Megbeszélés

Sziasztok!

Csak annyit szeretnék mondani, mielőtt elolvassátok a részt, hogy visszatérek a szombati részekhez, tehát ezentúl szombatonként lesz új rész, mert úgy érzem, hogy így sokkal hatékonyabban tudok írni. :) Illetve, hogy mindennemű visszajelzés köszönök. Kettő komment megválaszolásával maradtam adós, mégpedig Violetnek és Silvernek. Bocsi lányok, holnap tényleg sort kerítek már rá! A többiekét megválaszoltam, cseréket is kitettem. Köszönet mindenért!

xxx Larissa

****************************************

Chapter 19

Paul beljebb lépett, és bevágta maga után az ajtót, én pedig hirtelen nem tudtam, mi baja lett. Az idegességtől vörös volt a feje, és csak egyre hangosabban beszélt. – Két csajjal töltöd az éjszakát, és még csak nem is tudok róla. Mit gondoltál, hogy nem csinálnak képeket, vagy nem derül ki? Nem is értem. Lassan öt éve élsz ebben a világban, tudnod kéne, hogy egy ilyen dolog mindig kitudódik. Mindig, Liam! – Csendben hallgattam kifakadását, és közben össze is állt a kép, hogy miről van szó. – Bessie, te meg, ha már hagyod, hogy ilyen hülyeségbe belerángasson ez az idióta, akkor győződj meg róla rendesen, hogy tényleg senki nem látja, amikor távozol abból a kurva szobából – jutott nekem is egy kis fejmosás.

- Na, jó! Elég! – állította le Liam. – Kiabálás helyett igazán elmondhatnád, hogy mi a fasz történt. – Látszott rajta, hogy benne is felment a pumpa.

- Az, Liam, hogy én mindent megteszek, hogy neked csak a színpadra kelljen állnod, énekelned, és bezsebelned azt a rohadt sok pénzt, te pedig szarsz bele mindenbe. Amikor elkezdted halmozni a botrányokat, füvezés, csajozás, minden napom azzal ment el, hogy a lehető legkevesebbre redukáljam a rólad szóló, megalázó cikkeket, de rájöttem, hogy marha nagy hiba volt. Talán, ha minden nap szembesültél volna azzal, amit rólad írtak, és amilyen jelzőkkel illettek, akkor elgondolkoztál volna egy kicsikét. De óvtalak még a széltől is, és ez a köszönet. – A menedzser még az előzőnél is jobban kikelt magából, egy pillanatig azt hittem neki megy Liamnek, de az énekest még ez sem nagyon zavarta. Valószínűleg tudta, hogy nem tenné meg, és egyáltalán nem tartott tőle.

- Gondolj már bele egy kicsit a helyzetembe. Idehoztad Besst, hogy a média leszálljon rólam, mert ha van barátnőm, akkor biztos nem kurvázok összevissza. Remek. De attól még vannak igényeim, és ha dugni akarok, akkor dugni fogok. Szerintem alaposan visszafogtam magam ebben az utóbbi időben, egyetlen egy ilyen alkalom volt. Mit vársz tőlem? Hogy évekig egy kamukapcsolatban éljek, szex meg minden nélkül? Hát kurvára nem fogom ezt csinálni.

Egymást félbeszakítva ordítoztak, én pedig a fal mellett állva, hallgattam őket. Kínosan éreztem magam, amiért ezt hallom, ez az egész egyáltalán nem tartozik rám, de mégis ludasnak éreztem magam a történetben, ezért nem mozdultam.

- Egyetlen egy dolgot fogjál fel, ha már többet nem lehet tőled kérni. Vagy éled a saját magad által elképzeld és alaposan elcseszett, fényűző életmódodat, vagy befogod a szádat, és moderálod magad a pénzért. Ez a zeneipar, Payne!

- De nem ennek kéne lennie! – csattant fel még hangosabban Liam. – Imádom, amit csinálok, szeretek énekelni, dalokat írni, de nem vagyok hajlandó emiatt tovább játszani magamat.

- Akkor mit akarsz csinálni? Nem egyedül vagy ebben a bandában. Van ott négy másik srác, akik a szívüket, lelküket beleteszik minden egyes mozdulatukba. Nem baszhatsz ki csak úgy velük – emlékeztette őt erre a fontos tényezőre.

- Jelenleg egy cseppet sem érdekel. Mutass nekem egy rohadt huszonévest, aki ekkora lebaszást kapott, amiért lefeküdt két idegen csajjal. Hagyjuk már a faszomba ezt az egészet! – lépett volna az ajtó irányába, hogy kimenjen, de Paul elé lépett, és kijelentette, hogy nem fogja itt hagyni.

Nem igazán foglalkozott vele, hogy már hajlani kettő volt, még legalább egy óráig magyarázott, ebből fél óra kiabálás, veszekedés volt, a másik fele pedig a lehetőségeink felsorolása. Az első dolog, amit lefektetett, hogy ezek után el sem mozdulhatunk egymás mellől. Nincs több olyan, hogy nem megyek a koncertre, mert nincs kedvem, és a közösségi oldalakra is posztolnunk kell egymásról és egymásnak. Szerintem, ha tehette volna összebilincselt volna minket.

Igazából értettem Liam álláspontját, mert az tényleg nem állapot, hogy ennyire elnyomásban kelljen lenniük, de azért az túl sok volt, amit ő úgy gondolt, hogy megengedhet magának. Lehet élvezni az életet mindenféle drog meg minden nap más csaj nélkül is, nem kellene ennyire elszállnia magától.

- Oké. Aludjatok, holnap beszélünk a négy fiúval, és megkérdezzük őket, szerintük mi lenne a helyes – utalt arra, hogy Liam távozzon-e a bandából vagy ne. Látszott rajta, hogy rosszul esik neki ezt hallania, de végül is ő volt az, aki kiharcolta.

Annyira álmos voltam, mire Paul végre lelépett, hogy azonnal elaludtam. Nem tudtam, hogy Liam mit csinált az éjszaka, aludt-e vagy dühöngött, de reggel mikor felkeltem még hason fekve aludt. Csináltam róla egy képet, azzal a szándékkal, hogy kitegyem, de előbb megnéztem, hogy írtak-e ki valamit a nevemben, ahogy az már sokszor előfordult.

Mi ez a pletyka? Nevetséges az egész. Nem hiszem, hogy rátok tartozna a kapcsolatunk, de csak hogy tisztázzam, Liam nem csalt meg. Az újságok ferdítve hozták le az egészet, a paparazzók pedig csináltak képet, ahogy elhagyom a szobát, arról viszont már nem, amikor visszamentem. Tudhatnátok, hogy Liam ennél sokkal jobb ember, sosem tenne ilyet.

Olvastam el „saját” tweetjeimet, majd megráztam a fejemet, és csatoltam a képet, azzal a felirattal, hogy hosszú éjszaka, mi? Ezután még sokáig böngészgettem az értesítőim között, hogy megnézzem, mit mondd a többség. Rengetegen elkezdték megkérdőjelezni a kapcsolatunkat, de legalább ugyanannyian voltak azok is, akik egyetértettek azzal, hogy Liam sosem tenne ilyet.

Őszintén szólva, kezdett egyre jobban elegem lenni mindenből. Azzal csábítottak el magukkal, hogy olyan helyeken járhatok, ahol még sosem, és hogy mennyire élvezni fogom a munkám melletti szabadidőmet. Csakhogy szabadidőről nem is nagyon álmodhattam, mert ha az utcára léptem, azt Liammel kellett tennem, nem mászkálgathattam csak úgy, egyedül. Oké, hogy a barátaim eljöttek, és ezt is fizették, de ettől függetlenül még ugyanúgy bezárva éreztem magam. Ráadásul minden nap el kell viselnem, hogy valaki olyannal kell együtt laknom, akibe fülig szerelmes vagyok, ellenben, aki rám sem hederít. Nem mondom, vannak jó pillanatai, de azokkal is csak annyit ér el, hogy a következő bunkó húzásánál csak még jobban elkeseredjek. Liam pedig nem hogy változna, egyre csak rosszabb, magába fordulóbb.

Egész délelőtt tiszta ideg voltam. Szerintem jobban tartottam attól a megbeszéléstől, mint maga Liam. Nem akartam, hogy olyan kimenetele legyen, ami elkeserítené, mert még mindig az volt a legrosszabb, amikor szomorúnak láttam. A körmeimen lévő körömlakk látta kárát az idegeskedésnek, ugyanis mindegyiket lekapargattam. Gusztustalanul nézett ki, ezért lemostam, majd barátaim társaságával próbáltam elterelni a figyelmemet.

Mialatt tartott a megbeszélés, hozzám se lehetett szólni. Csak az öt srác, és néhány fontosabb ember lehetett jelen, így én előre meredve tördeltem a kezeimet. Alig vártam, hogy vége legyen.

- Nem értem, hogy miért viseled ennyire a szíveden – értetlenkedett Josh.

