Hódító hadjárat

*Dun-dun-duuunn* Itt az utolsó rész, ami igazából még mindig nem varrja el a szálakat, szóval minden az epilógusból fog kiderülni. Most nem szövegelnék sokat, egyrészt tanulnom kell, másrészt hat oldalas a rész, szóval már írtam bőven eleget. Nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre, úgyhogy legyetek szívesek írjatok véleményt, és pipáljatok. 

xxx Larissa

Harry betartotta az ígéretét, mert Kelly nem kérdezett semmit ezzel kapcsolatban, szóval én sem tudtam kifaggatni őt, hogy mi a fene van közöttük. Mindenesetre elég vidám volt másnap, úgyhogy nem aggódtam érte. Ha pedig komolyra fordul a dolog, úgyis el fogja mondani, ezért nem haragudtam rá a hallgatása miatt.

Hétvégén haza kellett utaznom, mert egyike voltam azoknak a modelleknek, akiknek a hétfőn kezdődő divathéten részt kellett venniük. lelkes voltam a dolog miatt, és alig vártam, hogy megérkezzek. Hiányzott már Amanda is, Andyről pedig ne is beszéljünk. Idejét sem tudom már, mikor láttam utoljára.

„Mikor érsz rá? Találkozhatnánk:) Szólj Andynek is. L.” – írtam meg az SMS-t barátnőmnek.

„Ha ráérsz, gyere át most.” – jött szinte azonnal a válasz.

„Reptéren vagyok, hazaviszem a cuccom, és megyek is.”

„Várunk, siess!!”

Mosolyogva ültem be a taxiba, alig vártam, hogy végre lássam őket. Teljesen kicseréltnek éreztem magam, mióta éjszaka találkoztam Harryvel. Sokkal pozitívabban láttam a dolgokat. Nem tudom, mi történt, de egyáltalán nem bántam. Amikor hazaértem, kiszedtem a postaládából a leveleket, amelyekről úgy gondoltam, csak csekkek és szórólapok, ezért ledobtam őket az asztalra anélkül, hogy átnéztem volna. Majd este, ha hazajöttem Amandától. Gyalog indultam el hozzá a már jól ismert útvonalon, útitársam pedig a nagy mosoly volt, ami az arcomon ült. Andy nyitott ajtót, majd alaposan megölelgetett, végül pedig az egész egy rettentő csikizésbe ment át. Amanda kíváncsian jött elő, hogy mi ez a visítozás, majd végül megmentette az életem.

- Hülye egy ötlet volt, hogy találkozni akartam veled – címeztem a vicces megjegyzést Andynek.

- Most miért? Legalább nevettél. De most megsértetted az érzékeny lelkem, soha többé nem állok veled szóba – vonult ki a nappaliból. Amanda legyintett egyet, majd faggatni kezdett.

- Milyen volt LA? Láttam alaposan bevásároltál – kacsintott.

- Hol? – kérdeztem vissza. Nem láttam fotósokat, szóval meglepődtem, hogy tudott róla.

- Interneten, nem lényeg – legyintett, majd gyorsan tovább lépett. – Mikor mutatod meg, mit vettél? Ú és még csak most látom, jó a hajad – fogott egy tincset az ujjai közé. Aranyos volt, hogy ilyen izgatott volt.

- Na, szép. Még csak meg se hat titeket, hogy elmentem – lépett be Andy a szobába, és leült közénk. Gondolom, arra számított, hogy majd elkezdünk könyörögni neki, hogy jöjjön vissza hozzánk, de mivel nem foglalkoztunk vele, elunta magát.

A délután folyamán rengeteget nevettünk, remekül elvoltunk, de amikor sötétedni kezdett, elindultam haza. Az időeltolódás miatt is fáradt voltam, meg szerettem volna végre egy kicsit otthon is lenni. Miután megígértették velem, hogy hamarosan újra találkozunk, elbúcsúztunk, és hazamentem. Szép volt a város, ahogy a félhomályban ki volt világítva, úgyhogy egy hosszabb utat választottam, így történt, hogy a Funky Buddha előtt haladtam el, amikor három lány leszólított. Cigizni jöhettek ki a szórakozóhelyről, és szerintem már enyhén be is voltak csiccsentve.

