Comfort Zone - 8. fejezet

Sziasztok!

Eltűntem, mint a kámfor, de remélem, nem felejtettetek el. Nagyon hiányzik a blog és az írás is, ahogy azt már rengetegszer mondtam is nektek az elmúlt időszakban. Ezek nem üres szavak, tényleg így vannak, még ha nehéz is elhinni ennyi idő után. Az igazság az, hogy lettek fontosabb dolgok, személyek az életemben, és ezek mellett nincs időm írni. Viszont próbálkoztam... anno azt ígértem, hogy a Danger Zone-ból fogok részt hozni, ennek megfelelően azt kezdtem el írni, de két oldalnál többet sehogy sem tudtam magamból kipréselni, így aztán azt feladtam, és úgy döntöttem, hogy egyelőre a DZ-t hanyagolom. Ha valamikor kedvet kapnék, akkor írok majd hozzá, és kiteszem nektek, de jelen állás szerint erre nem sok esélyt látok. Igyekszem majd ennek a hiányát a Comfort Zone-ban pótolni, kicsit részletesebben belemenni Zayn és Niall kapcsolatába, de ha megszakadok, se fogok tudni egy különálló történetet írni róluk. Ezért elnézéseteket kérem.

Most a következő Comfort Zone résszel érkeztem, mert ezt már megírtam régen, és mivel tényleg szeretném végigírni ezt a történetemet, gondoltam épp itt az ideje, hogy valahogy szakítsak rá időt. Nem akarok senkit sem hitegetni, így aztán itt és most szeretném elmondani, hogy nem tudok olyan rendszerességet ígérni, mint amilyen régen volt. Lehet, hogy a következő részre egy hónapot kell várni, lehet csak egy hetet, ahogy belefér a dolog a napjaimba, úgy fogok vele haladni, DE legalább haladok, és csinálom, mert akarom, mert szeretem, és mert úgy érzem, nektek is tartozok a befejezéssel.

Nem tudom, emlékeztek-e még, de mielőtt elkezdődött a blogon a szünet, volt egy 10 hozzászólásos kommenthatár. Ezt (még ha pofátlanság is ilyet kérni, főleg ennyi kihagyás után) szeretném továbbra is tartani, mert ha nincs rá érdeklődés, akkor én se fogom annyira erőltetni ezt az írást. Miattatok csinálom elsősorban, az olvasókért, hogy ne okozzak csalódást, mert tudom, milyen rossz, amikor csak úgy abbahagynak egy történetet.

Összegezve tehát, visszatértem, a DZ írását nem folytatom (egyelőre), a CZ részek pedig érkezni fognak, bár nagy valószínűséggel nem heti rendszerességgel, illetve csak akkor, ha összegyűlik a 10 komment! Végül pedig szeretném megköszönni mindenkinek, aki még itt van, és olvas, a türelmet, a megértést és a szeretetet, amit eddig kaptam tőletek.

