Felszakított seb

Sziasztok!

Rettentő szorgalmas vagyok mostanság, valljuk be. Na jó, igazából csak ez az egyik kedvenc részem a történetből, és nem bírtam megállni, hogy ne tegyem ki, amint elkészül. Annyira szeretném, hogy ti is olvassátok végre, és elmondjátok a véleményeteket!

A Baby Projectes novellához, és az előző részhez köszönöm a visszajelzéseket, főleg a csoport tagjainak, mert ott most nagyon aktívak voltatok, és főleg annak a néhány hozzászólónak, aki itt is letette kézjegyét. Az új feliratkozóknak nagy hálám, remélem, élvezitek a történetet!

Most pedig akkor jöjjön is a rész. Hogy a következőt szombaton teszem-e ki vagy később azt még egyelőre nem tudom, de ha csatlakoztok a csoportba, ott mindenképpen tudni fogjátok, ha lesz valami. Imádlak titeket!

xxx Larissa

UI: A dalszöveget lefordítottam magyarra, hogy mindenki értse, a rész végén megtaláljátok.

*******************************************

Chapter 17

Zaynnel, Harryvel, Chloeval és az ikrekkel ücsörögtem az egyikük szobájába. Már két napja Japánban voltunk, és barátaimmal egy alapos városnézésen is túl vagyunk. Jó volt végre csak úgy turistaként itt lenni, nem kellett Liammel mászkálnom, csak a barátaim társaságát élveznem Osakában. Mégsem tudtam teljesen elengedni magam. Folyamatosan Liamen kattogott az agyam, az utóbbi pár napban, mintha kicserélték volna. A szörfözés utáni, kocsiban kapott üzenet után mintha végleg belefáradt volna mindenbe. Már ahhoz sem volt ereje, hogy válaszoljon a srácoknak, amikor piszkálták valamiért, tulajdonképpen meg se mozdult, a szobában töltötte az egész napot, feküdt az ágyán, és mereven bámulta a plafont. Nem tudtam, mi lehet a baja, de egyértelműen látszott rajta, hogy ez most nem a világ elleni dacoskodásának a része, hanem valami tényleg összetörte belülről. Mindenesetre ez engem alaposan kiborított, ugyanis én voltam az, akinek ezt a légkört minden nap, minden este el kellett viselnie, amikor a szobába kényszerültem. Mellesleg segíteni szerettem volna, és a szívem szakadt meg, hogy így kell látnom.

- Bessie – szólongatott Alex, gondolom nem ez volt az első alkalom, amikor kiejtette a nevemet a száján.

- Ne haragudj – kapargattam zavartan a körmeimet. – Miről van szó?

- Mindegy, nem fontos. Jól vagy? – aggódott Alex. Jellemző.

- Igen, csak fáradt vagyok. Ha nem baj, inkább le is fekszem – álltam fel, aztán hamar távoztam is. Még hallottam, ahogy felsóhajtanak, és Chloe valami olyasmit motyog, hogy ez így nem lesz jó, de aztán becsuktam az ajtót, és lassú tempóban haladtam a sajátom felé.

Megint sikerült annyira elméláznom, hogy alig vettem észre Louist, aki zsetonokkal és minden más pókerhez szükséges eszközzel a kezében, afelől érdeklődött, hogy nem csatlakozok-e. Kedvesen lezártam, de aztán szóltam neki, hogy menjen be Harryhez, kérdezze meg őket is, mert szinte biztos voltam benne, hogy Josh szívesen játszana. Nem hatotta meg az elutasításom, és most örültem is neki, hogy nem az erőszakosabb énjével futottam össze, mert nem lett volna kedvem többször elismételni neki, hogy aludni akarok. Szép álmokat kívánt, majd sietős léptekkel haladt tovább a kihalt, kivilágított, vörös szőnyeggel borított folyosón.

Én is irányba fordítottam testemet, és megtettem a maradék pár lépést is az ajtóig, bár mindezt olyan lassan, hogy még egy csiga is hamarabb odaért volna. Úgy álltam az ajtó előtt, mint egy idióta, se bemenni nem volt kedvem, se máshol lenni, úgyhogy csak bámultam a barna faajtóra, de a kezem nem mozdult a kilincs felé, hogy lenyomva azt bejutást nyerjek. (Zene)

Nem tudom, meddig álltam ott, de végül erőt vettem magamon, és a kilincsre helyeztem a kezem. Halkan akartam bemenni, mert azt hittem, Liam már elaludt, de mielőtt benyitottam volna, meghallottam, ahogy megpendül egy húr, majd szép lassan a többi is. Úgy mozdítottam vissza a kezem az ajtóról, mintha el se kezdtem volna a mozdulatot, és hallgattam, hogy mi fog történni.

