Sziasztok!
Megint jó későn, de megérkeztem a résszel. Az előzőhöz érkezett pipákat, kommenteket nagyon szépen köszönöm. Valamelyik nap válaszolni fogok rájuk, csak most megint teljesen el vagyok havazva. :/
Amit még mindenképpen szeretnék mondani, hogy ez az utolsó részt, de ezen kívül még lesz egy epilógus, amit február 2-án, hétfőn tudok hozni. Ehhez pedig addig is jó olvasás, izgulok, remélem, tetszeni fog nektek!
xxx Larissa
*************************************************
Chapter 25
Amíg Harry nálunk volt, egyszerre
éreztem magam rosszul és jól. Régóta tartott már ez az állapot, de most sokkal
erősebben kijött. Egész végig arra gondoltam, hogy így néznénk ki egy
családként, és ez teljesen kikészített, hiszen nagyon jól tudtam, hogy erre
nincs esély. Az, ahogyan Elianával viselkedett, lenyűgöző volt, egész lényemmel
azt kívántam, bárcsak újra úgy érezne irántam, ahogy Los Angelesben. Tökéletes
kis családként éldegélhetnénk, Elianának lenne egy nagyszerű apja, és nekem is
szükségem volt Harryre. Elnyomtam magamban az érzéseket, hogy én nagyon jól
megvagyok egyedül, nekem nem kell más, csak a lányom, de ez nagyon nem volt
igaz. Hiányzott mellőlem egy társ, akire lelkileg támaszkodhatok, és bár erre
ott voltak a szüleim, barátaim, az mégsem ugyanolyan, mint amikor egy férfi van
jelen az életedben. Ez alatt a két és fél nap alatt láttam, milyen lenne, ha
nem egyedül nevelném Ellie-t, és nem volt nehéz rájönnöm, mennyivel jobb lenne.
A hangsúly pedig nem azon van, hogy jó lenne, ha valaki itt lenne mellettünk,
hanem azon, hogy jó lenne, ha Harry lenne az a személy.
Másrészről az utóbbi időben egy kicsit
összezavart. Sokat beszélgetett velem, mármint nem órák hosszáig tartó
telefonbeszélgetésekre gondolok, de az eddigi viselkedéséhez képest a tíz is
igencsak soknak számított. Ráadásul szinte minden nap hívott, ha egy napot
kihagyott, szabadkozott. Nem akartam semmit félreérteni, hiszen nagyon jól tudtam,
hogy csak Eliana miatt hív, de szerettem volna azt hinni, hogy újra jobb a
viszony kettőnk között.
Miután visszament a turnéra nagy űrt
hagyott maga után. Amíg velünk volt, még jobban magába bolondított, pedig még
csak szándékában sem állt ilyet tenni. Nem is mondott semmi olyasmit, ami miatt
ez egy logikus reakció lett volna tőlem, de abból, ahogyan viselkedett,
rengeteg mindent le tudtam vonni. Eddig is tudtam, hogy ez az ember színtiszta
jóság, de minden egyes vele töltött perc, egyre erősebbé és biztosabbá tette
bennem azt a gondolatot, hogy ő a tökéletes férfi.
Eliana is szinte hozzánőtt. Amíg nálunk
volt, alig foglalkozott velem, nem kérte, hogy játsszak vele, és még inni is
inkább tőle kért. Ugyan örültem, mert volt egy kis nyugim, tudtam dolgozni és
kipihentebb is voltam, hogy nem kellett folyton talpon lennem, ide-oda
rohangálnom, ahogy ő kívánta, de azért be kell, valljam, volt bennem egy kis
félelem, hogy talán Harryt jobban szereti majd, mint engem.
- Mami – zökkentett ki Eliana pityergős
hangja. Felmászott mellém a kanapéra, és a kezembe adta a lovat, amit még
Larissa és Liam vett neki. Az egyik lába le volt törve, apró ujjaival a hiányzó
darabot szorongatta. – Eltört – görbült le a szája, aztán még ugyanabban a
másodpercben hangosan sírni kezdett.
- Hú, ezt a pacit el kell vinni az
állatorvoshoz – vettem ki a kezéből a ló lábát. – Ne sírj! Gyere, vigyük el a
doktor bácsihoz! – álltam fel, aztán felé nyújtottam a kezem.
A konyhába sétáltam, és a pultra tettem
a lovat, majd az egyik felső polcról levettem a pillanatragasztót.
