Utolsó nap

Sziasztok!

Sajnálom, hogy nem jeleztem, mikor hozom a következő részt. Próbáltam péntekre összedobni, de addigra csak a fele volt kész, viszont ma reggel gyorsan befejeztem. Nem várom meg a keddet, mert nagyon kíváncsi vagyok már a véleményetekre, illetve mivel megint csak egy rész volt a héten, ezért szintén 6 oldalasat hoztam nektek. Én imádni írni minden sorát, remélem, nektek is tetszeni fog.

Köszönöm a pipákat és a kommenteket az előző részhez. Most rohannom kell órára, de ha hazajöttem (körülbelül hat körül) akkor válaszolni fogok mindenkinek.

xxx Larissa

*******************************************************

Chapter 12

- Igen, tudjuk… – forgatta meg a szemét unottan Adam – Harry tökéletes apuka lenne. Ha még egyszer hallanom kell ezt a mondatot, felteszlek az első Londonba tartó gépre – förmedt rám.

- Jól van, na! Úgy csinálsz, mintha minden percben ezt hajtogatnám – néztem rá jelentőségteljes pillantással, hogy jó lenne, ha elhallgatna.

- Mert azt csinálod – vágta rá.

Miután megtudta, hogy ki Eliana apja, három napig nem volt hajlandó hozzám szólni. Ha meg is tette, akkor valami roppant kedves megjegyzést hagyta el a száját, szóval kibírhatatlan volt a helyzet. Megértettem, hogy elítél, és nem is kértem tőle, hogy tapsoljon meg, milyen ügyes vagyok, de nem esett jól, ahogy reagált rá. Végül egy óriási balhé után sikerült kibékülnünk, így mire Emi, aki Elianát menekítette ki a házból, hogy ne hallja, ahogy Adammel kiabálunk, visszaért, már barátságos hangnemben beszélgettünk, miközben egy új reklámon nevettünk, amit a tévében éppen akkor adtak. Mindketten lenyugodtunk, és újra képesek voltunk egy légtérben tartózkodni, de még mindig kifejezte nem tetszését a dolog iránt.

Abban igaza volt, hogy mióta felkeltünk, csak a tegnapi napunkról volt szó, de nem Harry miatt beszéltem annyit róla, hanem mert nagyon jól éreztük magunkat. Nem ez volt a héten az első eset, hogy hármasban indultunk el valahová, hiszen a tengerparti nap után, másnap a parkban és a játszótéren is jártunk, azonban utána egy kicsit jegeltük a kapcsolattartást. Pontosabban én tartottam meg a távolságot, ugyanis nem hagyott nyugodni a tudat, hogy egész nap hazudok, amíg vele vagyok. Nem akartam vele lenni, mert állandóan azt hajtogatta, hogy milyen jó anyuka vagyok, és hogy mennyire szerencsés Eliana, és a szemében is láttam az elismerést. Szörnyű embernek éreztem magam a közelében, és mégis megnyugvással töltött el, ha magam mellett tudhattam. Ez a kettősség folyton a határvonalon tartott, ám ezúttal nem volt jó irány. Akármelyik oldalra is léptem, egyik sem volt helyes, így továbbra is csak a vékony vonalkán sasszéztam, remélve, hogy egyszer majd eljutok egy elágazáshoz, ami megmenti a lelkem.

Szóval visszatérve az eredeti témánkhoz, csodáltam, ahogy Harry a lányunkkal viselkedett, annyira ösztönösnek tűnt minden mozdulata, minden szava, amit hozzá intézett, hogy képtelen voltam nem a tökéletes apát látni benne. Mindig hozzá hasonlót képzeltem el, valakit, aki ennyire gondoskodó, és tudja, hogy mire van szüksége egy gyereknek. Adam viszont csak forgatta a szemét, amikor ezt meséltem neki, illetve megjegyezte, hogy akkor talán elmondhatnám neki, hogy ő az apja. Természetesen ez a két hét alatt nem történt meg, sem akkor, amikor a játszóházban voltunk, sem akkor, amikor magához hívott át minket, és akkor sem, amikor ő volt nálunk. Sokszor éreztem, hogy most kellene elmondanom, de végül meggyőztem magam, hogy a tudatlanság a legjobb neki. Hiszen olyan felszabadult, még megvan benne az a gyermekség, amivel csak élvezi az életet, amit kapott. Felhőtlenül boldog, nincs semmi, ami megállíthatja, és élvezi ezt a fajta szabadságot, látszik rajta. Egy gyerek viszont olyan felelősséggel jár, amit bár szerintem könnyedén megoldana, de nagyon lekötné, és erre még nincs szüksége.

