Jól sikerült randi utórezgései

Sziasztok!

Nagyon-nagyon és még annál is jobban sajnálom, hogy ennyit csúsztam, ugyanis vasárnapra ígértem a részt, most viszont kedd van. Ha azt mondom, képtelen voltam bármire is koncentrálni miután pénteken Liam bekövetett twitteren, akkor elnézitek nekem ezt a két napot? Kárpótlásul pedig pénteken is hozok rész :P
A blog átlépte a 20.000-res látogatottságot, és 41 feliratkozóm van jelenleg. Szeretnék egy órisái köszönöm mondani! Ti vagytok a legjobbak! Köszönök mindent! A kommentekre válaszoltam:)

Nos, a mostaniról csak annyit, hogy Harry szemszöge, és nagy változás hoz a történetbe. Remélem, tetszik majd nektek, és kérlek titeket, most mindenképpen írjátok le a véleményeteket, mert szörnyen izgulok és nagy kíváncsi vagyok.

Végül szeretnék Boldog Névnapot kívánni egy nagyon kedves olvasómnak, Orsinak :)<3

xxx Larissa

Chapter 13

*Harry Styles*

Harry Styles szakított barátnőjével? A One Direction Harryje megcsalja modell barátnőjét. Harry apa lesz? Csak néhány idióta szalagcím az előző napi mólónál tett látogatásom után. A paparazzik megint megtaláltak, pedig tényleg azt hittem, hogy sikerült őket elkerülni. Tévedtem. Nem magam miatt érdekelt, hogy mit írnak, hanem Clair miatt. Nem akartam, hogy neki is a firkászokkal kelljen küzdenie, azt meg főleg nem, hogy Elianát is belevonják.

A tegnapi csók után egész éjjel csak forgolódtam, nem tudtam elaludni. Nem terveztem, hogy megcsókolom, legalábbis azelőtt, hogy Kellyvel szakítok, de mióta Londonban annyira összetörve láttam, úgy éreztem mellette a helyem. Soha többé nem akarom úgy látni, szeretném megvédeni a rossz dolgoktól. Szinte a feladatomnak érzem. Tehát egy egész éjszakás gondolkozás után arra jutottam, hogy azonnal hazamegyek Londonba, és szakítok Kellyvel. Nem ezt érdemli, szóval bármilyen nehéz is lesz, őszinte leszek hozzá. Hogy utána mi lesz, azt nem tudom, mert két nap múlva turné, és egy kontinensnyi távolságból nem fogom tudni magamba bolondítani Clairt. Bár úgy érzem, ezen a részén már túl vagyok, csak valamiért nem adja be a derekát. Nem hiszem, hogy csak Kells miatt akadt ki azon a csókon, hiszen nemcsak akkor viselkedett furán. Neki is éreznie kellett, amit én éreztem. Kétségbeesetten akartam elhinni, hogy igazam van, hiszen mondjuk ki nyíltan, én beleszerettem, és nem hiszem, hogy képes lennék elengedni. Valami történt, és én ki fogom deríteni, hogy aztán elmondjam neki, nem kell aggódnia, ketten majd megoldjuk.

Reggel felhívtam a repteret, és bár fél óráig téptem a szám, végül sikerült jegyet szerezni a tizenegykor induló járatra. Clairék is azzal mentek, szóval jó ötletnek tartottam, hogy majd a repülőn beszélgetünk egy kicsit a tegnapi napról. Én már akkor szívesen megtettem volna, de annyira mérges lett, hogy jobbnak láttam inkább egy felejtsük el szöveggel bepróbálkozni.

- Hát te? – kérdezte meglepődve, amikor észrevett a reptéren. Arcátlanul előre furakodtam a sorban, hogy közvetlenül mögötte álljak.

- Haza kell mennem. – Minden mondatomat háromszor átgondoltam, mielőtt kimondtam, mert nem akartam semmivel felzaklatni. – Szia, Tündérke – köszöntem Elianának is, és összeborzoltam az enyémhez egészen hasonló, göndör haját. Széles mosolyra húzta a száját, megvillantva gödröcskéit, amik még elbűvölőbbé tették. Legalább annyira megszerettem ezt a kislányt, mint az anyukáját.

- Ülj mellém – kérte azonnal, pedig még csak a becsekkoláshoz álltunk sorba.

- Meglátom, mit tehetek – ígértem neki, aztán a még mindig lefagyott Clairre néztem. – Úgy látszik, nem szabadulsz tőlem – jegyeztem meg, hátha jobb kedvre deríti.

- Gondolatolvasó vagy? – húzta össze a szemöldökét, minek következtében orra fölött mély barázdák keletkeztek. Szemeiből most valahogy hiányzott az élet, de amikor a kislánya felé fordult, újra látni lehetett rajta boldogságot. Ez volt az egyetlen ok, amiért nem aggódtam annyira érte. Lehet, hogy régebben történt egy-két rossz dolog vele, valószínűleg annak sem örül, hogy egyedülálló szülőként kell nevelnie a kicsit, de amikor Elianával foglalkozott egyszerűen eltűnt belőle minden rossz érzés. Mintha kizárt volna minden mást, és csak ők ketten lettek volna a világon.

A jegyem nem a mellettük lévő helyre szólt, de sikerült megbeszélnem a középkorú üzletembernek kinéző férfival, hogy cseréljük el a székünket, úgyhogy végül mégis Eliana mellett foglaltam helyet. Clair ült az ablaknál, tüntetően kifelé bámult azon, egyszer sem volt hajlandó rám nézni, én pedig nem a kislányon keresztül szerettem volna beszélgetni, szóval türelmesen vártam, hogy elfáradjon, és elaludjon. Azt hittem, hogy ez hamarabb be fog következni, de csak két óra múlva vált egyenletessé a szuszogása, és addigra már igen türelmetlen voltam.

- Haragszol rám? – böktem meg a szeretett nő vállát. Automatikusan húzódott el, így jóformán felpasszírozta magát az üvegre. – Vigyázz, még a végén kinyomod az ablakot, és kiesel – jegyeztem meg bosszúsan, mire ő egy mérges pillantást vetett rám. Száját összeszorította, és mérgesen fújtatott egyet. Szerettem volna végigcsókolni arcát, amíg vonásai ki nem simulnak, a számmal szétválasztani szorosan összezárt ajkait, de biztos voltam benne, hogy egyiket sem díjazta volna. – Azért megyek haza, hogy szakítsak Kellyvel. – Úgy döntöttem, hogy attól, mert ő nem hajlandó hozzám szólni, én még beszélhetek.

- Mi? – Hangja egy fokkal magasabbra ugrott, mint ahogy általában csengett.

- Már rég meg kellett volna tennem, csak… nem tudom. – Inkább nem fejeztem be, mert amit mondani akartam, az szörnyen hangzott volna. Rájöttem, hogy már egy jó ideje csak azért voltam vele, mert megszoktam, hogy mellettem van, és hogy nem zaklat a média sem a csajozási szokásaimmal.

- Istenem. Hogy lehet, hogy én a világon mindent el tudok rontani? – temette a kezeibe az arcát.

- Nem miattad ment tönkre a kapcsolatunk, már jóval előtted sem működött. Te csak ráébresztettél, hogy milyen érzés, amikor tényleg szeretek valakit – próbáltam megnyugtatni, ám amikor a mondatom végére értem, őszinteségem annyira meglepte, hogy felemelte a fejét a kezeiből, és úgy nézett rám, mint aki szellemet látott.

- Nem – suttogta megrökönyödve, és határozottan megrázta hozzá a fejét. – Te nem szeretsz engem – tagolta, mintha ezzel belém tudná beszélni, hogy nem így van.

- Ha jobban tetszik, akkor fogalmazhatok úgy is, hogy nagyon kedvellek, és örülnék, ha még jobban megismerhetnélek – néztem rá komolyan. Azért talán azt nem mondtam volna ki neki, hogy szeretem. Férfiből vagyok, utálom az elutasítást, és amíg nem vagyok benne biztos, hogy a dolgok fordítva is működnek, addig nem teszek ilyen kijelentéseket.

- Nem, Harry. Mi nem lehetünk együtt – rázta továbbra is fejét. Ha így folytatja, el fog szédülni.

- De szeretnél? – hajoltam egy kicsit közelebb hozzá. Végig az arcát tanulmányoztam, és tudtam, egyszerűen éreztem, hogy ő is akarná. De akkor miért nem hagyja magát?

- Nem lehet – hajtogatta továbbra is.

- Miért? Mi akadályozza meg? – kérdeztem ingerültebben, bár hangomon nem lehetett hallani. Most is abban a lassú, mély tónusában szólt, ahogy mindig is. Már megtanultam kezelni, hiszen sokszor vagyok olyan helyzetben, amikor legszívesebben leüvölteném valaki fejét, de továbbra is mosolygok és kedvesen érdeklődöm a hogy léte felől.

- Ne akard, hogy soroljam – horkant fel, és megforgatta a szemét. Hangneme nem tántorított el, továbbra is kitartóan és kíváncsian vártam egy épkézláb magyarázatra. – Öt évvel fiatalabb vagy nálam. Van egy lányom! – mutatott a békésen alvó Elianára.