„All I want is nothing more,

to hear you knocking at my door,

cause if I could see your face once more,

I could die a happy man I’m sure.”

Halkan énekelte a lassú dalt, de így is tisztán kihallottam a szavakat. Nem tudtam, mit csináljak. Hagyjam magára, és jöjjek vissza később, vagy menjek be, és szakítsam félbe, de végül kíváncsiságom nyert, és az ajtóra tapasztva a fülem, tovább hallgattam, ahogy gyönyörű hangján énekel.

„When you said your last goodbye,

I died a little bit inside,

I lay in tears in bed all night,

Alone without you by my side”

Nem is kellett tovább hallgatnom a dalt, tudtam, hogy a volt barátnője miatt szomorú, és hogy a dalt rágondolva énekli. Annyi fájdalom volt a hangjában, hogy még nekem is gombóc keletkezett a torkomon. Megszeppenve, Liam és saját fájdalmamat viselve nyeltem nagyokat, miközben az általam olyannyira szeretett férfi tovább énekelte a dalt.

„But if you loved me,

why’d you leave me?

Take my body,

take my body!”

Többször is megcsuklott a hangja, de erőt vett magán, és folytatta a dalt, egészen addig, amíg el nem ért a refrén végére.

„All I want is,

and all I need is,

to find somebody,

I’ll find somebody like you.”*

- A rohadt életbe! – csattant fel, mire összerezzentem. Az eldobott gitár üreges koppanása, és a húrok utórezgése feltette a pontot az i-re.

Fájt, hogy tudtam, sosem lesz az enyém, mert még mindig Sophiára vágyik, és még mindig nem lépett túl rajta, de félrelöktem saját magam, az érzéseimet, azt, hogy jelenleg én is szívesen romboltam és sírtam volna, mert az sokkal jobban emésztett, hogy így kellett látnom, hallanom.

Gondolkodás és bármilyen nemű terv nélkül löktem be az ajtót, amitől az ágy szélén ülő Liam összerezzent. Csak a kis éjjeli lámpa égett, közvetlenül mellette, ezzel azonnal megmutatva könnytől csillogó arcát. Egyetlen pillanatra nézett rám, majd hátat fordított nekem, és úgy kiabált rám.

- Menj ki! – hangja tompa volt a lenyelt könnyektől, és nem hallottam benne azt a bántó élt. Inkább egy kétségbeesett segélykiáltásnak tűnt, mint fenyegetésnek. – Nem hallottad? Hagyj magamra, menj innen! – ismételte el újra, egyre keservesebb hangon, amikor nem hallotta távozásom apró neszeit.

Eszem ágában sem volt ott hagyni. Határozott, gyors léptekkel sétáltam hozzá, hogy aztán hezitálás nélkül átöleljem hátulról. Pár pillanatig dermedten tűrte, majd hadakozni kezdett. Kezeivel feszegette a sajátomat, de akármennyire szorította a csuklómat a célja elérése érdekében, nem tágítottam.

- Engedj el – suttogta erőtlenül. – Kérlek – próbálkozott újra, de addigra már nem fogta a kezemet, és az ölelésembe is félig megfordult.

- Nem – jelentettem ki. A szívem őrülten vert, nem is értettem, hogy tudtam ennyire nyugodtan beszélni. Lelkiállapotom miatt remegnie kellett volna legalább a kezemnek, de inkább az egész testemnek, ám mégis erőt merítettem abból, hogy szüksége van a higgadtságomra ahhoz, hogy jobban legyen.

Válaszom, és a teste köré egyre csak szoruló karjaim miatt végleg feladta a szabadulást, és szaggatottan beszívta a levegőt, majd könnyeivel együtt engedte ki, a homlokát pedig a vállamra ejtette. Egy hangja sem volt, csak gyorsan emelkedő és süllyedő hátából, illetve rázkódó vállaiból tudtam, hogy sír.

Hogy kényelmesebb legyen, egyik lábamat törökülésbe húztam, a másikat viszont hagytam, hogy továbbra is lelógjon az ágyról. Kezem megállás nélkül simogatta a hátát, és szomorúságát látva, nagy erőt kellett vennem magamon, hogy ne kezdjek én is sírni. Arcáról a combomra hullott egy könnycsepp, amit azonnal szét is morzsolt hüvelyujjával. Egy pillanatra megmerevedtem, de igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy kézfejét nem vette le a combomról.

