Segítség

Meglepi!

Mivel ilyen imádni valóak vagytok, hoztam nektek egy ki "jutalmat". Amikor megláttam, hogy a látogatottság 10.000 fölött van, nem bírtam megvárni a pénteket. Az új részt ezért most hamarabb olvashatjátok. Remélem, örültök neki, és a suli mellett azért lesz időtök elolvasni.

xxx Larissa

*****************************************************

Chapter 6

Másnap kénytelen voltam újra elmenni a boltba, hiszen tegnap nem vettünk végül semmit a nagy ijedtség után. Reggeli után még játszottunk egy kicsit, majd átöltöztem, mert nem akartam az itthoni kényelmes melegítőmben flangálni az utcán. Magam után kezelésbe vettem Elianat is, aki azonban külön mutatvány volt öltöztetni, mert ő akarta kiválasztani magának a cuccokat. Az esetek többségében összeillő ruhadarabokat nyomott a kezembe, hogy adjam rá, ma viszont teljesen párduc mintában akart lenni, nekem meg nem tetszett, így egy kisebb háború tört ki közöttünk. Makacs volt, és amit a fejébe vett annak úgy kellett lennie, ha pedig mégsem, akkor jött a legnagyobb hiszti, amit el tudtok képzelni.

Soha nem hagytam rá a dolgokat, szóval nem értettem, miért viselkedik ilyen csúnyán. Anya szerint csak dacos, és majd kinövi. Apa csak annyit fűzött hozzá, hogy én is erős egyéniség vagyok, de a lányom már most túllő rajtam.

Végül, amikor sikerült meggyőznöm arról, hogy a outfitje nem jó, áttúrta az egész szekrényét, hogy új ruhák után nézzen. A pólók potyogtak kifelé, ahol válogatott, én pedig előre láttam, hogy hiába raktam rendet a szekrényében a múlt héten, újra muszáj leszek hajtogatni. Az ablakon kinézve nagyon jó időnek tűnt. A nap erősen sütött, szóval úgy döntöttem, ahelyett hogy kocsiba ülnénk, elsétálunk a boltba.

- Mami, jöhetek a biciklimmel? – állt meg az ajtóban.

- Most nem – húztam fel a felsőm cipzárját.

- De miért? – Újfent ez volt a kedvenc kérdése. Bárki bármit mondott, mindig a miértek felöl érdeklődött.

- Mert hazafelé már úgysem lesz kedved, és majd nekem kell a kezemben hazacipelni – adtam neki rövid magyarázatot, bár tudtam, hogy úgysem fogja megérteni.

- Lesz kedvem – kötötte az ebet a karóhoz.

- Rendben, de ha megunod, neked kell hazahoznod. Nálam szatyrok lesznek, nem fogok segíteni – figyelmeztettem, de az első szavam után már nem foglakozott vele, mit mondok, csak a garázsba futott, hogy előhozza a futó biciklijét.

Nagyon jól tudtam, hogy nekem lesz igazam, hiszen ismertem már. Na, meg a gyerekek többsége pont ugyanezt csinálja. Esélytelen, hogy bármit is megmagyarázz egy két évesnek, ezért hagytam rá most ezt. Saját magának kell megtapasztalnia a dolgokat, és nem akartam kegyetlen szülő lenni, de amikor sírni kezdett, hogy már nem akar biciklizni, csak rászóltam, hogy akkor tolja. Ha segítek neki, sosem fogja megtanulni, és ha akartam volna se nagyon tudtam volna, mert a vásárolt cuccokat cipeltem, mind a két kezem tele volt.

- Mami! – kezdett bele újra a könyörgésbe.

- Eliana, ne hisztizz! – szóltam rá erélyesebben. – Megmondtam, hogy nem fogok segíteni. Ülj rá vagy toljad!

- De mami – tette le a földre a kis járművet, és duzzogva nézett fel rám. Úgy döntött, hogy innen egy tapodtat sem mozdul, én pedig kezdtem egyre mérgesebb lenni.

Az emberek kerülgetni kezdték a biciklit, ugyanis a járda közepén volt, én pedig próbáltam a lányom lelkére hatni. Épp azt ecseteltem neki, hogy otthon büntetésben lesz, ha nem indul el, amikor egy kocsi megállt mellettünk. Nem értettem, miért húzódott le, amikor a megállni tilos tábla az egész utcára érvényes volt, aztán a kocsi tulajdonosa lassan leengedte a sötétített ablakot, és Harryt ismertem fel a kormány mögött. Nagyokat pislogtam rá, a jelenlététől idegessé és frusztrálttá váltam, legszívesebb elfutottam volna.