- Szóval olyan vagy, akit érdekelnek az ilyen apró hülyeségek, mint a kor – dőltem vissza a székbe. – Amikor lefeküdtünk, akkor érdekes mód nem zavart – tettem még hozzá. Bántott, hogy a korommal jött, mert szerintem sosem viselkedtem úgy, hogy azt mondhassa, nem vagyok elég érett hozzá. Még a kislányát is felnevelném, egy szó nélkül, boldogan.

Mondatom után megfeszült a székben, és mereven előre kezdett bámulni, aztán mikor sikerült feldolgoznia a sértő megjegyzésem, bedugta a fülét, és zenét kezdett hallgatni. Az út hátralévő részében nem beszélgettünk, csak a landolás előtt felébredő Elianával foglalkozott, mintha ott sem lettem volna, amikor pedig a kislány engem is bevont a beszélgetésbe vagy a játékba, ő kiszállt. Hát ezt a repülőutat biztosan nem így terveztem.

- Sajnálom, ha megbántottalak – mondtam neki, amikor landoltunk. El akart rohanni, de nem hagytam, hogy így váljunk el. Megrántotta a vállát, én pedig tomboltam belül. Miért csinálja ezt? – Szeretném jóvátenni. Szabaddá tudnád tenni magad ma estére?

- Nem – vágta rá gondolkodás nélkül, mire elmosolyodtam. Látom rajta, hogy szívesen jönne, szóval nem fogom hagyni magam!

- Larissa biztos megint szívesen vigyáz Elianára, ha nem tudsz mást megkérni, de este hat órakor ott leszek nálad, és elviszlek valahová – jelentettem ki.

- Felejtsd el – hagyták el a szavak a száját, aztán kikerült, és Eliana kezét fogva elindult.

- Hatra készülj el – kiabáltam utána, majd a vállamra kaptam a táskám, és én is távoztam a repülőtérről.

Egy kisebb harc után a rajongókkal, sikerült is eljutnom a lakásomig, ahol azonnal járatni kezdtem az agytekervényeimet. Oké, hogy randira hívtam – megint – de olyan hirtelen ötlet volt, hogy azt sem tudtam, hova vigyem egyáltalán. Annyira ezen járt az agyam, hogy az ki is ment belőle, hogy valójában nekem már Kellynél kéne lennem. Amikor újra eszembe jutott a jelenlegi barátnőm, kis izgulással kaptam fel magamra a kabátomat, majd bevágtam magam a kocsiba, és elhajtottam hozzá. Régebben Los Angelesben élt, de aztán itt Londonban is vett egy lakást, amit persze csak akkor használt, ha én turnén voltam, különben mindig nálam lógott.

Mosolyogva, csókkal fogadott, én viszont inkább elhúzódtam. Számítottam rá, hogy nem fog kiakadni a pletykalapok által összehordott dolgokon, mert valamiért sosem tette. Nem volt féltékeny típus, vagy csak nagyon jól tudta, hogy általában nem igazak. Most viszont azt volt, és nem tudtam, hogyan közöljem ezt vele. Igyekeztem minél kevésbé bántó lenni, mert nem ez volt a célom. Rossz volt látni, amikor a könnyek lefolytak az arcán, de nem tudott vele magához láncolni. Nekem már nem ő kellett.

Lehajtott fejel távoztam tőle. Hiába nem szerettem volna már vele lenni, hiába az én döntésem volt, azért megviselt. Viszont annak örültem, hogy nem veszekedve váltunk el egymástól. Hogy egy kicsit kiürítsem a fejem egy hosszabb úton mentem, hiszen az autózás mindig jó hatással van rám, így jutottam el az étteremhez, ahol Larissa és Liam eljegyzési partija volt. Elmosolyodtam, mert azon estén, itt találkoztam először Clairrel. Akkor még csak egy éjszakára kellett, nem voltak komolyabb szándékaim, most azonban vannak, és ma este, ide fogom elhozni. Beletapostam a fékbe, hogy megálljak, és ne húzzak el az étterem mellett, ugyanis be akartam menni asztalt foglalni.

Este hatkor tényleg leparkoltam a házuk előtt. Mindent elterveztem, azt viszont még mindig nem tudtam, hogy fogom elvinni magammal. Lelki szemeim előtt már megjelent, ahogy melegítő nadrágban és egy bő pólóban ajtót nyit, és nem is csalódtam, amikor így történt.

- Így szeretnél jönni? – mutattam végig rajta, miközben ő az én elegánsabbnak mondható ruhámat vizslatta.

- Mondtam, hogy nem megyek sehová. Miért csinálod ezt? – kérdezte keserűen.

- Mert akarok egy esélyt, és tudom, hogy te is – győzködtem.

- Én már eljátszottam a sajátomat – mondta egyenesen a szemembe nézve. Tekintete olyan mély volt, de nem értettem, mit akar vele üzenni.

- Dehogyis! – legyintettem. Olyan hülyeségeket beszél. – Így jössz vagy átöltözöl? – kérdeztem újra mosolyogva.

Persze, megint a lányával takarózott, hogy nincs, aki vigyázzon rá, szóval a kocsim felé fordultam, és integetni kezdtem, mire Liam és Larissa kiszállt belőle. Fejemet oldalra döntve mutattam rájuk, és úgy vártam a reakcióját.

- Fenébe bele, te már mindent elterveztél, igaz? – sóhajtott lemondóan. – Adj tíz percet, addig gyertek be – invitált be mindenkit.

Alaposan meglepődött, amikor meglátta, hogy melyik étterembe jöttünk, és eléggé elérzékenyült, szóval ezt sikerként fogtam fel. Az egész vacsora kellemes hangulatban telt el, olyan sokat beszélgettünk, hogy még a kiválasztott ételünk is elhűlt.

- Úgy látszik, veled csak hideg kaját tudok enni – nevettem fel, eszébe juttatva, hogy a mólón is sikeresen kihűtöttük a kínait.

- Nem az én hibám – dobta hátra a haját.

- De, a tiéd. Ha nem lennél ilyen végtelenül elbűvölő, akkor tudtam volna a vacsorámmal is foglalkozni – dőltem hátra karba font karokkal, és onnan figyeltem, ahogy elpirul. Gyönyörű látványt nyújtott.

- Ez esetben, örülök, hogy az én hibám – mondta alig hallhatóan, de én azért értettem. Rámosolyogtam, mire ő viszonozta azt, és szégyenlősen a füle mögé tűrte a haját. Édes volt, amikor zavarában ezt csinálta, szóval többször is szándékosan adtam neki okot eme cselekvésre.

- Menjünk, mert még van programunk – toltam hátra a székem, majd hozzáléptem, és felsegítettem rá a dzsekijét. Kíváncsian nézett rám, de nem akartam elmondani neki, hogy mivel készültem.

- Oké. Ha innen nem oda megyünk, ahová a legelső alkalommal, akkor rád bízom magam – mondta, miközben beszállt a kocsiba.

- Nem hozzám megyünk – mosolyogtam meg előbbi kijelentését, aztán a park felé kezdtem vezetni, aminek egy részét lámpásokkal és mindenféle színes égővel díszítettem fel. Beletelt egy kis időbe, de megérte. A látvány még nekem is tetszett, és amikor a padhoz vezettem, amire szándékomban állt leülni, ő is kifejezte lenyűgözöttségét.

- Tini koromban volt egy lány, akiért nagyon odavoltam – kezdtem el mesélni neki. – Az egyik este feldíszítettem ezt a helyet. Hasonló volt, mint most, de azért az évek során bővültek a lehetőségeim egy kicsikét, szóval most sokkal jobban néz ki. Az volt a tervem, hogy elmegyek hozzá, kihívom, hogy megmutathassam neki, majd bevallom neki az érzéseimet, de azt mondta, hogy már túl késő és sötét van, szóval nem jött el velem – fejeztem be a rövid kis történetet, amit figyelmesen hallgatott. – Nem bánom, hogy nem mondott igent, mert így te vagy az első, akinek ezt megmutathattam. Bár nagyon féltem, hogy a sötétre hivatkozva rám vágod az ajtót – hajtottam le a fejem halkan nevetve.

- Nem sok kellett hozzá – ismerte be vigyorogva. – Az a lány meg bánhatja, mert ez csodálatos – mutatott fel a díszítőelemekre.

- Remélem, nem csak az – dőltem felé, amíg a vállunk össze nem ért.

- Nem csak az – ismerte be szája csücskében apró mosollyal.

- Hát mi még? – érdeklődtem tovább, hátha sikerül belőle kihúznom egy elismerést.

- Az időjárás – mondta egy kis gondolkozás után. – Az nagyon fontos. Gondold el, mi lett volna, ha elkezd esni – magyarázta lelkesen, mire én felnevettem. Esélytelen, hogy bevallja, tetszem neki, de nekem már ennyi is elég volt tőle. – Te is – hallottam meg halk hangját egy kis szünettel később. Egy percet se gondolkoztam tovább, tudtam, hogy ő is vágyik rá, kezeim közé vettem az arcát, és lassan megcsókoltam.