- Mi az? – kérdezte, miközben kezével a
pult szélébe kapaszkodott, és lábujjhegyen pipiskedve figyelte, mit csinálok.
Felültettem a szélére, hogy többet lásson, aztán nyomtam a ragasztóból a
műanyagra, és összeszorítottam.
- Ragasztó. A paci mindjárt jobban lesz
– mondtam neki. – Töröld meg az arcod – böktem a fejemmel a mellette lévő
zsebkendőtartóra. Még kissé hüppögve kihúzott egyet a dobozból, és az arcát
kezdte törölgetni. – Kész is van, de ezentúl nagyon óvatosan kell vele játszani
– adtam neki oda az újra egyben lévő lovat. Forgatva vizsgálgatta, aztán végül
egy mosoly kúszott az arcára.
- Szeretlek – hajtotta a fejét a
mellkasomra, közben pedig átölelt.
- Én is, de vigyázz a játékra
legközelebb – tettem le a földre, aztán hagytam, hogy elszaladjon.
Amikor másnap reggel meghallottam a
csengő hangját, nagyobb lelkesedéssel szaladtam az ajtóhoz, mint Eliana, pedig
ő sem volt semmi. Közösen téptük fel az ajtót, aztán amíg Eliana Harry lábának
ugrott, én igyekeztem higgadtságot és póker arcot erőltetni magamra.
- Sziasztok! – köszönt nekünk
mosolyogva, majd egy rózsát nyújtott felém. – Ezt neked hoztam – tette hozzá,
én pedig meglepődve vettem ki a kezéből.
- Köszönöm – válaszoltam automatikusan,
hiszen az biztos, hogy amúgy nem tudtam volna megszólalni. Miért hozott nekem
rózsát?
Nem tulajdonított neki nagy
jelentőséget, úgyhogy szimpla kedvességnek könyveltem el, aztán arrébb álltam,
hogy be tudjon jönni. Az egyik kezében egy zacskó volt, de felemelte Elianát,
és a nappaliba sétáltak. Ott a zacskóból kipakolt egy halom sütit az asztalra,
hogy nekünk hozta, majd előkerült még belőle egy nagy halom játék is. Amíg
Eliana lecsapott rájuk, én a fejemet rázva néztem Harryre.
- Nem kellett volna ennyi mindent hoznod
– mondtam neki, de ő csak megrántotta a vállát.
- Nem azért hoztam, mert kell, hanem,
mert szerettem volna – felelte.
- Rendben – hagytam rá, hiszen most már
úgysem tudtam semmit tenni. – Ha nem gond, nekem most van egy kis dolgom, mert
nem sokára lesz egy esküvő, és még nem igazán haladtam vele. A szobába leszek –
hátráltam az háló fele.
- Csak nyugodtan, mi elleszünk –
biztosított róla.
Egészen ebédidőig nézegettem a
lehetőségeket, és magam is meglepődtem milyen gyorsan haladtam. Mondjuk ez
biztos annak volt az eredménye, hogy Elianát most lefoglalta Harry, így nem
járkált be hozzám. Ráadásul sokkal jobban bele is temetkeztem, mert ezzel tereltem
el a figyelmemet a rózsáról, na meg arról, hogy Harrytől csak egy ajtó választ
el.
- Végeztél? – kérdezte, amikor kiléptem
az ajtón.
- Nem teljesen, de a nagy része már
megvan. Közben megéheztem, meg amúgy is ebédidő van – sétáltam a konyhába,
miközben neki válaszoltam.
Elővettem a tányérokat, és kivettem a
hűtőből a tegnap este megfőzött ebédet. Egyesével megmelegítettem mindenkinek,
aztán asztalhoz ültünk, és megebédeltünk.
- Ha Eliana elaludt, szeretnék mutatni
neked valamit – dőltem hátra a székemen, amikor végeztem az evéssel.
Tele voltam, nem éreztem magam úgy,
mintha egyhamar fel tudnék innen állni, de amikor Harry és Eliana is végzett,
mégis összeszedtem magam, és elpakoltam az asztalról. Csak bedobáltam a
tányérokat a mosogatógépbe, aztán rácsuktam, de nem indítottam el. Három
tányérnak teljesen felesleges volt, inkább majd később, ha több koszos edény
lesz benne.
- Nem alszok – jelentette ki Eliana
Harrynek, amikor ő a szobájába akarta kísérni.
