Utolsó nap

Sziasztok!

Sajnálom, hogy nem jeleztem, mikor hozom a következő részt. Próbáltam péntekre összedobni, de addigra csak a fele volt kész, viszont ma reggel gyorsan befejeztem. Nem várom meg a keddet, mert nagyon kíváncsi vagyok már a véleményetekre, illetve mivel megint csak egy rész volt a héten, ezért szintén 6 oldalasat hoztam nektek. Én imádni írni minden sorát, remélem, nektek is tetszeni fog.

Köszönöm a pipákat és a kommenteket az előző részhez. Most rohannom kell órára, de ha hazajöttem (körülbelül hat körül) akkor válaszolni fogok mindenkinek.

xxx Larissa

*******************************************************

Chapter 12

- Igen, tudjuk… – forgatta meg a szemét unottan Adam – Harry tökéletes apuka lenne. Ha még egyszer hallanom kell ezt a mondatot, felteszlek az első Londonba tartó gépre – förmedt rám.

- Jól van, na! Úgy csinálsz, mintha minden percben ezt hajtogatnám – néztem rá jelentőségteljes pillantással, hogy jó lenne, ha elhallgatna.

- Mert azt csinálod – vágta rá.

Miután megtudta, hogy ki Eliana apja, három napig nem volt hajlandó hozzám szólni. Ha meg is tette, akkor valami roppant kedves megjegyzést hagyta el a száját, szóval kibírhatatlan volt a helyzet. Megértettem, hogy elítél, és nem is kértem tőle, hogy tapsoljon meg, milyen ügyes vagyok, de nem esett jól, ahogy reagált rá. Végül egy óriási balhé után sikerült kibékülnünk, így mire Emi, aki Elianát menekítette ki a házból, hogy ne hallja, ahogy Adammel kiabálunk, visszaért, már barátságos hangnemben beszélgettünk, miközben egy új reklámon nevettünk, amit a tévében éppen akkor adtak. Mindketten lenyugodtunk, és újra képesek voltunk egy légtérben tartózkodni, de még mindig kifejezte nem tetszését a dolog iránt.

Abban igaza volt, hogy mióta felkeltünk, csak a tegnapi napunkról volt szó, de nem Harry miatt beszéltem annyit róla, hanem mert nagyon jól éreztük magunkat. Nem ez volt a héten az első eset, hogy hármasban indultunk el valahová, hiszen a tengerparti nap után, másnap a parkban és a játszótéren is jártunk, azonban utána egy kicsit jegeltük a kapcsolattartást. Pontosabban én tartottam meg a távolságot, ugyanis nem hagyott nyugodni a tudat, hogy egész nap hazudok, amíg vele vagyok. Nem akartam vele lenni, mert állandóan azt hajtogatta, hogy milyen jó anyuka vagyok, és hogy mennyire szerencsés Eliana, és a szemében is láttam az elismerést. Szörnyű embernek éreztem magam a közelében, és mégis megnyugvással töltött el, ha magam mellett tudhattam. Ez a kettősség folyton a határvonalon tartott, ám ezúttal nem volt jó irány. Akármelyik oldalra is léptem, egyik sem volt helyes, így továbbra is csak a vékony vonalkán sasszéztam, remélve, hogy egyszer majd eljutok egy elágazáshoz, ami megmenti a lelkem.

Szóval visszatérve az eredeti témánkhoz, csodáltam, ahogy Harry a lányunkkal viselkedett, annyira ösztönösnek tűnt minden mozdulata, minden szava, amit hozzá intézett, hogy képtelen voltam nem a tökéletes apát látni benne. Mindig hozzá hasonlót képzeltem el, valakit, aki ennyire gondoskodó, és tudja, hogy mire van szüksége egy gyereknek. Adam viszont csak forgatta a szemét, amikor ezt meséltem neki, illetve megjegyezte, hogy akkor talán elmondhatnám neki, hogy ő az apja. Természetesen ez a két hét alatt nem történt meg, sem akkor, amikor a játszóházban voltunk, sem akkor, amikor magához hívott át minket, és akkor sem, amikor ő volt nálunk. Sokszor éreztem, hogy most kellene elmondanom, de végül meggyőztem magam, hogy a tudatlanság a legjobb neki. Hiszen olyan felszabadult, még megvan benne az a gyermekség, amivel csak élvezi az életet, amit kapott. Felhőtlenül boldog, nincs semmi, ami megállíthatja, és élvezi ezt a fajta szabadságot, látszik rajta. Egy gyerek viszont olyan felelősséggel jár, amit bár szerintem könnyedén megoldana, de nagyon lekötné, és erre még nincs szüksége.

- Mikor találkoztok? – kérdezte Adam, teljesen kizökkentve a gondolataimból. Egy pillanat töredékéig zavartan néztem rá, nem tudtam, hova tenni a kérdését, de aztán rájöttem, hogy Harryről beszél.

- Azt mondta, ötre jön – mondtam neki.

- Még mindig nem értem, minek hív randizni – rázta meg a fejét.

- Ez nem randi – vágtam rá azonnal. Igaz, hogy tegnap este felhívott, és azt kérdezte, hogy mi lenne, ha ezúttal a kislány nélkül, kettesben mennénk valahova, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem randevú címszó alatt fut az esti programunk. Neki ott van Kelly, én pedig akármilyen vonzó is, egyértelmű okok miatt, ha akarnék, se lehetnék vele. Én pedig még csak nem is akarok.

- Tagadásban élsz – nevetett ki.

- Igen, jól látja, Dr. Adam Balte – gúnyolódtam vele. – Emi, köszi még egyszer, hogy vigyázol Elianára – fordultam aztán hozzá.

- Mami későn jössz haza? – kérdezte El.

- Nem, mire megfürdesz, itthon leszek – ígértem meg neki.

- Nem lesz gond – mosolygott Emi. – Menj öltözni, mert nem leszel kész – parancsolt aztán rám.

Valljuk be, voltak kétségeim az esti találkozót illetően, több is. Az egyik, hogy még sosem hagytam magára Elianát a saját szórakozásom érdekében, és emiatt bűnösnek éreztem magam. Nekem mellette lenne a helyem. Ennek ellenére mégis szót fogadtam Eminek, és a szobámba mentem. Először is szörnyülködve néztem körbe, mivel óriási káosz volt. A ruháink nagy része az ágyon és a földön hevert, a maradék pedig a bőröndből lógott ki félig. A játékok is szanaszét voltak szórva, de ezen a héten úgy döntöttem, hogy pihenni jöttünk ide, hát akkor pihenjünk is. Elianát sem nyüstöltem, hogy tegyen rendet, és én se strapáltam magam, hiszen tudtam, hogy fél perc múlva semmi nem látszana a kemény munkámból.

Egy babát átlépve letérdeltem a bőröndömhöz, is kivettem belőle egy fekete, hosszú farmert, illetve a kedvenc, kék ingemet. Lesöpörtem az ágyról a felesleges cuccokat, és leterítettem a kiválasztott darabokat, majd a fürdőbe mentem, és gyorsan letusoltam. Nem állt szándékomban sokáig áztatni magam, úgyhogy a hideg vizet választottam, így biztosítva, hogy véletlenül se csábuljak el a meleg vízsugaraknak. A köntösömbe bújva, mezítláb csattogtam ki Emihez, hogy megtudakoljam, hol tartják a vasalót, mivel az ingem konkrétan úgy nézett ki, mintha egy kutya szájából szedtem volna ki. Miután sikeresen kivasaltam, felöltöztem, aztán a tükörhöz léptem, hogy megigazítsam az egész nap rajtam lévő enyhe sminket, majd még egyszer kifésültem a hajam, és a táskámhoz mentem. Beledobáltam a telefonomat, a pénztárcámat és az irataimat, majd elkészülnek nyilvánítottam magam.

