Szerződés

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt is van a következő, vagyis a 17. fejezet. Ehhez a számhoz annyit azért hozzáfűznék, hogy az egész történetet 15 részesre terveztem... hát igen. Ember tervez, Isten végez vagy mi a szösz :)

Az 16.-hoz köszönöm a visszajelzéseket, már kedden válaszoltam az összes hozzászólásra, illetve a keddi novellánál is örültem, hogy összegyűlt egy jó pár pipa. Oda nem igazán írtatok, de remélem, azért tetszett az a kis kitérő is. Most nem rizsázok többet, mert különben elmennék egy olyan irányba, hogy szerintem mennyire nem jó ez a fejezet, és hogy én személy szerint ezt most nem szeretem... de nem akarlak ilyesmivel befolyásolni titeket. Remélem, nektek majd tetszik, és akkor talán én is elégedett leszek vele. :)

A részeket ezentúl péntekenként fogom hozni, mert ilyenkor van a legtöbb időm blogolni, meg javítgatni még a történeten.

Jó olvasást, és véleményezzetek, mert nagyon érdekel, hogy mit gondoltok! Illetve írjátok meg azt is, hogy tetszenek az új 1D számok!! :D :*

xxx Larissa

Chapter 17

Kopogásra, jobban mondva dörömbölésre ébredtem. Azt hittem, beszakad az ajtó, annyira verte valaki. Miközben az ajtóhoz csoszogtam ránéztem az órára, mert már azt hittem, hogy elaludtam és az az idióta Will ilyen türelmetlen, de nem mert még csak egy volt.

- Jövök már – motyogtam csak úgy magamnak, hiszen ajtón keresztül nem hallhatta, Elianat meg nem akartam felkelteni a kiabálással.

Amikor kinyitottam az ajtót szélesen elmosolyodtam. Hiába tudtam, hogy most is ugyanolyan ellenséges lesz, mint a telefonban, örültem, hogy látom.

- Bejössz? – kérdeztem tőle, miközben próbáltam eltüntetni az arcomról a boldogság jeleit, hiszen elég rosszul nézhettem ki az ő komor arcával szemben.

- Igen – válaszolta, majd beljebb sétáltunk. – Eliana? - nézett szét.

- Alszik – válaszoltam, mire halkabban kezdett beszélni, hogy ne keltsük fel.

- Hogy vagy? – próbáltam érdeklődni.

- Nem beszélgetni jöttem – tört le azonnal. – Csak Elianát akartam látni, és elmondani, hogy mire számíts Willtől.

- Pedig nekünk is kéne beszélgetni erről-arról.

- De nem akarok – Soha ilyen ellenséges nem volt még. Furcsa volt látni, hogy a mindig mindenkihez kedves srác ennyire rideg is tud lenni. A legrosszabb pedig az volt, hogy én váltottam ki belőle. – Will nem akarja, hogy a média találgasson, mert szerinte az sokkal rosszabb lenne. Azért akar velünk beszélni, hogy mit kell mondanunk – vázolta fel a dolgokat.

- Könyörgöm Harry, ha én nem is érdekellek, legalább Elianát ne tedd ki ennek! – néztem rá esdekelve. Nem akartam, hogy úton-útfélen valami újságíróba kelljen futnunk. Egy normális, átlagos életet akartam a lányomnak, nem azt, hogy ne tudjon elmenni a játszótérre, mert zaklatják.

- Szerinted én ezt akarom? – nevetett ki rosszindulatúan. Ez határozottan nem az igazi Harry, ő még csak megjátszani se tudná ezt a stílust, vagy de?

- Ha nem akarod, tegyél ellene! – szóltam rá ingerülten.

- Nem tudok – jelentette ki egyszerűen.

- Mi az, hogy nem tudsz? Ki keresi a pénzt? Ő vagy te? Megmondod neki, hogy nem úgy lesz, ahogy ő akarja és ennyi. Mit tud csinálni, ha nem vagy hajlandó beszélni? Megkínoz? – Egyre idegesebb lettem, úgyhogy csak mondtam neki, ami eszembe jutott.

- Ne velem veszekedj, nem én tehetek róla. Te csináltad ezt az egészet – tárta szét a karjait.

- És akkor ez azt jelenti, hogy keresztbe teszel nekem? Meg a lányodnak?

- Mondom, hogy nincs beleszólásom – rántotta meg a vállát.

- Mert nem is érdekel – ráztam meg a fejem elképedve. – Mi van veled? Nem vagy önmagad.

- Talán mert amit eddig önmagamról hittem, nem volt igaz? Mert én bizony nem tudtam, hogy apuka vagyok… talán az egész jellemem csak valami más volt. Nem én. Honnan tudhatnám? Lehet, hogy holnap jön valaki, és mondd még valamit, amit nem tudok magamról. Aki voltam, nincs. Soha nem is létezett – beszélt indulatosan, én pedig csak megrökönyödve hallgattam.

- Mami, hol vagy? – szakította meg Eliana hangja a beszélgetést.

- Kint, gyere – jeleztem neki, mielőtt még megijed, hogy egyedül van. Nagyon nem szereti, ha bejelentés nélkül eltűnök mellőle.

Álmosan botorkált hozzám, szerintem észre se vette, hogy Harry is itt van, és a vállamra hajtotta a fejét. Nagyon nehéz volt, ahogy elhagyta magát, de tartottam, és közben még mindig Harryt néztem mérgesen. Elianára kapta a szemét, és őt kezdte bámulni. Tekintete ellágyult, nekem pedig eszembe jutott, hogy most látja először úgy, hogy tudja a saját vére.

- Részt akarok venni az életében. Szeretnék az apja lenni, de veled nem akarom tartani a kapcsolatot, csak amennyire szükséges – suttogta maga elé, de tisztán értettem.

Egyszerre öntött el a melegség, és szakadt meg a szívem. Ez az a Harry, akit megismertem, aki fel akarja nevelni a lányát, akkor is, ha ilyenek a körülmények, viszont fájt, hogy engem nem kíván az életébe.

Nem mondtam semmit, egyrészt mert nem tudtam, másrészt Ellienek végre feltűnt, hogy Harry is velünk van, és azonnal átült az ő ölébe. Nem kellett sokáig néznem, ahogy szorosan öleli Elianát, éreztem, hogy a könnyeim azonnal előtörnek. Felálltam, és ott hagyva őket a hotel folyosójára léptem. Nem akartam messzire menni, és nem is jutottam volna, mert alig láttam a könnyeimtől. Eddig is tudtam, hogy hiba volt az egész baba projektes tervem, de valamiért elhittem, hogy kivitelezhető. Most jöttem rá először, hogy mekkora hibát követtem el. A lányom apa nélkül nőtt volna fel, ha Harry nem így dönt, pedig egyértelműen látszik rajta, hogy hiányzik neki egy apakarakter. Nem hiába jön ki olyan hamar a férfiakkal. Harryt is azonnal megszerette. Harrynek pedig irtózatosan fontos lehet a család, hiszen miért vállalná Elianát, ha nem így lenne? Én pedig elvettem tőle annak a lehetőségét, hogy tökéletes apa legyen. Ráadásul még az önmagában való hitét is sikerült lerombolnom.

Leültem a fal mellé, és ott kínoztam tovább magam a gondolatokkal, egészen addig, amíg nevetést nem hallottam a folyosó végéről. Idegesen töröltem meg az arcom, nem akartam, hogy akárki is lásson, esetleg megkérdezze, mi a bajom. Ahogy közeledtek, felismertem a két hangosan nevető egyént. Az egyik Liam volt, a másik pedig a szőke bandatag. Ők hiányoztak nekem! Vajon mit gondolhatnak rólam? Biztos mindenki Harry pártján áll, hiszen végül is ő az áldozat, és én vagyok a főgonosz. A térdemre hajtottam a fejem, hátha nem ismernek fel, de nem volt szerencsém.

- Szia, hol van Harry? – álltak meg előttem. Kelletlenül emeltem fel a fejem, ezzel láttatva kisírt szemeimet.

- Bent – mutattam az ajtóra, ők pedig elindultak felé. Mielőtt beléptek, a szőkeség tétován megtorpant, felém pillantott, de végül követte Liamet.

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, hátra hajtottam a fejem, és erőt gyűjtöttem a felálláshoz. Kerestem egy nyilvános mosdót az emeleten, hogy ne így menjek vissza a szobába, majd miután rendbe tettem egy kicsit az arcom, a nagy tükörbe szemezni kezdtem magammal.

- Idióta – illettem magam egy kedves jelzővel, majd a szobámhoz sétáltam.

Amikor beléptem, mindenki felém nézett, de egyedül Eliana látott szívesen, legalábbis ahogy az arcokról leolvastam.

- Harry azt mondta, hogy hívjam apának – újságolta lelkesen.

- Akkor hívd úgy – mosolyogtam rá. – Nem vagy már álmos? – figyeltem továbbra is rá, kizárva a többi, szobában tartózkodó személyt.

- Nem. Mit csinálunk most? – csúszott le Harry öléből, és megállt előttem.

- Eszünk, aztán nekem lesz egy kis dolgom, addig te játszol majd – beszéltem meg vele gyorsan.

- Lou vigyáz rá, amíg Willel leszünk – szólalt meg Harry, mire kénytelen voltam ránézni.

- Ki? – kérdeztem vissza.

- A fodrászunk, neki is van lánya – válaszolta.

- Mi sem találkoztunk még – lépett hozzám a szöszi, majd Niall Horan néven bemutatkozott.

- Mi most megyünk – állt fel Liam, őt követte Harry is, majd mind a hárman Elianának integetve távoztak.

Miután magunkra maradtunk, megfésültem Ellie haját, mert a göndör tincsei úgy néztek ki, mintha már legalább egy hónapja nem láttak volna fésűt, aztán lementünk az étterembe, és rendeltünk egy kis rántott húst. Kitettem az asztalra a laptopomat és az e-mailjeimre kezdtem válaszolgatni, miközben magamnak és Elianának vágtam a falatokat. Komolyan, néha örülnék egy harmadik kéznek.

- Szia – ült le az asztalnál lévő harmadik, üres székre egy hosszú szőke, sőt inkább már fehér hajú nő. – Lou Teasdale vagyok – nyújtotta felém a kezét, ugyanis értetlen arccal bámultam rá, vajon honnan ismerjük egymást. – A fiúk fodrásza vagyok – pontosított, hiszen valószínűleg látta, hogy a neve sem segített sokat.

- Ja – világosodtam meg. – Clair Carter, ő pedig Eliana – pillantottam a lányomra.

- Úgy látom, elkél egy kis segítség neked – intézte szavait hozzám. – Szeretnéd, hogy vágjak neked husit? – nézett Elianára, aki a villájával lökdöste az ételt.

- A mami vág – felelte megszeppenve.

- De ő is szeretne enni, én viszont ráérek – magyarázta neki, én pedig épp meg akartam szólalni, hogy nem kell segíteni, megoldom magam is, de Eliana felé tolta a tányérját, úgyhogy végül csendben maradtam.

- Te fogsz vigyázni rá, amíg a menedzserrel beszélünk, ugye? – kérdeztem tőle. Ha már így alakult, legalább egy kicsit megismerem, mielőtt rábízom a lányom.

- Igen. Nekem is van egy lányom, Luxnak hívják, hét éves, és biztos imádni fogja Elianát, mert állandóan egy kistesóért nyaggat – mesélte mosolyogva, közben pedig etetni kezdte a kis göndörkét.

- Köszönöm a segítséget – mondtam neki a hálásan, amikor végeztem az ebéddel. Jóllakottan dőltem hátra, és a laptopomat is összecsuktam, mert sikerült minden fontos dolgot elintéznem.

- Ó, ugyan. Amúgy szerintem siess, mert már két óra van, és Will nem tolerálja a késést – figyelmeztetett, mire én ijedten néztem az órámra. Jó sokáig ültünk itt! – Ne aggódj, vigyázok Elianára. A 206-os szobában leszünk, ha végeztél, gyere oda nyugodtan – mosolygott rám kedvesen, mire én felpattantam a helyemről, adtam Elianának egy puszit, és rohantam is.

Will már a szobám előtt toporgott, és lenézően nézett végig rajtam, amikor végre odaértem. Nem értettem, hogy miért viselkedik ennyire fölényesen, még Harry se volt itt, szóval nem csak én késtem. Amikor aztán a hiányzó emberke is megjelent, kaptunk egy közös fejmosást a pontosságunkért, majd végre befáradtunk a szobába, és a nappaliba helyet is foglaltunk. A menedzser felvázolta gyorsan a helyzetet, hogy történt ez az egész, majd miután mindketten helyeslően bólintottunk, belekezdett a terveibe.

- A média már most túlzottan felkapta a témát, és az, hogy most Clair itt van, még nagyobb érdeklődést fog kelteni. Esélytelen, hogy megússzátok kisebb újságcikkekkel, ez nem fog leülni, szóval összehívtam egy zártkörű konferenciát, ahol szépen elmondjátok az igazságot – dőlt hátra elégedetten.

