Alakulunk

Sziasztok!

Rájöttem, na jó, nem hazudok, figyelmeztettetek, hogy telefonról nem látszik az oldalsáv, és milyen igazatok van! Szóval bocsánat, erre eddig nem figyeltem, szóval akkor ide is kiírom, hogy mikor jön a következő rész: január 18., vasárnap (Harry szemszöge)

Minden eddig nem válaszolt hozzászólásra válaszolok rögtön azután, hogy kitettem a részt, mert még lógok a múltkoriakkal is. Köszönöm most is, hogy ilyen sokan írtok!

xxx Larissa

***************************************************

Chapter 23

Kissé meglepődve futottam bele másnap Larissába, amikor reggel a fiúk lakosztályába léptem, Eliana kezét szorongatva. Néhány percig feszült légkör uralkodott, mert nem tudtam, hogy viszonyuljak hozzá, vajon ő mit gondol rólam, és valószínűleg ő se tudta eldönteni, hogy haragszom-e rá, amiért tulajdonképpen ő köpött be Harrynek.

- Jó reggelt – lépett mellém Harry, kezében egy csésze kávéval, amit azonnal a kezembe is nyomott. Tudta, hogy minden reggel ezzel indítok, és úgy tűnt, hogy a tegnapi barátkozós hangulata, máig is kitartott. Meglepetten, de vidáman néztem fel rá, és mondtam neki köszönömöt, majd elengedtem Eliana kezét, és hagytam, hogy Harry ültesse le az asztalhoz.

- Ülj ide, itt van még hely – húzódott arrébb Lara, ezzel felszabadítva némi helyet maga mellett, egyértelművé téve, hogy ő nem haragszik. Végül mivel én sem éreztem haragot, leültem mellé, és egy viszonylag vidám köszönömöt hallattam.

- Hogy-hogy itt? – próbáltam valamiféle beszélgetést kezdeményezni, és ahogy sejtettem, amint elkezdett megállíthatatlanul beszélni, azonnal eltűnt a feszélyezettség mind belőlem, mind belőle.

- Jöttem meglátogatni ezt az idiótát. Úgy is unatkoztam otthon, mert most nincs túl sok meló, és szeretek velük lenni. Meg persze hiányzott már Liam, de ezt ne mondd el neki – emelte mutatóujját a szájához, aztán minden erejével azon volt, hogy távol tartsa magát Liam fogaitól, amivel éppen nem a reggelijébe akart beleharapni.

Kissé irigykedve néztem a párt, hogy ennyi év után is ilyen jól kijönnek, tudnak hülyéskedni együtt, és nem hogy kevésbé, de napról napra egyre jobban szeretik egymást. Nem láttam őket túl sokszor, de számomra még így is ők voltak az egyik legszebb pár, akiket ismertem. A merengésemet a telefonom hangja törte meg, amit a villák és tányérok csörömpölésétől alig hallottam meg. A hívó viszont kitartó volt, úgyhogy megvárta, amíg előhalásztam a zsebemből, és a megfelelő irányba húztam a képen megjelenő kagylót.

- Szia, Naomi! Siess, mert… - akartam vele közölni, hogy egy kissé sokba fog fájni mindkettőnknek a beszélgetést, de félbeszakított.

- Annyira köszönöm, hogy nekem adtad azt a rendezvényt. Elmondhatatlan érzés volt a saját díszletem között végigsétálni, és látni, hogy mindenki olyan jól érzi magát. Nagyon elégedettek voltak, és lehet, hogy hülyén hangzik, de életemben először én is az vagyok saját magammal. Köszönöm ezt a lehetőséget, nagyon sokat jelentett. – Csak úgy dőlt belőle a szó, nekem pedig egyre szélesebb lett a mosolyom.

- Ezek szerint minden rendben ment – szóltam közbe, hogy azért mégiscsak visszafogjam egy kicsit a csacsogását.

- Több mint rendben, én tényleg… - Kicsit gonosznak éreztem magam, amiért megint belé fojtom a szót, de kénytelen voltam.