- Félek, hogy azt mondják a többiek, hogy lépjen ki inkább az bandából. Mindenkinek elege van belőle, nem hiszem, hogy marasztalnák – próbáltam megértetni vele, de tudtam, hogy lehetetlen. Nem volt rossz ember, sőt, de sosem tudott igazán együtt érezni másokkal.

- Ő mondta, hogy menni akar, nem? – vonta fel a szemöldökét.

- Igen, ezt mondta, de te nem ismered – ráztam meg a fejem. – Csak ideges volt, de igazából nem akarja ő ezt.

- Jól van, nyugodj meg. Úgyse küldenék el a többiek – nyugtatgatott Alex sokadik alkalommal is.

- Remélem. Megnézem, végeztek-e már – álltam fel a földről, ahol eddig hátamat az ágynak vetve ücsörögtem. Megforgatták a szemüket, ugyanis ez már vagy az ötödik alkalom volt, amikor ezzel a céllal magukra hagytam őket.

Nem volt messze a szoba, ezért már miután kiléptem, láttam, ahogy a fiúk kiözönlenek az ajtón. Zayn és Harry arcáról zaklatottságot olvastam le, Niall is némileg komolyabb volt, mint szokott, de rajta és Louis-n nem vettem észre lényegi változást. Liam vagy már korábban kijött vagy bennmaradt, de nem volt velük. Nem akartam pofátlanul odarohanni, és megkérdezni, mi volt, mert tényleg nem tartozott rám, hogy mit beszéltek meg. Sosem voltam ilyen kis buzgómócsing. Inkább kerestem Zaynt tekintetét, aki azonnal kivált a többiek társaságából, hogy hozzám sétáljon.

- Jesszus, de ijedt fejed van – mosolygott rám, miközben egyik kezével átkarolt. – Gyere, elmondom, mi volt – fordított a szobája irányába.

- Köszönöm – mondtam neki, hiszen tudtam, olyan dolgot oszt meg velem, amit nem kellene. Nem hiába nem lehetett ott senki más rajtuk kívül.

- Bevallom, nem ért meglepetésként ez a beszélgetés, de nyugodj meg, Paul csak azért csinálta ezt, hogy ráijesszen Liamre. Mint látod, eddig nem igazán vette komolyan őt, amikor a kirúgásával fenyegetőzött. Szóval tulajdonképpen nagy vonalakban felvázolta, hogy mi a helyzet Liammel, illetve, hogy mik a lehetőségei. Elmondta, hogy mivel járna az, ha ki akarna lépni, aztán megkérdezte tőlünk, hogy mi a véleményünk. Azért húzódott el ennyire, mert Paul szavai után Harry alaposan felkapta a vizet. Ő mindig is nagyon igyekezett, hogy így egyben maradjunk, szóval kifakadt, és elmondta Liamnek, hogy mit gondol róla az utóbbi időben – húzta el a száját, amiből nem következtettem sok jóra.

- Kapott tőle is egy fejmosást? – kérdeztem rá.

- Nem is akármilyent. Komolyan vagy harminc percig ömlött belőle a szó, Liamnek esélye sem volt megszólalni, és miután Harry azzal zárt, hogy szerinte komolyabban el kéne gondolkoznunk azon, hogy nélküle, négyen erősebbek lehetünk-e, már nem is nagyon tudott mit mondani. Mindannyian meglepődtünk, tőle vártam volna utoljára, hogy ezt mondja. Hallanod kellett volna azt a csendet, ami utána állt be. Vágni lehetett a feszültséget, de aztán Nialler nem bírta már tovább elviselni a hangulatot, és felszólalt. Rövid volt, lényegében annyit mondott, hogy nehezen tudja elviselni az új Liamet, ezért próbálja is kerülni, de szerinte meg lehet ezt oldani normálisan is, semmi szükség arra, hogy elküldjük.

- Reagált rá valamit? – szakítottam újra félbe.

- Ja. Benyögte, hogy nevetséges ez az egész, és most úgy érzi magát, mintha az XFactorban lenne, és a zsűrik épp most döntenének arról, hogy továbbjut vagy menjen haza. Erre meg Louis iszonyatosan mérges lett. Ő is tartott egy kisebb fejmosást arról, hogy miért kell neki kényszeresen idiótaként viselkednie, de arról, hogy Liam maradjon-e, csak annyit mondott, hogy neki kell eldöntenie, és nem nekünk. Ha akar, menjen, senki nem fogja visszatartani, de ha maradni akar, akkor majd megoldjuk együtt, mint eddig is mindent.

- Ez teljesen korrekt – bólogattam elismerően, aztán kíváncsian néztem rá, mert már csak ő volt hátra.

- Nézd, én már mindent megpróbáltam. Nem szóltam hozzá, aztán nyaggattam minden percben, veszekedtem vele, nem foglalkoztam vele, próbáltam beszélgetni, alkalmazkodni, semmi nem működött. Nekem már nem volt több mondandóm a számára, úgyhogy inkább nem ragoztam túl. Csak határozottan közöltem, hogy nem akarom, hogy kilépjen, és ennyi. De én már tényleg nem tudom, mi segíthetne – piszkálgatta a farmerja szaggatott részét.

- Nem tudom. De nem hiszem, hogy ezt neked kellene megoldanod. Mármint úgy értem, hogy lehet, rá kéne hagyni. Had csinálja azt, amit ő jónak lát, olyan sokkal nem csökken a népszerűségetek tőle, nem? – rántottam meg tanácstalanul a vállam.

- Ez az egész nem arról szól, hogy csökken-e a népszerűségünk. Legalábbis részemről nem, engem ez hidegen hagy. És ezzel az egésszel sem foglalkoznék, ha látnám, hogy közben Liam jól érzi magát és boldog. De nem az, ez csak egy dac, amit képtelen levetkőzni. Valakinek ki kell ebből húznia, csak senkinek nem hagyja. Nem tudom, minek kellene történnie, ahhoz hogy észbe kapjon.

- Hiányzik? – Nem tudom, miért kérdeztem, teljesen egyértelmű volt, hogy nagyon bántja, amiért eltávolodtak. Túl jó lelkű volt ahhoz, hogy ezt ne vegye a szívére, és hogy ne tekintse a saját küldetésének barátja megmentését.

- Az összes fiúval meg tudom beszélni a bajaimat, mindig meghallgatnak, és segítenek, ha bármi van, de valahogy mindig Liam volt az, aki tényleg el tudta érni, hogy úgy érezzem, idővel megoldódik majd minden. És most nagy szükségem lenne rá, de már nem érzem úgy, hogy odamehetnék hozzá, és nem tudom, – tartott egy kis szünetet – már nem is vágyom arra, hogy vele beszéljem meg.

- Mi a baj? – ráncoltam a homlokomat. – Tudom, hogy nem ugyanaz, de nekem is elmondhatod, ha szeretnéd – simítottam végig tetoválásokkal borított karján. Volt már egy esténk, amikor elmondta az összes tetkója történetét, és azóta még jobban tetszettek.

- Még senkinek se mertem mondani, bár biztos észrevették, hogy a korábbinál is sokkal passzívabb voltam az utóbbi időben. Nem tudom, Bessie. Úgy érzem, hogy belefáradtam ebbe a nagy felhajtásba. Esténként nincs kedvem felmenni a színpadra, annyira kényszernek érzem minden percét. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy nekem most kéne abbahagynom, mielőtt még jobban belefásulok – osztotta meg velem érzéseit. Kétségbeesetten nézett rám, mintha ő maga sem értené, mi váltotta ezt ki.

- Nem csak azért érzed most így, mert Liam hangulata téged is befolyásol? Lehet, annyira rányomja a pecsétet a napjaidra, hogy nem tudod igazán élvezni – próbáltam megkeresni a dolog miértjét.

- Nem hiszem. A dalokat se érzem a sajátoménak, feleslegesnek érzem, amit csinálok. De mindegy, nem azt mondom, hogy most csapot-papot itt hagyok és vége, csak nehéz, nem tudom, mi lenne a helyes. És egyik fiúval se tudok erről dumálni, nem akarom őket megbántani. Harry még jobban kiakadna, és annak fejében, hogy Liam miket csinál, nem is tudom, hogy lenne-e lehetőségem bármit is lépni. Meg tényleg abba se vagyok biztos, hogy abba szeretném-e hagyni vagy sem – húzta el a száját. Hangszíne nyugodt volt, egyedül az ujjai ideges matatásából, és szomorú tekintetéből látszott, hogy valójában nem az.

- Biztos nem szeretnél beszélni erről Liammel? Ahogy látom, ő is éppen ezzel küzd, lehet, mindkettőtöknek jót tenne – vetettem fel.

- Nem – vágta rá azonnal. – Liam csak idegességében mond mindenféle hülyeséget, de ő szereti ezt csinálni, amikor a színpadon van, megváltozik. Az a nevetés, jókedv nem megjátszott. Annyira szeret énekelni, hogy bármi is van vele, bármikor meg tudja vigasztalni. Velem is így volt eddig, de mostanság nem érzem ezt. – Nem tudtam, mit mondhatnék, és ő is elmondott mindent, amit szeretett volna, úgyhogy egy kis időre beállt a csend.