- Clair, gyertek, hazaviszlek titeket! – Micsoda? Mégis emlékszik rám? Pedig én azt hittem, nem ismert fel.

- Nem kell, direkt sétálni szeretnénk – utasítottam el azonnal. Bevallom, megijedtem. Én tényleg azt hittem, hogy sosem fogok már vele találkozni. London nagy, ő világ körüli turnékon van, egyáltalán nem ésszerű, hogy két egymás utáni napon is belefussak.

- Ne szórakozz! Mindjárt esik az eső, és nem úgy néztek ki, mintha meglennétek. – Miközben beszélt, az úton haladó kocsik dudálva húztak el mellette, mire ő mérgesen magyarázni kezdett nekik. Én pedig szörnyülködve tapasztaltam, hogy pont ugyanolyan arcot vág közben, mint Ellie, amikor zsörtölődik valamiért.

Az esővel kapcsolatban igaza volt. Hiába volt verőfényes napsütés, amikor elindultunk, mostanra szürke felhők gyűltek fölénk, én viszont akkor sem ülhettem be abba a kocsiba. Újra Elianat kezdtem sürgetni, de semmi eredménye nem volt. Karba fonta a kezeit, és úgy meredt előre.

Harry sem volt hajlandó tovább menni, ehelyett kiszállt a kocsiból, és a lányom mellé guggolt. A szívem kihagyott egy ütemet, majd őrülten verni kezdett. Mérges voltam Harryre, hogy hozzá mert szólni a lányomhoz, de közben arra gondoltam, milyen jól néznek ki együtt a göndör hajukkal. Most hogy így egymás mellett láttam őket, rájöttem, mennyire hasonlítanak, és ettől felfordult a gyomrom. Mi van, ha ő is észreveszi a hasonlóságot?

- Hogy hívnak? – kérdezte tőle, mire Eliana készségesen válaszolt. – Nos, Eliana, szeretnéd, ha téged és az anyukádat hazavinném? – Amikor Ellie rábólintott, tudtam, hogy veszett ügyem van. Az ő érdekeit kell néznem, és az most tényleg az, hogy szó nélkül elfogadom a fuvart.

Harry győztesen állt fel, felemelte a kis bicót, és a csomagtartóba tette, majd kinyitotta az ajtót, és segített Eliananak bemászni. Amikor végül én is a lányom mellé ültem, a sírás kerülgetett. Ebbe bele fogok őrülni.

- Hány éves vagy Eliana? – nézett bele a visszapillantó tükörbe, és abban nézte a lányát, miközben az útra is figyelt.

- Kettő – válaszolta.

- Hú, de nagylány vagy – mondta neki lelkesen. Honnan tudta, hogy kell egy kétéves bizalmát elnyernie? Talán van gyereke? Az azt jelentené, hogy a lányomnak van egy féltestvére, és még eggyel több dologtól fosztom meg őt. Nem elég, hogy egy normális apát nem tudtam neki biztosítani, még a testvéreiről is hallgatnom kell neki.

Tökéletesen kijöttek egymással, Harry tudta, hogy mit szeretne hallani a kislány, és nagyon jól kezelte. Eliana általában az első percekben visszahúzódó, most viszont azonnal beszédessé vált, és elmesélte, hogy milyen gonosz voltam ma, mert nem segítettem neki. Szégyenemben szerettem volna azonnal eltűnni a föld felszínéről, csak hát sajnos erre nem volt lehetőségem.

- Hova vihetlek titeket? – kérdezte tőlem, mire mondani kezdtem neki az irányt. Közben felőlem is érdeklődni kezdett, én pedig a lehető legtávolságtartóbb hangnemben válaszolgattam. Reméltem, hogy ez elijeszti, és ha legközelebb összefutunk, majd nem fog hozzám szólni.

- Kösz a fuvart – pattantam ki azonnal, amikor megérkeztünk. Elianat is kivettem a kocsiból, majd elindultunk befelé, de Harry utánam szólt.