- Szia Larissa – köszönt az egyik. A fél melle ki volt esve a ruhájából, a másik is alaposan fel volt pakolva, úgyhogy kissé lesajnálóan néztem rá. – Készíthetünk képet? – kérdezte egy másik, akinek a szoknyája volt annyira felcsúszva, hogy szerintem hátulról meg lehetett mondani a bugyija színét. Felvettem a legszebb mosolyomat, és megcsináltuk a képeket.

- Életem legjobb estéje. Először Liam, aztán Lara csinál velem közös képet. Nem hiszem el – kezdett el vékony hangon beszélni.

- Liam is itt van? – kérdeztem vissza azonnal, meggondolatlanul.

- Igen, és boldogan készített velünk képet – igazgatta a melleit a számomra legunszimpatikusabb csaj. Vettem egy nagy levegőt, és legyőztem a féltékenységemet. Egyrészt nem volt hozzá jogom, másrészt Liam nem nézett volna még csak rá se erre a csajra. Ugye?

- Persze, szereti a rajongóit – hangsúlyoztam ki az utolsó szót. – További szép estét lányok – búcsúztam el tőlük, aztán elindultam. Még hallottam, ahogy a bögyös megjegyzi, hogy sose bírt engem, örül, hogy Liam kidobott, de nem foglalkoztam vele. Ugyan mit tud ő az egészről? Nemhogy a miérteket, de még a valós eseményeket sem ismeri.

Otthon a kanapéra vetettem magam, bekapcsoltam a TV-t, és a korábban az asztalra dobott leveket kezdtem el bontogatni. Gáz, víz és villanyszámla. Mi más lett volna. Meg persze telefonszámla, amit inkább meg se néztem, mert tudtam, hogy rengeteg, mivel sokat telefonáltam külföldről. Ezek után átlapoztam a reklámújságokat, hátha találok benne valami érdekeset, amire szükségem lehet, de nem így lett, ezért hátradőltem, közben pedig egy ügyes mozdulattal az asztalra dobtam a papírhalmot. Egy darabig csúszott az asztalon, majd megállt, viszont valahonnan kicsúszott egy eddig még nem látott boríték. Kíváncsi voltam, hogy mi az, és amikor a boríték elején megpillantottam Liam nevét, bizonytalanul téptem fel a tetejét. A borítékban egy igencsak gyűrött, félbehajtott lap volt, ami arról árulkodott, hogy sokat gondolkozhatott fölötte. Talán nem volt benne biztos, hogy elküldje-e.

Biztos meg fogsz lepődni, amikor meglátod a borítékot. Ha arra gondolok, milyen fejet fogsz vágni… nos, remélem, nem zaklatlak fel vele. Nem tudtam, hogy felhívjalak vagy SMS-t küldjek, vagy mi legyen. Szerintem még senkinek nem írtam levelet, de félek, hogy nem veszed fel a telefont, nem válaszolt az üzenetemre, és ha erre nem kapok választ, még mindig hihetem, hogy elkeveredett a postán, és nem kaptad meg.

Halványan elmosolyodtam, miközben ezeket a sorokat olvastam. Tényleg ki az, aki manapság postán keresztül levelezik? Az indok viszont rettentő aranyos volt.

Nem szeretnélek felkavarni, lehet, hogy te már régen elfelejtettél. Ha így van, sajnálom, hogy zavartalak. De nem tudok aludni. Hiányzik az ölelésed, a hangod, a mosolyod. Hiányzik, hogy nem veszed ki a kezemből a cigit. Furcsa, de ha rágyújtok, te jutsz az eszembe.

Hm… nem túl hízelgő, hogy egy káros szenvedélyről én jutok az eszébe, ráadásul pont emiatt veszekedtünk a legtöbbet. Kitöröltem egy könnycseppet a szememből, aztán továbbolvastam.

