Mit csináljak?

Sziasztok!

Húha, azt hittem, nem fog elkészülni a rész, ugyanis olyan iszonyatosan rosszul érzem magam, ennek ellenére mégis itt van. Ügyes vagyok? :)

A hozzászólásokra holnap fogok válaszolni, mert ma tényleg nincs hozzá már erőm, de köszönet mindenkinek, aki írt, pipált és/vagy feliratkozott. 

Kérlek nézzétek el, ha vannak elgépelések a részben, átolvastam, de alig látom a betűket.

xxx Larissa

***************************************************

Chapter 15

*Harry Styles*

Kedvetlenül ültem fel a repülőre, ami valahová keletre repített minket. Még azt sem tudtam pontosan, hogy hova megyünk, de nem is érdekelt. Mióta megtudtam, hogy van egy lányom, zombiként éltem a napjaimat. Szerintem azt se venném észre, ha átmenne rajtam egy úthenger. Kirakhatnának az északi sarkra egy szál boxerben, tűvel szurkálhatnának, akkor se éreznék semmit a csalódottságon és az ürességen kívül. Valójában az utóbbi már megtörtént, ugyanis mielőtt eljöttem a világ legutálatosabb nőjének lakásáról egy tetkószalonba vezetett az utam. Hirtelen ötlet volt, csak szerettem volna érezni, hogy még élek, és érzek, de miközben a karomra került egy LIE felirat, annyit sem éreztem, mint mikor egy szúnyog megcsíp.

Nem volt kedvem a fiúk hülyeségeihez, úgyhogy köszönés nélkül ültem be a legmesszebb eső helyre, és a fejhallgatómat kezdtem keresni. Csak ez az egy esélyem volt, hogy kizárjam a vidám társaságot, ugyanis a repülőnk nem volt valami nagy, a menedzser pedig, mivel nem volt épkézláb magyarázatom, nem engedte, hogy másik járatot válasszak.

- Hű valakinek nagyon jó kedve van ma – hallottam meg Louis éles hangját. Rezzenéstelen arccal, de egyre türelmetlenebbül kerestem a kis kütyüt.

- Hagyd békén, Louis! – szólt rá mérgesen Liam.

- Jól van apuci. Mi a fene van ma veletek? – tette még hozzá, mielőtt ténylegesen is elhallgatott volna.

Liam volt az egyetlen, aki tudta, hogy mi a bajom, ugyanis én nem híreszteltem, na meg most találkoztam először azóta a fiúkkal. Semmi kedvem nem volt erről beszélni, hiába tudtam, hogy kénytelen vagyok. Mióta a banda létezett, mindenki tudott mindenről, ami a másikkal történt, hiszen ha valaki rossz passzban volt, az kihatott mindenki hangulatára, szóval egy kimondatlan szabály volt, hogy az egyszerűség kedvéért és a veszekedések elkerülése végett beszélünk. A menedzser egyenesen ki lesz akadva, hogy eltitkoltam, de az ő fejmosáshoz aztán végképp nem volt hangulatom.

Mielőtt végre feltettem a fejemre a fülest, és becsuktam a szemem, még összeakadt a tekintetem Liamével. Na, emiatt jó, hogy a többiek nem tudnak a lányomról. Nem hiányzik nekem négy aggódva figyelő tekintet. Liam az út felénél odajött, arca békés volt, tudtam, hogy segíteni akar, beszélgetni, de nem volt kedvem. Hacsak nincs egy időgépe vagy bármilyen képessége a múltban történt események megváltoztatására, akkor hagyjon békén.

Az első három koncertet lehúztam nagyjából a szokásos formámat nyújtva. Hülyéskedtem, csináltam a kis dolgaimat, de legalább egy Oscar-díjat érdemelnék az alakításomért. A nap többi részéről említést sem érdemes tennem, ugyanis ültem a buszban vagy a hotelszobában, nem csináltam semmit, nem beszélgettem, még enni is alig ettem. Ez aztán hamar kikezdett mindenkit. Először a szokásos idiótaságukkal próbáltak jobb kedvre deríteni, de aztán rájöttek, hogy most tényleg valami komoly baj van. Akkor beszélgetni próbáltak, és miután ez se vált be, kialakult az a feszült légkör, amit már szinte késsel lehetett vágni.

Minden bizonnyal emiatt dönthetett úgy Liam, hogy ő tálal ki helyettem Paulnak. Azonnal magához hivatott, a többieket pedig elküldte egy kis városnézésre az egész stábbal.

- Elmondanád te is, hogy mit történt? – szólított fel, miután legalább öt perce csak bámultam rá.

- Biztos vagyok benne, hogy Liam nem hazudott – rántottam meg a vállam. A végtelen fájdalom és tehetetlenség végül a nemtörődömség állapotába taszított.

- Rendben. Akkor beszéljünk rögtön a tetteid következményeiről. – A megértő ábrázatából hűvös és tárgyilagos hangnemre váltott, de én továbbra is unott arccal néztem rá.