Visszasétáltam a nappaliba, ahol Adam a laptopját nyomkodta, nagyon bele volt merülve, valószínűleg munkaügyben intézkedett, Emi pedig egy magazint lapozgatott, miközben fél szeme és füle mindig Elianára figyelt. Leültem közéjük, és az ölembe húztam a lányomat, hogy amíg Harry nem ér ide, még egy kicsit ölelgethessem. Amikor meghallottam a csengőt, aggódva Emi felé fordultam, és már nyitottam a számat, hogy újra elmondjam neki, ha bármi van, hívjon fel, és azonnal jövök, de megelőzött.

- Nem lesz semmi, de ha mégis, akkor hívlak. Érezd jól magad – lökött meg, ezzel megadva a kezdőlépést, én pedig bólintottam egyet, köszöntem nekik, majd kinyitottam az ajtót a srácnak.

- Szia. Felveszem a cipőm, és jövök – tudattam vele, majd párat hátraléptem, és a cipős polc elé letett, kék vansembe bújtam. – Kész is vagyok – egyenesedtem ki.

Pont elkaptam a pillantását, ahogy végigpásztázta kinézetem, majd egy elégedett mosollyal állapodott meg az arcomon. Ha ő így, akkor én is! A cipőjétől kezdve a göndör fürtjeiig megbámultam, próbáltam legalább olyan zavarba hozni, mint ő engem, ám ez egyértelműen nem sikerült. Mosolya csak szélesebb lett, és tudtam, hogy egy olyan megjegyzés fogja elhagyni a száját, amit nem akarok hallani, úgyhogy megelőztem.

- Levágattad a hajad? – mutattam a feje tetejére, mire ő beletúrt az eddigiekhez képest rövid tincsekbe.

- Sokan mondták, hogy túl hosszú, kezdtem elhinni – rántotta meg a vállát. – Tetszik? – húzogatta a szemöldökét.

- Most annyi idősnek nézel ki, amennyi vagy – kacsintottam rá, aztán egy féloldalas mosolyra húztam a számat, mert imádtam a reakcióját, ami történetesen egy szemforgatás volt.

- Na és mit gondolsz, a te öreg szíved kibír egy kis motorozást? – mutatott a háta mögé, ahol ott állt egy fekete darab.

- Tudod, ki az öreg – vágtam a vállára egy erőteljeset, ám meg se kottyant neki. – Ha sokáig ácsorogsz még az ajtóban, itt hagylak ezzel a szépséggel – simítottam végig a motor oldalán.

- Ezek nélkül nem jutnál messzire – húzta ki a zsebéből a kulcsot, és azt lóbálva indult meg felém. – Illetve örülnék, ha ezt a fejedre húznád, mielőtt bármiféle ámokfutásba kezdenél – nyomott a kezembe egy bukósisakot. Mindketten elnevettük magunkat, aztán a segítségével a fejemre húztam a védőfelszerelést. – Jól áll – kopogtatta meg finoman a sisakot, majd a sajátját is feltette, és elhelyezkedett az ülésen.

Karjaimat a dereka köré fontam, és egy kicsit szorítottam az ölelésen, amikor elindultunk. Nem mondhatnám, hogy túl sokszor motoroztam már életemben, de volt már rá lehetőségem, és igazából nagyon szerettem. Most is hamar átadtam magam a mellettünk elsuhanó tájnak, és a belénk csapó szelet is régi ismerősként fogadtam, bár a legtöbbet az előttem ülő felfogta. Hogy hova is mentünk, az nem tudtam, ugyanis elfelejtettem megkérdezni, mielőtt elindultunk, most pedig nem volt kedvem túlkiabálni a közlekedési eszközök zaját, így csak türelmesen vártam, hogy megérkezzünk.

Végül Harry le is parkolt, ám még mindig fogalmam sem volt, merre lehetünk. Egy többnyire üres parkolóban álltunk, de nem láttam semmi vendéglátóhelyet a közelben, szóval érdeklődve néztem rá. Valószínűleg tudta, hogy mit szeretnék kérdezni, mert amint levette a fejéről a fekete bukót, meg is osztotta velem az eddig csak az ő birtokában lévő információt.

- Ahhoz képest, hogy éppen elrabolni készüllek, elég nyugodtan szemléled a dolgokat – vicceskedett először egy kicsit. – De komolyan, mi van, ha arra készülök? – firtatta tovább, amikor csak megforgattam a szememet.

- Nem tudnál elrabolni – jelentettem ki egyszerűen és magabiztosan.

- Ó, tényleg? – szűkítette össze a szemét, és vészjóslóan közeledett felém, én viszont nem vettem komolyan, így inkább csak vicces látványt nyújtott. – Miért vagy abban olyan biztos? – tette fel a kérdését már fölém magasodva. Bátran néztem fel rá, ám egy pillanatra elbizonytalanodtam, amikor összetalálkozott a tekintetünk. Nem tudtam, hogy mit látok benne, mindenesetre, még mindig nem találtam ijesztőnek, egyszerűen csak kizökkentett az eddigi kis játékunkból.

- Mert bárhová szívesen megyek veled – böktem a mellkasára. Egy végtelen pillanatig szótlanul nézett rám, én pedig kezdtem megbánni, hogy kimondtam. Nem úgy gondoltam, ahogy valószínűleg ő értette. Én csak jól érzem magam vele, és szerintem az utóbbi néhány napban egy nagyszerű barátság bontakozott ki közöttünk. Csupán csak ennyit szerettem volna a tudtára adni.

- Egy kínaiba is? – mutatott a távolba a vállam fölött. Az arcára visszatért a mosoly, én pedig arrafele néztem, amerre ujjával jelezte, és végül megrántottam a vállam.

- Nem is számítottam másra – kötözködtem vele csak azért is.

- Te nő, kihúzod a gyufát – rázta meg a fejét hitetlenkedve, én pedig ezt úgy könyveltem el, hogy megadja magát, és vidáman indultam el. Hamarosan utolért, és mellém szegődve azon kezdett nevetgélni, hogy amíg ő egyet lép, addig én minimum kettőt, persze mindezt olyan csalafinta arckifejezéssel, hogy azt hittem eldobom az agyam.

- Szemtelen vagy ám – jegyeztem meg, mintha zavarna, ám igazából még a közelében sem járt annak, hogy kiakasszon. A pimaszsága a kisfiús beütéssel elérte hatását, és csak mosolyogni tudtam azon, mennyire édes.

A kínait végül dobozban kértük, és miután megint alul maradtam egy fizetéssel kapcsolatos vitában, a dobozzal a kezünkben léptünk ki a friss levegőre. Közelebb emeltem az orromhoz a kért és kívánt ételt, majd beleszagoltam, és elégedett hümmögéssel néztem fel Harryre, hogy merre tovább.

- Arra gondoltam, hogy megint elmehetnénk a mólóhoz. De ha unalmasnak gondolod, hogy megint ott kötünk ki… - kezdett bele, én viszont azonnal leintettem.