- Sajnálom. – Ahogy maga elé suttogott, a szájából érkező meleg levegő végigsimogatta a pántos toppom által nem takart bőrfelületet, azonnal libabőrt okozva testemen. Ám akkor valahogy a nyilvánvaló jelek sem érdekeltek, nem foglalkoztam vele, hogy lebuktathatom magam, hogy szeretem. Amúgy is úgy éreztem, annyira el van foglalva a saját kínjával, hogy észre sem veszi, mennyire epekedek érte.

- Miért? – kérdeztem halkan kicsit később.

- Nem akartam, hogy így láss. El tudom képzelni, mit gondolsz most rólam. – Lassan, tagoltan beszélt, még küzdve kicsit a sírással, de tenyerem alatt éreztem, ahogy kezdenek lazulni az izmai, és szép lassan megnyugszik. Kínomban felnevettem. Nem hiszem el, hogy nem látja, számomra úgy tökéletes, ahogy van.

- Csak nőttél a szememben, Liam – mondtam neki őszintén, miközben kezeim közé fogtam az arcát, és akarata ellenére is szembefordítottam magammal. Csokoládébarna szemei elárulták mennyire kényelmetlenül érzi magát, hogy így elhagyta magát, ezért kicsit erélyesebben folytattam. – Komolyan gondolom, amit mondok, figyelsz rám? Nem gyengeség, ha sírsz, hanem erősség, hogy ki tudod mutatni az érzelmeidet, hogy nem félsz felfedni a lelked legmélyén lévő dolgokat. – Amennyire két oldalról tartó tenyereim engedték, megrázta a fejét, de nem szólt egy szót sem. – Hagynod kell valakinek, legalább egy embernek, hogy veled legyen, és segítsen. Nem építhetsz falakat, hogy majd azok mindentől megvédenek, mert ugyan lehet, hogy valóban védelmet jelent néhány sérüléssel szemben, de a magánynál nincs rosszabb dolog, márpedig ez az egyetlen, amit a gondosan felépített barikádod hosszú távon biztosítani fog neked. – Hagytam, hogy emésztgesse szavaimat, közben pedig lassan lecsúsztattam a kezem arcán, letörölve könnyeinek egy részét.

Az szekrényen lévő zsebkendőért nyúlt, hogy felitassa az arcán maradt nedvességet, majd visszafordult felém. Szemeimmel követtem minden mozdulatát, és másodpercről másodpercre egyre jobban szerettem. Minden egyes lélegzetvételem egy kimondatlan ígéret volt, hogy itt vagyok, és mindig várni fogok rá. Annyira szerettem volna neki elmondani.

- Ha gondolod – köszörültem meg a torkom, mert egyrészt nem voltam benne biztos, meddig mehetek el anélkül, hogy a fal újra épülni kezdene. – Ha gondolod, elmesélheted. Szívesen meghallgatlak – csúsztattam a keze felé a kezem, de félúton megálltam. Valószínűleg hallotta az ágynemű sercegését, mert lenézett, és végül ő is előrébb tolta a kezét, hogy megfoghassa az enyémet.

Beljebb ültünk az ágyon, majd Liam úgy döntött, inkább lefekszik. A kezemet nem engedte el, így maga mellé húzott. Látszott rajta, hogy nem tudja, meséljen-e, vagy inkább hallgasson. Amíg tanakodott az ujjaimmal játszott, majd halkan mesélni kezdett.

- A legutóbbi barátnőm, Sophia nagyon sokat jelentett nekem. Lehet, hogy ez nevetségesen hangzik egy 21 éves srác szájából, de én komolyan úgy gondoltam, hogy mi örökre együtt leszünk. Két és fél évet voltunk együtt, és esküszöm neked, semmi rossz nem volt a kapcsolatunkban. Tökéletesen kijöttünk, vitáink se igazán voltak. Szóval én… – Mielőtt folytatta volna, elengedte a kezem, és a hátára feküdt. A plafont bámulva merengett, én viszont nem sürgettem, türelmesen vártam, hogy a saját tempójában mondja el, mi bántja. –meg akartam kérni a kezét.

Meglepetten, kissé élesen szívtam be a levegőt, de igyekeztem nem mutatni, mennyire váratlanul ért a dolog. Ő is újra elakadt a mondandójában, majd az eddiginél is elfúlóbban szólalt meg.

