Szerződés

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt is van a következő, vagyis a 17. fejezet. Ehhez a számhoz annyit azért hozzáfűznék, hogy az egész történetet 15 részesre terveztem... hát igen. Ember tervez, Isten végez vagy mi a szösz :)

Az 16.-hoz köszönöm a visszajelzéseket, már kedden válaszoltam az összes hozzászólásra, illetve a keddi novellánál is örültem, hogy összegyűlt egy jó pár pipa. Oda nem igazán írtatok, de remélem, azért tetszett az a kis kitérő is. Most nem rizsázok többet, mert különben elmennék egy olyan irányba, hogy szerintem mennyire nem jó ez a fejezet, és hogy én személy szerint ezt most nem szeretem... de nem akarlak ilyesmivel befolyásolni titeket. Remélem, nektek majd tetszik, és akkor talán én is elégedett leszek vele. :)

A részeket ezentúl péntekenként fogom hozni, mert ilyenkor van a legtöbb időm blogolni, meg javítgatni még a történeten.

Jó olvasást, és véleményezzetek, mert nagyon érdekel, hogy mit gondoltok! Illetve írjátok meg azt is, hogy tetszenek az új 1D számok!! :D :*

xxx Larissa

Chapter 17

Kopogásra, jobban mondva dörömbölésre ébredtem. Azt hittem, beszakad az ajtó, annyira verte valaki. Miközben az ajtóhoz csoszogtam ránéztem az órára, mert már azt hittem, hogy elaludtam és az az idióta Will ilyen türelmetlen, de nem mert még csak egy volt.

- Jövök már – motyogtam csak úgy magamnak, hiszen ajtón keresztül nem hallhatta, Elianat meg nem akartam felkelteni a kiabálással.

Amikor kinyitottam az ajtót szélesen elmosolyodtam. Hiába tudtam, hogy most is ugyanolyan ellenséges lesz, mint a telefonban, örültem, hogy látom.

- Bejössz? – kérdeztem tőle, miközben próbáltam eltüntetni az arcomról a boldogság jeleit, hiszen elég rosszul nézhettem ki az ő komor arcával szemben.

- Igen – válaszolta, majd beljebb sétáltunk. – Eliana? - nézett szét.

- Alszik – válaszoltam, mire halkabban kezdett beszélni, hogy ne keltsük fel.

- Hogy vagy? – próbáltam érdeklődni.

- Nem beszélgetni jöttem – tört le azonnal. – Csak Elianát akartam látni, és elmondani, hogy mire számíts Willtől.

- Pedig nekünk is kéne beszélgetni erről-arról.

- De nem akarok – Soha ilyen ellenséges nem volt még. Furcsa volt látni, hogy a mindig mindenkihez kedves srác ennyire rideg is tud lenni. A legrosszabb pedig az volt, hogy én váltottam ki belőle. – Will nem akarja, hogy a média találgasson, mert szerinte az sokkal rosszabb lenne. Azért akar velünk beszélni, hogy mit kell mondanunk – vázolta fel a dolgokat.

- Könyörgöm Harry, ha én nem is érdekellek, legalább Elianát ne tedd ki ennek! – néztem rá esdekelve. Nem akartam, hogy úton-útfélen valami újságíróba kelljen futnunk. Egy normális, átlagos életet akartam a lányomnak, nem azt, hogy ne tudjon elmenni a játszótérre, mert zaklatják.

- Szerinted én ezt akarom? – nevetett ki rosszindulatúan. Ez határozottan nem az igazi Harry, ő még csak megjátszani se tudná ezt a stílust, vagy de?

- Ha nem akarod, tegyél ellene! – szóltam rá ingerülten.

- Nem tudok – jelentette ki egyszerűen.

- Mi az, hogy nem tudsz? Ki keresi a pénzt? Ő vagy te? Megmondod neki, hogy nem úgy lesz, ahogy ő akarja és ennyi. Mit tud csinálni, ha nem vagy hajlandó beszélni? Megkínoz? – Egyre idegesebb lettem, úgyhogy csak mondtam neki, ami eszembe jutott.

- Ne velem veszekedj, nem én tehetek róla. Te csináltad ezt az egészet – tárta szét a karjait.