- Mikor találkoztok? – kérdezte Adam, teljesen kizökkentve a gondolataimból. Egy pillanat töredékéig zavartan néztem rá, nem tudtam, hova tenni a kérdését, de aztán rájöttem, hogy Harryről beszél.

- Azt mondta, ötre jön – mondtam neki.

- Még mindig nem értem, minek hív randizni – rázta meg a fejét.

- Ez nem randi – vágtam rá azonnal. Igaz, hogy tegnap este felhívott, és azt kérdezte, hogy mi lenne, ha ezúttal a kislány nélkül, kettesben mennénk valahova, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem randevú címszó alatt fut az esti programunk. Neki ott van Kelly, én pedig akármilyen vonzó is, egyértelmű okok miatt, ha akarnék, se lehetnék vele. Én pedig még csak nem is akarok.

- Tagadásban élsz – nevetett ki.

- Igen, jól látja, Dr. Adam Balte – gúnyolódtam vele. – Emi, köszi még egyszer, hogy vigyázol Elianára – fordultam aztán hozzá.

- Mami későn jössz haza? – kérdezte El.

- Nem, mire megfürdesz, itthon leszek – ígértem meg neki.

- Nem lesz gond – mosolygott Emi. – Menj öltözni, mert nem leszel kész – parancsolt aztán rám.

Valljuk be, voltak kétségeim az esti találkozót illetően, több is. Az egyik, hogy még sosem hagytam magára Elianát a saját szórakozásom érdekében, és emiatt bűnösnek éreztem magam. Nekem mellette lenne a helyem. Ennek ellenére mégis szót fogadtam Eminek, és a szobámba mentem. Először is szörnyülködve néztem körbe, mivel óriási káosz volt. A ruháink nagy része az ágyon és a földön hevert, a maradék pedig a bőröndből lógott ki félig. A játékok is szanaszét voltak szórva, de ezen a héten úgy döntöttem, hogy pihenni jöttünk ide, hát akkor pihenjünk is. Elianát sem nyüstöltem, hogy tegyen rendet, és én se strapáltam magam, hiszen tudtam, hogy fél perc múlva semmi nem látszana a kemény munkámból.

Egy babát átlépve letérdeltem a bőröndömhöz, is kivettem belőle egy fekete, hosszú farmert, illetve a kedvenc, kék ingemet. Lesöpörtem az ágyról a felesleges cuccokat, és leterítettem a kiválasztott darabokat, majd a fürdőbe mentem, és gyorsan letusoltam. Nem állt szándékomban sokáig áztatni magam, úgyhogy a hideg vizet választottam, így biztosítva, hogy véletlenül se csábuljak el a meleg vízsugaraknak. A köntösömbe bújva, mezítláb csattogtam ki Emihez, hogy megtudakoljam, hol tartják a vasalót, mivel az ingem konkrétan úgy nézett ki, mintha egy kutya szájából szedtem volna ki. Miután sikeresen kivasaltam, felöltöztem, aztán a tükörhöz léptem, hogy megigazítsam az egész nap rajtam lévő enyhe sminket, majd még egyszer kifésültem a hajam, és a táskámhoz mentem. Beledobáltam a telefonomat, a pénztárcámat és az irataimat, majd elkészülnek nyilvánítottam magam.

Visszasétáltam a nappaliba, ahol Adam a laptopját nyomkodta, nagyon bele volt merülve, valószínűleg munkaügyben intézkedett, Emi pedig egy magazint lapozgatott, miközben fél szeme és füle mindig Elianára figyelt. Leültem közéjük, és az ölembe húztam a lányomat, hogy amíg Harry nem ér ide, még egy kicsit ölelgethessem. Amikor meghallottam a csengőt, aggódva Emi felé fordultam, és már nyitottam a számat, hogy újra elmondjam neki, ha bármi van, hívjon fel, és azonnal jövök, de megelőzött.

- Nem lesz semmi, de ha mégis, akkor hívlak. Érezd jól magad – lökött meg, ezzel megadva a kezdőlépést, én pedig bólintottam egyet, köszöntem nekik, majd kinyitottam az ajtót a srácnak.

