Eliana első koncertje

Sziasztok!

Esküszöm, próbálok nem rendszert csinálni a csúszásokból, de pénteken vizsgám volt, és nagyon elcsúsztam mindennel. Most viszont itt a rész, amihez jó olvasást kívánok, de előbb még hadd mondjak egy nagy köszönetet mindenért. A kommentekért, a pipákért, a több mint 70 feliratkozóért és a 40.000+ látogatottságért!

xxx Larissa

*********************************************************

Chapter 20

Az interjúk után úgy döntöttem, hogy dolgozgatok egy kicsit, hiszen attól, hogy nem vagyok otthon, még ugyanúgy foglalkoznom kell a munkámmal is. Tudtam, hogy elmenne a cég nélkülem is ez alatt az idő alatt, de zavart volna, ha ennyire könnyen vettem volna az egészet. Ráadásul ott volt Naomi, akit továbbra is vezetgetnem kellett, őt sem akartam másnak lepasszolni, így inkább a gürizés mellett maradtam.

Mivel Eliana nem aludt délben, és este koncert lesz, ezért letettem inkább most. Amúgy is látszott rajta, hogy fáradt, annak ellenére is, hogy végig tiltakozott az alvás ellen, na meg, ha most nem pihen, akkor még koncert előtt bealudna. Nekem is könnyebb volt úgy dolgozni, hogy közben nem kellett még rá is figyelnem, úgyhogy miután sikerült elaltatnom, kimentem a hálószobából, és odakint a kanapén ülve kezdtem el pötyögni a laptopomon. Elsőként megnyitottam az e-maileimet, hogy a Naomival kapcsolatos teendőket letudjam, majd ezután kezdtem a sajátjaimmal foglalkozni.

Miközben a díszletek között válogattam, akaratlanul is felrémlett előttem Harry meggyötört arca, miután kijöttünk az interjúnkról. Nem lehetett könnyű neki, hogy rögtön utána beüljön egy másikra, és adja az imidzsét. Borzasztóan tiszteltem, amiért képes volt erre. Én minden bizonnyal vagy zokogva kuporogtam volna valahol egy sarokban vagy hisztizve kijelentettem volna, hogy én bizony ma már semmit az ég egy adta világon nem csinálok. Aztán amikor kicsit utána gondoltam, hogy ezek közül egyiket sem tettem meg, és most én is a feladataim fölött görnyedek, miközben elfojtom magamban a rengeteg rossz érzést és a kitörni készülő könnyeket, rájöttem, hogy bennem is van annyi tartás, mint benne. De akkor is, őt csodáltam.

Folyamatos, zavaró gondolataim miatt végül még egy kicsit sem voltam képes koncentrálni, úgyhogy inkább felhívtam a szüleimet, hátha ők egy kicsit feltöltenek, és utána tudok összpontosítani a rendezvények megszervezésére. A családi telefont a húgom vette fel, így előbb még vele is beszélgettem néhány percet, majd anya vette át tőle a készüléket. Hosszú percekig ömlött belőlem a szó, elmeséltem neki mindent az érkezésem pillanatától kezdve, hiszen azóta nem is beszéltünk. Türelmesen és figyelmesen hallgatott végig, néha hümmögött, és végül próbált belém egy kis lelket önteni, illetve biztosított róla, hogy akármi is történt a múltban, és akármi is fog még a jövőben, ő büszke rám, úgy ahogy vagyok. Sokat jelentett ez a beszélgetés, mert már kezdtem mindenért magamat okolni. S bár erre minden okom megvan, talán túlzásokba estem, amikor a saját emberi értékeimet kezdtem kétségbe vonni. Jó volt tudni, hogy akármit is csinálok, mindig lesznek emberek, akik szeretni fognak. Ilyen volt például anyu és apu, de a számomra a legfontosabb, hogy Eliana hogy tekint rám. Ameddig látom a szemében a szeretetet és a bizalmat, addig semmi más nem érdekel.

A drága telefonálás után visszatértem a munkámhoz, és ezúttal sikerrel is jártam. Mire Eliana felébredt, a feladatok nagy részével elkészültem, ezért indulhattunk is a stadionba. Este hét volt, a banda már rég a koncert helyszínén volt, de még mielőtt elmentek, beszóltak, hogy a 130-as szobából kérjek meg valakit, hogy vigyen el minket, ha végeztem a munkámmal.

