Danger Zone 1.

Sziasztok!

A helyzet az, hogy amikor kitaláltam, miről fog szólni a Comfort Zone, akkor jött egy másik ötlet, ami viszont nem fér bele ebbe a történetbe. Ezt úgy értem, hogy itt a Comfort Zone-ba nem tudom elég részletesen beleírni azt a másik szálat, amit szintén szeretnék. Kezdetben úgy volt, hogy lesz egy spin-off, de aztán a dolgok nem úgy alakultak, ahogy terveztem, és rájöttem, hogy nincs időm még egy plusz történetet írni. Ám a probléma még mindig fenn áll: a CZ keretein belül nem tudom kibontani rendesen, szóval arra jutottam, hogy bizonyos időközönként megírok egy-egy novella(szerűséget) Zayn szemszögéből, és akkor minden, amit nem tudok beleírni a CZ-be, az ott lesz abban. Ez ilyen spin-off novellacsokor lenne, haha, nem hiszem hogy létezik ilyesmi, de most nálunk lesz. Ez az egész annyit jelent, hogy azon a héten, amikor egy novella kerül ki ebből, nem lesz friss a CZ-ből, mert tényleg nincsen időm két részt megírni egy hét alatt.

Az első DZ novella pedig itt is van, máris olvashatjátok. Izgulok nagyoon, de remélem, ez is tetszeni fog nektek! :D A 10 komment dolog erre is érvényes, szóval jövő héten CZ-t hozok, ha meglesznek a komik :) 

xxx Larissa

UI: A történet kiötletelésében nagyon nagy szerepet vállalt egy barátnőm. Neki innen is nagyon szépen köszönök mindent! <3

*************************************************

Végiggurultam a park melletti járdán, miközben még hallottam, ahogy Hailey felsikkantott, Maz pedig öblös nevetésével kiröhögte. Ezek ketten sose fogják feladni ezt a legyünk együtt, ne legyünk együtt viszonyt, ám amíg egyikük sem sérül komolyabban, addig nekem tök oké a dolog.

Felugrottam a járdát szegélyező majd’ fél méteres betonfal szélére, és végigcsúsztattam rajta a deszkám alját, aztán amikor földet értem, megigazítottam a szemembe csúszott sapkámat, hogy lássam is merre haladok. Úgy döntöttem, felszállok a metróra, ma már eléggé kifárasztottam a lábaimat, semmi kedvem nem volt még három megállónyit leloholni.

Szerda volt, így a Calebbel előre megbeszélt találkozóra igyekeztem. A délután folyamán begyűjtöttem a többiektől a fűre szánt pénzt, amit a biztonság kedvéért gyorsan meg is tapogattam a zsebemben. Fingom nincs, miért, de az évek során valahogy én lettem az, aki ezeket a bizniszeket lebonyolította. Mondjuk, gondolom, a többiek egyrészt lusták voltak plusz köröket tenni, másrészt talán úgy vélték, ez is beletartozik a bandavezér szerepembe.

Amíg a metrón álltam, gondolataim visszaterelődtek Mirára, akinek a napokban meghalt a nagyanyja. Nem irigyeltem szerencsétlent, főleg, hogy a szülei valószínűleg egyszer sem fogják megkérdezni tőle, hogy jól van-e. Na, mondjuk kemény csaj, szóval nem féltettem, hogy esetleg nem tudná feldolgozni egyedül, meg hát mi is itt voltunk neki, és ezzel ő is tisztában volt, de ettől függetlenül egyszerűen nem tudtam elűzni szomorú arcának képét a szemeim elől. A hideg szél viszont, ami az arcomba csapott, amikor kiszálltam a vagonból, kicsit elterelte a figyelmemet. Gyorsan beledugtam kezeimet az eddig derekamra kötött kockás ingem ujjába, és felléptem a mozgólépcsőre. Vetettem egy pillantást leharcolt telefonom képernyőjére, majd nyugodt szívvel vettem tudomásul, hogy még bőven időben vagyok.

A kijárattól már csak két utcára volt a találkozási pontunk, és Caleb még sehol nem volt, úgyhogy levágtam magam az egyik telefirkált padra, és azon a freskószerűségen kezdtem agyalni, amit Mirával kezdtünk el megtervezni. Nem tudtam, hogy mikor lesz hozzá kedve, de én szerettem kreatívkodni, ráadásul a lány se bánta, ha konkrét terveket tártam elé. Igazából mi eléggé egy húron pendültünk, mindig is úgy képzeltem, hogy mi hasonlítunk egymásra a legjobban. A két magányos farkas, és hangozzon bármilyen hülyén is így férfi létemre, de nagyon sok dologban felnéztem rá. Annyira rendben tartotta az életét, elképzelni sem tudtam, hogy képes ennyi helyen megállni a helyét. Számomra, hogy nem nagyon láttam az élete másik oldalát, nehéz volt egyáltalán elképzelnem őt gazdag, egyetemista, jól nevelt lányként, holott biztos voltam benne, hogy akik meg csak azt a részét látják, azoknak meg az nem fér a fejükbe, hogy ő tud egy teljesen lezüllött, deszkás csaj is lenni, telefújva graffiti spray-vel. Ráadásul nem is csak ilyen éppen megállja a helyét itt és ott, hanem mindkettőbe 110%-ot ad. Szomorú tény, hogy ő még csak nem is látja, milyen jól csinál mindent.

