Comfort Zone - 5. fejezet

Sziasztok!

Azt hittem, csak holnap fogom tudni hozni a részt, de aztán ma mégis volt időm átolvasni, kicsit belejavítgatni. Nem vagyok vele 100%-osan megelégedve, de remélem, nektek tetszeni fogok. A kommenteket nagyon szépen köszönöm, el is kezdtem rájuk válaszolni, ha kész vagyok velük, akkor kiírom, majd a csoportba :)

Jó olvasást, és előre is bocsánat a végéért, de nem tudtam máshogy elválasztani :D

xxx Larissa

***************************************

SouthBank
Zayn, aki továbbra is elég frusztrált volt, indítványozta, hogy csináljunk valamit, mert ő aztán nem azért jött, hogy egy padon üljön egész este. Andy vigyorogva húzta kis hátitáskája cipzárját, hogy megmutassa a festékeit. Mindannyian ujjongva indultunk el keresni egy üres falfelületet, majd amikor megtaláltuk a megfelelő helyet, Hailey, Maz és Andy azonnal le is csapott rá. Mivel nem volt túl nagy az üres rész, többen nem fértünk oda, így Zayn és én kimaradtunk, bár én amúgy is Louis-val beszélgettem.
- Mira, csak egy percre – szólított félre Zayn, miközben a zsebeiben turkált. – Nem találkoztunk azóta – húzta elő a cigis dobozát, amiből hat szál jointot kihúzva a kezembe nyomott.
- Ja, ki is ment a fejemből – tettem el ötöt, és egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy az utolsót is mellé teszem.
- Mi a baj? – kérdezte Zayn, amikor látta, hogy megállok a mozdulatban.
- Semmi – pillantottam Louis felé. Nem tudtam, hogy viszonyul hozzá, elítéli-e vagy sem, mert nem beszéltünk erről, de aztán megvontam a vállamat, és rágyújtottam. Végül is ez is én vagyok, ha nem tetszik neki, jobb, ha még most kiderül. – Köszi – mosolyogtam rá, mielőtt visszaléptem Louis mellé, és megkínálva őt, felé tartottam.
Gondolkodás nélkül vette ki a kezemből, én pedig azonnal azon kezdtem agyalni, hogy miért változok meg így a közelében. Feszült leszek, meg akarok felelni, félek, hogy valami olyasmit teszek, ami nem tetszik neki. Mintha nem is én lennék. Nem is emlékszem, mikor akartam legutoljára bárkinek is megfelelni. Akartam egyáltalán valaha?
- Tartsd meg! – toltam el a kezét, amikor vissza akarta adni, és egy újat vettem ki. Kelleni fog egy egész ahhoz, hogy lelazuljak, és ne viselkedjek idiótán a közelében.
- Köszi, majd kifizetem – mondta.
- Csak figyelmeztetlek, hogyha megpróbálod, akkor valószínűleg fejbe váglak a deszkámmal – tologattam meg a bal lábammal, hogy hatásosabb legyen a fenyegetésem.
- Hm, harcias – tette rá a deszkámra ő is a lábát, ezzel megállítva. Lenéztem, és fogalmam sincs, hogy mit találtam dögösnek ebben a mozdulatban meg abban, ahogy a lábunk egymás mellett feküdt, de rendesen zavarba jöttem.
- Sétálunk? – vetettem fel inkább.
- Ja. Vezess körbe, mert még nem igazán kaptam meg a feelingjét a dolognak – válaszolta.
- Ami késik, az nem múlik – közöltem vele úgy, mintha ez a mondat előttem még soha senkitől nem hangzott volna el, aztán elindultam az egyik irányba, ahol deszkás trükköket mutogattak egymásnak az emberek.
Személy szerint én imádtam nézni őket, szinte minden ilyen alkalommal legalább két órát csak álltam ott és tapsoltam meg hujjogtam a többiekkel. Néha, amikor valaki belökött a kör közepébe, én is mutattam egyet s mást nekik, de jobban szerettem a közönséghez tartozni. Louis-val beszélgetve álltunk be, és egészen addig verekedtük beljebb magunkat, amíg már olyan szorosan álltak az emberek, hogy a cigifüst benn rekedt a sorok között. Jómagunk is hozzátettünk még a már szinte vágható füstfelhőhöz, és érdeklődő arccal kezdtem nézni, ahogy az éppen középen lévő gyerek a rámpát használva ugrál. Megkerestem Louis kezét, mert, ahogy a tömeg éljenzett, mindig egy kicsit arrébb sodródtunk, és nem akartam elhagyni. Végül a legelső sorig jutottunk, én pedig rögtön felismertem a srácot a kör közepén. A fülem mögé tűrtem a hajam, és Louishoz fordultam, hogy ideje tovább sétálnunk, de mielőtt elindulhattunk volna, Chase megállította előttem a deszkáját, és a karomnál fogva középre tolt.
- Jaj, ne már – néztem rá bosszankodva, de csak széttárta a karjait, a nézők meg biztatni kezdtek, hogy csináljak valamit.
Lemondóan ráztam meg a fejemet, és a földre tettem a deszkámat, hogy eleget tegyek a kérésüknek. Nem mondom, hogy nem volt jó hallani az elismerő éljenzést, de most szerettem volna minél hamarabb lelépni innen. Louis előtt álltam meg, és még mielőtt Chase beszélgetést kezdeményezhetett volna, kihúztam a tömegből.
- Na, remélem, ez meghozta már a hangulatodat – mondtam neki, miközben lassan haladtunk egymás mellett.
Feljebb húztam a dzsekimen a cipzárt, mert elég hűvös volt, főleg most, hogy az emberek már nem fogták fel a szelet. Az itt lógó srácok kisebb csapatokba verődve álltak vagy ültek, miközben zenét hallgattak és harsányan nevettek Isten tudja min. Sok embernek furcsa lehet, hogy én itt érzem magam jól, biztonságban, míg mások még erre fele se mernek sétálni, de nekem tényleg ez jelentette a nyugodtságot. Akármerre néztem, őszinte emberek vettek körül, olyanok, akik nem titkolják, hogy az életük vagy akár ők maguk mennyire elcseszettek. Meglehet, hogyha nem figyelsz, a hátadba vágnak egy kést, de legalább nem mosolyognak előtte a képedbe, eljátszva, hogy kedvelnek. Bár igazából, akik rendszeresen járnak ide, azok a közhiedelemmel ellentétben, nem azért jönnek, hogy balhézzanak, hanem hogy együtt szórakozzanak, hozzájuk hasonlókkal. Ha valaki támad, annak oka van. Egyszerűen csak tudnod kell, hol a helyed, és hogy kinél meddig mehetsz el. Ilyen egyszerű.
- Igen, azt hiszem már értem, mit szeretsz ebben – bólogatott bőszen.
- Ha nem érzed jól magad, szólj nyugodtan – néztem fel rá, de miután megrázta a fejét, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, nem firtattam tovább. – Megnézzük, mit alkottak Andyék?
- Aha – fordult is meg azonnal. Nekem kicsit lassabban ment a dolog, még előbb eljutott a tudatomig a válasza, aztán hogy akkor most irányt kell váltani. Szerettem ezt, amikor minden olyan nyugodtnak és lassúnak tűnt. Az egészből viszont éppen csak ennyit érzékeltem. Az eljutott az agyamig, hogy viselkedésem eltér az átlagostól, de azt már nem kérdőjeleztem meg, hogy ez probléma-e. Így volt tökéletes.
- Mira – hallottam meg a nevem, és oldalra néztem, hogy rájöjjek, ki az. Chase közeledett felénk, majd amikor elénk ért, karba fonta kezeit. – Rég láttalak erre fele.
- Pedig itt szoktam lenni. Biztos elkerültük egymást – vontam meg a vállam tanácstalanul, mintha amúgy nem szándékosan kerültem volna. Néhány hónappal ezelőtt összejöttünk. Két hónapig voltunk együtt, de aztán rájöttem, hogy igazából csak a külseje volt az, ami tetszett. Tipikus példája volt a jó dizájnú üvegben eladott olcsó parfümöknek. Nincs olyan illata, mint amilyet várnál, és még sokáig se tart.
- Friss hús? – nézett Louis-ra egy kicsit lenézően, aztán vissza rám. Épp meg akartam szólalni, mert egyáltalán nem tetszett, ahogy viselkedett, de Louis előrébb lépett.
- Inkább egy új rajongó. Louis – nyújtotta ki a kezét határozottan, ezzel meglepve az exemet.
- Hm, aranyos – méltóztatott nagy lustán kiszabadítani egyik kezét a hóna alól, és elfogadta Louis jobbját. – Chase – tette hozzá.
- Mi amúgy sietünk – mutattam a hátam mögé, ezzel egy széles mosolyt kiváltva belőle. Basszus, azért ahogy fehér fogai kivillantak, még mindig ugyanazt a hatást érte el, mint az első találkozásunkkor.
- Arra tartottatok, szívem – mutatott a másik irányba, én pedig zavartan engedtem le a kezemet, miközben bólintva helyeseltem. – Ne csináld már! Nem haraggal váltunk el, miért csinálsz úgy, mintha kerülnöd kéne?
- Nem kerüllek. Örülök, hogy találkoztunk, de most megyünk – toltam félre.
- Hát jó. Klassz volt, amit középen toltál – fogta meg a karomat, hogy még ne induljak el. Jelentőségteljesen néztem az ujjaira, aztán fel rá, mire elengedett. – Jó szórakozást! – kacsintott rám, és még egy puszit is adott az arcomra, amivel érte, hogy frászt kapjak.
Mindig ilyen volt, tette a szépet, meg elhitette velem, hogy különleges vagyok, amiért egyáltalán rám emelte csodálatos szemeit, és igencsak idegesítő volt, hogy még mindig hatott rám. Főleg most, hogy Louis is itt állt mellettem. Megráztam a fejemet, és elindultam. Amint kiértem Chase bűvköréből, nem is értettem, hogy mi a franc ütött belém. Jó pasi, jó pasi, de ismerem, és nem kellene még egyszer.
- Szóval ilyen a zsánered – jegyezte meg Louis, hangjában pedig egyértelműen hallani lehetett, ahogy ítélkezik fölöttem.
- Nincs zsánerem – állítottam, mert tényleg így volt.
- Csak bejönnek a kidolgozott testű srácok – mondta csak úgy maga elé.
- Most komolyan egy srác alapján akarsz ítélkezni? – fújtattam egyet dühösen.
