Eliana a lányom?

Sziasztok!

Megint sikerült csúsznom, de legalább most csak pár órát. Láttam, már így is nagyon türelmetlenek vagytok, úgyhogy egy gyors bocsánatkérés után olvashatjátok is a részt. Na meg persze üdvözlöm az új olvasókat, köszönöm a feliratkozásokat, a rengeteg pipát és a sok hozzászólást. Amíg olvastok én válaszolok mindegyikre ;)
Nem tudom, hogy a húgom olvassa-e most a blogomat, de ha igen, akkor boldog születésnapot drága :)

Még egyetlen kérdés: hogy tetszik a Steal My Girl videóklipje? :P

xxx Larissa

******************************************************

Chapter 14

Idegességemben az ujjaimmal az asztalon doboltam. Velem szemben a szüleim ültek, várva, hogy végre megtudják, miért hívtam át őket magamhoz. Az ok egyszerű volt, úgy éreztem, hogy ideje megtudniuk, ki Eliana apja, mert Adamet ismerve el fogja kotyogni valami családtagnak, én pedig azt akartam, hogyha már mindenképpen meg kell tudniuk, akkor én legyek az, akitől először hallják.

- Arról szeretnék beszélni – kezdtem bele harmadik alkalommal is, ám tovább most sem jutottam.

- Nagyon megijesztesz, ugye semmi komoly bajod nincs? – szólalt meg anyu. Arcán látszott, hogy tényleg retteg, hogy valami szörnyű történt, és bár ez igaz is volt, nem olyan értelemben, mint amire ő gondolt.

- Eliana apjáról van szó – mondtam egy kicsivel többet, így az aggodalom kíváncsisággá alakult tekintetükben. – Tudjátok, hogy soha nem akartam senkinek elmondani, de egy hónapja visszatért az életembe, és túlságosan is sok jelentőséget kapott. Azt akarom, hogy tőlem tudjátok, és ne mástól, hogy Harry... Harry Styles az apja – mondtam ki végül.

- Az a Harry, aki a húgod falán lógott évekig? – kérdezett vissza meglepetten anya. Apa értetlenül pillantott ránk, ő sosem volt képben a mostani zenével.

Azzal egyetembe, hogy bólintottam, megszólalt a csengő, úgyhogy elnézést kértem. Legalább addig lesz idejük feldolgozni az információt. Nekem viszont nem volt, hogy Harry állt az ajtóban, azonnal letámadott.

- Eliana a lányom? – szegezte nekem a kérdést. Sokként ért az egész, olyannyira, hogy válaszolni se tudtam hirtelen. - Még egyszer kérdezem: én vagyok Eliana apja? – mutatott magára, és hangját egyre feljebb emelte.

- Harry! – A neve volt az egyetlen dolog, amit ki tudtam nyögni, ezt pedig ő igennek vette. Idegesen kapott a fejéhez, és elfordult, aztán hirtetlen vissza. Egy röpke pillanatig azt hittem meg fog ütni, de ehelyett csak kiabálni kezdett.

- Én idióta! Két hétig a lányommal játszottam, és még csak nem is tudtam róla. Te meg szótlanul nézted? Édes Istenem! – A hajába túrt, mozdulatai szaggatottak voltak az idegességtől, szemével pedig ölni tudott volna.

 - Kérlek, gyere be, beszéljük meg – próbáltam megnyugtatni.

- Dehogy megyek be! Látni se bírlak. El sem tudod képzelni mekkorát csalódtam! Hogy gondoltad ezt az egészet? Csak egy rajongó voltál, aki felcsináltatta magát, hogy elmondhassa Harry Stylestól terhes?

- Nem. Kérlek! Ne haragudj, tudom, hogy...

- Te csak egy dolgot tudsz. Hazudni, de azt nagyon. Mi volt a terved? Hogy totál beléd szeretek és majd felnevelem Elianat úgy, mintha nem az enyém lenne? Vagy méltóztattál volna elmondani évekkel később?

- Hülye voltam, nem kell, hogy megbocsáss, csak hallgass meg – könyörögtem neki továbbra is. Arcomon már megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Nem is gondoltam arra, hogy honnan tudta meg, hogy miért van itt, csak az pörgött a fejemben, hogy mindent elrontottam. Mindent, amit lehetett.

- Nem. Lett volna időd elmondani. Millió. Nem tetted, hát akkor most se akard – förmedt rám, hangja még mindig hangosabban szólt, mint általában.

- El akartam – szavaim suttogásnak tűntek az ő hangoskodása mellett.