- Szia. Felveszem a cipőm, és jövök – tudattam vele, majd párat hátraléptem, és a cipős polc elé letett, kék vansembe bújtam. – Kész is vagyok – egyenesedtem ki.

Pont elkaptam a pillantását, ahogy végigpásztázta kinézetem, majd egy elégedett mosollyal állapodott meg az arcomon. Ha ő így, akkor én is! A cipőjétől kezdve a göndör fürtjeiig megbámultam, próbáltam legalább olyan zavarba hozni, mint ő engem, ám ez egyértelműen nem sikerült. Mosolya csak szélesebb lett, és tudtam, hogy egy olyan megjegyzés fogja elhagyni a száját, amit nem akarok hallani, úgyhogy megelőztem.

- Levágattad a hajad? – mutattam a feje tetejére, mire ő beletúrt az eddigiekhez képest rövid tincsekbe.

- Sokan mondták, hogy túl hosszú, kezdtem elhinni – rántotta meg a vállát. – Tetszik? – húzogatta a szemöldökét.

- Most annyi idősnek nézel ki, amennyi vagy – kacsintottam rá, aztán egy féloldalas mosolyra húztam a számat, mert imádtam a reakcióját, ami történetesen egy szemforgatás volt.

- Na és mit gondolsz, a te öreg szíved kibír egy kis motorozást? – mutatott a háta mögé, ahol ott állt egy fekete darab.

- Tudod, ki az öreg – vágtam a vállára egy erőteljeset, ám meg se kottyant neki. – Ha sokáig ácsorogsz még az ajtóban, itt hagylak ezzel a szépséggel – simítottam végig a motor oldalán.

- Ezek nélkül nem jutnál messzire – húzta ki a zsebéből a kulcsot, és azt lóbálva indult meg felém. – Illetve örülnék, ha ezt a fejedre húznád, mielőtt bármiféle ámokfutásba kezdenél – nyomott a kezembe egy bukósisakot. Mindketten elnevettük magunkat, aztán a segítségével a fejemre húztam a védőfelszerelést. – Jól áll – kopogtatta meg finoman a sisakot, majd a sajátját is feltette, és elhelyezkedett az ülésen.

Karjaimat a dereka köré fontam, és egy kicsit szorítottam az ölelésen, amikor elindultunk. Nem mondhatnám, hogy túl sokszor motoroztam már életemben, de volt már rá lehetőségem, és igazából nagyon szerettem. Most is hamar átadtam magam a mellettünk elsuhanó tájnak, és a belénk csapó szelet is régi ismerősként fogadtam, bár a legtöbbet az előttem ülő felfogta. Hogy hova is mentünk, az nem tudtam, ugyanis elfelejtettem megkérdezni, mielőtt elindultunk, most pedig nem volt kedvem túlkiabálni a közlekedési eszközök zaját, így csak türelmesen vártam, hogy megérkezzünk.

Végül Harry le is parkolt, ám még mindig fogalmam sem volt, merre lehetünk. Egy többnyire üres parkolóban álltunk, de nem láttam semmi vendéglátóhelyet a közelben, szóval érdeklődve néztem rá. Valószínűleg tudta, hogy mit szeretnék kérdezni, mert amint levette a fejéről a fekete bukót, meg is osztotta velem az eddig csak az ő birtokában lévő információt.

- Ahhoz képest, hogy éppen elrabolni készüllek, elég nyugodtan szemléled a dolgokat – vicceskedett először egy kicsit. – De komolyan, mi van, ha arra készülök? – firtatta tovább, amikor csak megforgattam a szememet.

- Nem tudnál elrabolni – jelentettem ki egyszerűen és magabiztosan.

- Ó, tényleg? – szűkítette össze a szemét, és vészjóslóan közeledett felém, én viszont nem vettem komolyan, így inkább csak vicces látványt nyújtott. – Miért vagy abban olyan biztos? – tette fel a kérdését már fölém magasodva. Bátran néztem fel rá, ám egy pillanatra elbizonytalanodtam, amikor összetalálkozott a tekintetünk. Nem tudtam, hogy mit látok benne, mindenesetre, még mindig nem találtam ijesztőnek, egyszerűen csak kizökkentett az eddigi kis játékunkból.

