Terhesség

Sziasztok!

Ismételten nagyon szépen köszönöm a pipákat, a kommenteket, és üdvözlöm az új olvasókat. Hozzászólásokra válaszoltam ;) A részhez annyit fűznék hozzá, hogy ígérem, ennél csak jobb lesz, mert ez most elég rosszra sikerült, szerintem. Remélem, nektek azért jobban tetszik majd, mint nekem.

xxx Larissa

***********************************************************

Chapter 2

Másnap reggel, mikor felkeltem, már bántam, hogy lefeküdtem Harryvel. Vagyis tulajdonképpen nem azt bántam, hanem, hogy hazudtam neki, és nem használtunk óvszert. Persze, ha esetleg gyerekem lenne tőle, sose tudná meg, de ettől még elég meredek húzás egy világsztártól teherbe esni. Mégis mit gondoltam, én idióta?

Ideges voltam ebben a hónapban, mert most tényleg nem akartam teherbe esni. Szörnyű volt, hogy teljesen egyedül kellett ezen átesnem, hiszen a biztonság kedvéért senkinek nem beszéltem Harryről, még a szüleimnek se, pedig őket mindig tájékoztattam az apajelöltekről. Nem. Ha esetleg teherbe esek, nem adom meg annak az esélyét, hogy kiszivárogjon. Senki nem fog róla tudni, csak én.

Sose vártam úgy a napot, hogy megjöjjön, mint ebben a hónapban. Mindig pontos szokott lenni, viszont amikor kellett volna, semmit nem találtam a bugyimban. Öt percenként, görcsösen nézegettem, hogy van-e valami jele annak, hogy nem vagyok terhes, de hiába akartam, az elkövetkezendő egy hétben sem jött meg. Csak nekem lehet ekkora szerencsém. Annyira jellemző, hogy mindig minden akkor sikerül, amikor már nem akarom. De még csak mást se tudok hibáztatni, mert ez egyedül az én hibám. Erről csak én tehetek.

Miután biztos voltam benne, hogy nem csak késik a havim, felhívtam a nőgyógyászomat, hogy időpontot kérjek. Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, amiért ilyen hülye voltam. A doki jókedvűen fogadott, ellenben vele én kétségbe voltam esve. Miután elmondtam, hogy miért jöttem pontosan, felfektetett a székbe, és megvizsgált. Örültem volna, ha gyorsan a végére érünk, de ezek a vizsgálatok mindig olyanok, mintha az örökkévalóságig tartanának.

- Gratulálok kismama – szólalt meg végül, mire lecsuktam a szemem, és hagytam, hogy lefolyjon pár könnycsepp. – Remélem, ezek örömkönnyek – mosolygott az orvos.

- Azok – válaszoltam, ám nem teljesen volt igaz. Egyrészt örültem, hiszen megkaptam, amit akartam. Most már a gyermekemet hordom a szívem alatt, csakhogy rossz embertől.

- Négy hetes – tudatta velem, amikor a kezembe nyomta az ultrahang képet. Pontosan tudtam, hogy ennyinek kell lennie, úgyhogy nem lepődtem meg. Még magyarázott valamit arról, hogy mikor kell visszajöjjek, illetve, hogyha valami van, azonnal hívjam fel, majd elhagytam a rendelőt.

Le kellett ülnöm odakint egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Bámultam a kis pontot a képen, és annyi minden átfutott az agyamon, hogy szinte beleszédültem. De végül csak egy gondolat maradt meg: anya leszek!

Bepattantam a kocsiba, és anyáék házáig meg sem álltam. Berontottam a lakásba, és köszönés nélkül támadtam rájuk. Boldogan újságoltam a nagy hírt, immáron mindenféle negatív gondolat nélkül, aminek ők is örültek.

- Ki az apa? Nem is mesélted, hogy találtál egy új férfit – hozta fel apa a kellemetlenebb témát.

- Azt hittem, hogy most sem lesz belőle semmi, szóval nem tartottam fontosnak. Az apja imádnivaló, nagyon rendes, és remélem, hogy sosem tudja meg, mit tettem vele, mert egyáltalán nem érdemli meg ezt – hajtottam le a fejem.

Erre nem mondtak semmit, és nem is volt rá szükség, mert már többször is kifejtették a véleményüket azzal kapcsolatban, amit csinálok. Nagyon jól tudtam, mi a véleményük, és meg is értettem őket, sőt most még egyet is értettem velük, de nem hiányzott volna, ha most tartanának oktatást a becsületességről meg a tiszteletről.

Ha őszinte akarok lenni, ez a kilenc hónap nem volt valami boldog az életemben. Tudom, hogy én vállaltam, hogy apa nélkül, egyedül végigcsinálom, de jó lett volna, ha valaki mellettem áll. Nem úgy, mint a szüleim, és a barátaim, hanem mint egy társ. Rossz volt látni, hogy míg én egyedül járok a vizsgálatokra, addig a többi kismamát a férje kíséri, és boldogan jönnek ki a rendelőből, amikor megtudják, hogy milyen nemű a gyermekük. A terhesség meg ugye fel is erősítette ezek az érzelmeket.