- Képzelem! Ezért kellett magamtól rájönnöm. – Teljesen megértettem, hogy ki volt kelve magából, és megérdemeltem, amit kaptam. Sőt, az hogy csak kiabál még kevés is. Adnia kellene egy nagy pofont, esetleg kettőt, akármit. Utáltam magam, utáltam, hogy miattam van ekkora fájdalom a szemeiben.

- Tegnap is akartam, de félbe szakítottál – próbáltam neki elmagyarázni, ám úgy nehéz volt, hogy én magam sem hittem az ártatlanságomban. Ezúttal nem volt mentségem.

- Remek, most akkor az én hibám? – vágott bele mellettem a falba, mire ijedten összerezzentem.

- Nem. Minden az enyém, és sajnálom. Hidd el, tényleg – hablatyoltam össze-vissza értelmetlenül.

- Fiatalember, jobb lenne, ha most inkább elmenne – jelent meg apa. Megráztam a fejem, hogy menjen be, de nem hagyta magát. – Nyugodjon le egy kicsit, ettől semmi nem fog megoldódni. – Hangja olyan nyugodtan csengett, hogy legszívesebben én ordítottam volna le a fejét, még annak ellenére is, hogy nekem próbált segíteni.

Harryben még ilyen idegállapotban is volt annyira tisztelet, hogy nem kezdett el üvöltözni az apámmal, ennek ellenére azért nem hagyta magát.

- Maga mit érezne, ha helyemben lenne? Nem bírok mit kezdeni ezzel a tehetetlenséggel – intézte apához szavait, de közben mérges pillantásokat lövellt felém.

- Biztosan elgondolkoznék, hogy miért nem használtam óvszert – jegyezte meg óvatosan.

- Apa, ne, kérlek! Nem az ő hibája! – Az hiányzik, hogy még ő érezze rosszul magát, amikor semmiről nem tehet.

- Hanem a tiéd – mutatott rám keserűen, aztán sarkon fordult, és hiába kiabáltam utána hisztérikusan, hogy ne menjen el, beszéljük meg, nem jött vissza.

Apa kísért be, magamtól megmozdulni se tudtam volna, de aztán amikor odabent szembetalálkoztam Elianával, aki anyu karjaiba bújva szipogott, össze kellett szednem magam. Nem hagyhattam el magam, amíg ő látja, hiszen még kicsi, és nem tudja, miről van szó. Csak fél a kiabálástól, és attól, hogy fogalma sincs, mi történik pontosan.

- Mami, szomorú vagy? – mászott át az én ölembe.

- Csak egy kicsit, de te ne aggódj. Nézd csak, már vidám is vagyok – erőltettem egy mosolyt az arcomra, és azt mutogattam neki. – Játszol velem? Attól nagyon-nagyon boldog leszek – kérdeztem tőle még mindig széles mosollyal az arcomon. Szinte fájt így tartani a számat, de muszáj volt, és hogy Elianát boldognak lássam sokkal nagyobb fájdalmat is elviselnék.

- Nagyszerű anyuka vagy – simogatta meg a hátam anya. Jól esett, még akkor is, ha tudtam, hogy most csak meg akar vigasztalni. Ha már emberségből megbuktam, legalább ebben teljesítsek jobban.

Nem akartak még ők is terhelni most egy fejmosással, szóval miután biztosra mentek, hogy megleszek, magunkra hagytak minket. Elianával játszani kezdtem, bár fejben nem nagyon volt jelen, mert nem tudtam szabadulni a nyomasztó történtektől. Amiatt is aggódtam, hogy ilyen állapotba ült be a kocsiba, és nem kis tempóval hajtott el, és az is zavart, hogy nem tudom, mi lesz ezután. Ezt mindenféleképpen meg kell beszélnünk, akkor is, ha ő nem szeretné. Igazából nekem se fűlik rá a fogam, de másképpen nem tudunk ezen túl lendülni. Bár azt előre sejtem, hogy megbocsájtani már sosem fog nekem. Én sem tenném a helyében.

Alig vártam már, hogy este legyen, és Eliana elaludjon. Az érzelmeim elfojtásába annyira elfáradtam, hogy a szemeim folyton le akartak ragadni, illetve vágytam is már az alvás nyújtotta tudatlanságra. Csakhogy Ellie ma döntött úgy, hogy nem hajlandó elaludni, sem egyedül, sem mesére, semmire, úgyhogy kezdtem egyre és egyre feszültebb lenni. Átvittem a szobámba, hátha majd ott könnyebben elalszik, de ez sem vált be. Folyamatosan szólítgatott, és amikor odanéztem, vagy nem mondott semmit, vagy olyan hülyeségekkel fárasztott, hogy inkább már nem is figyeltem rá. (Videó Elianáról)

- Na, most már feküdj le – szóltam rá hangosabban, remélve, hogy egy kis szigor segít. – Elmegyek fürdeni, mire visszajövök, aludj el – kaptam fel a köntösömet az ágy széléről, és kimentem a szobából. Úgy láttam jónak, hogy jobb, ha egyedül hagyom, mert nem akartam vele is veszekedni. Unalmában pedig remélhetőleg tényleg elaszik, mire visszajövök.

