Babanapló

Sziasztok!

Megint jó későn, de megérkeztem a résszel. Az előzőhöz érkezett pipákat, kommenteket nagyon szépen köszönöm. Valamelyik nap válaszolni fogok rájuk, csak most megint teljesen el vagyok havazva. :/

Amit még mindenképpen szeretnék mondani, hogy ez az utolsó részt, de ezen kívül még lesz egy epilógus, amit február 2-án, hétfőn tudok hozni. Ehhez pedig addig is jó olvasás, izgulok, remélem, tetszeni fog nektek!

xxx Larissa

*************************************************

Chapter 25

Amíg Harry nálunk volt, egyszerre éreztem magam rosszul és jól. Régóta tartott már ez az állapot, de most sokkal erősebben kijött. Egész végig arra gondoltam, hogy így néznénk ki egy családként, és ez teljesen kikészített, hiszen nagyon jól tudtam, hogy erre nincs esély. Az, ahogyan Elianával viselkedett, lenyűgöző volt, egész lényemmel azt kívántam, bárcsak újra úgy érezne irántam, ahogy Los Angelesben. Tökéletes kis családként éldegélhetnénk, Elianának lenne egy nagyszerű apja, és nekem is szükségem volt Harryre. Elnyomtam magamban az érzéseket, hogy én nagyon jól megvagyok egyedül, nekem nem kell más, csak a lányom, de ez nagyon nem volt igaz. Hiányzott mellőlem egy társ, akire lelkileg támaszkodhatok, és bár erre ott voltak a szüleim, barátaim, az mégsem ugyanolyan, mint amikor egy férfi van jelen az életedben. Ez alatt a két és fél nap alatt láttam, milyen lenne, ha nem egyedül nevelném Ellie-t, és nem volt nehéz rájönnöm, mennyivel jobb lenne. A hangsúly pedig nem azon van, hogy jó lenne, ha valaki itt lenne mellettünk, hanem azon, hogy jó lenne, ha Harry lenne az a személy.

Másrészről az utóbbi időben egy kicsit összezavart. Sokat beszélgetett velem, mármint nem órák hosszáig tartó telefonbeszélgetésekre gondolok, de az eddigi viselkedéséhez képest a tíz is igencsak soknak számított. Ráadásul szinte minden nap hívott, ha egy napot kihagyott, szabadkozott. Nem akartam semmit félreérteni, hiszen nagyon jól tudtam, hogy csak Eliana miatt hív, de szerettem volna azt hinni, hogy újra jobb a viszony kettőnk között.

Miután visszament a turnéra nagy űrt hagyott maga után. Amíg velünk volt, még jobban magába bolondított, pedig még csak szándékában sem állt ilyet tenni. Nem is mondott semmi olyasmit, ami miatt ez egy logikus reakció lett volna tőlem, de abból, ahogyan viselkedett, rengeteg mindent le tudtam vonni. Eddig is tudtam, hogy ez az ember színtiszta jóság, de minden egyes vele töltött perc, egyre erősebbé és biztosabbá tette bennem azt a gondolatot, hogy ő a tökéletes férfi.

Eliana is szinte hozzánőtt. Amíg nálunk volt, alig foglalkozott velem, nem kérte, hogy játsszak vele, és még inni is inkább tőle kért. Ugyan örültem, mert volt egy kis nyugim, tudtam dolgozni és kipihentebb is voltam, hogy nem kellett folyton talpon lennem, ide-oda rohangálnom, ahogy ő kívánta, de azért be kell, valljam, volt bennem egy kis félelem, hogy talán Harryt jobban szereti majd, mint engem.

- Mami – zökkentett ki Eliana pityergős hangja. Felmászott mellém a kanapéra, és a kezembe adta a lovat, amit még Larissa és Liam vett neki. Az egyik lába le volt törve, apró ujjaival a hiányzó darabot szorongatta. – Eltört – görbült le a szája, aztán még ugyanabban a másodpercben hangosan sírni kezdett.

- Hú, ezt a pacit el kell vinni az állatorvoshoz – vettem ki a kezéből a ló lábát. – Ne sírj! Gyere, vigyük el a doktor bácsihoz! – álltam fel, aztán felé nyújtottam a kezem.

A konyhába sétáltam, és a pultra tettem a lovat, majd az egyik felső polcról levettem a pillanatragasztót.

- Mi az? – kérdezte, miközben kezével a pult szélébe kapaszkodott, és lábujjhegyen pipiskedve figyelte, mit csinálok. Felültettem a szélére, hogy többet lásson, aztán nyomtam a ragasztóból a műanyagra, és összeszorítottam.

- Ragasztó. A paci mindjárt jobban lesz – mondtam neki. – Töröld meg az arcod – böktem a fejemmel a mellette lévő zsebkendőtartóra. Még kissé hüppögve kihúzott egyet a dobozból, és az arcát kezdte törölgetni. – Kész is van, de ezentúl nagyon óvatosan kell vele játszani – adtam neki oda az újra egyben lévő lovat. Forgatva vizsgálgatta, aztán végül egy mosoly kúszott az arcára.

- Szeretlek – hajtotta a fejét a mellkasomra, közben pedig átölelt.

- Én is, de vigyázz a játékra legközelebb – tettem le a földre, aztán hagytam, hogy elszaladjon.

Amikor másnap reggel meghallottam a csengő hangját, nagyobb lelkesedéssel szaladtam az ajtóhoz, mint Eliana, pedig ő sem volt semmi. Közösen téptük fel az ajtót, aztán amíg Eliana Harry lábának ugrott, én igyekeztem higgadtságot és póker arcot erőltetni magamra.

- Sziasztok! – köszönt nekünk mosolyogva, majd egy rózsát nyújtott felém. – Ezt neked hoztam – tette hozzá, én pedig meglepődve vettem ki a kezéből.

- Köszönöm – válaszoltam automatikusan, hiszen az biztos, hogy amúgy nem tudtam volna megszólalni. Miért hozott nekem rózsát?

Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, úgyhogy szimpla kedvességnek könyveltem el, aztán arrébb álltam, hogy be tudjon jönni. Az egyik kezében egy zacskó volt, de felemelte Elianát, és a nappaliba sétáltak. Ott a zacskóból kipakolt egy halom sütit az asztalra, hogy nekünk hozta, majd előkerült még belőle egy nagy halom játék is. Amíg Eliana lecsapott rájuk, én a fejemet rázva néztem Harryre.

- Nem kellett volna ennyi mindent hoznod – mondtam neki, de ő csak megrántotta a vállát.

- Nem azért hoztam, mert kell, hanem, mert szerettem volna – felelte.

- Rendben – hagytam rá, hiszen most már úgysem tudtam semmit tenni. – Ha nem gond, nekem most van egy kis dolgom, mert nem sokára lesz egy esküvő, és még nem igazán haladtam vele. A szobába leszek – hátráltam az háló fele.

- Csak nyugodtan, mi elleszünk – biztosított róla.

Egészen ebédidőig nézegettem a lehetőségeket, és magam is meglepődtem milyen gyorsan haladtam. Mondjuk ez biztos annak volt az eredménye, hogy Elianát most lefoglalta Harry, így nem járkált be hozzám. Ráadásul sokkal jobban bele is temetkeztem, mert ezzel tereltem el a figyelmemet a rózsáról, na meg arról, hogy Harrytől csak egy ajtó választ el.

- Végeztél? – kérdezte, amikor kiléptem az ajtón.

- Nem teljesen, de a nagy része már megvan. Közben megéheztem, meg amúgy is ebédidő van – sétáltam a konyhába, miközben neki válaszoltam.