- Ügyes vagy, gratulálok. Figyelj, két nap múlva otthon leszek, az irodában találkozunk, és akkor megbeszélünk mindent, de most nem hiszem, hogy a munkádért kapott pénzt telefonszámlára szeretnéd elverni – sikerült végre figyelmeztetnem, közben Harry kézzel-lábbal kezdett mutogatni, hogy nyugodtan használjam a hotelszoba telefonját, majd ők állják a számlát, de megráztam a fejem.

- Persze, rendben. Ne haragudj, nem kellett volna letámadnom, csak nagyon boldog vagyok – szabadkozott azonnal.

- Otthon elmesélheted az egészet részletesen – ígértem meg neki, mert utáltam a tényt, hogy miattam érzi magát kellemetlenül.

- Oké, köszönöm, és bocsánat még egyszer – köszönt el, aztán megszakította a hívást.

Néhányan kíváncsian pillantottak rám, mire gyorsan elmeséltem, hogy mi történt. Miután rájöttek, hogy nem olyan érdekes a sztorim, visszatértek az evéshez, meg az újságok lapozgatásához.

- Tényleg használhatod a telefont – jegyezte még meg azért Harry.

- Köszi, aranyos vagy, de tényleg nem fontos – utasítottam el újból. Biztos, hogy nem fogok az ő számlájára telefonálgatni.

Később, amikor szinte mindenki elpárolgott, visszament a szobájába, vagy máshol keresett magának valami elfoglaltságot, Larissa, én, Harry és Eliana maradtunk csak a nappaliban.

- Remélem, hogy nem neheztelsz rám, amiért beleszóltam a dolgaidba – hozta fel végül a témát mégiscsak.

- Kezdetben egy kicsit dühös voltam, de be kellett látnom, hogy erről az egészről nem te tehetsz. Szerintem előbb-utóbb valahogy kiderült volna, ugyanis Harry lerázhatatlan volt, hiába próbáltam megtartani a távolságot – néztem rá jelentőségteljesen. Ő is minket nézett, hallgatta a beszélgetésünket, feszültté is vált, de azért egy félmosolyt magára erőltetett.

- Jó, csak tényleg semmi közöm nem volt hozzá. De, ahogy látom, már jól kijöttök. – Hangjában inkább egy kérdés bujkált, mint egyszerű kijelentés, én pedig megrántottam a vállam. Most mit mondjak? Én sosem haragudtam Harryre, nem volt rá okom, szóval ez nem rajtam múlott.

- Alakulunk – válaszolta helyettem Harry. – Azt hiszem, már nem utálom – tette még hozzá.

- Ez hatalmas haladás – engedtem meg magamnak egy kis viccelődős hangnemet. – Egyébként remélem, te sem gyűlölsz engem – sandítottam a nőre. Igaz, hogy nem volt hozzá köze, de attól még elítélhetett.

- Dehogyis. Mondom, nem az én dolgom. Ha ti okésak vagytok, akkor rendben – rázta meg a fejét tagadólag.

- Hát Liam biztos nem így gondolja – jegyeztem meg egy kissé szomorúan. Ő volt az egyetlen, aki még mai napig is került. Egyértelműen megváltozott a véleménye rólam.

- Jaj, dehogyis – legyintett nevetve. – Liam azt hiszi, minden miatta van, mert ha ő nem beszél Harrynek erről, akkor nem tesz senkinek keresztbe. Szóval rosszul érzi magát, és ezért viselkedik így. De ne aggódj, ő csak kényszeresen gondolja, hogy mindig minden az ő hibája.

- Tényleg? – lepődtem meg.

- Igazat mondd – lépett ki az ajtón Liam. Száját elhúzta, és elég tanácstalanul álldogált az ajtóban.

- Na, hát akkor most, hogy mindenki, aki érintett, itt van, hadd mondjam el, hogy nem haragszom senkire. Egyedül csak magamat hibáztathatom, úgyhogy akkor remélem, hogy ezek után, senki nem érzi majd magát kényelmetlenül feleslegesen – szögeztem le.

Már csak egy napot töltöttünk itt a main kívül, de úgy tűnt, hogy sikerült mindenkivel tisztáznom a dolgokat, mielőtt hazaindultunk. Egy kicsit bántam is, hogy haza kell mennünk, mert az utóbbi pár napban már egészen úgy éreztem, mintha mindenki befogadott volna. Harryvel is volt néhány jó pillanatunk, amikor beszélgettünk dolgokról, és igazából megszerettem ezt a kissé nagy társaságot. Ráadásul láttam Harryn, hogy nem örül neki, hogy egy ideig megint nem fogja látni Elianát, és rossz volt, hogy újra én szakítom el tőle.