- Tökéletes! – Már csak az említésére is lázba jöttem. Az első ottani látogatásom is hatalmas élmény volt, és azóta is hiányzott az a nyugalom, ami ott ölelt körbe.

- Nincs messze, gyere! – nyújt a kezem után, és amint a helyes irányba fordított, el is engedett.

Tényleg hamar odaértünk, így a vacsoránk sem hűlt ki. Kisétáltunk egészen a móló végéig csakúgy, mint a múltkor, aztán letelepedtünk a földre, és az ölünkbe helyeztük az ételünket, majd fogyasztani kezdtük. A harmadik falatot rágtam, amikor Harry levette magáról a kapucnis felsőjét. Azt hittem melege van, hiszen nem volt hideg, gondolom önmaga álcázása miatt viselte eddig, de aztán arra kért, hogy álljak fel. Nem értettem, mit szeretne, de volt valami abban, ahogy kérte. Nem akartam, és nem is tudtam nemet mondani neki, végtagjaim maguktól mozdultak meg, anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna.

- Vizesek a deszkák – magyarázta közben. – Ülj erre – tette le a földre a pulóvert, majd ujjaival kezdte simogatni az anyagot, hogy minél nagyobb területet lefedjen.

- És mi van veled? – kérdeztem tőle, még mindig állva. Nagyon nem akaródzott a felsőjére ülni, ha ez azzal jár, hogy az ő nadrágja fog átázni.

- Talán túlélem majd valahogy – sóhajtozott, eljátszva, hogy mekkora mártír. Hát, tulajdonképpen az is volt.

- Szerintem meg elférünk ezen ketten is – bizonygattam, és hogy illusztráljam neki a dolgot, le is ültem az egyik csücskére.

- Biztosan nagyon kényelmes, de én inkább kihagyom – ejtett el egy ironikus megjegyzést, aztán levágta magát eddigi helyére.

Addig-addig vitatkoztunk ezen, hogy mindkettőnk étele langyossá vált, emiatt újabb szócsata alakult ki közöttünk, amiben azt próbáltuk eldönteni, hogy ez kinek is a hibája. Végül egy nevetéssel zártuk le a végtelenségig tartó gyerekes viselkedésünket, majd elhallgatva a csendet kezdtük fülelni.

- Nem szeretnék tolakodó lenni, de amikor Londonban legutóbb találkoztuk, elég zaklatott voltál – törte meg a csendet, nekem pedig hevesebben kezdett verni a szívem. Az arcára pillantottam, és úgy vártam a folytatást. – Azóta sem hagy nyugodni a dolog. Minden rendben?

- Persze – próbáltam a lehető leghitelesebben kimondani a szót, de az érzésektől, amik hirtelen és kíméletlenül törtek rám, nem sikerült.

- Miért nem mondod el? – hajtotta a térdére a homlokát, így nem láthattam az arcát. Talán ez adott erőt ahhoz, hogy végül mégis beszéljek.

- Eliana nem úgy fogant, ahogy kellett volna – sóhajtottam egy hatalmasat, ám még így sem tűnt el a mellkasomból a nyomás. Szerintem soha nem is fog. – Az apja egy fiatal srác, akkor találkoztam vele először, amikor… szóval csak egy kaland volt – nyögtem ki elpirulva.

- Lelépett, amikor megtudta, hogy terhes vagy? – kérdezősködött tovább.

- Nem – néztem el a távolba. – Nem mondtam el neki.

- De hát… - kezdett volna bele a mindenki által mondogatott szövegbe. Mi van, ha az apja is szeretné a gyereket? Joga van tudni róla és a többi. Igazuk van, de ha tudnák, hogy Harry az apja, ők is azt látnák az egyetlen lehetőségnek, ami én.

- Így tartottam helyesnek, mert tönkretenném az életét, ha elmondanám neki. Tudom, hogy nem fér bele az életébe egy gyerek, és eszem ágában sincs ezzel zaklatni – jelentettem ki határozottan. Még magam is meglepődtem, hogy sikerült összeszednem magam valamennyire, vagy legalábbis a hangom ezt tükrözte.

- Nem bántad meg? – tette fel újabb kérdését, miközben közelebb ült hozzám.

- Mit? Hogy Elianát megtartottam azt sosem fogom megbánni. Ő az életemben a legjobb, ami történt velem. Azt, hogy kitől van? Csak amiatt bánom, hogy Eliana nem teljes családban nő fel, és őszintén sajnálom a férfit is – fordítottam vissza felé a fejem, és bűnbánóan néztem rá. Ugyan ő nem tudta, hogy róla beszélek, de magamban végig a bocsánatáért esedeztem. – Nem ezt érdemelte volna. Jó srác – húztam el a számat, aztán egy picit bele is haraptam, nehogy elsírjam magam.

Biztos látta, ahogy egy pillanatra megremeg a szám széle, mert felemelte a kezét, és a vállamat átkarolva húzott az oldalához. Örültem, hogy nem volt több kérdése, mert már így is borzalmasan éreztem magam. Megérdemelném, hogy nagy betűkkel kiírják a homlokomra, hogy hazug. Pár percig csendben ültünk, én a könnyeimmel küzdöttem, és szerencsére le is győztem őket, majd miután érzelmileg is összekapartam magam, eltereltem a témát magamról.

- Ha már én ilyen őszinte voltam, – kaptam fel a fejem – akkor most én is kérdezhetek. – Mondatom inkább kijelentés volt, de azért megvártam, míg beleegyezése jeléül bólint egyet. – Amikor Emi a barátnőd felől érdeklődött, elkomorodtál. Mi történt?

- Hosszú történet, nem biztos, hogy kíváncsi vagy rá – figyelmeztetett.

- Az én nincs apja a lányomnak sztorimnál biztos nem bonyolultabb – mondtam neki, mire elmosolyodott, és Kellyről kezdett mesélni. Az elejéről kezdte, onnantól, ahogy megismerkedtek, majd át azon az egy éven, amit együtt töltöttek.

- Szörnyen érzem magam, amikor olyanokat mondok róla, hogy unalmas vagy felszínes, de már nagyon régóta így érzem, és eddig bizonygattam magamnak, hogy de én szeretem őt, most viszont nem tudom – nézett le rám tanácstalanul, ugyanis én még mindig a mellkasához bújva ültem mellette. Igazából ő volt az, aki még mindig magához húzva ölelt, de nekem se volt ellenvetésem.

- Lehet, hogy nagyon is jól tudod, csak nehéz végleges döntést hozni – okoskodtam neki.

- Valószínűleg igazad van, csak nem akarom megbántani – rántotta meg a vállát, mintha nem is érdekelné annyira, de ahogy beszélt róla, egyértelmű volt, hogy bántja. – Ráadásul még van egy másik nő is – motyogta.

- Mi? – kaptam fel a fejem, aminek következében sikeresen lefejeltem az állát. – Bocsi – néztem rá kínosan.

- Nyugi, nincs két barátnőm egyszerre, – nevetett fel – csak talán van valaki, akivel szívesen lennék. – Nem tudom, miért, de erről már nem akartam faggatni, úgyhogy inkább könnyedebb beszédtémák felé tereltem a beszélgetést, és vidáman töltöttük el a maradék egy órát.

- Lassan vissza kellene mennem. Megígértem Elianának, hogy én fektetem le – magyaráztam neki indokaimat. – Illetve jó lenne magam kipihenni a holnapi hazaút előtt.