Elővettem a tányérokat, és kivettem a hűtőből a tegnap este megfőzött ebédet. Egyesével megmelegítettem mindenkinek, aztán asztalhoz ültünk, és megebédeltünk.

- Ha Eliana elaludt, szeretnék mutatni neked valamit – dőltem hátra a székemen, amikor végeztem az evéssel.

Tele voltam, nem éreztem magam úgy, mintha egyhamar fel tudnék innen állni, de amikor Harry és Eliana is végzett, mégis összeszedtem magam, és elpakoltam az asztalról. Csak bedobáltam a tányérokat a mosogatógépbe, aztán rácsuktam, de nem indítottam el. Három tányérnak teljesen felesleges volt, inkább majd később, ha több koszos edény lesz benne.

- Nem alszok – jelentette ki Eliana Harrynek, amikor ő a szobájába akarta kísérni.

- Dehogynem – jelentem meg mellettük, és megfogtam Eliana kezét, de amikor elindultam, ő leült a földre. Nagyon sóhajtottam, aztán felemeltem, és nem foglalkozva azzal, hogy a lábával rugdos, az ágyára tettem. – Csúnyán viselkedsz – szidtam le. – Csak egy kicsit kell aludni, utána lehet játszani tovább. Szeretnél mesét?

- Nem – felelte duzzogva, úgyhogy felálltam mellőle.

- Oké. Akkor szép álmokat! – nyomtam a fejére egy puszit, majd Harryvel kimentünk a szobából. Becsuktam magunk után az ajtót, aztán Harryre néztem. – Ne nézz már úgy, mintha szívtelen lennék – nevettem fel arckifejezését látva. – Csak várj egy kicsit!

Nem egyszer játszottam már el ezt, tudtam, hogy pár másodpercen belül kijön a szobából, és megkér, hogy mégis olvassak mesét. Most is az történt, amire számítottam, így vetettem egy jelentőség pillantást Harryre, aki elnevette magát.

- Okos – jegyezte meg, majd bejött utánunk.

Az ágy szélére ültünk, és a könyvet középre téve kezdtem el olvasni. Amikor a királyfi szövege következett, Harry is bekapcsolódott, így végül ketten olvastuk végig a mesét, majd csendben hagytuk el lányunk szobáját. Amint kiértünk, elnevettük magunkat.

- Szörnyű meseolvasó vagy. Remélem, nem gondolkozol ilyesmibe, ha egyszer véget ér a banda – ugrattam.

- Ne már, most törted össze az álmaimat! A reggeli gyerekműsorba akartam jelentkezni mesemondónak – nézett rám felháborodva. – Azt mondod, inkább nem kéne? – vágott szomorú fejet.

- Hát… megpróbálhatod, hátha végül találnak neked valami söpörnivalót – nevetgéltem rajta továbbra is.

- Áú, most már kezdenek fájni a szavaid – mondta komolyan, aztán ő is elnevette magát. – Na, mit szerettél volna mutatni? – érdeklődött.

- Ülj le, kihozom a laptopomat – válaszoltam neki, majd szavaimnak megfelelően cselekedtem.

A laptopommal a kezemben mellé kucorodtam a kanapéra, aztán középre tettem a gépet, és megnyitottam az Elianának elnevezett dokumentumot.

- Anyukám kiskoromba csinált babanaplót, és tök jó ötletnek tartottam. Én szeretem visszaolvasni, hogy miket csináltam, mert olyan dolgok vannak benne, amikre én nem emlékezhetek, és úgy gondoltam, hogy talán Elianának is tetszene majd. Persze anyukám akkor még füzetbe írt, és előhívatott képeket tett a dobozba, mert a technika nem nagyon engedett mást, én viszont elektronikusan örökítettem meg a dolgokat. Gondoltam, érdekelne téged, és ezáltal, még ha nem is voltál jelen Eliana életének korábbi szakaszában, egy kicsit többet tudhatnál róla – vázoltam fel neki óvatosan. Nem akartam helytelen szóhasználattal megbántani, sem emlékeztetni arra, hogy engem amúgy utálnia kellene ahelyett, hogy ilyen kedvesen viselkedik velem.

- Hű, hát nem is tudom, mit mondjak – nézett mereven a képernyőre.

- Szeretnéd egyedül elolvasni vagy maradjak?

- Ha nem gond, megnézhetem egyedül? – kérdezett vissza.

- Persze, semmi baj. Addig én… elfoglalom magam – motyogtam, miközben felálltam. Valamiért arra számítottam, hogy nem küldd el, így most ötletem sem volt, mit csinálhatnék. A szobámba mentem, így teljesen egyedül hagyva, majd az ágyra feküdtem, és a plafont néztem, egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó. Harry állt ott az összecsukott laptopommal a kezében. Szemei picit vörösek voltak, mintha sírt volna, de nem voltam benne biztos, és azt sem tudtam, mire számítsak.

- Köszönöm, hogy megmutattad nekem – tette le a szekrényre a laptopot, majd az ágyam szélére ült, és a kezére szegezte tekintetét.

- Én… tudom, hogy sok mindent rosszul csináltam. Hibáztam, de már nem tudom visszacsinálni, úgyhogy ez volt minden, amit tehettem annak érdekében, hogy valahogy megpróbáljam bepótolni, amiről lemaradtál miattam. És nagyra értékelem, hogy ennyire jól kezeled a helyzetet, teljesen biztos vagyok benne, hogy más rám se nézne. Szóval csak annyit szeretnék mondani sokadjára is, de őszintén, hogy nagyon bánom, amit tettem, és remélem, hogy meg tudjuk tartani ezt a jó, baráti viszonyt, ami most köztünk van – ültem fel a kis beszédem közben. Törökülésbe húztam a lábam, úgy vártam, hogy reagáljon valamit. Ő is felém fordult, és csak egy kis szünet után reagált.

- Én nem akarom megtartani a mostani viszonyunkat. Sokat gondolkoztam… – mondta végül.

- Persze, ezt is megértem – hajtottam le a fejem csalódottan.

- Had mondjam végig! – szólt rám. – Sokat gondolkoztam az elmúlt időszakban. Sokáig mérges voltam rád, ami szerintem azért érthető, de egy idő után felül tudtam kerekedni a megbántottságomon, és a kínos csend helyett, próbáltam inkább beszélgetést kezdeményezni. Egész jól működött, el is hittem, hogy talán lehet köztünk egy ilyen barátságosabb kapcsolat. Aztán a múltkor, amikor itt voltam, valami megváltozott bennem. Vagyis inkább csak visszatért. Nagy hatással volt rám az a pár nap, hogy együtt voltunk, és akaratlanul is azt éreztem, hogy most egy családot alkotunk, így hárman. Amikor visszamentem a turnéra, rájöttem, hogy nem csak Eliana hiányzik, hanem te is. Anyu régebben mondott valamit arról, hogy minden nő meg fog bántani, ki egyszer, ki többször, de meg fogom találni azt, akitől elviselem majd a sérelmeket. Akkor nem értettem, de persze, anyu valahogy mindig is egy lépéssel előttem járt, most sem volt másként. Abban a pillanatban megértettem, hogy mit akart ezzel mondani, amikor észrevettem, hogy hiányzol. Los Angelesben még a távolságtartó viselkedésed ellenére is sikerült megismernem téged, aztán itthon elvittelek egy randira, és akkor én azt komolyan gondoltam. Nagyon megkedveltelek, és amikor ezt mondom, akkor tényleg értsd úgy, hogy nagyon. Magam sem tudom, hogy lehetséges, de ez az érzés csak időszakosan tűnt el, de mostanra visszatért. – Megállíthatatlanul ömlöttek belőle a szavak, míg én nagy valószínűséggel döbbenetemben tátott szájjal bámultam rá. – Szóval, amit igazából mondani akarok az az, hogy nem szeretnék csak egy barátod lenni, és ha te is látsz rá esélyt, hogy visszahozzuk azt, ami ezelőtt az egész hercehurca előtt volt, akkor én nagyon örülnék – fejezte be végül egy kicsit bizonytalanul, ami gondolom az arckifejezésem miatt volt. Szótlanul néztem rá, miközben próbáltam felfogni, amiket mondott.