xxx Larissa

***************************************

apám, a politika meg én

Kapkodva pakoltam össze a cuccaimat fél 12-kor, miután vége lett az órámnak. Szememmel Harryt figyeltem, aki láthatóan gyorsabb volt nálam, és már az ajtóban járt. A papírokat gyűrve nyomkodtam a pici válltáskámba, aztán a tollat is csak úgy beledobtam, sejtve, hogy holnap, amikor nem találom, majd szentségelek egy sort, amiért nem tettem el rendesen, majd csoporttársam után igyekeztem.
- Harry – szóltam utána, mert rájöttem, hogy magas termetéből adódó hosszú léptei miatt, sose fogom utolérni. Meglepetten fordult hátra, és felteszem, kíváncsian várta, hogy melléérve mit fogok mondani. – Szia! Ráérsz? – Feltett szándékom volt, meghívni egy kávéra, amit már a múltkor megígértem magamnak. Továbbra is úgy éreztem, hogy jövök neki ennyivel.
- Szia! Igen, miért? – mosolygott rám barátságosan.
- Nincs kedved meginni egy kávét? – Reméltem, hogy nem veszi ki magát hülyén a kérdés, de a biztonság kedvéért hozzá is tettem, hogy szeretném legalább ennyivel meghálálni, hogy ilyen sokszor kisegített.
- Jaj, ugyan már. Mondtam, hogy nem jössz semmivel, de attól még kávézhatunk – egyezett bele.
- Starbucks? – vetettem fel, ő pedig bólintott.
Egymás mellett haladva léptünk ki az épületből, hogy a pár számmal arrébb lévő kávézóhoz érjünk, közben pedig azon gondolkoztam, hogy én is nagy szerepet vállaltam abból, hogy szarok legyenek a napjaim. Megkönnyíthettem volna magamnak a suliban töltött órákat, ha itt is lettek volna barátaim, de én nem az a fajta vagyok, akinek mindenhol vannak haverjai. Sosem voltam a felszínes kapcsolatok híve, inkább tartottam nagyon közel magamhoz pár embert, és hajlamos voltam úgy érezni, hogy rajtuk kívül nincs is szükségem senki másra, minthogy néha-néha szóba elegyedjek újakkal is. Ennek fő oka persze az volt, hogy mindennél biztosabb voltam benne, úgysem jönnénk ki jól, hiszen én nem szerettem magamról semmilyen infót megosztani, még a vezetéknevemet is csak akkor, ha muszáj volt, egy barátság pedig kétoldalú, ha az egyik fél elzárkózik, a másik úgyse fogja tudni vinni a beszélgetés fonalát minden alkalommal. Szóval esélyt sem adtam senkinek, így most én vagyok az, aki mellett mindig szabad két hely, és aki két óra között egyedül ücsörög, és a telefonjába mélyed, úgy téve, mintha valami fontosat csinálna, csakhogy ne nézzen ki szerencsétlenül, míg körülötte mindenki nevetve beszélget.
- Nagyon elgondolkoztál – rázott fel gondolataimból Harry.
Miközben felnéztem rá, alaposabban felmértem. Egyedi személyiség volt az egyszer biztos. Na meg, ha engem kérdeztek, akkor homoszexuális, mással nem tudtam megmagyarázni, miért hordott mindig ilyen fura mintájú, átlátszó ingeket, és miért volt majdhogynem hosszabb haja, mint nekem. Ráadásul a mozdulatai se voltak mindig túl férfiasak, és amúgy is képtelenség, hogy egy hetero pasiba ennyi jóindulat szoruljon.
- Csak azon, hogy második éve járunk ugyanazokra az órákra, és még szinte sosem volt tartalmas beszélgetésünk – néztem fel rá, lerövidítve korábbi gondolatmenetemet.
- Hát nem akarlak megsérteni, de egy kissé távolságtartónak tűnsz – közölte velem a tényt, amit már magamtól is sikerült felfedeznem. Tekintve, hogy igaza volt, és amúgy sem megvetően hagyták el a szavak a száját, egyetértően bólintottam, közben pedig beálltam a kisebb sorba, ami a pultnál alakult ki.
- Rossz szokás – utaltam vissza a távolságtartásomra. – De dolgozom rajta – emeltem égnek a mutatóujjamat büszkén, mint aki máris hatalmas fejlődést ért el.
Miután rendeltünk magunknak, és sikerült meggyőznöm Harryt, hogy az övét is én állom, leültünk egymással szembe, és jobb ötlet híján, arra kértem, meséljen magáról.