Most már nem csak Liam miatt aggódtam, hanem Zaynt is iszonyatosan sajnáltam. Igazából nekem is feltűnt, hogy az eddiginél is több időt tölt a szobájában, és még kevésbé van jelen a koncerten, de amikor alvásra vagy telefonhívásra hivatkozva elvonult, én azt hittem, csak fáradt vagy honvágya volt. Rosszul éreztem magam, amiért nem vettem észre, hogy ezek csak kifogások, és hagytam, hogy egyedül szomorkodjon.

- Mindegy, ne foglalkozz ezzel, mert nem olyan vészes, csak megfordult már a fejemben, hogy miért is csinálom én ezt. De jelen helyzetben, úgysem mozdulok innen. – Biztos látta az arcomon, hogy vívódok, ezért igyekezett megnyugtatni.

- Te érzed. Én csak annyit kérek, tégy úgy, ahogy neked a legjobb, tedd azt, amitől te boldog vagy. Mert az a legfontosabb – néztem rá komolyan, remélve, hogy tényleg felfogja, mindent ennek a tudatában kell csinálnia.

- Tudom. Köszönöm – hajolt előre, hogy adjon egy puszit a homlokomra. – Liam féltékeny lenne, ha ezt látná – vigyorodott el, én pedig megforgattam a szememet.

- Ne kezd megint! – löktem meg a mellkasát finoman. – Egyébként mondtam már, hogy mindig szerettem volna egy bátyot? – Mikor megrázta a fejét, folytattam. – Hát most, ha hülyén is hangzik, a személyedben kaptam egyet, mert pont olyannak képzeltem el, mint amilyen te vagy.

- Akkor hivatalosan is te vagy az egyetlen tesóm, aki értékeli a nagytesós tetteimet – nevetett fel, én pedig örültem, hogy, ha csak ideiglenesen is, de sikerült elterelnem a figyelmét.

Mozizás

Sziasztok!

Mint gondolom észrevettétek, elég rendszertelenül hozom a részeket, de remélem, ez nem okoz gondot. Talán látjátok azt is, hogy sűrűbben próbálok írni, némileg sikerül is. Nem ígérem, hogy ez egész nyáron így marad, heti két résszel, de azért igyekszem mindent megtenni érte. A kommentekkel elmaradtam, de nagyon hálás vagyok értük. Holnap mindegyikre válaszolok!

Most csak ennyit szerettem volna szövegelni a fejezet előbb, jó olvasást nektek!

xxx Larissa

******************************************

Chapter 18

Reggel, mire felébredtem, Liam már nem volt mellettem. Fáradtan nyújtózkodtam egyet, miközben újra bekúszott elém meggyötört, könnyektől áztatott arca. Hiába hitte azt, hogy emiatt holmi gyenge kisfiúnak nézem, nem így volt, és remélem, sikerült vele is megértetnem. Sokat jelentett nekem a tegnapi este, még annak tudatában is, hogy nyilvánvalóvá vált, lelkileg még mindig instabil egy új kapcsolathoz. De az, hogy ennyire megnyílt, melegséggel töltötte el a szívem.

Tegnap este ruhában nyomott el az álom, ezért egy gyors zuhannyal kezdtem, majd mivel nem volt kedvem egyedül ücsörögni a szobában, lementem az étterembe, és ott fogyasztottam el reggelimet.

- Bessie, reggelt! Nem tudnál nekem adni valami fájdalomcsillapítót? – állt meg mellettem Josh. Szörnyen festett, mindig precízen belőtt haja összevissza meredezett, arcszínéből ítélve pedig nem sok kellett ahhoz, hogy a reggelim láttán megörvendeztessen a tegnap elfogyasztott vacsorája felöklendezésével.

- Jesszus, Josh! – kommentáltam kinézetét.

- Kösz, én is szeretlek – dünnyögte. – Életemben nem voltam még ennyire másnapos.

- Fent van gyógyszer, gyere! Közben pedig elmesélheted, mi volt este – álltam fel az asztaltól. Tányéromon már úgyis csak két falat maradt, amit amúgy sem tudtam volna legyűrni.

- Semmi extra. Miután elmentél, Louis beszólt, hogy pókereznek, van-e kedvünk. Alex, én és Zayn mentünk, de nem gondoltam, hogy ilyen jó kis buli lesz. Ez a Louis gyerek nagyon nagy forma, komolyan megkedveltem. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy rendesen berúgtunk. Körülbelül ennyi rémlik – vázolta fel emlékeit, nekem viszont csak egy idétlen vigyorra futotta. Szóval Chloe és Harry kettesben maradt. – Tényleg szörnyen vagyok, ne nevess! – nézett rám mérgesen. Ezek szerint közérzete miatt még a hangulata sem volt a toppon.

- Harapd le a fejem, légy szíves, amiért voltál olyan hülye, hogy ne tudd, hol a határ – vetettem rá egy megvető pillantást. – Amúgy meg nem rajtad nevettem – tettem még hozzá, miközben benyitottam a hatalmas lakosztályba, amibe a fiúk sikere és kényelme mögött álló emberek tengették napjaikat.

Na, meg ugye ezt használtuk amolyan nappalinak, közös lógóhelynek, így itt sikerült először belefutnom Liambe. Az egyik fotelben feküdt, de a normális póztól 90 fokkal eltérve. Lába az egyik karfán lógott lefelé, a hátát pedig a másikon támasztotta, és valami japán műsort nézett. Felvont szemöldökkel néztem a képernyőre, mi lehet olyan érdekes, hogy még a nyelv se számítson.

- Helló – mondta kelletlenül, továbbra is a tévén tartva tekintetét.

- Hogy vagy? – kérdeztem meg tőle, miközben a szekrényhez léptem, hogy a polcról elvegyek egy gyógyszert.

- Jól – válaszolta ugyanolyan semmilyen hangleejtéssel, mint ahogy köszönt.

Nem is kellett többet kérdeznem, tudtam, hogy a tegnap lebontott fal, ma reggelre kétszer olyan magasra épült körülötte. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy ezt hagyja abba, mert nem tudok rajta kiigazodni, de helyette csak ideges mozdulatokkal odaadtam Joshnak a fájdalomcsillapítót, és kivágtattam a folyosóra.

- Ennyire haragszol az előbbiért? – jött utánam Josh, mire megráztam a fejem.

- Bocs, nem rád vagyok mérges – szabadkoztam, majd egy nagy levegőt véve, eldöntöttem, hogy nem foglalkozok Liammel. – Mi lenne, ha ma csak mi négyen töltenénk el ez a napot? Beszélgetnénk, meg úgy hallottam, van mozi a hotelben, megnézhetnénk valamit. Egy kicsit elegem van a szupersztárok közelségéből, meg a hangulatingadozásaikból.

- Jól hangzik, csak előbb várjuk meg, míg elmúlik a rohadt fejfájásom – masszírozta ujjaival a halántékát.

- Feküdj le egy kicsit, hozok fel ennivalót, meg vizet – kísértem el az ajtóig, aztán visszafordultam, hogy tejesítsem ígéretemet.

Még Alex is álmosan pislogott, de láthatóan sokkal jobban volt, mint ikertestvére. Meg se lepődtem rajta, valahogy mindig Alex volt az, aki sokkal jobban eszénél volt.

- Nekem is hoztál valami finomat, vagy ez csak a másnapos idiótáknak jár? – könyökölt fel Chloe.

- Amennyiben elmeséled, mit csináltatok Harryvel kettesben, miután a többiek elmentek pókerezni – kacsintottam rá.

- Pf, zsarnok – horkantott fel a szemeit forgatva. – Nem sokáig maradtam már miután mindenki lelépett, de az alatt a kis idő alatt Londonról beszélgettünk, na meg Los Angelesről, amit annyira látványosan imád. Megpróbáltuk egymást meggyőzni arról, hogy melyik a jobb hely, aminek az lett a vége, hogy meghívott LA-be, mert amíg nem láttam, addig nem mérvadó a véleményem. Na, mi a kaja? – nézett át a tálcára.

Felnevettem azon mennyire érdektelenül mondta, miközben valahogy mégis hallatszott minden betűjéből, hogy legszívesebben már az énekessel lenne a világ másik felén. Bár lehet, hogy ez csak nekünk volt ennyire szembetűnő, hiszen ismertük.

- Elvettem mindenféle péksütit, szóval, amit megkívánsz – toltam hozzá közelebb, aztán felvázoltam nekik is, amit Josh-sal már az előbb megbeszéltünk.

- Nekem is tetszik a dolog, csak még adj legalább egy órát, hogy kicsit jobban magunkhoz térjünk – fogadta ötletemet testvéréhez hasonlóan Alex.

Chloe teljesen jó állapotban volt, úgyhogy mi ketten úgy döntöttünk, amíg a fiúk hajlandóak magukat összeszedni, lemegyünk megkérdezni, merre van a moziterem, és megnézzük, hogy miket vetítenek.

- Ha ilyen idétlen szarok mennek, akkor ki kell találni valami mást programnak – mondta Chloe, miközben lefele haladtunk.

