Eliana Carter

Sziasztok!

Megint itt vagyok, és most szerencsére nem is késtem. Az egyetlen apró hibája a résznek, hogy rövid (két és fél oldal), de ebbe nem szerettem volna mást belesűríteni. Ez most szerintem így, a maga kis csodájával bőven elég.

Már 16 feliratkozóm van, ami lehet, hogy másoknak kevés, de nekem így is nagyon sokat jelent. Bízok benne, hogy folyamatosan gyarapodunk majd. A visszajelzésetek alapján, amiből megint nagyon-nagyon sokat kaptam, és ami miatt nem győzök hálálkodni, szeretitek a történetet. Igyekszem a továbbikban is megtartani az érdeklődéseteket. Egyébként a hozzászólásaitokra, ahogy mindig szoktam, válaszoltam is. Viszont szeretnék itt is egy hatalmas KÖSZÖNÖM-öt mondani mindenkinek, aki pipál, komizik, feliratkozik! Ti vagytok a legjobbak:) Akik pedig csendben olvasnak, remélem, nektek is tetszik a történet.

Millió puszi mindenkinek:

Larissa

***************************************************

Chapter 3

Április 10-én, reggel hat órakor keltem fel. Nem tudtam tovább aludni, olyan volt, mintha valami felkeltett volna, de semmi zajt nem hallottam. A biztonság kedvéért körbenéztem, aztán elszaladtam a mosdóba, mert úgy éreztem, hogy a húgyhólyagom azonnal kidurran. Azt hittem, hogy emiatt fáj egy picit a hasam, de mikor a kezemet mostam újra megéreztem a fájdalmat, ezúttal erősebben. A hasamhoz nyúltam, és megvártam, amíg elmúlik a görcs, aztán amilyen gyorsan csak tudtam elsétáltam a telefonig, és tárcsáztam anyát.

- Azt hiszem megindult a szülés – jelentettem be azonnal.

- Öt perc múlva ott leszünk, ne aggódj! – mondta, majd lerakta a készüléket, én pedig leültem a székre, hogy vegyek pár mély levegőt.

Elvileg még három hétig bent kellett volna maradnia, úgyhogy aggódtam, hogy esetleg valami baj van. Amíg anyáékat vártam, felhívtam a nőgyógyászomat, hogy szóljak neki, mire ő megnyugtatott, hogy valószínűleg tényleg a szülés indult meg, és ne aggódjak, pár hét ide vagy oda nem jelenthez problémát. Ezután kicsit nyugodtabb voltam, megnéztem, hogy mindenem össze van-e készítve, közben pedig azon gondolkoztam, miért nem folyt el a magzatvizem.

- Itt vagyunk, kicsim – lépett be anya az ajtón, arcán tisztán látszott, hogy aggódik értem, emellett viszont izgatott is volt.

- Anya, nem kellett volna elfolynia a magzatvíznek? – kérdeztem meg tőle, miközben apa már kifelé terelgetett.

- Nekem egyik terhességnél sem folyt el – nyugtatott meg, aztán felkapta a táskámat, amit már pár nappal ezelőtt összekészítettem, és el is indultunk.

Apa sietve, de a lehető legóvatosabban vezetett, rajtam pedig egyre többször söpört végig a fájdalom. Nem mutattam, hogy mennyire fáj, de néha eltorzuló arcom biztosan árulkodó volt. Anya mellettem ült hátul, és biztatóan szorongatta a kezemet.

Nem mondanám, hogy a következő három óra hamar eltelt volna, ugyanis először megvizsgált a doki, aki szerint nem voltam még eléggé kitágulva, szóval nem kezdhettük meg a szülést. Tizenöt percenként rám nézett, de különösebben semmit nem tudott értem tenni. Apa és anya kint maradtak, amíg én görcsölve feküdtem a szülőszobán, várva, hogy végre elmúljon a fájdalom.

- Hogy vagy? – lépett be újra az orvos. Kedvesen mosolygott rám, amit én is próbáltam viszonozni, de egy újabb erős fájdalom miatt csak egy grimaszra futotta.

- Szeretnék túl lenni rajta. Mennyi idő még? – kérdeztem tőle, bár tudtam, hogy ezt nem tudja megmondani csak úgy.

- Megvizsgállak újra, aztán meglátjuk – válaszolta, majd így is tett. – Most három és fél ujj. Megkapod a beöntést, és utána akkor neki is kezdhetünk – nézett fel rám.

Azon kívül, hogy remélhetőleg hamarosan túl leszek rajta, nem érdekelt már más. Rettenetes volt eddig, és tudom, hogy a neheze még hátra van, de csak az lebegett a szemem előtt, hogy nem sokára láthatom a kislányomat. A tolófájások egyre többször jelentkeztek, és miután minden elkészült, a doki hagyta is, hogy nyomjak. Az ágy szélét szorítottam, hogy csendbe tudjak maradni, hiszen nem akartam visítozni, pedig annyira fájt, hogy legszívesebben ordítottam volna. Mindenkire mérges voltam, akire csak lehetett. Még az orvosra is, pedig ő aztán nem tehetett róla. Két nyomás után éreztem, ahogy a könnyek patakokban folynak végig az arcomon. Ahogy az ágyat markoltam, arra gondoltam, hogy itt kellene lennie velem egy férfinek, aki biztatna, hogy mindjárt vége. Most éreztem a legjobban, hogy mennyire egyedül vagyok, ám ez az érzés a következő görcs után el is párolgott. Nem tudtam semmire gondolni, csak arra, hogy a megfelelő időben nyomjak.