- Nem vagyok túl érdekes. Csinálom a sulit, van pár dilis haverom, szeretem a vicceket – sorolt fel pár dolgot, ami eszébe jutott. – Ha egy szóval kéne jellemeznem magam, akkor azt mondanám fura, bár nem tudom, hogy ez a szó mennyire tud megnyerő lenni ismerkedésnél – nevetett fel.
- Na, mondj egy viccet – csaptam le rá.
- Áh, nem sokan szokták értékelni, hidd el nekem – legyintett egyet, mielőtt óvatosan beleivott a forró kávéba.
- Ezt nem csinálhatod! Felcsigázod az embert, aztán meg hoppon hagyod? – játszottam a felháborodottat, de tovább szégyenlősködött. – Ha viccesnek találom, meghívlak még egy kávéra, ha nem nevetek, akkor te jössz nekem eggyel, mit szólsz hozzá? – dobtam be. Nem mintha annyira remegtem volna egy viccért, de addig is beszélgettünk, és nem állt be semmilyen kínos csend.
- Jó – egyezett bele. – Mit kapunk, ha egy kengurut keresztezünk egy kígyóval? – Pár pillanatig gondolkoztam, de aztán inkább feladtam, és kíváncsian néztem rá. – Ugrókötelet.
- Aaa – jajdultam fel, rögtön utána pedig a fejemet rázva nevettem. – Szóval a fárasztó viccek nagy rajongója vagy – vontam le a következtetést.
- Igen-igen, ez az én bűnöm – ingatta a fejét beismerően. – De jössz egy kávéval – emlékeztetett az egyességünkre.
- Bizony – bólintottam, aztán mindketten csak csendben iszogattunk.
- Ez az óra olyan unalmas volt – törte meg a csendet egy kicsit később, amikor már kezdtem magam annyira kényelmetlenül érezni, hogy azon gondolkoztam, valami indokkal itt hagyom.
- Igen, nem szeretem a fejlődéslélektant – fintorogtam, de legalább volt új témánk.
Harry nagyon kedves és aranyos volt, egy rossz szót nem tudnék rá mondani, ráadásul tényleg magával ragadó személyisége van, ez ebből a háromnegyed órából is lejött, amit vele töltöttem, viszont kezdeti félelmem beigazolódott. Többször is tanácstalanul néztem rá, azon morfondírozva, miről kéne dumálnunk, és ezeket nagyon utáltam. Tény, hogy ő a suli témával mindig kibekkelte a csendeket, de pont ezeket a felszínes beszélgetéseket utáltam mindig is. Időjárás, vizsgák, tanárok… és valahogy sosem lyukadtunk ki kellemesebb témáknál, ami iránt esetleg én is lelkesedhettem volna. A legrosszabb pedig az volt, hogy nekem teljesen úgy jött le, neki a tanulás az élete jelenleg, élvezettel beszélt még a tananyagról is, amíg én igyekeztem a legjobban elrejteni érdektelenségemet. Bár ha azt nézzük, legalább azt csinálja, amit szeret, és senki nem piszkálja érte, ráadásul kiből lenne jobb szakember, mint abból, akit tényleg érdekel az, amit csinál. Szóval a kis kávézgatásunk közben sikerült meggyőznöm magamat, hogy nem is a sráccal van a baj, hanem velem, és kettőnk közül ő ítélkezhetne inkább felettem.
Végül anyám szakította félbe a beszélgetésünket egy üzenettel, amiben az állt, hogy kiválasztottam-e már, mibe megyek holnap apámmal és az üzlettársával ebédelni. Kelletlen arcomat Harry is kiszúrta.
- Semmi gond, csak anyukám volt, el kell intéznem valamit, úgyhogy lassan indulnom is kéne – álltam fel. – Köszönöm szépen még egyszer a sok segítséget – mosolyogtam rá.
- Bármikor, nagyon szívesen – viszonozta. – Én pedig a kávét, jó volt már ennyi idő után végre egy kicsit többet beszélni.
- Igen – tettem a táskámat a vállamra. – A suliban találkozunk – búcsúztam el, majd hátat fordítottam neki, és kiléptem az utcára.
Azzal a tervvel indultam el, hogy egyenesen hazamegyek, és a szekrényemből kivágom az első kezem ügyébe akadó összeállítást, de amikor elhaladtam a Versace mellett, megint bekapcsolt a lázongó énem. Ha annyira szeretné, hogy válasszak magamnak ruhát, akkor rendben. Szinte vidáman sétáltam be az üzletbe, és a legdrágább ruhákat kezdtem el nézegetni. Igyekeztem nem forgatni a szemeimet, amikor egy-egy borzalmas darabra siklott a tekintetem, de legszívesebben az ötödik után kifordultam volna. Végül megakadt a szemem egy feketén, ami tényleg tetszett is, úgyhogy felpróbáltam, és végül meg is vettem.