- Szoktunk mi unatkozni? – vontam fel a szemöldökömet.

- Jogos – rántotta meg a vállát.

Miután a recepción kaptunk egy kis útba igazítást, a kivetítő elé álltunk, és négy másik srác mögül próbáltuk elolvasni a műsort.

- Ó, szia! – köszönt a szőke fiú, amikor észrevette, hogy mögötte pipiskedek.

- Öö, helló – köszöntem vissza bizonytalanul, mert fogalmam sem volt, hogy kik ők. Mindannyian úgy néztek rám, mintha ismernénk egymást, de nekem egyikük arca sem rémlett.

- Liam barátnője, ugye? – bizonytalanodott el, amikor rájött, nem tudom hova tenni.

- Igen, ti pedig? – vontam fel kíváncsian a szemöldököm.

- Az előzenekar – felelte a fekete hajú.

- Oh, ne haragudjatok! – szabadkoztam. Emlékeztem, hogy Japánban más zenekar játszik a 1D előtt, és hallottam is őket hátulról, de még nem találkoztunk. – Bessie, ő pedig Chloe, a legjobb barátnőm.

- Luke, Calum, Michael, Ashton – mutatkoztak be sorban.

- Szóval srácok, lesz valami értelmes a vászon? – tudakoltam meg tőlük.

- Van itt mindenféle. Romantikus, vígjáték, este meg horror – válaszolt Ashton.

- Mi épp összevesztünk, hogy melyiket nézzük meg – nevetett magukon Luke.

- Mert mi a fenének akarsz te Bajos csajokat nézni? Már megint – vetett a szőkére egy lesújtó pillantást Michael.

- Ez a Bajos csajok 3, és még nem láttam – kötötte az ebet a karóhoz.

- Bajos csajok? – nevetett fel meglepetésében Chloe. – Hallod, nézessük meg mi is azt Alex-szel és Josh-sal.  – fordult felém halál komolyan.

- Mondjátok, hogy valami akció film, aztán ha szerencsétek van, nem kérdezik mi a címe – adott ötleteket Ashton.

- Jó – egyeztem bele, mint mindig, ha valami hülyeségről volt szó.

- Na, jó, látnom kell az arcukat, úgyhogy akkor én is Bajos csajokat nézek – húzta el a száját egy kicsit Michael, a többiek pedig egyetértve bólintottak.

A négy srác annyira vidámnak, és jófejnek tűnt, hogy lenn is maradtunk velük beszélgetni, amíg az ikrek meg nem jelentek.

- Titeket leküldeni, hogy megtudakoljátok, miket vetítenek – bosszankodott Josh.

- Egy jó akciófilmet választottunk, nem sokára kezdődik, jó is, hogy jöttök – avatta be őket Chloe rezzenéstelen arccal. Szerencsére már én is tökélyre fejlesztettem mellettük a pókerarcom, de még így is gyanút fogtak.

- Akciófilmet? Azért lecsekkolnánk azt a műsort mi is – lépett oda Alex a filmek listájához és időpontjaihoz, mire a fiúk közbeléptek.

- Jó ízlésük van a lányoknak, mi is ugyanarra megyünk – avatkozott bele Calum, és a négy férfi tag feltűnése meggyőzte őket arról, hogy nem szívatjuk őket.

Szép lassan magunkhoz vettünk egy kis kukoricát, némi innivalóval, és középtájt leültünk mind a nyolcan. Nevetésem álcázásaként a kukoricát kezdtem el a számba tömni, így már mire elindult a film, a felénél jártam, de sokat nem aggódtam rajta, majd eszek a többiekéből.

Alexnek esett le hamarabb, hogy mire is hoztuk be őket, Josh csak a cím megjelenésekor jött rá, de addigra már mindannyian dőltünk a nevetéstől.

- Fizettetek négy srácnak, hogy üljenek be, hogy hihetőbb legyen az akció film sztori? – húzta össze nagy komolyan a szemét Josh.

- Kedves vagy, hogy kinézel belőlünk ilyen nagyratörő dolgokat, de nem, ennyire még mi se vagyunk kreatívak – nevetett rajtuk Chloe. – Nézzétek, jó lesz ez! – fordult vissza a képernyő felé barátnőm, én pedig továbbra is röhögve figyeltem, hogy felállnak-e vagy maradnak.

Végül mindketten az alvás mellett döntöttek, bár ahogy én észrevettem Alex azért figyelgette a filmet résznyire nyitott szemhéja mögül, de csak úgy, hogy véletlenül se tudjuk rábizonyítani.

A kis átverésünknek alaposan megittuk a levét, ugyanis erősebbek lévén, hiába próbáltunk szabadulni, négy másik filmet nézettek meg velünk. Az utolsónál már nem is próbáltam figyelni, Chloeval beszélgettem, és végül az ikrek is feladták annak a megjátszását, hogy mennyire élvezik az éppen játszott, idióta filmet, és csatlakoztak.

Két film között egyszer felmentem, hogy beszéljek Paullal, ma had maradjunk itt a hotelben a koncert idejére. Tényleg szerettem volna egy kicsit távol lenni ettől az egész felhajtástól, és a barátaimmal tölteni az időt, amíg még lehet. Szerencsére könnyedén beleegyezett, annyit kért, hogy ne hagyjuk el a hotel területét, ezt pedig nem állt szándékunkban megszegni.

- Na, most jön a büntetésetek legjobb része – csata össze a tenyerét Josh este fél 11-kor. Alex helyeslően bólogatott, mi pedig el nem tudtuk képzelni, mit találtak ki. – Nézünk egy jó kis horrort.

- Nem – vágtuk rá mindketten. Utáltuk őket, nem szerettünk félni, és még csak ijesztő sztorikat sem voltunk hajlandóan végighallgatni.

- Hát ez nem volt kérdés – kaptak fel a vállaikra, és minden rugdosódásunk ellenére becipeltek minket a terembe. Többféleképpen is próbáltam szabadulni, de Josh végig fogta a karomat, így még egy székkel se tudtam közelebb kerülni a kijárathoz.

A film kezdete előtt két perccel aztán egy nagy csoport jött be a terembe, és azonnal felismertem őket. Liamék voltak, a háttérzenészek, és néhány stábtag. A fejemet fogva próbáltam elterelni a figyelmemet arról, ami a filmben történt, de egyáltalán nem jártam sikerrel. Annabelle a frászt hozta rám, és biztos voltam benne, hogy nemcsak ma este, hanem életem hátralévő részében sem fogok tudni elaludni.

Aznap először áldottam az eget, hogy nem külön szobám volt, Liam jelenléte némi megnyugvást jelentett, még akkor is, ha egyáltalán nem álltunk szóba egymással. Feladtam, hogy áttörjem a falát, ő pedig csak egyre messzebbre lökött.

Már mindketten az ágyban feküdtünk, de a kislámpa még égett, és láttam, hogy hezitál, leoltsa-e. Olvastam twitteren, hogy nemcsak rám volt rossz hatással a film, hanem rá is, de azt hittem csak felnagyítja a dolgokat a rajongóknak. Végül mégis leoltotta a villanyt, de szinte abban a pillanatban hangosan dörömbölni kezdett valaki az ajtón, ezért visszakapcsolta. Egyikünk sem mozdult, csak az ajtóra meredve vártuk, hogy a másik felálljon végre.

- Nyisd ki – mondtam neki a legnyugodtabb hangomon.

- Nyisd ki te – kapta felém a tekintetét, de továbbra se mozdultam.

       - Liam, Bessie, hallom, hogy fent vagytok. Nyissátok ki az ajtót! – dörömbölt tovább, de most már legalább tudtuk, hogy Paul az. Liam nagyot sóhajtott, hogy a megkönnyebbüléstől vagy azért mert fel kellett állnia, azt nem tudom, de kitárta a menedzser előtt az ajtót. – Ti nem vagytok normálisak. Főleg te, Payne, de azért belőled is többet néztem ki Elisabeth – támadt ránk azonnal. 

Felszakított seb

Sziasztok!

Rettentő szorgalmas vagyok mostanság, valljuk be. Na jó, igazából csak ez az egyik kedvenc részem a történetből, és nem bírtam megállni, hogy ne tegyem ki, amint elkészül. Annyira szeretném, hogy ti is olvassátok végre, és elmondjátok a véleményeteket!

A Baby Projectes novellához, és az előző részhez köszönöm a visszajelzéseket, főleg a csoport tagjainak, mert ott most nagyon aktívak voltatok, és főleg annak a néhány hozzászólónak, aki itt is letette kézjegyét. Az új feliratkozóknak nagy hálám, remélem, élvezitek a történetet!

Most pedig akkor jöjjön is a rész. Hogy a következőt szombaton teszem-e ki vagy később azt még egyelőre nem tudom, de ha csatlakoztok a csoportba, ott mindenképpen tudni fogjátok, ha lesz valami. Imádlak titeket!

xxx Larissa

UI: A dalszöveget lefordítottam magyarra, hogy mindenki értse, a rész végén megtaláljátok.

