"Maradj!"

Sziasztok!

Péntek, vagyis Baby Project! Azt hittem, hogy megint nem fogok vele elkészülni, mert iszonyat rosszul voltam tegnap, de még túl is teljesítettem magam több mint egy oldallal, úgyhogy büszke vagyok. És kivételesen ez a rész most még nekem is tetszik. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy most nektek nem fog xD

Az előző részhez érkezett komikra holnap fogok válaszolni, de itt is nagyon szépen köszönöm mindenkinek. Ami hihetetlen, hogy már 60 feliratkozóm van, mikor megláttam körülbelül ugrálni kezdtem a szobámban, úgyhogy nagyon szépen köszönöm, imádlak titeket! Ráadásul már a 30ezres látogatottságot is bőven elhagytuk. Nem találom a szavakat, de tényleg!

FONTOS HÍR: A facebookos csoportban játékot hirdettem, és már most elegen jelentkeztetek ahhoz, hogy biztosan legyen, de ha valakinek van még kedve egy kis kvízjátékhoz a blogommal kapcsolatban, az csatlakozzon, és jelezze a megfelelő poszt alatt. Nyeremények lesznek, de azért ne gondoljatok nagy dolgokra.

xxx Larissa

******************************************************

Chapter 18

Miután Will felállt és távozott a szobából, újra sírás közeli állapotba kerültem, de most szerencsére sikerült elfojtani a könnyeimet. Még Harryt se akartam most megállítani, amikor ő is magamra hagyott, pedig feltett szándékom volt beszélni vele mielőtt hazamegyek. Akkor is meg fog hallgatni, ha ehhez le kell kötöznöm, most viszont nem lett volna erőm vele is harcolni. Fájt, hogy ennyire nemtörődöm, hogy még csak ellenkezni se próbált. Elegem volt az egészből, ezúttal belőle is.

Szomorúan, de legalább sírás nélkül sétáltam át Lou szobájába, hogy összeszedjem Elianát. Mostanra terveztem azt a városnézést, mert nem tudtam lesz-e rá máskor időm.

- Még játszunk – közölte rám se nézve, amikor bejelentettem neki a kis tervemet.

- Nagyon jól elvoltak – nevetett fel Lou.

- Látom – néztem őket mosolyogva. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá, és hogy ilyen kedves voltál hozzám – mondtam őszintén. Eddig bárkivel találkoztam, mindenki megvetően nézett rám, amit bár megértettem, mégis rosszul esett.

- Ugyan már, Eliana nagyon aranyos, öröm volt vele lenni, nekem pedig nem szokásom ítélkezni. Biztos vagyok benne, hogy nem rossz szándékkal csináltad, amit csináltál, különben már a terhesség első hónapjában verted volna Harry ajtaját. Ő is rá fog jönni, csak kell neki egy kis idő – magyarázott kedvesen.

- Köszönöm! – Mosolyom talán most volt a legőszintébb a mai nap folyamán. Igazán jól esett, amit mondott.

- Legalább mi nők tartsunk össze – vonta meg a vállát egy széles mosoly kíséretében.

- Mennyire ismered Tokiót? Szeretnék elmenni egy kis városnézésre, de nem tudom merre érdemes menni – kérdeztem tőle.

- Hű, nagyon sok dolog van, imádom ezt a helyet. Mi lenne, ha elkísérnélek? Ma úgyis ráérek – ajánlotta fel, én pedig boldogan beleegyeztem. Nem szívesen mászkálgatok idegen városba, amilyen szerencsém van, még el is tévedek. Ráadásul a térképolvasási képességem is a mínusz számok körében mozog.

Miután a lányainkat sikerült kirobbantani a szobából, átöltöztünk, és útnak is indultunk. Legalábbis azt hittem, hogy csak simán kisétálunk, de mint kiderült szólnunk kellett egy Paul nevezetű embernek, mert az engedélye nélkül nem mehetett senki sehová. Még egy testőrt is felajánlott, de Lou elutasította, és végül tényleg kijutottunk a hotelből.