- Még egyet Clair – szólt a doki. – Mindjárt kint van. – Minden erőmet összeszedtem, pedig már úgy éreztem, hogy egy csepp sem maradt, és tettem, amire kért.

Éreztem, ahogy eltűnik a lábam közül a kis test, majd meghallottam a csecsemők jellegzetes sírását. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha minden fájdalmam elmúlt volna. Még mindig folytak a könnyeim, de már nem a szenvedés, hanem a büszkeség miatt. Az én kislányom. A doki elvágta a köldökzsinórt, majd óvatosan a mellkasomra fektette.

- Gratulálok anyuka! Kislány – mosolygott rám, de én csak a fehér, piros és lila színben pompázó kislányomat tudtam bámulni. Nem tudtam szavakba önteni, milyen érzés volt végre a karomban tartani őt, látni milyen, és tudni, hogy pár perccel ezelőtt még az én testem óvta az ő apró testét. Nem maradhatott nálam sokáig, szinte fel se fogtam, hogy tényleg itt van, és már el is vették tőlem.

- Hogy hívják? – kérdezte az ápolónő, mert szerette volna ráírni a karszalagra.

- Eliana Carter – mondtam ki a választott nevet a saját vezetéknevemmel, aztán szomorúan néztem, hogy elviszik a szobából.

- Pihenjen egy kicsit, én értesítem a családtagokat, hogy minden rendben ment – paskolgatta meg a kezemet az orvosom, majd még egyszer gratulált, és magamra hagyott.

Nem sokára anya és apa jelent meg a szobában, arcukon hatalmas mosoly terült el, és mindketten elmondták, hogy mennyire büszkék rám. Amikor befelé jöttek, látták Elianát is, és azt mondták nagyon szép. Nem sokkal később átvittek a szobába, ahol a következő három napot tölteni fogom, de még előtte lezuhanyoztam, annak ellenére, hogy rettenetesen fájt a hasam. Apa az ágyam mellé tette a cuccaimat, majd hazamentek, hogy tudjak pihenni. Miután kimentek, rá öt percre betolták hozzám a kislányomat, így most már megfürdetve, és felöltözve is láthattam. A nővér elmondta, hogy 2955 gramm és 49 cm, illetve hogy a rutin vizsgálatokon mindent rendben találtak, majd ő is pihenést javasolt, és magamra hagyott.

Eliana édesen szuszogott a kiságyául szolgáló kocsiban, és annyira szerettem volna újra megfogni, hogy nem bírtam megállni. Óvatosan kiemeltem a helyéről, és a mellkasomra fektettem. Olyan mélyen aludt, hogy észre sem vette a körülötte történő dolgokat, azon kívül, hogy a pici kezén aprót mozdított, semmit nem csinált. Jó sokáig gyönyörködtem benne, utána viszont már egyre jobban éreztem, hogy nekem is szükségem van az alvásra, így visszatettem az ideiglenes kiságyba, és én is áttértem az álmok világába.

Később, amikor felkeltem, még mindig alig akartam elhinni, hogy van egy gyermekem. Mérhetetlen boldogsággal töltött el, és amikor ránéztem, olyan szeretet öntötte el a szívem, mint még előtte sosem. Rengeteg képet készítettem róla, amiket elküldtem a barátaimnak, majd mosolyogva olvasgattam a gratulációkat. Következő nap aztán egy rakat ismerős jött be látogatóba, akiknek nagyon örültem, de estére eléggé elfáradtam, és vártam, hogy vége legyen a napnak.

Eliana nem volt sokat távol tőlem, csak a vizsgálatokra vitték el, amik hála a jó égnek rendben voltak, így a kötelező benntartózkodás után haza is mehettünk. Anya jött értem, és együttes erővel pakoltuk be a kocsiba a cuccaimat, majd miután a kis pindurit is bekötöttük a gyerekülésbe, elindultunk. Apa azért nem jönni, mert még a szobán végezte az utolsó simításokat. Gondoltam, hogy mindent olyan precízen akar majd csinálni, hogy nem lesz neki elég a három nap. Világéletében mindent a lehető legjobban készített el, legyen szó egy vajas kenyérről vagy egy gyerekszoba berendezéséről. Maximalistasága eredményeként pedig elalélva néztem szét a szobában, amely friss bútorillatot árasztott. A falak bézsre voltak festve, kivéve a plafont, ami makulátlan fehérben pompázott. A bútorok is ehhez a két színhez igazodtak, oldaluk a legvilágosabb tölgyből készültek, a fiókok és szekrényajtók pedig fehérek és sötétbarnák voltak. A kiságyban, aminek a szélén baldachin hullott le, szépen el volt rendezve a paplan és a hozzá tartozó párnácska, és hogy ne olvadjon túlzottan egybe a szoba, a földön kis, kör alakú, lila szőnyegeket terítettek le. Ez, a szoba hangulatából kieső szín, annyira feldobta az egészet, hogy első pillantásra beleszerettem. Csodálatos volt, pont olyan, amilyennek képzeltem.

- Köszönöm apu – adtam egy puszit az arcára, miközben ő az alvó csöppséget tartotta a kezében.

- Ugyan már! Az unokámnak bármit – nézett le rá szeretettől csillogó szemekkel.

- Aha, szóval nem is miattam csináltad – húztam fel az orrom, persze csak vicceltem.

- Sajnálom, mától már nem körülötted forog a világ – nevetett ki, és én is vele nevettem. Tudtam, hogy csak ugratott, szavaiban mégis rengeteg igazság bujkált. Számomra a világot mától Eliana jelentette, és nem számított, hogy mi van velem, az egyetlen, ami igazán fontos volt, hogy ő jól érezze magát.