- Te most azt kérted, hogy próbáljuk meg… együtt? – Nem teljesen voltam benne biztos, hogy ez volt a lényege, sőt, ami azt illeti kezdtem attól tartani, hogy időközben elaludtam, és ezt az egész beszélgetést csak álmodom.

- Igen, de látom, hülyeség volt. Csak azt hittem, hogy te is ezt akarod. – Zavarban volt, amiért azt hitte, hogy a reakcióm egyféle visszautasítás, úgyhogy igyekeztem minél hamarabb megtalálni a hangom, hogy kifejezzem, minden, amire vágyok, az ez.

- Mert így van, csak álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Azt sem értettem, hogy tudtál nekem megbocsájtani, szóval már attól is majd kiugrottam a bőrömből, hogy barátokként viselkedtünk, és ez most egy kicsit sokkolt. De tényleg csak azért, mert nem számítottam rá, és nem igazán tudom felfogni, hogy tényleg ezt mondtad, mert… - magyaráztam összevissza, amíg hirtelen nem tapasztotta a száját az enyémre. Azonnal lehunytam a szemem, és átölelve húztam a lehető legközelebb magamhoz, hagyva, hogy az összes eddigi elfojtott érzelmem a felszínre törjön, és egy csók formájában tudassam vele, mennyire boldoggá tett.

"Azt mondta, apa"

Sziasztok!

Megint csak éppen hogy sikerült befejezni a részt, de itt vagyok. Nem sok mindent fűznék hozzá, mert már ez annyira a vége, hogy nincs is nagyon mit. Ezen kívül van egyetlen egy rész + az epilógus, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat a véleményekkel. Kíváncsi vagyok mindenkiére! :) Köszönöm az előző hozzászólásokat, pipákat, mindent! <3

Következő rész: január 25., vasárnap (Clair szemszöge)

A rész javításához nem volt se időm, se energiám, úgyhogy ezt most köszönöm Krisztinek!

xxx Larissa

*************************************************

Chapter 24

*Harry Styles*

Visszafele számoltam a napokat, annyira vártam, hogy végre elérkezzünk a pár napos pihenőhöz. Kicsit hihetetlen volt számomra felfogni, hogy Clairnek csak annyit kellett mondania, hogy én vagyok a gyerek apja, és attól a perctől kezdve ilyen szinten kezdtem el imádni a kislányt. Bár, ha azt nézzük, már előtte is nagyon megszerettem, de azóta meg pláne. A lányom… olyan nagy szó ez nekem. Ha akarnám, se tudnám nem szeretni. Úgy érzem, kötelességem, de ez a szó meg úgy hangzik, mintha csak azért foglalkoznék vele, mert kell. Ez pedig egyáltalán nem igaz.

- Styles – bökte meg Liam a vállam. Zavartan néztem rá, hogy mit akar, aztán rájöttem, hogy éppen beszélgettünk, amikor elgondolkodtam. – Tudod mit? Mindegy – legyintett egyet, aztán felállt mellőlem.

- Bocs – motyogtam, majd visszatértem gondolataimhoz.

Jó ideig feküdtem ott a kanapén, bár nekem inkább tűnt öt percnek, mint másfél órának, amennyi valójában volt.

- Harry – kiáltott fel Niall lelkesen, mire felé fordítottam a fejem, hogy vajon mit talált ki már megint.

Éppen a vékony, de hosszú zacskóból szórta a mogyorót a tenyerébe, aztán nagy vigyorogva rám emelte tekintetét.

- Végre sikerült beledobnom a számba – újságolta felvillanyozva, én pedig egy percig furcsán méregettem, miközben próbáltam rájönni, hogy működik ez az ember. Amíg én őt fixíroztam, ő elkezdte feldobálni a mogyorókat a levegőbe, de a harmadik is a földön végezte, én pedig nagy levegőt véve fordítottam a plafonra a tekintetem.

- Sikerült! – kiáltott fel. – Nem figyeltél! – szólt rám felháborodottan, mire felhúzott szemöldökkel néztem vissza rá. Most komolyan? Hihetetlen, hogy sosem képes felnőni, de esküszöm, van benne valami, amitől ha csak ránézek, már is vidámabb leszek. – Nézd! – kért újra, én pedig megvártam, amíg újra végre hajtja a mozdulatokat, ezúttal sikeresen.

Röhögve keltem fel a helyemről, hogy aztán a fejemet rázva megveregessem Niall vállát.

- Idióta vagy – tettem hozzá, aztán az ajtóhoz sétáltam. Őt látva rájöttem, hogy éhes vagyok.

- Juhú, megint sikerült – hallottam még örömteli hangját, amikor behúztam magam mögött az ajtót, és széles vigyorral az arcomon sétáltam le az étterembe.

A következő héten hosszas morfondírozás után úgy döntöttem, hogy felhívom Clairt. Furcsa volt a viszonyunk, és bár láttam rajta, hogy nyitott arra, hogy jóban legyünk, számomra még kicsit nehéz volt úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Azonban érdeklődni akartam Eliana felől, hogy minden rendben van-e, így kissé bátortalanul, de tárcsáztam a számát. Vidámnak tűnt, amikor felvette, és afelől érdeklődött, miért hívtam.

- Hát igazából két dolog miatt. Az egyik, hogy öt nap múlva, szerdán tudnék menni, és azt megbeszélhetnénk, hogy legyen, a máik pedig, hogy Eliana hogy van – válaszoltam neki.

- Oké, majd úgy szervezem a dolgokat, hogy aznap biztosan ne legyen semmi, és akkor bármikor jöhetsz, amikor ideérsz. Eliana pedig… videóhívás? És akkor odaadom neki a telefont – ajánlotta fel, én pedig bólogatva feleltem egy ahát, mintha már most látná mozdulataimat. A kezemmel megérintettem a kamera ikont, hogy engedélyezzem az arcom megjelenését a képernyőn, majd vártam, hogy meglássam őket is.

- Ellie, gyere, beszélj Harryvel… apával – javította ki magát, nekem pedig egy apró mosoly futott át az arcomon. Tényleg mindent megtesz annak érdekében, hogy úgy érezzem, tényleg van helyem a családban.

- Jövök – hallottam meg vékonyka hangját, miközben a képernyőn Clair arca jelent meg. Mosolyogva, sután intett egyet, nekem pedig észrevétlenül kúszott egy újabb mosoly az arcomra. Amikor észrevettem, hogy szótlanul mosolygok rá, aprót ráztam a fejemen, és összezavarodva vártam, hogy Eliana odaérjen. Nem értettem magamat, hogy miért reagáltam mosollyal a látványára, de amikor a lányom végre bedugta a fejét a képernyő elé, el is felejtettem, hogy min gondolkoztam.

- Szia! – köszöntem neki is, aztán megvártam, amíg visszaköszönt. – Játszottál?

- Igen, a gitárral – újságolta vidáman. Összevissza mozgolódott, miközben kissé kuszán elmesélte, hogy nemrég kapott egy játékhangszert, mert tetszett neki Niallé, de igazából ez volt minden, amit le tudtam szűrni, mert tényleg nagyon szórakozott volt. – Ble – nyújtotta ki a nyelvét, aztán fejeket kezdett vágni. Felnevettem, annyira aranyos volt, és Clair hangján is hallatszott, hogy mosolyog, amikor arra kérte, hogy viselkedjen normálisan.