Már jócskán besötétedett, úgyhogy a város egy még szebb és világítóbb oldalát mutatta. Az emberek hazafele igyekeztek a munkából, így elég zsúfolt volt minden. Gépkocsik zaja töltötte be a várost, de valahogy most nem zavart. Illett a város színes, kivilágított, forgalmas utcaihoz. Már az első sarok után beleszerettem, és Eliana is szájtátva nézett felfele az épületek tetejét keresve. Luxszal egymás kezét fogták, és előttünk sétáltak, miközben ide-oda húzogattak egymást, amikor valamit mutatni akartak. A tömött utcákon minden figyelmünket rájuk irányítottuk, nehogy szem elől tévesszük őket. Bár ahogy láttam, nem volt sok okom az aggodalomra, mert amikor soknak érezték a szembe jövő embertömeget, közelebb húzódtak hozzánk.

- Lux mindig veled van a turnén? – érdeklődtem.

- A legtöbbször igen, de van, hogy otthon marad az apjával. Igazából már mióta megszületett úton van, megszokta. Talán túlzottan is, mert egyszerűen nem képes megülni a fenekén.

- És mikor megy suliba? Vagy, hogy oldod meg? – faggattam tovább. Reméltem, hogy nem lépek át egy bizonyos határt, hiszen még alig csak egy órát beszélgettünk egymással.

- Magántanuló lesz valószínűleg. – Nem tűnt úgy, mint, akit zavarna a kérdés áradatom. Hangneme barátságos volt, és minden szavával egyre szimpatikusabbá vált számomra. Kezdtem elhinni, hogy tényleg nem alkotott rólam látatlanba véleményt, és ezt tiszteltem benne. Más kérdés, hogy nem értettem egyet a nézeteivel. Egyrészt egy pár hónapos gyereknek kell a nyugodt és állandó légkör, nem hiszem, hogy jó volt neki az állandó utazás. Jó, persze, nem úgy néz ki, mint aki nem találná a helyét a világban, tehát tényleg nem érte semmilyen hátrány. A másik ez a magántanuló dolog. Gyerekek között kellene lennie, hogy ismerkedjen, legyenek barátai, nem pedig városról-városra utaznia, csupa felnőttel körülvéve. De a véleményemet nem fogom az orrára kötni, hiszen semmi közöm nincs hozzá, hogy neveli a lányát. Ráadásul akármit is csinál, Lux csupa szív, ezt már ez alatt a kis idő alatt is sikerült megállapítanom. Elianát is úgy terelgette mintha felelősséggel tartozna érte.

A továbbiakban mindenféléről beszélgetve sétálgattunk, miközben mindent végigpásztáztunk a szemünkkel. Ahogy egyre messzebbre mentünk, egyre jobban megszerettem a várost, és a hangulatát, ami szinte magába szippantott. Még Elianát is lelkesen cipeltem, amikor legörbülő szájjal bejelentette, hogy ő elfáradt, és fáj a lába. Az ötleten felbuzdulva Lux is próbálta megfűzni az anyját, hogy cipelje, de ő csak nevetve megrázta a fejét.

- Te már nagy vagy… és nehéz – tette hozzá. – De nem sokára visszamegyünk, és kapsz csokit, amiért ilyen ügyes voltál – fogta meg a kezét, a kislány pedig az édesség hallatán nem is ellenkezett tovább.

- Eliana te nem akarsz csokit? – kérdeztem a lányomtól, mire Lou felnevetett.

- De – kaptam meg a kiszámítható választ.

- Csak az kap, aki sétál – szólalt meg Lux.

- Akkor nem kell – hajtotta vissza a vállamra a fejét, én pedig jót nevettem rajta, magamban pedig elkönyveltem, hogy majd szerzek neki.

Kezdett az én lábam is megfájdulni, a hátamról nem is beszélve, hiszen Eliana jócskán volt tizenkét kiló, úgyhogy tényleg hazafelé vettük az irányt. Nem is tűnt fel, hogy ilyen messzire jutottunk, pedig jócskán beletelt egy órába, mire végre megláttam magam előtt a hotel bejáratát. Mindannyian éhesek is voltunk, úgyhogy egyből az étterem felé vettük az irányt, ahol sikerült elcsípnünk az egész bandát. Mosoly nélkül léptem az asztalhoz, mivel lelkesen integettek, gondolom inkább Lounak, mint nekem. Köszöntem mindenkinek, és be is mutatkoztam, majd leültem az egyetlen üres helyre, ami pont szemben volt Harryvel. Egy pillanatra ránéztem, de találkozott a tekintetünk, szóval gyorsan le is sütöttem a szemem. Már most rosszul éreztem magam, mert tudtam, hogy csak megtűrt személy vagyok, és ez nem dobott ám fel. Elianát az ölembe vettem, aki kissé félénken nézett vissza a többiekre, akik kíváncsian pillantgattak felé. Végül Louis fejeket kezdett vágni, ami nagyon tetszett neki, és hangosan nevetni kezdett rajta. Lux is csatlakozott hozzá, szóval rövid időn belül tőlük zengett az egész helyiség. Harry mosolyogva figyelte őket, de amikor észrevette, hogy őt nézem mindig abbahagyta.