Hiányzik minden, amit veled csináltam. Nem tudlak kiverni a fejemből. Nem is tudom, minek örülnék jobban. Ha azt mondanád, hogy te már túlléptél rajtam, vagy ha azt, hogy ugyanúgy szenvedsz. Nem akarom, hogy neked rossz legyen. Hagytalak elmenni, mert hittem, hogy boldogabb leszel nélkülem, és ha nem így van, akkor feleslegesen kínzom magam. De azt akarom, hogy szeress úgy, mint én téged, mert nem bírom. Nem tudom tovább játszani, hogy jól vagyok, mert nem. Hiányzol! Liam

Megsemmisülten tartottam a kezemben a levelet. Hogy hihette, hogy én már el is felejtettem? Hisz még most is ugyanúgy szeretem, mint régen. Nem tudom, miért hittem, hogy jobb lesz nekem nélküle, ő pedig hogy hagyhatta, hogy elkövessem életem legnagyobb hülyeségét? Most meg fogalmam sincs, mit tegyek. Hiba lenne visszamászni egy ilyen lehetetlen kapcsolatba, de nélküle se jobb. Ráadásul ő is szenved. Még vagy háromszor átolvastam a levelét, végül pedig úgy döntöttem, tudatom vele, hogy megérkezett a levét, és olvastam, viszont nem folyamodtam kőkori eszközökhöz, mint ő, hanem felmentem twitterre, és oda posztoltam. „Ki küld levelet manapság postán? o.O Valaki, akit még mindig nagyon szeretek.” Vicces volt, ahogy rengetegen azonnal találgatni kezdték, ki az a személy, akiről beszélek, de természetesen senkinek nem mondtam meg.

A levél annyira megviselt, hogy úgy döntöttem, tényleg ideje ágyba bújni. Nem akartam gondolkozni, az alvás pedig egy tudatlan állapot, szóval pont erre volt szükségem. Szerencsére az álmaim sem gyötörtek, úgyhogy másnap reggel viszonylag kipihentem ébredtem. Takarítással kezdtem, majd miközben elindultam a divathét helyszínére, aminek idén az egyik neves fotóstúdió szolgál helyszínéül, befizettem a csekkeket, amiket kaptam. Nem szerettem halogatni, mert egy idő után elfelejtkezem róluk, és nem lesznek befizetve.

Amikor megérkeztem, már hatalmas nyüzsgés volt. A fények be voltak kapcsolva, de csak azért, hogy a beállításokat végezzék rajtuk. Gondolom, tegnap már mindent megcsináltak, de az utolsó simításokat mára hagyták, ezért szaladgált annyi ember keresztül-kasul a hatalmas teremben. A székeket kikerülve próbáltam meg eljutni a másik oldalra, amikor egy ideges hangot hallottam meg.

- Jézusom! Már a modellek is érkeznek? Mennyi az idő? – Elég kétségbeesetten hangzott, ezért a középen álló nő felé fordultam, és megnyugtattam, hogy csak én voltam ennyire szorgalmas, hogy legalább egy órával előbb bejöttem, ami persze megint csak azt bizonyította, hogy valamit el akartam felejteni. Ez a valami pedig Liam levele volt.

A nő hozzám lépett, hogy bemutatkozzon, így kiderült, hogy azért ennyire ideges, mert ő a rendezvényszervező, és szerinte teljesen el vannak maradva. Nagy meglepetésére felajánlottam, hogy segítek, de ő csak a fejét rázta, mert elmondása szerint, csak ilyen legalja munkát tudna nekem adni, ami takarítást takar. Hát tényleg szörnyű, mert én aztán soha nem szoktam söprögetni, meg ilyenek... Nem szeretem, amikor általánosítanak egy üresfejű modellel, aki még csak mosogatni se hajlandó, mert letörik a műkörme, úgyhogy felkaptam a partvist, ami a kifutó oldalának volt támasztva, és a díszletről lehullott maradékokat kezdtem el felszedegetni. Clair, a rendezvényes nő egy darabig szinte tátott szájjal nézte, hogy mit csinálok, aztán rájött, hogy neki is van saját dolga, és ő is nekilátott.

