Babanapló

Sziasztok!

Megint jó későn, de megérkeztem a résszel. Az előzőhöz érkezett pipákat, kommenteket nagyon szépen köszönöm. Valamelyik nap válaszolni fogok rájuk, csak most megint teljesen el vagyok havazva. :/

Amit még mindenképpen szeretnék mondani, hogy ez az utolsó részt, de ezen kívül még lesz egy epilógus, amit február 2-án, hétfőn tudok hozni. Ehhez pedig addig is jó olvasás, izgulok, remélem, tetszeni fog nektek!

xxx Larissa

*************************************************

Chapter 25

Amíg Harry nálunk volt, egyszerre éreztem magam rosszul és jól. Régóta tartott már ez az állapot, de most sokkal erősebben kijött. Egész végig arra gondoltam, hogy így néznénk ki egy családként, és ez teljesen kikészített, hiszen nagyon jól tudtam, hogy erre nincs esély. Az, ahogyan Elianával viselkedett, lenyűgöző volt, egész lényemmel azt kívántam, bárcsak újra úgy érezne irántam, ahogy Los Angelesben. Tökéletes kis családként éldegélhetnénk, Elianának lenne egy nagyszerű apja, és nekem is szükségem volt Harryre. Elnyomtam magamban az érzéseket, hogy én nagyon jól megvagyok egyedül, nekem nem kell más, csak a lányom, de ez nagyon nem volt igaz. Hiányzott mellőlem egy társ, akire lelkileg támaszkodhatok, és bár erre ott voltak a szüleim, barátaim, az mégsem ugyanolyan, mint amikor egy férfi van jelen az életedben. Ez alatt a két és fél nap alatt láttam, milyen lenne, ha nem egyedül nevelném Ellie-t, és nem volt nehéz rájönnöm, mennyivel jobb lenne. A hangsúly pedig nem azon van, hogy jó lenne, ha valaki itt lenne mellettünk, hanem azon, hogy jó lenne, ha Harry lenne az a személy.

Másrészről az utóbbi időben egy kicsit összezavart. Sokat beszélgetett velem, mármint nem órák hosszáig tartó telefonbeszélgetésekre gondolok, de az eddigi viselkedéséhez képest a tíz is igencsak soknak számított. Ráadásul szinte minden nap hívott, ha egy napot kihagyott, szabadkozott. Nem akartam semmit félreérteni, hiszen nagyon jól tudtam, hogy csak Eliana miatt hív, de szerettem volna azt hinni, hogy újra jobb a viszony kettőnk között.

Miután visszament a turnéra nagy űrt hagyott maga után. Amíg velünk volt, még jobban magába bolondított, pedig még csak szándékában sem állt ilyet tenni. Nem is mondott semmi olyasmit, ami miatt ez egy logikus reakció lett volna tőlem, de abból, ahogyan viselkedett, rengeteg mindent le tudtam vonni. Eddig is tudtam, hogy ez az ember színtiszta jóság, de minden egyes vele töltött perc, egyre erősebbé és biztosabbá tette bennem azt a gondolatot, hogy ő a tökéletes férfi.

Eliana is szinte hozzánőtt. Amíg nálunk volt, alig foglalkozott velem, nem kérte, hogy játsszak vele, és még inni is inkább tőle kért. Ugyan örültem, mert volt egy kis nyugim, tudtam dolgozni és kipihentebb is voltam, hogy nem kellett folyton talpon lennem, ide-oda rohangálnom, ahogy ő kívánta, de azért be kell, valljam, volt bennem egy kis félelem, hogy talán Harryt jobban szereti majd, mint engem.

- Mami – zökkentett ki Eliana pityergős hangja. Felmászott mellém a kanapéra, és a kezembe adta a lovat, amit még Larissa és Liam vett neki. Az egyik lába le volt törve, apró ujjaival a hiányzó darabot szorongatta. – Eltört – görbült le a szája, aztán még ugyanabban a másodpercben hangosan sírni kezdett.

- Hú, ezt a pacit el kell vinni az állatorvoshoz – vettem ki a kezéből a ló lábát. – Ne sírj! Gyere, vigyük el a doktor bácsihoz! – álltam fel, aztán felé nyújtottam a kezem.

A konyhába sétáltam, és a pultra tettem a lovat, majd az egyik felső polcról levettem a pillanatragasztót.