*******************************************

Chapter 17

Zaynnel, Harryvel, Chloeval és az ikrekkel ücsörögtem az egyikük szobájába. Már két napja Japánban voltunk, és barátaimmal egy alapos városnézésen is túl vagyunk. Jó volt végre csak úgy turistaként itt lenni, nem kellett Liammel mászkálnom, csak a barátaim társaságát élveznem Osakában. Mégsem tudtam teljesen elengedni magam. Folyamatosan Liamen kattogott az agyam, az utóbbi pár napban, mintha kicserélték volna. A szörfözés utáni, kocsiban kapott üzenet után mintha végleg belefáradt volna mindenbe. Már ahhoz sem volt ereje, hogy válaszoljon a srácoknak, amikor piszkálták valamiért, tulajdonképpen meg se mozdult, a szobában töltötte az egész napot, feküdt az ágyán, és mereven bámulta a plafont. Nem tudtam, mi lehet a baja, de egyértelműen látszott rajta, hogy ez most nem a világ elleni dacoskodásának a része, hanem valami tényleg összetörte belülről. Mindenesetre ez engem alaposan kiborított, ugyanis én voltam az, akinek ezt a légkört minden nap, minden este el kellett viselnie, amikor a szobába kényszerültem. Mellesleg segíteni szerettem volna, és a szívem szakadt meg, hogy így kell látnom.

- Bessie – szólongatott Alex, gondolom nem ez volt az első alkalom, amikor kiejtette a nevemet a száján.

- Ne haragudj – kapargattam zavartan a körmeimet. – Miről van szó?

- Mindegy, nem fontos. Jól vagy? – aggódott Alex. Jellemző.

- Igen, csak fáradt vagyok. Ha nem baj, inkább le is fekszem – álltam fel, aztán hamar távoztam is. Még hallottam, ahogy felsóhajtanak, és Chloe valami olyasmit motyog, hogy ez így nem lesz jó, de aztán becsuktam az ajtót, és lassú tempóban haladtam a sajátom felé.

Megint sikerült annyira elméláznom, hogy alig vettem észre Louist, aki zsetonokkal és minden más pókerhez szükséges eszközzel a kezében, afelől érdeklődött, hogy nem csatlakozok-e. Kedvesen lezártam, de aztán szóltam neki, hogy menjen be Harryhez, kérdezze meg őket is, mert szinte biztos voltam benne, hogy Josh szívesen játszana. Nem hatotta meg az elutasításom, és most örültem is neki, hogy nem az erőszakosabb énjével futottam össze, mert nem lett volna kedvem többször elismételni neki, hogy aludni akarok. Szép álmokat kívánt, majd sietős léptekkel haladt tovább a kihalt, kivilágított, vörös szőnyeggel borított folyosón.

Én is irányba fordítottam testemet, és megtettem a maradék pár lépést is az ajtóig, bár mindezt olyan lassan, hogy még egy csiga is hamarabb odaért volna. Úgy álltam az ajtó előtt, mint egy idióta, se bemenni nem volt kedvem, se máshol lenni, úgyhogy csak bámultam a barna faajtóra, de a kezem nem mozdult a kilincs felé, hogy lenyomva azt bejutást nyerjek. (Zene)

Nem tudom, meddig álltam ott, de végül erőt vettem magamon, és a kilincsre helyeztem a kezem. Halkan akartam bemenni, mert azt hittem, Liam már elaludt, de mielőtt benyitottam volna, meghallottam, ahogy megpendül egy húr, majd szép lassan a többi is. Úgy mozdítottam vissza a kezem az ajtóról, mintha el se kezdtem volna a mozdulatot, és hallgattam, hogy mi fog történni.

„All I want is nothing more,

to hear you knocking at my door,

cause if I could see your face once more,

I could die a happy man I’m sure.”

Halkan énekelte a lassú dalt, de így is tisztán kihallottam a szavakat. Nem tudtam, mit csináljak. Hagyjam magára, és jöjjek vissza később, vagy menjek be, és szakítsam félbe, de végül kíváncsiságom nyert, és az ajtóra tapasztva a fülem, tovább hallgattam, ahogy gyönyörű hangján énekel.

„When you said your last goodbye,

I died a little bit inside,

I lay in tears in bed all night,

Alone without you by my side”

Nem is kellett tovább hallgatnom a dalt, tudtam, hogy a volt barátnője miatt szomorú, és hogy a dalt rágondolva énekli. Annyi fájdalom volt a hangjában, hogy még nekem is gombóc keletkezett a torkomon. Megszeppenve, Liam és saját fájdalmamat viselve nyeltem nagyokat, miközben az általam olyannyira szeretett férfi tovább énekelte a dalt.

„But if you loved me,

why’d you leave me?

Take my body,

take my body!”

Többször is megcsuklott a hangja, de erőt vett magán, és folytatta a dalt, egészen addig, amíg el nem ért a refrén végére.

„All I want is,

and all I need is,

to find somebody,

I’ll find somebody like you.”*

- A rohadt életbe! – csattant fel, mire összerezzentem. Az eldobott gitár üreges koppanása, és a húrok utórezgése feltette a pontot az i-re.

Fájt, hogy tudtam, sosem lesz az enyém, mert még mindig Sophiára vágyik, és még mindig nem lépett túl rajta, de félrelöktem saját magam, az érzéseimet, azt, hogy jelenleg én is szívesen romboltam és sírtam volna, mert az sokkal jobban emésztett, hogy így kellett látnom, hallanom.

Gondolkodás és bármilyen nemű terv nélkül löktem be az ajtót, amitől az ágy szélén ülő Liam összerezzent. Csak a kis éjjeli lámpa égett, közvetlenül mellette, ezzel azonnal megmutatva könnytől csillogó arcát. Egyetlen pillanatra nézett rám, majd hátat fordított nekem, és úgy kiabált rám.

- Menj ki! – hangja tompa volt a lenyelt könnyektől, és nem hallottam benne azt a bántó élt. Inkább egy kétségbeesett segélykiáltásnak tűnt, mint fenyegetésnek. – Nem hallottad? Hagyj magamra, menj innen! – ismételte el újra, egyre keservesebb hangon, amikor nem hallotta távozásom apró neszeit.

Eszem ágában sem volt ott hagyni. Határozott, gyors léptekkel sétáltam hozzá, hogy aztán hezitálás nélkül átöleljem hátulról. Pár pillanatig dermedten tűrte, majd hadakozni kezdett. Kezeivel feszegette a sajátomat, de akármennyire szorította a csuklómat a célja elérése érdekében, nem tágítottam.

- Engedj el – suttogta erőtlenül. – Kérlek – próbálkozott újra, de addigra már nem fogta a kezemet, és az ölelésembe is félig megfordult.

- Nem – jelentettem ki. A szívem őrülten vert, nem is értettem, hogy tudtam ennyire nyugodtan beszélni. Lelkiállapotom miatt remegnie kellett volna legalább a kezemnek, de inkább az egész testemnek, ám mégis erőt merítettem abból, hogy szüksége van a higgadtságomra ahhoz, hogy jobban legyen.

Válaszom, és a teste köré egyre csak szoruló karjaim miatt végleg feladta a szabadulást, és szaggatottan beszívta a levegőt, majd könnyeivel együtt engedte ki, a homlokát pedig a vállamra ejtette. Egy hangja sem volt, csak gyorsan emelkedő és süllyedő hátából, illetve rázkódó vállaiból tudtam, hogy sír.

Hogy kényelmesebb legyen, egyik lábamat törökülésbe húztam, a másikat viszont hagytam, hogy továbbra is lelógjon az ágyról. Kezem megállás nélkül simogatta a hátát, és szomorúságát látva, nagy erőt kellett vennem magamon, hogy ne kezdjek én is sírni. Arcáról a combomra hullott egy könnycsepp, amit azonnal szét is morzsolt hüvelyujjával. Egy pillanatra megmerevedtem, de igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy kézfejét nem vette le a combomról.

- Sajnálom. – Ahogy maga elé suttogott, a szájából érkező meleg levegő végigsimogatta a pántos toppom által nem takart bőrfelületet, azonnal libabőrt okozva testemen. Ám akkor valahogy a nyilvánvaló jelek sem érdekeltek, nem foglalkoztam vele, hogy lebuktathatom magam, hogy szeretem. Amúgy is úgy éreztem, annyira el van foglalva a saját kínjával, hogy észre sem veszi, mennyire epekedek érte.

- Miért? – kérdeztem halkan kicsit később.

- Nem akartam, hogy így láss. El tudom képzelni, mit gondolsz most rólam. – Lassan, tagoltan beszélt, még küzdve kicsit a sírással, de tenyerem alatt éreztem, ahogy kezdenek lazulni az izmai, és szép lassan megnyugszik. Kínomban felnevettem. Nem hiszem el, hogy nem látja, számomra úgy tökéletes, ahogy van.