Egészen addig segédkeztem, amíg a fodrász be nem futott, és nem szólt, hogy ha már úgyis itt vagyok, akkor elkezdi velem, szóval üljek le. Teljesítettem kérését, és miközben ő elkezdte csinálni a hajam, valamit magyarázott arról, hogy milyen lesz, de nem nagyon figyeltem, mert most, hogy leültem, már nem terelte el semmi a figyelmem. A legjobban az izgatott, hogy vajon miért írta meg a levelet. Hiszen válaszoltam rá, mégsem csinált azóta semmit, amiből azt gondolnám, hogy tényleg vissza akar kapni. Mondjuk biztos elfoglalt a turnéval, mivel tegnap véget ért a szünetük.

Annyira elgondolkoztam, hogy csak akkor vettem észre, hogy már egy csomóan megérkeztek, amikor elkészült a hajam. A helyemre Sarah ült, én pedig átballagtam a sminkeshez.

- Már most rengetegen vannak odakint – mondta valaki izgatottan. Nem tudtam, hogy Amanda ideért-e már, de mivel foglaltattam neki helyet, biztos nem törte magát annyira, hogy korábban jöjjön.

- De szép lettél. El se hiszem, hogy ugyanaz a lány vagy, aki előbb söprögetett – jelent meg mellettem Clair.

- Mi az Lara, nem fizetnek meg eléggé a modellkedését? – nevetett fel az Lilian, és mivel tudtam, hogy csak ugrat, én is elnevettem magam.

- Ezért még jövök neked eggyel, szóval ha bármi kell, keress fel – nyújtotta át a névjegykártyáját, amit bár nem hiszem, hogy fogok valaha használni, azért elvettem, és mosolyogva megköszöntem.

A show kezdetéig a telefonom képernyőjét bámultam. Nem is tudom, mit vártam. Talán egy üzenetet Liamtől, hogy sok sikert életem első divathetéhez. Bár honnan tudhatta volna, hogy én itt vagyok? Egyébként, ami azt illeti, eléggé izgultam. Örültem volna, ha mondjuk Kelly itt van velem, de én voltam az egyetlen, aki még sosem vonult végig nagyközönség előtt. Mindenki nyugodtan készülődött, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha én lennék a megtestesült nyugalom. Odakint a műsorvezető már a vendégeket üdvözölte, majd elkezdte felkonferálni a tervezőket, akik a ruháikról mondták el a lényegesebb információkat. Hála a jó égnek nem én voltam az első, akinek ki kellett lépnie a közönség elé, valahol a középmezőnyben voltam. Az első ruha már rajtam volt, ha engem kérdezek, sose vettem volna fel, ha nem kötelező. Amikor kiléptem a színpadra, körbe se mertem nézni. Az első sorokban nagyon jól tudtam, olyan nevek ülnek, akiket eddig példaképnek tekintettem, de ha megláttam volna őket, teljesen biztos, hogy leszédültem volna az emelvényről. Előrenézve, érzéstelen arccal sétáltam előre, majd vissza, ahogy az meg volt írva. A második ruhában már magabiztosabb voltam, így a kifutó végén a fordulásnál feltűnésmentesen körbepillantottam, hátha megtalálom Amandát, de helyette Harryn akadt meg a szemem.

A bemondóban folyamatosan mondták a ruha információit, én pedig azon gondolkoztam, mit keres itt Harry, amikor neki turnén kellene lennie. Aztán a harmadik körben már azt is megláttam, hogy nem egyedül jött. Liam ült mellette, valamit épp mondott neki, én pedig onnantól kezdve elkezdtem fokozottan ügyelni a lépéseimre, mert attól féltem, hogy idegességemben kitöröm a bokámat. Mit csinálnak itt? Örültem, hogy nem látom, a szívem őrült iramban kalapált, és ha nem lett volna rajtam egy halom alapozó, az is látszott volna, hogy mennyire kipirosodtam, de a lehető legrosszabbkor bukkant fel. Miközben átvettem a negyedik ruhát, ami egy ideig egyben az utolsó is volt, azt hajtogattam, hogy profi vagyok, és végig csinálom rezzenéstelen arccal a maradék egy körömet. Miután ez megtörtént és egy ideig semmilyen más dolgom nem akadt, írtam egy üzenetet Harrynek, hogy mit csinál itt.