Büszkén lóbáltam a kezemben a 2000 fontos ruhát amikor hazaértem, és széles mosollyal üdvözöltem anyámat is.
- Nem válaszoltál az üzenetemre. Hol voltál? – vetett egy pillantást az órára.
- Ruhát venni – nyújtottam át neki az üzlet logójával díszített papírtáskát, aztán letettem az asztalra a gyrost, amit még hazafelé vettem. Már bőven elmúlt ebédidő, farkas éhes voltam, mégsem láttam neki elpusztítani a doboz tartalmát, mert látni akartam a fejét, amikor meglátja a számlát.
- Mi ütött beléd? – nézett rám. – Nem szoktál vásárolni, csak ha kényszerítelek.
- Megláttam a kirakatban, és nagyon megtetszett. Nem bírtam otthagyni. – Próbáltam a lehető leghitelesebben előadni azt a mondatot, amit ő szokott hajtogatni szinte minden nap, közben pedig egyre türelmetlenebbül vártam, hogy mit fog szólni az árához.
Tulajdonképpen csalódott voltam, amikor nem szidott le. Egyetlen apró megjegyzést tett, mert szerinte ez a ruha nem annyira szép, mint amennyit az áráért várna az ember, de még majdhogynem büszke volt rám, amiért talán életemben először mindenféle könyörgés nélkül, egyedül besétáltam egy üzletbe, hogy egy általa normálisnak titulált ruhát vegyek.
Hitetlenkedve ettem meg késői ebédemet, majd a szobámba mentem, és mivel ma már semmit nem kellett csinálnom, beüzemeltem a laptopomat, kapcsoltam egy kis zenét, és vicces posztokat keresgettem a neten. Remekül szórakoztam, amíg apám rám nem tört, és kérdőre nem volt a rengeteg pénz miatt, amit ma elköltöttem.
- Anya mondta, hogy vegyek valamit – tártam szét a kezemet.
- Gondolom azt azért nem tette hozzá, hogy 2000 fölött legyen – folytatta ugyanolyan dühösen.
- Ez tetszett. Anyu nem bánja – néztem rá totál értetlen arccal, mint aki nem tudja, hogy mi ilyen nagy probléma. Vörösödő fejjel állt az ajtóban egy darabig, majd fújtatott egyet, és újra magamra hagyott. Gonosz lennék, hogy elégedett voltam magammal?
Apu még másnap is mérges volt, dühös tekintettel méregette a ruhámat, amikor beszálltam mellé a kocsiba. A szememet forgatva néztem ki az ablakon, és azt kezdtem figyelni, hogy melyik utcán milyen deszkás trükkökre van lehetőség.
- Mr. Cole a Waitrose üzletlánc tulajdonosa. Ne felejtsd el, azért találkozunk velük, mert szeretném fenntartani a jó viszonyt. Nem lenne túl jó az ellenségeskedés, mivel a következő hónapban szeretnék terjeszkedni, és a terület környéken van egy boltja – kezdett bele a szokásos ismertetésbe. Mit mondhatok, mit nem hozhatok szóba, stb. – De az urat hagyd rám. Te csak cseverész a lányával bármilyen közös témáról, amit találtok.
Közös témánk az biztos jó sok lesz, gondoltam magamban, de azért bólintottam. Őrület, hogy mennyi hülyeségbe belerángatnak, ráadásul a semmiért. Először nem is volt szó arról, hogy nekem is mennem kell, csak apám meg az a pasas lett volna, de hatalmas szerencsémre, apu megemlítette, hogy van egy velem egyidős lánya, anyu meg úgy csapott le a dologra, ahogy egy ragadozó az áldozatára. Miért? Hogy találkozzak normális emberekkel, és legyen legalább egy normális barátom. Nos, kinek mi a normális.
Caroline már az első pillanatban megnyert magának. Kinézete makulátlan volt, és neveltetésén is látszott, egy igazi hölgy. Hah, és micsoda üres belső, üres gondolatok. Csak egy pillanatra gondoltam bele, hogyha másmilyen természetem lenne, akkor valószínűleg én is pont ugyanilyen tucatember lennék, és meg is borzongtam. Annyira nyilvánvaló volt, hogy minden mondat, ami elhagyta a száját, betanult volt, és amikor az apja valamilyen politikai témával kapcsolatban kérdezte, mintha felolvasást tartott volna. Nem értettem, miért nem lehetett önálló gondolata, és ez annyira felbosszantott, hogy bár apám és az ő apja és nagyokat bólogatva értett vele egyet, én mégis felvetettem egy másik nézőpontot.