- Mi az? – kérdezte, miközben kezével a pult szélébe kapaszkodott, és lábujjhegyen pipiskedve figyelte, mit csinálok. Felültettem a szélére, hogy többet lásson, aztán nyomtam a ragasztóból a műanyagra, és összeszorítottam.

- Ragasztó. A paci mindjárt jobban lesz – mondtam neki. – Töröld meg az arcod – böktem a fejemmel a mellette lévő zsebkendőtartóra. Még kissé hüppögve kihúzott egyet a dobozból, és az arcát kezdte törölgetni. – Kész is van, de ezentúl nagyon óvatosan kell vele játszani – adtam neki oda az újra egyben lévő lovat. Forgatva vizsgálgatta, aztán végül egy mosoly kúszott az arcára.

- Szeretlek – hajtotta a fejét a mellkasomra, közben pedig átölelt.

- Én is, de vigyázz a játékra legközelebb – tettem le a földre, aztán hagytam, hogy elszaladjon.

Amikor másnap reggel meghallottam a csengő hangját, nagyobb lelkesedéssel szaladtam az ajtóhoz, mint Eliana, pedig ő sem volt semmi. Közösen téptük fel az ajtót, aztán amíg Eliana Harry lábának ugrott, én igyekeztem higgadtságot és póker arcot erőltetni magamra.

- Sziasztok! – köszönt nekünk mosolyogva, majd egy rózsát nyújtott felém. – Ezt neked hoztam – tette hozzá, én pedig meglepődve vettem ki a kezéből.

- Köszönöm – válaszoltam automatikusan, hiszen az biztos, hogy amúgy nem tudtam volna megszólalni. Miért hozott nekem rózsát?

Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, úgyhogy szimpla kedvességnek könyveltem el, aztán arrébb álltam, hogy be tudjon jönni. Az egyik kezében egy zacskó volt, de felemelte Elianát, és a nappaliba sétáltak. Ott a zacskóból kipakolt egy halom sütit az asztalra, hogy nekünk hozta, majd előkerült még belőle egy nagy halom játék is. Amíg Eliana lecsapott rájuk, én a fejemet rázva néztem Harryre.

- Nem kellett volna ennyi mindent hoznod – mondtam neki, de ő csak megrántotta a vállát.

- Nem azért hoztam, mert kell, hanem, mert szerettem volna – felelte.

- Rendben – hagytam rá, hiszen most már úgysem tudtam semmit tenni. – Ha nem gond, nekem most van egy kis dolgom, mert nem sokára lesz egy esküvő, és még nem igazán haladtam vele. A szobába leszek – hátráltam az háló fele.

- Csak nyugodtan, mi elleszünk – biztosított róla.

Egészen ebédidőig nézegettem a lehetőségeket, és magam is meglepődtem milyen gyorsan haladtam. Mondjuk ez biztos annak volt az eredménye, hogy Elianát most lefoglalta Harry, így nem járkált be hozzám. Ráadásul sokkal jobban bele is temetkeztem, mert ezzel tereltem el a figyelmemet a rózsáról, na meg arról, hogy Harrytől csak egy ajtó választ el.

- Végeztél? – kérdezte, amikor kiléptem az ajtón.

- Nem teljesen, de a nagy része már megvan. Közben megéheztem, meg amúgy is ebédidő van – sétáltam a konyhába, miközben neki válaszoltam.

Elővettem a tányérokat, és kivettem a hűtőből a tegnap este megfőzött ebédet. Egyesével megmelegítettem mindenkinek, aztán asztalhoz ültünk, és megebédeltünk.

- Ha Eliana elaludt, szeretnék mutatni neked valamit – dőltem hátra a székemen, amikor végeztem az evéssel.

Tele voltam, nem éreztem magam úgy, mintha egyhamar fel tudnék innen állni, de amikor Harry és Eliana is végzett, mégis összeszedtem magam, és elpakoltam az asztalról. Csak bedobáltam a tányérokat a mosogatógépbe, aztán rácsuktam, de nem indítottam el. Három tányérnak teljesen felesleges volt, inkább majd később, ha több koszos edény lesz benne.

- Nem alszok – jelentette ki Eliana Harrynek, amikor ő a szobájába akarta kísérni.