- Tehát igen.
- Louis! – szóltam rá, hogy álljon le.
- Louis! – utánozta le hangsúlyomat és hangleejtésemet, aztán mindketten elnevettük magunkat. – De most akkor ki kell gyúrnom magam, hogy legyen esélyem nálad? - gondolkozott el.
- Nem.
- Még úgy se lenne? – nevetett fel kínosan.
- Anélkül is van. - Kicsit meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ezt hangosan is kimondtam, de amikor elégedetten elvigyorodott, én is magam elé mosolyogva folytattam az utat, vissza a többiekhez.
Kicsit nehezen szúrtam ki őket, mert beálltak a tömegbe táncolni, de viszonylag a szélén voltak, így megtaláltuk egymást. Letettem a deszkámat a padunk elé, aztán Louis-ra néztem, hogy akar-e táncolni vagy sem, de szerencsére nem várta meg, hogy én kérjem fel, hanem megragadta a kezemet, és odahúzott a többiekhez. Maz nagyban tolta, akárcsak mindig, amikor megmutathatta, milyen jól mozog, nem mintha, amúgy nem látnánk minden nap, de na, ő Maz. Hailey körülötte táncikolt, Andy pedig inkább csak csápolt a kezeivel, amik magasságának köszönhetően jóval a tömeg fölé értek. Zaynt nehezebben vettem észre, ő egy szőke sráccal dumált, miközben picit dülöngélt, nem tudtam eldönteni, hogy a tömeg lökte, vagy csak ösztönösen mozgott velük.
Louis, felteszem, megelégelte, hogy vele jöttem táncolni, de még rá se néztem, és magához rántott, hogy felhívja a figyelmemet. Nem szerettem, ha irányítgatnak az életben, de semmi sem indított be jobban, mint azok a srácok, akik nem kérdeznek, csak magabiztosan átveszik az irányítást. Tőle elég volt ez az egyetlen mozdulat, és úgy döntöttem, ha így játszunk, akkor én is beszállok. Csípőmet az övének nyomtam, és a zene ritmusára meg is tekertem, nehogy már csak én veszítsem el a fejem. Derekamon lévő keze levándorolt a fenekemre, hogy közelebb nyomjon magához, én pedig elképzelni se tudtam, ha így kezdtünk neki, mi lesz később.
Igazából egy kimondatlan harc alakult ki kettőnk között, vajon melyikünk bírja tovább fűteni a másik vágyát, anélkül, hogy bármelyikünk is kitépné a másikat a tömegből, és egy eldugottabb sarokba cipelné. Legalábbis az én fejemben határozottan ilyen képek villantak fel, főleg amikor a nyakamba fúrta a fejét, a bőrömre szuszogott, és végignyalt egy kis részen. Éppen csak annyira, hogy megérezzem, és rájöjjek, milyen pofátlan tud lenni.
A többieket már rég elvesztettem szem elől, de kezdtem én is fáradni. Mondjuk nem a sok tánc tett leginkább próbára, hanem az, hogy visszafogjam magam. Amikor pedig egy olyan dal szólalt meg, amit utáltam, úgy döntöttem, jobban járunk, ha leülünk egy kicsit. Nekem legalábbis mindenképp szükségem volt egy kis szünetre, ezért visszamentünk az itteni törzshelyünkre.
- Ki csinálta azt? – mutattam a falra, amit már egy női fenék díszített.
- Én – húzta ki magát Maz. Miért is kérdeztem ezt meg?
- Miért van rajtad Zayn felsője? – tettem fel egy újabb kérdést Maznek.
- Mert az a köcsög összefújta – ráncolta a homlokát.
- És ki volt az a csávó, akivel dumált? – érdeklődtem tovább. – Vagyis még mindig – vettem őket észre távolabb.
- Az kérlek szépen az új dílerünk, Niall – osztotta meg velem az információt, mintha a királyt magát mutatta volna be.
- Díler – motyogta maga elé Hailey. Nem értettem, milyen okból ismételte meg, de ő is biztos elszívott már egy szállal.
- Új dílerünk van? Mi lett Calebbel? – kérdeztem rá, megpróbálva visszaterelni a nekem kedvező irányba a beszélgetést.
- Lefülelték… megint. Úgyhogy bedobták helyette őt. – mutatott rajta végig színpadiasan.
- Nem néz ki dílernek – méregettem oldalra döntött fejjel. – Festett szőke? – nevettem el magamat. Nem azért, mert bajom volt a festett hajú fiúkkal, csak annyira abszurd volt a kép, sehogy sem tudtam elképzelni, hogy ez az aranyos fiú fűvel rohangáljon a zsebébe.
- Igen. Ezen kívül annyit tudunk róla, hogy ír, illetve, hogy fene tudja, miért, de Zayn idehívta, és teljesen biztos vagyok benne, hogy egyszer már láttam AJ-vel – merengett el. – Na, mindegy – rántotta meg a vállát, és az érkező Andy-t figyelte.
- Na, kivel találkoztam? – dobta át a karját a vállamon, és úgy rám tehénkedett, hogy arrébb is tántorodtam. – Chase-szel.
- Nekem is volt hozzá szerencsém – toltam le magamról.
- Ha szemétkedik, szóljál, és megmutatom neki, hol a helye – mondta, Maz pedig nagyokat bólogatott, hogy megy ő is.
- Mindketten maradtok a seggeteken – szóltam rájuk. – Inkább adjál festéket! – tartottam ki felé a kezemet, miközben a falon lévő félig kész mintára meredtem. A vonásokból tudtam, hogy Zayn kezdte el, úgyhogy odakiabáltam neki, hogy befejezem. Ő volt az egyetlen, aki nem bánta, ha belepiszkáltam a munkájába.
Szépen befejeztem, és ahogy mindig, most is készítettem róla egy képet, majd odaléptem a srácokhoz. Hailey és Louis a földön ült, Andy a pad háttámláján, lábával pedig a zene ritmusát dobolta, amire Maz táncolt Hailey fölött. Kezében egy pohár sör volt, amit fogalmam sem volt honnan szerzett, de a lány láthatóan nem örült, amiért az a feje fölött billegett.
- Ha rám borítod, elbúcsúzhatsz a farkadtól – fenyegette meg.
Louis mögé sétáltam, és a hátamat az övének vetve helyeztem magamat kényelembe.
- Ugyan már. Megbánnád – vigyorgott.
- Együtt vannak? – döntötte hátra Louis a fejét a vállamra.
- Nem, csak dugnak – válaszoltam.
- Ne legyél közönséges – szólt oda Haiz.
- Errefelé ezt őszintének hívják – kacsintottam rá, mire a srácok felnevettek, egyedül barátnőm jutalmazott meg egy gyilkos pillantással. Figyelme azonban hamar elterelődött rólam, mert Maznek sikerült tényleg az ölébe borítania az italt.
- Fú, baszd meg! – pattant fel mérgesen. Még Maz is hátra lépett egyet.
- Itt? – pofátlankodott tovább.
- Legközelebb tényleg hozok popcornt – rázta meg a fejét Andy, és akárcsak én, ő is vigyorogva figyelte a két műsorozót.
- Ezt marha gyorsan hagyd abba! – szólt rá Hailey, szeme sarkából pedig végigmérte kis társaságunkat. Látszott rajta, hogy most nemcsak egymás agyára akarnak menni, hanem tényleg mérges.
- Ugyan már – eresztett meg egy békítő mosolyt Maz is, Hailey pedig úgy döntött, nem csinál jelenetet, és visszaült, bár láthatóan megváltozott a hangulata. Nem szimplán dühös volt, hanem szomorúnak is láttam. Sajnáltam, amiért Maz csak így szórakozott vele, és bár alapjáraton Hailey is ugyanannyira benne volt ebben a se veled, se nélküled kapcsolatban, azért többször is észre lehetett venni, hogy mennyire nem esik jól neki, ha másokkal látja, vagy ha a srác ilyen nyilvánvalóan világgá kürtöli, hogy mi van közöttük.
A néger srác tanácstalanul nézett felénk, én pedig rosszallóan megráztam a fejemet, hogy talán tényleg nem kellett volna még egy lapáttal rádobnia. Amíg a megbántott lány a nadrágját törölgette zsebkendővel, ő csak álldogált, aztán amikor Hailey felnézett rá, amolyan „mit keresel még mindig itt” pillantással, levetette magát mellé, és lazán átkarolta a vállát. A füléhez hajolt, és mondott neki valamit, amit nem hallottam, valószínűleg szerencsémre.
Nem is foglalkoztam velük tovább, Louis-val kezdtem beszélgetni, miközben mindannyian újabb egy-egy szál cigit vettünk elő. Szememmel a füstöt figyeltem, amit kifújtam, közben pedig követtem a beszélgetés fonalát. Maz miután kibékítette Haileyt, arrébb vonult, hogy valami csajnak tegye a szépet, én pedig azonnal megkerestem Haiz tekintetét. Megrántotta a vállát, de nagyon jól tudtam, hogy esik ez most neki.
- Hú, de hideg a kezed – fordult meg Louis, amikor megigazítottam a hajamat, és a nyakához értem. – Fázol? – nyúlt a kezem után.
- Nem, csak a kezem – mosolyogtam rá, de hagytam, hogy tenyereivel felmelegítse őket. Egy pillanatra az arcára néztem, azzal viszont nem számoltam, mennyire el fogok veszni. Ahogy az utcai lámpa fénye megvilágította arcának jobb oldalát, kedvem lett volna lefényképezni, annyira gyönyörű volt. Ugh, mióta mondom én egy pasira, hogy gyönyörű? Gondolataimból az zökkentett ki, hogy levette rólam szemeit, és inkább a hátam mögé kezdett kitartóan bámulni. Kíváncsian hátranéztem, és összehúzott szemmel néztem, ahogy Zayn és a díler srác közeledett. Zayn járásából meg tudtam mondani, hogy iszonyatosan dühös, úgyhogy azonnal talpra ugrottam, akárcsak Andy és Hailey. Egyedül Louis pislogott fel ránk értetlenül, de végül ő is követte példánkat.
- Hol van Maz? – kérdezte tőlünk rögtön Zayn, és amíg Andy odament szólni neki, én bemutatkoztam a Niall nevű srácnak, hiszen még nem volt alkalmunk találkozni.
- Mi a baj? – érdeklődött közben Hailey.
- Mindjárt, csak legyen itt mindenki – válaszolta.
Nehéz volt kizökkenteni a nyugalmából, ha valamire ilyen hevesen reagált, akkor ott nagy gáz volt, és emiatt kezdtem én is ideges lenni.

