A barátaim

Sziasztok!

A csoportban azt ígértem, hogyha megnyerem a blogversenyes szavazást, akkor egy nappal előbb hozom a részt, és bár ugyan ez nem történt meg, második lettem (nem hivatalos eredmény), a részt úgy gondolom, hogy így is teljes mértékben megérdemlitek. Köszönöm mindenkinek, aki szavazott, nagyon jól esik, hogy ilyen sokan vettétek a fáradtságot. Ti vagytok a legjobbak, ezt nem győzöm hangsúlyozni.

A hozzászólásokra válaszoltam, köszönöm mindenkinek, aki írt és pipált!

Következő rész egy hét múlva várható, szombaton vagy vasárnap. Addig is legyetek jók!

xxx Larissa

*******************************************************

Chapter 2

Alex és Josh

- Anyu, elmentem! – kiabáltam az ajtóból indulásra készen. – Holnap ebéd után jövök – tájékoztattam még róla, mielőtt kiléptem a húgom zenéjétől hangos lakásból.

Hátamon a kis hátizsákommal vidáman sétáltam végig az utcákon. Legjobb barátaimhoz tartottam egy kis ottalvós bulira, amit minden hónapban egyszer megejtettünk. Ezúttal az ikreknél.

Már csak pár lépésre voltam a kaputól, amikor a telefonom csörögni kezdett. Megforgattam a szemem, és ezzel egyetemben ki is nyomtam a hívást. Két percet késtem, és máris hívnak, hogy elfelejtettem-e, csak mert egyszer megesett, hogy elaludtam, és nem jelentem meg.

- Sosem fogjátok elfelejteni, mi? – ráztam meg a fejem rosszallóan, amikor Alex ajtót nyitott. Szélesen elvigyorodott megvillantva tökéletes fogsorát, majd magához rántott, és megölelt.

- Szendvics – hallottam meg Chloe hangját is, majd mögém állva maguk közé passzírozott.

- Big Mac! – kiáltott fel lelkesen Josh, és ő is bekapcsolódott az ölelkezésbe, így már nem csak én, hanem Chloe is szorult helyzetbe került. Ráadásul mindannyian felnevettünk az idióta beszólásán, úgyhogy kezdtem úgy érezni, hogy meg fogok fulladni.

Végül mielőtt ez megtörténhetett volna, elengedtek minket a fiúk, és beljebb sétáltunk az ajtóból. Ledobtam a táskám a nappali egyik falának tövébe, aztán három barátom felé fordultam. Kíváncsian felhúztam a szemöldököm, amikor mindannyian komolyan bámultak rám, kis híján el is nevettem magam, mert már megmondani sem tudtam volna, hogy mikor láttam őket utoljára ilyen szigorú ábrázattal.

- Bessie, foglalj helyet – mondta nagy komolyan Josh, miközben kezével a kanapé felé intett.

- Beszélnünk kell – tette hozzá Chloe is, ami után eltűnt a nevethetnékem. Itt valami komolyabb baj lehet.

- Mi a baj? – kérdeztem tőlük aggódva, miközben lassan leültem.

Sokáig egyikük sem szólalt meg, én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, és felgyorsítja a vérkeringésem. Hármójuk között kapkodtam a tekintetemet, várva, hogy végre valamelyikük belekezdjen. Mi történt, amit ennyire nehéz elmondaniuk?

Már épp rájuk akartam szólni, hogy mondjanak már valamit, amikor Alex szája sarka megrándult, majd egy óriási mosoly terült szét az arcán. Értetlenül néztem rá, de aztán a többiek is elröhögték magukat.

- Láttátok a fejét? – vihogott Chloe, mire az ikrek még jobban rákezdtek.

Hogy ne káromkodjam el magam hitetlenkedve összeszorítottam a számat, megráztam a fejem, aztán elnevettem magam. Hogy dőlhettem be nekik megint?

- Én úgy utállak titeket – fontam karba a kezeimet, bár nem lehettem túl hiteles a vidám mosolyommal.

- Tudjuk, tudjuk – rántotta meg a vállát Josh. – Na, Alex, hozd a pattogatott kukoricát – lökte a konyha irányába kiköpött mását, majd hozzám fordult. – Te pedig máris kezdheted a mesélést.