- Dehogynem – jelentem meg mellettük, és
megfogtam Eliana kezét, de amikor elindultam, ő leült a földre. Nagyon
sóhajtottam, aztán felemeltem, és nem foglalkozva azzal, hogy a lábával rugdos,
az ágyára tettem. – Csúnyán viselkedsz – szidtam le. – Csak egy kicsit kell
aludni, utána lehet játszani tovább. Szeretnél mesét?
- Nem – felelte duzzogva, úgyhogy
felálltam mellőle.
- Oké. Akkor szép álmokat! – nyomtam a
fejére egy puszit, majd Harryvel kimentünk a szobából. Becsuktam magunk után az
ajtót, aztán Harryre néztem. – Ne nézz már úgy, mintha szívtelen lennék –
nevettem fel arckifejezését látva. – Csak várj egy kicsit!
Nem egyszer játszottam már el ezt,
tudtam, hogy pár másodpercen belül kijön a szobából, és megkér, hogy mégis
olvassak mesét. Most is az történt, amire számítottam, így vetettem egy
jelentőség pillantást Harryre, aki elnevette magát.
- Okos – jegyezte meg, majd bejött
utánunk.
Az ágy szélére ültünk, és a könyvet
középre téve kezdtem el olvasni. Amikor a királyfi szövege következett, Harry
is bekapcsolódott, így végül ketten olvastuk végig a mesét, majd csendben
hagytuk el lányunk szobáját. Amint kiértünk, elnevettük magunkat.
- Szörnyű meseolvasó vagy. Remélem, nem
gondolkozol ilyesmibe, ha egyszer véget ér a banda – ugrattam.
- Ne már, most törted össze az álmaimat!
A reggeli gyerekműsorba akartam jelentkezni mesemondónak – nézett rám
felháborodva. – Azt mondod, inkább nem kéne? – vágott szomorú fejet.
- Hát… megpróbálhatod, hátha végül
találnak neked valami söpörnivalót – nevetgéltem rajta továbbra is.
- Áú, most már kezdenek fájni a szavaid –
mondta komolyan, aztán ő is elnevette magát. – Na, mit szerettél volna mutatni?
– érdeklődött.
- Ülj le, kihozom a laptopomat –
válaszoltam neki, majd szavaimnak megfelelően cselekedtem.
A laptopommal a kezemben mellé
kucorodtam a kanapéra, aztán középre tettem a gépet, és megnyitottam az
Elianának elnevezett dokumentumot.
- Anyukám kiskoromba csinált babanaplót,
és tök jó ötletnek tartottam. Én szeretem visszaolvasni, hogy miket csináltam,
mert olyan dolgok vannak benne, amikre én nem emlékezhetek, és úgy gondoltam,
hogy talán Elianának is tetszene majd. Persze anyukám akkor még füzetbe írt, és
előhívatott képeket tett a dobozba, mert a technika nem nagyon engedett mást,
én viszont elektronikusan örökítettem meg a dolgokat. Gondoltam, érdekelne
téged, és ezáltal, még ha nem is voltál jelen Eliana életének korábbi
szakaszában, egy kicsit többet tudhatnál róla – vázoltam fel neki óvatosan. Nem
akartam helytelen szóhasználattal megbántani, sem emlékeztetni arra, hogy engem
amúgy utálnia kellene ahelyett, hogy ilyen kedvesen viselkedik velem.
- Hű, hát nem is tudom, mit mondjak –
nézett mereven a képernyőre.
- Szeretnéd egyedül elolvasni vagy
maradjak?
- Ha nem gond, megnézhetem egyedül? –
kérdezett vissza.
- Persze, semmi baj. Addig én…
elfoglalom magam – motyogtam, miközben felálltam. Valamiért arra számítottam,
hogy nem küldd el, így most ötletem sem volt, mit csinálhatnék. A szobámba
mentem, így teljesen egyedül hagyva, majd az ágyra feküdtem, és a plafont
néztem, egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó. Harry állt ott az
összecsukott laptopommal a kezében. Szemei picit vörösek voltak, mintha sírt
volna, de nem voltam benne biztos, és azt sem tudtam, mire számítsak.
- Köszönöm, hogy megmutattad nekem –
tette le a szekrényre a laptopot, majd az ágyam szélére ült, és a kezére
szegezte tekintetét.