- Csak nőttél a szememben, Liam – mondtam neki őszintén, miközben kezeim közé fogtam az arcát, és akarata ellenére is szembefordítottam magammal. Csokoládébarna szemei elárulták mennyire kényelmetlenül érzi magát, hogy így elhagyta magát, ezért kicsit erélyesebben folytattam. – Komolyan gondolom, amit mondok, figyelsz rám? Nem gyengeség, ha sírsz, hanem erősség, hogy ki tudod mutatni az érzelmeidet, hogy nem félsz felfedni a lelked legmélyén lévő dolgokat. – Amennyire két oldalról tartó tenyereim engedték, megrázta a fejét, de nem szólt egy szót sem. – Hagynod kell valakinek, legalább egy embernek, hogy veled legyen, és segítsen. Nem építhetsz falakat, hogy majd azok mindentől megvédenek, mert ugyan lehet, hogy valóban védelmet jelent néhány sérüléssel szemben, de a magánynál nincs rosszabb dolog, márpedig ez az egyetlen, amit a gondosan felépített barikádod hosszú távon biztosítani fog neked. – Hagytam, hogy emésztgesse szavaimat, közben pedig lassan lecsúsztattam a kezem arcán, letörölve könnyeinek egy részét.

Az szekrényen lévő zsebkendőért nyúlt, hogy felitassa az arcán maradt nedvességet, majd visszafordult felém. Szemeimmel követtem minden mozdulatát, és másodpercről másodpercre egyre jobban szerettem. Minden egyes lélegzetvételem egy kimondatlan ígéret volt, hogy itt vagyok, és mindig várni fogok rá. Annyira szerettem volna neki elmondani.

- Ha gondolod – köszörültem meg a torkom, mert egyrészt nem voltam benne biztos, meddig mehetek el anélkül, hogy a fal újra épülni kezdene. – Ha gondolod, elmesélheted. Szívesen meghallgatlak – csúsztattam a keze felé a kezem, de félúton megálltam. Valószínűleg hallotta az ágynemű sercegését, mert lenézett, és végül ő is előrébb tolta a kezét, hogy megfoghassa az enyémet.

Beljebb ültünk az ágyon, majd Liam úgy döntött, inkább lefekszik. A kezemet nem engedte el, így maga mellé húzott. Látszott rajta, hogy nem tudja, meséljen-e, vagy inkább hallgasson. Amíg tanakodott az ujjaimmal játszott, majd halkan mesélni kezdett.

- A legutóbbi barátnőm, Sophia nagyon sokat jelentett nekem. Lehet, hogy ez nevetségesen hangzik egy 21 éves srác szájából, de én komolyan úgy gondoltam, hogy mi örökre együtt leszünk. Két és fél évet voltunk együtt, és esküszöm neked, semmi rossz nem volt a kapcsolatunkban. Tökéletesen kijöttünk, vitáink se igazán voltak. Szóval én… – Mielőtt folytatta volna, elengedte a kezem, és a hátára feküdt. A plafont bámulva merengett, én viszont nem sürgettem, türelmesen vártam, hogy a saját tempójában mondja el, mi bántja. –meg akartam kérni a kezét.

Meglepetten, kissé élesen szívtam be a levegőt, de igyekeztem nem mutatni, mennyire váratlanul ért a dolog. Ő is újra elakadt a mondandójában, majd az eddiginél is elfúlóbban szólalt meg.

- És meg is tettem. Emlékszem, ahogy ott térdeltem előtte, ő pedig csak sírt, és sírt. Azt hittem az örömtől nem jut szóhoz, de a válasza nem volt. – Jobb kezével az arcához nyúlt, és dühösen letörölt egy újabb könnycseppet, amíg én megkerestem a másik kezét, hogy biztatóan összekulcsoljam ujjainkat. Lágy egymásba fonódásuk engem is lecsillapított. – Nem értettem, szóval magyarázatot vártam. Máig sem sikerült felfognom, miért állította teljesen magabiztosan, hogy a mi kapcsolatunk nem fog működni. Azt mondta, hogy nem bírja a távolságot, hogy valami miatt mindig ketté kell szakadnunk, és ő ezt nem akarja tovább. Akkor szakított velem… amikor én megkértem a kezét – ismételte el újra, mintha maga se akarná elhinni.

- Sajnálom. – Ötletem sem volt, mit mondhatnék erre. Elképzelni sem tudtam, hogy reagálnék, ha valaki ennyire pofára ejtene. Mindig is tudtam, hogy a jelenlegi életstílusa és viselkedése hátterében valami nagy csalódás áll, de ilyesmire egyáltalán nem számítottam.

- Nem vitáztunk, én elfogadtam, de valahol mélyen azt hiszem, azt reméltem, csak megijedt, de majd visszajön hozzám. Tartottuk a kapcsolatot, beszélgettünk, aztán egy idő után elkezdett lerázni, végül pedig már egyáltalán nem kerestük egymást. – Úgy tettem, mintha a történet ezen felét még nem hallottam volna, mert nem akartam elárulni Zaynt. – Mindez már négy hónapja volt, és én úgy érzem, hogy mára sikerült túltennem magam rajta. Nem mondom, hogy ezt nem fogom örökké magammal húzni, ez nem valami olyasmi, amit elfelejt az ember. De már nem fáj. Vagy legalábbis ezt hittem – fészkelődött, azon ügyködve, hogy megtalálja a számára kényelmes pozíciót. Még mindig szótlanul figyeltem, úgy éreztem, csak hallgatásra van szüksége, nem pedig okoskodásra. – Pár napja írt egy SMS-t, hogy elmondja a közös kutyánk, mert az is volt – fintorgott saját magán – meghalt valami betegségben. Lelketlen fasz vagyok, de most először jut eszembe az a kutya azóta, hogy megírta az üzenetet. Most megint nem tudom kiverni a fejemből, olyan mintha minden érzés visszajött volna attól a pár szótól. És kezdek beleőrülni, hogy nem tudok továbblépni.

- Azt mondtad, eddig úgy érezted, hogy már túl vagy rajta, és azt is említetted, hogy viszont ez a kapcsolat olyan, amit soha nem fogsz elfelejteni igazán. Szerintem igazad van ezekben a dolgokban. Minden sebnek marad helye, és van, hogy újra feltépődnek, olyankor majdhogynem jobban fáj, mint mikor megtörtént. – Helyeslése jeléül bólintott, én pedig örültem, hogy eddig egyetért velem. – Ugyanez történt most veled is. Összezavart a jelentkezése, na meg ugye nem túl kellemes emlékeket hozott felszínre. De szerintem, ha sikerülne elterelni a figyelmedet valamivel huzamosabb időre, akkor újra visszaállna minden a rendes kerékvágásba.

- Remélem – bólintott, majd hosszú időre csak a csendet hallgattuk. Volt benne valami megnyugtató, ahogy a mellettünk és felettünk lévő szobákból némi sistergés, kopogás szűrődik be, ezen kívül pedig csak saját lélegzetvételeinket lehetett hallani. – Bess, köszönöm – fordult felém komolyan, aztán istenemre mondom, a nagy Liam Payne bátortalanul egy puszit adott az homlokomra.

- Bármikor, Liam – feleltem halálosan komolyan, mielőtt félig ölelkezve mindketten álomba zuhantunk.

*A dalszöveg, amit Liam énekelt magyarul:

„Minden, amit szeretnék, az semmi más,

mint hallani az ajtón a kopogást,

mert ha az arcod még egyszer láthatnám

boldog emberként halnék meg, az biztos.

Amikor kimondtad a végszót,

Egy kicsit meghaltam idebenn.

Könnyezve fekszem az ágyban egész éjjel

Egyedül, nélküled.

De ha szerettél,

miért hagytál el?

A tiéd vagyok,

a tiéd vagyok!

Minden, amit akarok,

és minden, amire szükségem van

az, hogy találjak valakit.

Találni fogok valaki olyat, mint te.”

Baby Project - Összejövetel (novella)

Sziasztok!

Akik benne vannak a facebookos csoportban, azok tudják, hogy miről van szó, akik viszont nem, azoknak gyorsan felvázolnám, hogy mivel is jelentkezek most:

Tegnap este a csoportban kértem a tagokat, hogy írjanak fejenként 2-3 szót, én pedig azokat felhasználva írok majd egy novellát. Ezután a főszereplőt is megszavaztattam, és amikor Harryre esett a többség választása, eszembe jutott, egy jó ötlet. Már többen mondtátok, hogy szívesen olvasnátok valamit a Baby Projecthez kapcsolódóan, szóval úgy döntöttem, összekapcsolom a kettőt, és így született meg ez a novella, ami Clair és Harry, na meg a többiek későbbi életébe nyújt egy kis betekintést. Természetesen Clair szemszögéből írtam.

Remélem, élvezni fogjátok. A szavakat, amiket kaptam, vastaggal emeltem ki, így ti is láthatjátok, mik adták a körvonalat. Köszönöm, mindenkinek, aki részt vett ebben a kis játékszerűségben. Írjatok véleményt, kíváncsi vagyok, hogy tetszett nektek, illetve, hogy van-e igény még ilyesmire, mert szívesen írok akkor ilyeneket is! :)

xxx Larissa

*************************************************

Mióta a One Direction, mint banda feloszlott, a srácok havonta egyszer összegyűltek valamelyiküknél, hogy találkozzanak, és beszélgessenek egy kicsit, hiszen az új, szabadabb életük mellett sem szerették volna csak úgy veszni hagyni a sok együtt töltött év alatt kialakult szoros barátságot. Ebben a hónapban, mi voltunk a vendéglátók, ezért már egy nappal előtte elkezdtünk készülni, hiszen igencsak népes társaságra kellett számítanunk.