- A bicikli – tette le elém, én pedig az eddiginél is hülyébben éreztem magam. Ezt az égést! – Segítsek valamit bevinni? – udvariaskodott újra. Nem értettem, miért csinálja. Én sosem akartam újra találkozni az egy éjszakás partnereimmel, szóval nem fért a fejembe, miért ilyen kedves és segítőkész.

- Nem kell köszönöm. Már így is többet tettél, mint kellett volna – váltottam egy kicsit udvariasabbra, mire elmosolyodott, és visszaült a kocsiba. A zacskókat egy kezembe fogtam, a másikkal pedig a kétkerekű járgányt cipeltem, ám a szerencse nem állt mellém, és az egyik szatyor füle leszakadt, a tartalma pedig a járdára ömlött. Harry még nem indult el, és hallottam, ahogy felnevet a bénázásomon.

- Mondtam, hogy segítek, de te úgy látszik, szeretsz hamar lelépni – ejtett el egy apró megjegyzést, ami a múltra utalt. Mondata hallatán elvörösödve próbáltam minél hamarabb összeszedni a cuccokat, ami az ő segítségével hamar meg is volt. Eliana már az ajtóban toporgott, mert az eső elkezdett cseperegni, és ott védve volt előle. Harry az ajtóhoz kísért, kezében a vajjal, a csokival és két péksütivel, majd miután mindent elvettem tőle, hálásan kísértem ki.

- Figyelj! Tudom, hogy furcsa ez a találkozás, de egy helyen élünk, és nem akarom, hogy kínos legyen, ha valahol összefutunk. Vedd úgy, hogy nem történt semmi két évvel ezelőtt. – Lazán beszélt, de nem tudom, mit csinált volna, ha tudta volna, hogy odabent a lánya játszik. Én nem tudtam elfelejteni, hogy együtt voltunk, engem minden nap emlékeztet rá a gyerekünk. Persze, ezt nem válaszolhattam, szóval inkább csak sután bólintottam egyet, még egyszer megköszöntem a segítséget, majd rácsuktam az ajtót.

- Harry bácsi aranyos volt. Mikor jön legközelebb? – kérdezte odabent Eliana. Nem igazán voltam felkészülve ilyen és ehhez hasonló kérdésekre, szóval kitértem a válaszadás alól, és elküldtem kezet mosni.

Miután megtette, amit kértem, a szobájába ment játszani, én pedig megnéztem a naptáramban, hogy pontosan milyen rendezvények lesznek a jövő héten. Egy esküvő, amit egy nagyon nem együtt működő menyasszonnyal közösen kellett megszerveznem, de szerencsére már elkészült, csak apró simítások maradtak, és egy legénybúcsú, ami még mindig csak félig van kész, és nem akarjátok megtudni, milyen igényeik voltak a vőlegény barátjainak. Ha a menyasszony tudná, hogy a férje mikben fog részt venni azon a napon, már nem is akarna hozzámenni.

Miközben nézegettem, hogy mit tudnék elintézni az internet segítségével, elkezdett ömleni az eső, és egy pillanatra Harryre gondoltam, vajon hazaért-e a felhőszakadás előtt. Azért a szívemre vettem volna, ha miattam esik baja. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle a férfit, majd felhívtam azt az anyukát, akinek a kérésére szülinapi bulit szerveztem a kislányának. Az esemény ma volt, de úgy döntöttem ilyen helyre felesleges elmennem, hiszen semmi sem mehet rosszul. Biztos voltam magamban, de azért egy kis megerősítést szívesen fogadtam Mrs. Jackmantől. A rövid, gyerek zsivajtól hangos telefonálásunk után nem kellett csalódnom magamban. Minden rendben ment, és a lurkók is remekül érezték magukat.

- Játszhatok nálad? – állt meg a szobám ajtajában az ijedt lányom. Félt a vihartól, és olyankor mindig körülöttem legyeskedett.