- Persze, menjünk – válaszolta, aztán viszont egyikünk sem mozdult.

Nekem sem akaródzott elindulni, olyan jó volt itt ülni a mólón, bámulni a távolba, miközben a beszélgetésünket a víz ringatózásának csobogó hangja színezte. Sóhajtottam egyet, és felemeltem a fejem a válláról, hogy ránézve közöljem vele, tényleg mennünk kéne, de arra nem számítottam, hogy ő engem néz, és már túl későn vettem észre közelségét. Szám az övéhez ért egy pillanatra, de azonnal hátrakaptam a fejem. Dadogva kértem bocsánatot, és azt kezdtem magyarázni, hogy nem tudtam, hogy ilyen közel van, illetve eszem ágában sem volt rányomulni, de kezét felcsúsztatta a vállamról a tarkómra, majd visszahúzva magához a számra tapasztotta az övét. A meglepettségtől elnyíltak ajkaim, ezzel mintegy bejutást engedve nyelvének, amely az enyémmel érintkezve olyan reakciókat váltott ki belőlem, hogy testem önálló életre kelve nyomult hozzá közelebb. Pár pillanattal később, amint ténylegesen is felfogtam, mit csinálunk, elhúzódtam tőle, és úgy pattantam fel, mintha tűvel szúrtak volna meg.

- A francba – csúszott ki a számon egy kis szitkozódás, majd idegesen a korláthoz sétáltam, és kezemmel belekapaszkodva bámultam a vízbe. – Barátnőd van – néztem rá mérgesen. Úgy tűnt, rajta fogom levezetni a feszültségemet, amit az okozott, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem. Mi van velem? Nem szerethetek bele a lányom apjába, hiszen még csak nem is tud róla. – Ezt mégis, hogy gondoltad?

- Sajnálom. Az hittem… - tette maga elé a kezeit védekezés képen. – Nem kellett volna – ismerte be, és közelebb lépett. – Ne haragudj! Felejtsük el – nyújtotta ki felém a kezét, én pedig kis habozás után elfogadtam.

- Nem történt semmi – mondtam ki én is, majd elindultunk a parkoló felé, ahol a motort hagytuk.

Mielőtt felültünk még rám erőltette a felsőjét, mondván fázni fogok, pedig ő volt az, akit az ellenszél jobban ért, de már megtanultam, hogy felesleges vele vitatkozni. Mindig ő nyer. Az elköszönésünk kínosra sikerült, nem tudtam, mit mondjak, ő pedig egyszerűen nem is akart semmit, vagy nem tudom. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmiféle érzelmet, úgyhogy végül adtam az arcára egy puszit, és eltűntem az ajtó mögött. Hátamat nekidöntve vártam, hogy meghalljam a motor hangját, ami jelzi, hogy elment, de ez nem történt meg. Megfordultam, és a kis lyukon kinéztem, amin keresztül pont ráláttam. Arcát a tenyerébe temetve rázta meg a fejét, majd mérgesen a kormányra csapott, és elindult.

Nem túl jó kedvvel igyekeztem a nappali felé, hogy köszönjek a többieknek, ám amikor megláttam őket, minden rossz kedvem elmúlt, és jóízűen nevettem fel. Adam egy arcfestékes palettát tartott Eliana felé, akinek a kezében egy ecset volt. Éppen Em arcára festett. A férfi és a kislány mosolyogva néztek rám, Emi viszont csak egy segélykérő pillantást küldött felém.

- Jó újra látni titeket – mondtam nekik nevetve, és egyszeriben el is felejtettem, hogy mi történt nem rég. 

Tökéletes apa

Sziasztok!

Kedd van, ezért ahogy ígértem, meg is hoztam a részt. A csoportban tegnap olvashattatok részletet a mai részből, remélem, felkeltette az érdeklődéseteket.

A fejezetről csak annyit, hogy mivel pénteken most nem volt rész, és egy kedves olvasóm írta is, hogy rövidnek tűnnek a fejezetek, a mostani a szokásos négy oldal helyett, hat lett. Olvassátok, véleményezzétek.

xxx Larissa

*******************************************************

Chapter 11

A vér is meghűlt bennem, amikor meghallottam a nevét. És én még azt hittem, hogy nem kell félnem, mert nem tudja a számom. Ideje lenne megtanulnom, hogy amit ő akar, azt megszerzi. Kínomban egyszerűen csak felnevettem, aztán lemondóan megráztam a fejemet.

- Ma csak estefelé érünk rá, mert lejöttünk a partra, és egy kis városnézés is tervben van.

- Jaj, de jól esne most nekem is egy kis fürdőzés – jegyezte meg, aztán talán arra várt, hogy meginvitálom, ám nekem eszemben sem volt. – Mi lenne, ha lemennék? - kérdezte végül, amikor rájött, hogy én bizony nem kérdezek rá. – Merre vagytok?

- A Surfer mellett – néztem szét gyorsan, hogy keressek valami támpontot.

- Sietek – ígérte, aztán kinyomott.

- Ki volt az? – nézett rám Em.

- Harry. Idejön – vertem bele a fejem a földbe.

- Nem tud róla igaz? – könyökölt fel érdeklődve.

- Nem is fog. Csak tudnám, miért érdeklődik ennyire Eliana iránt.

- Hát nem tudom, de nekem jó fejnek tűnik, és ha nem is mondod el neki, legalább hagyhatnád, hogy kicsit találkozzanak. Meg lehetnél barátságosabb is – tette még hozzá, aztán visszafeküdt eddigi helyére.

Elgondolkodtam azon, amit mondott, és végül arra jutottam, hogy igaza van. Ha sokáig szemétkedek vele, rá fog kérdezni, hogy miért vagyok ilyen, az pedig nem hiányzott.

- Mami, nézd! – lökdösött meg Ellie, és jobbra mutatott.

- Kicsim, nem mutogatunk – nyomtam le a kezét. Elfelejtettem neki szólni, hogy Harry idejön, szóval meglepetésként érte a dolog.

- Sziasztok – ért hozzánk, és lehajolt, hogy egy ölelésben részesítsen.

Sárga fürdőnadrágot viselt, és egy fehér pólót húzott a felsőtestére. Fején napszemüveg volt, de amikor hozzánk ért, levette. Eliana azonnal lecsapott rá, és arra kérte, hogy homokozzon vele, ő pedig a plédre ült, és miközben teljesítette a lányom kérését, beszélgetni kezdett. Először is hogy létünk felől érdeklődött.

- Jól. Tetszik LA. – eresztettem meg egy mosolyt. Ugyan még elég erőltetett volt, a rossz gondolatok nem hagytak nyugodni, de próbáltam megfogadni Emi tanácsát. Láttam, ahogy ő is elmosolyodik a próbálkozásomon, úgyhogy elégedett voltam magammal. – Veled mi a helyzet?

- Élvezem a szabadságot – nézett rám egy pillanatra, ám Eliana rögtön rászólt, hogy figyeljen. – Igenis, királynőm! – tisztelgett neki viccesen.

- Kellynek tetszettek az ötleteim? – szállt be a beszélgetésbe Em, ezzel megmentve engem, mivel már huzamos ideje nem tudtam, milyen témát felhozni, így csend uralkodott körülöttünk. Hálás voltam, amiért segített, Harry viszont nem látszott túl boldognak miután elhangzott a hozzá intézett kérdés, és csak egy nem tudomot motyogott.