- És meg is tettem. Emlékszem, ahogy ott térdeltem előtte, ő pedig csak sírt, és sírt. Azt hittem az örömtől nem jut szóhoz, de a válasza nem volt. – Jobb kezével az arcához nyúlt, és dühösen letörölt egy újabb könnycseppet, amíg én megkerestem a másik kezét, hogy biztatóan összekulcsoljam ujjainkat. Lágy egymásba fonódásuk engem is lecsillapított. – Nem értettem, szóval magyarázatot vártam. Máig sem sikerült felfognom, miért állította teljesen magabiztosan, hogy a mi kapcsolatunk nem fog működni. Azt mondta, hogy nem bírja a távolságot, hogy valami miatt mindig ketté kell szakadnunk, és ő ezt nem akarja tovább. Akkor szakított velem… amikor én megkértem a kezét – ismételte el újra, mintha maga se akarná elhinni.

- Sajnálom. – Ötletem sem volt, mit mondhatnék erre. Elképzelni sem tudtam, hogy reagálnék, ha valaki ennyire pofára ejtene. Mindig is tudtam, hogy a jelenlegi életstílusa és viselkedése hátterében valami nagy csalódás áll, de ilyesmire egyáltalán nem számítottam.

- Nem vitáztunk, én elfogadtam, de valahol mélyen azt hiszem, azt reméltem, csak megijedt, de majd visszajön hozzám. Tartottuk a kapcsolatot, beszélgettünk, aztán egy idő után elkezdett lerázni, végül pedig már egyáltalán nem kerestük egymást. – Úgy tettem, mintha a történet ezen felét még nem hallottam volna, mert nem akartam elárulni Zaynt. – Mindez már négy hónapja volt, és én úgy érzem, hogy mára sikerült túltennem magam rajta. Nem mondom, hogy ezt nem fogom örökké magammal húzni, ez nem valami olyasmi, amit elfelejt az ember. De már nem fáj. Vagy legalábbis ezt hittem – fészkelődött, azon ügyködve, hogy megtalálja a számára kényelmes pozíciót. Még mindig szótlanul figyeltem, úgy éreztem, csak hallgatásra van szüksége, nem pedig okoskodásra. – Pár napja írt egy SMS-t, hogy elmondja a közös kutyánk, mert az is volt – fintorgott saját magán – meghalt valami betegségben. Lelketlen fasz vagyok, de most először jut eszembe az a kutya azóta, hogy megírta az üzenetet. Most megint nem tudom kiverni a fejemből, olyan mintha minden érzés visszajött volna attól a pár szótól. És kezdek beleőrülni, hogy nem tudok továbblépni.

- Azt mondtad, eddig úgy érezted, hogy már túl vagy rajta, és azt is említetted, hogy viszont ez a kapcsolat olyan, amit soha nem fogsz elfelejteni igazán. Szerintem igazad van ezekben a dolgokban. Minden sebnek marad helye, és van, hogy újra feltépődnek, olyankor majdhogynem jobban fáj, mint mikor megtörtént. – Helyeslése jeléül bólintott, én pedig örültem, hogy eddig egyetért velem. – Ugyanez történt most veled is. Összezavart a jelentkezése, na meg ugye nem túl kellemes emlékeket hozott felszínre. De szerintem, ha sikerülne elterelni a figyelmedet valamivel huzamosabb időre, akkor újra visszaállna minden a rendes kerékvágásba.

- Remélem – bólintott, majd hosszú időre csak a csendet hallgattuk. Volt benne valami megnyugtató, ahogy a mellettünk és felettünk lévő szobákból némi sistergés, kopogás szűrődik be, ezen kívül pedig csak saját lélegzetvételeinket lehetett hallani. – Bess, köszönöm – fordult felém komolyan, aztán istenemre mondom, a nagy Liam Payne bátortalanul egy puszit adott az homlokomra.

- Bármikor, Liam – feleltem halálosan komolyan, mielőtt félig ölelkezve mindketten álomba zuhantunk.

*A dalszöveg, amit Liam énekelt magyarul:

„Minden, amit szeretnék, az semmi más,

mint hallani az ajtón a kopogást,

mert ha az arcod még egyszer láthatnám

boldog emberként halnék meg, az biztos.

Amikor kimondtad a végszót,

Egy kicsit meghaltam idebenn.

Könnyezve fekszem az ágyban egész éjjel

Egyedül, nélküled.

De ha szerettél,

miért hagytál el?

A tiéd vagyok,

a tiéd vagyok!

Minden, amit akarok,

és minden, amire szükségem van

az, hogy találjak valakit.

Találni fogok valaki olyat, mint te.”