- Dehogynem – jelentem meg mellettük, és megfogtam Eliana kezét, de amikor elindultam, ő leült a földre. Nagyon sóhajtottam, aztán felemeltem, és nem foglalkozva azzal, hogy a lábával rugdos, az ágyára tettem. – Csúnyán viselkedsz – szidtam le. – Csak egy kicsit kell aludni, utána lehet játszani tovább. Szeretnél mesét?

- Nem – felelte duzzogva, úgyhogy felálltam mellőle.

- Oké. Akkor szép álmokat! – nyomtam a fejére egy puszit, majd Harryvel kimentünk a szobából. Becsuktam magunk után az ajtót, aztán Harryre néztem. – Ne nézz már úgy, mintha szívtelen lennék – nevettem fel arckifejezését látva. – Csak várj egy kicsit!

Nem egyszer játszottam már el ezt, tudtam, hogy pár másodpercen belül kijön a szobából, és megkér, hogy mégis olvassak mesét. Most is az történt, amire számítottam, így vetettem egy jelentőség pillantást Harryre, aki elnevette magát.

- Okos – jegyezte meg, majd bejött utánunk.

Az ágy szélére ültünk, és a könyvet középre téve kezdtem el olvasni. Amikor a királyfi szövege következett, Harry is bekapcsolódott, így végül ketten olvastuk végig a mesét, majd csendben hagytuk el lányunk szobáját. Amint kiértünk, elnevettük magunkat.

- Szörnyű meseolvasó vagy. Remélem, nem gondolkozol ilyesmibe, ha egyszer véget ér a banda – ugrattam.

- Ne már, most törted össze az álmaimat! A reggeli gyerekműsorba akartam jelentkezni mesemondónak – nézett rám felháborodva. – Azt mondod, inkább nem kéne? – vágott szomorú fejet.

- Hát… megpróbálhatod, hátha végül találnak neked valami söpörnivalót – nevetgéltem rajta továbbra is.

- Áú, most már kezdenek fájni a szavaid – mondta komolyan, aztán ő is elnevette magát. – Na, mit szerettél volna mutatni? – érdeklődött.

- Ülj le, kihozom a laptopomat – válaszoltam neki, majd szavaimnak megfelelően cselekedtem.

A laptopommal a kezemben mellé kucorodtam a kanapéra, aztán középre tettem a gépet, és megnyitottam az Elianának elnevezett dokumentumot.

- Anyukám kiskoromba csinált babanaplót, és tök jó ötletnek tartottam. Én szeretem visszaolvasni, hogy miket csináltam, mert olyan dolgok vannak benne, amikre én nem emlékezhetek, és úgy gondoltam, hogy talán Elianának is tetszene majd. Persze anyukám akkor még füzetbe írt, és előhívatott képeket tett a dobozba, mert a technika nem nagyon engedett mást, én viszont elektronikusan örökítettem meg a dolgokat. Gondoltam, érdekelne téged, és ezáltal, még ha nem is voltál jelen Eliana életének korábbi szakaszában, egy kicsit többet tudhatnál róla – vázoltam fel neki óvatosan. Nem akartam helytelen szóhasználattal megbántani, sem emlékeztetni arra, hogy engem amúgy utálnia kellene ahelyett, hogy ilyen kedvesen viselkedik velem.

- Hű, hát nem is tudom, mit mondjak – nézett mereven a képernyőre.

- Szeretnéd egyedül elolvasni vagy maradjak?

- Ha nem gond, megnézhetem egyedül? – kérdezett vissza.

- Persze, semmi baj. Addig én… elfoglalom magam – motyogtam, miközben felálltam. Valamiért arra számítottam, hogy nem küldd el, így most ötletem sem volt, mit csinálhatnék. A szobámba mentem, így teljesen egyedül hagyva, majd az ágyra feküdtem, és a plafont néztem, egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó. Harry állt ott az összecsukott laptopommal a kezében. Szemei picit vörösek voltak, mintha sírt volna, de nem voltam benne biztos, és azt sem tudtam, mire számítsak.

- Köszönöm, hogy megmutattad nekem – tette le a szekrényre a laptopot, majd az ágyam szélére ült, és a kezére szegezte tekintetét.