- Fel fogjuk hívni a Modestet, hogy mit akarnak kezdeni az infóval. Tudod, hogy nekem nincs beleszólásom ebbe a részébe.

- Paul, azt se tudom, mit csináljak – kiabáltam rá mérgesen. Újabban túl sokat hangoskodok, pedig korábban nem volt szokásom. – Egy hete tudtam meg, hogy van egy két éves lányom. Miért nem dolgozhatom fel úgy, mint minden más ember?

- Mert nem vagy olyan helyzetben, mint a többi ember. Viszont van itt másik négy srác, aki ugyanabban a cipőben jár, talán hagynod kellene, hogy segítsenek – oktatott ki. – Ami pedig a lányodat illeti, egy hét alatt már rég eldönthetted volna, hogy mit akarsz. Szedd össze magad, Harold!

- Jól van, igyekszem. De ez nem csettintésre megy.

- Vállalod a koncerteket vagy lemondjam a mostaniakat? – tért vissza az üzleti részhez.

- Nem kell lemondani – dünnyögtem, aztán felálltam. Nem kívántam tovább beszélgetni, pedig tudtam, hogy még bőven lenne mondanivalója.

- Felhívom Willt, és majd megkereslek, hogy mi a teendőd – hallottam még a hangját, aztán becsuktam az ajtót, így megszüntetve a további beszélgetést. Lassú léptekkel indultam meg a hotel kijárata felé, de félúton a visszaérkező srácokba botlottam.

- Nem ajánlatos. Millió rajongó áll odakinn – figyelmeztetett Niall.

- Remek. Akkor beszélgessünk – fordultam sarkon, hogy velük folytassam tovább az utat, vissza a lakosztályra.

Úgy döntöttem, megfogadom Paul tanácsát, hátha tudnak a többiek valami felhasználhatót mondani. Az én szobámban ültünk le, én pedig elkezdtem a hosszú történetet. Elmondtam, hogy ismerkedtem meg Clairrel, hogy miért lehetséges, hogy van egy lányom, aztán amikor újra találkoztunk. A kávézóban történt, ahonnan olyan hamar lelépett. Most már értem, hogy miért. Utólag visszagondolva, akárhányszor velem volt, feszült és ideges volt. Folyton el akart küldeni, barátságtalanul beszélt, hogy elüldözzön.

- Nem is akarta elmondani – mondtam ki nekik, amikor hirtelen megvilágosodtam. – Szinte menekült előlem, én pedig emiatt üldöztem mégis. Meg aztán ott voltak azok a találkozások, amik nem rajtam múltam. Például, hogy Liam engem kért meg, vigyázzak Elianára. Vagy, amikor kiderült, hogy a kislány keresztanyja Kelly stylistja. Ez utóbbi már Los Angelesben történt, ahol minden megváltozott. Clair nyugodtabb lett, nem akart állandóan lerázni – gondoltam vissza azokra a napokra. Akkor jó volt, most undorodtam még az emlékétől is. – Szinte minden második nap találkoztunk. Órákat öltöttem Elianával, majd utána ugyanannyit Clairrel beszélgetve. – A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, mintha mindig is arra vártam volna, hogy elmondhassam. Persze ez nem volt igaz, de úgy látszik, csak elkezdeni volt nehéz. Mindennel kapcsolatban elmondtam, hogy éreztem akkor, és hogyan most, ők pedig életükben először kommentárok nélkül hallgattak. – Beleszerettem, és éreztem, hogy ő is máshogy viszonyul hozzám. Randizni hívtam, bele is ment mindenféle kínlódás nélkül, amin eléggé meglepődtem. Akkor beszélt először Eliana apjáról. Nevetséges, hogy rólam beszélt, és még csak nem is sejtettem – hajtottam bele a tenyerembe a fejemet. Kínomban a saját szerencsétlenségemen nevettem, aztán mire újra rájuk néztem, már nedves volt az arcom a könnyektől. Most sírtam először, eddig nem éreztem rá késztetést, de most akármilyen rosszul is veszi ki magát, hogy itt hisztizek, jól esett, és a srácok előtt nem is szégyelltem magamat. – Miután hazajöttem Londonba, szakítottam Kellyvel, és elvittem randizni Clairt. A Los Angeles-i csók után újra távolságtartó lett, szóval szinte erőszakkal kellett magammal cipelnem az étterembe. Ott megint felszabadult, csókolóztunk, és ha nem is konkrétan, de elmondta, hogy ő is érez irántam valamit, közben viszont azt hajtogatta, hogy nem lehetünk együtt. Nem értettem, hülye kifogásokat hozott, hogy fiatal vagyok hozzá, meg hogy van egy lánya. De azt nem mondta volna el, hogy történetesen tőlem – tettem hozzá gúnyosan.