Bár ebben nagy szerepel vállal ám Maz haverunk is, aki kötelességének érzi, hogy folyton lerombolja valamivel az önbizalmát. Persze, értem én, hogy segíteni akar, de ahogy én látom, ezzel csak ront a helyzeten. Ráadásul mostanában megint visszatért a keménykedős énje, aki azt hiszi, hogy ő mondja meg mindenkinek a tutit. Ma is teljesen felesleges volt Mirát idegesítenie amiatt, hogy tarja a lábát, de az észlénynek még csak fel sem tűnt, hogy a lány nem volt olyan hangulatban, hogy ne essenek neki rosszul a szavai. A végén meg persze megint oda lyukadtunk ki, hogy miért nem fektettem már meg, ha ennyire egyetértek vele, és mindig mindenben az ő oldalára állok. Tulajdonképpen még egy pillanatig el is töprengtem rajta, és újra végigmértem, bármilyen érzés kiváltása érdekében, de hiába nézett ki jól, és hiába képviselt olyan értékeket, amiket azt hiszem én, Maz és Andy is álomnőként emlegettünk, egyszerűen nem vonzott. Nekem ő az egyik legjobb barátom volt, egy kishúg vagy valami hasonló, akárcsak a többieknek.

- Talán mert nem érzek iránta semmi olyat – rántottam meg a vállamat, aztán tovább rágóztam.

- Ja, tényleg! Mindig elfelejtem, hogy ebbe a kemény bandavezér életbe nem fér bele holmi kiadós dugás, vagy ne adj Isten, csajozás. Fertő – provokált a szokásos szemtelen, de vicces módján.

- Ne aggódj, neked ezt sosem kell megtapasztalnod. Nem mondhatod, hogy nem vagyok jó főnök. Törődök az imidzseddel – pislogtam felé fölényesen, és figyeltem, ahogy az arcára kiült az a jól ismert duzzogós ábrázat.

A nem sokkal ezelőtti emlékképen újra elnevettem magamat. Imádtam húzni az agyát, és egészen addig mentem, amíg el nem hitte, hogy ő van vezető pozícióban, aztán szépen összetörtem a kis fantáziaképeit.

Az enyémeket meg a vállamat megkocogtató ujjak űzték el, vissza oda, ahonnan jöttek. Felpattantam, és szembe fordultam a hihetetlenül kékszemű, szőkére festett hajú sráccal, aki úgy nézett rám, mintha már ismernénk egymást. Én viszont hiába mértem végig tetőtől talpig, biztos voltam benne, hogy még nem találkoztunk. Már csak azért is, mert erre a látványra, száz százalék, hogy emlékeznék.

- Amennyiben Calebre vársz…– kezdett bele, de azonnal közbe vágtam, és kissé paranoiásan körbenéztem.

- Honnan ismered? – Miután rájöttem, hogy kettőnkön kívül egy árva lélek sincs az utcában, újra a kék íriszeket kezdtem bámulni, mintha abból kiolvashatnám, hol a trükk, de az volt a probléma, hogy abban a pillanatban el is felejtettem, miért jöttem, ki vagyok, és még azt is, hogy milyen évet írunk.

Levegő, Malik, figyelmeztettem magamat fejben, miközben ő halál lazán megtámaszkodott kezével a padon, és a szája sarkában ülő apró mosollyal bámult vissza rám.

- Mondhatni, kollégák vagyunk, de ő ma nem tudott jönni, sőt ha engem kérdezel, egy darabig nem is fog - felelte csevegő hangon, mintha csak az időjárásról kérdeztem volna, engem meg kezdett kíváncsivá tenni, hogy mi a fene folyik itt, így hát befejeztem a srác apró részleteinek feldolgozását, és érdeklődve pislogtam felé.

- Szóval lefülelték – vontam le a következtetést, de azért kérdő hangsúllyal tettem mindezt.