Comfort Zone - 4. fejezet

Sziasztok!

A pár nappal ezelőtti posztom után, nem igazán szeretnék most más fontosat mondani. Egyedül annyit tennék hozzá, hogy ezt a 10 kommentet nem büntetésnek szántam, és én egyáltalán haragszom rátok. Ha bárki így érezte, sajnálom!

xxx Larissa

***********************************************

4. fejezet - Meghívás
- Ay, itt van Mira – hallottam meg Maz lelkes hangját, amikor másnap végre a megbeszélt időpont után fél órával megérkeztem.
- Mi a helyzet, kicsilány? – kérdezte Zayn szokásos becenevemen hívva.
- Nem sok jó – húztam el a számat. – Holnap temetésre megyek – folytattam.
- Ki halt meg? – kérdezett rá Hailey.
- A nagyim – rugdostam a lábammal a deszkám kerekét, és a szememet is arra irányítottam, hogy ne kelljen látnom sajnálkozó arcaikat.
- Na, akkor pénteken hangulatjavító buli a South Banknél? – karolta át a vállamat Maz, miután mindannyian kifejezték részvétüket.
- Benne vagyok, úgy érzem, rám fog férni – bólintottam beleegyezően.
- Mi a francot csináltál a könyököddel? – nyúlt hozzá Haiz, mire sziszegve elhúztam. Ma reggelre még rosszabbul nézett ki, a seb begennyesedett, körülötte pedig kékeslila színben pompázott a karom.
- Tegnap kijöttem deszkázni, miután megtudtam, hogy mama meghalt.
- Szólhattál volna, jöttünk volna azonnal – vágta rá Zayn.
- Tudom, de egyedül akartam lenni – mosolyogtam rájuk, hiszen jól esett, hogy bárki bármikor ugrana, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen. Egyedül Andy volt csendes, és utolsó mondatom után áthatóan méregetett.
- Mi van? – kérdeztem tőle.
- Semmi – rázta meg a fejét vigyorogva. Összeráncolt homlokkal néztem rá egy darabig, aztán arra jutottam, hogy valószínűleg beszélt Louis-val, de erre saját magam lebuktatása nélkül nem tudtam rákérdezni, azt meg nem akartam, hogy mindenki elkezdjen kombinálni.
- Nézd, Mira – pattant fel a deszkájára Hailey, és egy viszonylag egyszerű trükköt mutatott, egy újabb elemmel keverve. Szeretett fejlesztgetni, és meg is volt hozzá az érzéke, mert mindig jól nézett ki a végeredmény.
- Oké, ezt meg kell tanítanod – gurultam mellé, a fiúk meg leültek, és a legutóbbi buliról kezdtek feleleveníteni néhány homályos emléket.
Az a trükk nem tűnt nehéznek, de én még akkor is azzal küzdöttem, amikor Zayn már a negyedik cigijét szívta, és aktuális oktatóm is bejelentette, hogy csatlakozik a gyárkéményhez.
- Na, végre, kezdtem már azt hinni, sose jössz rá, hogy a hátsó lábaddal van a baj – szólt be Maz, amikor sikerült, és jól mondta, valóban az volt a gond, csak azt nem értettem, miért nem tudta hamarabb közölni velem.
- Marha kedves vagy – intettem be neki, aztán megcsináltam még néhányszor a mozdulatsort.
- Tudod, mi a baj Mirával? – csapta meg a fülem Maz hangja, úgyhogy felé pillantottam. - Te csak gyakorolj, rád fér – vigyorgott rám. Biztos én voltam rossz passzban, de most nagyon nem esett jól, hogy piszkál. Nagy lábhajtásokkal indultam meg felé, bár sejtettem, hogy különösebben nem fog megijedni, de legszívesebben tényleg neki mentem volna. Nagy fékezéssel állt meg a deszka, pont egy centire Maz sípcsontjától.
- Mi a baj velem? – vágtam csípőre kezeimet, ami nagy derültséget váltott ki nézőközönségünkből.
- Az, hogy mindenkinél jobb akarsz lenni, és tiszta görcsös leszel, amikor valami újjal próbálkozol – nézett fel rám kihívóan, jelezve, hogy hiába magasodok fölé, akkor se vesz komolyan.
- Ez nem igaz – védett be Andy azonnal. – Mira egyedül akkor válik görcsössé, amikor elkezded piszkálni.
- Osztom – bólintott Zayn.
- Valakinek meg kell neki mondania, hogy miben rossz, ha én is csak bólogatok neki, akkor sose fog fejlődni – közölte, és ezzel egyet is értettem. Hálás is voltam, amikor javítgatott, segített, de sokszor éreztem úgy, hogy csak kötekedik.
- Akkor segíts neki, de ne degradáld le!
Annyira mondták, hogy nekem időm sem volt saját magam védelmére kelni, és végül ott is hagytam őket. Nekem ma ehhez nem volt türelmem, és mivel nem akartam, hogy Maz tovább baszogasson, a deszkázást is hanyagoltam inkább. A lépcsőre ültem, és azon gondolkodtam, milyen nyomorék vagyok ma. Máskor sosem sértődök meg ilyesmin. Bosszankodva megforgattam a szemeimet, mert a többiek még mindig rólam beszéltek, és innen egészen úgy nézett ki, mintha Zayn fejmosást tartott volna Maznek. Nem akartam, hogy az én hülye érzékeny lelkivilágom miatt szívjon.
- Ne dumáljatok rólam! – szóltam rájuk morcosan, miközben kivettem rezgő telefonomat a zsebemből.
"Szia! Hogy vagy? Remélem, minden rendben :) Louis x"
"Szia! :) Fogjuk rá. Kezem ok, a temetés holnap lesz. Veled mizujs?"
- Ide akartam jönni, hogy felvidítsalak, erre mire ideérek, már mosolyogsz – ült le mellém Andy.
- Sírjak? – kérdeztem meg tőle viccesen.
- Légyszí! Na, min mosolyogsz? – próbált belenézni a telefonomba, de elhúztam.
- Semmit. Csak egy csoporttársam írt – rántottam meg a vállam, mintha semmi extra nem lenne.
- Aham – bólintott.
- Na, jó. Mi ez a nézés? – kérdeztem rá, megelégelve viselkedését, amit azóta tanúsított, mióta megérkeztem. Louis pedig éppen akkor válaszolt, úgyhogy a képernyőre sandítottam.
"Én jól vagyok. Most értem haza. Te végeztél már a suliban?"
- Mit mondtál? – kérdeztem vissza, mert egyáltalán nem figyeltem Andyre.
- Semmit-semmit – rázta meg a fejét. – Ilyen jóba vagy a csoporttársaddal? Nem is meséltél róla.
- Ja, csak valamiben segítettem neki a múltkor – kamuztam be valamit, miközben válaszoltam Louis-nak.
"Persze. Már kinn vagyok a srácokkal. Pénteken meg ápolják a lelkemet egy bulival."
- Jól van. Ó, jut eszembe, fel kell hívnom Louis-t – vette elő ő is a telefonját, legnagyobb bánatomra, hiszen így nem tud majd nekem válaszolni.