Tényleg haragudtam rá, és amikor rá gondoltam, már nem azt éreztem, hogy szeretem, hanem, hogy átvágott, és sosem fogok neki megbocsájtani. Ezen egy kicsit elgondoltam. Furcsa, hogy ilyen hamar változnak a dolgok, és még így az elején mindkét érzést annyira valóságosnak érzem. Mivel számukra nem úgy tűnt, mintha folytatnám a történetet, Liam átvette a szót.

- Amíg ő Clairrel volt, Lara és én vigyáztam a kislányra. Először csak játszottunk, aztán Larissa azt mondta, hogy mindig Harry jut eszébe Elianáról. Elkezdtem figyelni, és be kellett ismernem, hogy tényleg kísértetiesen hasonlít rá. Nemcsak a haja miatt, de a szemöldöke vonala és a szája is. Szóval elkezdtem azzal viccelődni, hogy úgyse tudjuk ki az apja, lehet, Harry az, hiszen emlékeztem, hogy az eljegyzésünkről vele lépett le. Persze én csak poénnak szántam, Lara viszont nem volt hajlandó leszállni a témáról. Sokáig csak csendben gondolkozott, számolgatott az ujjain, aztán megkérdezte Elianától, hogy mikor van a szülinapja, majd halál komolyan rám nézett, és azt mondta, hogy kijön. Hitetlenkedve megráztam a fejem, hogy megint mennyit tud kombinálni, de aztán elültette bennem is a bogarat, és mikor Harry hazavitt, nem bírtam megállni, hogy ne menjek biztosra. Hallani akartam, hogy védekezett, és akkor megnyugodtam volna, ehelyett ugye kiderült, hogy Clair azt mondta gyógyszert szed. Ami viszont lehetetlen, mert akkor Eliana nem foganhatott volna meg abban az időben – mesélte el nekik is, hogy jöttek rá a dologra.

- Haver, nagyon sajnálom – Zayn volt az első, aki megszólalt. Tudtam, hogy mindenki a hogyan továbbra kíváncsi, de nem akartam erről beszélni.

- Mit fogsz csinálni? – kérdezett rá végül Niall. Valahogy sejtettem, hogy ő lesz az, aki a kínosabb kérdéseket is felmeri majd tenni. Sosem zavartatta magát, és ezen magamban jót is derültem, ám kívülről még mindig nem látszott rajtam vidámság.

- Egészen ideáig fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Az biztos, hogy Clairtől nem akarok semmit, képtelen vagyok már benne megbízni. Amiket mondtam neki az utolsó találkozásukkor, hogy csak egy rajongó, aki a hírnévre hajtott, azt csak dühömben mondtam, hiszen most hogy az egész sztorit így egyben láttam, ebben nincs logika. Akkor nem akarta volna megtartani a távolságot. De akkor sem értem az egészet, és megváltoztak az érzéseim is iránta.

- Ő nem akarta ezt elmondani senkinek, hiszen senki nem is tudott róla, nem? Nem hiszem, hogy számított rá, hogy valaha még összefuttok. Aztán megtörtént, ő pedig próbált lelépni Los Angelesbe? – találgatott Louis. – Egyértelmű, hogy nem akart szólni a lányodról, csak beléd szeretett, és nem tudta, hogy tartsa meg a távolságot, és hogy legyen veled egyszerre – okoskodott tovább. Mindannyian bólintottunk, mert egyetértettünk vele, majd azon kezdtünk gondolkozni, hogy akkor miért hazudott nekem, és… csináltatta fel magát. Ugh, ez még gondolatban is rosszul hangzik.

- Az egyetlen, akitől választ kaphatnál az ő – jegyezte meg óvatosan Liam.

- Nem akarok vele beszélni, nem akarom látni – vágtam rá.

- Tudjuk, de egyszer muszáj lesz. Már csak a kislány miatt is – világított rá Zayn, mintha magamtól nem tudtam volna.

- Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy Eliana nem tehet semmiről, és őt tényleg nagyon megszerettem. Egy kis tündér, és rész akarok venni az életében – jelentettem ki. – De nem akarok közben Clairrel is találkozni, ez viszont kivitelezhetetlen.

- Hozd el magaddal a turnéra. Legalább mi is megismerjük – lelkesedett be Niall.

- Nem tudom – ráztam a fejemet. – Szeretném, de az újságban már így is találgatnak, és nem akarom ennek kitenni.

- Majd Paulék elintéznek mindent, hidd el – biztatott Zayn, majd végszóra meg is jelent az említett, és széles mosollyal nyugtázta, hogy sikerült a fiúk irányába megnyílnom.

- Bocsánat, hogy megzavarom a kis kupaktanácsot, de beszéltem Willel – nézett egyenesen rám, én pedig megforgattam a szemem. – Azt mondta iderepül, hogy meg tudjátok beszélni, de nyilvánosságra akarja hozni – jelentette be a rossz hírt. Az egyetlen, amibe nem akartam belemenni az ez volt, szóval kínzottan felnyögtem, hiszen ha Will azt mondja, hogy beszélek, akkor nincs más lehetőségem.