- És akkor ez azt jelenti, hogy keresztbe teszel nekem? Meg a lányodnak?

- Mondom, hogy nincs beleszólásom – rántotta meg a vállát.

- Mert nem is érdekel – ráztam meg a fejem elképedve. – Mi van veled? Nem vagy önmagad.

- Talán mert amit eddig önmagamról hittem, nem volt igaz? Mert én bizony nem tudtam, hogy apuka vagyok… talán az egész jellemem csak valami más volt. Nem én. Honnan tudhatnám? Lehet, hogy holnap jön valaki, és mondd még valamit, amit nem tudok magamról. Aki voltam, nincs. Soha nem is létezett – beszélt indulatosan, én pedig csak megrökönyödve hallgattam.

- Mami, hol vagy? – szakította meg Eliana hangja a beszélgetést.

- Kint, gyere – jeleztem neki, mielőtt még megijed, hogy egyedül van. Nagyon nem szereti, ha bejelentés nélkül eltűnök mellőle.

Álmosan botorkált hozzám, szerintem észre se vette, hogy Harry is itt van, és a vállamra hajtotta a fejét. Nagyon nehéz volt, ahogy elhagyta magát, de tartottam, és közben még mindig Harryt néztem mérgesen. Elianára kapta a szemét, és őt kezdte bámulni. Tekintete ellágyult, nekem pedig eszembe jutott, hogy most látja először úgy, hogy tudja a saját vére.

- Részt akarok venni az életében. Szeretnék az apja lenni, de veled nem akarom tartani a kapcsolatot, csak amennyire szükséges – suttogta maga elé, de tisztán értettem.

Egyszerre öntött el a melegség, és szakadt meg a szívem. Ez az a Harry, akit megismertem, aki fel akarja nevelni a lányát, akkor is, ha ilyenek a körülmények, viszont fájt, hogy engem nem kíván az életébe.

Nem mondtam semmit, egyrészt mert nem tudtam, másrészt Ellienek végre feltűnt, hogy Harry is velünk van, és azonnal átült az ő ölébe. Nem kellett sokáig néznem, ahogy szorosan öleli Elianát, éreztem, hogy a könnyeim azonnal előtörnek. Felálltam, és ott hagyva őket a hotel folyosójára léptem. Nem akartam messzire menni, és nem is jutottam volna, mert alig láttam a könnyeimtől. Eddig is tudtam, hogy hiba volt az egész baba projektes tervem, de valamiért elhittem, hogy kivitelezhető. Most jöttem rá először, hogy mekkora hibát követtem el. A lányom apa nélkül nőtt volna fel, ha Harry nem így dönt, pedig egyértelműen látszik rajta, hogy hiányzik neki egy apakarakter. Nem hiába jön ki olyan hamar a férfiakkal. Harryt is azonnal megszerette. Harrynek pedig irtózatosan fontos lehet a család, hiszen miért vállalná Elianát, ha nem így lenne? Én pedig elvettem tőle annak a lehetőségét, hogy tökéletes apa legyen. Ráadásul még az önmagában való hitét is sikerült lerombolnom.

Leültem a fal mellé, és ott kínoztam tovább magam a gondolatokkal, egészen addig, amíg nevetést nem hallottam a folyosó végéről. Idegesen töröltem meg az arcom, nem akartam, hogy akárki is lásson, esetleg megkérdezze, mi a bajom. Ahogy közeledtek, felismertem a két hangosan nevető egyént. Az egyik Liam volt, a másik pedig a szőke bandatag. Ők hiányoztak nekem! Vajon mit gondolhatnak rólam? Biztos mindenki Harry pártján áll, hiszen végül is ő az áldozat, és én vagyok a főgonosz. A térdemre hajtottam a fejem, hátha nem ismernek fel, de nem volt szerencsém.

- Szia, hol van Harry? – álltak meg előttem. Kelletlenül emeltem fel a fejem, ezzel láttatva kisírt szemeimet.

- Bent – mutattam az ajtóra, ők pedig elindultak felé. Mielőtt beléptek, a szőkeség tétován megtorpant, felém pillantott, de végül követte Liamet.