Evés közben mindenki beszélgetett mindenkivel, és úgy tűnt jól érzik magukat, én viszont szótlanul piszkáltam az ételt, és inkább csak csendben füleltem, miket mondanak. Még mindig úgy éreztem, hogy senki nem lát itt szívesen. Valójában egyik srác sem jutalmazott gonosz pillantásokkal, de azért egyértelmű volt, hogy Harry mellett állnak. És ez így is volt rendjén.

Harry volt az első, aki elfogyasztotta a tányérján lévő finom falatokat, és azonnal fel is állt. További jó étvágyat kívánt azoknak, akik még ettek, aztán lehajtott fejjel indult el a lift irányába.

- Hova megy? – nézett fel rám Eliana.

- A szobájába, gondolom – válaszoltam neki, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy most tényleg mindenki a mi beszélgetésünkre figyel.

- Mehetek vele? – tette fel újabb kérdését.

- Kérdezd meg tőle, de siess – tettem le a földre, hiszen Harry még várta a liftet, szóval jó esély volt rá, hogy odaér hozzá, mielőtt az megérkezik.

- Harry – kiabált neki futás közben, mire összehúzott szemöldökkel fordult vissza. Én is hasonlóan nézhettem ki, amikor meghallottam, hogy a kért Apa helyett, mégis a nevén szólítja, de minden bizonnyal már annyira megszokta, hogy nehéz neki váltani. Harry mondott valamit, de messze volt, nem hallottam, és a szájáról se tudtam leolvasni. Időközben megjött a lift, de nem szállt be, mert megvárta, míg odaért hozzá a lánya. Felnézve rá megkérdezte, hogy magával viszi-e, legalábbis észérvek alapján erre következtettem. Harry felénk nézett, felmutatott, jelezve, hogy ott lesznek, aztán felemelte Elianát, és eltűntek a lift ajtaja mögött. Amikor visszafordultam az asztal felé, akkor vettem észre, hogy mindenki a jelenetet figyelte, majd az én reakciómat várták. Fogalmam sem volt, mire számítottak, de amikor nem mondtam semmit, folytatták a vacsorájukat.

- Hogy vagy? – hagyta el a kérdés végül Niall száját. A tányérjába bámult, és lelkesen eszegetett, szóval először fel se fogtam, hogy a kérdés nekem szól. Csak akkor vált egyértelművé, amikor újra mindenki felém nézett. Hogy én mennyire utálok a középpontban lenni!

Legszívesebben bele kezdtem volna az egész életembe, hogy minden mennyire szétesett, és hogy még csak mást se tudok okolni miatta, csakis magamat. Szerettem volna valakinek elmondani, mennyire nem vagyok jól. Hogy utálom ezt a helyzetet, hogy utálom magam, amiért kialakítottam. Azt, hogy mennyire hiányzik Harry. A mosolya, ahogy rám nézett a kivilágított parkban, hogy kedvelt. A legszörnyűbb embernek tartottam magam a világon, de mégsem mondhattam el ezeket. Se letámadni nem akartam őket, se nem ismertük egymást annyira, hogy panaszkodhassak nekik, ráadásul nem is voltam abban a helyzetben, hogy bárki is sajnáljon egy kicsikét is. Megérdemeltem mindent, én csináltam saját magamnak.

- Jól – mondtam végül, miután megköszörültem a torkomat. Miután kimondtam, meg is bántam. A hangom annyira elutasítónak tűnt, mintha nem is akarnék velük beszélgetni, pedig valójában jól esett, hogy érdeklődött, és nem akartam távolságtartó lenni. – Ti hogy vagytok? – kérdeztem vissza gyorsan.

- Mi jól – bólogatott a szöszi, hangsúlyából pedig egyértelműen érezhető volt, hogy nem hiszi el, amit mondtam.