„Lányokat válogatok;)” – válaszolt vissza komolytalanul.

„Mi lesz Kellyvel?” – kérdeztem rögtön, próbálva fenntartani a beszélgetést.

„Csak viccelek. Elkísértem VALAKIT!” – írta nagy betűkkel az utolsó szót. Nem válaszoltam rá, így nem sokára kaptam egy újat. „Hol vagy?”

Francba, gyorsan el kellett döntenem, hogy akarok-e találkozni Liammel vagy sem. És természetesen akartam, még ha hatalmas hülyeség is volt.

„Színpad bal oldalán a függönynél.” – válaszoltam egy pár perc után, majd kinéztem a függöny mögül, hogy lássam, elindulnak-e. Valamit odaadott Liamnek, gondolom a telefonját, mire ő felállt, és elindult felém. Két biztonsági állt mellettem, akik gyanúsan méregették a közeledő Liamet. Fenébe, egyedül jön, és fogalmam sincs, mit csináljak.

- Ismeri? – fordult felém az egyik security feliratos hapsi, mire bólintottam egyet.

- Szia! – állt meg előttem, mire idétlenül intettem egyet. A két biztonsági őr idáig bírta figyelni a szerencsétlenkedésemet, és nevetve elfordultak. – Hogy vagy? – kérdezte végül. Hogy tud ilyen laza lenni?

- Öhm… megvagyok. – Vissza akartam kérdezni, de hamarabb szólalt meg.

- Nem hangzik jól. Őszintén? – Elfelejtettem, hogy túl jól ismer.

- Oké. Kicsit ideges vagyok. Ez az első ilyen rendezvény, amire meghívtak. Plusz zavarban érzem magam, mert fogalmam sincs, hogy beszélgessek a váratlanul felbukkant exemmel – vallottam be. Ő kérte…

- Ugyan már! Te vagy a legszebb, legcsinosabb az összes közül. Úgy sétálgatsz azokban a bokakitörős cipőkben, mintha mezítláb lépkednél, és olyan vagy a színpadon, mintha a díszlet megkoronázása lennél – simított végig a karomon, minek hatására libabőrös lettem. Én talán el tudtam volna rejteni, hogy még mindig ekkora hatással van rám, de a testem önálló életet élt.

- Még mindig elfogult vagy – hajtottam le a fejem mosolyogva.

- Nem hinném. Harry megkérdezte, hogy akarok-e még tőled valamit, mert ha nem, akkor ő bepróbálkozna – nevetett fel, az én gyomrom pedig görcsbe rándult.

- És mit válaszoltál? – próbáltam megtudakolni a válaszát.

- Én vagyok itt, és nem ő - döntötte oldalra a fejét, a gyomorgörcsöm pedig apró pillangókká változott. Szóval még mindig vissza akar kapni. Szerintem várt valami reakciót, de fogalmam sem volt, mit mondjak, így egy kis időre beállt a csend közöttünk. A színpadot néztük, ahol a többiek még ruhákat mutattak be.

- Az a lány, a piros, az előbb majdnem elesett – mondta végül.

- Örülök, hogy te vagy itt, és nem Harry – mondtam szinte vele egyszerre, mire elmosolyodott.

- Akkor nem bánod, ha valamelyik nap felhívlak? – kérdezte, mire hevesen megráztam a fejem. – Rendben. Nem tartalak fel tovább, meg Harry azt mondta, hogy ne tűnjek el sok időre, mert pofátlanság.

- Igaza volt – nevettem el magam. – Üdvözlöm, és add át neki, hogy Kelly.

- Csak ennyit? – kérdezett vissza, mire bólintottam. – Rendben. Majd hívlak – ígérte meg, aztán intett egyet, elfordult és elment.