- Harry, mondanom kell valamit – fordult felém komoly arccal, miután a házánál kiszálltunk a kocsiból. Ha most jön a de mi nem lehetünk együtt szöveg, én biztos felakasztom magam.

- Tudom. Azt, hogy nagyon jól érezted magad, örülsz, hogy rábeszéltelek erre az estére, nagyon szép volt a park, és minden elismerésed az enyém – vicceltem el, remélve, hogy így ki tudom kerülni valós gondolatainak szóba öntését. Egy pillanatra elbizonytalanodott az arca, de aztán lassan bólintott, én pedig teljesen meg voltam lepve. Nem gondoltam volna, hogy mindezt rám hagyja, és ha nem is mondja ki, de hagyja, hogy tudjam, tényleg kedvel.

- De most mennem kell – lépett egyet felém, hogy átöleljen. Lehajtottam a fejem, és adtam egy puszit az arcára, melyet kósza tincsei nagyrészt eltakartak, aztán hagytam, hogy bemenjen, én pedig kint vártam a bébicsőszökre, mivel nekem kellett őket hazafuvaroznom.

Felettébb furcsán viselkedtek, egész úton meg se szólaltak, még arra se mondtak semmit, hogy teljes sikert arattam. Nem tudtam, mi bajuk lehetett, talán összevesztek vagy ilyesmi, de eléggé feszélyezett ez a légkör, úgyhogy gyorsan meg akartam tőlük szabadulni. Csakhogy behívtak magukhoz, és nincs az az ember, aki Larissának nemet akar mondani. Vagyis olyan van, példának itt vagyok én, de olyan tényleg nincs, aki tud is.

- Beszélni szeretnénk veled – nyomott a kezembe egy pohár vizet Liam, aztán leült velem szembe.

- Mi van veletek? Mit csináltam? – néztem rájuk érdeklődve. Komolyan úgy tűnt, mintha engem akarnának leszidni.

- Úgy tűnik, elég nagy baromságot – tördelte a kezét Liam. Épp rá akartam szólni, hogy ezt hagyja abba, mert rosszul vagyok tőle, amikor Lara megfogta a kezét.

- Clairt az eljegyzésünkön ismerted meg, és Liam ma említette meg, hogy úgy emlékszik vele távoztál, ez igaz? – kérdezte aztán tőlem.

- Mi ez valami vallatás? – nevettem fel kínosan. Egyáltalán nem értettem, hova akarnak kilyukadni. – Igen, vele jöttem el, de ez nem tartozik rátok – figyelmeztettem őket.

- Védekeztetek? – bukott ki Liamből, mire én felhúzott szemöldökkel néztem rá. Vele még talán meg is beszélném, de Lara miért van még mindig itt?

- Igen – ráztam meg végül a fejemet hitetlenkedve. – Jobban mondva nem, mert gyógyszert szed – javítottam ki magam, amikor eszembe jutott, hogy is volt pontosan.

- Ha gyógyszert szedett, akkor nem lehetne most itt Eliana – dünnyögte Larissa. Ez a nő mindig töri valamin a fejét, csak néha tudnám, miért kombinál feleslegesen. – Harry gondolkozz! – kiabált rám szó szerint. Tanácstalanul néztem újra Liam felé, de ő is ugyanolyan ideges arccal pillantott rám. – Számolj! Sehogy sem jön ki. Akkor esett teherbe, amikor veled volt, szóval biztosan nem szedett gyógyszert.

 - És Eliana kiköpött te vagy – fűzte hozzá Liam is.

- Jó, nekem is feltűnt, hogy hasonló a haja, mint az enyém, de tudod hány embernek van ilyen haja a világon? Nem vagyok hajlandó hallgatni ezt a hülyeséget – álltam volna fel, hogy távozzak, de ekkor a fejemben mondatok kezdtek ide-oda szaladgálni. Úgy hallottam őket, mintha éppen most hangoznának el, csak minden mondat egyre hangosabban. Az apja fiatal. Nem tud róla. Nem fér bele az életébe egy gyerek. Tönkretenném.

Utolsó nap

Sziasztok!

Sajnálom, hogy nem jeleztem, mikor hozom a következő részt. Próbáltam péntekre összedobni, de addigra csak a fele volt kész, viszont ma reggel gyorsan befejeztem. Nem várom meg a keddet, mert nagyon kíváncsi vagyok már a véleményetekre, illetve mivel megint csak egy rész volt a héten, ezért szintén 6 oldalasat hoztam nektek. Én imádni írni minden sorát, remélem, nektek is tetszeni fog.

Köszönöm a pipákat és a kommenteket az előző részhez. Most rohannom kell órára, de ha hazajöttem (körülbelül hat körül) akkor válaszolni fogok mindenkinek.

xxx Larissa

*******************************************************

Chapter 12

- Igen, tudjuk… – forgatta meg a szemét unottan Adam – Harry tökéletes apuka lenne. Ha még egyszer hallanom kell ezt a mondatot, felteszlek az első Londonba tartó gépre – förmedt rám.

- Jól van, na! Úgy csinálsz, mintha minden percben ezt hajtogatnám – néztem rá jelentőségteljes pillantással, hogy jó lenne, ha elhallgatna.

- Mert azt csinálod – vágta rá.

Miután megtudta, hogy ki Eliana apja, három napig nem volt hajlandó hozzám szólni. Ha meg is tette, akkor valami roppant kedves megjegyzést hagyta el a száját, szóval kibírhatatlan volt a helyzet. Megértettem, hogy elítél, és nem is kértem tőle, hogy tapsoljon meg, milyen ügyes vagyok, de nem esett jól, ahogy reagált rá. Végül egy óriási balhé után sikerült kibékülnünk, így mire Emi, aki Elianát menekítette ki a házból, hogy ne hallja, ahogy Adammel kiabálunk, visszaért, már barátságos hangnemben beszélgettünk, miközben egy új reklámon nevettünk, amit a tévében éppen akkor adtak. Mindketten lenyugodtunk, és újra képesek voltunk egy légtérben tartózkodni, de még mindig kifejezte nem tetszését a dolog iránt.

Abban igaza volt, hogy mióta felkeltünk, csak a tegnapi napunkról volt szó, de nem Harry miatt beszéltem annyit róla, hanem mert nagyon jól éreztük magunkat. Nem ez volt a héten az első eset, hogy hármasban indultunk el valahová, hiszen a tengerparti nap után, másnap a parkban és a játszótéren is jártunk, azonban utána egy kicsit jegeltük a kapcsolattartást. Pontosabban én tartottam meg a távolságot, ugyanis nem hagyott nyugodni a tudat, hogy egész nap hazudok, amíg vele vagyok. Nem akartam vele lenni, mert állandóan azt hajtogatta, hogy milyen jó anyuka vagyok, és hogy mennyire szerencsés Eliana, és a szemében is láttam az elismerést. Szörnyű embernek éreztem magam a közelében, és mégis megnyugvással töltött el, ha magam mellett tudhattam. Ez a kettősség folyton a határvonalon tartott, ám ezúttal nem volt jó irány. Akármelyik oldalra is léptem, egyik sem volt helyes, így továbbra is csak a vékony vonalkán sasszéztam, remélve, hogy egyszer majd eljutok egy elágazáshoz, ami megmenti a lelkem.

Szóval visszatérve az eredeti témánkhoz, csodáltam, ahogy Harry a lányunkkal viselkedett, annyira ösztönösnek tűnt minden mozdulata, minden szava, amit hozzá intézett, hogy képtelen voltam nem a tökéletes apát látni benne. Mindig hozzá hasonlót képzeltem el, valakit, aki ennyire gondoskodó, és tudja, hogy mire van szüksége egy gyereknek. Adam viszont csak forgatta a szemét, amikor ezt meséltem neki, illetve megjegyezte, hogy akkor talán elmondhatnám neki, hogy ő az apja. Természetesen ez a két hét alatt nem történt meg, sem akkor, amikor a játszóházban voltunk, sem akkor, amikor magához hívott át minket, és akkor sem, amikor ő volt nálunk. Sokszor éreztem, hogy most kellene elmondanom, de végül meggyőztem magam, hogy a tudatlanság a legjobb neki. Hiszen olyan felszabadult, még megvan benne az a gyermekség, amivel csak élvezi az életet, amit kapott. Felhőtlenül boldog, nincs semmi, ami megállíthatja, és élvezi ezt a fajta szabadságot, látszik rajta. Egy gyerek viszont olyan felelősséggel jár, amit bár szerintem könnyedén megoldana, de nagyon lekötné, és erre még nincs szüksége.

- Mikor találkoztok? – kérdezte Adam, teljesen kizökkentve a gondolataimból. Egy pillanat töredékéig zavartan néztem rá, nem tudtam, hova tenni a kérdését, de aztán rájöttem, hogy Harryről beszél.

- Azt mondta, ötre jön – mondtam neki.

- Még mindig nem értem, minek hív randizni – rázta meg a fejét.

- Ez nem randi – vágtam rá azonnal. Igaz, hogy tegnap este felhívott, és azt kérdezte, hogy mi lenne, ha ezúttal a kislány nélkül, kettesben mennénk valahova, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem randevú címszó alatt fut az esti programunk. Neki ott van Kelly, én pedig akármilyen vonzó is, egyértelmű okok miatt, ha akarnék, se lehetnék vele. Én pedig még csak nem is akarok.

- Tagadásban élsz – nevetett ki.

- Igen, jól látja, Dr. Adam Balte – gúnyolódtam vele. – Emi, köszi még egyszer, hogy vigyázol Elianára – fordultam aztán hozzá.

- Mami későn jössz haza? – kérdezte El.

- Nem, mire megfürdesz, itthon leszek – ígértem meg neki.

- Nem lesz gond – mosolygott Emi. – Menj öltözni, mert nem leszel kész – parancsolt aztán rám.

Valljuk be, voltak kétségeim az esti találkozót illetően, több is. Az egyik, hogy még sosem hagytam magára Elianát a saját szórakozásom érdekében, és emiatt bűnösnek éreztem magam. Nekem mellette lenne a helyem. Ennek ellenére mégis szót fogadtam Eminek, és a szobámba mentem. Először is szörnyülködve néztem körbe, mivel óriási káosz volt. A ruháink nagy része az ágyon és a földön hevert, a maradék pedig a bőröndből lógott ki félig. A játékok is szanaszét voltak szórva, de ezen a héten úgy döntöttem, hogy pihenni jöttünk ide, hát akkor pihenjünk is. Elianát sem nyüstöltem, hogy tegyen rendet, és én se strapáltam magam, hiszen tudtam, hogy fél perc múlva semmi nem látszana a kemény munkámból.

Egy babát átlépve letérdeltem a bőröndömhöz, is kivettem belőle egy fekete, hosszú farmert, illetve a kedvenc, kék ingemet. Lesöpörtem az ágyról a felesleges cuccokat, és leterítettem a kiválasztott darabokat, majd a fürdőbe mentem, és gyorsan letusoltam. Nem állt szándékomban sokáig áztatni magam, úgyhogy a hideg vizet választottam, így biztosítva, hogy véletlenül se csábuljak el a meleg vízsugaraknak. A köntösömbe bújva, mezítláb csattogtam ki Emihez, hogy megtudakoljam, hol tartják a vasalót, mivel az ingem konkrétan úgy nézett ki, mintha egy kutya szájából szedtem volna ki. Miután sikeresen kivasaltam, felöltöztem, aztán a tükörhöz léptem, hogy megigazítsam az egész nap rajtam lévő enyhe sminket, majd még egyszer kifésültem a hajam, és a táskámhoz mentem. Beledobáltam a telefonomat, a pénztárcámat és az irataimat, majd elkészülnek nyilvánítottam magam.

Visszasétáltam a nappaliba, ahol Adam a laptopját nyomkodta, nagyon bele volt merülve, valószínűleg munkaügyben intézkedett, Emi pedig egy magazint lapozgatott, miközben fél szeme és füle mindig Elianára figyelt. Leültem közéjük, és az ölembe húztam a lányomat, hogy amíg Harry nem ér ide, még egy kicsit ölelgethessem. Amikor meghallottam a csengőt, aggódva Emi felé fordultam, és már nyitottam a számat, hogy újra elmondjam neki, ha bármi van, hívjon fel, és azonnal jövök, de megelőzött.

- Nem lesz semmi, de ha mégis, akkor hívlak. Érezd jól magad – lökött meg, ezzel megadva a kezdőlépést, én pedig bólintottam egyet, köszöntem nekik, majd kinyitottam az ajtót a srácnak.

- Szia. Felveszem a cipőm, és jövök – tudattam vele, majd párat hátraléptem, és a cipős polc elé letett, kék vansembe bújtam. – Kész is vagyok – egyenesedtem ki.

Pont elkaptam a pillantását, ahogy végigpásztázta kinézetem, majd egy elégedett mosollyal állapodott meg az arcomon. Ha ő így, akkor én is! A cipőjétől kezdve a göndör fürtjeiig megbámultam, próbáltam legalább olyan zavarba hozni, mint ő engem, ám ez egyértelműen nem sikerült. Mosolya csak szélesebb lett, és tudtam, hogy egy olyan megjegyzés fogja elhagyni a száját, amit nem akarok hallani, úgyhogy megelőztem.

- Levágattad a hajad? – mutattam a feje tetejére, mire ő beletúrt az eddigiekhez képest rövid tincsekbe.

- Sokan mondták, hogy túl hosszú, kezdtem elhinni – rántotta meg a vállát. – Tetszik? – húzogatta a szemöldökét.

- Most annyi idősnek nézel ki, amennyi vagy – kacsintottam rá, aztán egy féloldalas mosolyra húztam a számat, mert imádtam a reakcióját, ami történetesen egy szemforgatás volt.

- Na és mit gondolsz, a te öreg szíved kibír egy kis motorozást? – mutatott a háta mögé, ahol ott állt egy fekete darab.

- Tudod, ki az öreg – vágtam a vállára egy erőteljeset, ám meg se kottyant neki. – Ha sokáig ácsorogsz még az ajtóban, itt hagylak ezzel a szépséggel – simítottam végig a motor oldalán.

- Ezek nélkül nem jutnál messzire – húzta ki a zsebéből a kulcsot, és azt lóbálva indult meg felém. – Illetve örülnék, ha ezt a fejedre húznád, mielőtt bármiféle ámokfutásba kezdenél – nyomott a kezembe egy bukósisakot. Mindketten elnevettük magunkat, aztán a segítségével a fejemre húztam a védőfelszerelést. – Jól áll – kopogtatta meg finoman a sisakot, majd a sajátját is feltette, és elhelyezkedett az ülésen.

Karjaimat a dereka köré fontam, és egy kicsit szorítottam az ölelésen, amikor elindultunk. Nem mondhatnám, hogy túl sokszor motoroztam már életemben, de volt már rá lehetőségem, és igazából nagyon szerettem. Most is hamar átadtam magam a mellettünk elsuhanó tájnak, és a belénk csapó szelet is régi ismerősként fogadtam, bár a legtöbbet az előttem ülő felfogta. Hogy hova is mentünk, az nem tudtam, ugyanis elfelejtettem megkérdezni, mielőtt elindultunk, most pedig nem volt kedvem túlkiabálni a közlekedési eszközök zaját, így csak türelmesen vártam, hogy megérkezzünk.

Végül Harry le is parkolt, ám még mindig fogalmam sem volt, merre lehetünk. Egy többnyire üres parkolóban álltunk, de nem láttam semmi vendéglátóhelyet a közelben, szóval érdeklődve néztem rá. Valószínűleg tudta, hogy mit szeretnék kérdezni, mert amint levette a fejéről a fekete bukót, meg is osztotta velem az eddig csak az ő birtokában lévő információt.

- Ahhoz képest, hogy éppen elrabolni készüllek, elég nyugodtan szemléled a dolgokat – vicceskedett először egy kicsit. – De komolyan, mi van, ha arra készülök? – firtatta tovább, amikor csak megforgattam a szememet.

- Nem tudnál elrabolni – jelentettem ki egyszerűen és magabiztosan.

- Ó, tényleg? – szűkítette össze a szemét, és vészjóslóan közeledett felém, én viszont nem vettem komolyan, így inkább csak vicces látványt nyújtott. – Miért vagy abban olyan biztos? – tette fel a kérdését már fölém magasodva. Bátran néztem fel rá, ám egy pillanatra elbizonytalanodtam, amikor összetalálkozott a tekintetünk. Nem tudtam, hogy mit látok benne, mindenesetre, még mindig nem találtam ijesztőnek, egyszerűen csak kizökkentett az eddigi kis játékunkból.

- Mert bárhová szívesen megyek veled – böktem a mellkasára. Egy végtelen pillanatig szótlanul nézett rám, én pedig kezdtem megbánni, hogy kimondtam. Nem úgy gondoltam, ahogy valószínűleg ő értette. Én csak jól érzem magam vele, és szerintem az utóbbi néhány napban egy nagyszerű barátság bontakozott ki közöttünk. Csupán csak ennyit szerettem volna a tudtára adni.

- Egy kínaiba is? – mutatott a távolba a vállam fölött. Az arcára visszatért a mosoly, én pedig arrafele néztem, amerre ujjával jelezte, és végül megrántottam a vállam.

- Nem is számítottam másra – kötözködtem vele csak azért is.

- Te nő, kihúzod a gyufát – rázta meg a fejét hitetlenkedve, én pedig ezt úgy könyveltem el, hogy megadja magát, és vidáman indultam el. Hamarosan utolért, és mellém szegődve azon kezdett nevetgélni, hogy amíg ő egyet lép, addig én minimum kettőt, persze mindezt olyan csalafinta arckifejezéssel, hogy azt hittem eldobom az agyam.

- Szemtelen vagy ám – jegyeztem meg, mintha zavarna, ám igazából még a közelében sem járt annak, hogy kiakasszon. A pimaszsága a kisfiús beütéssel elérte hatását, és csak mosolyogni tudtam azon, mennyire édes.

A kínait végül dobozban kértük, és miután megint alul maradtam egy fizetéssel kapcsolatos vitában, a dobozzal a kezünkben léptünk ki a friss levegőre. Közelebb emeltem az orromhoz a kért és kívánt ételt, majd beleszagoltam, és elégedett hümmögéssel néztem fel Harryre, hogy merre tovább.

- Arra gondoltam, hogy megint elmehetnénk a mólóhoz. De ha unalmasnak gondolod, hogy megint ott kötünk ki… - kezdett bele, én viszont azonnal leintettem.

- Tökéletes! – Már csak az említésére is lázba jöttem. Az első ottani látogatásom is hatalmas élmény volt, és azóta is hiányzott az a nyugalom, ami ott ölelt körbe.

- Nincs messze, gyere! – nyújt a kezem után, és amint a helyes irányba fordított, el is engedett.

Tényleg hamar odaértünk, így a vacsoránk sem hűlt ki. Kisétáltunk egészen a móló végéig csakúgy, mint a múltkor, aztán letelepedtünk a földre, és az ölünkbe helyeztük az ételünket, majd fogyasztani kezdtük. A harmadik falatot rágtam, amikor Harry levette magáról a kapucnis felsőjét. Azt hittem melege van, hiszen nem volt hideg, gondolom önmaga álcázása miatt viselte eddig, de aztán arra kért, hogy álljak fel. Nem értettem, mit szeretne, de volt valami abban, ahogy kérte. Nem akartam, és nem is tudtam nemet mondani neki, végtagjaim maguktól mozdultak meg, anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna.

- Vizesek a deszkák – magyarázta közben. – Ülj erre – tette le a földre a pulóvert, majd ujjaival kezdte simogatni az anyagot, hogy minél nagyobb területet lefedjen.

- És mi van veled? – kérdeztem tőle, még mindig állva. Nagyon nem akaródzott a felsőjére ülni, ha ez azzal jár, hogy az ő nadrágja fog átázni.

- Talán túlélem majd valahogy – sóhajtozott, eljátszva, hogy mekkora mártír. Hát, tulajdonképpen az is volt.

- Szerintem meg elférünk ezen ketten is – bizonygattam, és hogy illusztráljam neki a dolgot, le is ültem az egyik csücskére.

- Biztosan nagyon kényelmes, de én inkább kihagyom – ejtett el egy ironikus megjegyzést, aztán levágta magát eddigi helyére.

Addig-addig vitatkoztunk ezen, hogy mindkettőnk étele langyossá vált, emiatt újabb szócsata alakult ki közöttünk, amiben azt próbáltuk eldönteni, hogy ez kinek is a hibája. Végül egy nevetéssel zártuk le a végtelenségig tartó gyerekes viselkedésünket, majd elhallgatva a csendet kezdtük fülelni.

- Nem szeretnék tolakodó lenni, de amikor Londonban legutóbb találkoztuk, elég zaklatott voltál – törte meg a csendet, nekem pedig hevesebben kezdett verni a szívem. Az arcára pillantottam, és úgy vártam a folytatást. – Azóta sem hagy nyugodni a dolog. Minden rendben?

- Persze – próbáltam a lehető leghitelesebben kimondani a szót, de az érzésektől, amik hirtelen és kíméletlenül törtek rám, nem sikerült.

- Miért nem mondod el? – hajtotta a térdére a homlokát, így nem láthattam az arcát. Talán ez adott erőt ahhoz, hogy végül mégis beszéljek.

- Eliana nem úgy fogant, ahogy kellett volna – sóhajtottam egy hatalmasat, ám még így sem tűnt el a mellkasomból a nyomás. Szerintem soha nem is fog. – Az apja egy fiatal srác, akkor találkoztam vele először, amikor… szóval csak egy kaland volt – nyögtem ki elpirulva.

- Lelépett, amikor megtudta, hogy terhes vagy? – kérdezősködött tovább.

- Nem – néztem el a távolba. – Nem mondtam el neki.

- De hát… - kezdett volna bele a mindenki által mondogatott szövegbe. Mi van, ha az apja is szeretné a gyereket? Joga van tudni róla és a többi. Igazuk van, de ha tudnák, hogy Harry az apja, ők is azt látnák az egyetlen lehetőségnek, ami én.

- Így tartottam helyesnek, mert tönkretenném az életét, ha elmondanám neki. Tudom, hogy nem fér bele az életébe egy gyerek, és eszem ágában sincs ezzel zaklatni – jelentettem ki határozottan. Még magam is meglepődtem, hogy sikerült összeszednem magam valamennyire, vagy legalábbis a hangom ezt tükrözte.

- Nem bántad meg? – tette fel újabb kérdését, miközben közelebb ült hozzám.

- Mit? Hogy Elianát megtartottam azt sosem fogom megbánni. Ő az életemben a legjobb, ami történt velem. Azt, hogy kitől van? Csak amiatt bánom, hogy Eliana nem teljes családban nő fel, és őszintén sajnálom a férfit is – fordítottam vissza felé a fejem, és bűnbánóan néztem rá. Ugyan ő nem tudta, hogy róla beszélek, de magamban végig a bocsánatáért esedeztem. – Nem ezt érdemelte volna. Jó srác – húztam el a számat, aztán egy picit bele is haraptam, nehogy elsírjam magam.

Biztos látta, ahogy egy pillanatra megremeg a szám széle, mert felemelte a kezét, és a vállamat átkarolva húzott az oldalához. Örültem, hogy nem volt több kérdése, mert már így is borzalmasan éreztem magam. Megérdemelném, hogy nagy betűkkel kiírják a homlokomra, hogy hazug. Pár percig csendben ültünk, én a könnyeimmel küzdöttem, és szerencsére le is győztem őket, majd miután érzelmileg is összekapartam magam, eltereltem a témát magamról.

- Ha már én ilyen őszinte voltam, – kaptam fel a fejem – akkor most én is kérdezhetek. – Mondatom inkább kijelentés volt, de azért megvártam, míg beleegyezése jeléül bólint egyet. – Amikor Emi a barátnőd felől érdeklődött, elkomorodtál. Mi történt?

- Hosszú történet, nem biztos, hogy kíváncsi vagy rá – figyelmeztetett.

- Az én nincs apja a lányomnak sztorimnál biztos nem bonyolultabb – mondtam neki, mire elmosolyodott, és Kellyről kezdett mesélni. Az elejéről kezdte, onnantól, ahogy megismerkedtek, majd át azon az egy éven, amit együtt töltöttek.

- Szörnyen érzem magam, amikor olyanokat mondok róla, hogy unalmas vagy felszínes, de már nagyon régóta így érzem, és eddig bizonygattam magamnak, hogy de én szeretem őt, most viszont nem tudom – nézett le rám tanácstalanul, ugyanis én még mindig a mellkasához bújva ültem mellette. Igazából ő volt az, aki még mindig magához húzva ölelt, de nekem se volt ellenvetésem.

- Lehet, hogy nagyon is jól tudod, csak nehéz végleges döntést hozni – okoskodtam neki.

- Valószínűleg igazad van, csak nem akarom megbántani – rántotta meg a vállát, mintha nem is érdekelné annyira, de ahogy beszélt róla, egyértelmű volt, hogy bántja. – Ráadásul még van egy másik nő is – motyogta.

- Mi? – kaptam fel a fejem, aminek következében sikeresen lefejeltem az állát. – Bocsi – néztem rá kínosan.

- Nyugi, nincs két barátnőm egyszerre, – nevetett fel – csak talán van valaki, akivel szívesen lennék. – Nem tudom, miért, de erről már nem akartam faggatni, úgyhogy inkább könnyedebb beszédtémák felé tereltem a beszélgetést, és vidáman töltöttük el a maradék egy órát.

- Lassan vissza kellene mennem. Megígértem Elianának, hogy én fektetem le – magyaráztam neki indokaimat. – Illetve jó lenne magam kipihenni a holnapi hazaút előtt.

- Persze, menjünk – válaszolta, aztán viszont egyikünk sem mozdult.

Nekem sem akaródzott elindulni, olyan jó volt itt ülni a mólón, bámulni a távolba, miközben a beszélgetésünket a víz ringatózásának csobogó hangja színezte. Sóhajtottam egyet, és felemeltem a fejem a válláról, hogy ránézve közöljem vele, tényleg mennünk kéne, de arra nem számítottam, hogy ő engem néz, és már túl későn vettem észre közelségét. Szám az övéhez ért egy pillanatra, de azonnal hátrakaptam a fejem. Dadogva kértem bocsánatot, és azt kezdtem magyarázni, hogy nem tudtam, hogy ilyen közel van, illetve eszem ágában sem volt rányomulni, de kezét felcsúsztatta a vállamról a tarkómra, majd visszahúzva magához a számra tapasztotta az övét. A meglepettségtől elnyíltak ajkaim, ezzel mintegy bejutást engedve nyelvének, amely az enyémmel érintkezve olyan reakciókat váltott ki belőlem, hogy testem önálló életre kelve nyomult hozzá közelebb. Pár pillanattal később, amint ténylegesen is felfogtam, mit csinálunk, elhúzódtam tőle, és úgy pattantam fel, mintha tűvel szúrtak volna meg.