Legalább öt percet beszéltek, én pedig türelmetlenül ültem mellette, és a deszkámmal szórakoztam, hogy könnyebben teljenek a percek. Rögtön azután, hogy Andy letette, érkezett is az üzenet.
"Jól hangzik. Hova mentek?"
- Csoporttárs, mi? – röhögött fel mellettem Andy, amikor válaszolni kezdtem. – Kit akarsz hülyének nézni? – nevetett tovább.
- Nagyon hihetetlen, hogy beszélgetek egy csoporttársammal – jegyeztem meg.
- Az a hihetetlen, hogy a csoporttársad – nyomta meg a szót – pont azután válaszolt, hogy én elköszöntem Louis-tól – tudatta velem, hogy igen, hallott a tegnapi napról. Jobb ötlet híján csak szépen mosolyogtam rá, ő pedig nevetve felállt, és a deszkájára pattant.
"South Bank. Ilyen deszkás buli."
"Még sosem voltam. Hogy kell elképzelni?"
"Ezt nem lehet elmondani. Gyere el, és nézd meg magad."
"Ott leszek :)"
- Na, abbahagytad már a kockulást? – állt meg előttem Hailey, félbeszakítva örömömet. Még vetettem egy pillantást a kijelzőre, aztán visszacsúsztattam a zsebembe, és felálltam.
- Abba – bólintottam szórakozottan.
A srácokkal töltött délután rengeteget javított a hangulatomon. Az, hogy mindannyian ugyanazt csináltuk, mint általában, gyakoroltunk, viccelődtünk és csendben ücsörögtünk, hallgatva a másik utcáról átszűrődő kiabálást, egyikünk deszkájának földhöz csapódását, illetve egy telefonról elindított zenét, erősítette bennem azt az általános igazságot, hogy bármi is történt, az élet megy tovább. Kicsit több időt töltöttem Zayn közvetlen közelében, mert jelenléte megnyugtató hatással volt rám, és valljuk be, szükségem is volt rá. Ezek mind hozzásegítettek ahhoz, hogy amikor már Andyvel hazafelé gurultunk, úgy éreztem nem is lesz olyan vészes a temetés, és hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy végigcsináljam.
- Hívj fel holnap, ha társaságra vágysz – mondta Andy búcsúzóul, ami szintén jól esett. Tudni, hogy a barátaim mindig mellettem vannak, nagy támaszt jelentett.
Persze, egy temetésre felkészülni, nem lehet, így hát hiába éreztem magam erősnek az előző nap, mégsem tudtam visszatartani könnyeimet a szertartás alatt. Hiányzott, és nagyon bántam, hogy nem jártam a nyakára addig, amíg el nem fogadta életstílusomat. Könnyebb volt haragudni rá, amiért nem értette meg, és figyelmen kívül hagyni, akárcsak a szüleimet. De most már késő bánat.
A halotti tort a szobámban töltöttem. Semmi kedvem nem volt enni, és üres beszélgetéseket folytatni a nagyiról. Azt meg végképp nem akartam senkitől hallani, ahogy vigasztalóan a vállamra teszi a kezét, bizonygatva, hogy engem is szeretett, csak nagyon konok volt. Én abba se voltam biztos, hogy egyáltalán szerette volna, ha részt veszek a temetésén.
Szóval a csütörtöki újabb mély pontom után, valóban örömmel indultam el pénteken, hogy a South Banken találkozzak a bandával. Sötét volt már, és több dulakodás mellett elhaladtam, de hozzá szoktam már. Pontosan tudtam, hogy kell mellettük feltűnésmentesen elhaladni, és őszintén, cseppnyi félelem sem volt bennem. A metrón már részeg vagy bedrogozott fiatalok rongáltak, de ez is mindennapos volt, már észre se vettem. Egy normálisabb társaság mellé vetettem magamat, majd velük együtt szálltam le, amikor a szerelvény befutott a graffitivel tarkított megállóba.
Az egyik oszlop alatti padhoz sétáltam, ahol a mi ötösünk szokott lógni, miközben a már javában népes társaságot kerülgettem. Egy pillanatra meg is álltam, és a kissé szétnyílt tömegen átnézve figyeltem, ahogy egy srác trükközik. A többiekkel tapsolva haladtam tovább, majd amikor megláttam Haileyt, Mazt és Zaynt, mosolyogva kezdtem gyorsabban szedni a lábaimat.
- Andy? – kérdezett rá a lány, hiszen általában együtt szoktunk érkezni.
- Azt mondta, hogy egy picivel később jön – rántottam meg a vállam, de azt már nem tettem hozzá, hogy magával hozza Louis-t is.
- Jól van. Milyen napod volt? – kérdezte Zayn, miközben én a dzsekim zsebébe nyúltam, hogy előhalásszam belőle a füstölnivalómat.
- Remek – válaszoltam eltúlzott örömmel.
- Akkor party hard lesz? – vonta fel vigyorogva Maz a szemöldökét.
- Megeshet – tettem a számba a cigit.
Fél perccel később már mindannyiunk szájából egy-egy szál lógott ki, miközben vártuk, hogy Andy is ideérjen. Bevallom, ez a cigaretta most azért is jót tett, mert be voltam zsongva Louis miatt. Sejtettem, hogy valahogy elő kéne hozakodnom a srácoknak azzal, hogy ő is jönni fog, de nem tudom, mi ütött belém. Csak halogattam és tologattam, míg végül késő nem lett.
- Hát őt meg ki hívta ide? – lepődött meg Maz a közeledő Louis-ra és Andyre meredve.
- Én – szólaltam meg egy kicsit kérdő hangleejtéssel.
- Te? – kapta rám a tekintetét.
- Lehet – dünnyögtem az orrom alatt.
- Lehet? – kérdezett vissza.
- Imádom a magasröptű beszélgetéseiteket – forgatta meg a szemét Hailey, miközben a két srác odaért hozzánk.
Egy gyors pillantással végigmértem Louis-t, nyugtáztam magamban, hogy rohadt szexi, aztán rámosolyogtam, miközben szemem sarkából láttam, ahogy Maz kettőnk között járatja a tekintetét.
- Andy, hát ő? – kérdezett rá végül a srácnál is, mire ártatlanul feltette a kezét.
- Mondtam, hogy én hívtam. Van tán valami bajod? – közöltem vele most már határozottan. Olyan értetlen tud lenni.
- Nincs. De miért? – állt meg velem szemben kíváncsian.
- Mi az, hogy miért? Nem hívhatja ide az ember a haverjait? – csattant fel egy picit feszültem Zayn. Még én is értetlenül néztem rá, hiszen nem volt szokása ilyen hülyeségeken felkapnia a vizet.
- Nyugi van, csak kérdeztem – állította le Maz.
- Helyes. Én is hívtam valakit – hadarta el a végét gyorsan, mintha csak egy mellékes infó lenne.
- Jó csaj? – csapott le a témára Maz.
- Majd meglátod – legyintett egyet, aztán Andyhez lépett, hogy kezet fogjanak, ugyanis a nagy zsongásban a köszönés még elmaradt.