Nem mondanám, hogy túlságosan siettem, mert a forró víz egészen ellazított. Éreztem, ahogy fokozatosan egyre nyugodtabb leszek, úgyhogy nagyon nem akaródzott kimásznom a kádból, mégis megtettem. Minél hamarabb aludni szerettem volna, ezért örültem, amikor a szobába belépve El már nyugodtan szuszogott az ágy közepén. A lehető legóvatosabban arrébb tettem, hogy én is elférjek, aztán lehunytam a szemeimet. Fél óra forgódás után megint ugyanolyan ideges lettem, csak most azért, mert nem tudtam elaludni. Iszonyatosan kimerültnek éreztem magam, mégsem sikerült átkerülni az álomvilágba, ahol nincs Harry, sem a jelenlegi gondjaim.

A hátamra fordultam, és a plafont kezdtem bámulni, miközben hagytam, hogy a gondolatok ellepjék a fejemet. Természetesen az összesnek Harry volt a témája. Nagyon zavart, hogy nem tudom, rendben hazaért-e, illetve, hogy érzi magát, és szörnyű volt tudni, hogy az egész miattam van. Pont ezért nem akartam neki elmondani, tudtam, hogy így fog reagálni, ráadásul meg sem hallgat. Pedig szeretném neki elmondani, hogy semmilyen felelősséggel nem tartozik Eliana iránt, hogyha nem szeretne az apjaként részt venni az életében, akkor nem kell. Nincsenek ilyen kötelezettségei, legalábbis én biztosan nem várok el tőle semmi ilyesmit.

Vajon hogy jöhetett rá? Éreztem, hogy a mólós beszélgetésünkben túl sokáig mentem, valószínűleg abból szűrhetett le valamit, ugyanis máskor nem beszéltünk erről. Nem is értem, hogy akkor miért hagytam, hogy faggasson, meg hogy egyáltalán minek válaszoltam. De annyira bizalmasan kérdezte, és valamiért könnyebb volt egy kicsit a lelkemnek, hogy legalább a felét tudja a dolognak. Olyan érzés volt, mintha elmondtam volna neki, és ettől jobban éreztem magam. Akkor a felismerés egyetlen jelét sem láttam az arcán, ezért egy cseppet sem aggódtam. Végül viszont mégis sikerült összerakosgatnia a kirakós darabkáit, és magamat hibáztattam emiatt. Ha nem láttam, hogy mennyire összetört, most jól érezném magam, hiszen már nincsenek titkaim, és így sokkal könnyebb… lenne, de így csak egy plusz súly a vállamon.

Túl közel engedtem magamhoz. Már az első alkalommal meg kellett volna neki mondanom, hogy hagyjon békén, az esélyét sem szabadott volna ennek megadnom. De én hülye megint nem bírtam ellenállni annak a furcsa, erős és hihetetlenül magával ragadó kisugárzásának. Két mondatával el tudta velem hitetni, hogy amit csinálunk az helyes, és hogy tényleg van esélyünk egy normális kapcsolatra. De ugyan, hogy lett volna? Mi lett volna, ha tényleg összejövünk? Mikor és hogy közöltem volna vele, hogy Eliana az ő lánya? Sosem tudtam volna elmondani neki, de ekkora titokkal nem lehet normális párkapcsolatban élni. És hogy miért gondolkoztam ezen? Mert a tegnapi randink után tényleg úgy éreztem, hogy nekem kell ez a férfi. Mert irtózatosan megkedveltem, és nagyon jó volt vele lenni. Imádtam, amikor átölelt, vagy ha csak rám nézett. Olyan dolgok hagyták el a száját, amiket még soha senki nem mondott nekem. Én pedig szép fokozatosan beleszerettem.

Most viszont minden odavan. Harry biztos utál, hisz megmondta, látni se akar, én pedig nem fogom erőltetni. Hátha csak egy kis időre van szüksége, hogy utána legalább egyszer le tudjunk ülni, és meg tudjuk beszélni. Addig viszont nekem van még egy ennél is nehezebb feladatom: megmagyarázni Elianának, hogy Harry az apukája. Húzós menet lesz, nem tudom, hogy fogom neki elmondani, hogy ő is megértse, de tudnia kell.