- A francba – csúszott ki a számon egy kis szitkozódás, majd idegesen a korláthoz sétáltam, és kezemmel belekapaszkodva bámultam a vízbe. – Barátnőd van – néztem rá mérgesen. Úgy tűnt, rajta fogom levezetni a feszültségemet, amit az okozott, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem. Mi van velem? Nem szerethetek bele a lányom apjába, hiszen még csak nem is tud róla. – Ezt mégis, hogy gondoltad?

- Sajnálom. Az hittem… - tette maga elé a kezeit védekezés képen. – Nem kellett volna – ismerte be, és közelebb lépett. – Ne haragudj! Felejtsük el – nyújtotta ki felém a kezét, én pedig kis habozás után elfogadtam.

- Nem történt semmi – mondtam ki én is, majd elindultunk a parkoló felé, ahol a motort hagytuk.

Mielőtt felültünk még rám erőltette a felsőjét, mondván fázni fogok, pedig ő volt az, akit az ellenszél jobban ért, de már megtanultam, hogy felesleges vele vitatkozni. Mindig ő nyer. Az elköszönésünk kínosra sikerült, nem tudtam, mit mondjak, ő pedig egyszerűen nem is akart semmit, vagy nem tudom. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmiféle érzelmet, úgyhogy végül adtam az arcára egy puszit, és eltűntem az ajtó mögött. Hátamat nekidöntve vártam, hogy meghalljam a motor hangját, ami jelzi, hogy elment, de ez nem történt meg. Megfordultam, és a kis lyukon kinéztem, amin keresztül pont ráláttam. Arcát a tenyerébe temetve rázta meg a fejét, majd mérgesen a kormányra csapott, és elindult.

Nem túl jó kedvvel igyekeztem a nappali felé, hogy köszönjek a többieknek, ám amikor megláttam őket, minden rossz kedvem elmúlt, és jóízűen nevettem fel. Adam egy arcfestékes palettát tartott Eliana felé, akinek a kezében egy ecset volt. Éppen Em arcára festett. A férfi és a kislány mosolyogva néztek rám, Emi viszont csak egy segélykérő pillantást küldött felém.

- Jó újra látni titeket – mondtam nekik nevetve, és egyszeriben el is felejtettem, hogy mi történt nem rég. 

Tökéletes apa

Sziasztok!

Kedd van, ezért ahogy ígértem, meg is hoztam a részt. A csoportban tegnap olvashattatok részletet a mai részből, remélem, felkeltette az érdeklődéseteket.

A fejezetről csak annyit, hogy mivel pénteken most nem volt rész, és egy kedves olvasóm írta is, hogy rövidnek tűnnek a fejezetek, a mostani a szokásos négy oldal helyett, hat lett. Olvassátok, véleményezzétek.

xxx Larissa

*******************************************************

Chapter 11

A vér is meghűlt bennem, amikor meghallottam a nevét. És én még azt hittem, hogy nem kell félnem, mert nem tudja a számom. Ideje lenne megtanulnom, hogy amit ő akar, azt megszerzi. Kínomban egyszerűen csak felnevettem, aztán lemondóan megráztam a fejemet.

- Ma csak estefelé érünk rá, mert lejöttünk a partra, és egy kis városnézés is tervben van.

- Jaj, de jól esne most nekem is egy kis fürdőzés – jegyezte meg, aztán talán arra várt, hogy meginvitálom, ám nekem eszemben sem volt. – Mi lenne, ha lemennék? - kérdezte végül, amikor rájött, hogy én bizony nem kérdezek rá. – Merre vagytok?

- A Surfer mellett – néztem szét gyorsan, hogy keressek valami támpontot.

- Sietek – ígérte, aztán kinyomott.

- Ki volt az? – nézett rám Em.

- Harry. Idejön – vertem bele a fejem a földbe.

- Nem tud róla igaz? – könyökölt fel érdeklődve.

- Nem is fog. Csak tudnám, miért érdeklődik ennyire Eliana iránt.

- Hát nem tudom, de nekem jó fejnek tűnik, és ha nem is mondod el neki, legalább hagyhatnád, hogy kicsit találkozzanak. Meg lehetnél barátságosabb is – tette még hozzá, aztán visszafeküdt eddigi helyére.

Elgondolkodtam azon, amit mondott, és végül arra jutottam, hogy igaza van. Ha sokáig szemétkedek vele, rá fog kérdezni, hogy miért vagyok ilyen, az pedig nem hiányzott.

- Mami, nézd! – lökdösött meg Ellie, és jobbra mutatott.

- Kicsim, nem mutogatunk – nyomtam le a kezét. Elfelejtettem neki szólni, hogy Harry idejön, szóval meglepetésként érte a dolog.

- Sziasztok – ért hozzánk, és lehajolt, hogy egy ölelésben részesítsen.

Sárga fürdőnadrágot viselt, és egy fehér pólót húzott a felsőtestére. Fején napszemüveg volt, de amikor hozzánk ért, levette. Eliana azonnal lecsapott rá, és arra kérte, hogy homokozzon vele, ő pedig a plédre ült, és miközben teljesítette a lányom kérését, beszélgetni kezdett. Először is hogy létünk felől érdeklődött.

- Jól. Tetszik LA. – eresztettem meg egy mosolyt. Ugyan még elég erőltetett volt, a rossz gondolatok nem hagytak nyugodni, de próbáltam megfogadni Emi tanácsát. Láttam, ahogy ő is elmosolyodik a próbálkozásomon, úgyhogy elégedett voltam magammal. – Veled mi a helyzet?

- Élvezem a szabadságot – nézett rám egy pillanatra, ám Eliana rögtön rászólt, hogy figyeljen. – Igenis, királynőm! – tisztelgett neki viccesen.

- Kellynek tetszettek az ötleteim? – szállt be a beszélgetésbe Em, ezzel megmentve engem, mivel már huzamos ideje nem tudtam, milyen témát felhozni, így csend uralkodott körülöttünk. Hálás voltam, amiért segített, Harry viszont nem látszott túl boldognak miután elhangzott a hozzá intézett kérdés, és csak egy nem tudomot motyogott.

- Minden rendben? – ráncoltam össze a homlokom. Ez volt az első mondat, ami tényleg magától jött, nem azért, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne. Valóban érdekelt, és rossz volt látni, ahogy a vidámság eltűnik vonásaiból.

- Persze – rendezte azonnal arckifejezést, és hogy nyomatékosítsa a szavait, rám mosolygott. Nem firtattam tovább a dolgot, hiszen látszott rajta, hogy nem kíván róla beszélni, én pedig arra gondoltam, biztos csak rossz neki, hogy a barátnője egy másik kontinensen van, távol tőle.

- Kezdek megsülni – legyezgette magát Emi. – Nem megyünk fürdeni? – vetette fel, és mivel nekem is melegem volt, beleegyeztem.

- El, gyere – nyújtottam felé a kezét, mire ő megrázta fejét. – Miért nem?

- Nem akarok – pillantott a tenger felé. Még sosem járt a tengerparton, szóval, ha jól sejtettem, akkor tartott egy kicsit tőle.

- Félsz? – guggoltam le mellé, ő pedig bólogatni kezdett. Nem szerettem, amikor nem volt hajlandó megszólalni, de most nem szóltam rá, hogy csak a csacsik bólogatnak.

- Pedig nagyon jó! – csapta össze a tenyerét Harry túlzott lelkesedéssel, remélve, hogy majd ezt sikerül ráragasztania a kislányra is. – Legalább az elejéig gyere el – győzködte ő is, aztán levette a felsőjét, hiszen az felesleges darab volt a fürdéshez. Amíg mi a lányunkat győzködtük, hogy jöjjön fürdeni, Emi úgy döntött, hogy egyedül hagy minket, és előrement.

- Felemellek, és nem engedlek el – állítottam fel, majd a kezembe kaptam. Még mindig nem akart jönni, de nem szerettem volna, hogy féljen, és ennek csak egyetlen módja van, mégpedig ha rájön, hogy milyen jó is igazából.

Amikor értünk a tengerhez, és a talpunkat nyaldosni kezdte a ritmusosan hullámzó víz, letettem Elianát, hogy ő is élvezze. Kellett egy pár perc, amíg abbahagyta a vegyél fel sikítozását, és rájött, hogy nem fogja magába szippantani a nagy kékség, de a kezemet továbbra is teljes erejéből szorította. Hamarosan már az is látszott rajta, hogy élvezi a pancsolást, úgyhogy Harryvel győztesen összemosolyogtunk, aztán még egy kicsit beljebb mentünk.