- Mert bárhová szívesen megyek veled – böktem a mellkasára. Egy végtelen pillanatig szótlanul nézett rám, én pedig kezdtem megbánni, hogy kimondtam. Nem úgy gondoltam, ahogy valószínűleg ő értette. Én csak jól érzem magam vele, és szerintem az utóbbi néhány napban egy nagyszerű barátság bontakozott ki közöttünk. Csupán csak ennyit szerettem volna a tudtára adni.

- Egy kínaiba is? – mutatott a távolba a vállam fölött. Az arcára visszatért a mosoly, én pedig arrafele néztem, amerre ujjával jelezte, és végül megrántottam a vállam.

- Nem is számítottam másra – kötözködtem vele csak azért is.

- Te nő, kihúzod a gyufát – rázta meg a fejét hitetlenkedve, én pedig ezt úgy könyveltem el, hogy megadja magát, és vidáman indultam el. Hamarosan utolért, és mellém szegődve azon kezdett nevetgélni, hogy amíg ő egyet lép, addig én minimum kettőt, persze mindezt olyan csalafinta arckifejezéssel, hogy azt hittem eldobom az agyam.

- Szemtelen vagy ám – jegyeztem meg, mintha zavarna, ám igazából még a közelében sem járt annak, hogy kiakasszon. A pimaszsága a kisfiús beütéssel elérte hatását, és csak mosolyogni tudtam azon, mennyire édes.

A kínait végül dobozban kértük, és miután megint alul maradtam egy fizetéssel kapcsolatos vitában, a dobozzal a kezünkben léptünk ki a friss levegőre. Közelebb emeltem az orromhoz a kért és kívánt ételt, majd beleszagoltam, és elégedett hümmögéssel néztem fel Harryre, hogy merre tovább.

- Arra gondoltam, hogy megint elmehetnénk a mólóhoz. De ha unalmasnak gondolod, hogy megint ott kötünk ki… - kezdett bele, én viszont azonnal leintettem.

- Tökéletes! – Már csak az említésére is lázba jöttem. Az első ottani látogatásom is hatalmas élmény volt, és azóta is hiányzott az a nyugalom, ami ott ölelt körbe.

- Nincs messze, gyere! – nyújt a kezem után, és amint a helyes irányba fordított, el is engedett.

Tényleg hamar odaértünk, így a vacsoránk sem hűlt ki. Kisétáltunk egészen a móló végéig csakúgy, mint a múltkor, aztán letelepedtünk a földre, és az ölünkbe helyeztük az ételünket, majd fogyasztani kezdtük. A harmadik falatot rágtam, amikor Harry levette magáról a kapucnis felsőjét. Azt hittem melege van, hiszen nem volt hideg, gondolom önmaga álcázása miatt viselte eddig, de aztán arra kért, hogy álljak fel. Nem értettem, mit szeretne, de volt valami abban, ahogy kérte. Nem akartam, és nem is tudtam nemet mondani neki, végtagjaim maguktól mozdultak meg, anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna.

- Vizesek a deszkák – magyarázta közben. – Ülj erre – tette le a földre a pulóvert, majd ujjaival kezdte simogatni az anyagot, hogy minél nagyobb területet lefedjen.

- És mi van veled? – kérdeztem tőle, még mindig állva. Nagyon nem akaródzott a felsőjére ülni, ha ez azzal jár, hogy az ő nadrágja fog átázni.

- Talán túlélem majd valahogy – sóhajtozott, eljátszva, hogy mekkora mártír. Hát, tulajdonképpen az is volt.

- Szerintem meg elférünk ezen ketten is – bizonygattam, és hogy illusztráljam neki a dolgot, le is ültem az egyik csücskére.

- Biztosan nagyon kényelmes, de én inkább kihagyom – ejtett el egy ironikus megjegyzést, aztán levágta magát eddigi helyére.

Addig-addig vitatkoztunk ezen, hogy mindkettőnk étele langyossá vált, emiatt újabb szócsata alakult ki közöttünk, amiben azt próbáltuk eldönteni, hogy ez kinek is a hibája. Végül egy nevetéssel zártuk le a végtelenségig tartó gyerekes viselkedésünket, majd elhallgatva a csendet kezdtük fülelni.