- Clair, már szédülök tőled. Állj már le, könyörgöm! – kapta el Harry a kezem, és egy ölelésre magához húzott. Felnevettem szavain, és mivel jól esett a nyugtató ölelés, hagytam is, hogy fogva tartson.

- Igyekszem, csak szeretném, hogy minden a helyén legyen, mire megjönnek – motyogtam a mellkasába. Egyik kezével az állam alá nyúlt, ezzel kényszerítve, hogy felnézzek rá, és rájöjjek, hiába látom már lassan négy éve minden nap, még mindig kihagy egyet a szívem, amikor a szemébe nézek.

- Hidd el, egyikük sem szokott jobb összejöveteleket adni, mint mi, hiszen egyiküknek sincs rendezvényszervező felesége – mosolygott rám biztatóan, aztán Oliver szobája felé pillantott, ugyanis másfél éves fiunk sírva adta tudtunkra, hogy felébredt.

- Na, tessék! Kész futás az életem, ne kérd, hogy álljak le – sóhajtottam fel kissé fáradtan.

- Majd én kiveszem az ágyból, te meg öltözz fel, ha nem akarod alsóneműben fogadni a vendégeinket – húzta el bőrömtől a csipkés szélű bugyigumimat, majd elengedte, hagyva, hogy halkat csattanva találkozzon újra a bőrömmel.

Én a szememet forgatva haladtam tovább a dolgomra, míg ő elégedetten vigyorogva követte példámat. Egyelőre figyelmen kívül hagytam a felöltözésre való felszólítást, és a konyhába igyekeztem, hogy a sütőben készülő süteményre vessek egy pillantást. Már az illatokból sejtettem, hogy valószínűleg elkészült, és ki lehet venni, de azért biztos, ami biztos egy fogpiszkálóval is meggyőződtem róla, hogy a belseje sem maradt nyers.

- Éhes vagyok – lépett be a konyhába Eliana. Haja a háta közepéig ért, de hossza ellenére, még mindig úgy nézett ki, mintha hajsütővassal varázsoltam volna bele tökéletesen szabályos loknikat.

- Tudom, kicsim. Fél óra múlva jönnek Louis-ék, és akkor ebédelünk, addig igyál egy kakaót – nyitottam ki a hűtőt, és kivettem belőle az utolsó dobozt, hiszen imádta. – Óvatosan a sütőnél – figyelmeztettem, amikor láttam, hogy a közelében mászkál.

- Tudom, forró – felelte unottan. Persze, hat éves létére már tudta mindezt, de a biztonság kedvéért, és megszokásból mindig elmondtam, hogy vigyázzon. A legtöbbször még Harryt is óva intettem ezektől a dolgoktól.

Amíg ő a pultnál kiürítette a kis dobozkát, én átpakoltam a sütit egy tálcára, majd tulajdonképpen késznek nyilvánítottam mindent. Az abrosz az asztalon volt, rajta pedig szépen megterítve álltak a tányérok, poharak, és minden más, ami az evéshez szükséges. Harry szép munkát végzett, ugyanis ezt rábíztam.

- Te még mindig nem öltöztél fel? – lépett be a konyhába drága férjem, egyik kezében Olival, a másikba pedig egy összecsomagolt, pisivel teli pelenkával.

- Most megyek – adtam egy puszit kisfiunk arcára üdvözlésképpen, és elviharzottam a hálószobánk felé, ahol már az ágyra terítve vártak a korábban kiválasztott ruhadarabok.

Nem tartott 15 percig, amíg mindennel kész lettem, aztán megkerestem a családom többi tagját. Nem volt nehéz dolgom, mert Oliver szobájából harsány nevetés hallatszott ki, amilyen minden nap, szinte minden percben betöltötte a lakást. Mosolyogva léptem át a küszöböt, ami ezután gyorsan még szélesebbé vált. Harry négykézláb mászkált a szobában, Elianat a hátán cipelve, Oli pedig egy plüsskutyát rázva a kezében nevetett rajtuk. Annyira baba volt még, hiába tudott járni, és néhány szó kiejtésével is próbálkozott már, amikor vidáman kacagva a szoba közepén ült, egyik lábát behajtva, másikat kinyújtva, nyolc hónapos önmagára emlékeztetett.

- Hű, de szép sörénye van a lovadnak – simogattam meg Harry haját, amikor megállt a lábam mellett. Gyilkos pillantásokat vetett rám, lánya viszont helyeslően bólogatott, majd leszállt róla, hagyva, hogy apja felemelkedjen.

- Te ezért még kapsz – fenyegetett meg játékosan.

- Jól van, én csődöröm – húztam tovább az agyát.

- Majd megmutatom én neked, milyen csődöröd van – vigyorgott rám pimaszul.

A két kicsi jelenléte miatt nem kommentáltam tovább ezt a szálát a beszélgetésnek, hanem Oli felé nyúltam, és felemeltem. Szinte bűntudatom volt, amiért az előbb csak egy apró kis puszival köszöntem neki, és most alaposan megölelgettem. Kiszabadulva kezeim fogságából a falfestményre kezdett mutogatni, ami a szobája falát díszítette. Egy hajó úszott a vízen, gyönyörű kék éggel, amely egybe olvadt a szobája színével. Madarak repültek a magasba, és szerencsére nemcsak nekem, az ötletgazdának tetszett, hanem Olinak is. Odavolt a hajókért, bárhol látott egyet, az neki kellett volna, és megállás nélkül bámulta a falra festettet is.

- Hajó – mondtam neki, lassan szótagolva, hátha megpróbálja kimondani, de szavak helyett inkább csak aranyos hümmögés hagyta el a száját, majd amikor a csengő megszólalt, hirtelen csendben maradt, és figyelni kezdte, mi lehetett ez a hang.

Eliana Harry kezéhez nyúlt, és ők indultak meg elől, én pedig a csöppséggel a karomban haladtam utánuk, hogy ajtót nyissunk az első érkezőknek. Meglepve láttam, hogy a kvartettnek sikerült egy időpontban betoppannia. Mindenki körül ott voltak a családtagjai, úgyhogy eltartott egy darabig, amíg mindenki két-két puszi kíséretében beljebb haladt, hogy a többiek is elférjenek.

Liam Larissával és három éves kislányukkal érkezett. Tartották magukat ahhoz a régen elejtett állításukhoz, hogy gyereket csak akkor vállalnak, ha Liam már nem jár turnéra, és teljes figyelmet tud fordítani a családjára, így az utolsó koncert után jóformán ráálltak a babatémára, és amint lehetett, össze is hozták Lilianát. A névválasztásnál azt vették figyelembe, hogy mindkettejük neve L betűvel kezdődik, és ezt akarták továbbörökíteni. Az első évben nem is dolgozott, amit meg tudtam érteni, hiszen pénze volt, és egy kis nyugalomra vágyott, de utána a régóta nem üzemelő Funky Buddha büszke tulajdonosává vált, és mai napig is nagy szeretettel gondol régi kedvenc, ma már saját éjszakai klubjára.

Louis, aki még a mai napig sem nőtte ki furcsa humorérzékét, a kis Tomlinson ikrek babakocsiját tolva igyekezett a küszöbön belülre jutni, előre engedve feleségét, Shelleyt, akit azután ismert meg, hogy Eleanorral való hosszú kapcsolata mindkét oldali félrelépés miatt tönkrement. Őszintén szólva, Shel nekem már az első alkalommal szimpatikusabb volt, mint elődje, és erre a későbbiekben sem cáfolt rá. Két, teljesen egyforma kisfiukat gyönyörűen nevelték, Louis-val pedig madarakat lehetett fogatni, amikor kiderült, hogy fiai lesznek, hiszen családjában már így is rémisztő túlsúlyban vannak a nők, ahogy azt ő mondta. További karrierje szempontjából ő azonnal intézkedett, elvégzett egy tanári kurzust, és énekzenét tanított kisgyerekeknek, majd kapott egy állandó tévéműsort, ahol fiatal énekeseket kellett felkarolnia, és segítenie őket útjukon.

Zayn Perrie-vel maradt, nekik már jóval az együttes feloszlása előtt megvolt az esküvőjük, gyereket azonban még mindig nem vállaltak. A lány haja még mindig a szivárvány színeiben pompázott, minden alkalommal új frizurája volt, amikor találkoztunk. Ők ketten zenét írtak, és egy közös albumot is kiadtak, de mindkettejüknek elegük volt a hosszú utazásokból, így koncerteket nem igazán adtak. Csak megírták a dalokat, és aztán a háttérből, otthon ülve élvezték a dicsőséget. Közel sem voltak felkapottak, de mindketten azért csinálták, mert szerették a munkájukat, és amolyan hobbiként folytatták tovább, valószínűleg halálukig.

