"Sajnálom"

Sziasztok!

Hihetetlen, hogy minden egyes bejegyzésnél egyre magasabb számokat látok. Az előző fejezethez 7 kommentet (+üzenetben, facebookos csoportban is sokan visszajeleztetek), 50 tetszik pipát kaptam. Ráadásul sok új feliratkozóm is lett a héten. Számomra hihetetlen, hogy tényleg ennyien szeretitek, és nagyon boldog vagyok, hogy ilyen sokan reagáltok is valamilyen formában a részeimre. A legboldogabbá tesztek, és nem túlzok! :D

Nagy valószínűséggel úgy néz ki, hogy a történet 25 fejezetes lesz végül, legalábbis, ahogy most számolgattam, így jönnek ki az események. Előre is szeretném jelezni, hogy nekem február 5-ig vizsgaidőszakom van, igyekszem nem csúszni, és tényleg írni a részeket, de ha egy hét kimarad, akkor azt nagyon szépen kérlek titeket, hogy nézzétek el nekem. Igyekszem mindenhol helyt állni, gondolom tudjátok, hogy nem könnyű. :)

xxx Larissa

**********************************************************

Chapter 21

*Harry Styles*

Tudtam, hogy nem fog semmin változtatni, ugyanolyan mérges leszek rá, bármit is fogok majd hallani tőle, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy mégis könnyebb lesz a kapcsolattartás, ha legalább néhány problémát megbeszélünk. Éppen ezért nem halogathattam tovább. Ráadásul ígéretet is tettem, és nem szokásom csak úgy a levegőbe beszélni.

- Tényleg? Most? – pattant fel a kanapéról, ahol eddig ült. – Úgy értem, igen – rázta meg a fejét egy kicsit. Láthatóan feszült volt, de szándékosan nem vettem róla tudomást, mert képes lettem volna megsajnálni, ahogy az interjúnk előtt is tettem.

- Meghallgatlak, mert megígértem – ültem le a kanapéra, mire ő is visszaült előbbi helyére.

- Azt sem tudom, hol kezdjem, de köszönöm, hogy tényleg szánsz erre időt – nézett rám hálásan. Halkan felhorkantottam, és vártam, hogy belekezdjen, mert szerettem volna túl lenni rajta. – Amit hallani fogsz, az minden bizonnyal nem az lesz, amire számítasz, és teljesen megértem, ha utána is el fogsz ítélni a tetteimért – folytatta.

- Nem igazán hiszem, hogy lenne olyan magyarázat erre, ami után meg tudnám érteni, hogy miért csináltad – tudattam vele gondolataimat.

Tisztában voltam vele, hogy tényleg nem viselkedek vele túl szépen, de képtelen voltam tovább lépni a sérelmemen. Sosem voltam az az ember, aki vissza akarja adni a fájdalmat, szóval nem ezért tettem, egyszerűen csak ezt váltotta ki belőlem. Ráadásul láttam, hogy mennyire bünteti saját magát, úgyhogy még csak szükség sem volt rá. Elkeseredett arcáról inkább leemeltem a tekintetem, mert hiába bántott meg ilyen mélyen, még mindig éltek bennem az együtt töltött percek, az, amilyennek megismertem. Nem tudtam csak úgy elfelejteni, viszont úgy éreztem, a történetek után képtelen lennék szeretni. Amikor szomorúnak láttam, még mindig meg akartam vigasztalni, de a sértettség nem engedte, hogy odalépjek hozzá, és a karjaimba zárjam. Akármennyire is akartam, nem tudtam elképzelni, hogy tényleg megtegyem. Így inkább kizártam, és nem vettem tudomást az érzéseiről. Ő sem vett az enyémekről, amikor elhallgatta azt a tényt, hogy van egy lányom.