Louis, valószínűleg az előbbi zavaros párbeszéd miatt, vigyorogva lépett hozzám, hogy adjon egy puszit, és megkérdezze, hogy vagyok.

Fontos!

Sziasztok!
Mint gondolom észrevettetek (remélem), nem volt új rész a hétvégén. Ennek csak egyetlen oka volt, mégpedig az, hogy a rész alatt csak 1 db komment volt. (Ez azóta kettőre nőtt.) Sokszor papoltam arról, hogy a kommenthatár mennyire rossz, hogy utálom, és ezeket továbbra is tartom. Éppen ezért írom ezt a posztot nagyon feszengve és bűntudattal. Igazság szerint számítottam rá, hogy ez fog történni, ha Louis-ról írok majd, hiszen - számomra érthetetlen okok miatt - nem túl népszerű.
Szóval a helyzet az, hogy bármennyire nem szeretném, mindig csak akkor fogok új részt hozni, ha az utóbbi fejezet alá összegyűlt 10 komment. Azt gondolom, hogy nem túl nagy kérés, és nem is vesz el 5 percnél többet az életetekből, ha írtok nekem 3-4 mondatot, ezért legyetek szívesek a "teccet, kövit!" féle hozzászólásokat mellőzzétek.
Én imádok írni, nem azért írok, hogy elismerést kapjak, de ha nem érdekel titeket annyira, hogy kommenteljetek, akkor felesleges, hogy feltegyem a blogra, meg tudom én írni magamnak is.
Remélem, hogy emiatt nem fogtok haragudni rám, szerintem a 10 reális szám, majd meglátjuk, hogy álltok hozzá.
Szóval akkor a lényeg összefoglalva: új rész minden héten csak akkor, ha az előző alatt összejött minimum 10 legalább 3-4 mondatos komment.
Puszillak titeket!
Larissa

UI: Viszont elértük a 140 feliratkozót! Ezért iszonyat hálás vagyok, és továbbra is imádlak titeket! 