- Eliana – szóltam neki én is, mert nem sok időm volt beszélni, és még el szerettem volna neki mondani, hogy nemsokára majd meglátogatom. – Figyelj csak – próbálkoztam továbbra is mosolyogva. – Ha szépen, csendben figyelsz, mondok valamit. – Mondatom megtette hatását, hátra dőlt a kanapé karfájának, ahová időközben ült, és a képernyőre bámulva, várta, hogy beszéljek. – Szerdán hazamegyek, és akkor meglátogatlak. Örülsz neki? – kérdeztem vissza, egyrészt, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg figyelt-e, másrészt, mert érdekelt a válasza.

- Mami, szerdán jön Harry! – kiabálta neki, pedig ott ült mellette. Nem láttam, de a keze néha belelógott a kamera látószögébe. Kis híján eldobta a telefont a lendülettől, amikor felült. Felfoghatatlan volt számomra, hogy ennyire örült nekem, és mérhetetlen boldogsággal árasztott el.

- Igen, jön Apa! – nyomta meg az utolsó szót, amiért megint csak hálás voltam. Nem akartam Elianára erőltetni, hogy így hívjon, ezért nem nagyon szóltam rá, de anélkül úgy látszott, hogy nem jegyzi meg.

- Játszol majd velem? – kezdett el kérdezősködni arról, mit fogunk csinálni.

- Azt csináljuk majd, amit szeretnél – biztosítottam róla. – Viszont most mennem kell – jelentettem be szomorúan. Szívesen néztem volna még egy darabig az ártatlan kis arcát. – Majd hívlak még, jó? Clair, nem baj? – kérdeztem meg azért tőle is.

- Dehogyis, nyugodtan – válaszolta. – Dobj egy puszit – mondta aztán, nyilván nem nekem. Eliana csücsörítve a kamerához hajolt, egészen addig, amíg csak a sötétséget láttam, aztán elhajolt, ezzel újra felfedve arcát.

A hátra maradt napokban minden nap felhívtam őket egy kis időre, de még így sem volt az igazi. Szerettem volna már otthon lenni, és felemelni az alig 15 kilós csöppséget. Az évek során már teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy utaztunk. Ha barátnőm volt, már akkor sem volt olyan honvágyam, nem kötött nagyon ide semmi. Persze ott volt a családom, de felnőttem már, nem kötődtem annyira hozzájuk, mint régebben, most viszont itt volt egy két éves kisgyerek, és állandóan vele akartam lenni. Elmondhatatlanul hiányzott, mióta hazamentek, és tényleg úgy éreztem, hogy meghülyülök, ha csak egy nappal is tovább kell távol lennem tőle. Annyira sok időt kihagytam az életéből, a munkám miatt pedig ezen napok száma egyre csak gyarapodik. Ráadásul magamat sem értettem, de az elmúlt napokban rájöttem, hogy nem csak Eliana hiányzik. Jó volt, amikor ott voltak velünk a turnén, viszont ebbe nem csak a lányom tartozik bele, hanem Clair is. Néha ő is hiányzott. Sokszor azon kaptuk magunkat, hogy mielőtt átadta volna a telefont Elianának, percekig beszélgettünk, hogy mi történt velünk mostanában, aztán végül mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba, eszembe jutott, hogy Clair az a nő, aki hazudott nekem, és képtelen voltam tovább beszélgetni vele. Ha csak fél percre is máshogy gondoltam rá, rögtön befurakodott a fejembe ez a gondolat, és nem hagyott nyugodni. Sokkal erősebb volt, mint az az erőtlen kis érzés, ami a Clair iránti szeretetemből megmaradt.

Szerdán izgatottan csúsztattam a kezem a csengőre, aztán elvigyorodtam, miközben megnyomtam a gombot. Akárhányszor csengettem, mindig eszembe jutott egy jó knock-knock vicc. Legalábbis szerintem jók voltak. A többiek annyira nem díjazták, ha esetleg elmondtam nekik egyet-egyet. Mire a gondolatom végére értem, nyílt az ajtó, és Clair alakja tűnt fel. Köszöntünk egymásnak, majd beinvitált, én pedig lerugdostam a cipőmet.

- Apa – szaladt neki a lábamnak egy kis test, majd karjait körém fonta. Lefagyva érzékeltem, ahogy aprókat ugrál, de csak azzal tudtam foglalkozni, hogy most először hívott apának, figyelmeztetés nélkül.

- Azt mondta… - néztem Clairre, miközben kezdtem felfogni.

- Apa – fejezte be a mondatomat, mire én életem legszélesebb mosolyát villantottam.

- Siettem, ahogy tudtam – guggoltam le hozzá, aztán felemeltem, és kicsit beljebb sétáltam, hiszen még mindig az ajtóban álltunk.

- Harry – szólított meg Clair kicsit később, miközben a kanapén ültünk, és Elianát a térdemen lovagoltattam. – Anyu hívott, át kell ugranom hozzájuk, itthon maradsz addig vele? – kérdezte.

- Persze – bólintottam. – Biztos, nem baj – előztem meg, amikor újra szólásra nyitotta a száját. Jól ismertem, tudtam, hogy ezt fogja kérdezni.

- Oké, akkor jövök nem sokára. Eliana, hallod? Elmegyek a nagyihoz, sietek, oké? – guggolt elénk, aztán egy puszit nyomott a lányunk arcára, miután ő egy aprót bólintott.

Tekintetem a hátába fúrtam, miközben az előszoba irányába sétált, és egy pillanatra arra gondoltam, milyen tökéletes alakja van, aztán megint kapcsoltam, hogy mit csinálok, és inkább visszafordítottam a figyelmemet Elianára, aki már mozgolódott.

Mivel csak késő délután értem ide, már vacsoraidő volt, és mint kiderült Clair azért ment el, mert az anyukája sütött süteményt, és ragaszkodott hozzá, hogy még most elhozza. Amint hazaért, neki is láttunk enni. Eliana úgy támadta be a sütiket, hogy talán még Niallt se láttam ilyennek, ez pedig megmosolyogtatott.

- Ha ettél, elmegyünk fürdeni, de utána még fent maradhatsz – tájékoztatta Clair Elianát. Feltűnt, hogy mindig mindenről beszámol neki, és ez nagyon tetszett. Olyan, mintha megbeszélnék egymással a dolgokat, még akkor is, ha valójában nincs választása. Eredményesnek bizonyult ez a taktika, mert sosem láttam még Elianát ellenkezni. Igazából nagyon becsültem Clairt, mert egyedül nevelte eddig, ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy jó munkát végzett, hiszen tényleg egy kis tündér lett a kislányból, és mindemellett folyamatosan dolgozott is. Mindent rendben tartott, és abból ítélve, hogy nem egyszer láttam összetörve, erős is volt, hiszen egészen idáig mindent bírt egyedül. Még mindig megbántva éreztem magam, de segíteni akartam neki, és bár sosem mondtam volna ki hangosan, de reméltem, hogy tudja enélkül is, hogy most már itt vagyok én is, és számíthat rám.

- Üzenem anyukádnak, hogy nem tudom, mikor ettem utoljára ilyen finomat – töröltem meg a szám a szalvétába.

Amikor Eliana is végzett, nem azért evett tovább, mert többet evett, mint mi, hanem mert lassabban falatozott, Clair a fürdőszobába terelte, és elkezdte megengedni a vizet.

