki kellett másznom. Miután megtörölköztem, felkaptam a rövid nadrágom és a pólót, amiben aludni szoktam, szóltam Kellynek, hogy kész vagyok, aztán visszatértem a szobába.
Fáradt voltam ugyan, de még nem akartam aludni, ezért a laptopomat kezdtem bújni, és válaszoltam néhány embernek, aki nem Liam felől érdeklődött. Már épp össze akartam csukni, hogy nyugovóra térjek, amikor Liam posztolt twitterre.
Többször is végig olvastam, mire végül felfogtam szavait. Szinte biztos voltam benne, hogy az üzenet nekem szól, ami miatta szörnyen kezdtem érezni magam. Na, nem mintha eddig olyan csodálatosan lettem volna. Patakokban kezdett ömleni a könnyem, ám most nemcsak magam miatt. Nem akartam, hogy hamar tovább lépjen, mert az azt jelentette volna, hogy nem jelentettem sokat neki, de rosszat sem akartam neki, így rossz volt látni, hogy ő is szenved. A kiírással pedig megnehezítette a dolgomat. Képtelen leszek tovább lépni, ha ő ilyeneket fog írni.
Lehajtottam a laptop tetejét, aztán megpróbáltam elaludni, de a sírás nem csillapodott, így pedig esélyem sem volt átlépni az álmok mezejére. A telefonomat piszkáltam, megírtam egy üzenetet Liamnek, de nem tudtam, hogy elküldjem-e. Hiányzol. Csak ez az egy szó volt, mégsem éreztem helyesnek.
Kifújtam az orrom, majd a konyhába mentem egy pohár vízért. A pultnak támaszkodva kortyolgattam, hátha sikerül magam összeszedni, de kudarcot vallottam. Dühösen dőltem az asztalra. Nem hiszem el, hogy még mindig ugyanolyan rosszul érzem magam, mint a szakítás első napján. Miért vagyok ennyire gyenge? Azt hittem, így jobb lesz, de csak egyre elviselhetetlenebb.
Visszatettem a poharat a helyére, és szipogva indultam vissza az ágyba, csakhogy neki ütköztem egy mellkasnak. Nagyon megijedtem, hogy milyen férfi lehet a lakásban, de amikor megszólalt, azonnal megnyugodtam.
- Lara, mi a baj? - kapott el, mielőtt elestem volna. Keserű pillantással néztem fel Harryre, aki rögtön észrevette a könnyeimet, amelyek újból csordogálni kezdtek. Harry azonnal magához vont, én pedig nem foglalkoztam többé azzal, hogy mit mond majd Liamnek. Szükségem volt egy ölelésre, arra hogy kisírjam magam valakinek a vállán, és most ő volt kéznél. Türelmesen simogatta a hátam, amíg végül meg tudtam szólalni.
- Te mit csinálsz itt? – kérdeztem aztán. Bár nem sok kérdést hagyott nyitva az a tény, hogy éppen kilopakodni próbált Kelly szobájából.
- Hát ő… – vakarta meg a tarkóját, aztán megtalálta a menekülő utat. – Nem érzed magad egy kicsit szemtelennek, hogy ezt a kérdést másodjára szegezed hozzám a mai nap folyamán? – vigyorodott el, én pedig megforgattam a szemem.
- Nem lehetne, hogy ezt a találkozást elfelejtjük? Én úgy teszek, mintha nem tudnék a kis légyottotokról, és te sem beszélsz senkinek arról, hogy… - nem tudtam befejezni, mert már nyújtotta a kezét, hogy megkössük az alkut. – Ja, és Harry! Ne használd ki Kellyt – figyelmeztettem, mire ő bólintott, és utánozni kezdett.
- Ja, Lara! Ne tegyétek tönkre egymást – kacsintott rám. Na, most akkor ki is a szemtelenebb?
 - Oké. Én most visszamegyek a konyhába, és úgy teszek, mintha még csak most indulnék el a szobába – eresztettem meg felé egy gyenge mosolyt, megvártam, amíg elsétált, aztán én is folytattam a saját utamat.