- Minden rendben? – ráncoltam össze a homlokom. Ez volt az első mondat, ami tényleg magától jött, nem azért, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne. Valóban érdekelt, és rossz volt látni, ahogy a vidámság eltűnik vonásaiból.

- Persze – rendezte azonnal arckifejezést, és hogy nyomatékosítsa a szavait, rám mosolygott. Nem firtattam tovább a dolgot, hiszen látszott rajta, hogy nem kíván róla beszélni, én pedig arra gondoltam, biztos csak rossz neki, hogy a barátnője egy másik kontinensen van, távol tőle.

- Kezdek megsülni – legyezgette magát Emi. – Nem megyünk fürdeni? – vetette fel, és mivel nekem is melegem volt, beleegyeztem.

- El, gyere – nyújtottam felé a kezét, mire ő megrázta fejét. – Miért nem?

- Nem akarok – pillantott a tenger felé. Még sosem járt a tengerparton, szóval, ha jól sejtettem, akkor tartott egy kicsit tőle.

- Félsz? – guggoltam le mellé, ő pedig bólogatni kezdett. Nem szerettem, amikor nem volt hajlandó megszólalni, de most nem szóltam rá, hogy csak a csacsik bólogatnak.

- Pedig nagyon jó! – csapta össze a tenyerét Harry túlzott lelkesedéssel, remélve, hogy majd ezt sikerül ráragasztania a kislányra is. – Legalább az elejéig gyere el – győzködte ő is, aztán levette a felsőjét, hiszen az felesleges darab volt a fürdéshez. Amíg mi a lányunkat győzködtük, hogy jöjjön fürdeni, Emi úgy döntött, hogy egyedül hagy minket, és előrement.

- Felemellek, és nem engedlek el – állítottam fel, majd a kezembe kaptam. Még mindig nem akart jönni, de nem szerettem volna, hogy féljen, és ennek csak egyetlen módja van, mégpedig ha rájön, hogy milyen jó is igazából.

Amikor értünk a tengerhez, és a talpunkat nyaldosni kezdte a ritmusosan hullámzó víz, letettem Elianát, hogy ő is élvezze. Kellett egy pár perc, amíg abbahagyta a vegyél fel sikítozását, és rájött, hogy nem fogja magába szippantani a nagy kékség, de a kezemet továbbra is teljes erejéből szorította. Hamarosan már az is látszott rajta, hogy élvezi a pancsolást, úgyhogy Harryvel győztesen összemosolyogtunk, aztán még egy kicsit beljebb mentünk.

- Menj nyugodtan, én itt maradok vele – mondtam a srácnak, ő pedig bólintott, aztán beljebb sétált, végül úszni kezdett. Egy darabig figyeltem távolodó alakját, aztán leültem, hiszen még így sem merültem el az Elianának mellkasáig érő vízben.

- Na? Félelmetes a víz? – kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét.

- Nem, de nem megyek arra – mutatott a távolba, ahol Harry már alig látszott. Elnevettem magam, és élveztem, ahogy a hullámok ide-oda döntenek.

- Menj te is, addig vigyázok rá – tért vissza az úszóbajnok, de én határozottan megráztam a fejem. – Nem fogom a vízbe fojtani, nyugi – forgatta meg a szemét.

- Tudom. De biztosabb, ha én vagyok vele.

- Azt mondod, hogy erősebb vagy, mint én? – kezdett el kötekedni, de szája sajkában ott játszott egy szemtelen mosoly, és a szeme is vidáman csillogott.

- Nem, de én jobban ismerem – szögeztem le.

- Az igaz, de attól még én is meg tudom védeni – akaratoskodott.

- De nem a te feladatot, nem vagy az… apja. – Basszus! Hogy a fenébe mondhattam ezt? A társaságában elfelejtettem, hogy tulajdonképpen ki is ő, és véletlen csúszott ki a számon, de akkor sem lehetek ennyire idióta.

- Az is igaz. De szívesen teszem, szóval tünés – lökött meg, mire elborultam a vízbe. Mérgesen néztem rá, amíg ő továbbra is csillogó szemekkel, egyre szélesebb mosollyal bámult rám. Az előbbi idióta, meggondolatlan kijelentésem után, szükségem volt egy kis úszásra, szóval mégis engedtem a csábításnak, és kettesben hagytam őket.

Nem merészkedtem olyan messzire, mint az énekes tette az előbb, és elég sokszor hátra néztem rájuk, ám mindent rendben volt. Tudtam, hogy nyugodtan rábízhatom, de az anyai aggódás akkor is végig ott volt bennem. Hiába próbáltam kizárni, két éve egyszerűen olyan mélyen költözött belém, hogy bombával se lehetett volna kirobbantani a bensőmből. Próbáltam átadni magam az úszás örömének, ahogy a víz fodrozódott a testem körül, miközben fényesen verte vissza a meleg napsugarakat, és végül egészen ellazultam. Újra kiűztem a fejemből a vészjósló hangokat, és megindultam visszafelé.

Vajon velem is olyan jól mutat a lányom, mint az apjával? Mert amikor nézem őket, csak azt látom, hogy mennyire összhangban vannak. Olyan mintha meglenne közöttük az apa-lánya kapcsolat, még annak ellenére is, hogy egyikük sem tudja, hogy a másik milyen szerepet tölt be az életében. Én pedig eldöntöttem, ha rajtam múlik, soha nem is fogják megtudni. Tudom, hogy egyszer majd Eliana is érdeklődni kezd az apja felől, és nem akarok majd neki hazudni, talán ha felnő, és úgy gondolom, megérti, elmondom neki, de nem fogom feleslegesen felforgatni az életünket, ahogy Harryét sem.

Amikor kizökkentem gondolataimból, már közel jártam hozzájuk, és nemcsak azért, mert gyorsan úsztam, hanem mert Harry valahogy rávette Elianát, hogy mégis beljebb jöjjön, így most egyenesen felém tartottak. Jézusom, ugye nincs semmi baj? A hirtelen jött pánikrohamom, azonnal elmúlt, amikor megláttam, hogy mindkettejük arcán ott ül egy hatalmas mosoly, ami ráadásul tökéletesen egyforma. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít rá, nem értem, eddig, hogy nem vettem észre. Eliana Harry tetkóira mutogatott, miközben ő szorosan tartotta, hogy le ne essen a kezéből, hiszen a víz már a férfi köldöke fölé ért, Eliana lába pedig a vízbe lógott, még annak ellenére is, hogy a göndör a karjaiban tartotta.

- Jaj, de bátor valaki – simogattam meg Ellie fejét, mire ő mosolyogni kezdett.

- Egy határozott férfi, bármire ráveszi a nőket – húzta ki magát elégedetten. Ajkaim maguktól váltak el, hogy egy jókedvű nevetést hallassak. Annyira automatikusan jött, hogy észre se vettem, milyen jól szórakozok, rajta pedig látszott, hogy örül neki, amiért meg tudott nevettetni. Hihetetlen különben, de olyan hatással volt rám, amilyenre álmomban sem gondoltam volna. Amikor a közelében voltam, teljesen megnyugodtam, és be kell vallani nagyon jól éreztem magam. Azt hiszem, ha a múltban nem történetek volna meg azok a dolgok, amik, akkor most nagyon jó barátok lehetnénk.