Comfort Zone - 3. fejezet

Sziasztok!
Jaj úgy megörültem a két új feliratkozónak! Üdvözöllek titeket a blogon és köszönöm, hogy feliratkoztatok! Az előző részes kommentekért is hálás vagyok! Írjatok továbbra is <3

xxx Larissa

*********************************************

LOUIS

Reggel hasonlóan ébredtem, mint hétfőn, csak még a tegnapinál is kevesebb életkedvvel. De legalább ma már nem kell kozmetikushoz, meg semmi ilyenféle helyre mennem, és amikor ez átfutott a fejemen, adott némi lendületet a naphoz. A második órán írtuk a ZH-t szociálpszichológiából, de amikor óra előtt, szünetben, a kampusz előtt állva egymás után szívtam a cigiket, semmi nem ugrott be. Végül inkább nem is gondoltam rá, most már aztán úgyis minden mindegy alapon, majd elszívtam az utolsó szálat is, és visszamentem a terembe.
Háromnegyed óra alatt megválaszoltam az összes kérdést, és másodikként adtam be a lapot, hogy, mivel ezután már nem tartott órát a tanár, el is induljak haza. Az volt a tervem, hogy átkapok valami lazább ruhát, és kimegyek egy kicsit deszkázni, de amikor hazaértem, meglepetten tapasztaltam, hogy mindkét szülőm otthon van. Anya a nappaliban ült, apa az ablak előtt álldogált, és gondterhelt arccal néztek rám, amikor beléptem.
- Na, mit csináltam már megint? – sóhajtottam fel, és gyorsan átpörgettem a fejemben az utóbbi pár napot, de hiába. Semmi kivetnivalót nem találtam a viselkedésemben. Basszus, nem tettem el a füvet, amit tanulás után, lefekvés előtt szívtam? Egy pillanatra, komolyan elfehéredtem, de aztán apám végre méltóztatott megszólalni.
- Most nem rólad van szó. – Huh, fújtam ki a levegőt, és a vér is újra járni kezdett a testemben. – Délelőtt édesanyád anyja szívrohamot kapott, és sajnos nem tudtak neki segíteni. – Olyan tárgyilagosan jelentette ki, mintha a szomszéd kutyájáról lenne szó, de a szemében lévő keserűség bizonyította, hogy még nem teljesen érzéketlen.
Magam elé meredve ültem le én is a kanapéra, hogy feldolgozzam az információt. Gyerekoromban rengeteg időt töltöttem nála, mindig vártam, hogy jöjjön a nyár, és egy hónapot vele tölthessek. Imádtam a történeteit, és őszintén szerettem, de anyám minden bizonnyal tőle örökölte a makacsságát. Amikor a nagyi értesült a züllött viselkedésemről, jó formán megszakította velem a kapcsolatot. Egyértelművé tette, hogy nem akar látni, és nem akar hallani felőlem. Először fájt, aztán a fájdalomnak átvette a helyét a düh, és ez tartott egészen máig. Most viszont rosszul érintett. Még akkor is, ha már évek óta nem beszéltünk. Talán pont emiatt.
- Sajnálom – néztem rájuk, aztán lenyeltem a torkomban növekedő gombócot, és gépies mozdulatokkal felmentem a szobámba.
A tehetetlenség okozta idegességtől zaklatottan lekapkodtam magamról a ruháimat, hogy átcseréljem őket egy kényelmesebbre, majd a hónom alá csaptam a deszkámat, és futólépésben hagytam el a házat. Apám utánam kiabált, de most végképp nem érdekelt. Egyetlen célom volt. Minél hamarabb eljutni a kis részünkre, ahol egy kicsit egyedül lehetek majd. Pontosan tudtam, hogy ma senki nem lesz ott, mindig megbeszéltük előre, ha mentünk, külön csak akkor szoktunk, ha valaki magányra vágyik, nekem pedig ez most határozottan egy ilyen nap volt.
Magát az utat is száguldozva tettem meg, de amit az első fél órában csináltam a parkban az messze nem volt értékelhető. Mondjuk nem is arra mentem rá, hogy hibátlan trükköket csináljak, hanem arra, hogy valahogy levezessem a feszültséget és a fájdalmat, ami különösen rossz párosításnak tűnt. De legalább a módszer hasznosnak bizonyult, és minden egyes mozdulattal lazábbnak éreztem magam. A mellkasom már szaporán emelkedett, és az, hogy ezt észrevettem, volt az első jele annak, hogy már nemcsak a dühöngésre koncentráltam, hanem kezdtem visszanyerni az irányítást. Figyelni kezdtem az apróbb mozdulatokra, korrigáltam a hibákat, a fülemben már nemcsak dübörgő szívverésemet hallottam, hanem a kerekek megnyugtató hangját is. Mozdulataim lágyabbak lettek, ezzel együtt pedig a lelkiállapotom is kiegyensúlyozottabbá vált. Persze, ennyi idő alatt, nem fog elmúlni a gyász, de már most sokkal jobban éreztem magamat. Egy pillanatra megálltam, a lépcsőkre pillantottam, majd nekiindultam, hogy nagy lendülettel ugorjak át rajtuk. Ez volt az új kedvencem, mióta legyőztem a félelmemet.
- Hey, love! – hallottam meg Louis hangját, és bár csak egyszer találkoztunk eddig, akcentusát és hangjának tónusát már ismertem annyira, hogy azonnal hozzá tudjam kapcsolni.
Megjelenése váratlanul ért, éppen a mozdulat közepén jártam, és ahogy felé kaptam a fejemet, kibillentem egyensúlyomból. A deszka eltűnt alólam, én pedig nem voltam olyan pozícióban, hogy talpra tudjak érkezni. Könyökömmel próbáltam felfogni az esést, ami nem volt jó ötlet, de legalább nem a fejemet törtem be. A fájdalom elég rendesen belém hasított, és tekintve, hogy amúgy sem álltam túl messze a sírástól, most duplán kellett azon dolgoznom, hogy ne csorduljon ki egy könnycsepp se a szememből.
- Ó, jézusom! Nem akartalak megzavarni. Jól vagy? – guggolt le mellém. Ülő helyzetbe tornáztam magamat, és összeszorított ajkakkal bólintottam egyet. Nem lehettem meggyőző, mert óvatosan a kezemért nyúlt, hogy megnézze mennyire vészes a horzsolás. – Tudod mozgatni? – kérdezte, mire én kinyújtottam és behajlítottam egy párszor, mindenféle erősebb fájdalom nélkül. Hát legalább nem tört el. – Tényleg ne haragudj.
- Nem a te hibád – ráztam meg a fejemet, és fel akartam állni, de nem engedte. A padon álló üvegemhez kocogott, majd azzal tért vissza. Kinyitotta, aztán újra a karomért nyúlt, hogy egy kicsit lemossa vele.
- Nem tökéletes, de egy fokkal jobb – nyomott rá egy zsebkendőt, hogy a vér ne folyjon végig a kezemen újra, majd segített felállni.
- Köszi. Olyan béna vagyok – bosszankodtam.
- Dehogyis. Megesik, és különben is, ha megvárom, míg földet érsz, nem is estél volna el. Biztos minden oké?