- Elnézést, én nem értek egyet. Tény és való, hogy nem mélyedtem el jobban a dologban, de abból, amiket hallottam, én biztos, hogy Bernie Sanders mellett tenném le a voksomat. Természetesen az, amit mondd, teljes egyenlőség, nem megvalósítható, úgyhogy ezek szép ábrándok, de maga a cél szerintem remek. Nem mindenkinek adatik meg, hogy olyan helyzetben legyen, amilyenben például mi vagyunk. Sajnos ezt a gazdagok a legtöbb esetben természetesnek veszik, főleg, akik beleszületnek. Nyilvánvaló, hogy a felsőbb rétegnek nem tetszik még a gondolata sem Sanders akaratának, pedig ha kevésbé lennének önzőek, rájönnének, hogy nem olyan sokkal kéne több adót fizetni, hogy a szegényeket tudják támogatni. – Még magam is meglepődtem, milyen könnyedén jöttek ezek a szavak a számra, pedig nem sokat foglalkoztam a politikával. Főleg nem az amerikaival, viszont a téma egyáltalán nem állt messze tőlem. Tulajdonképpen csak a mindennapos gondolataimat tártam eléjük. Miután elhallgattam apám rosszallóan nézett rám, és nevetve legyintett egyet Mr. Colenak.
- Ne vegye komolyan, nem sokat ért hozzá.
- Nem. Szerintem ez érdekes meglátás. Kifejtenéd egy kicsit bővebben? – fordult vissza hozzám.
Meglepődve, de élvezve az újonnan kapott figyelmet, magyaráztam meg feltevésemet. Nem volt nehéz egy kicsit vitatkozni vele, ugyanis valóban ez volt a véleményem, egyszerűen csak végre akadt valaki, aki meghallgatott.
- Rengetegen fel vannak háborodva, miért az ő pénzük menjen el azokra az emberekre, akik szerintük semmit nem csinálnak, hogy több pénzük legyen. Igen, vannak olyanok, akik csak ülnek, és várják a csodát, de a legtöbben nagyon sokat tesznek azért, hogy jobb legyen az anyagi helyzetük, de egyszerűen lehetetlen helyzetben vannak. A gazdagok meg annyira verik a mellüket Amerikában, hogy ők megdolgoztak a pénzükért, nem csak az ölükbe hullott, sőt mi több nap, mint nap megszenvednek azért, hogy úgy élhessenek, ahogy. Csak abba nem gondolnak bele, hogy akkor egy szegény sorsú mennyit szenved egy nap, hogy egyáltalán kenyérre legyen.
- John, büszke lehet a lányára. Nagyon értelmes és okos – mondta aztán apámnak, amikor lezártuk a témát. Kedvem lett volna visítva felnevetni, mert nagyon jól tudtam, egy apa nem fogad el ellentétes véleményt, kettő utálja, ha beleszólok a beszélgetéseibe, három, ha tehetné elcserélne Caroline-ra.
- Jaj, amúgy már mikor megjöttetek is néztem, de olyan szép a ruhád – dicsérte meg enyhén nyávogó hangon Caroline.
- Ugye? – vinyákoltam vissza. – Versace. Tegnap vettem, egyszerűen képtelen voltam ott hagyni, még az ára ellenére is – dobtam bele egy mondatba az összes multimilliomos megjegyzést.
- Akármennyi is volt, megéri az árát – jelentette ki határozottan.
- Pontosan – bólogattam lelkesen. Elmehetnék színésznek, de tényleg.
- Öröm volt megismerni téged – köszönt el tőlem Mr. Cole, egy szerintem túlzottan meleg kézfogással. Mosolyt erőltettem az arcomra, aztán elhúztam a kezemet, és elköszöntem a lányától is. Alig vártam, hogy eltűnjünk innen végre.
- Alaposan lenyűgözted Carlt – mondta apu az autóban.
- Kiderült, hogy több vagyok holmi utcagyereknél – csúszott ki a számon.
- Nem tudtam, hogy érdekel a politika – hagyta figyelmen kívül előbbi megjegyzésemet.
- Nem is – feleltem. - De attól még van véleményem.
- Igen, kezdem megszokni, hogy neked mindenről van.
- Remek – bólintottam egyet, majd elfordítottam a fejemet, és nem kívántam többet társalogni.