- Nyugodtan érezd magam otthon, vagy akár be is jöhetsz – hajolt ki az ajtón, én viszont most elutasítottam a közös fürdetést. Az túl családias lett volna számomra, és nem hiszem, hogy készen állnék rá. Helyette inkább a mosogatóhoz léptem, és azt a pár edényt, amit összekoszoltunk, elmosogattam. Ha már itt lógok, legalább legyen valami hasznom is.

Amikor elkészültem, ők még mindig a fürdőben voltak. Az ajtó résnyire nyitva volt, úgyhogy odaléptem, és bekukucskáltam anélkül, hogy észrevettek volna. Csendben álltam ott, és néztem, ahogy Clair a kád mellett guggol, és a kacsákat mozgatja a vízen, miközben hápog. Fogalmam sincs, hogy miért, de nekem mindig is a gyengéim voltak a gyerekekkel lévő nők. Főleg, azok, akiken látszott, hogy az életüknél is jobban szeretik a lányukat, fiúkat, Clair pedig egyértelműen ebbe a kategóriába tartozott. Örültem, hogyha már én nem lehettem ott Eliana mellett, legalább egy olyan anyja volt és van, aki mindent megad neki, amire szüksége van.

Mielőtt észrevettek volna, elhátráltam az ajtóból, és egy pohár vízzel a kezemben a kanapéra ültem. Megvártam, amíg kijöttek, aztán hagytam, hogy Eliana bevigyen a szobájába, és a játékait mutogassa nekem. Mindent előpakolt, amit csak lehetett, én pedig igyekeztem mindent a helyére rakni, amikor már egy újabbra figyelt. Clair nem jött be a szobába, valószínűleg hagyni akart nekünk egy kis teret, és ezért hálás voltam.

- Nem vagy álmos? – simogattam meg az arcát, amikor már laposakat pislogva üldögélt a szőnyegen. Megrázta a fejét, de egyértelmű volt, hogy csak nincs kedve lefeküdni, és valójában igenis fáradt. – Melyik a kedvenc meséd? – kérdeztem tőle.

- Ez – adott a kezembe egy könyvet az egyik polcról, majd a lapokat kíméletlenül gyűrve lapozott egy hercegnős meséhez. Felemeltem a földről, és az ágyra fektettem, de azonnal felült. – Nem alszok – tiltakozott.

- Nem kell aludni, csak feküdj oda, amíg elolvasom a mesét. Kíváncsi vagyok, miért szereted – mondtam neki egy kis szépítéssel, de szerencsére bevált a tervem. Beleegyezően, bújt be a takaró alá, én pedig hasra feküdtem mellette, és úgy kezdtem el olvasni a mesét.

A feléig se jutottam el, ő már aludt is, én pedig a fejem a kezemre hajtva kezdtem el gyönyörködni benne. Néztem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, hosszú, sűrű szempillái az arcához simulnak, és arra gondoltam, hogy soha ennél szebb dolgot, még nem láttam.

Halkan morogva fordultam az oldalamra, mert valami nyomta a vállamat. A kemény tárgyhoz nyúltam, és kihúztam magam alól. Először nem értettem, mit keres egy mesekönyv az ágyamban, de aztán rájöttem, hogy minden bizonnyal elaludtam Eliana mellett. A kislány már sehol sem volt, és a szobában is elég világos volt, hiába volt lehúzva a redőny. A zsebembe nyúltam, hogy megnézzem, mennyi az idő, majd elszörnyedve fogtam fel az információt, hogy délután egy óra van.

- Ne haragudj, este elaludtam, nem akartam. Miért nem keltettél fel? – lépkedtem ki álmosan a nappaliba, ahol Clair rajzolt Elianával. Mosolyogva nézett fel rám, miközben letette a ceruzát.

- Semmi gond. Gondoltam, hogy fáradt vagy, ezért nem keltettelek fel. Legalább kipihented magad – magyarázta. – Éhes vagy? Mi épp nemrég ettünk, ha gondolod, szedek neked levest, amíg megfürdesz.

Olyan jól hangzott minden, amit mondott, hogy inkább nem is ellenkeztem. Elfogadtam a kezembe nyomott törölközőt, és a fürdőbe mentem, hogy felfrissítsem magam. Mérges voltam, amiért elaludtam, és amiért ilyen sokáig fel se keltem. Most elpazaroltam egy fél napot, amit Elianával tölthettem volna.

- Tényleg bocsánat. Nem is tudom, mikor aludtam már összefüggően ennyit – szabadkoztam újból, amikor elkészültem, és visszamentem hozzájuk. Nyomtam egy puszit Eliana fejére, miközben megdicsértem a mindenféle színű rajzot, aztán az asztalhoz ültem, ahol már ott várt a beígért, gőzölgő leves.

Clair úgy gondoskodott rólam, mintha én is a gyereke lettem volna, és ez megmosolyogtatott. Teljesen összezavarodtam, pedig még csak néhány órája voltam velük együtt. Furcsa volt, hogy Clair társasága már nem feszélyez, sőt a nap folyamán egyre többször néztem rá megint egy kicsit más szemmel. Egyszerűen be kellett látnom, hogy hiába vágott át, hiába ártott nekem, az, hogy az igazság felfedése előtt megszerettem, nem tűnt el csak úgy.

Alakulunk

Sziasztok!

Rájöttem, na jó, nem hazudok, figyelmeztettetek, hogy telefonról nem látszik az oldalsáv, és milyen igazatok van! Szóval bocsánat, erre eddig nem figyeltem, szóval akkor ide is kiírom, hogy mikor jön a következő rész: január 18., vasárnap (Harry szemszöge)

Minden eddig nem válaszolt hozzászólásra válaszolok rögtön azután, hogy kitettem a részt, mert még lógok a múltkoriakkal is. Köszönöm most is, hogy ilyen sokan írtok!

xxx Larissa

***************************************************

Chapter 23

Kissé meglepődve futottam bele másnap Larissába, amikor reggel a fiúk lakosztályába léptem, Eliana kezét szorongatva. Néhány percig feszült légkör uralkodott, mert nem tudtam, hogy viszonyuljak hozzá, vajon ő mit gondol rólam, és valószínűleg ő se tudta eldönteni, hogy haragszom-e rá, amiért tulajdonképpen ő köpött be Harrynek.

- Jó reggelt – lépett mellém Harry, kezében egy csésze kávéval, amit azonnal a kezembe is nyomott. Tudta, hogy minden reggel ezzel indítok, és úgy tűnt, hogy a tegnapi barátkozós hangulata, máig is kitartott. Meglepetten, de vidáman néztem fel rá, és mondtam neki köszönömöt, majd elengedtem Eliana kezét, és hagytam, hogy Harry ültesse le az asztalhoz.

- Ülj ide, itt van még hely – húzódott arrébb Lara, ezzel felszabadítva némi helyet maga mellett, egyértelművé téve, hogy ő nem haragszik. Végül mivel én sem éreztem haragot, leültem mellé, és egy viszonylag vidám köszönömöt hallattam.

- Hogy-hogy itt? – próbáltam valamiféle beszélgetést kezdeményezni, és ahogy sejtettem, amint elkezdett megállíthatatlanul beszélni, azonnal eltűnt a feszélyezettség mind belőlem, mind belőle.

- Jöttem meglátogatni ezt az idiótát. Úgy is unatkoztam otthon, mert most nincs túl sok meló, és szeretek velük lenni. Meg persze hiányzott már Liam, de ezt ne mondd el neki – emelte mutatóujját a szájához, aztán minden erejével azon volt, hogy távol tartsa magát Liam fogaitól, amivel éppen nem a reggelijébe akart beleharapni.