- Menj nyugodtan, én itt maradok vele – mondtam a srácnak, ő pedig bólintott, aztán beljebb sétált, végül úszni kezdett. Egy darabig figyeltem távolodó alakját, aztán leültem, hiszen még így sem merültem el az Elianának mellkasáig érő vízben.

- Na? Félelmetes a víz? – kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét.

- Nem, de nem megyek arra – mutatott a távolba, ahol Harry már alig látszott. Elnevettem magam, és élveztem, ahogy a hullámok ide-oda döntenek.

- Menj te is, addig vigyázok rá – tért vissza az úszóbajnok, de én határozottan megráztam a fejem. – Nem fogom a vízbe fojtani, nyugi – forgatta meg a szemét.

- Tudom. De biztosabb, ha én vagyok vele.

- Azt mondod, hogy erősebb vagy, mint én? – kezdett el kötekedni, de szája sajkában ott játszott egy szemtelen mosoly, és a szeme is vidáman csillogott.

- Nem, de én jobban ismerem – szögeztem le.

- Az igaz, de attól még én is meg tudom védeni – akaratoskodott.

- De nem a te feladatot, nem vagy az… apja. – Basszus! Hogy a fenébe mondhattam ezt? A társaságában elfelejtettem, hogy tulajdonképpen ki is ő, és véletlen csúszott ki a számon, de akkor sem lehetek ennyire idióta.

- Az is igaz. De szívesen teszem, szóval tünés – lökött meg, mire elborultam a vízbe. Mérgesen néztem rá, amíg ő továbbra is csillogó szemekkel, egyre szélesebb mosollyal bámult rám. Az előbbi idióta, meggondolatlan kijelentésem után, szükségem volt egy kis úszásra, szóval mégis engedtem a csábításnak, és kettesben hagytam őket.

Nem merészkedtem olyan messzire, mint az énekes tette az előbb, és elég sokszor hátra néztem rájuk, ám mindent rendben volt. Tudtam, hogy nyugodtan rábízhatom, de az anyai aggódás akkor is végig ott volt bennem. Hiába próbáltam kizárni, két éve egyszerűen olyan mélyen költözött belém, hogy bombával se lehetett volna kirobbantani a bensőmből. Próbáltam átadni magam az úszás örömének, ahogy a víz fodrozódott a testem körül, miközben fényesen verte vissza a meleg napsugarakat, és végül egészen ellazultam. Újra kiűztem a fejemből a vészjósló hangokat, és megindultam visszafelé.

Vajon velem is olyan jól mutat a lányom, mint az apjával? Mert amikor nézem őket, csak azt látom, hogy mennyire összhangban vannak. Olyan mintha meglenne közöttük az apa-lánya kapcsolat, még annak ellenére is, hogy egyikük sem tudja, hogy a másik milyen szerepet tölt be az életében. Én pedig eldöntöttem, ha rajtam múlik, soha nem is fogják megtudni. Tudom, hogy egyszer majd Eliana is érdeklődni kezd az apja felől, és nem akarok majd neki hazudni, talán ha felnő, és úgy gondolom, megérti, elmondom neki, de nem fogom feleslegesen felforgatni az életünket, ahogy Harryét sem.

Amikor kizökkentem gondolataimból, már közel jártam hozzájuk, és nemcsak azért, mert gyorsan úsztam, hanem mert Harry valahogy rávette Elianát, hogy mégis beljebb jöjjön, így most egyenesen felém tartottak. Jézusom, ugye nincs semmi baj? A hirtelen jött pánikrohamom, azonnal elmúlt, amikor megláttam, hogy mindkettejük arcán ott ül egy hatalmas mosoly, ami ráadásul tökéletesen egyforma. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít rá, nem értem, eddig, hogy nem vettem észre. Eliana Harry tetkóira mutogatott, miközben ő szorosan tartotta, hogy le ne essen a kezéből, hiszen a víz már a férfi köldöke fölé ért, Eliana lába pedig a vízbe lógott, még annak ellenére is, hogy a göndör a karjaiban tartotta.

- Jaj, de bátor valaki – simogattam meg Ellie fejét, mire ő mosolyogni kezdett.

- Egy határozott férfi, bármire ráveszi a nőket – húzta ki magát elégedetten. Ajkaim maguktól váltak el, hogy egy jókedvű nevetést hallassak. Annyira automatikusan jött, hogy észre se vettem, milyen jól szórakozok, rajta pedig látszott, hogy örül neki, amiért meg tudott nevettetni. Hihetetlen különben, de olyan hatással volt rám, amilyenre álmomban sem gondoltam volna. Amikor a közelében voltam, teljesen megnyugodtam, és be kell vallani nagyon jól éreztem magam. Azt hiszem, ha a múltban nem történetek volna meg azok a dolgok, amik, akkor most nagyon jó barátok lehetnénk.

- Van egy hosszú móló arrafelé – mutatott kezével jobb oldalra. – Szeretek arra sétálni, mert kevesen vannak. Nincs kedvetek hozzá? – kérdezte még mindig a kezében tartva Elianát. Felajánlottam, hogy elveszem tőle, de megrántotta a vállát, és magához ölelte a csöppséget, én pedig elmosolyodtam tettén. Aranyosak voltak.

- Mehetünk, – rántottam meg a vállam – de előbb szárítkozzunk meg, és Emit is elő kéne keríteni – javasoltam, mire egy bólintás kaptam válaszul.

Amikor a leterített cuccainkhoz értünk, Elianát becsavartam egy törölközőbe, mire ő azzal kezdett játszani, hogy megpróbált felállni. Persze nem tudott, és végül úgy nézett ki, mint egy vergődő hal. Harry lecsúsztatta a szemüvegét, és úgy figyelte tovább ténykedését, én pedig vetettem egy pillantást a telefonom képernyőjére, hogy kerestek-e. Még szerencse, hogy így tettem, mert Emitől kaptam egy SMS-t, amiben közölte, hogy munkaügyben el kellett mennie, de majd hívjam fel, ha haza akarunk menni, és eljön értünk.

- Mi az? – kérdezte Harry, amikor hümmögtem egyet.

- Emi itt hagyott minket – osztottam meg vele is az infót. – Óvatosan! – szóltam rá Elianára, aki hatalmasat borult, miközben félig sikerült felállnia. A biztonság kedvéért inkább levettem róla a törölközőt, már úgyis megszáradt, és fázni se fog, hiszen annak ellenére, hogy időközben már kezdett lejjebb menni a Nap, még mindig elég meleg volt. – Szerintem akkor megnézhetjük azt a mólót – mondtam Harrynek, ám szerintem nem hallotta, hogy hozzábeszéltem, mert megállás nélkül nézett egy irányba. Én is odakaptam a fejem, így láthattam, hogy egy pár lány felénk tart. Teljesen egyértelmű volt, hogy Harryt szeretnék letámadni. Visszanéztem az énekesre, hogyan fog lépni erre az eseményre, de addigra már felállt.

- Menekülök – közölte velem, én pedig egy pár másodpercig tényleg elhittem, hogy erre készül, de aztán elnevette magát, és elnézést kért, majd elindult a lányok felé.

Felnevettem bolondságán, majd figyelni kezdtem, ahogy szóba elegyedik a rajongóival, akikről még ilyen távolságból is lerítt a boldogság. A másik dolog, ami szembetűnt az a mérhetetlen törődés volt, amit a lányok iránt tanúsított. Úgy tűnik, neki adottság, hogy mindenkivel ennyire barátságos, és ott segít, ahol tud. Őszintén örült neki, hogy örömet okozhatott, ezt pedig onnan tudtam, hogy amikor visszatért hozzánk, teljesen fel volt töltődve. Nem mintha eddig nem lett volna csupa vidámság, de most valahogy még jobban látszott rajta.

- Kedves tőled, amit csinálsz – tudattam vele gondolataimat.

- Őszinte leszek, sokszor van, hogy utálom ezt – vallotta be. – De közben meg tudom, hogy már attól is boldogak, ha csak rájuk nézek, és ha belegondolok, nekem ez csak pár percembe kerül, ennyit igazán megtehetek értük, nem? – Bólintottam. – Amúgy meg vicces látni a reakciójukat – nevetett fel.

- Aha, valld be, igazából csak gonoszkodsz velük, és megjátszod a kedvességed, hogy utána kinevethesd őket – szűkítettem össze a szemem viccelődve.

- Rajtakaptál – sóhajtott meggyötörten. – Kérlek, kérlek, kérlek, ne mondd el az újságíróknak – kapta el a kezem, és azt szorongatta, miközben könyörgött.

- Hát, majd meglátom, mit tehetek – folytattam a kis játékunkat, aztán mindketten egyszerre nevettünk fel.

- Na, jó, menjünk! – pattant fel, majd újra a kezemért nyúlt, és felrántott a földről. A lendülettől a mellkasának estem, de a másik kezemmel elnyomtam magam tőle, szóval csak egy kicsit volt kínos, és hamar tovább is léptünk a dolgon. – Ezt a nagy táskát viszont ne cipeljük magunkkal – mutatott a játékokra, és minden egyébre, amit a valóban óriási méretű strandtáska rejtett. – Elszaladok, bedobom a kocsiba, mindjárt jövök – döntötte el gyorsan a kérdést, és már el is tűnt a parkoló felé.