- Van egy hosszú móló arrafelé – mutatott kezével jobb oldalra. – Szeretek arra sétálni, mert kevesen vannak. Nincs kedvetek hozzá? – kérdezte még mindig a kezében tartva Elianát. Felajánlottam, hogy elveszem tőle, de megrántotta a vállát, és magához ölelte a csöppséget, én pedig elmosolyodtam tettén. Aranyosak voltak.

- Mehetünk, – rántottam meg a vállam – de előbb szárítkozzunk meg, és Emit is elő kéne keríteni – javasoltam, mire egy bólintás kaptam válaszul.

Amikor a leterített cuccainkhoz értünk, Elianát becsavartam egy törölközőbe, mire ő azzal kezdett játszani, hogy megpróbált felállni. Persze nem tudott, és végül úgy nézett ki, mint egy vergődő hal. Harry lecsúsztatta a szemüvegét, és úgy figyelte tovább ténykedését, én pedig vetettem egy pillantást a telefonom képernyőjére, hogy kerestek-e. Még szerencse, hogy így tettem, mert Emitől kaptam egy SMS-t, amiben közölte, hogy munkaügyben el kellett mennie, de majd hívjam fel, ha haza akarunk menni, és eljön értünk.

- Mi az? – kérdezte Harry, amikor hümmögtem egyet.

- Emi itt hagyott minket – osztottam meg vele is az infót. – Óvatosan! – szóltam rá Elianára, aki hatalmasat borult, miközben félig sikerült felállnia. A biztonság kedvéért inkább levettem róla a törölközőt, már úgyis megszáradt, és fázni se fog, hiszen annak ellenére, hogy időközben már kezdett lejjebb menni a Nap, még mindig elég meleg volt. – Szerintem akkor megnézhetjük azt a mólót – mondtam Harrynek, ám szerintem nem hallotta, hogy hozzábeszéltem, mert megállás nélkül nézett egy irányba. Én is odakaptam a fejem, így láthattam, hogy egy pár lány felénk tart. Teljesen egyértelmű volt, hogy Harryt szeretnék letámadni. Visszanéztem az énekesre, hogyan fog lépni erre az eseményre, de addigra már felállt.

- Menekülök – közölte velem, én pedig egy pár másodpercig tényleg elhittem, hogy erre készül, de aztán elnevette magát, és elnézést kért, majd elindult a lányok felé.

Felnevettem bolondságán, majd figyelni kezdtem, ahogy szóba elegyedik a rajongóival, akikről még ilyen távolságból is lerítt a boldogság. A másik dolog, ami szembetűnt az a mérhetetlen törődés volt, amit a lányok iránt tanúsított. Úgy tűnik, neki adottság, hogy mindenkivel ennyire barátságos, és ott segít, ahol tud. Őszintén örült neki, hogy örömet okozhatott, ezt pedig onnan tudtam, hogy amikor visszatért hozzánk, teljesen fel volt töltődve. Nem mintha eddig nem lett volna csupa vidámság, de most valahogy még jobban látszott rajta.

- Kedves tőled, amit csinálsz – tudattam vele gondolataimat.

- Őszinte leszek, sokszor van, hogy utálom ezt – vallotta be. – De közben meg tudom, hogy már attól is boldogak, ha csak rájuk nézek, és ha belegondolok, nekem ez csak pár percembe kerül, ennyit igazán megtehetek értük, nem? – Bólintottam. – Amúgy meg vicces látni a reakciójukat – nevetett fel.

- Aha, valld be, igazából csak gonoszkodsz velük, és megjátszod a kedvességed, hogy utána kinevethesd őket – szűkítettem össze a szemem viccelődve.

- Rajtakaptál – sóhajtott meggyötörten. – Kérlek, kérlek, kérlek, ne mondd el az újságíróknak – kapta el a kezem, és azt szorongatta, miközben könyörgött.

- Hát, majd meglátom, mit tehetek – folytattam a kis játékunkat, aztán mindketten egyszerre nevettünk fel.

- Na, jó, menjünk! – pattant fel, majd újra a kezemért nyúlt, és felrántott a földről. A lendülettől a mellkasának estem, de a másik kezemmel elnyomtam magam tőle, szóval csak egy kicsit volt kínos, és hamar tovább is léptünk a dolgon. – Ezt a nagy táskát viszont ne cipeljük magunkkal – mutatott a játékokra, és minden egyébre, amit a valóban óriási méretű strandtáska rejtett. – Elszaladok, bedobom a kocsiba, mindjárt jövök – döntötte el gyorsan a kérdést, és már el is tűnt a parkoló felé.

- Hova megyünk? – kérdezte Eliana addig.

- Sétálunk a parton, csak előbb megvárjuk, amíg Harry visszajön – magyaráztam neki, mire a kezét nyújtotta, és amikor az említett is mellénk ért, a másik kezével az övét fogta meg.

Egy pillanatra elkapott a család érzet, hiszen pont úgy sétáltunk, ahogy azt amúgy kellene, de sikeresen elhessegettem a gondolatot, és figyelni kezdtem, amiről beszélgettek.

- Szereted a fagyit? – pillantott le rá Harry.

- Igen – válaszolta neki.

- És szerinted anya megengedi, hogy vegyek neked? – Miután a kérdés elhagyta a száját, Eliana úgy támadott le, hogy esélyem se volt megszólalni.

- Mami, légyszí! Kérek fagyit, kérlek! – hajtogatta, én pedig egy rendbennel vetettem véget a zsibongásnak.

- De cserébe én fizetem a te fagyidat – néztem Harryre, amíg Eliana az ízek közül válogatott.

- Az milyen? – mutatott egy rózsaszínre.

- Epres – válaszolta helyettem Harry, aztán rám nézett. – Én fizetek mindent. Válassz te is! – mondta ellentmondást nem tűrően.

- Én nem kérek – közöltem vele, amikor láttam, hogy nem fog belemenni a közös fizetésbe. Megforgatta a szemét, aztán a pult mögött álló lánynak elmondta, hogy a kislánynak egy epres lesz, neki pedig étcsoki, fehércsoki, és duplacsoki.

- Te aztán utálod a csokoládét – nevettem fel a rendelése hallatán.

- Így igaz. Eliana, válassz anyának fagyit – intézte a lányomnak az utóbbit.

- Mondtam, hogy én nem kérek – szóltam rá, de egyáltalán nem foglalkozott velem.

- A mami mindig csokisat és citromosat eszik – kotyogta el Ellie, úgyhogy néhány pillanat múlva már a kezembe is nyomta a tölcsért, benne a kedvenc ízeimmel.

- Köszönöm – mondtam neki a fejemet rázva, mire ő egy mosollyal elmélyítette gödröcskéit, aztán elindult, mi pedig követtük. – Még mindig nem hiszem el, hogy három csokisat kértél – jutott újra eszembe, és újra felnevettem.

- A legjobb – bizonygatta.

Mire a mólóhoz értünk mindannyiunk fagyija elfogyott, Eliana pedig mindenhol ragadt, de egy papír zsebkendővel sikerült a nagyját eltüntetnem róla. Amint felszabadult a keze, újra felénk nyújtotta apró tenyereit, nekem pedig azonnal eszembe jutott, hogy a szüleim kiskoromban mindig így lóbáltak. Nagyon szerettem, és rendszerint megkértem őket, hogy emeljenek a magasba. Úgy tűnt Harry is hasonlóra gondolt, mert rám nézett, és kicsit felhúzta Eliana kezét. Miután bólintottam, egyszerre emeltük fel, erre ő hangosan felnevetett, és folytatást követelt. Egészen addig játszottuk ezt, amíg el nem értünk a móló végére, és el nem fáradt a karunk.