- Nagycsaládban nevelkedtem, ezáltal végtelen gyerekszeretetet hoztam magammal, és nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, de mindennél jobban szerettem volna gyereket. Igazából ez gyenge kifejezés, és a végére te is rá fogsz jönni, hogy milyen végleteket öltött ez az egész. Egész életemben nem álmodtam semmi másról, minden, amit szerettem volna egy boldog párkapcsolat és egy gyerek volt, viszont úgy éreztem, hogy nekem ez soha nem fog megadatni. Láttam, ahogy a családtagjaim, az ismerőseim, mind megtalálják a párjukat, és gyerekeket nevelnek, én meg egyre csak idősödtem, és még egy normális férfi sem volt az életemben. Úgy éreztem kifutok az időből, hiába voltam még csak 26. Csak arra tudtam gondolni, hogyha 26 év alatt nem sikerült találnom valakit, aki szeretni tud, akkor már nem is fogok. És mi van, ha mégis? Kell egy pár év, amíg tényleg úgy érezzük, hogy elég komoly a kapcsolatunk a gyerekhez, de addigra már harminc fölött lettem volna, és az nekem már sok egy gyerekhez. – Feldúltan beszélt, a kezével kalimpálva indulatosan magyarázott, én pedig kissé megütközve néztem rá.

Nem igazán tudtam elhinni, hogy nem volt senki az életében. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek jól jönne egy ilyen nő az életébe, nekem legalábbis biztosan álmaim nőjét testesítette meg, amíg rá nem jöttem a titkára. Képtelenségnek hangzott az egész, ráadásul ez a kifogy az időből dolog volt a legnagyobb baromság, amit életemben hallottam. Azonban nem láttam értelmét, hogy miért hazudna, így annak ellenére, hogy talán várt valami reakciót, csendben vártam, hogy folytassa.

- Szóval úgy döntöttem, hogyha már a boldog párkapcsolat nem jöhet össze, legalább a másikat megoldom. Lett egy tervem, amiben amúgy te nem szerepeltél, csak véletlen kerültél bele. Úgy döntöttem, hogy eljárok szórakozni, és keresek egy apát a gyerekemnek. Havi egy próbálkozás nem túl sok, de nem tehettem mást, hiszen tudni akartam, ki az apja, és reméltem, hogy az egyik alkalommal majd összejön. – Ez volt az a pillanat, amikor a hallottaktól elképedve hajtottam a tenyerembe az arcomat. Milyen idióta terv ez? Hogy tudta ezt kitalálni? – Amikor veled találkoztam, még éppen nem volt meg a kiválasztottam, te pedig olyan könnyen kapható voltál. Még csak nem is kellett kérnem, hiszen feltett szándékod volt az ágyadba cipelni. Abban a pillanatban nem tűnt rossz ötletnek, gondoltam, te úgyis elmész, turnézol, kevés az esély, hogy újra találkozunk. Másnap reggel már nem akartam, átgondoltam az egészet, és nem értettem, hogy lehettem ennyire hülye, és életemben először kívántam, bárcsak ne esnék teherbe. De persze, megtörtént, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem neki. Eldöntöttem, hogy soha nem tudhatsz róla, mert nem akartam tönkrevágni az életed, és különben is, te nem akartad őt. Nem mondtam el senkinek, tényleg senki nem tudta, hogy ki az apja, és egészen úgy látszott, hogy valóban  nem találkozunk már. – Annyi gondolat kavargott a fejemben, miközben beszélt, hogy szinte beleszédültem. Az egészet egy óriási hülyeségnek tartottam, és képtelen voltam már tovább hallgatni.

- De mégis találkoztunk, rendben, innentől már tudom a sztorit – szakítottam félbe. – Őszinte leszek, és elmondom, hogy életemben nem hallottam még ennyi sületlenséget. De tényleg! 26 évesen azt gondoltad, kifutsz az időből? Pedig az nem sok, sőt szerintem manapság még fiatalnak is számít, ha valakiből ennyi idősen anyuka lesz – összegeztem gondolataimat erről a dologról. – De oké, tegyük fel, hogy megértem, hogy nagyon szerettél volna egy gyereket. Miért nem csináltad beültetéssel?