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, hátra hajtottam a fejem, és erőt gyűjtöttem a felálláshoz. Kerestem egy nyilvános mosdót az emeleten, hogy ne így menjek vissza a szobába, majd miután rendbe tettem egy kicsit az arcom, a nagy tükörbe szemezni kezdtem magammal.

- Idióta – illettem magam egy kedves jelzővel, majd a szobámhoz sétáltam.

Amikor beléptem, mindenki felém nézett, de egyedül Eliana látott szívesen, legalábbis ahogy az arcokról leolvastam.

- Harry azt mondta, hogy hívjam apának – újságolta lelkesen.

- Akkor hívd úgy – mosolyogtam rá. – Nem vagy már álmos? – figyeltem továbbra is rá, kizárva a többi, szobában tartózkodó személyt.

- Nem. Mit csinálunk most? – csúszott le Harry öléből, és megállt előttem.

- Eszünk, aztán nekem lesz egy kis dolgom, addig te játszol majd – beszéltem meg vele gyorsan.

- Lou vigyáz rá, amíg Willel leszünk – szólalt meg Harry, mire kénytelen voltam ránézni.

- Ki? – kérdeztem vissza.

- A fodrászunk, neki is van lánya – válaszolta.

- Mi sem találkoztunk még – lépett hozzám a szöszi, majd Niall Horan néven bemutatkozott.

- Mi most megyünk – állt fel Liam, őt követte Harry is, majd mind a hárman Elianának integetve távoztak.

Miután magunkra maradtunk, megfésültem Ellie haját, mert a göndör tincsei úgy néztek ki, mintha már legalább egy hónapja nem láttak volna fésűt, aztán lementünk az étterembe, és rendeltünk egy kis rántott húst. Kitettem az asztalra a laptopomat és az e-mailjeimre kezdtem válaszolgatni, miközben magamnak és Elianának vágtam a falatokat. Komolyan, néha örülnék egy harmadik kéznek.

- Szia – ült le az asztalnál lévő harmadik, üres székre egy hosszú szőke, sőt inkább már fehér hajú nő. – Lou Teasdale vagyok – nyújtotta felém a kezét, ugyanis értetlen arccal bámultam rá, vajon honnan ismerjük egymást. – A fiúk fodrásza vagyok – pontosított, hiszen valószínűleg látta, hogy a neve sem segített sokat.

- Ja – világosodtam meg. – Clair Carter, ő pedig Eliana – pillantottam a lányomra.

- Úgy látom, elkél egy kis segítség neked – intézte szavait hozzám. – Szeretnéd, hogy vágjak neked husit? – nézett Elianára, aki a villájával lökdöste az ételt.

- A mami vág – felelte megszeppenve.

- De ő is szeretne enni, én viszont ráérek – magyarázta neki, én pedig épp meg akartam szólalni, hogy nem kell segíteni, megoldom magam is, de Eliana felé tolta a tányérját, úgyhogy végül csendben maradtam.

- Te fogsz vigyázni rá, amíg a menedzserrel beszélünk, ugye? – kérdeztem tőle. Ha már így alakult, legalább egy kicsit megismerem, mielőtt rábízom a lányom.

- Igen. Nekem is van egy lányom, Luxnak hívják, hét éves, és biztos imádni fogja Elianát, mert állandóan egy kistesóért nyaggat – mesélte mosolyogva, közben pedig etetni kezdte a kis göndörkét.

- Köszönöm a segítséget – mondtam neki a hálásan, amikor végeztem az ebéddel. Jóllakottan dőltem hátra, és a laptopomat is összecsuktam, mert sikerült minden fontos dolgot elintéznem.

- Ó, ugyan. Amúgy szerintem siess, mert már két óra van, és Will nem tolerálja a késést – figyelmeztetett, mire én ijedten néztem az órámra. Jó sokáig ültünk itt! – Ne aggódj, vigyázok Elianára. A 206-os szobában leszünk, ha végeztél, gyere oda nyugodtan – mosolygott rám kedvesen, mire én felpattantam a helyemről, adtam Elianának egy puszit, és rohantam is.