- Tudod nekem, mit mesélt az anyukám, amikor olyan kicsi voltam, mint te, és hangosan dörgött az ég? – ültettem az ölembe. Megrázta a buksiját, aminek következtében göndör fürtjei vidáman táncoltak a feje körül. A következő dörgéskor összerezzent és még szorosabban fonta a nyakam köré apró kezeit. – Régen élt egy kislány, aki nagyon félt a vihartól. A mennydörgéstől nem tudott aludni, a villámoktól pedig mindig megijedt. Egyszer hatalmas vihar tört ki, és félelmében azt kívánta, bárcsak soha többé ne esne az eső. Erre az ég hirtelen elhallgatott, és kisütött a nap. A kislány boldog volt, ám nem tudta, hogy a kívánsága milyen nagy bajokat fog okozni. A növények mind kiszáradtak, és a kicsi tavak vize is egyre kisebb lett. A halaknak nem volt hol lakniuk, a kacsák nem tudtak hol fürdeni, és hamarosan az összes udvarban elhaltak a növények. A kislány kedvenc virága, a rózsa is kiszáradt, és emiatt nagyon szomorú lett. Rájött, hogy az eső nagyon fontos, és arra gondolt, hogy most már biztos nem félne tőle. Abban a pillanatban egy fényes csík cikázott végig az égen, és a villám után hamarosan mély mennydörgés hallatszott. A kislány nagyon örült ennek a kettőnek, mert rájött, hogy ezek jó dolgok, amik figyelmeztetnek arra, hogy jön az életet adó eső. Amikor esni kezdett, a kislány kiszaladt a kertbe és vidáman forgott körbe. A virágok és az állatok megmenekültek.

- Én szeretem a virágokat, és az állatokat is, de azért nem baj, ha még félek egy kicsit? – nézett rám bűnbánóan.

- Nem baj kicsim – nyomtam egy puszit a homlokára.

A kis történet után, ami egyébként így felnőtt fejjel több sebből is vérzett, és valójában elég nagy butaság volt, kicsit megnyugodott, de azért a szobámban maradt, és csendben játszott. Még az a szerencse, hogy ilyen jól eljátszik egyedül, és csak néha tesz fel valami kérdést, amire válaszolnom kell. Ezzel nagyon megkönnyíti a munkámat, még ha nem is tud róla.

Legközelebb a telefonom csörgése zökkentett ki a szervezésből. Ismeretlen számról hívtak, azt hittem munkaügyben keresnek, de amikor a vonal másik végén lévő személy Larissa Taylorként mutatkozott be, le akartam csapni a telefont. Nem azért, mert nem szerettem, hanem, mert nekem tényleg nem kellene Harry ismerőseivel érintkeznem. Mindemellett persze kíváncsi is voltam, hogy mit szeretne.

- Amikor Liam mesélte, hogy találkozott veled, nagyon megörültem. Olyan rég hallottam rólad, már azt hittem, nem is itt élsz. És van egy lányod? Nem akartam elhinni, amikor meghallottam – hadart össze-vissza. Hangja izgatottságról árulkodott, és úgy tűnt tényleg örül neki, hogy most beszélünk, ezért bűntudatot kezdtem érezni, amiért olyan rosszakat gondoltam, amikor felhívott.

- Nem, még mindig itt lakok, és bizony, van egy lányom – mondtam neki, de szinte végig se hallgatott.

- Valamikor átmehetünk? Szeretnénk megismerni a kislányt, Liam azt mondta nagyon aranyos – csapott le a lehetőségre.

- Nem, nem igazán érek rá mostanában – vágtam rá azonnal. Esélytelen, hogy a lányom közelébe engedjem őket. Mi van, ha észreveszik, hogy mennyire hasonlít Harryre, és rájönnek, hogy milyen ember vagyok? Nem adhatom meg még az esélyét sem a lebukásnak.

- Mindegy mikor, mi rugalmasak vagyunk. De tudod, nekünk nincs gyerekünk, és jó lenne most egy kicsit gyerekekkel lenni. – Egy kicsit elhalkult, amiből azt szűrtem le, hogy szomorú a tény miatt.

Egy hosszú percig mind a ketten csendben voltunk. Vívódtam magammal, hogy találkozzak-e velük, hiszen egyértelmű, hogy ezzel boldoggá tenném, vagy legyek önző, és védjem saját magam.

- Mindegy. Bocsánat, hogy zavartalak – kért elnézést egy apró sóhajtás után, majd elköszönt.

- Várj! – szóltam neki hangosabban, remélve, hogy még nem tette le.

- Igen? – kérdezett vissza.

- Holnap délelőtt talán jó lenne – préseltem ki magamból a mondatott összeszorított szemmel, majd egy kicsit eltartottam a fülemtől a telefont, mert Lara kiabálni kezdett Liamnek.

- Liam, holnap megyünk Clairékhez! – Éljek én, az önzetlen!