- Én… tudom, hogy sok mindent rosszul
csináltam. Hibáztam, de már nem tudom visszacsinálni, úgyhogy ez volt minden,
amit tehettem annak érdekében, hogy valahogy megpróbáljam bepótolni, amiről
lemaradtál miattam. És nagyra értékelem, hogy ennyire jól kezeled a helyzetet,
teljesen biztos vagyok benne, hogy más rám se nézne. Szóval csak annyit
szeretnék mondani sokadjára is, de őszintén, hogy nagyon bánom, amit tettem, és
remélem, hogy meg tudjuk tartani ezt a jó, baráti viszonyt, ami most köztünk
van – ültem fel a kis beszédem közben. Törökülésbe húztam a lábam, úgy vártam,
hogy reagáljon valamit. Ő is felém fordult, és csak egy kis szünet után reagált.
- Én nem akarom megtartani a mostani
viszonyunkat. Sokat gondolkoztam… – mondta végül.
- Persze, ezt is megértem – hajtottam le
a fejem csalódottan.
- Had mondjam végig! – szólt rám. –
Sokat gondolkoztam az elmúlt időszakban. Sokáig mérges voltam rád, ami
szerintem azért érthető, de egy idő után felül tudtam kerekedni a
megbántottságomon, és a kínos csend helyett, próbáltam inkább beszélgetést
kezdeményezni. Egész jól működött, el is hittem, hogy talán lehet köztünk egy
ilyen barátságosabb kapcsolat. Aztán a múltkor, amikor itt voltam, valami
megváltozott bennem. Vagyis inkább csak visszatért. Nagy hatással volt rám az a
pár nap, hogy együtt voltunk, és akaratlanul is azt éreztem, hogy most egy
családot alkotunk, így hárman. Amikor visszamentem a turnéra, rájöttem, hogy
nem csak Eliana hiányzik, hanem te is. Anyu régebben mondott valamit arról,
hogy minden nő meg fog bántani, ki egyszer, ki többször, de meg fogom találni
azt, akitől elviselem majd a sérelmeket. Akkor nem értettem, de persze, anyu
valahogy mindig is egy lépéssel előttem járt, most sem volt másként. Abban a pillanatban
megértettem, hogy mit akart ezzel mondani, amikor észrevettem, hogy hiányzol.
Los Angelesben még a távolságtartó viselkedésed ellenére is sikerült
megismernem téged, aztán itthon elvittelek egy randira, és akkor én azt komolyan
gondoltam. Nagyon megkedveltelek, és amikor ezt mondom, akkor tényleg értsd úgy,
hogy nagyon. Magam sem tudom, hogy lehetséges, de ez az érzés csak időszakosan
tűnt el, de mostanra visszatért. – Megállíthatatlanul ömlöttek belőle a szavak,
míg én nagy valószínűséggel döbbenetemben tátott szájjal bámultam rá. – Szóval,
amit igazából mondani akarok az az, hogy nem szeretnék csak egy barátod lenni,
és ha te is látsz rá esélyt, hogy visszahozzuk azt, ami ezelőtt az egész
hercehurca előtt volt, akkor én nagyon örülnék – fejezte be végül egy kicsit
bizonytalanul, ami gondolom az arckifejezésem miatt volt. Szótlanul néztem rá,
miközben próbáltam felfogni, amiket mondott.
- Te most azt kérted, hogy próbáljuk meg…
együtt? – Nem teljesen voltam benne biztos, hogy ez volt a lényege, sőt, ami
azt illeti kezdtem attól tartani, hogy időközben elaludtam, és ezt az egész
beszélgetést csak álmodom.
- Igen, de látom, hülyeség volt. Csak
azt hittem, hogy te is ezt akarod. – Zavarban volt, amiért azt hitte, hogy a
reakcióm egyféle visszautasítás, úgyhogy igyekeztem minél hamarabb megtalálni a
hangom, hogy kifejezzem, minden, amire vágyok, az ez.
- Mert így van, csak álmaimban sem gondoltam
volna, hogy ez lehetséges. Azt sem értettem, hogy tudtál nekem megbocsájtani,
szóval már attól is majd kiugrottam a bőrömből, hogy barátokként viselkedtünk,
és ez most egy kicsit sokkolt. De tényleg csak azért, mert nem számítottam rá,
és nem igazán tudom felfogni, hogy tényleg ezt mondtad, mert… - magyaráztam
összevissza, amíg hirtelen nem tapasztotta a száját az enyémre. Azonnal
lehunytam a szemem, és átölelve húztam a lehető legközelebb magamhoz, hagyva,
hogy az összes eddigi elfojtott érzelmem a felszínre törjön, és egy csók
formájában tudassam vele, mennyire boldoggá tett.