Sejtettem, hogy én leszek az első napirendi pont, úgyhogy nem ellenkeztem. Ugyan az aláírt szerződésemben benne állt a szigorú titoktartás, át se kellett gondolnom, hogy megbízhatok-e bennük vagy sem. Az egyetemi évek alatt ismertem meg mindhármukat, de annak ellenére, hogy nem mondhatom el róluk, hogy tíz éve vagy akár gyerekkorom óta ismerem őket, senki másban nem bíztam meg ennyire, mint bennük. A legjobb barátaim voltak, akármikor számíthattam rájuk, és ez kölcsönös is volt. A történteket, ha akartam volna se tudtam volna előttük titokban tartani.

Azt már előzetesen tudták, hogy a pénteki estét az énekessel töltöttem, és bár a hétfőn lehozott internetes cikkek egy részét is olvasták, most rajtam volt a sor, hogy a saját szemszögemből mutassam be nekik a valóságot.

- Jó, oké. És milyen volt a kölyök? – szakított félbe Alex, hiszen már mindent elmeséltem szinte, de erre nem tértem ki. Félig szándékosan, hiszen nem tudtam, mit mondhatnék. Egyértelműen bunkón viselkedett, de valamiért, ha ezt a következtetést vontam le, rosszul éreztem magam. Talán tánc közben tett rám egy elég mély és kellemes benyomást, ami miatt úgy gondoltam, hogy amit mutat, az nem a valódi énje.

- Hát nem tudom – rántottam meg végül a vállam. – Morcos volt, de lehet csak felidegesítette valami – fogalmaztam meg gondolataimat a legegyszerűbb módon, aztán tereltem is. – Na, de a legjobbat még nem hallottátok! – csaptam össze egyszer a kezeimet, aztán a kíváncsi tekintetek kereszttüzében folytattam. – Hazafele megint találkoztam a menedzserrel, aki közölte velem, hogy február 25-én el kell kísérnem Liamet valami díjátadóra.

- Viccelsz! – kiáltott fel Chloe.

- Valami hasonló volt Liam reakciója is – nevettem el magam, ahogy visszagondoltam az ezt követő, egész úton tartó vitára. Mielőtt kiszálltam volna a házunknál, hozzátette, hogy nem velem van a baja, hanem az egész helyzettel. Neki nincs szüksége kamunőre, és hogy nem fogja ezt csinálni, de Paul nem sok választást hagyott neki. Szám szerint nullát.

- Ohó! Még két alkalom, beléd szeret és könyörögni fog, hogy menj vele – reagálta le Josh. Vetettem rá egy lenéző pillantást, aztán Chloera kezdtem figyelni.

- Most, hogy hallottunk mindent, rátérhetünk végre a fogadásunkra? Srácok vesztettetek, én pedig nyertem, úgyhogy itt az ideje, hogy teljesítsétek a feladatotokat – jelentette ki büszkén. Én már lemaradtam, hogy mikor és miért fogadtak, de nem is kérdeztem meg, mert valószínűleg olyan jelentéktelen kis dolog volt, mint például, hogy vajon ma tíz órakor nyávogni fog-e a szomszéd macskája az ajtó előtt vagy sem. Ez a háború már régen elkezdődött közöttük, és nagy valószínűséggel soha nem is fog véget érni, én viszont nem bántam. A feladatok, amiket a vesztesnek kellett teljesítenie mindig rendkívül viccesek voltak.

- Essünk túl rajta – morgolódott Alex, és a laptopján egy zeneszámot kezdett keresni.

Kíváncsi voltam ezúttal mi lesz a kimenetele a dolognak. Már-már szinte mozizó pózba helyezkedve vizslattam az eseményeket. Arcomon máris ott bujkált egy apró mosoly, ami a zene felcsendülésével egy hatalmas vigyorrá változott. Még nagyon régen véletlenül találtam rá a Toy Box Best Friend című számára, amivel halálra idegesítettem mindenkit, amíg végül meg nem szerették. Jóformán a barátságunk himnuszává vált. Ám most nem csak azért csendültek fel a tulajdonképpen idióta dallamok, hogy meghallgassuk, hanem, hogy a két srác egy-egy tiarában valami szerencsétlen koreográfiát nyomjon rá, miközben Chloe az egészet hat másodperces vine-ok formájában kiposztolja a világhálóra.

Imádtam ezeket az estéket, és biztos, hogy semmi másra nem cseréltem volna el őket. Örültem, hogy az egyetemi éveink után is megmaradt a kapcsolat, és hogy tényleg be tudtuk tartani a havi egy ilyen esténket. Mivel mindhármuknak komoly állásuk volt, a legtöbb napon nem értek rá, mondhatni kevésszer találkoztunk, emiatt ragaszkodtunk annyira ehhez az egy naphoz. Persze attól, hogy élőben nem tudtunk találkozni, telefonon azonnal leírtuk egymásnak, ha valami történt velünk. Volt egy csoportos beszélgetésünk is, ami tele volt tömény hülyeséggel, de azért mégis jobb volt látni is őket.

A héten nem kaptam munkát a hostess cégtől, de egyszer hívtak, hogy közöljék, Paul szeretne találkozni, hogy átbeszéljünk pár dolgot, így aztán 25.-e előtt ezt meg is ejtettük. A cégnél találkoztunk, mert elmondása szerint a rajongóknak feltűnő lenne, ha a menedzserrel látnának kávézgatni valahol, amiben persze én is láttam egy kis rációt. Igazából, amiről beszélni akart az a fizetésem, és hogy mit kellene tennem. Nem sok változás volt az előző estéhez képest. Kedves mosoly, néhány egymásra pillantás, kézfogás, ilyesmik. Viszont ezért dupla annyi kapnék, mint a múltkor. Szó szerint leesett állal vettem tudomásul, hogy ez bizony 300 font. Több mint amennyit egy hónapban össze tudok kaparni innen-onnan. Túlzásnak éreztem, de eszem ágában sem volt szólni, hogy jóval kevesebbért is vállalnám. Inkább örültem az ölembe pottyant lehetőségnek. Ráadásul, amikor ő elmondta, amit akart, megjelent Liam, és bár láttam rajta, hogy csak kényszerből teszi, bejelentette, hogy elvisz vásárolni. Paul nem akart megsérteni, de azt mondta jobban örülne, ha új és egy kicsit márkásabb ruhában jelennék meg, én pedig nem is vettem ezt zokon. Érthető volt, hogy nem a turkálóban talált olcsó dresszben szeretnék, ha villognék.

- Oké, srácok. Mögöttetek leszek, ha feltűnnének a rajongók, de tekintve, hogy iskolaidőben vagyunk, talán nem lesz akkora gáz – nyitotta ki nekünk az ajtót Paul, amikor megérkeztünk az egyik nagy bevásárlóközponthoz.

Mindketten bólintottunk, majd elindultunk befelé. Liam lefelé szegezett tekintettel vonult, én pedig tanácstalanul sétáltam mellette. Nem tudtam, hogy hol kezdjem vagy milyen árkategóriában keresgéljek. Személy szerint nekem megvoltak a kedvenc helyeim, és meglepő módon, egyik sem ezen a helyen volt. Sőt a legtöbbször netről vásároltam, sokkal egyszerűbb és kényelmesebb volt, mint itt az embereket kerülhetni.

- Oké, menjünk be ide – terelt be minket Paul a mellettünk lévő üzletbe, amelynek a kirakatában gyönyörű, hosszú estélyik voltak kiállítva. Gondolom unta, hogy csak sétálgatunk mindenféle végső cél nélkül.

Mire egyszer körbesétáltam az üzletet, tudtam, hogy minél hamarabb választanom kell. Feszült voltam, hiszen láttam az árakat, és nagyon hülyén éreztem magam, amiért ilyen összegekkel terhelem Liamet. Kínos volt az egész helyzet, és szerettem volna, minél hamarabb végezni, ezért az árcédula megnézése nélkül levettem a két legszimpatikusabb darabot, és jeleztem, hogy ezeket felpróbálom.

Valójában mindkettő tetszett, olyat nem próbáltam volna fel, amelyiket nem hordanám szívesen, ám miután mindkét ruha volt rajtam, tudtam, hogy a lila színű lesz a nyerő. Tetszett magamon is, úgyhogy végül elég határozott véleménnyel léptem ki a fülkéből, hogy azért megmutassam Liamnek is, hogy megfelel-e.