- Nem szeretnék tolakodó lenni, de amikor Londonban legutóbb találkoztuk, elég zaklatott voltál – törte meg a csendet, nekem pedig hevesebben kezdett verni a szívem. Az arcára pillantottam, és úgy vártam a folytatást. – Azóta sem hagy nyugodni a dolog. Minden rendben?

- Persze – próbáltam a lehető leghitelesebben kimondani a szót, de az érzésektől, amik hirtelen és kíméletlenül törtek rám, nem sikerült.

- Miért nem mondod el? – hajtotta a térdére a homlokát, így nem láthattam az arcát. Talán ez adott erőt ahhoz, hogy végül mégis beszéljek.

- Eliana nem úgy fogant, ahogy kellett volna – sóhajtottam egy hatalmasat, ám még így sem tűnt el a mellkasomból a nyomás. Szerintem soha nem is fog. – Az apja egy fiatal srác, akkor találkoztam vele először, amikor… szóval csak egy kaland volt – nyögtem ki elpirulva.

- Lelépett, amikor megtudta, hogy terhes vagy? – kérdezősködött tovább.

- Nem – néztem el a távolba. – Nem mondtam el neki.

- De hát… - kezdett volna bele a mindenki által mondogatott szövegbe. Mi van, ha az apja is szeretné a gyereket? Joga van tudni róla és a többi. Igazuk van, de ha tudnák, hogy Harry az apja, ők is azt látnák az egyetlen lehetőségnek, ami én.

- Így tartottam helyesnek, mert tönkretenném az életét, ha elmondanám neki. Tudom, hogy nem fér bele az életébe egy gyerek, és eszem ágában sincs ezzel zaklatni – jelentettem ki határozottan. Még magam is meglepődtem, hogy sikerült összeszednem magam valamennyire, vagy legalábbis a hangom ezt tükrözte.

- Nem bántad meg? – tette fel újabb kérdését, miközben közelebb ült hozzám.

- Mit? Hogy Elianát megtartottam azt sosem fogom megbánni. Ő az életemben a legjobb, ami történt velem. Azt, hogy kitől van? Csak amiatt bánom, hogy Eliana nem teljes családban nő fel, és őszintén sajnálom a férfit is – fordítottam vissza felé a fejem, és bűnbánóan néztem rá. Ugyan ő nem tudta, hogy róla beszélek, de magamban végig a bocsánatáért esedeztem. – Nem ezt érdemelte volna. Jó srác – húztam el a számat, aztán egy picit bele is haraptam, nehogy elsírjam magam.

Biztos látta, ahogy egy pillanatra megremeg a szám széle, mert felemelte a kezét, és a vállamat átkarolva húzott az oldalához. Örültem, hogy nem volt több kérdése, mert már így is borzalmasan éreztem magam. Megérdemelném, hogy nagy betűkkel kiírják a homlokomra, hogy hazug. Pár percig csendben ültünk, én a könnyeimmel küzdöttem, és szerencsére le is győztem őket, majd miután érzelmileg is összekapartam magam, eltereltem a témát magamról.

- Ha már én ilyen őszinte voltam, – kaptam fel a fejem – akkor most én is kérdezhetek. – Mondatom inkább kijelentés volt, de azért megvártam, míg beleegyezése jeléül bólint egyet. – Amikor Emi a barátnőd felől érdeklődött, elkomorodtál. Mi történt?

- Hosszú történet, nem biztos, hogy kíváncsi vagy rá – figyelmeztetett.

- Az én nincs apja a lányomnak sztorimnál biztos nem bonyolultabb – mondtam neki, mire elmosolyodott, és Kellyről kezdett mesélni. Az elejéről kezdte, onnantól, ahogy megismerkedtek, majd át azon az egy éven, amit együtt töltöttek.

- Szörnyen érzem magam, amikor olyanokat mondok róla, hogy unalmas vagy felszínes, de már nagyon régóta így érzem, és eddig bizonygattam magamnak, hogy de én szeretem őt, most viszont nem tudom – nézett le rám tanácstalanul, ugyanis én még mindig a mellkasához bújva ültem mellette. Igazából ő volt az, aki még mindig magához húzva ölelt, de nekem se volt ellenvetésem.

- Lehet, hogy nagyon is jól tudod, csak nehéz végleges döntést hozni – okoskodtam neki.

- Valószínűleg igazad van, csak nem akarom megbántani – rántotta meg a vállát, mintha nem is érdekelné annyira, de ahogy beszélt róla, egyértelmű volt, hogy bántja. – Ráadásul még van egy másik nő is – motyogta.