- Hú, de szép – néztem körbe. A stég tényleg sokáig benyúlt a tengerbe, így elég távol voltunk a parttól. A lemenő Nap narancssárgává változtatta az eget és a vizet is, a lábam alatt hallottam, ahogy a víz csörög, mikor a hullámokat megtöri a móló gerendája. Egy pillanatra még Eliana is csendbe maradt, érdeklődve nézett körbe, és akármilyen kicsi is volt, valószínűleg ő is érezte azt a békességet, ami itt ölelt körül minket. A csendet csak a fölöttünk elrepülő madarak hangja törte meg néha, de ezek valahogy annyira hozzátartoztak a látványhoz, hogy egyáltalán nem bántam vijjogásukat. Hol a vizet, hol az eget kémleltem teljesen elámulva, miközben a lehető legtöbb pozitív energiát szívtam be magamba ebből a nyugodt környezetből.

Lenéztem a lányomra, aki még mindig csendben volt, ám már a lábát húzogatta a fapadlózaton, és azt követte a tekintetével. Barna haját vöröses árnyalatúra festették a Nap már erőtlen sugarai, és enyhe szellő játszott velük. Megérezhette, hogy nézem, mert felpillantott rám, csillogó szemeit az enyémbe véste, én pedig egyszeriben a legszerencsésebb embernek éreztem magam. A lányom személyében mindent megkaptam, amire vágytam, és elmondhatatlan érzés volt, amikor gyermeteg arcáról tisztán leolvasható volt a szeretet.

- Szeretlek, kicsim – guggoltam le hozzá. Nem mondott semmit, csak a nyakam köré fonta kicsi kezeit, de nem is volt másra szükség.

- Nem fáztok? – törte meg a csendet Harry, ám úgy tűnt, nem nagyon akaródzott neki félbeszakítania az ölelkezésünket, mert szinte suttogva tette fel a kérdést. Igazából teljesen elfelejtettem, hogy ő is ott van, úgyhogy kicsit zavartam álltam fel Eliana mellől, és kényelmetlenül éreztem magam, hogy ennek az érzelgős jelenetnek szemtanúja volt.

- Picit kezd hűvös lenni – feleltem neki, miközben lassan ránéztem. Nem tudtam, hogy milyen arckifejezést fog vágni, arra számítottam, hogy most valami érzelgős idiótának tart, ehelyett azonban megdöbbenve fürkésztem tekintetét, amelyek homályosak voltak, mintha könnyek gyűltek volna benne. Nem mertem rákérdezni, hogy ennyire meghatódott-e vagy csak valami a szemébe ment, és ő is lehajtotta a fejét egy pillanatra, hogy aztán egy édes mosollyal nézzen fel rám. Hirtelen ötlettől vezérelve megszüntettem a köztünk lévő távolságot, és karjaimat a dereka közé fontam, arcomat pedig a mellkasába fúrtam. Kezeit azonnal megéreztem a hátamon, és egy pillanatig szorosan húzott magához, majd párszor végigsimított a hátamon, és végül elengedett. Nem tudom, miért csináltam, de valamiért még csak zavarba sem jöttem. Ő nem kérdezett rá, hogy mi volt ez, csak újra elmosolyodott, aztán felemelte Elianát, és elindultunk visszafelé.

Az autóban hátraültem, hogy Eliana mellett legyek, ugyanis nem volt gyerekülés, ő pedig azonnal bele is hajtotta a fejét az ölembe. Még nem jutottunk el az út feléig sem, amikor egyenletes légzése arról árulkodott, hogy elaludt. Folytattam haja simogatását, mert jól esett, ahogy selymes haja az ujjaim között csúszkált, közben meg Harryvel halkan beszélgettünk.

- Szóval te hogyhogy Los Angelesben laksz? – tettem fel a kérdést, ami már régóta izgatott.

- Itt sokkal nyugodtabb, mint otthon. Londonban a lakásom kapujában is rajongók állnak, itt meg akár egy teljes napot is eltölthetek az utcán, és mint látod, senki nem támadott le. Csak az a pár lány jött oda – magyarázta érthető indokait. – Engem az érdekel, te hogy kerültél ide ilyen hirtelen?

- Emi barátja, Adam az unokatesóm, és ők Eliana keresztszülei. Nem olyan rég ideköltöztek, mi pedig meglátogattuk őket – adtam elő gyorsan a szépített változatot. Azért mégsem mondhattam, hogy előle menekültem ide. Ráadásul még olyan jól össze is jött a tervem…

- Segítek bevinni Elianát – fordult hátra, amikor leparkolt a ház előtt. Bólintottam, aztán megvártam, hogy kiszálljon, és kinyissa a hátsó ajtót. A lehető legóvatosabban vette a karjaiba az alvó drágaságot, én pedig kivettem a csomagtartóból a strandtáskát, és együtt léptünk be a házba. Miután Harry letette az ágyba Ellie, nyomott egy finom puszit a homlokára, és a kíséretemben a bejárathoz sétált.

- Köszönöm, hogy velünk töltötted a napodat. Eliana nagyon örült neked – mondtam neki a hálásan, azt viszont lehagytam, hogy én is jól éreztem magam a társaságában.

- Én köszönöm a lehetőséget – udvariaskodott, csakúgy, mint általában. – Holnap esetleg elmehetnénk játszótérre – vetette fel.

- Tényleg minden szabadidődet egy két évessel szeretnéd tölteni? – néztem rá furcsán. Nem értettem, hogy miért akar ennyit vele lenni.

- Meg veled – tette hozzá oldalra döntött fejjel. Ezzel a kijelentésével sikerült alaposan megzavarnia, nem tudtam, hova tenni az egészet, de végül rábólintottam a holnapi napra. Miért ne? Rendes srác, és tudom, hogy Eliana nagyon megkedvelte. Magamról nem is beszélve.

Nem így terveztem...

Köszönöm, köszönöm és köszönöm a hozzászólásokat, pipákat:) Egyöntetűen megszavaztátok, hogy ma hozzam részt, úgyhogy itt is van. További kellemes hetet nektek!

xxx Larissa

*********************************************************

Chapter 10

Döbbenten álltam az ajtóban, és csak bámultam az érkezőre, amíg neki egy széles mosoly terült szét az arcán.

- Clair, nahát! Nem számítottam rá, hogy itt látlak – lépett közelebb, és az ölelésébe vont. Még mindig a meglepetés ereje alatt voltam, így nem is ellenkeztem, majd amikor elengedett, gyorsan végigmértem. Térdnadrágot viselt, és egy laza fehér póló volt rajta, haját pedig gumival fogta össze, hogy ne melegítse a nyakát.

- Harry – nyögtem ki úgy két perc után, majd rögtön szidni kezdtem magam a viselkedésemért. Egyetlen dolog nyugtatott, hogy mindenki más így viselkedne abban az esetben, ha a gyereke eltitkolt apja, aki ráadásul legutóbb teljesen szétcsúszva látta, egyszer csak megjelenne egy olyan helyen, ahová pont előle menekült. Csakhogy eddig nem túl sokan járhattak így.

- Még a rajongóim se lelkesednek annyira értem, amennyire te – jegyezte meg még mindig mosolyogva, én viszont eltereltem a szót.