9 megjegyzés:

  1. Szia Kedvenc Írónőm!
    Jó végreee újra olvasni a soraidat! Ez a rész megint hihetetlen lett! :)
    De mi az hogy Harry-t az é uramat melegnek nézi valaki???!! Azok az ingek igazán nagyon jók :D És a fejlődéslélektanban igazuk van, mert nem egy nagyon jó tárgy, és néha tényleg unalmas, tapasztaltam múlt félévben:D
    Huh jó elszoktam a komi írástól, szóval fogalmam sincs hogy mit is írjak még neked. Az is nagyon tetszett hogy meg volt a saját véleménye, igazi Mira-s volt.
    Na jó ez egy béna komi lett, de majd igyekszem jobban oda tenni magam:D
    Puszi Solya:) :*

    VálaszTörlés
  2. Huuu ez a rész isteni lett :D Harry meg Mira beszélgetése nagyon aranyos volt :) Mira meg egszerűen csúcs volt a vacsora alatt :) ❤ megérte várni a a részre :D Alig várom a következőt :)

    VálaszTörlés
  3. Kedves LarissaT!
    Remélem megkapod ezt az üzenetet és el is olvasod. Arra szeretnélek kérni, hogy nézz be a blogomra és olvasd is el az egészet. Nagyon örülnék neki, ha eljutna ez a történetem sok emberhez. :) Még eléggé kezdő blogoló vagyok, szóval bocsi azért ha az elején még nagyon uncsi a történet, de még nem nagyon tudott kibontakozni. Azért remélem elolvasod és tetszeni fog.
    Miss Alison**
    Blogom: www.belnaploja.blogspot.hu

    UI.: vagy esetleg egy cserében is benne lennél? válaszolj a blogomnál :)

    VálaszTörlés
  4. Szia. :) Rég nem írtam már kommentet én is.. :D De most itt a lehetőség, hogy újra írhassak. Örülök, hogy jött egy új rész. DZ tökéletesen megfelel úgy is, ha ebbe a történetbe szövöd bele. :) A rész.. Hiányoltam Louist.. :D De jó, hogy végre Harryvel is beszélt. Kíváncsi vagyok mi lesz még itt köztük. Meg úgy összességében Harryvel mi lesz a történetben. Jót nevettem a vásárlós részen :D Tetszett ez a rész is. Megérte rá várni. :) Majd jön a következő, mikor lesz időd, illetve összegyűlik a 10 komment. :) Mindent összegezve, imádtam :) <3

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Sokat kellett várni erre a részre, de abszolút megérte. Az elején kicsit kapkodtam a fejemet, hogy "Mi, már Harry is itt van? Az előző részekben még tutira nem volt benne! Vagy igen? Basszus, már nem emlékszem!" Kicsit vissza kellett rázódnom a történetbe, de szerencsére nem is volt olyan nehéz. Hol van Louis? Annyira hiányoltam, megőrjít ez a "most meg mi a fene van" érzés. Remélem, hamarosan megbeszélik a dolgokat, mert a bizonytalanság alegrosszabb. Nagyon várom a következő részt, kérlek, ne hagyd abba, mert igazán tehetséges bloggerina vagy!!

    VálaszTörlés
  6. Szia :) azt szeretném kérdezni hogy lesz még rész? :) :( én nagyon remélem hogy igen szeretem ezt a blogot

    VálaszTörlés
  7. Szia! Három új fejezet van nekem megírva, készen, de nincs időm újabbakat írni, ezért nem került fel a blogra egy ideje semmi, még akkor sem, ha tudnék mit feltenni. Viszont nagyon szeretném végigírni, szóval valamikor a jövőben, még van rá remény, hogy újra jelentkezzek :)

    VálaszTörlés
  8. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés