Találkozás

Már nagyon régóta szerettem volna naplót írni, de valamiért mindig elmaradt ez a cselekvés. A mai napon viszont megismerkedtem egy fiúval, és úgy gondolom, ez a megfelelő alkalom, hogy valójában írni kezdjek a mindennapjaimról. Emlékezni akarok minden pillanatra, és mivel én mindig mindent elfelejtek, le szeretném írni a legapróbb dolgokat is, hogy majd amikor öreg éveiben újra elolvasom, mosolyogva gondoljak vissza ezekre a dolgokra, amik bármilyen hihetetlenek is, velem történtek meg. Tehát, rá is térnék a naplóm első, hivatalos eseményére.

- Szükségem van egy kis szünetre – mondtam a fotósnak, aki megállás nélkül kattintgatta a gépet. Egy új fotósorozaton dolgozunk, és mivel elég nagy mennyiségű anyagot karol fel, már legalább két órája pózoltam a vakufényben.

Eric szerencsére teljesítette kérésemet, így miután még lőtt két képet, szabadjára engedett. Első teendőm a mosdóban akadt, közben próbáltam ellazítani az arcizmaimat, mert úgy éreztem, mintha már alapjáraton is grimaszolnék. A második utam az utca végére vezetett, ahol a kedvenc kávézóm székhelye volt. Imádtam, mert a közelben volt, így az ilyen alkalmakkor mindig át tudtam szaladni, gyors volt a kiszolgálás, így nem késtem el, és nem mellesleg itt kaptam a legfinomabb kávét, amit valaha ittam.

A szünetem összesen húsz perces volt, ám ebbe beletartozott a sminkem és a hajam megigazítása, ezért a fotózáson használt, leopárdmintás miniruhában léptem ki az ajtón, hogy a lehető leghamarabb eljussak a kávézóhoz. Az utca közepén azonban egy kisebb tömeg fogadott, akiken hiába próbáltam átverekedni magam, nem mutattak túl sok együttműködést. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet ott, amiért ennyire visítani és tolongani kell, és amikor megláttam rajongásuk tárgyát, rögtön meg is értettem őket. Bár nem ismertem a férfit, akivel mindenki közös képet szeretett volna csinálni, el kellett ismernem, hogy nagyon lehengerlő látványt nyújtott. Szerettem volna, ha emlékszem majd az arcára, ezért megvártam, amíg a lánysereg nagy része felszívódott, majd odaálltam mellé, megbökdöstem a vállát, hogy én is szeretnék egy képet, mire a telefonom kamerájába nézett. Amint elkészült a kép, végigmért a szemeivel, és elégedetten nyugtáztam, hogy tetszik neki a látvány.

- Szép ruha – közölte velem, még mindig engem fixírozva. – A viselőjéről ne is beszéljünk – fűzte még hozzá előbbi mondandójához, amit mosolyogva megköszöntem, aztán megláttam a telefonom sarkában, hogy mennyi az idő, és szörnyülködni kezdtem.

- Nem lesz időm kényelmesen meginni a kávém – mondtam ki hangosan a gondolataimat, aztán gyorsan folytattam tovább az utamat. Már csak pár méter, és oda is érek.

- Meghívhatlak esetleg? – kiabált utánam a szívdöglesztő pasi, mire újra megálltam. Felé fordulva bólintottam egyet, ő pedig mellém szegődött.

- Az az igazság, hogy nincs túl sok időm. Egészen pontosan van öt percem – magyaráztam neki, miközben ő előreengedett az ajtóban.

- Pont elég arra, hogy megtudjam a neved és a telefonszámod – kacsintott rám, kezét a derekamra tette, és a pulthoz vezetett. Először a szívélyesen mosolygó eladónak szerettem volna elmondani, hogy miért jöttem, és csak utána reagálni az előbbi megjegyzésére, de rá kellett jönnöm, hogy a mai mosoly nem nekem, hanem a társamnak szól.

- Ne haragudj, őszinte leszek, de fogalmam sincs, hogy te ki vagy – sandítottam rá. – Csak gondoltam egy ilyen sármos férfival nekem is kell közös kép. Úgyhogy, ha megkérlek, elárulod, hogy miért bámul mindenki, és miért örülnek neked jobban, mint nekem? – döntöttem oldalra a fejem kíváncsian. Először döbbent arccal bámult rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy a kérdésem komoly volt-e vagy csak szórakoztam, aztán végül válasz helyett kérdést tett fel.

- Tényleg nem tudod, hogy ki vagyok? – Miután értetlenül megráztam a fejem, végre bemutatkozott. – Liam Payne.

- Larissa Taylor – mondtam ki én is a nevem. – Mit csinálsz, amiért ismernek? – tettem fel következő kérdésem, miközben végre megkaptam a kávémat. Nagy szükségem volt rá, hogy az elkövetkezendő időszakban ne aludjak el a kanapén.

- One Directionről hallottál már? – húzta össze a szemöldökét.

- Persze, de hogy jön ez ide? – Kérdésem után csak jelentőségteljesen nézett rám, mire végre megvilágosodtam. – Ja, hogy tag vagy – csaptam a homlokomra. – Bocsánat a lassú felfogásért, de már két órája csak nézek a kamerába, és nagyon álmos vagyok – magyarázkodtam.

- Miért, mit csináltál? – kérdezett vissza, nekem viszont most tényleg nem volt időm csevegni. A pénztárcámból elővettem egy névjegykártyát, és elé csúsztattam.

- Ha gondolod, valamikor máskor elmesélem, most viszont sietnem kell, mert el fogok késni – mondtam neki. Nem esett nehezemre úgymond randira hívni, mert már a kezdetek óta ilyen vagyok. Ha valaki tetszik, nem ódzkodok a kezdeményezéstől, mert mindig attól tartok, hogy valami igazán jót szalasztok el a félénkség miatt.

- Amint lesz időm, csörgök – ígérte meg, majd adott egy puszit az arcomra, és utamra engedett.

Sietős léptekkel indultam vissza, mert már így is pár perces késésben voltam. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy senki nem vette olyan szigorúan a beosztást, ezért ennyi belefért. Amikor megérkeztem, engedelmesen a sminkes keze alá ültem, aki pár pillanat alatt felfrissített, átöltöztem a következő ruhába, amit viselnem kellett, és újra modellé változtam.

A kávé és Liam arcának felidézése sokat segített abban, hogy jókedvűen teljen el a nap többi része.

Nos, ennyi lenne a mai napom. Kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek Liamről. Szerintetek nem fogok ráfázni vele? Érdekel mindenki tanácsa, szóval ne fogjátok vissza magatokat!

xxx Larissa