- Ennyi? – nézett rám meglepetten, amikor mondtam, hogy ezt szeretném, majd lepillantott a kezén lévő órára. – Fél óra, és te már tudod, hogy ez kell?

- Ha nem tetszik, mondd meg nyugodtan, és keresek mást – húztam el a szám annak a gondolatára, hogy tovább kell keresgélnem.

- Nem, jó ez, csak meglepődtem – szögezte le gyorsan, én pedig visszamentem a próbafülkébe, hogy visszavegyem magamra a saját ruháimat.

Amikor kiléptem Liam még mindig karba tett kézzel, háttal állt Paulnak, úgy tűnt, soha többé nem fog hozzászólni. Amikor meglátott, kinyújtotta a ruha felé a kezét, és elvette tőlem, ami a mai nap folyamán az első normális cselekedete volt. Azt hittem a kasszához megyünk, de a cipők felé terelt, és hiába ellenkeztem, hogy nem kell, mondván úgysem fog látszani a ruha hossza miatt, leült az egyik padra, és kijelentette, hogy addig nem mozdul innen, amíg nem választok. Felvontam a szemöldököm, majd a magassarkúk felé fordultam, hogy egy új cipőt is beszerezzek. Szemem sarkából láttam, ahogy elégedetten elmosolyodik, de hamar eltüntette jó kedvének nyomait, és komoran nézegette a kezeit, amíg én felpróbáltam a cipőket, amik tetszettek.

- Liam, állj fel, kérlek! – álltam meg mellette a kiválasztott cipőben, aminek azonban igencsak magas sarkai voltak.

- Miért? – érdeklődött, miközben teljesítette kérésem. Felnéztem rá, hogy megnézzem, nem-e lettem magasabb nála, majd elégedetten hümmögtem.

- Oké, akkor ez a cipő jó lesz – bújtam ki belőle, ezzel újra visszanyerve a köztünk lévő 10-15 centiméteres különbséget. Ő is rájött, hogy miért kellett felállnia, szóval végül nem válaszoltam az előbb feltett kérdésére, csak visszabújtam a saját cipőmbe, amit pedig meg akartam venni, azt a dobozába raktam. – Végeztem – csaptam össze tenyereimet, aztán a kasszához mentünk. Továbbra sem tudtam megbékélni azzal, hogy ennyit költ rám, így inkább fizetésnél se néztem oda, jobb volt, hogy nem tudom, pontosan mennyivel is húztam le.

- Éhes vagyok, úgyhogy javaslom, még üljünk be valahová – mondta nekem, miután levette a pultról a két szatyrot.

- Liam, mondtam, hogy sietnem kell – húzta vissza a kezénél fogva Paul. Dacosan kirántotta az ujjai közül, majd megrántotta a vállát.

- Éhes vagyok, megyünk enni – jelentette ki, aztán visszaállt mellém, és nem foglalkozva a mérges Paullal, elindult.

A menedzsert és testőrt egyben megtestesítő kísérőnk nem tudott mit tenni a dolog ellen, így kelletlenül követni kezdett minket, majd amikor a mozgólépcső előtt pár lány Liamhez lépett, megkérte őket, hogy hagyják békén. Liam sem autogramot, sem képet nem csinált, csak lehajtotta a fejét, és amilyen hamar csak lehetett, fellépett az első lépcsőfokra.

Végképp összezavarodtam, hogy mi lehet az énekessel. Úgy tűnt, hogy haragszik az egész világra, főleg Paulra. Nem tudhattam, hogy mindig ilyen volt-e, de ahogy Paullal beszélt, azt felháborítónak találtam. Az egy dolog, hogy valamilyen szinten az alkalmazottja, de akkor sem kellene így kihasználnia a fölényét, másrészről, hogy akarja megtartani a rajongóit, ha velük is ennyire ellenséges. Oké, értem én, hogy nem állhat meg mindenkinek, de egyet azért inthetett volna. Mindezek mellett velem nem szemétkedett, sőt egészen úgy tűnt, mintha még próbálna normális is lenni. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, mi a fene válthatta ki benne ezt a mértékű haragot.