Will már a szobám előtt toporgott, és lenézően nézett végig rajtam, amikor végre odaértem. Nem értettem, hogy miért viselkedik ennyire fölényesen, még Harry se volt itt, szóval nem csak én késtem. Amikor aztán a hiányzó emberke is megjelent, kaptunk egy közös fejmosást a pontosságunkért, majd végre befáradtunk a szobába, és a nappaliba helyet is foglaltunk. A menedzser felvázolta gyorsan a helyzetet, hogy történt ez az egész, majd miután mindketten helyeslően bólintottunk, belekezdett a terveibe.

- A média már most túlzottan felkapta a témát, és az, hogy most Clair itt van, még nagyobb érdeklődést fog kelteni. Esélytelen, hogy megússzátok kisebb újságcikkekkel, ez nem fog leülni, szóval összehívtam egy zártkörű konferenciát, ahol szépen elmondjátok az igazságot – dőlt hátra elégedetten.

- Nem beszélek – jelentettem ki összeszűkített szemekkel.

- Mi? Már meg is szervezted az egészet? – kezdett el velem egyszerre beszélni Harry.

- Nincs választásotok – szakított félbe minket, mire még mérgesebb lettem.

- Miért? Mit tud csinálni, ha nem beszélek? Egyszerűen nem vagyok hajlandó megszólalni, na, akkor mi van? – támadtam rá idegesen. Nem vagyok hajlandó belemenni.

- Akkor beszélek én, és a menedzser szava ugyanolyan hiteles, mint az előadóé – rántotta meg a vállát.

Nagyon jól tudta, hogy már csak a viselkedésével is az őrületbe kerget. A szívem kétszer olyan gyorsan vert, mint ahogy kellett volna, és éreztem, hogy az arcom is vörösödik az idegességtől. Legszívesebben felálltam volna, és egy marha nagyot lekevertem volna neki, igazából nem is tudom, mi tartott vissza. A másik személyt, akit ugyanebben az ellátásában részesítettem volna, azt a mellettem ülő Harry volt, aki belenyugodva ücsörgött a fenekén. Miért csinálják ezt velem?

Viszonylag sokáig csak meredtem rájuk, mondani akartam valamit, de éreztem, hogy esélyem sincs. Bármit mondok, már csak rosszabbul jövök ki belőle, és akármit is csinálok végül úgyis ez az öltönyös majom fog nyerni. Harry az ölében összekulcsolt kezeit bámulta rezzenéstelen arccal, én pedig dolgoztattam az agyam.

- Miért nem mondhatjuk azt, hogy egy távoli családtag vagyok, vagy egy régi barát. Harry pedig vigyáz Elianára néha – tártam fel nekik újabb ötletemet, ami Willből egy jóízű nevetést váltott ki, Harry meg sem mozdult. Kezdtem attól tartani, hogy kővé dermedt.

- Te tényleg szeretsz hazudozni ugye? – kérdezte egyszerűen Will, mire én körülbelül csak tátogni tudtam. Szótlanságomat látva, inkább visszatért az eredeti témához. - Turné alatt? Senki nem fogja bevenni, hogy egy ilyen elfoglalt ember vigyáz valaki gyerekére – rázta meg a fejét. – Felesleges próbálkoznod, egyik sem jó ötlet. Az igazságot mondjuk, és kész – szögezte le, majd elém csúsztatott egy A4-es lapot.

Undorodva néztem a lapra, és a mellette heverő tollra. Jó, hogy arról nem írunk szerződést, hogy mióta itt vagyok, hányszor használtam a mellékhelyiséget. A tehetetlenségtől mérgesen olvastam át az egész hülyeséget, ami magába foglalta, hogy ezen az egy interjún kívül, nem nyilatkozom senkinek, illetve, hogy ferdítünk egy kicsit az igazságon Harry javára, azaz eddig is tudott a gyerekről, és érdeklődött is iránta, de nem volt időnk találkozni, így idáig kimaradt a gyereknevelésből.

- Fordulj fel – néztem Will szemébe, miközben felé csúsztattam az aláírt papírt.

- Megtehetem, de attól még nem fog megváltozni semmi – reagálta le higgadtan. Miből van ez az ember? Csupa érzelemmentes sejtből? Valaki legalább egy negyed szívvel megdobhatta volna.