- Mi? – kaptam fel a fejem, aminek következében sikeresen lefejeltem az állát. – Bocsi – néztem rá kínosan.

- Nyugi, nincs két barátnőm egyszerre, – nevetett fel – csak talán van valaki, akivel szívesen lennék. – Nem tudom, miért, de erről már nem akartam faggatni, úgyhogy inkább könnyedebb beszédtémák felé tereltem a beszélgetést, és vidáman töltöttük el a maradék egy órát.

- Lassan vissza kellene mennem. Megígértem Elianának, hogy én fektetem le – magyaráztam neki indokaimat. – Illetve jó lenne magam kipihenni a holnapi hazaút előtt.

- Persze, menjünk – válaszolta, aztán viszont egyikünk sem mozdult.

Nekem sem akaródzott elindulni, olyan jó volt itt ülni a mólón, bámulni a távolba, miközben a beszélgetésünket a víz ringatózásának csobogó hangja színezte. Sóhajtottam egyet, és felemeltem a fejem a válláról, hogy ránézve közöljem vele, tényleg mennünk kéne, de arra nem számítottam, hogy ő engem néz, és már túl későn vettem észre közelségét. Szám az övéhez ért egy pillanatra, de azonnal hátrakaptam a fejem. Dadogva kértem bocsánatot, és azt kezdtem magyarázni, hogy nem tudtam, hogy ilyen közel van, illetve eszem ágában sem volt rányomulni, de kezét felcsúsztatta a vállamról a tarkómra, majd visszahúzva magához a számra tapasztotta az övét. A meglepettségtől elnyíltak ajkaim, ezzel mintegy bejutást engedve nyelvének, amely az enyémmel érintkezve olyan reakciókat váltott ki belőlem, hogy testem önálló életre kelve nyomult hozzá közelebb. Pár pillanattal később, amint ténylegesen is felfogtam, mit csinálunk, elhúzódtam tőle, és úgy pattantam fel, mintha tűvel szúrtak volna meg.

- A francba – csúszott ki a számon egy kis szitkozódás, majd idegesen a korláthoz sétáltam, és kezemmel belekapaszkodva bámultam a vízbe. – Barátnőd van – néztem rá mérgesen. Úgy tűnt, rajta fogom levezetni a feszültségemet, amit az okozott, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem. Mi van velem? Nem szerethetek bele a lányom apjába, hiszen még csak nem is tud róla. – Ezt mégis, hogy gondoltad?

- Sajnálom. Az hittem… - tette maga elé a kezeit védekezés képen. – Nem kellett volna – ismerte be, és közelebb lépett. – Ne haragudj! Felejtsük el – nyújtotta ki felém a kezét, én pedig kis habozás után elfogadtam.

- Nem történt semmi – mondtam ki én is, majd elindultunk a parkoló felé, ahol a motort hagytuk.

Mielőtt felültünk még rám erőltette a felsőjét, mondván fázni fogok, pedig ő volt az, akit az ellenszél jobban ért, de már megtanultam, hogy felesleges vele vitatkozni. Mindig ő nyer. Az elköszönésünk kínosra sikerült, nem tudtam, mit mondjak, ő pedig egyszerűen nem is akart semmit, vagy nem tudom. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmiféle érzelmet, úgyhogy végül adtam az arcára egy puszit, és eltűntem az ajtó mögött. Hátamat nekidöntve vártam, hogy meghalljam a motor hangját, ami jelzi, hogy elment, de ez nem történt meg. Megfordultam, és a kis lyukon kinéztem, amin keresztül pont ráláttam. Arcát a tenyerébe temetve rázta meg a fejét, majd mérgesen a kormányra csapott, és elindult.

Nem túl jó kedvvel igyekeztem a nappali felé, hogy köszönjek a többieknek, ám amikor megláttam őket, minden rossz kedvem elmúlt, és jóízűen nevettem fel. Adam egy arcfestékes palettát tartott Eliana felé, akinek a kezében egy ecset volt. Éppen Em arcára festett. A férfi és a kislány mosolyogva néztek rám, Emi viszont csak egy segélykérő pillantást küldött felém.

- Jó újra látni titeket – mondtam nekik nevetve, és egyszeriben el is felejtettem, hogy mi történt nem rég.