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy ismét rossz helyen volt rossz időben, ami a főnöknél betette a kiskaput. Lényegtelen. Zayn, ugye? – Eddigi apró mosolyából egy széles vigyor lett, ami láttatni engedte fehér fogsorát, csak hogy az összkép még hatásosabb legyen. Kissé megbabonázva bólintottam, és csak mozdulatom után jöttem rá, hogy jó lett volna, ha névtelen maradok, arra az esetre, ha mégis valami rohadék besúgó lenne.

- Niall – nyújtotta ki felém a kezét bizalmasan, én pedig újra megleptem magamat, ahogy gyorsan, immár én is mosolyogva elkaptam a tenyerét. – És most, hogy így megismerkedtünk, térjünk a tárgyra! – szakított ki a felettébb kellemes pillanatból. Alig észrevehetően megráztam a fejemet, hogy tudatosítsam magamban, iszonyatosan furcsán viselkedek, és talán jó lenne ezt abbahagyni, mert nem tehetek kifejezetten jó benyomást. Ha egy hozzám hasonlóan viselkedő bandavezérbe futottam volna, biztos körberöhögtem volna. Mondjuk attól se álltam messze, hogy magammal tegyem ugyanezt.

- Akár. Szóval nálad van a cucc? – kérdeztem megköszörülve a torkom, mert egyértelműen láttam, hogy roppant jól szórakozik rajtam.  Ebből arra következtettem, hogy az arcomra is kiült az a furcsa érzés, amit egyelőre nem igazán tudtam beazonosítani.

- Nálam. De mi van, ha át akarsz verni és egy zsaru vagy? – vonta fel a szemöldökét, majd karba tett kézzel pislogott rám, hátha előrántok egy pisztolyt vagy a franc tudja.

- Ezt akár én is kérdezhetném. Kettőnk közül te vagy a kétesebb kinézetű. Az ilyen szöszi, babaarcú srácok nem szoktak füvet árulni a Hackney kis sikátoraiban – emeltem fel a fejemet, és a saját hangsúlyomból ítélve eléggé elbaszódhatott bennem a gépezet, tekintve hogy ilyen élt idáig csak Maz hangjában véltem felfedezni, mikor a teniszező csajokat kommentálta a pályánál, azon ritka alkalmakkor, amikor kivételesen csak söröztünk a sportpálya szélén, és próbáltunk nem csinálni semmi törvénybe ütközőt. Bár, ez nem sűrűn fordult elő, még mindig többször, minthogy én ilyen hangnemben szóljak bárkihez is, nem hogy egy drogdílerhez, aki egy nagyjából velem egyidős pasi. Szerintem régen voltam beszívva, vagy a múltkori cucc, amit Maz szervált volt olyan erős, hogy most flashbackeltem be tőle.

- Hát látod, – rántotta meg a vállát – bármi megtörténhet.

Kavargó gondolataimat figyelembe véve, válasza olyan kétértelműen csapódott nekem, el is felejtettem, hogy valamit reagálnom kéne. Ahogy kimondta, hogy “bármi megtörténhet” egy pillanatra én is úgy voltam vele, hogy igen, még olyasmi is, amiről az embernek korábban fogalma sem volt.

- Nem vagyok zsaru – mondta ki egyenesen, gondolom a hallgatásomat egyfajta hezitálásnak vette, majd mielőtt közölhettem volna vele, hogy hiszek neki, előkapta a fűvel teli tasakot és a zsebembe gyömöszölte.

Reflexből mozdultam közelebb, és áldottam az eget, amiért pont egy ilyen szituációban voltunk, mert így ráfoghattam az egészet arra, hogy véletlenül sem akartam lebukni. Bezzeg Calebbel az egész ügyet rövidebb idő alatt lebonyolítottuk annál, mint ahogy most mi ketten elhúzódtunk egymástól.

A farzsebembe csúsztattam a kezemet, hogy kivegyem belőle a lóvét, majd átnyújtottam neki, és mikor az ujjbegyei érintették az enyémeket, kiszáradt a szám. Fogalmam sem volt, miért jöttem zavarba, és a furcsa érzéseimet se nagyon tudtam hova tenni. Csak abban voltam biztos, hogy még soha senki nem vonzott ennyire. Amikor rájöttem, hogy az előbb tulajdonképpen beismertem, hogy vonzónak találom Niallt, az első gondolatom az volt, hogy de hát ő egy pasi. A második pedig közvetlen ez után az, hogy de még mennyire jó pasi.

Fejem kitisztításában cseppet sem segített, ahogy az ujjait néztem, miközben a pénzt számolta. Fogalmam sem volt, mi zajlik le bennem, csak kezdtem az egészet egyre abszurdabbnak érezni. Jó, korábban is volt már rá példa, hogy jóképűnek találtam valakit, akárcsak egy lányt csinosnak, de ilyen erős vonzalmat még senki nem váltott ki belőlem. Az efféle dolgoknak nem a pubertáskorban kellene lezajlaniuk? Komolyan, hol a faszomban hagytam az eszemet? Majdnem megráztam a fejemet a remek szóválasztásom eredményeképpen, hiszen sejtéseim szerint valahol pont arrafelé kellett lennie.