Madarat lehetett volna velem fogatni. Egész nap vigyorogtam, a kifutón úgy kellett visszafognom magam, nehogy ugrándozni kezdjek. Pedig képzeljétek el milyen vicces lett volna. A két srác nem ott a végéig, viszont mielőtt leléptek, Liam írt nekem egy üzenetet. „Szívesen néznélek még, de mennem kell. Hívlak majd;)” Épp ezen mosolyogtam, amikor a kezembe nyomtak egy fürdőruhát, hogy siessek, mert mindjárt én jövök.

Amanda a végéig itt maradt, hogy együtt tudjunk hazamenni. Gondolom, miután látta Liamet és Harryt mindenképpen ki akart faggatni, hogy most mi is a helyzet. Hosszasan ecseteltem neki a tegnapi levelet, illetve a beszélgetésünket is, amire ő csak hümmögött, majd kijelentette, hogy készüljek fel, mert szerinte holnapra már újra a barátnője leszek. Nem nagyon tudtam rá reagálni, mert megérkeztünk ahhoz az utcához, ahonnan különböző irányba kellett folytatnunk a maradék utat, így el kellett köszönnünk egymástól. Gyorsan sétáltam le azt a pár utcát, ami még hátra maradt, mert esőfelhők gyülekeztek, és nem volt kedvem elázni. Az ajtóm előtt egy nagy piros doboz állt, fehér masnival átkötve. Majdnem átestem benne, mert nem figyeltem oda, majd miután sikerült megtalálnom az egyensúlyom, és az ajtót is sikeresen kinyitottam, becipeltem magammal. Lerúgtam a cipőmet, aztán rögtön nekiestem a küldeménynek, amin sehol nem láttam nevet. A doboz egy virágcsokrot rejtett, amire vetettem egy pillantást, de aztán a kártyát kezdtem keresni, hogy megtudjam, kitől kaptam. A doboz alján meg is találtam a keresett kis papírdarabot, amin a következő volt olvasható:

Olyan szép voltál ma, mint ezek a virágok. Csók, Harry.

UI: Vicceltem, Liam vagyok .x

Jó ég! Egy pillanatra megállt bennem az ütő, amikor elolvastam Harry nevét, utána viszont nagyot nevettem. Annyira bolond. Én pedig annyira szeretem. Gondoltam, ha már ő vicces kedvében volt, akkor én is meglepem valami hasonlóval, így hát írtam neki egy üzenetet. „Szia, Harry! Persze, találkozhatunk szombaton.” Elküldtem, majd írtam egy újat: „Úristen, rossz helyre küldtem, bocsi.” Végül pedig egy harmadikat: „Vicceltem. Köszönöm a virágot, Liam:)”

Ezzel a pár üzenettel kezdődött meg a rengeteg SMS-ünk. Egész héten, amikor csak időnk volt válaszoltunk a másiknak. Beszélgettünk mindenféléről, volt olyan is, hogy csak azért írt, hogy elmondja, mennyire hiányzok neki, viszont ez volt az utolsó, azóta nem kaptam választ, szóval fogalmam sem volt, hogy állunk egymással. Megfordult a fejemben, hogy csak én képzeltem bele túl sokat, pedig ő csak a barátságunkat akarta visszahozni. Végül ez a gondolat bebetonozta magát az agyamba, és nem hagyott nyugodni. Szidtam magam, amiért ennyire hülye voltam, és amiért nem tudtam már rég túltenni magam rajta. Vicc az egész. Szakítok vele, majd az első adandó alkalommal visszaszaladnék hozzá. Azt hiszem, erre mondják, hogy a szeretet sok mindent képes elfelejteni.

Még a következő héten is önmagam ostorozását folytattam, miközben próbáltam a tévében valami elfogadható műsort keresni, mondanom sem kell, sikertelenül. Épp duzzogva hátravágtam magam, és egy kiadós hisztit akartam lenyomni saját magamnak, amikor megszólalt a csengő. Remek, tuti anyu az, hiszen ő az egyetlen ember, aki mindig ráérez, hogy mikor nincs kedvem senkihez.