- Nézzétek, én nem akartam mindenki életét felforgatni, és nagyon sajnálom, hogy nehézséget okoztam. Természetesen nem vagyok jól, de remélem, hogy meg tudom oldani. Ezért vagyok itt – tört elő belőlem, majd saját magamon meglepődve, megilletődve néztem fel, aztán kifújtam a benn tartott levegőt, amikor egyszerre terült szét mindenki arcán egy széles mosoly.

- Mi is azt akarjuk, hogy minden rendben legyen – válaszolta Zayn.

- Tele vagyok – dőlt hátra Louis. – Én felmegyek, ki tart velem? – nézett körbe, mire Niall kivételével mindenki felállt.

- Én még eszek, de menjetek nyugodtan – rántotta meg a vállát, mire a többiek legyintettek egyet, és el is indultak. Kicsit sajnáltam, hogy így magára hagytuk, de nem láttam értelmét, hogy felajánljam, vele maradok, mert tudtam, hogy úgyis csak kínos csend lett volna belőle. Amikor az ajtóm előtt kettészakadtunk, még megkérdeztem, melyik Harry szobája, hogy tudjam, merre keressem Elianát, majd miután megkaptam a választ, beléptem. Újra a gépem elé ültem, mert Naomi azt ígérte, hogy ma még dob egy üzenetet. Így is lett, úgyhogy átnéztem, miket tervezett időközben, és teljesen meg voltam vele elégedve. Válaszoltam neki, hogy az egyik féle virágot húzza le a listáról, mert túl sok lenne, de a többi tetszik, úgyhogy maradhat, majd mivel más dolgom nem volt, kíváncsiságból rákerestem a nevemre.

Nem sokszor szoktam bulvárlapokat és ilyesmi cikkeket olvasgatni, de amikor Will megemlítette, hogy már így is sokat írnak rólunk, kíváncsi lettem. Egyáltalán nem tetszett, amiket olvastam, a hozzászólásokról nem is beszélve. Gusztustalan, hogy egyes emberek, csak ilyen módon tudják kinyilvánítani a véleményüket. Névtelenül, trágár szavakat használva, tekintet nélkül arra, hogy másnak is vannak érzései. Igyekeztem nem felhúzni magam a kis tinik viselkedésén, és végül inkább be is zártam.

Tanácstalan voltam, hogy hagyjam-e Harryt és Elianát tovább kettesben, nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha nem engedném, hogy vele legyen, de egyrészt késő volt, másrészt zavart, hogy nincs mellettem. Végül bátortalanul, de a rájuk törés mellett döntöttem. Kettőt kopogtam, amikor odaértem, és nagy meglepetésemre Liam nyitott ajtót. Amint beléptem rájöttem, hogy ez nem egy szoba, hanem egy teljes lakosztály, amiben mind az öt srác együtt lakik, úgyhogy tanácstalanul néztem az ajtók tömkelegére, míg Liam a jobb szélsőre nem mutatott. Mosolyogva köszöntem meg, aztán elindultam a megfelelő irányba. Kopogtam, majd lenyomtam a kilincset, és beléptem. Az ágyon ültek egymással szemben, és valamilyen kártyákat pakolgattak egymás mellé, de amikor meghallották, hogy jövök, felém néztek. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán neki támaszkodtam. Nem mertem közelebb menni, mert úgy éreztem, már így is jócskán Harry magánszférájában vagyok.

- Csak azért jöttem, hogy elvigyem, mert késő van, és aludnia kéne. – Elég hülyén éreztem magam, hogy magyarázkodok, de ő szótlanul nézett rám, szóval kénytelen voltam elmondani, miért is vagyok itt.

- Oké – kezdte el összeszedegetni a kis lapokat, Eliana pedig felém igyekezett.

- Segíts összepakolni! – mutattam az ágyra, mire kedvetlenül visszafordult.

- Nem kell – mosolygott rá Harry. – Már mindjárt kész vagyok.

Elhúztam a számat, hiszen nem azért szóltam neki, mert azt gondoltam, hogy nem tudja egyedül összeszedni, hanem azért, hogy tanulja meg, ha valamivel játszik, utána el kell pakolnia. Elianán is látszott, hogy összezavarodott a két féle instrukció hallatán, és nem akartam, hogy bármikor is ilyen zavarodott legyen. Beszélnem kell majd Harryvel erről-arról, annak érdekében, hogy ilyen ne forduljon elő gyakran.