Az évek mindenkit megváltoztattak egy kicsit, de a legkevésbé Niallre hatott az idő. Amikor ezt mondom, nem is inkább külsőségre gondolok, hanem belsőre. Számomra ugyanaz a kisfiú maradt, gyerekes életfelfogással, fiatal lélekkel, de ezt egyáltalán nem rossz értelembe kell érteni. Jó volt látni, hogy folyton vidám, és tulajdonképpen semmi gondja nincs az életben, továbbra is élvezi minden percét. Jelenlegi barátnőjével, Biancával egy éve vannak együtt, és én most észrevettem rajta, hogy ezt a kapcsolatot komolyan is gondolja. Talán hozzá is bekopogtatott az igazi szerelem. Persze ebben nagy szerepet játszott Bianca is, aki Niallhöz hasonlóan a pillanatnak élt, de benne a viccelődés mellett ott a volt a szigorú komolyság is, amit mindig a legtökéletesebb időben alkalmazott barátján, ezzel létrehozva a tökéletes egyensúlyt kapcsolatukban.

Mivel mindenkitől kaptam egy virágcsokrot, Harry pedig egy üveg pezsgőt, bort vagy egyéb más alkoholos italt, alig láttam a lábam elé. Kerítettem egy nagy vázát, és gyorsan beletettem őket, hogy ne hervadjanak el azonnal, közben pedig már hallottam, ahogy a fiúk hangosan ugratják egymást.

- Niall, még mindig azzal a szar Range Roverrel jársz? – húzta az írünk agyát azonnal Liam. – Miért nem fogtál már egy kanna benzint, aztán gyújtottad fel? – Vicces kérdésére mindenki felnevetett, egyedül a kocsi tulajdonosa húzta duzzogva az orrát.

- Nem mindenki akar Lamborghinivel tépni az utakon, Mr. President – vágott vissza azonnal.

- És amúgy is több dolgot élt már át, mint a te Lambod – kacsintott rá Niall kedvese, majd a levegőben lepacsiztak egymással.

- Na, jó, kíméljetek meg a részletektől – forgatta meg a szemét Louis, majd ő asztalhoz is ült.

Mivel mindenki éhesen érkezett, ezért a lányok segítségével gyorsan ki is hoztunk mindent, és ebédelni kezdtünk. Közben mindenki, egymás szavába vágva vicces sztorikat mesélt, amiket még nem mondtak el egymásnak, és a gyerekek is szóba kerültek.

- Na, látjátok, az ilyen alkalmakkor érzem magam igazán öregnek – fintorgott Zayn, amikor a gyereknevelés fortélyai merültek fel, és mindenki teljesen komollyá vált. Persze ez az állapot csak Zayn felszólalásáig volt jelen, mert utána mindenki elnevette magát, és a fiúk visszatértek a beszélgetés poénosabb vonalára, mi lányok, pedig tovább folytattuk az eszmecserét.

- Eliana, kérsz még? – kérdeztem lányomtól, amikor elfogyott a tányérjáról az utolsó falat is. Megrázta a fejét, mire mérgesen néztem rá, ennek hatására pedig egy nem is elhagyta a száját. Közben az öccsére néztem, aki egyedül játszott a nappali szőnyegén.

- Mehetek játszani? – kérdezte meg a formalitás kedvéért, de már mászott is le a székről. Mivel a fal mellett ültünk, közém és Harry közé volt bezárva, így az asztal alatt mászott ki, mindenkiből vidám kacajt előcsalva.

Ahogy ő felállt, hirtelen Lily is jóllakott, úgyhogy szülei hagyták menni. Az ikrek még mindig nyugodtan aludtak a babakocsijukba, egyáltalán nem is zavarta őket az evőeszközök csörömpölése, a hangos beszélgetés és nevetés egybeolvadásával létrejött óriási hangzavar.

- Az apja szoktatta őket – bökte meg Louis oldalát Shelley, játékosan megjegyezve, hogy mindig hangoskodnia kell valamit. A volt énekes büszkén húzta ki magát, mintha legalább egy egekig magasztaló beszédet mondtak volna róla, majd hátradőlt, és tenyerével simogatni kezdte a hasát.

- Kipukkadok! – kommentálta mozdulatát, mire mindenki helyeslően bólogatott.

- Pedig még ott a desszert is, és isteni finom – formázott kört Harry a hüvelyk, - és mutatóujja segítségével.

- Te mikor ettél belőle? – fordultam felé tettetett mérgességgel.

- Hoppá, lebuktam – húzta be a nyakát, aztán engesztelésül egy puszit nyomott az arcomra.

- Én lemozgom a kalóriákat – állt fel Niall, és a hullahopp karikához lépett, amit az előbb hozott ki Ellie a szobájából, de persze már most nem azzal játszott. Nevetve figyeltük, ahogy a csípőjével lendületes köröket ír le, hogy a rá amúgy roppant kicsi karika ne essen le a derekáról.

- Hiányzik a reflektorfény, mi? – piszkálta Harry.

- Ezt otthon is bemutathatod majd, Édes – csipkelődött vele Bee is.

- Nem mintha nem mutatnám be legalább napi kétszer – állította meg a kezével, mert Lily éppen körülötte kezdett szaladgálni, és nem szerette volna megütni.

Tekintettel arra, hogy senki sem volt éhes, leszedtem az asztalról a koszos tányérokat, ismét kapva egy kis segítséget, majd elkezdtem megetetni Olivert, mert ő is kezdett éhes lenni.

Miután az ikrek felkeltek, Shel elvonult velük az egyik szobába, hogy megszoptassa őket. a fiúk pedig dalolgatni kezdtek a régi szép idők emlékére. Niall és Louis kezébe egy-egy gitár került, hiszen az évek alatt az utóbbi is tökélyre fejlesztette hangszertudását, Liam pedig a metronóm pontosságával vetekedve az asztalon adta kezével az ütemet. Hangjuk folyamatosan változott az évek során, de szerintem csak egyre jobb és jobb lett, szóval élvezet volt hallgatni őket. Louis és Harry pedig olyan két szólamot nyomtak az egyik szám közepén, hogy a régi Larry shipperek minden bizonnyal folyékonnyá váltak volna, ha ezt még akkoriban adják elő, és millió meg egy új fanfictiont írtak volna róluk.

- Függőséget okoz a hangotok. Még jó, hogy mi mindig hallhatjuk – mosolygott Perrie szerelmesen Zaynre.

- Szerencsések vagytok – szólalt meg az öt srác pontosan ugyanabban a pillanatban. Hitetlenkedve, de röhögve néztek össze, mi pedig egytől egyig a szemeinket forgattuk túlzott egoizmusuk miatt.

Hangos vihogásukat Liliana sírása szakította félbe, aki megbotlott valami játékba, és elesett. Nem lett semmi baja, inkább az ijedtsége volt nagy, úgyhogy beletelt egy kis időbe, amíg elhallgatott.

- Fújjuk ki az nózidat – vett elő egy zsebkendőt Liam, de lánya újra hangos visítással tiltakozott. – Átadom, én nem akarok a gonosz szülő lenni, az a te feladatod – nyújtotta oda Larissának, mire ő felhorkantott.

- Harry is ezt csinálja! Marha idegesítő – mondtam felháborodottan, mire az említett csak lapítva vigyorgott.

- Játsszuk azt, hogy te vagy az elefánt, és jó nagyot trombitálsz – csinált az orrfújásból egy jó kis játékot Lara, ezzel elérve, hogy lánya végre hajlandó legyen sírás helyett, fújni az orrát.

Még egy-két órát maradtak, ami alatt a gyerekekkel játszva beszélgettünk, és elfogyasztottuk a sütiket is, de aztán a kicsik nyűgösek lettek, és szüleik jobbnak látták, hogy elinduljanak.

- Haza kell érni a Bayern meccsre – siettette Niall Biancát, mire akaratlanul is felrötyögtem.

- Te vagy a legnagyobb gyerek itt, imádlak – ölelgettem meg búcsúzásom jeléül, majd a többiekkel is hasonlóan tettem.

Amikor kiürült a lakás, szokatlanná vált az eddigihez képest nagy csend, én pedig fáradtan rogytam le a kanapéra, Eliana mellé. Harry is követte a példámat, majd Olit az ölébe vette, és hátrahajtott fejjel pihent.

- Én már most el tudnék aludni – dünnyögtem.

- Még egy év, mire lerakjuk a gyerekeket – húzott magához az egyik kezével. – És még azt is meg kell mutatnom, milyen csődört fogtál magadnak. – Szavai hallatán felnevettem, majd hagytam, hogy Eliana az én ölembe másszon, és így tulajdonképpen teljesen összeölelkezve pihengettünk a kanapén.

- El se hiszem, hogy képesek megülni a fenekükön két percnél tovább – csodálkozott Harry.

- Mami, szomjas vagyok – jelezte Eliana, Harry pedig nevetve nyugtázta, hogy elszólta magát.