Átöltöztünk, majd a megadott szobához indultunk. Amikor az ismeretlen férfi kinyitotta az ajtót, rájöttem, hogy egyedül tartózkodik odabent. Minden bizonnyal unalmában a tévét nézte, mert valami kvízjáték hangjai csapták meg a fülem. Rosszul éreztem magam, amiért rajta kívül mindenki elment a fiúkkal, neki pedig miattunk kellett itt maradnia. Különben is zavart, hogy emberek vannak itt arra, hogy az én fenekemet furikázzák, de most még a szokásosnál is kellemetlenebbül éreztem magam. A kocsiba beszállva késztetést éreztem arra, hogy megtörjem a csendet, így Elianának kezdtem magyarázni. A mellettünk elsuhanó épületeket mutogattam neki, és igyekeztem kizárni, hogy a férfi is velünk van. Rá kellett jönnöm, hogy szörnyen rosszul kezelem a helyzetet, de számomra sehogy sem volt rendben, hogy ez az ember az én kívánságaim szerint cselekszik. Ennek köszönhetően szinte menekültem volna a járműből, abban a pillanatban, ahogy megérkeztünk ki akartam szállni, de a zárak le voltak nyomva, így zavarban vártam, amíg kinyitotta őket.

- Tudta, hogy a japán taxikban az ajtók gombnyomásra nyitódnak és záródnak? Nem veszik túl jó néven, ha az utasok feszegetik az ajtókat – mondta nagy komolyan, aztán megjelent egy apró mosoly a szája sajkában. - Szívesen kinyitottam volna az ajtót – mutatott rá arra. – Tudja, néha szükségünk van segítségre, és meg kell tanulnunk elfogadni azokat – tette hozzá kedvesen. Vonásai tényleg arról tanúskodtak, hogy amit mondott, nem rosszindulattal tette, ettől függetlenül a lehető legkínosabban éreztem magam.

- Köszönjük – biccentettem felé mosolyt varázsolva az arcomra, aztán becsuktam az ajtót, és Elianával a karomba elindultam a bejárathoz.

Már odakintről hallottam az elő-zenekar játékát és az azzal vegyülő hangos, rajongói sikításokat, úgyhogy már előre felkészültem, hogy mekkora káosz lesz, ha a srácok állnak a színpadon, és mi ott leszünk majd egy légtérben a tömeggel. A bejáratnál álló biztonsági őröknek felmutattam a nyakamba akasztott kártyámat, mire ők mosolyogva igazítottak útba. A backstage-be érve körülnéztem a kisebb káoszon, és hirtelen nem értettem, mit keresek én itt. Mindig el volt foglalva a feladatával, a hangtechnikusok még egyszer ellenőriztek mindent, Lou a srácok arcára próbált felvinni némi púdert, bár látszólag nem örültek neki, Liamen még csak a nadrágja egyik szára volt fent, a másikat a földön, maga mellett húzva sétált oda, ahová éppen hívták. Csak én álltam ott teljesen kilógva a sorból, nekem nem volt semmi feladatom, úgy éreztem, csak útban lennék, ha beljebb mennék.

- Hát megjöttél – lépett oda Harry hozzám, de nem nekem beszélt. Eliana felé nyújtotta a kezét, és elvette tőlem, majd megindult a kanapé felé, ami a helyiség közepén volt elhelyezve.

- Harry – szóltam utána. Elegem volt, hogy figyelmen kívül hagy. – Tudok valamit segíteni? Nem akarok csak így feleslegesen itt lenni.

- Hagyd már, nem ezért vagy itt. Ülj le! – mutatott maga mellé, aztán visszafordult a lányunkhoz. – Szereztem neked valamit – nyújt az asztal felé, majd egy rózsaszín hangtompítót emelt Eliana felé. – Ezt fel kell majd venned, mert azok a lányok nagyon fognak kiabálni, jó? – mosolygott rá.

- Miért kiabálnak? – piszkálta Harry pólójának nyakát.

- Mert nagyon örülnek – magyarázta neki. – Hallod, hogy most is milyen hangosak? – tette a füléhez a kezét, és várta, hogy egy kicsit figyeljen. – Akkor megígéred, hogy felveszed odakint? – kérdezte tőle, miután bólintott. Válasza egy újabb bólintás volt, aztán Harryt szólították, így kénytelen volt letenni az öléből.

- Aj, pedig épp most akartam megpucolni a szokásos narancsomat – hallottam meg, ahogy a férfinek magyarázza némi felháborodással.

Az asztalra pillantottam, ahol egy tálban mindenféle gyümölcs volt, majd megfogtam egy narancsot, és hámozni kezdtem.

- Kidobom – vette el tőlem Eliana az első kis héjdarabkát, és a sarokban álló kukához szaladt. Egyesével rohangált ide-oda, míg végül teljesen meg nem szabadítottuk a héjától. A lédús gyümölcsöt az asztalra tettem, aztán amikor Harry visszatért, rámutattam.

- Megcsináltuk neked – mondtam neki.

- Köszi – vette a kezébe, aztán leült. Zavartalanul figyeltem, ahogy eszik, mert esküszöm nem tudtam eldönteni, hogy legszívesebben elküldene innen, vagy örül neki, hogy itt vagyok. Olyan vegyes érzelmek ültek az arcán, azokat próbáltam megfejteni, amíg rám nem emelte a tekintetét.

- Köszönöm az interjú előtti dolgot – mondtam neki gyorsan. Még nem volt időm megköszönni, hogy akkor olyan kedves volt, és úgy láttam itt a megfelelő alkalom. Felhorkantott, aprót rázott a fején, aztán újra mást kezdett fixírozni szemeivel. – Harry, mikor akarsz beszélni? Állandóan csak halogatod, elegem van ebből – szóltam újra hozzá, ezúttal meggyötörten.

- Nekem is, de nem megy. Azt hittem egy idő után jobb lesz, és kíváncsi leszek, vajon miért tetted, de… nem. Egyszerűen nem akarom hallani – állt fel. Hangja kissé bocsánatkérő volt, de még így rettenetesen fájt, hogy nem érdekli.

- Megígérted – szóltam utána halkan, ám abban biztos voltam, hogy még hallotta.

Nyolc óra előtt pár perccel, amikor a srácok a lépcsőkhöz álltak, feltettem Eliana fülére a zajszűrőt, majd a megadott helyre mentem. A színpad mellett álltunk, és éreztem, ahogy Eliana keze egyre szorosabban fogja a nyakam. Kicsit dülöngéltem vele, hátha megnyugszik, miközben jó magam is próbáltam hozzászokni a visítozáshoz. Kellett két-három szám, mire figyelmen kívül tudta hagyni a rajongókat, és valóban a színpadon lévő eseményeket nézte.

- Mit csinálnak fent? – kérdezte. Hangját alig hallottam, de azért sikerült kiszűrnöm kérdését.

- Énekelnek – próbáltam rövidre fogni, aztán elkönyveltem magamban, hogy az is egy újabb jó kör lesz, amíg megértetem vele, hogy az apja világsztár, a sikítás miatta van, és hogy rengetegen ismerik.

A koncert alatt, amit végül láthatóan élvezni kezdett, rengeteg kérdése volt. Mind ezzel a témával kapcsolatban, de végül úgy döntöttem, hogy nem válaszolgatok. Majd a hotelben mindent elmagyarázok neki, megpróbálom vele megértetni anélkül, hogy máshogy nézne az öt srácra, és addig is legalább van időm kitalálni, hogyan fogom mindezt kivitelezni.

Néha figyelgettem a rajongói transzparenseket, így sikerült találnom egyet, amire nagy betűkkel volt írva, hogy Harrynek van egy lánya. Próbáltam jobban kivenni, de a lány folyamatosan ugrált, és eléggé kiesett a látószögemből, ezért nem tudtam végig olvasni. Jó pár másikat is észrevettem, és megint visszatért az aggódásom, hogyan fognak viszonyulni Elianához. Reméltem, hogy a legtöbb rajongónak van annyira normális felfogása, hogy lássák, ő még csak egy kisgyerek, aki semmiről sem tehet. Az meg nem érdekelt, ha engem utálni fognak, bár nem mintha sok közük lenne az egészhez.