- Persze. Estem már ennél nagyobbat is – vettem egy kicsit lazábbra a figurát, mert nem akartam, hogy azt higgye, ennyi miatt sírva fakadok. – Te hogyhogy itt? – érdeklődtem inkább felőle, és a deszkára néztem, amit magával hozott.
- Hát a csúfos vereségem óta, úgy gondoltam, rám férne egy kis gyakorlás. Nem számítottam rá, hogy itt leszel – válaszolta.
- Örülj neki, hogy engem találtál itt, és nem mondjuk Mazt. Ő nem hagyná, hogy itt deszkázz – húztam féloldalas mosolyra a számat.
- Alapból örülök, hogy nem őt találtam itt. Így esztétikailag is jobb látvány fogadott – viccelődött. Vagy ez bók volt?
- Tiéd a terep, én most sikeresen kiiktattam magamat egy kis időre – néztem le a kezemre, és elvettem a zsepit, hogy megnézzem, mennyire vérzik.
Pár másodpercig még vizslatott, de amikor leültem a legközelebbi padra, hátat fordított, és a deszkájára állt. Számomra pedig kezdetét vette a fél órás szórakozás. Egyrészt, mert iszonyatosan jól nézett ki azon a rohadt deszkán, másrészt pedig azért, ahogy küzdött néhány mozdulattal. A bigflipet az istenért nem tudta összehozni, én pedig már nagyban vigyorogtam, amikor az ötödik alkalommal is elrontotta. Hol nem érkezett vissza a deszkára, hol maga a deszka nem mozdult meg alatta, hol pedig az esett fejre. Ujjaimmal az alsó ajkamat piszkáltam, hogy ne vegye észre, milyen jól mulatok rajta, de végül, amikor egy morgolódás közben felém nézett, csak elkapta visszafojtott mosolyomat.
- Ne kímélj – kiabálta oda a szemét forgatva, mire felálltam.
- Az első lábad tett előrébb – mondtam neki, amikor néhány lépés után odaértem. – Mondom, előrébb – nevettem fel, amikor a másik irányba mozdult. – Még, még, még. – Millimétereket mozdított csak a lábfején, úgyhogy végül inkább leguggoltam, megfogtam a bokáját, és oda tettem, ahol lennie kellett. Mivel a másik lába a deszka végén volt, ezért megbillent, de a vállamra támaszkodott, és aztán vissza is került mind a négy kerék a földre. – Jó, és nyújtsd ki jobban, különben az életben nem fog belepörögni – néztem fel rá, és amikor találkozott a tekintetünk, egy pillanatra el is felejtettem, hogy felállni készültem. Zavartan ugrottam fel, és hátráltam pár lépést, hátha kikerülök a bűvköréből, de szó sem volt ilyesmiről.
Vonzotta a tekintetemet és az egész lényemet. Borzasztó erős késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, és nagyon nehéz volt nem közelebb menni hozzá, hanem tovább távolodni. Visszaültem a padra, és lehajtottam a fejemet, azon igyekezve, hogy elűzzem az összes gondolatomat. Azonban ahogy ezt az egy érzés próbáltam kifelé lökni, úgy érkezett vissza a mamám halála okozta szomorúság is.
- Oi oi! – kiáltott fel diadalittasan Louis. – Aj, nem figyeltél – biggyesztette le az ajkait. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy ezt azonnal hagyja abba.
- Amit nem láttam, azt nem hiszem el – kényszerítettem magamra egy pimasz mosolyt.
- Na, majd később megmutatom. Hogy van a kezed? – ült le a deszkájára a lábam elé.
- Az jól van – motyogtam el az orrom alatt, és emiatt vissza is kérdezett. – Jól.
- Hogyhogy egyedül vagy? Többiek? – érdeklődött.
- Magányra vágytam – vallottam be.
- Ó, mondhattad volna, akkor nem pofátlankodtam volna ide – nézett rám bűnbánóan.
- Nem zavarsz – ráztam meg a fejem, aztán úgy döntöttem, egye fene, meglátjuk mi lesz. – Sőt, örülök, hogy itt vagy.
- Még azután is, hogy miattam megsérültél? – húzta fel szemöldökeit, de arca vidámnak tűnt.
- Még azután is – pillantottam le mosolyogva, majd vissza rá.
- És miért akartál egyedül lenni? – érdeklődött tovább, miután arcán átfutott egy szerintem elégedett mosolyt.
- Rossz nap – fogtam rövidre, mert nem akartam azzal terhelni, hogy meghalt valakim.
- Suli? – próbálta megtudakolni, mitől volt rossz.
- Is, de inkább családi ügyek – húztam el a számat.
- Nem akarsz beszélni róla, ugye? – tette a térdemre a kezét, én pedig megráztam a fejemet. Utáltam, ha ilyenkor hozzámértek, mert akkor lehetetlennek bizonyult erősnek maradni. Együttérző arccal nézett rám egy darabig, aztán elterelte a szót. – Mit tanulsz?
- Pszichológiát – válaszoltam, mire tovább faggatott arról, hogy hányadik félévemet csinálom, melyik egyetemen stb. Készségesen válaszoltam mindenre, élvezve figyelmét, de szerettem volna én is megtudni róla ugyanezeket, úgyhogy miután az én esetemben alaposan kiveséztük a témát, visszakérdeztem.
- Ugyanaz az egyetem, csak másik épület. Közgázt tanulok, vagy inkább csak hallgatok, és nekem már sokadik félév, mert eléggé lazán kezeltem eddig, de elvileg idén már tényleg végzek – osztotta meg velem az infókat.
- Honnan ismered Andyt? – tettem fel a következő kérdést, ami érdekelt.
- Liam legjobb barátja, úgyhogy általa. – A következő kérdésem emiatt így az volt, honnan ismeri Liamet. – Emlékszel, hogy a múltkor említettem, hogy egy pár évig az éneklés is képben volt nálam? A zenesuliban ismertem meg – folytatta, amikor bólintottam. – Dumáltunk, jóba lettünk, aztán én abbahagytam, de a barátságunk megmaradt.
- Mindig úgy be van feszülve, amilyen a múltkor volt? – húztam össze a szemöldökömet, mert még mindig nem értettem, hogy lehet így élni.
- Neeem – nevetett fel. – Csak nem túl nyitott az új emberekre, az újdonságokra meg főleg nem. De velünk egyáltalán nem így viselkedik – kelt a védelmére egy kicsit. – Bár néha rájön az öt perc, és akkor én is nehezen viselem – tette hozzá.
- Amúgy éneklés? Tényleg? – nevettem még mindig ezen.
- Ennyire furcsa? Pedig vannak férfi zenészek – osztotta meg velem ezt a megdöbbentő tényt.
- Nem tudom. Nekem nem olyannak tűnsz – rántottam meg a vállam. – Jó hangod van?
- Okkal hagytam abba – nevetett fel. – De egyébként azt mondják, nem rossz.
- Énekelj nekem – kértem.
- Biztos, hogy nem – állt fel, aztán oldalra döntött fejjel megkérdezte, hogy tanítok-e neki valami újat.