- Nem beszélek – jelentettem ki összeszűkített szemekkel.

- Mi? Már meg is szervezted az egészet? – kezdett el velem egyszerre beszélni Harry.

- Nincs választásotok – szakított félbe minket, mire még mérgesebb lettem.

- Miért? Mit tud csinálni, ha nem beszélek? Egyszerűen nem vagyok hajlandó megszólalni, na, akkor mi van? – támadtam rá idegesen. Nem vagyok hajlandó belemenni.

- Akkor beszélek én, és a menedzser szava ugyanolyan hiteles, mint az előadóé – rántotta meg a vállát.

Nagyon jól tudta, hogy már csak a viselkedésével is az őrületbe kerget. A szívem kétszer olyan gyorsan vert, mint ahogy kellett volna, és éreztem, hogy az arcom is vörösödik az idegességtől. Legszívesebben felálltam volna, és egy marha nagyot lekevertem volna neki, igazából nem is tudom, mi tartott vissza. A másik személyt, akit ugyanebben az ellátásában részesítettem volna, azt a mellettem ülő Harry volt, aki belenyugodva ücsörgött a fenekén. Miért csinálják ezt velem?

Viszonylag sokáig csak meredtem rájuk, mondani akartam valamit, de éreztem, hogy esélyem sincs. Bármit mondok, már csak rosszabbul jövök ki belőle, és akármit is csinálok végül úgyis ez az öltönyös majom fog nyerni. Harry az ölében összekulcsolt kezeit bámulta rezzenéstelen arccal, én pedig dolgoztattam az agyam.

- Miért nem mondhatjuk azt, hogy egy távoli családtag vagyok, vagy egy régi barát. Harry pedig vigyáz Elianára néha – tártam fel nekik újabb ötletemet, ami Willből egy jóízű nevetést váltott ki, Harry meg sem mozdult. Kezdtem attól tartani, hogy kővé dermedt.

- Te tényleg szeretsz hazudozni ugye? – kérdezte egyszerűen Will, mire én körülbelül csak tátogni tudtam. Szótlanságomat látva, inkább visszatért az eredeti témához. - Turné alatt? Senki nem fogja bevenni, hogy egy ilyen elfoglalt ember vigyáz valaki gyerekére – rázta meg a fejét. – Felesleges próbálkoznod, egyik sem jó ötlet. Az igazságot mondjuk, és kész – szögezte le, majd elém csúsztatott egy A4-es lapot.

Undorodva néztem a lapra, és a mellette heverő tollra. Jó, hogy arról nem írunk szerződést, hogy mióta itt vagyok, hányszor használtam a mellékhelyiséget. A tehetetlenségtől mérgesen olvastam át az egész hülyeséget, ami magába foglalta, hogy ezen az egy interjún kívül, nem nyilatkozom senkinek, illetve, hogy ferdítünk egy kicsit az igazságon Harry javára, azaz eddig is tudott a gyerekről, és érdeklődött is iránta, de nem volt időnk találkozni, így idáig kimaradt a gyereknevelésből.

- Fordulj fel – néztem Will szemébe, miközben felé csúsztattam az aláírt papírt.

- Megtehetem, de attól még nem fog megváltozni semmi – reagálta le higgadtan. Miből van ez az ember? Csupa érzelemmentes sejtből? Valaki legalább egy negyed szívvel megdobhatta volna.

Novella

Sziasztok!

Keddre, azaz holnapra ígértem nektek a következő Baby Projectes részt, viszont már most tudom, hogy nem fogok vele elkészülni. Hosszú hétvégém volt, nagyon sajnálom, viszont szeretnélek egy rövid kis szösszenettel vigasztalni titeket. Ez egy kicsit más, mint amit megszokhattatok tőlem, hiszen eddig az esetek nagy többségében kerültem az ilyen nemű dolgok részletes leírását. Kell a változatosság, vagy mi a szösz. Ezt most nem a romantikára vágyóknak ajánlanám, de mindenkinek, aki szereti Niallt, és elmúlt 18 éves. (Figyelmeztetés megvolt, innentől nem az én felelősségem:P)

A történet következő része pénteken érkezik, addig is egy kis türelmet kérek tőletek, és olvassátok szeretettem a következő novellát.

xxx Larissa

UI: Az ötletelésben segítségemre volt barátnőm, Kriszti. Nagy köszönet érte <3 Illetve a képért is mozgósítottam a népet, szóval a tökéletes kép keresésért is nagy köszönet azoknak, akik segítettek. Tudom, nagyok az igényeim. ;) xx

Rendelés

- Akkor ezeket kéne kiszállítani – mondta a munkatársam.

Kellett egy kis pénz, mert szerettem volna félretenni, illetve néhány fontos dolgot megvenni magamnak, úgyhogy egy kis időre a Nando’s szolgálatába álltam, ahol házhozszállítás volt a feladatom. Nem mondanám, hogy kifejezetten rossz meló lett volna, hiszen megvoltak a maga előnyei, például, hogy nem voltam összezárva mindig ugyanazokkal az emberekkel, így nem utáltam egyik kollégámat sem, és vezetés közben még gondolkodni is tudtam erről-arról, de azért nem mondanám, hogy ez volt az álom melóm. A folytonos autókázás elég unalmas tudott lenni, még akkor is, ha a rádiót hangosan bömböltetve egy kis énekléssel, és némi tánccal próbáltam feldobni.

Ma is ez történt, bár az elég sokat segített a hangulatomon, hogy ez volt az utolsó fuvarom. A Nando’s logójával felmatricázott kocsival megálltam a kapott cím előtt, kikapcsoltam a zenét, közben pedig dudáltam egyet, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Kiszálltam az autóból, de még senki nem jött ki, úgyhogy becsengettem, majd amíg vártam, hogy a vélhetően éhes egyén kijöjjön, én kivettem az ülésről az ételt. Egy hadseregnek is elég lett volna a rendelés, úgyhogy arra gondoltam esetleg egy kisebb buli lehet itt.

- Hello – köszönt nekem a szőke srác, amikor kilépett az ajtón. Tekintetével pofátlanul végigmért, még csak elrejteni se akarta, én pedig annyira zavarba jöttem, hogy visszaköszönni is elfelejtettem. – Hogy hívnak? – kérdezte, mire én összeráncolt homlokkal néztem rá.

- Daisy vagyok, miért?