Kissé irigykedve néztem a párt, hogy ennyi év után is ilyen jól kijönnek, tudnak hülyéskedni együtt, és nem hogy kevésbé, de napról napra egyre jobban szeretik egymást. Nem láttam őket túl sokszor, de számomra még így is ők voltak az egyik legszebb pár, akiket ismertem. A merengésemet a telefonom hangja törte meg, amit a villák és tányérok csörömpölésétől alig hallottam meg. A hívó viszont kitartó volt, úgyhogy megvárta, amíg előhalásztam a zsebemből, és a megfelelő irányba húztam a képen megjelenő kagylót.

- Szia, Naomi! Siess, mert… - akartam vele közölni, hogy egy kissé sokba fog fájni mindkettőnknek a beszélgetést, de félbeszakított.

- Annyira köszönöm, hogy nekem adtad azt a rendezvényt. Elmondhatatlan érzés volt a saját díszletem között végigsétálni, és látni, hogy mindenki olyan jól érzi magát. Nagyon elégedettek voltak, és lehet, hogy hülyén hangzik, de életemben először én is az vagyok saját magammal. Köszönöm ezt a lehetőséget, nagyon sokat jelentett. – Csak úgy dőlt belőle a szó, nekem pedig egyre szélesebb lett a mosolyom.

- Ezek szerint minden rendben ment – szóltam közbe, hogy azért mégiscsak visszafogjam egy kicsit a csacsogását.

- Több mint rendben, én tényleg… - Kicsit gonosznak éreztem magam, amiért megint belé fojtom a szót, de kénytelen voltam.

- Ügyes vagy, gratulálok. Figyelj, két nap múlva otthon leszek, az irodában találkozunk, és akkor megbeszélünk mindent, de most nem hiszem, hogy a munkádért kapott pénzt telefonszámlára szeretnéd elverni – sikerült végre figyelmeztetnem, közben Harry kézzel-lábbal kezdett mutogatni, hogy nyugodtan használjam a hotelszoba telefonját, majd ők állják a számlát, de megráztam a fejem.

- Persze, rendben. Ne haragudj, nem kellett volna letámadnom, csak nagyon boldog vagyok – szabadkozott azonnal.

- Otthon elmesélheted az egészet részletesen – ígértem meg neki, mert utáltam a tényt, hogy miattam érzi magát kellemetlenül.

- Oké, köszönöm, és bocsánat még egyszer – köszönt el, aztán megszakította a hívást.

Néhányan kíváncsian pillantottak rám, mire gyorsan elmeséltem, hogy mi történt. Miután rájöttek, hogy nem olyan érdekes a sztorim, visszatértek az evéshez, meg az újságok lapozgatásához.

- Tényleg használhatod a telefont – jegyezte még meg azért Harry.

- Köszi, aranyos vagy, de tényleg nem fontos – utasítottam el újból. Biztos, hogy nem fogok az ő számlájára telefonálgatni.

Később, amikor szinte mindenki elpárolgott, visszament a szobájába, vagy máshol keresett magának valami elfoglaltságot, Larissa, én, Harry és Eliana maradtunk csak a nappaliban.

- Remélem, hogy nem neheztelsz rám, amiért beleszóltam a dolgaidba – hozta fel végül a témát mégiscsak.

- Kezdetben egy kicsit dühös voltam, de be kellett látnom, hogy erről az egészről nem te tehetsz. Szerintem előbb-utóbb valahogy kiderült volna, ugyanis Harry lerázhatatlan volt, hiába próbáltam megtartani a távolságot – néztem rá jelentőségteljesen. Ő is minket nézett, hallgatta a beszélgetésünket, feszültté is vált, de azért egy félmosolyt magára erőltetett.

- Jó, csak tényleg semmi közöm nem volt hozzá. De, ahogy látom, már jól kijöttök. – Hangjában inkább egy kérdés bujkált, mint egyszerű kijelentés, én pedig megrántottam a vállam. Most mit mondjak? Én sosem haragudtam Harryre, nem volt rá okom, szóval ez nem rajtam múlott.

- Alakulunk – válaszolta helyettem Harry. – Azt hiszem, már nem utálom – tette még hozzá.

- Ez hatalmas haladás – engedtem meg magamnak egy kis viccelődős hangnemet. – Egyébként remélem, te sem gyűlölsz engem – sandítottam a nőre. Igaz, hogy nem volt hozzá köze, de attól még elítélhetett.

- Dehogyis. Mondom, nem az én dolgom. Ha ti okésak vagytok, akkor rendben – rázta meg a fejét tagadólag.

- Hát Liam biztos nem így gondolja – jegyeztem meg egy kissé szomorúan. Ő volt az egyetlen, aki még mai napig is került. Egyértelműen megváltozott a véleménye rólam.

- Jaj, dehogyis – legyintett nevetve. – Liam azt hiszi, minden miatta van, mert ha ő nem beszél Harrynek erről, akkor nem tesz senkinek keresztbe. Szóval rosszul érzi magát, és ezért viselkedik így. De ne aggódj, ő csak kényszeresen gondolja, hogy mindig minden az ő hibája.

- Tényleg? – lepődtem meg.

- Igazat mondd – lépett ki az ajtón Liam. Száját elhúzta, és elég tanácstalanul álldogált az ajtóban.

- Na, hát akkor most, hogy mindenki, aki érintett, itt van, hadd mondjam el, hogy nem haragszom senkire. Egyedül csak magamat hibáztathatom, úgyhogy akkor remélem, hogy ezek után, senki nem érzi majd magát kényelmetlenül feleslegesen – szögeztem le.

Már csak egy napot töltöttünk itt a main kívül, de úgy tűnt, hogy sikerült mindenkivel tisztáznom a dolgokat, mielőtt hazaindultunk. Egy kicsit bántam is, hogy haza kell mennünk, mert az utóbbi pár napban már egészen úgy éreztem, mintha mindenki befogadott volna. Harryvel is volt néhány jó pillanatunk, amikor beszélgettünk dolgokról, és igazából megszerettem ezt a kissé nagy társaságot. Ráadásul láttam Harryn, hogy nem örül neki, hogy egy ideig megint nem fogja látni Elianát, és rossz volt, hogy újra én szakítom el tőle.

- Nem sokára lesz két vagy három szabadnapunk. Ha hazamegyek, ráérsz? Szeretném legalább egy napra látni – mondta Harry az indulásunk reggelén.

- Persze. Ha tudod, hogy tudsz jönni, csörögj, vagy írj, úgy intézem, hogy ráérjünk. Elvégre mégiscsak te vagy az, aki nehezebben szabadul – nyugtattam meg, hogy emiatt ne aggódjon.

- Köszi – mondta mosolyogva, aztán egy kis hatásszünet után, tétován előre lépett, és átölelt. – Ahogy mondtam, nehéz túllépnem ezen az egész dolgon, de igyekszem elfogadni – mondta közben halkan.

Tényleg látszott rajta az igyekezet, és örültem, hogy próbál tenni annak érdekében, hogy az elkerülhetetlen beszélgetések ne legyenek annyira kellemetlenek. Mostanában már egészen úgy viselkedett, mint aki újra barátkozni próbál, és örömmel fogadtam. Tudtam, hogy újra fel kell építenem a kettőnk közt ívelődő hidat, hogy újra bízzon bennem, és lássa, soha nem az volt a szándékom, hogy őt bántsam.