Az ügyfeleimmel türelmetlenebb voltam, de a munkámat ugyanúgy végeztem. Rengeteg gratulációt kaptam, és a „ki az apja” kérdést is megtanultam kezelni. Kaptak egy finomított verziót, miszerint véletlen csúszott be, de egyáltalán nem bánom. Azért azzal mégsem dicsekedtem, hogy felcsináltattam magam. Pedig illett volna felvállalnom a tetteimet.

Amikor anyu terhes volt velem, feljegyzéseket csinált minden pillanatról, amiket imádtam visszaolvasni. Ezt a szokását megtartotta a későbbiekben is, így a gyerekkoromról is mindent tudok, még azokat a dolgokat is, amikre nem emlékeztem magamtól. Úgy gondoltam, ez egy nagyszerű ötlet, és mivel én is örültem, hogy vannak ilyen dolgok összeírva rólam, talán majd az én gyerekem is értékelni fogja, szóval követtem anyukám példáját, és amolyan hónapos feljegyzéseket készítettem.

Július: Még semmit nem érzek, de a tudat, hogy egy apróság növekszik a pocakomban, boldogsággal tölt el. Teljesítettem a feladatom, születésem, létezésem értelmet kapott. Lesz kinek továbbadnom a tudásom, és ha már én nem leszek, egy apró darab mégis marad belőlem a világnak. Viszont rengeteg dolog miatt aggódom. Remélem, minden rendben lesz a kicsivel. Annyi szörnyű dolgot hallottam, és nem élném túl, ha valami baj történne.

Augusztus: Szörnyűek ezek a reggeli rosszullétek. Nem hogy enyhülnének, egyre elviselhetetlenebbek. Van, hogy egész nap nem eszek semmit, mert úgy érzem, kijönne belőlem, így ahelyett, hogy híznék, még fogytam is. Anya próbál etetni, de egyszerűen nem kell, pedig tudom, hogy a magzatnak szüksége lenne rá.

Szeptember: Csillapodott a rosszullétem, most már csak egyes szagokra kap el a hányinger. Ilyen például a kávé, ami eddig a lételemem volt. Felfordul tőle a gyomrom. A hasam már növekszik. A szemfülesebb emberek már észre is vették. Akik ismertek, meglepődtek, de diszkréten kezeltél az információt, miszerint egyedülálló vagyok, illetve gratuláltak nekem. A három hónapos vizsgálaton mindent rendben találtak, szóval egy kicsit meg is nyugodtam.

Október: Már igencsak nehezen boldogulok a hasammal. Azt mondják, nagyobb, mint az átlagos. Fura a fekvés, hason már esélyem sincs aludni. Megérkezett a fokozott érzelmi állapot is. Van, hogy túlontúl boldog vagyok, van, hogy rettenetesen szomorú. Az eredmény lényegében mindig ugyanaz: sírás. Híreket már ezer éve nem olvasok, teljesen felzaklatnak. Egyik reggel arra keltem, hogy mocorog a hasam. Apró rúgások, de ezáltal tényleg tudatosult, hogy egy élő csöppség lakik odabent.

November: Rengeteget mozgolódik mióta először megéreztem. Kellemes és kényelmetlen érzés is egyszerre. Még van helye, így nem okoz különösebb fájdalmat, viszont akárkivel találkozom, mindenki a hasamat szeretné megfogni. Már most imádják, mi fog rá várni, amikor megszületik?

December: Annyira várom már, hogy lássam, hogy néz ki, van-e hajacskája, hasonlít-e rám. Persze, még maradjon odabent, erősödnie kell még, hiszen csak hat hónapos. A hasam sokszor feszül be, de az orvos azt mondta, ez természetes, ha erős fájdalmakkal társul, akkor viszont azonnal keressem fel. Szerencsére erre még nem került sor, remélem, nem is fog. Ebben a hónapban éreztem magam a legjobban. Csak a gyermekvárás öröme kísért, semmi rossz gondolat.

Január: Épp a dokitól jövök, aki szerint kislányom lesz. A szüleimmel már gondolkoztunk pár néven, de még nem jutottunk dűlőre.  Már nagy a hasam, de így sem elég a hely a drágámnak. Rengeteget forgolódik, sokszor úgy érzem, szétrúgja az oldalamat, vagy egy jól irányzott rúgással eltöri a bordámat. Aludni se hagy, de meglepő módon ez csak megnyugvással tölt el. Így legalább tudom, hogy minden rendben van vele.

Február: Már csak két hónap a kitűzött időpontig. Türelmetlen vagyok, de tudom, hogy még bent a helye. Most már tisztán kivehető az ultrahang képen, hogy merre áll a lábacskája, a cuki kis nóziját is láttam már. Egyre kíváncsibb vagyok, hogy néz ki. Mivel már nagyon kényelmetlen, hogy kicsi a hasam a méretéhez képest, várom, hogy leteljen a maradék idő. Ráadásul az utóbbi időben a lábam is elkezdett bedagadni, szóval eljöttem szabadságra, mert már amúgy is nehéz volt sokat állni a nagy hasammal.

Március: Úgy hullámzik a hasam, mint a tenger, amikor vihar tombol rajta. Éjszakánként a legaktívabb, így elég nyugtalanul alszom. A barátaim babaruhákkal leptek meg, és én is kinéztem a bútorokat, ám még nem vettem meg őket. Apának mindent a lelkére kötöttem, így ha kórházba kerülök, és megindul a szülés, ő azonnal intézkedik. Jó, hogy van, akikre számíthatok.