- Csak azért, hogyha legközelebb rendelek, meg tudjam mondani, hogy ki szállítsa ki a kaját – kacsintott rám, aztán közelebb lépett, egy kisebb illatfelhőt lökve felém. Nem értettem, mit akar, de aztán elégedetten elmosolyodott, hiszen tisztában volt vele, hogy mennyire megzavart. – Na, meg akarod tartani a csirke szárnyakat vagy ideadod végre? – emelte meg a kezét a zacskó felé, ügyelve arra, hogy biztosan hozzámérjen a keze.

Legszívesebben helyben felpofoztam volna magam, amiért ennyire hülyén viselkedtem. Rendben, hogy jól nézett ki, nagyon sármos volt, és az illata is bódító, de túlságosan tisztában van az adottságaival, én pedig nem fogom adni alá a lovat.

- Nekem aztán nem kell – nyomtam a kezébe durván, miközben közöltem vele, hogy mennyibe fog neki fájni.

- Tudod ez elég sok kaja, segíthetnél elfogyasztani – kukucskált bele a szatyorba, majd mélyet szippantott belőle.

- Szerintem meg egyed csak meg egyedül, úgyis rád fér – néztem rá vékony lábaira, amiken világoskék farmer feszült.

- Igazad van, és amúgy is a lelkemre venném, ha miattam tűnne el a tökéletes alakod – simított végig az oldalamon, mire végigfutott a hátamon a hideg, ezzel libabőrt varázsolva a kezeimre.

- Jól van, elég lesz – szóltam rá, hogy hagyja abba a zavarba hozásomat, majd a pénzzel a kezemben a kormányhoz igyekeztem.

- Nagy kár, hogy nem maradsz, pedig lenne, mit megmutatnom – jegyezte még meg mielőtt bevágtam az ajtót, és elhajtottam.

Teljesen felkavart ez a találkozás vele, ugyanis szörnyen rossz gondolatokat ébresztett fel bennem. Majdnem elhajtottam a munkahelyem mellett, ugyanis éppen azt képzeltem el, ahogy a karjaival átfogja a derekam, és ajkaival a nyakamon játszik. Én esküszöm, hogy ki akartam zárni ezeket a gondolatokat, de akármilyen erősen is próbáltam, nem tudtam.

- Van egy rossz hírem Daisy – fogadott odabent a főnököm, amikor le akartam adni a kocsi kulcsát. – Menned kéne még egy kört – tette le a pultra a következő adag becsomagolt ételt, mellé pedig egy lakcímet csúsztatott. Sóhajtva vettem fel mindkettőt, aztán visszasiettem a kocsihoz, hogy újra útra keljek. Dühösen néztem a megadott címre, hiszen ugyanaz volt, ahonnan az előbb eljöttem, majd a fejemet rázva, indultam el.

- Nahát Daisy, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátlak – lépett ki a kapun fölényesen mosolyogva.

- Szórakozol velem? Az előbb annyi kaját hoztam, hogy két napig tudtam volna enni, és most még egyszer ugyanannyit rendelsz? – forgattam meg a szemeimet.

- Muszáj vagyok, mert hát rám fér – mutatott végig magán. – Amúgy is, még bízom benne, hogy valahogyan be tudlak csalni – döntötte oldalra a fejét, és a mellkasomról a szemembe nézett. Nyeltem egy nagyot, és igyekeztem a számlára koncentrálni, mielőtt megint rájön, hogy teljesen nyert ügye van nálam.

- Én abban bízok, hogy kifizeted a cuccot, én pedig végre hazamehetek – jegyeztem meg epésen.

- Ez egészen úgy hangzott mintha valami drogot vennék tőled. Szexi rossz kislány – kacsintott rám, ezzel teljesen felidegesítve. Nem voltam hajlandó válaszolni, úgyhogy miután csak farkasszemet néztünk egymással, inkább megszólalt. Épp időben, mert lehet, hogy fél perccel később már az úton feküdtem volna, miután a térdeim cserbenhagytak. – Oké, ha nem, hát nem. Hamarosan újra találkozunk – húzta mosolyra csábító ajkait, majd fizetett, és besétált a házba.

Fújtatva ültem vissza a kocsiba, egyrészt azért, mert a pofátlansága annyira felidegesített, másrészt azért mert ugyanez teljesen beindított. Örültem, hogy most már végre tényleg hazamehetek, mert mindenképp ki kellett ürítenem a fejem. Lehet, hogy el kéne mennem bulizni, vagy ilyesmi, hogy egy kicsit lenyugodjak.

A főnököm tekintete már akkor nem tetszett, amikor beléptem az étterembe, és aztán amikor egy újabb rendelést csúsztatott elém, nem is volt kétségem afelől, hogy még mindig nem mehetek haza.

- Nem tudom, mi van abba a házban, de biztos jó sokan lehetnek, ha ennyit rendelnek. Te pedig meg vagy dicsérve, ugyanis a fiatalember kifejezetten téged kért, szóval biztosan elégedett a munkáddal – magyarázott nekem, de én már szinte nem is hallottam.

Azt tervezgettem, hogy fogok neki jó alaposan beolvasni, és a tudtára adni, hogy velem nem fog szórakozni. Már haza akartam menni, és az ő idióta egója miatt még mindig a céges kocsival kell rónom a köröket. Hát el ne higgye, hogy majd én ezt szó nélkül fogom tűrni.

- Nem sokáig lesz az a széles vigyor az arcodon – motyogtam magamnak, miközben kiszálltam. Már a kapuban állt, kezeit a zsebébe dugta, vállát a kerítésnek támasztotta, és arcán elégedett mosoly ült. Tudta, hogy mikorra fogok ideérni, és mintha számított volna a dühkitörésemre is. – Itt van a hülye kajád, remélem, félrenyeled – nyomtam a mellkasához a zacskót, mire az hangosan zörögni kezdett.

- Hé-hé, cica, nyugalom – nevetett ki.

- Örülök, hogy jól szórakozol a nyomoromon. Már két körrel ezelőtt otthon lehettem volna, de valami idióta folyton rendelt még valamit, pusztán szórakozásból – mutogattam neki. – Nem tudom, mit képzelsz te… - lendültem bele újra, de egy csókkal elhallgattatott. Erőszakosan nyomta a száját az enyémnek, én pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy elnyomjam magamtól. Amikor elhajolt, újra belekezdtem volna a hangoskodásba, de egy szemforgatás kíséretében felsóhajtott, majd elkapott a derekamnál és a kerítésnek nyomott. Száját újra az enyémre tapasztotta, és nyelvével addig törte magának az utat, amíg végül szét nem nyíltak ajkaim. Azonnal vad táncot kezdett lejteni meleg és selymes nyelvével, én pedig nem bírtam túl sokáig mozdulatlanul állni. Jól esett, amit csinált, úgyhogy elkaptam a tarkójánál és már-már erőszakosan húztam magamhoz.