- Én pedig még mindig sajnálom, és örülök, hogy még ha nem is kifejezettem kedvelsz, de legalább már nem utálsz – motyogtam a mellkasába. Tudtam, hogy ideje lenne kibontakozni az öleléséből, de ha egyszer annyira jól esett. Imádtam, ahogy erős karjai átfonták testemet. Aprónak és törékenynek tűntem mellette, de nem éreztem emiatt rosszul magam. Biztonságérzetet nyújtott az ölelése, még akkor is, ha tudtam, ő messze nem azt érzi, amit én.

- Indulnunk kell – nyitotta ránk az ajtót a sofőr, akire eddig vártunk. Harry hátralépett egy lépést, aztán a kezébe vette a bőröndömet, én pedig Eliana kezét ragadtam meg. A bejáratnál a sofőr átvette a cuccainkat, ugyanis Harry nem mehetett ki a hotel területéről. Velünk akar jönni a reptérre, de nem engedték neki, mert szerintük felesleges szétszedetni magát a rajongóival. Egyetértettem ezzel, úgyhogy próbáltam lenyugtatni, de nem igazán akart belenyugodni.

- Hiányozni fogsz – köszönt el még egyszer Elianától, aztán adtak egy puszit egymásnak, és kiléptünk a hotelből.

Eliana még nem igazán fogta fel, hogy mi jelent ez, hogy egy jó ideig nem fogja látni, ezért nem volt szomorú. Inkább egy kicsit értetlenkedett, hogy miért nem jön velünk az apja, hiszen eddig rengeteg időt töltöttek együtt.

Hazafelé sem volt izgalmasabb a hosszú repülőút, de most legalább már nem gyomorgörccsel utaztam, sőt még egy kis mosoly is megjelent az arcomon. Hosszú két hét volt, emlékszem, hogy milyen ideges voltam, mikor jöttem. Nem akartam nyilvánosságra hozni, hogy van egy gyerekünk, utáltam Willt, amiért ilyen hülye döntést hozott, de mint kiderült azért van érzéke a munkájához. Pontosan tudta, hogy nem fogják bántani a kislányt, és annak ellenére, hogy természetesen akadt olyan rajongó, aki rosszul fogadta a hírt, és megváltozott némileg a véleményük Harryről, különösebben nagy kárt nem szenvedett senki sem. Az pedig, hogy engem nem kedvelnek, hát legyen, nem érdekel, amíg Elianát békén hagyják. Tulajdonképpen az utat még sikeresként is elkönyvelhetem, mert Harry is megbékélt nagyjából a helyzettel, és Elianával is közelebb kerülhettek egymáshoz. Innentől már csak nekem lesz nehéz, hiszen valahogyan ki kell szeretnem Harryből, és nem lesz könnyű, főleg, hogy sokszor fogom látni Eliana miatt.

Tanácsok

Sziasztok!

A szokásos köszönömmel kezdeném, amit biztos untok már, de rosszul érezném magam, ha szó nélkül elmennék amellett, hogy megint milyen sok visszajelzést kaptam, és különben is, tényleg nagyra értékelem minden egyes pipátokat, szavaitokat. Szóval köszönöm, a hozzászólásokra azonban csak holnap tudok válaszolni. :)

Mindig megkérdezitek, hogy a következő rész mikor jön, pedig oldalt van egy szövegdoboz, ahová mindig kiírom a rész címét, hogy kinek a szemszögéből van, és hogy mikorra várható. Ezentúl kérlek titeket, hogy ott keressétek :)

Jó olvasást!

xxx Larissa

****************************************************

Chapter 22

- Integess nekik – mosolyogtam Elianára, mielőtt beléptünk volna a hotelbe.

Egy játszótéren voltunk, mert nagyon el szeretett volna menni, nekem meg úgysem volt jobb dolgom. A hotelből még viszonylag normálisan kijutottunk, de visszafele már valamiért nehezebbnek tűnt. Mintha megkétszereződött volna az ott ácsorgó lányok létszáma, talán pont én voltam az, aki egyértelművé tette számukra, hogy kedvenc együttesük tagjai valóban ebben a hotelben szállak meg. Rosszul éreztem magam, hogy megint csak a problémát okozom nekik, de mentségemre legyen, hogy nem voltam még valami gyakorlott a bujkálásban. Nem voltam hozzászokva, hogy nem sétálgathatok csak úgy, és hiába sejtettem, hogy nem leszek a fanok kedvence, a várnál is rosszabbul érintettek a rosszindulatú megjegyzések. Most is egy jó párat kiszűrtem a kiabálások közül, úgyhogy próbáltam gyorsan meggyőzni Elianát, hogy köszönjön oda a tőle olvadozó lányoknak. Végül sikerült egy szégyenlős mosollyal megspékelt inkább legyintésnek nevezhető integetést kierőszakolnom, majd amilyen gyorsan csak lehetett bementünk a biztonságot adó falak közé.

- Minden rendben? – futottunk bele Niallbe, aki két testőr társaságában tartott a bejárat felé.

- Igen, csak… sajnálom. Azután lettek ilyen sokan, hogy láttak innen elmenni – néztem rá bocsánatkérően.

- Jaj, nem – rázta meg a fejét gyorsan. – Liam posztolt egy képet, de előtte is tudták, szóval terjednek az infók maguktól is – legyintett.

- Oké, most egy kicsit megnyugodtam. Így is okoztam már elég kellemetlenséget, nem szeretnék még többet ártani – sóhajtottam fel megkönnyebbülve. – Na, menj, nem tartalak fel. Csak óvatosan! – néztem ki bizonytalanul az utcára.

- Tudom, hogy nem sok közöm van hozzá, de örülnék, ha elfogadnál egy tanácsot. Ne okold mindenért magadat – mosolygott rám bátorítóan, aztán a testőrei kíséretében kilépett az ajtón.

Elgondolkozva bámultam utána, mert nem igazán értettem, hogy ezzel a mondattal, mit akart mondani. Úgy gondolja, hogy nem egyedül én vagyok a hibás? Vagy csak sikerült ilyen hamar kiismernie, hogy tudja, én még azért is magamat okolnám, ha most a világ másik végén valami természeti katasztrófa lenne.

- Mami, megyünk? – rángatta meg a kezem Eliana, mire én egy kis türelmet kértem tőle. Láttam, hogy Niall nem mozdult a bejárattól, pedig azt hittem, készül valahova, így kíváncsian néztem, hogy mi történt. Picit közelebb sétáltam az üveghez, hogy több teret lássak be, aztán rájöttem, hogy beszél nekik. Ennek hatására a tömeg kezdett elcsendesedni, én pedig hallottam, ahogy Niall még mindig kicsit hangosabb hangerővel beszél.

- Szóval adok nektek autogramot, csinálhattok képeket is, csak arra kérlek titeket, hogy maradjatok csendbe. Ha nincs csend, muszáj lesz visszamennem.

Szavai hallatán azonnal rájöttem, hogy ő konkrétan a rajongókhoz ment ki, és teljesen elérzékenyültem. Nem tudtam, hogy miért, de ez a gesztus olyan aranyos volt, hogy még rám is hatással volt. A lányok valóban elcsendesedtek, olyannyira, hogy hallani lehetett, amikor Niall felnevetett valamin, ez pedig alaposan lenyűgözött. Ezeknek a srácoknak hatalma van, nem is kicsi.

- Mit csinálsz? – hallottam meg Harry hangját közvetlenül mögülem.

- Úristen – csúszott ki a számon, miközben ijedtemben egy kicsit megugrottam.

- Hoppá, sajnálom – nevetett fel a reakciómon.

- Niallt nézem, aranyos tőle, hogy kiment – magyaráztam meg, hogy miért állok a hotel ajtajában.