- Nem sokára lesz két vagy három szabadnapunk. Ha hazamegyek, ráérsz? Szeretném legalább egy napra látni – mondta Harry az indulásunk reggelén.

- Persze. Ha tudod, hogy tudsz jönni, csörögj, vagy írj, úgy intézem, hogy ráérjünk. Elvégre mégiscsak te vagy az, aki nehezebben szabadul – nyugtattam meg, hogy emiatt ne aggódjon.

- Köszi – mondta mosolyogva, aztán egy kis hatásszünet után, tétován előre lépett, és átölelt. – Ahogy mondtam, nehéz túllépnem ezen az egész dolgon, de igyekszem elfogadni – mondta közben halkan.

Tényleg látszott rajta az igyekezet, és örültem, hogy próbál tenni annak érdekében, hogy az elkerülhetetlen beszélgetések ne legyenek annyira kellemetlenek. Mostanában már egészen úgy viselkedett, mint aki újra barátkozni próbál, és örömmel fogadtam. Tudtam, hogy újra fel kell építenem a kettőnk közt ívelődő hidat, hogy újra bízzon bennem, és lássa, soha nem az volt a szándékom, hogy őt bántsam.

- Én pedig még mindig sajnálom, és örülök, hogy még ha nem is kifejezettem kedvelsz, de legalább már nem utálsz – motyogtam a mellkasába. Tudtam, hogy ideje lenne kibontakozni az öleléséből, de ha egyszer annyira jól esett. Imádtam, ahogy erős karjai átfonták testemet. Aprónak és törékenynek tűntem mellette, de nem éreztem emiatt rosszul magam. Biztonságérzetet nyújtott az ölelése, még akkor is, ha tudtam, ő messze nem azt érzi, amit én.

- Indulnunk kell – nyitotta ránk az ajtót a sofőr, akire eddig vártunk. Harry hátralépett egy lépést, aztán a kezébe vette a bőröndömet, én pedig Eliana kezét ragadtam meg. A bejáratnál a sofőr átvette a cuccainkat, ugyanis Harry nem mehetett ki a hotel területéről. Velünk akar jönni a reptérre, de nem engedték neki, mert szerintük felesleges szétszedetni magát a rajongóival. Egyetértettem ezzel, úgyhogy próbáltam lenyugtatni, de nem igazán akart belenyugodni.

- Hiányozni fogsz – köszönt el még egyszer Elianától, aztán adtak egy puszit egymásnak, és kiléptünk a hotelből.

Eliana még nem igazán fogta fel, hogy mi jelent ez, hogy egy jó ideig nem fogja látni, ezért nem volt szomorú. Inkább egy kicsit értetlenkedett, hogy miért nem jön velünk az apja, hiszen eddig rengeteg időt töltöttek együtt.

Hazafelé sem volt izgalmasabb a hosszú repülőút, de most legalább már nem gyomorgörccsel utaztam, sőt még egy kis mosoly is megjelent az arcomon. Hosszú két hét volt, emlékszem, hogy milyen ideges voltam, mikor jöttem. Nem akartam nyilvánosságra hozni, hogy van egy gyerekünk, utáltam Willt, amiért ilyen hülye döntést hozott, de mint kiderült azért van érzéke a munkájához. Pontosan tudta, hogy nem fogják bántani a kislányt, és annak ellenére, hogy természetesen akadt olyan rajongó, aki rosszul fogadta a hírt, és megváltozott némileg a véleményük Harryről, különösebben nagy kárt nem szenvedett senki sem. Az pedig, hogy engem nem kedvelnek, hát legyen, nem érdekel, amíg Elianát békén hagyják. Tulajdonképpen az utat még sikeresként is elkönyvelhetem, mert Harry is megbékélt nagyjából a helyzettel, és Elianával is közelebb kerülhettek egymáshoz. Innentől már csak nekem lesz nehéz, hiszen valahogyan ki kell szeretnem Harryből, és nem lesz könnyű, főleg, hogy sokszor fogom látni Eliana miatt.