- Nocsak, azt hittem nem fogadsz el segítséget egy lánytól – húztam az agyát.
- Csak egy lánytól nem is. Tőled viszont bármikor – kacsintott rám, és megint rá akartam szólni, hogy ez sürgősen fejezze be, de jobban el voltam foglalva azzal, hogy kivételesnek tart.
- Ó, hízelgő – vigyorogtam, mint valami idióta. – Egyébként szívesen, csak előbb átugrom a boltba valami ehetőért – mutattam a hátam mögé, a kis élelmiszeres irányába. – Neked hozzak valamit?
- Ne. Megyek veled – gurította felém a deszkámat, ami az esés óta a lépcsőknél hevert, majd mindketten elindultunk, át az úton, hogy aztán pár méterrel arrébb lefékezzünk a nyitvatartási időt hirdető ajtónál.
Egy új üveg vizet vettem elsősorban magamhoz, hiszen az előzőt elhasználtuk a sebem lemosására, majd a már alaposan megszáradt péksütik felé vettem az irányt. Bizonytalanul méregettem őket, mert egyáltalán nem néztek ki jól, de az éhség nagyúr, úgyhogy vettem egy nagyobb méretű pogácsát, és azzal terveztem kihúzni estig. Végül a pultnál még egy csokit is felkaptam, aztán beálltam Louis mögé, akinek a cuccait már húzta is le a pult mögött ülő termetes nő az árleolvasóval.
- A hölgyét is az enyémhez – mutatott felém az eladónak.
- Igazán nem szükséges – tiltakoztam azonnal.
- De nem is tilos. Tessék csak hozzászámolni – fordult vissza az eladóhoz, aki teljesítette kérését.
- Köszönöm – néztem rá, mire felém tartotta az arcát egy puszit követelve.
- Már megérte – húzta elégedett, széles mosolyra ajkait, miután adtam neki egy puszit. Imádtam, amikor ezt csinálta.
Visszamentünk a parkba, megettem a száraz pogácsát, ami után a fél üveg vizet le is húztam, mert különben megfulladtam volna, majd megkérdeztem Louis-tól, hogy mit szeretne tanulni.
- Mindegy – rántotta meg a vállát, majd a padra dobta a cigis dobozát, én pedig vágyakozva néztem utána.
- Lehetek pofátlan, és kérhetek egy szálat? Úgy elrohantam otthonról, hogy még ezt is otthon hagytam – villantottam felé egy bájos mosolyt.
- Lehetsz pofátlan – vette újra a kezébe, és kinyitva felém tartotta.
Kihúztam egy szálat, majd miután Louis meggyújtotta, beleszívtam, és lépkedni kezdtem a lábammal, hogy ülve guruljak a deszkával. Egészen addig ezzel szórakoztam, amíg Louis hirtelen mögém nem lépett, és a vállamnál fogva nem kezdett el őrült tempóban tolni. Nevetve egyensúlyoztam, amíg végre leállt. Annak ellenére, hogy új trükköket akart tanulni, úgy csinált, mint egy pimasz kölyök, amikor házit kell írnia. Egyáltalán nem figyelt, és inkább megpróbálta lefutni a deszkámat, meg akárhányszor ráálltam, hogy megmutassam, lökött rajtam egyet, és arrébb gurultam.
- Feladom – emeltem az ég felé a tekintetemet, aztán mindketten felnevettünk. – Lassan haza kéne mennem – dörzsöltem meg gondterhelten az arcomat.
- Ennyire szar a helyzet otthon? – kérdezett rá. Minden bizonnyal látta rajtam, hogy jelenleg inkább csöveznék a híd alatt.
- Nem, csak… – ráztam meg a fejem. – Délelőtt meghalt a nagyim – mondtam el neki végül. – Én pedig azonnal leléptem, és most nem tudom, hogy viselkedjek a szüleimmel. Nem könnyű esetek, nem szoktak nagy beszélgetéseink lenni, szóval nem tudom, hogy megkérdezzem-e, hogy vannak vagy tegyek úgy, mintha nem történt volna semmi. Mert ebben aztán nagyon jó az egész családom – fintorogtam.
- Sajnálom, részvétem – nézett rám aggódva.
Az alsó ajkamat beharapva néztem el balra, hogy felülkerekedjek érzéseimen. Louis is kínosan érezte magát, mert szemem sarkából láttam, hogy toporog, nem tudja, mit csináljon, aztán megköszörülte a torkát, és felajánlotta, hogy hazakísér, ha szeretném. Boldogan csaptam le a lehetőségre, hiszen a másik ok, amiért nem akartam elindulni az volt, hogy még szerettem volna vele lenni.
Egy pár percig csendben sétáltunk egymás mellett, aztán igyekeztem megtörni a beálló hullahangulatot, és megkértem, hogy meséljen még valamit magáról.
- Fogalmam sincs, mit mondhatnék magamról. Szerintem elég átlagos vagyok. Gazdag szülők, kényelmes életmód. Egyetem, partik – sorolta fel az őt jellemző szavakat. – De komolyan szeretném tovább vinni apám cégét, úgyhogy az életem ezen részét próbálom komolyabban venni. Több-kevesebb sikerrel, mint láthatod, mert még ezt a nyamvadt alapképzést se fejeztem be – szórakozott magán jót.
Nem tudom, miért gondolta magáról, hogy átlagos, szerintem egyáltalán nem az. Nagyon erős, és megnyerő kisugárzása van, mindemellett olyan sokoldalú, hogy tényleg mindennek mondanám, csak átlagosnak nem.
- Játszom az egyetemi focicsapatban – jutott eszébe még ez is, alátámasztva előbbi sokoldalú feltevésemet.
- Ez jól hangzik – csaptam le a témára, és egy jó darabig kedvenc csapatáról, játékosairól faggattam, akiket azért főleg én is ismertem, bár jómagam nem nagyon ültem le meccseket nézni, mert ha szabadidőm volt, akkor azt inkább kint töltöttem a srácokkal.
- Egyszer megnéznélek meccsen – vetettem fel, ezzel jóformán meghívatva magam.
- Na, majd egyeztetünk – kapott rá a dologra.
- És énekelni is fogsz nekem – jelentettem ki neki, mire nevetve megrázta a fejét.
- Ha leitatsz, talán – gondolkozott el.
- És ha szépen kérlek? – fordultam vele szembe, mert időközben megérkeztünk.
- Hát nem tudom – ingatta a fejét. – Maradjunk a leitatásnál – nevetett fel, majd miután mindketten abbahagytuk, a hátam mögé nézett. – Szóval itt laksz?
- Olyasmi – néztem én is tekintete irányába.
- Szép – bólintott elismerően, aztán amikor visszafordultam, a kezembe nyomta a legújabb típusú iPhone-t. – Beírod a számod? – Válasz helyett, kivettem a kezéből, és bepötyögtem a számjegyeket, meg a nevemet. – Köszi – vette vissza. – Akkor majd írok – eresztett meg egy mosolyt, majd közelebb lépett, és csakúgy, mint legutóbb, megölelt.
- Várni fogom – mondtam még neki, aztán kinyitottam a kaput, és elindultam a bejárat felé, miközben az eddig gondosan távol tartott gondok újra rám telepedtek.