Belenevetett a csókunkba, majd lenyomta a kapu kilincsét, amitől elvesztettem az egyensúlyom, ugyanis annak támasztottam a hátam. Ugyan másik kezével megtartott, azért én mérgesen néztem rá, aztán újra lecsapott az ajkaimra, miközben folyamatosan lépkedett előre, ezzel engem a bejárati ajtó felé tolva. Lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy oda taszigáljon, ahova akar.

- Lépcső – duruzsolta a fülembe, de annyira a hangszínére koncentráltam, hogy nem fogtam fel, mire figyelmeztetett. Felsikkantottam, és a vállába kapaszkodva próbáltam visszanyerni az egyensúlyom. – Én szóltam – jegyezte meg jót derülve szerencsétlenségemen.

- Díjaznám, ha befognád – morogtam neki, aztán megfordultam, hogy felsétáljak a lépcsőn. Valamiért úgy éreztem, háttal, a szöszivel csókolózva, hamar kitörtem volna a bokám.

- Attól félek, egyedül nem megy. Neked kell elhallgattatnod – húzott maga után, majd becsukta az ajtót, és a kajával teli zacskót kettőnk közé emelte. – Nem vagy éhes?

Megforgattam a szemem, és kivettem a kezéből a kaját, majd nemes egyszerűséggel a földre raktam. Ujjaimmal elkaptam fehér pólóját, és rántottam rajta egyet, ezzel elérve, hogy nekem tántorodjon. Kezével megtámaszkodott a fejem mellett, hogy ne passzírozzon neki a falnak, a másikkal végigsimított a nyakamon, és félre söpörte a hajamat, hogy szájával kényelmesen vehesse birtokba. Először csak élveztem, amit csinált, aztán nem bírtam parancsolni a kezeimnek, többet akartam belőle. Pólója alá csúsztattam a kezeimet, és ujjaimmal végigszántottam puha bőrén. Minimálisan eltávolodott, amíg kibújt a felsőjéből, és hagyta, hogy gyorsan végigfutassam a testén a szememet. Elégedetten hümmögtem egyet, aztán előre léptem, a mellkasánál fogva a falnak toltam, és elkezdtem felfedezni a felsőtestét. A hajamba túrva élvezte, amit vele műveltem, és a száját elhagyó néhány sóhaj is arról biztosított, hogy jól esik neki, ahogy a nyelvem a bőrét érinti.

Nem sokáig maradt türelmes, megfogta a pólóm alját, és egy határozott mozdulattal megszabadított tőle. Kezét végighúzta a melltartó által láttatni engedett domborulataimon, majd ujjai útját szája is bejárta, miközben igyekezett megszabadítani a fehérneműtől. A zavaró ruhadarab kettőnk közé esett le, a lábfejével kicsit arrébb rúgta, de sokkal több figyelmet fordított kebleim kényeztetésére, mint a kis fehér anyagra.

- Rohadtul akarlak – nézett a szemembe. Gyönyörű kék szemei nem hagyták az enyémeket szabadulni, úgyhogy amíg ő egy kicsit megállt mindenféle cselekvésben, én neki dörgöltem a csípőmet az övének. – Nem lett jobb – markolt bele a fenekembe, aztán hirtelen megfordította, és hátulról ölelt át.

Fejemet hátrahajtottam a vállára, és a karját szorongattam, amikor ruhán keresztül kezdett el simogatni. Felszisszent, ahogy körmeim a bőrébe mélyedtek, és mivel nem akartam neki szándékosan fájdalmat okozni, megpróbáltam uralkodni magamon.

- Menjünk beljebb – kért, én pedig el is indultam.

Kicsit nehézkesen haladtunk előre, ugyanis nem lazított a szorításán, így hátulról nekem tapadva, a vállamat csókolgatva lépkedett mögöttem. Fogalmam se volt, merre megyünk, de ő határozottan irányított a lépcső felé.

- Mi a neved? – kérdeztem tőle elhaló hangon. Zavart, hogy nem tudom, hogy hívhatom, ugyanis ő még mindig nem mutatkozott be.

- Niall a név, amit kiabálnod kell – súgta a fülembe. Anélkül is tudtam, hogy mosolyog, hogy hátranéztem volna rá.

Végül sikerült eljutnunk az emelet egyik szobájáig, ahol aztán egyik kezével elengedett, és kitárta előttem az ajtót. Később az nyitva is maradt, mert azonnal az ágy felé iramodtunk. Normális esetben körbe néztem volna, de most valahogy nem érdekelt semmi más, csak Niall. A puha ágyneműbe lökött, aztán fölém mászott, és egy akaratos csókban részesített. Ujjaival a nadrágom gombját piszkálta, és én is ugyanezt tettem az övével. Végül én voltam az első, akiről lekerült a farmer, de rögtön utána felállt, és a sajátját is lerángatta. Feltérdeltem az ágy szélén, és úgy figyeltem sietős mozdulatait. Felnevettem, amikor majdnem elesett a nadrágja egyik szárában, de végül sikerrel járt, én pedig azonnal visszahúztam magam mellé. Megszabadítottam a boxerétől is, mert nem tűnt már túl kényelmesnek, ám mielőtt eleget tettem volna akaratának, a saját bugyimat is levettem, majd fordítva másztam fölé. Sajnáltam, hogy nem láttam az arcát, amikor rájött, miben mesterkedek, de abból, ahogy gondolkodás nélkül markolta meg a csípőmet, kicsit lejjebb húzva, hogy nyelvét végig tudja húzni a legérzékenyebb pontomon, arra a következtetésre jutottam, bejött neki az ötlet.

Én sem tétlenkedtem sokáig, próbáltam neki ugyanazt az élvezetet nyújtani, amit ő nekem. Kezemet végighúztam párszor férfiasságán, aztán a nyelvemmel kezdtem izgatni. Mindkettőnk száját nyögések hagyták el, miközben a másikat hajszoltuk a gyönyör felé. Néha megemelte csípőjét, ezzel mélyebbre jutva a számban, de nem hibáztattam érte, mert én sem bírtam az irányításom alatt tartani a csípőm mozgását.