- Hova megyünk? – kérdezte Eliana addig.

- Sétálunk a parton, csak előbb megvárjuk, amíg Harry visszajön – magyaráztam neki, mire a kezét nyújtotta, és amikor az említett is mellénk ért, a másik kezével az övét fogta meg.

Egy pillanatra elkapott a család érzet, hiszen pont úgy sétáltunk, ahogy azt amúgy kellene, de sikeresen elhessegettem a gondolatot, és figyelni kezdtem, amiről beszélgettek.

- Szereted a fagyit? – pillantott le rá Harry.

- Igen – válaszolta neki.

- És szerinted anya megengedi, hogy vegyek neked? – Miután a kérdés elhagyta a száját, Eliana úgy támadott le, hogy esélyem se volt megszólalni.

- Mami, légyszí! Kérek fagyit, kérlek! – hajtogatta, én pedig egy rendbennel vetettem véget a zsibongásnak.

- De cserébe én fizetem a te fagyidat – néztem Harryre, amíg Eliana az ízek közül válogatott.

- Az milyen? – mutatott egy rózsaszínre.

- Epres – válaszolta helyettem Harry, aztán rám nézett. – Én fizetek mindent. Válassz te is! – mondta ellentmondást nem tűrően.

- Én nem kérek – közöltem vele, amikor láttam, hogy nem fog belemenni a közös fizetésbe. Megforgatta a szemét, aztán a pult mögött álló lánynak elmondta, hogy a kislánynak egy epres lesz, neki pedig étcsoki, fehércsoki, és duplacsoki.

- Te aztán utálod a csokoládét – nevettem fel a rendelése hallatán.

- Így igaz. Eliana, válassz anyának fagyit – intézte a lányomnak az utóbbit.

- Mondtam, hogy én nem kérek – szóltam rá, de egyáltalán nem foglalkozott velem.

- A mami mindig csokisat és citromosat eszik – kotyogta el Ellie, úgyhogy néhány pillanat múlva már a kezembe is nyomta a tölcsért, benne a kedvenc ízeimmel.

- Köszönöm – mondtam neki a fejemet rázva, mire ő egy mosollyal elmélyítette gödröcskéit, aztán elindult, mi pedig követtük. – Még mindig nem hiszem el, hogy három csokisat kértél – jutott újra eszembe, és újra felnevettem.

- A legjobb – bizonygatta.

Mire a mólóhoz értünk mindannyiunk fagyija elfogyott, Eliana pedig mindenhol ragadt, de egy papír zsebkendővel sikerült a nagyját eltüntetnem róla. Amint felszabadult a keze, újra felénk nyújtotta apró tenyereit, nekem pedig azonnal eszembe jutott, hogy a szüleim kiskoromban mindig így lóbáltak. Nagyon szerettem, és rendszerint megkértem őket, hogy emeljenek a magasba. Úgy tűnt Harry is hasonlóra gondolt, mert rám nézett, és kicsit felhúzta Eliana kezét. Miután bólintottam, egyszerre emeltük fel, erre ő hangosan felnevetett, és folytatást követelt. Egészen addig játszottuk ezt, amíg el nem értünk a móló végére, és el nem fáradt a karunk.

- Hú, de szép – néztem körbe. A stég tényleg sokáig benyúlt a tengerbe, így elég távol voltunk a parttól. A lemenő Nap narancssárgává változtatta az eget és a vizet is, a lábam alatt hallottam, ahogy a víz csörög, mikor a hullámokat megtöri a móló gerendája. Egy pillanatra még Eliana is csendbe maradt, érdeklődve nézett körbe, és akármilyen kicsi is volt, valószínűleg ő is érezte azt a békességet, ami itt ölelt körül minket. A csendet csak a fölöttünk elrepülő madarak hangja törte meg néha, de ezek valahogy annyira hozzátartoztak a látványhoz, hogy egyáltalán nem bántam vijjogásukat. Hol a vizet, hol az eget kémleltem teljesen elámulva, miközben a lehető legtöbb pozitív energiát szívtam be magamba ebből a nyugodt környezetből.

Lenéztem a lányomra, aki még mindig csendben volt, ám már a lábát húzogatta a fapadlózaton, és azt követte a tekintetével. Barna haját vöröses árnyalatúra festették a Nap már erőtlen sugarai, és enyhe szellő játszott velük. Megérezhette, hogy nézem, mert felpillantott rám, csillogó szemeit az enyémbe véste, én pedig egyszeriben a legszerencsésebb embernek éreztem magam. A lányom személyében mindent megkaptam, amire vágytam, és elmondhatatlan érzés volt, amikor gyermeteg arcáról tisztán leolvasható volt a szeretet.

- Szeretlek, kicsim – guggoltam le hozzá. Nem mondott semmit, csak a nyakam köré fonta kicsi kezeit, de nem is volt másra szükség.

- Nem fáztok? – törte meg a csendet Harry, ám úgy tűnt, nem nagyon akaródzott neki félbeszakítania az ölelkezésünket, mert szinte suttogva tette fel a kérdést. Igazából teljesen elfelejtettem, hogy ő is ott van, úgyhogy kicsit zavartam álltam fel Eliana mellől, és kényelmetlenül éreztem magam, hogy ennek az érzelgős jelenetnek szemtanúja volt.

- Picit kezd hűvös lenni – feleltem neki, miközben lassan ránéztem. Nem tudtam, hogy milyen arckifejezést fog vágni, arra számítottam, hogy most valami érzelgős idiótának tart, ehelyett azonban megdöbbenve fürkésztem tekintetét, amelyek homályosak voltak, mintha könnyek gyűltek volna benne. Nem mertem rákérdezni, hogy ennyire meghatódott-e vagy csak valami a szemébe ment, és ő is lehajtotta a fejét egy pillanatra, hogy aztán egy édes mosollyal nézzen fel rám. Hirtelen ötlettől vezérelve megszüntettem a köztünk lévő távolságot, és karjaimat a dereka közé fontam, arcomat pedig a mellkasába fúrtam. Kezeit azonnal megéreztem a hátamon, és egy pillanatig szorosan húzott magához, majd párszor végigsimított a hátamon, és végül elengedett. Nem tudom, miért csináltam, de valamiért még csak zavarba sem jöttem. Ő nem kérdezett rá, hogy mi volt ez, csak újra elmosolyodott, aztán felemelte Elianát, és elindultunk visszafelé.

Az autóban hátraültem, hogy Eliana mellett legyek, ugyanis nem volt gyerekülés, ő pedig azonnal bele is hajtotta a fejét az ölembe. Még nem jutottunk el az út feléig sem, amikor egyenletes légzése arról árulkodott, hogy elaludt. Folytattam haja simogatását, mert jól esett, ahogy selymes haja az ujjaim között csúszkált, közben meg Harryvel halkan beszélgettünk.

- Szóval te hogyhogy Los Angelesben laksz? – tettem fel a kérdést, ami már régóta izgatott.

- Itt sokkal nyugodtabb, mint otthon. Londonban a lakásom kapujában is rajongók állnak, itt meg akár egy teljes napot is eltölthetek az utcán, és mint látod, senki nem támadott le. Csak az a pár lány jött oda – magyarázta érthető indokait. – Engem az érdekel, te hogy kerültél ide ilyen hirtelen?

- Emi barátja, Adam az unokatesóm, és ők Eliana keresztszülei. Nem olyan rég ideköltöztek, mi pedig meglátogattuk őket – adtam elő gyorsan a szépített változatot. Azért mégsem mondhattam, hogy előle menekültem ide. Ráadásul még olyan jól össze is jött a tervem…

- Segítek bevinni Elianát – fordult hátra, amikor leparkolt a ház előtt. Bólintottam, aztán megvártam, hogy kiszálljon, és kinyissa a hátsó ajtót. A lehető legóvatosabban vette a karjaiba az alvó drágaságot, én pedig kivettem a csomagtartóból a strandtáskát, és együtt léptünk be a házba. Miután Harry letette az ágyba Ellie, nyomott egy finom puszit a homlokára, és a kíséretemben a bejárathoz sétált.

- Köszönöm, hogy velünk töltötted a napodat. Eliana nagyon örült neked – mondtam neki a hálásan, azt viszont lehagytam, hogy én is jól éreztem magam a társaságában.

- Én köszönöm a lehetőséget – udvariaskodott, csakúgy, mint általában. – Holnap esetleg elmehetnénk játszótérre – vetette fel.

- Tényleg minden szabadidődet egy két évessel szeretnéd tölteni? – néztem rá furcsán. Nem értettem, hogy miért akar ennyit vele lenni.

- Meg veled – tette hozzá oldalra döntött fejjel. Ezzel a kijelentésével sikerült alaposan megzavarnia, nem tudtam, hova tenni az egészet, de végül rábólintottam a holnapi napra. Miért ne? Rendes srác, és tudom, hogy Eliana nagyon megkedvelte. Magamról nem is beszélve.