- Én… tudom, hogy sok mindent rosszul csináltam. Hibáztam, de már nem tudom visszacsinálni, úgyhogy ez volt minden, amit tehettem annak érdekében, hogy valahogy megpróbáljam bepótolni, amiről lemaradtál miattam. És nagyra értékelem, hogy ennyire jól kezeled a helyzetet, teljesen biztos vagyok benne, hogy más rám se nézne. Szóval csak annyit szeretnék mondani sokadjára is, de őszintén, hogy nagyon bánom, amit tettem, és remélem, hogy meg tudjuk tartani ezt a jó, baráti viszonyt, ami most köztünk van – ültem fel a kis beszédem közben. Törökülésbe húztam a lábam, úgy vártam, hogy reagáljon valamit. Ő is felém fordult, és csak egy kis szünet után reagált.

- Én nem akarom megtartani a mostani viszonyunkat. Sokat gondolkoztam… – mondta végül.

- Persze, ezt is megértem – hajtottam le a fejem csalódottan.

- Had mondjam végig! – szólt rám. – Sokat gondolkoztam az elmúlt időszakban. Sokáig mérges voltam rád, ami szerintem azért érthető, de egy idő után felül tudtam kerekedni a megbántottságomon, és a kínos csend helyett, próbáltam inkább beszélgetést kezdeményezni. Egész jól működött, el is hittem, hogy talán lehet köztünk egy ilyen barátságosabb kapcsolat. Aztán a múltkor, amikor itt voltam, valami megváltozott bennem. Vagyis inkább csak visszatért. Nagy hatással volt rám az a pár nap, hogy együtt voltunk, és akaratlanul is azt éreztem, hogy most egy családot alkotunk, így hárman. Amikor visszamentem a turnéra, rájöttem, hogy nem csak Eliana hiányzik, hanem te is. Anyu régebben mondott valamit arról, hogy minden nő meg fog bántani, ki egyszer, ki többször, de meg fogom találni azt, akitől elviselem majd a sérelmeket. Akkor nem értettem, de persze, anyu valahogy mindig is egy lépéssel előttem járt, most sem volt másként. Abban a pillanatban megértettem, hogy mit akart ezzel mondani, amikor észrevettem, hogy hiányzol. Los Angelesben még a távolságtartó viselkedésed ellenére is sikerült megismernem téged, aztán itthon elvittelek egy randira, és akkor én azt komolyan gondoltam. Nagyon megkedveltelek, és amikor ezt mondom, akkor tényleg értsd úgy, hogy nagyon. Magam sem tudom, hogy lehetséges, de ez az érzés csak időszakosan tűnt el, de mostanra visszatért. – Megállíthatatlanul ömlöttek belőle a szavak, míg én nagy valószínűséggel döbbenetemben tátott szájjal bámultam rá. – Szóval, amit igazából mondani akarok az az, hogy nem szeretnék csak egy barátod lenni, és ha te is látsz rá esélyt, hogy visszahozzuk azt, ami ezelőtt az egész hercehurca előtt volt, akkor én nagyon örülnék – fejezte be végül egy kicsit bizonytalanul, ami gondolom az arckifejezésem miatt volt. Szótlanul néztem rá, miközben próbáltam felfogni, amiket mondott.

- Te most azt kérted, hogy próbáljuk meg… együtt? – Nem teljesen voltam benne biztos, hogy ez volt a lényege, sőt, ami azt illeti kezdtem attól tartani, hogy időközben elaludtam, és ezt az egész beszélgetést csak álmodom.

- Igen, de látom, hülyeség volt. Csak azt hittem, hogy te is ezt akarod. – Zavarban volt, amiért azt hitte, hogy a reakcióm egyféle visszautasítás, úgyhogy igyekeztem minél hamarabb megtalálni a hangom, hogy kifejezzem, minden, amire vágyok, az ez.

- Mert így van, csak álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Azt sem értettem, hogy tudtál nekem megbocsájtani, szóval már attól is majd kiugrottam a bőrömből, hogy barátokként viselkedtünk, és ez most egy kicsit sokkolt. De tényleg csak azért, mert nem számítottam rá, és nem igazán tudom felfogni, hogy tényleg ezt mondtad, mert… - magyaráztam összevissza, amíg hirtelen nem tapasztotta a száját az enyémre. Azonnal lehunytam a szemem, és átölelve húztam a lehető legközelebb magamhoz, hagyva, hogy az összes eddigi elfojtott érzelmem a felszínre törjön, és egy csók formájában tudassam vele, mennyire boldoggá tett.