- Basszus, Daisy! – hagyták el a száját szavak, de ujjai egy percre sem álltak meg. Nem terveztem, hogy hagyom elélvezni, úgyhogy mielőtt ez megtörténhetett volna, gyorsan oldalra dőltem.

Csalódottan sóhajtott, aztán összeszedte magát, és az éjjeliszekrény fiókja felé nyújtózkodott. Egy kicsit kotorászott, majd diadalittasan dobta a hasamra az óvszert. Azonnal érte nyúltam, és felszakítottam a fogammal. Felé nyújtottam, de felemelte a kezeit, és kissé felhúzott szemöldökkel nézett rám várakozón. Felültem, hogy felhúzzam rá, ha így kívánja, aztán visszadőltem. Kezével a csípőm alá nyúlt, majd azonnal elmerült mennem. Hangosan felnyögtem a jóleső érzéstől, aztán vele egy ütemben kezdtem mozogni. Egyik kezével megkereste az enyémet, és összekulcsolva a fejem mellett lefogta azt. Picit nyomta a csuklóm, hiszen így tulajdonképpen a kezemen támaszkodott, de nem igazán foglalkoztam vele. Szabad kezemmel a hajába túrtam, és óvatosan megmarkoltam, ő pedig a mellemre helyezte a jobbját.

Figyelembe véve, hogy ez most nem egy romantikus légyott volt, a mihamarabbi orgazmusra törekedett, ennek megfelelően gyors tempót diktált. Mindketten kapkodtuk a levegőt, és egyre hangosabb hangok szakadtak fel torkunkból.

- Gyere velem – morogta egy az eddiginél is rekedtebb és mélyebb hangon. Nagyon jól tudta, hogy kérnie sem kellett volna, a hátam már a mondata közepén ívbe feszült, és végigszaladt szaladt rajtam a gyönyör. Az ő csípője is megvonaglott, aztán még párat lökött rajtam, és kihúzódott belőlem. A használt óvszert a kukába ejtette, aztán hozzám hajolt, és egy hosszú puszit nyomott a számra.

- Tökéletes vagy – kacsintott rám ma már sokadik alkalommal, de most legalább nem kaptam tőle idegbajt. Felállt, hogy felöltözzön, aztán kiment a szobából. Fogalmam se volt, hova tűnt, de én is magamra kaptam a szobában szétszórt ruháimat. Mire ez megtörtént, ő is visszatért, kezében a melltartómmal és a felsőmmel. Letette mellém az ágyra, aztán megvárta, amíg azok is rám kerültek. – Vidd haza legalább az egyik rendelésem, mert a kukában fog kikötni – vakarta meg a tarkóját, amikor a konyha mellett elhaladva meglátta a három telerakott szatyrot. Gondolom az utolsót még akkor vette fel a földről, amikor a ruháinkat szedegette. Megráztam a fejemet, aztán az egyikért sétáltam, és a kezembe vettem.

- Remélem, megérte ennyit rendelni – jegyeztem meg azért neki.

- Remélem, megérte nem hazamenni – vágott vissza, és erre már nem tudtam mit mondani. – Mennyi borravalót szeretnél? – kérdezte tőlem az ajtóban, én viszont megráztam a fejem. Sosem volt ilyen futó kalandom senkivel, szóval már így is egy kicsit rosszul éreztem magam, ha még most fizet is, végképp olyan lenne, mintha kurva lennék.

- Már megkaptam a borravalót – mutattam rá, mire ő elnevette magát.

- Igaz – bólogatott, aztán egy utolsó csókot adott, majd rám csukta az ajtót.

Tokió

Sziasztok!

Már tegnap éjjel elkészült a rész, úgyhogy most ilyen korán kapjátok meg. Mire hazaértek a suliból, már olvashatjátok is :D Annyit fűznék hozzá, hogy szerintem egy kicsit unalmas lett, mert ilyen átvezetőszerű, de ígérem a következő eseménydús lesz ;) Azért remélem, ez is tetszik, mert ilyenek is kellenek, na meg jó egy kicsit húzni a nép agyát, hogy mi lesz már, haha :))

51 feliratkozóm van, annyira örülök neki, mikor megláttam nagyon kis happy voltam. Üdvözlöm az újakat, és tessék csatlakozni a facebookos csoporthoz, ahol minden fontosról értesülhettek.

A kommenteket és pipákat ismét nagyon szépen köszönöm. Hihetetlen, hogy 30 pipa összegyűlik egy-egy rész alatt. A hozzászólásokra  természetesen válaszoltam is.

xxx Larissa

***************************************************

Chapter 16

Mióta Harry megtudta az igazságot tiszta idegroncs vagyok. Állandóan azon jár az agyam, hogy milyen érzés lehet neki, hogy vajon jól van-e már, és végül, de nem utolsó sorban, hogy mit gondolhat rólam. Egyszer már kifejtette a véleményét, és szörnyű volt hallani, hogy tényleg olyannak tart, aki a hírnevére hajtott, bár be kellett ismernem, hogy az ő szemszögéből ez tűnik az egyetlen logikus dolognak. Annyira, de annyira szerettem volna megmagyarázni neki, hogy mit, miért tettem, de nem volt rá lehetőségem. Még ha lett is volna, nem mertem volna felkeresni, mert nem tudom, hogy segítene-e. Azzal nyugtattam magam, hogy csak egy kis időre van szüksége, de nem fogja elvarratlanul hagyni a szálakat, pedig én sem igazán hittem el, hogy ez így lesz.

Elianának hosszas tanakodás után végül beadtam az egész történetet. Nem igazán értette, hogy akkor most miért is Harry az apja, persze nem vártam más reakciót, hiszen még csak két éves volt. Nem számítottam rá, hogy majd ő okos hozzászólásokkal rávilágít a megoldásra, és természetesen nem is lett így. Az egyetlen, amit megkérdezett, hogy akkor ezentúl apának kell-e szólítania, én meg persze nem készültem erre a kérdésre, és nem tudtam értelmes válasszal szolgálni. Nem hiszem, hogy Harry örülne, ha legközelebb egy esetleges találkozás alkalmával Ellie felkiáltana, hogy apu, viszont nem szerettem volna már teljesen összezavarni a lányom, hogy igen az apukád, de ne szólítsd úgy, így végül csak annyit mondtam, hogy ahogy neki jobban esik. Remélhetőleg a Harry fog majd a szájára állni, mivel azt már megszokta, és akkor nem lesz belőle probléma.

Visszatértem a munkához is, hiszen nem hanyagolhattam el túlságosan azt sem. Összeszedve minden erőmet újra belevetettem magam. Először megnéztem, hogy a két hétben, amikor nem voltam, minden rendben ment-e. Nem kellett csalódnom, az összes dolgozóm hozta a szokásos 110%-os színvonalat, úgyhogy semmivel nem volt problémám. Át akartam venni néhány feladatot tőlük, de úgy tűnt, senki nem szereti félbehagyni a dolgokat, szóval azt mondták, amiket elvállaltak, most már megcsinálják.

- Nekem vannak a legjobb alkalmazottjaim – néztem rájuk vidáman, egy kicsit dicsérve őket. – Még ha ti ezt nem is mondhatjátok el a főnökötökről – viccelődtem magamon. Mindenki felnevetett, pedig tudtam, hogy nem mindenkinek vagyok a szeme fénye, de hát amikor emellett döntöttem, tudtam, hogy a főnök sosem a legkedveltebb személy. Mindenesetre próbáltam a lehető legjobb vezető lenni, és annak ellenére, hogy egy párszor már hallottam, ahogy miattam bosszankodnak, különösebb utálatot még nem éreztem magam felé irányulni, ezt pedig egyféle sikernek könyveltem el.

Amikor megcsörrent az asztalomon a telefonom, mindenki egyszerre állt fel a helyéről, és elhagyták az irodát, hogy ne zavarjanak. Elfogadtam a hívást, ezzel megszüntetve az egyik kedvenc zeném dallamos ritmusait, majd figyelmesen hallgatni kezdtem, hogy mit is szeretne a meleg hangú férfi a vonalban.

- Naomi! – nyitottam ki az ajtót, és kicsit hangosabban ejtettem ki a gyakornokunk nevét, hogy bárhol is van, meghallja. Már két hónapja nálunk volt, és szorgalmasan figyelt mindenre, ezért döntöttem úgy, hogy az ő segítségét kérem az újonnan kapott esemény megrendezésében. – Lenne végre egy komolyabb feladatom is neked – mosolyogtam rá, mire láttam, hogy felcsillan a szeme. Sajnáltam, amiért eddig tényleg szinte csak egy titkárnőként kezelte itt mindenki, de nem akartam egyből nagy dolgokat a kezébe adni. – Most hívott egy ügyfél, azt szeretné, ha a lánya 18. születésnapi buliját felejthetetlenné és persze fényűzővé tennénk, én pedig arra gondoltam, hogy csinálhatnád te, hiszen te mégiscsak jobban tudod, mi tenné nagyon boldoggá a mostani veled egyidőseket – jelentettem be neki.

- Rendben, nem fogok csalódást okozni – ígérte higgadtan, miközben láttam, hogy legszívesebben ugrálni kezdene és az asztalról mindent lesöpörve táncolni azon.

- Mielőtt végleges döntést hozol, mutass meg nekem mindent – mondtam el neki a gyorsan kitalált szabályt. Azért egy kis ellenőrzés nem árt még neki.

- Persze, természetesen – bólintott egyet, majd vidáman távozott.

Örültem, hogy örömet okoztam neki, legalább vidám arcokkal vagyok körülvéve, és ez némileg a saját hangulatomon is javított. Egy jó órát még az irodában töltöttem, pakolásztam, vártam, hogy esetleg valaki hív, vagy szükség lesz rám, de nem így történt, úgyhogy inkább elmentem Elianáért a szüleimhez. Igazából szörnyen kevés időt töltök a munkahelyemen, a legtöbb dolgot otthonról intézem, és csak ellenőrzésképpen járok be ide.

A szüleim már túltették magukat az első sokkon, amit az unokájuk apjának kiléte okozott, a húgom viszont még mindig nem tudott leszállni a témáról. Ráadásul akkora szerencsém volt, hogy épp otthon volt, amikor megérkeztem. Elianával játszott, és nem felejtett el megjegyzést tenni az apjára. Megforgattam a szemem, aztán kisétáltam a konyhába, ahol anyu már kaját csomagolt nekünk otthonra. Mindig ezt csinálta, ha itt jártam, sőt volt, hogy csak azért átugrott hozzánk, hogy hozzon a frissen sült süteményeiből. Imádtam a főztjét, de nem akartam, hogy még miattunk is plusz erőfeszítéseket tegyen.

- Nem vagy éhes, kicsim? Szedjek neked egy kis levest? – érdeklődött, amikor beléptem, de határozottan megráztam a fejem. – Olyan vékony vagy, többet kellene enned!

- Anyu, eszek rendesen, hidd el – védtem meg magam.

Nem mondott már rá semmit, csak a kezembe nyomta az ételtároló dobozokat, és a lelkemre kötötte, hogy ezekből még ma enni fogok. Még ha nem is szeretnék, akkor is ennék belőle, mert olyan jó illata van, de ezt már nem kötöttem az orrára. Bementem apához a szobába, ahol éppen tévét nézett, és elköszöntem tőle, majd miután Elianát is sikerült összeszednem, hazavezettem.

Alig értünk haza, megcsörrent a telefonom. A rengeteg kaját próbáltam úgy letenni az asztalra, hogy semmi se essen le, de közben minél hamarabb fel is tudjam venni a telefont. Miután ez sikerült, vetettem egy pillantást a kijelzőre, és még a vér is meghűlt bennem. Dermedten álltam, és akármennyire fel akartam venni a telefont, nem ment. Mintha az ingerek nem jutottak volna el az agyamig, az ujjam nem mozdult a képernyő felé, hogy a zöld kagyló felé húzva fogadhassam a hívást. Végül addig vártam, amíg elhallgatott a zene, és Harry neve is eltűnt a képernyőről. Azonnal kapcsoltam, és amint kikerestem a nevét, tárcsáztam. Ezúttal ő nem vette fel. Csalódottan és magamat szidva tettem le az asztalra az apró készüléket, ám az abban a momentumban újra csörögni kezdett. Egy pillanatra nagyot dobbant a szívem, de aztán megláttam az ismeretlen számot, és kedvetlenül vettem fel.

- Will Bloomfield vagyok, a One Direction menedzsere – mutatkozott be az idegen, miután jeleztem, hogy vonalban vagyok.

- Miben segíthetek? – húztam fel a szemöldökömet. Nem értettem, mire kellek én neki, de ha valami bulit akar velem megszerveztetni, akkor arról lemondhat, mert nem vállalom el.

- Nem telefontéma, és amúgy is jobban szeretem személyesen intézni a dolgokat. – Olyan arrogáns és lekezelő volt, hogy már most utáltam. Nem fogok tudni jópofizni vele, ha egy személyes találkozásra kerül sor. – Van a nevére foglalva két repülőjegy a holnap induló tokiói járatra.

- Tessék? Esélytelen. Nem tudok most elutazni, és különben is milyen ügyben keresett fel? – mondtam neki ellent.

- Ha jól értesültem, akkor Harrynek Önöcskétől van gyereke – gúnyolódott. – Az üzleti részt kellene megbeszélnünk. A reptéren várni fogja egy sofőr. Hozza a gyereket is – rakta rám a telefont.

Még egy ilyen utálatos alakot nem pipáltam, és ahogy a gyerek szót kiejtette a száján! Csak úgy áradt belőle a megvetés. Mit gondol ez magáról? Legszívesebben direkt nem mentem volna el, de tudtam, hogy kénytelen vagyok, így ahogy meghallottam az ütemes pityegést, ami a hívás végét jelentette eszeveszetten kezdtem csörgetni Harryt.

- Kicsim, ülj le a széken! – szóltam Elianának, miközben vártam, hogy az apja felvegye a telefonját, és számon kérhessem, hogy mi ez az egész.

- Hello – szólt bele barátságtalanul végül. – Próbáltalak hívni, hogy figyelmeztesselek Willre, de nem vetted fel – mondta el gyorsan, hogy miért keresett.

- Mi ez az egész? Nem tudok elutazni, ideköt a munkám. Azt akarod, hogy hallgassak? Megnyugodhatsz, nem beszélek senkinek, és még a pénzed se kell hozzá – zúdítottam rá mindent idegesen.

- Tulajdonképpen épp hogy beszélned kéne.

- Mi? Beszélj egyértelműen! – szóltam rá.

- Miért tartoznék magyarázattal? Én se tudtam semmiről idáig… – jegyezte meg.

- Figyelj, én értem, hogy dühös vagy… − kezdtem bele egy kicsit türelmesebb hangon.

- Nem, nem érted – szakított félbe, de nem foglalkoztam vele. Egy levegő vétel után folytattam.

- De semmit sem tudsz. Ha legalább hagynád, hogy elmondjam – győzködtem.

- Az a baj, hogy nem igazán vagyok rá kíváncsi – közölte hűvösen. – Most pedig mennem kell. Gondolom akkor két nap múlva találkozunk. Alig várom – tette hozzá gúnyosan, majd ő is rám tette a telefont.

- Mi a franc van mindenkivel? – kiabáltam el magam idegesen, mire Ellie meglepődve fordult felém. – Megyünk Tokióba Harryhez – közöltem vele a csodálatos hírt.

Eliana helyettem is örült a hírnek, egész nap nem tudtam lelőni, egyből szaladt a szobájába, hogy pakol. Persze nem a ruhákkal kezdte, hanem a játékait cipelte oda hozzám, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy fél percen belül felrobbanok. Telefonálgatni kezdtem, először anyunak, hogy elmondjam, mi a helyzet, majd a munkahelyemre, hogy ezentúl e-mailben keressenek, én pedig igyekszem mindig elérhető lenni. Naomit külön értesítettem a dologról, még egyszer a lelkére kötöttem, hogy egyedül semmit nem tehet véglegessé, ő pedig megígérte, hogy arról is írni fog, ha enni akar. A megjegyzésén még a nagy idegesség közepette is jót nevettem, majd én is pakoláshoz láttam.

Csak a legfontosabb dolgokat tettem be, mert reméltem, hogy az egész nem fog pár óránál többet igénybe venni. Viszont ha már Tokióba leszünk, legalább egy kis városnézést be szeretnék iktatni, úgyhogy némi váltóruhát is csomagoltam mindkettőnk részére. Azért nem sokszor jár az ember Japánban, ha már így alakult, akkor valahogy kihasználom egy kicsit a lehetőséget. Remélhetőleg nem leszek annyira ideges, hogy semmihez ne legyen kedvem, bár már előre látom, hogy a Willel és Harryvel való személyes találkozás teljesen ki fog készíteni.

Olyan rossz volt hallani, hogy Harry ilyen elutasítóan beszél velem. Tényleg megértem, hogy ennyire haragszik, de annyira szeretném megváltoztatni a véleményét. Szeretném megmutatni neki, hogy ugyanaz a nő vagyok, akibe Los Angelesbe beleszeretett, akit le akart nyűgözni, és akit sikerült is lenyűgöznie. Nem játszottam meg magam, minden, amit mondtam és csináltam én voltam.

Szörnyen hosszú volt az út Tokióig, azt hittem megbolondulok, és még csak elaludni sem tudtam, úgyhogy mikor leszálltunk, legszívesebben futottam volna estig. Örültem, hogy végre nem kell egyhelyben ücsörögnöm, hogy szilárd talaj van a lábam alatt, és hogy friss levegőt szívhatok. Annak viszont nem, hogy a hatalmas reptéren alig találtam meg az emberkét, aki ránk várt, hogy egy újabb fél órára a fenekemre kényszerítsen. Többször is belenézett a visszapillantóba a folyamatos fészkelődésem miatt, de valamiért végig mosolygós maradt, én pedig örültem volna, ha nekem adja a türelme és a vidámsága felét. Igazán nagy szükségem lett volna rá, főleg akkor, amikor a hotelbe belépve egy férfi máris az utamba állt.

- Will vagyok – nyújtott kezet, én pedig akaratlanul is grimaszoltam egyet. Amikor észrevettem magam erőltetett mosolyra húztam ajkaimat, majd én is bemutatkoztam. – Itt vannak a szobája kulcsai, pakoljon le, két órakor pedig majd leülünk tárgyalni – magyarázott érzelemmentes hangon. Vajon mindenkivel ilyen vagy csak engem gyűlöl ennyire látványosan? Szeme Elianára siklott, és felvont szemöldökkel tanulmányozta, majd egy mérges horkantással sarkon fordult és az öltönye hangos susogásának kíséretében távozott.

Megnéztem a számot a kulcson, de nem sokat segített, úgyhogy a recepcióshoz léptem, hogy megkapjam tőle a szükséges információkat. Közben egy fiatal srác mellém lépett, hogy megkérdezze segíthet-e vinni a bőröndömet, én pedig éltem a lehetőséggel. Elianát felemeltem, és beszálltunk a liftbe, hogy minél hamarabb felérjünk a szobába. Aludni akartam, és Eliana is elég fáradtnak tűnt ahhoz, hogy ő is ledőljön. Igaz csak három órám volt kettőig, de az is valami, még ha teljesen kipihent így sem leszek, és minden bizonnyal a nagy beszélgetésre se leszek felkészülve.