- Én is épp oda tartottam. Ő áldozta fel magát, mert Louis-nak fáj a feje, és ezek a falak nem igazán tompítják a sikításaikat. Reméltük, hogyha valaki kijön, akkor lenyugszanak egy kis időre, én viszont megsajnáltam Niallt, úgyhogy jöttem segíteni.

Ez volt az első alkalom, hogy ennyire felszabadult volt mellettem. Még sosem nevetett, amikor velem beszélgetett, úgyhogy ezt javuló tendenciának tudtam be, és nagy örömmel töltött el. Ráadásul ilyen hosszan se társalogtunk még egymással az elkerülhetetlen helyzeteket leszámítva. Nem igazán vettem észre változást azóta sem, hogy elmondtam a tetteim miértjét, de nem is vártam, hogy egyszerre majd minden megoldódik. Hiszen, hiába tűnik már nekem éveknek, amióta utál, valójában még csak három hete tudta meg az igazságot, én pedig nem siettettem. A mostani mosolya már így is bőven elég nekem, reményt adott, hogy talán egyszer, még ha nem is fog kifejezetten szeretni, azért majd nem fog rám haragudni.

- Kivihetem Elianát? Úgy veszem észre, hogy szeretik, én meg szeretek vele dicsekedni – kérte az engedélyemet.

- Csak egy esetben – néztem rá komolyan, mire ő kíváncsian pillantott vissza. – Ha ezentúl nem kérsz engedélyt mindenért. Ha csokit akarsz neki adni, nem kell megkérdezned, hogy kaphat-e. Ugyanannyira a tiéd, mint az enyém, szóval elég, ha csak szólsz, hogy például elviszed sétálni, rendben? Szóval, őt kérdezd meg, hogy van-e kedve kimenni veled – néztem le Elianára, aki még mindig türelmesen állt mellettem. Szerencsém van, hogy ilyen téren, nem egy ficánka. – Harry figyelmesen hallgatta, amit mondtam, majd annak jeléül, hogy felfogta szavaimat, bólintott egyet. – És örülök, hogy szereted – tettem még hozzá.

- Még jó, hogy szeretem. A lányom – nézett fel rám, mert időközben leguggolt hozzá. – Szeretnél kijönni velem? Az a sok ember kint, mind szeretne téged látni – mosolygott rá kedvesen.

- Kiabálnak – rázta meg a fejét, mire Harry beletörődően felállt.

- Ne add fel ilyen könnyen. – Nem akartam beleszólni, de képtelen volna magamban tartani tanácsomat.

- Nem akarom erőltetni – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

- Erőltetés az, ha az ötödik nem után kiviszed magaddal – adtam a tudtára, majd közelebb toltam hozzá Elianát, hogy próbálja meg újra.

- Ha megkérem őket, hogy ne kiabáljanak, akkor kijössz?

- Félek – kapott újra nemleges választ, mire megint fel akart állni, de én a hátára tettem a kezem, és visszanyomtam. Egy ideig tanácstalanul néztek egymásra, aztán végül Harry kitalált valami újat.

- Ígérem, hogy csendben lesznek, és ott leszek veled. Ha pedig be szeretnél jönni, azonnal behozlak, rendben? – nyugtatgatta, én pedig elismerősen bólogattam mögötte.

- Oké – válaszolta Eliana, Harry pedig győztes mosollyal nézett fel rám. Aranyos volt, ahogy az apró sikereinek örült. Szerintem nem is tudta, mennyire ösztönösen viselkedik apaként.

Előbb egyedül ment ki, mert számított rá, hogy Niall kérése ellenére, amikor meglátják őt, ugyanúgy felvisítanak majd, de azonnal lepisszegték őket. A testőrök és Niall is mutatták a kezükkel, hogy továbbra is csendet kérnek, majd Harry is mondott nekik pár szót arról, hogy az eddiginél is kevesebb hangoskodást szeretne kérni, mert kihozza a lányát, majd kinyitotta az ajtót, és átvette tőlem Elianát.

- Te nem jössz ki? – kérdezte meg tőlem közben.

- Nem kedvelnek túlzottan, szóval kihagyom – ráztam meg a fejem határozottan, majd visszacsuktam utánuk az ajtót.

Hallottam, hogy szinte egyszerre szólalnak meg, hogy Eliana mennyire cuki, majd Harry elindult az egyik oldalon, és egyik kézével autogramokat kezdett írni, a másikkal pedig próbálta távol tartani Elianát a rajongóktól. Be kell vallani, hogy elég idegesen néztem, amikor jó páran felé nyúltak, de tényleg óvatosak voltak vele, úgy tűnt, hogy mindenkinek sikerült visszafognia magát a fiúk kérésére. Képeket kezdtek csinálni vele, és úgy tűnt, hogy néhány perc után megszokta, hogy mindenki őt nyüstöli. A telefonokkal játszott, amiket a rajongók odaadtak neki, aztán amikor továbbmentek visszaadta, és egy másikért nyúlt. Egy kis idő után aztán megunta, és elkezdte magát lefelé nyomni, azt akarta, hogy Harry letegye, akinek látszott az arcán, hogy kicsit tanácstalan, de végül mondott neki valamit, aztán hagyta, had menjen. A kis félkörben kezdett mászkálni, amit a kordonok alakítottak ki, hogy a rajongók ne nyomuljanak egyre közelebb. Amikor észrevett az üveg mögött, odaszaladt, és tapogatni kezdte azt, mire én is odatettem a kezem. Egy ideig ezzel szórakoztunk, gondolom a takarítók örülnek majd, hogy összefogdostuk az üveget, aztán visszaszaladt a rajongókhoz. Valaki adott neki egy papírt, és egy tollat is, amit ő a földre tett, és rajzolni kezdett rá. Amikor készen volt a kis firkával, felnyújtotta a lányoknak, aztán visszament Harryhez, aki viszont már csak pár képet csinált, aztán bejöttek.

- Legközelebb is kiviszel? – kérdezte Eliana Harrytől, miután bejöttek. Mindketten felnevettünk, hallva, hogy végül is tetszett neki.

- Majd igen – hagyta rá Harry. – Nem vagytok éhesek? Mert én még nem ebédeltem – váltott témát.

- De, szerintem mi is eszünk – bólintottam.

- Akkor csatlakozom, ha nem baj – lepett meg újra mondandójával.

Természetesen nem volt ellenemre, úgyhogy együtt indultunk meg a hotel étterme felé, és gyorsan rendeltünk ennivalót.

- Köszönöm, amit az engedélykéréssel kapcsolatban mondtál – nézett rám, miközben falatozott.

- Ugyan, ezért nem kell köszönetet mondanod – ráztam meg a fejem.

- Szerintem meg kell. Te voltál vele két és fél évig állandóan, és én úgy éreztem, hogy emiatt neked több jogod van vagy, hogy mondjam. – Egyértelműen zavarban volt, én pedig hitetlenkedve néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyeneket is rágódik. – És a tanácsaidat is megfogadom, szóval ne félj megmondani, hogy mit csináljak, mert őszintén nekem fogalmam sincs, hogy működik ez az egész gyereknevelés dolog. – Hangja kétségbeesett volt, én pedig elkönyveltem magamban, hogy jól éreztem nem rég a bizonytalanságát.

- Hidd el, nincs szükséged a tanácsaimra. Legyél határozottabb, a többi tökéletes.

- Én is adhatok egy tanácsot? – kérdezte, majd miután bólintottam, folytatta. – Lehet, hogy most nem vagy a rajongók kedvence, de hidd el, hogy megszoknak, és sokkal kedvesebbek lesznek.

- És te? – kérdeztem vissza kissé bizonytalanul.

- Mit én? – nézett rám furán.

- Te is megszoksz? – pontosítottam.

- Talán. Meglátjuk.