- Tudni akartam, ki az apja. Nem akartam, hogy csak úgy találomra valakitől legyen, akit még csak nem is láttam. Tisztában vagyok vele, hogy hiba volt, de… tényleg vágytam rá – hozta fel újra az egyetlen érvet, amit maga mellé tudott állítani.

- Akkor is jogom lett volna tudni. Miért nem gondoltál arra, hogy esetleg szeretném tudni, hogy részt akarok venni a gyerekem életében, még akkor is, ha nem volt tervezett, és egy vad idegentől lett? – pillantottam rá. Tudtam, hogy szemem árulkodik, mert szinte láttam magam előtt a szomorúsággal teli tekintetemet, és az ő arcáról is egyértelműen leolvasható volt a sajnálkozás. – Tudod, én is családcentrikus vagyok, én is imádom a gyerekeket, és én is szeretnék apa lenni. De én csak akkor akartam, hogyha megvan hozzá a tökéletes család, amibe beleszülethet. Tudtam, hogy a munkám miatt még jó ideig nem lehet ilyesmiről szó, és amúgy is fiatal vagyok. Öt évvel fiatalabb, mint te, nekem még mindig nem lenne késő. Sőt, ami azt illeti, baromi korai – soroltam sérelmeimet, csakhogy értse meg, miért vagyok rá ennyire kiakadva. – Ott akartam lenni a gyerekemmel a kezdetektől fogva minden pillanatban. Látni akartam, amikor megtanul járni, amikor beszélni kezd, tudni akartam mindenről, ami vele történik. De te esélyt sem adtál ezekre. Elvetted a lehetőségét, hogy jó apa legyek. – Amint kimondtam elfordítottam a fejem a másik irányba, mert nem akartam, hogy lássa, hogy a könnyeimmel küszködök. Összeszorítottam az állkapcsomat, és úgy meredtem előre, miközben sűrűn pislogtam, és reméltem, hogy egyetlen könnycsepp sem fog végigszánkázni az arcomon.

- Emlékszel, amikor… - hallottam meg halk, bizonytalan hangját. Nem fordultam felé, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem kezdek el kislány módjára bömbölni előtte, de vártam, hogy folytassa. – Miután Liam téged kért meg, hogy vigyázz Elianára, teljesen összeomlottam. Nem tudtam, mit tegyek, és volt egy pillanat, amikor azt hittem, elmondok neked mindent, de nem akartam, hogy ilyen döntéseket kelljen meghoznod. Tudtam, hogy fiatal vagy, előtted az élet, és azt hiszem, valahol mélyen sejtettem, hogy kérdések nélkül vállalnád Elianát. Meg akartalak kímélni ettől a döntéstől, és inkább döntöttem helyetted. Ez tűnt helyesnek, hiszen te nem tehettél róla, és nem akartam, hogy az én hibámnak te idd meg a levét. – Hallatszott a hangján, hogy ő is erősen küzd a sírás ellen, és amiket mondott nem segítettek abban, hogy jobban legyek. Nem tudom, hogy mire számítottam, mit fogok hallani, de az biztos, hogy nem erre. Viszont most már egyértelmű volt, hogy nem akart nekem szándékosan rosszat, az egyetlen hibája, hogy önző volt, és nem foglalkozott az én érzéseimmel, illetve az összes többi férfiével sem, aki apa jelölt volt. – Mielőtt aznap elmentél tőlünk, láttad, hogy sírok – felé kaptam a fejem, amikor megéreztem, hogy mellém ül. Nem tudtam, mit csinál, de nem akartam, hogy közel legyen hozzám. Hiába mondott el mindent, nem változott semmi. Ugyanúgy van egy lányom, akiről több mint két évig nem tudtam, és ugyanúgy ő az a nő, aki eltitkolta ezt előlem. – Nem akartam, hogy ott legyél, hogy úgy láss, de te ennek ellenére is átöleltél. Hülyén hangzik, de rengeteget segített, szóval… - miközben beszélt az egyik kezét a hátamra csúsztatta, én pedig aprót ráztam a fejemen. Tiltakozni akartam, hogy nekem nincs szükségem erre, de a másik karját is körém fonta, én pedig Isten tudja, hogy miért, de hagytam.

Jó pár percig ültünk ott, miközben én folyamatosan morzsolgattam a könnyeimet, remélve, hogy minél kevesebb árulkodó nyomot hagynak maguk után, aztán erőt vettem magamon, és lefejtettem a kezeit rólam.

- Én most… - mutattam az ajtó irányába, és azonnal el is indultam felé. Már a kilincsen volt a kezem, amikor megjelent mögöttem, és a másik karomra kulcsolta a kezeit.

- Csak még egy valami – nézett rám kérlelően, mire felsóhajtottam, és várakozva fordultam felé. – Sajnálom. Mindent nagyon sajnálok – mondta remegő ajkakkal, aztán engedte a kezem, én pedig kiléptem a szobából. Odakint megálltam, és vettem pár mély levegőt, aztán amikor meghallottam, hogy odabenn felzokog, menekülni kezdtem tőle.

Az idegeim felmondták a szolgálatot, amint beértem a lakosztályunkba, a szobámba rohantam, és nem foglalkoztam vele, hogy Liam és Louis, akik a közös helyiségben nézték a tévét, utánam kiabálnak.

- Harry, had segítsünk! – dörömböltek az ajtón.

- Nem tudtok. Hagyjatok békén – kiabáltam nekik vissza, majd egy halkabb kérlekkel spékeltem meg mondandómat.

A földre ültem, hátamat az ágynak vetettem, és hátrahajtottam a fejemet. Hagytam, hogy az eddig visszatartott könnyek útjukra eredjenek, közben pedig a plafont bámultam. Jó lett volna, ha megjelenik rajta valamilyen megoldás, de még ha ilyen csodák is léteznének, ezt még az sem tudná orvosolni. Két év nem fog csak úgy bepótolódni, és hiába nem tudtam Elianáról, akkor is szar apának tartom magam, hogy nem voltam mellette a kezdetektől. Amikor ma néztem, hogy elalszik, azt kívántam, bárcsak mindig így lett volna, akkor most nem Harrynek, hanem apának szólítana. Nem lenne neki idegen ez a kifejezés. De hát hogy ne lenne az? Alig egy hónapja csöppentem bele a kis világába, és még számomra is furcsa kimondani, hogy ő a lányom, nem hogy neki, aki még képtelen logikusan átgondolni és értelmezni a kialakult helyzetet.

Idegesen hajtottam felhúzott térdeimre a homlokom, aztán szaggatottan fújtam ki a levegőt. A zsebembe nyúltam, ahol a telefonom lapult, majd pötyögni kezdtem rajta egy üzenetet Lounak. Menj, és nézd meg Clairt, légy szíves. Nem én küldtelek… H. Hallottam, hogy reggel beszélgettek, és úgy tűnt, hogy megbízik benne, ezért reméltem, tud neki segíteni. Hiába haragudtam rá, nem akartam, hogy szomorú legyen, és neki nincs itt senkije, aki megvigasztalná.

A következő néhány nap furcsán telt, mert hiába beszélgettünk, semmi nem változott. Sőt, szerintem még feszültebb lett a légkör közöttünk, aminek a fő okozója én voltam, és ezt jól tudtam. Hiszen egyértelmű volt, hogy ő képes lenne együttműködni velem, ha én hagynám. Viszont neki nincsenek sérelmei, nekem viszont vannak, így senki nem várhatja el, hogy egyik pillanatról a másikra jó barátokká váljunk. Igyekeztem a legtöbb időt Elianával tölteni, még akkor is, ha ehhez Clair közelében kellett lennem. Jobban éreztem magam, ha a lányommal voltam, és őszintén megszerettem. Csodáltam minden kis gyermeki báját, és már csak attól jobb kedvem volt, ha láttam mosolyogni. Ennek érdekében aztán a srácokkal mindent összebohóckodtunk neki, és közben még az újonnan megjelenő újságcikkekről is elfelejtkeztem. Végül is várható volt, hogy nem fognak csak úgy elsiklani egy ilyen esemény felett, de reméltem, kicsit megértőbbek lesznek. Az újságírók már azt találgatták, vajon újra összejövünk-e, vagy már most több van közöttünk, mint barátság, és ettől felfordult a gyomrom. Egyértelmű interjút adtunk, amiben persze volt némi szépítés, de akkor is, semmi okot nem ad nekik a találgatásra. Örültem volna, ha egyszer az életben kész tényeket hoznak napvilágra, nem gyorsan megírt meséket, de már igazán megszokhattam volna, hogy az ilyesmire mínusz egy százalék esély van.

Egy ideig olvasgattam a twitter üzeneteket is, de aztán egy nagy kiborulásom után Will megváltoztatta a jelszavamat, és azóta se sikerült kitalálnom, hogy mire, így ezekről le kellett mondanom. Igazából biztos voltam benne, hogy jobb ez így, de kíváncsi voltam, és igenis érdekelt a rajongók véleménye, ezért kissé mérges voltam rá, hogy megint helyettem döntött. Az egyetlen, ami vígasztalt, hogy a koncerteken csupa kedves dolgokat láttam a táblákon, és úgy tűnt, hogy Elianát aranyosnak tartják. Hálás voltam azoknak, akik ilyen jól fogadták a hírt.

- Harry, anyukád gépe most szállt le, nem sokára itt lesz – hajolt be az ajtón Zayn.

- Köszi. Bejössz? – ültem fel az ágyba. Nem csináltam semmit, csak bámultam a plafont, ahogy az már szinte a hobbimmá vált az utóbbi időben.

- Ha nem zavarok – rántotta meg a vállát. Mostanában mindenki egy kicsit távolságtartóbb volt, pedig nem akartam, hogy úgy érezzék, nem vágyom a társaságukra.

- Dehogy zavarsz. Mi a helyzet Perrievel? – hoztam fel gyorsan egy témát, amiről beszélgetni tudunk.

- Épp az előbb küldött vagy ezer képet valami nyusziról, hogy had vigye haza, mert neki az kell – forgatta meg a szemét.

- Haver, ha Eliana állatkertbe szeretne menni, hozzátok viszem – nevettem ki, mire ő is hangosan felröhögött.

- Várunk szeretettel, csak vigyázz nehogy ő is kisállatokat akarjon hazacipelni utána – vágott vissza. – Töménytelen mennyiségben – egészítette ki magát, mire én tovább vigyorogtam.

Egészen addig beszélgettünk, amíg anyu nem kopogtatott. Amikor bedugta az ajtón a fejét, Zayn felállt, és miután köszöntek egymásnak, magunkra hagyott. Már egy jó ideje tudott arról, hogy van egy lányom, természetesen, nem az újságokból tudta meg, de azóta még nem beszélgettünk el erről komolyabban, úgyhogy itt volt az ideje. Ő pedig amint tudott iderepült egy kis lelki támaszt nyújtani, amiért nagyon hálás voltam. Legalább egy óráig meséltem neki, a legkisebb gondolataimtól kezdve a legnagyobbakig mindent, és hiába voltak itt a srácok, akiknek ugyanígy elmondhattam a nyűgjeimet, ez valahogy más volt. Sokkal jobban lettem tőle.

- Kisfiam, egyet jó, ha tudsz. Az életben mindegyik nő meg fog bántani, de meg kell találnod azt az egyet, akitől ezt érdemes elszenvedned – tette a vállamra a kezét mindentudó mosollyal, én pedig összeráncoltam a homlokomat. – Na, akkor láthatom az unokámat? – csapta össze a tenyerét izgatottan, én pedig felálltam, és mutatni kezdtem neki az utat Elianához.