- Tokió! – kiabált bele a mikrofonba Harry, amikor a számaik között egy kis szünet következett. – Jól érzitek magatokat? – Ha eddig nem bolondultak meg a rajongók, akkor most biztos, hogy teljesen megőrültek.

- Harry apa lett! Harry apa lett! – kezdte el kántálni a tömeg, mire összeráncolt szemöldökkel kezdett figyelni. Amikor sikerült kivennie a szavakat egy mosolyt erőltetett az arcára, aztán valamit mondott az egyik színpad mellett álló biztonsági őrnek, aki rögtön utána hozzám sétált.

- Fel szeretné vinni Elianát a színpadra – kiabálta a fülembe engedélyt kérve. Kicsit hezitáltam, aztán úgy döntöttem, bízok Harryben. Ha ő úgy gondolja, nem lehet belőle baj, akkor legyen, hiszen ő biztos sokkal tájékozottabb az ilyenekben, mint én. Átadtam a kezébe Elianát, aztán aggódva figyeltem, ahogy ő továbbadja Harrynek.

A kezében Elianával sétált előre a színpadon, miközben próbálta egy kicsit elcsitítani a közönséget. Némiképp sikerült is neki, majd arról kezdett magyarázni, hogy szeretné, ha diszkréten kezelnék a hírt, aztán inkább Elianához kezdett beszélni.

- Oké. Mi lenne, ha háromra azt kiabálnánk, hogy Eliana? – emelte vissza a szájához a mikrofont, miközben a többi fiú is Harry mellé gyűlt. Mindegyikük rámosolygott a kislányra, megsimogatták a fejét, a kezét vagy a lábát. A kivetítőre néztem, mert ott sokkal jobban láttam az arcukat, és Elianán látszott, hogy egy kicsit meg van ijedve. Talán ezért sétáltak oda hozzá a srácok. Hálás voltam, amiért még ők is foglalkoznak vele, és amúgy is melengette a szívem miközben néztem, hogy az öt fiatal srácot mennyire a bűvkörébe vonta. – Egy, kettő, három! – számolt Harry, mire az egész stadiont betöltötte Eliana neve. Érdeklődve nézett körbe, miközben lehúzta a fejéről a rózsaszín fülest. Tisztán le tudtam olvasni Harry szájáról, ahogy arra kéri, ne tegye, majd letette a földre, és visszahelyezte a fejére a kis szerkezetet. A kezét fogva sétáltak visszafelé, majd leemelte a színpadról, és az előző testőr visszaadta a kezembe.

Nem sokkal ezután vége is lett a koncertnek, mi pedig visszasiettünk a backstage-be, ahol már mindenki indulásra készen állt. Csak arra vártak, hogy a fiúk lejöjjenek a színpadról, hogy utána a leggyorsabban elhagyhassák a helyszínt.

- Eliana csúcsszuper voltál – állt meg mellettünk Lou, és megcsikizte a lányom oldalát. – Nem hiszem, hogy van okod félni, úgy tűnik, felfogták, hogy Harrynek fontos – intézte szavait immáron hozzám mosolyogva. – Elszaladok megkeresni Luxot, mert valakivel elcsászkált, de aztán visszajövök, és mehetnék vissza a hotelbe egy kocsiban – ajánlotta fel, én pedig boldogan bólintottam rá a lehetőségre.

- Álmos vagy? – kérdeztem Elianától, miközben már a szobánkat nyitottam ki.

- Nem – rázta meg a fejét. – Ők szeretik Harryt? – váltott témát.

- Kik? – ültem a kanapéra, és az ölembe húztam. Hosszú beszélgetés lesz.

- Akik kiabáltak – pontosított. – Miért?

- Igen, nagyon szeretik, és ezért kiabálnak. Azt szeretnék, ha meghallaná őket – próbáltam neki olyan indokokat adni, amit fel tud fogni, de egy halk kopogás félbeszakított. – Várj egy kicsit! – tettem le, és az ajtóhoz sétáltam.