Amikor bólintott egyet, és megjegyezte, hogy pontosan adtam az összeget, igyekeztem összekapni magamat. Egyáltalán nem hiányzott, hogy észrevegye furcsa viselkedésemet, és lazán közöltem vele, hogy ez így szokott lenni.

- Formaság – rántott egyet a vállán. – Sűrűn találkoztatok Calebbel? – kérdezett rá, én pedig azonnal belekezdtem a nem szóba, utána viszont rájöttem, valószínűleg azért kérdezi, hogy hányszor fog látni, és meggondoltam magamat.

- Igen. Heti háromszor. – Halvány sejtésem se volt arról, hogy mit fogok kezdeni annyi fűvel vagy, hogy mikor szülök meg egyáltalán annyi pénzt.

- Hm, a főnök heti kettőt említett, de akkor biztos tévedett – pillogott rám kétkedve, és mintha az arcán azt láttam volna, hogy jól szórakozik. Bezzeg én egy fikarcnyit sem örültem annak, hogy úgy viselkedek, mint egy kergemarha.

- Volt pár magánbiznisz is. - Megvakartam a tarkómat, kezdtem kínosan érezni magamat, és hirtelen jobb kamusztori se jutott eszembe. Kötve hiszem, hogy meggyőztem vele.

Niall úgy tűnt, hogy már indulna, bennem pedig megszólalt egy kurva hangos vészjelző, hogy ne hagyjam menni. Akármilyen hihetetlen volt, szerettem volna többet megtudni róla, például azt, hogy melyik része van olyan hatással rám, ami képes elnyomni az alaptermészetemet, miszerint sose bonyolódok bele semmilyen érzelmi kapcsolatba, arról meg ugye ne is beszéljük, hogy határozottságom és kiegyensúlyozott megjelenésem már csak távoli múltnak tűnt.  Mindemellett képtelen voltam eldönteni, hogy a cseszett vonzalom viszonzott-e, vagy ő, velem ellentétben, normális.

- Pénteken, ha errefele járnál, összefuthatnánk – vette egy kicsit halkabbra a hangját, mintha egy bizalmas információt osztana meg velem. Éreztem, ahogy a karomon feláll a szőr, és jól tudtam, nem a hideg miatt. Mondjuk arra képtelen voltam rájönni, hogy ez most amolyan közeledés vagy csak üzlet, úgyhogy inkább a biztosabbal próbálkoztam be.

- Majd meglátom, hogy a banda mikorra dobja rá össze a pénzt – mondtam, és figyelni kezdtem a reakcióit. Felnevetett, a reakciófigyelés pedig azonnal abba is maradt. Azt istenit, életemben nem hallottam még ilyen édes hangot! És ez volt az a pillanat, amikor be kellett ismernem, hogy basszus nekem tényleg bejön a srác. Amivel viszont még magamat is megleptem az az, hogy nem is azon kezdtem el parázni, mi a franc zajlik le bennem, hanem azon, hogy mi van, ha ő nem érzi azt, amit én.

- Üzleten kívül gondoltam – kacsintott rám, amitől nekem a tüdőmben maradt a levegő. Vigyorogni támadt kedvem, hiszen pont ilyen választ szerettem volna hallani, helyette viszont csak megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, ami újra mosolygásra késztette, majd hátat fordított, és elindult dolgára.

Ekkor aztán megembereltem magamat, elővettem az igazi énemet, amit a beszélgetésünk közben valahol elhagytam, és utána szóltam.

- Ha nyolc körül a South Bank felé járnál, ott lehet, összefutunk. Az ottani deszkapályánál szoktunk lógni – szórtam el egy kis infót neki, jelezve, hogy nem vagyok az a típus, aki mások után futkos. Ha szeretne valamit, neki kell jönnie.

- Kösz a hasznos infót – mért végig, szemében pedig némi elismerést véltem felfedezni, majd intett egyet, és miután én is így tettem, mindketten elindultunk.

Amint befordultam a sarkon elterült az arcomon széles vigyorom, amit eddig erőnek erejével tartottam csak vissza. A kis találkozás annyira feldobott, hogy már nem is éreztem, mennyire ki vannak fáradva a lábaim. A deszkámmal minden lehetséges helyre felugrottam, és egyetlen lehetőséget sem hagytam ki egy kis trükközésre, egészen addig, amíg haza nem értem.