Miután már nem volt több lap az ágyon, felállt, és kinyitotta nekünk az ajtót. Zayn ült a kanapén, és valamit játszott, mire Harry odaszólt neki.

- Zayn, figyelsz egy kicsit Elianára? – kérdezte tőle, mire a srác bólintott. – Beszélek anyával, de mindjárt visszajövünk, rendben? – fordult a lányunkhoz, és Zayn mellé ültette, mi pedig visszamentünk a szobába.

Nem tudtam, hogy mit szeretne, úgyhogy kíváncsian és izgatottan mentem utána. Talán hajlandó meghallgatni, vagy ő szeretne valamit mondani, nem tudom, mindenesetre már az is haladás, hogy úgy gondolja, van valami, ami miatt szóba kell velem állnia.

- Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy szeretném felnevelni – kezdett bele a megszokott nyugodt hangján. – És nagyon zavar, hogy már így is ennyi időt kihagytam, de most nincs szünetünk. Egy-egy napok vannak, de annyi idő alatt haza se érek, vagy ha igen, akkor vissza már biztos nem, úgyhogy nem tudom, mikor tudnék vele lenni.

- Értékelem, hogy foglalkozol vele. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy akarod majd. Ne érts félre, nem azért, mert ilyen linknek tartalak, hanem pont az időhiány miatt – mondtam neki kedvesen. Végtelenül örültem, hogy hosszú idő után normális hangnemben beszél velem, még akkor is, ha nem fülig érő mosollyal tette.

- Mi lenne, ha velem maradna a turnén egy kis időre? – kérdezte meg, amit akar, anélkül, hogy bármit is reagált volna az előbbi mondandómra.

- Nézd, nem akarlak megbántani, de én ezt nem szeretném. Tudom, hogy ugyanolyan jogaid vannak vele kapcsolatban, mint nekem, ezt is elfogadom, sosem tagadnám meg tőled – biztosítottam a dologról. – De nem látom jó ötletnek, hogy ilyen körülmények között legyen. A nap felét nem tudná veled tölteni, mert dolgod van, és olyankor idegenek vigyáznának rá. Ráadásul állandóan fotósok vannak a nyomotokban, nem akarom ennek kitenni. Plusz, mi két éve folyamatosan együtt vagyunk. Nem volt még olyan, hogy egy fél napnál többet távol lettünk volna egymástól, szóval szerintem nagyon hiányolna – érveltem neki. Tényleg nem azért, mert nem bíztam meg benne, tudtam, hogy figyelne rá, és nyugodtan vele hagyhatom, de az előbb elhangzottakat komoly érveknek tartottam. Azt viszont be kell vallanom, hogy hiába a bizalom, meg minden egyéb más, nem szívesen adom ki a kezeim közül. Akárcsak Eliana, én is megszoktam, hogy együtt vagyunk, nem hiszem, hogy kibírnám nélküle hetekig. Hívhattok emiatt önzőnek, de ez az igazság.

- Akkor maradj!

- Mi? – kérdeztem vissza, nem értettem, hogy mire céloz pontosan, mert nem ilyen beletörődő, nyugodt választ vártam az ötlete elutasítása után.

- Maradj te is, és akkor nem kell, hogy idegen vigyázzanak rá. De nem akarok még több mindent kihagyni. – Hangja esdeklőbbé vált, de azért a könyörgés szintjét nem ütötte meg. Tudtam, hogy addig nem ment volna el.

- Nem tudom, Harry – ráztam aprót a fejemen. – Engem vár otthon a munkám, nem hagyhatom csak úgy ott hosszabb időre, már így is sokat voltam távol. Ami pedig a hangulatot illeti, hát nem szívesen maradok. Te nem vagy hajlandó hozzám szólni, a többiek nyilván melletted állnak, hiszen téged ismernek, én pedig úgy érzem magam, mint egy nem kívánatos személy, akit megtűrnek, mert muszáj. – Úgy döntöttem, nem köntörfalazok, és megmondom neki, hogy mennyire nehéz itt lennem ezek között a körülmények között.

- Maradjatok, és meghallgatlak – ajánlott alkut, bár az én szemszögemből inkább zsarolásnak tűnt. Nem azért, mert olyan hangsúllyal mondta, hanem, mert jelenleg erre vágytam a legjobban, és ezek szerint csak úgy kaphatom meg, ha maradok.