- Szia! Nem akartam rád hagyni a magyarázkodást, úgyhogy itt vagyok – mondta Harry, amikor kinyitottam az ajtót. Szélesen elmosolyodtam, majd arrébb álltam, hogy be tudjon jönni. Fiatal kora ellenére tisztában van azzal, hogy gondolkodhat egy gyerek, és mindig tudja, mikor kell jönnie. Többek között az ilyen dolgok miatt sem bántam meg, hogy végül ő lett a gyerekem apja.

- Harry – csúszott le a kanapéról, amikor meghallotta a hangját, majd hozzánk szaladt.

- Mondtam már, hogy hívj apának, nem? – guggolt le hozzá.

- Kell neki egy kis idő, már túlságosan megszokta, hogy a neveden szólít – nyugtattam meg, aztán becsuktam az ajtót.

- Tudom – válaszolta. – Gyere, beszélgessünk, jó? – irányította vissza előbbi helyéhez, majd felsőtestével felé fordulva ült le mellé. – Mindenkinek van valami munkája, anyukád például rendezvényszervező, ugye? Tudod, hogy ő mit csinál?

- Szülinapot szervez – válaszolt a feltett kérdésre, én pedig közben csendben leültem egy székre. Nem akartam őket zavarni, most csak külső szemlélőként hallgattam őket.

- Igen. Vannak, akik eladók, ők a boltokban megmondják, hogy mennyit kell fizetnünk. Vagy ott vannak például az óvó nénik, ők vigyáznak a gyerekekre, amíg a szüleik dolgoznak.

- Igen, és egy év múlva már én is fogok menni oviba – mesélte neki a lelkesen, mire Harry felnevetett.

- Nahát, de jó neked. Én is menni szeretnék – biggyesztette le az ajkait játékosan.

- Nem szabad – nevette ki. – Már túl nagy vagy.

- Bizony, úgyhogy nekem már dolgoznom kell. És tudod, hogy mi az én foglalkozásom?

- Hogy az apukám vagy? – kérdezte tőle bizonytalanul, mire kezem mögé rejtettem mosolyomat. Harry szája is megrándult egy pillanatra, de nem akarta kinevetni, úgyhogy komolyan folytatta.

- Ez az egyik, igen. A másik pedig, hogy énekes vagyok. Tudod, hogy mit csinálnak az énekesek? – kérdezte újból. Tetszett ez a taktika, így tulajdonképpen rávezette, hogy mi az, amit mondani akar.

- Énekelnek – vágta rá Eliana.

- Hű, de okos valaki – simogatta meg a haját. – Szoktál zenét hallgatni? Amikor mentek a kocsival, akkor szokott szólni a rádió, igaz? – Újabb bólintás. – Engem is ott hallgatnak az emberek, és mivel nagyon-nagyon sok ember szokott autóval utazni, ezért rengetegen ismernek engem – tért rá a lényegre.

Még legalább tizenöt percig magyarázott, amit Eliana folyamatosan kérdésekkel szakított félbe, de ő türelmesen válaszolgatott. Szívemben végtelen melegséggel néztem, ahogy Harry Elianával foglalkozik, minden mozdulata szeretetről árulkodott, én pedig nem tudtam elhinni, hogy tényleg ennyire jó srác. Igazából nem is találtam rá a megfelelő szavakat, minden, amit tett, lenyűgözött, és az, hogy jó vagy nagylelkű vajmi kevés volt annak kifejezése, amilyen embert láttam, amikor ránéztem.

- Ideje aludni, rendben? – szakította félbe a beszélgetést Harry. Megmondom őszintén, bántam, mert még órákig tudtam volna nézni őket, és nem akartam, hogy Harry elmenjen. Még ha nem is szólt hozzám, de legalább velünk volt. Tudom, ez már kicsit beteges gondolat, de LA-ben sikerült neki elérnie, hogy teljesen odáig legyek érte, és ez az érzés túl erős volt ahhoz, hogy csak úgy elszálljon. – Fürdik vagy…? – fordult hozzám.

- Nem, már késő van, majd reggel megfürdetem – válaszoltam neki, mire ő felemelte, és a szobába vitte. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, és vártam, hogy visszajöjjön, de hamarosan rájöttem, hogy bent marad vele, amíg el nem alszik, így bekapcsoltam a tévét, és a hangot halkra véve azt kezdtem nézni, amíg ki nem sétált a szobából.

- Nekünk is beszélnünk kéne – állt meg mellettem.