- Kihez jöttél? – kérdeztem meg, miközben arrébb léptem, hogy beférjen az ajtón.

- Kelly elméletileg még itt van, érte jöttem – magyarázta, én pedig értetlenül néztem rá. Nem vette volna jól ki magát, ha most érdeklődni kezdek, hogy milyen kapcsoltban állnak egymással, szóval csak befelé terelgettem a nappali irányába, miközben összeráncolt homlokkal, gondolkozva, a valaha volt legrosszabb kedvvel kullogtam utána.

- Ó, már ennyi az idő? – nézett ránk meglepetten Kelly, amikor megérkeztünk, és észrevette Harryt. A srác olyan hirtelen állt meg, hogy véletlen nekimentem a hátának. Zavartam léptem ki mögüle, miközben láttam rajta, hogy nagyon jól mulat az előbb történeteken. Tüntetően leültem Eliana mellé, háttal az énekesnek, hogy még csak rá se kelljen néznem.

- Harry bácsi! – kiáltott fel Eliana, és nem foglalkozva semmivel egyenesen hozzá szaladt. Még csak kérnie sem kellett, amint mellért, felkapta a kezeibe, és egy hatalmas puszit nyomott az arcára. Kelly, aki éppen felállt, hogy – feltételezem – a barátjához sétáljon, magasra szaladt szemöldökkel járatta a tekintetét közöttünk.

- Honnan ismeritek egymást? – Jó pont, hogy nem arra kérdezett rá, hogy ismerjük-e egymást, mert hát ugye ez elég nyilvánvaló volt.

- Liamék mutattak be minket egymásnak – szépítette meg a múlt eseményeit Harry, én pedig hálát adtam az égnek, amiért ilyen jól kivágta magát a helyzetből. Meg engem is.

Az egész ház tele volt megdöbbent emberekkel. Én még mindig Harry felbukkanása miatt éreztem magam lesújtva, Kelly nem tudta eldönteni, hogy a két éves kislány, miért csüng a barátja nyakán, Emi pedig valószínűleg azon lepődött meg, hogy én ismerem az énekest. Emiatt egy pár percig feszült csend állt be közénk, amit végül Eliana tört meg.

- Itt maradsz játszani velem? – kérdezte tőle, mire Harry az összes figyelmét neki szentelte. Végighúzta az ujját a pici orrán, mire Ellie nevetni kezdett, és jobb ötlet híján a vállába fúrta a fejét, hogy ne tudja piszkálni.

- Most nem érek rá tündérkém, mert nagyon kell sietnem, de ha anya beleegyezik, akkor holnap átjövök – mondta neki, aztán mindketten felém fordultak.

Várjunk csak! Kelly nem azt mondta, hogy Londonba megy? Harry miért nem megy vele? Szó sem lehet róla, hogy megint a lányom közelében legyen! Miért nem tud már eltűnni, és békén hagyni engem, hogy úgy éljem az életem, ahogy elterveztem. Ketten a lányommal, nyugalomban, mindenféle dráma nélkül.

- Nem tudom, mit csinálunk holnap – mondtam végül, mivel zavart, hogy mindenki az én válaszomat várta.

- Jó, majd rád csörgök reggel – rántotta meg a vállát, aztán adott egy puszit Eliana fejére, és letette a földre. – Menjünk, Kells, mert lekésed a gépet! – karolta át a derekát, a lány pedig nyomott egy puszit a szájára, számomra is egyértelművé téve, hogy együtt vannak.

- Köszönök mindent – fordult mosolyogva Kelly Em felé, aki egy apró fejrázással visszatért közénk gondolataiból, és kikísérte őket.

Tudtam, hogy amint visszajön, faggatni kezd majd, én pedig tanácstalan voltam. Túl sok volt már nekem ez, nem bírtam el egyedül ezt a terhet, és féltem, hogy kitálalok neki. Őrület, hogy ennyire megkavarodott az egész életem. Két évvel ezelőtt még boldog voltam, mert a hasamban ott növekedett a szemem fénye, és most is hálás vagyok, amiért van nekem. Semmi pénzért nem mondanék le róla, ha csak így lehet az enyém, akkor újra elkövetném ugyanezt a hibát. De én tényleg azt gondoltam, hogy soha többé nem találkozunk, és egészen eddig így is volt. Aztán a legképtelenebb helyzetekben tűnt fel, amikor nem is számítottam rá. Komolyan, Los Angelesben? Mit csinál ő itt? Engem pedig miért zavart a tudat, hogy barátnője van? Ráadásul Kelly! Édes Istenem, egyáltalán miért kellettem én neki évekkel ezelőtt, mikor ilyen gyönyörű lányokat kaphat meg? Elbújhatok mellette, sosem lesz esélyem ellene. A legrosszabb viszont, hogy valamiért úgy érzem, harcolnom kell érte, és nem tudom, miért.

- Na, jó, ez furcsa volt – állt meg mellettem csípőre tett kézzel a lányom keresztanyja.

Egy hang sem jött ki a torkomon, mégis úgy éreztem, megfulladok, ha nem mondhatom el végre valakinek az igazat. Tehetetlenségemben mérgesen fújtam egyet, és előrehajolva a tenyerembe temettem az arcom.

- Sziasztok! Milyen napotok volt? – hallottuk meg Adam vidám hangját. Egyikünk se válaszolt, szóval megkeresett minket. Fogalmam sincs milyen fejet vágott, amikor meglátta lelombozottságunkat, mert még mindig a tenyerembe fektettem az arcom, eltakarva immáron előtörő könnyeimet, de az hallottam, ahogy élesen szívja be a levegőt, és megtorpan. Felálltam, amennyire csak lehetett lehajtottam a fejemet, és az ideiglenes szobámba siettem. Ott elhasaltam az ágyon és átadtam magam mindenféle rossz érzésnek. A gondolataim őrülten kergetőztek, rosszabbnál rosszabbak voltak, és akárhogy próbáltam, nem bírtam megállítani őket. Szenvedve nyomtam bele a párnába a fejem, amikor megéreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.

- Hé – simított végig a hátamon Adam. – Elmondod?

- Nem – nyögtem bele a párnába.

- Oké, akkor itt maradok, és csendben szenvedek veled – vágta le magát mellém, és magához húzott. Abban a pillanatban kitört belőlem az eddig nagyjából elfojtott sírás. Soha nem zokogtam még ennyire keservesen, és Adam hiába simogatott, csitítgatott nem tudtam befejezni.

- Akkora szerencsétlen vagyok – hüppögtem. Valószínűleg egy szót sem értett belőle, de azért folytattam. – Miatta utaztam ide, hogy véletlenül se találkozzunk, és tessék. Elegem van!

- Ne hergeld magad! Tudod, semmi sem történik véletlenül, ha még így is egymásba botlottatok, akkor annak biztosan oka van.

- Nem lehet oka, érted? Soha többé nem lett volna szabad találkoznunk – kezdtem el újra sírni. Ezúttal nem mondott semmit, még közelebb húzott magához, és megvárta, amíg kicsit jobban leszek. Ám arra várhatott, mert én úgy éreztem, sosem leszek jól többé, hiszen kilátástalan az egész. Nem fogom tudni kiverekedni magam ebből a helyzetből, sem egyedül, sem segítséggel.

- Honnan ismeritek egymást? – kérdezte meg hosszas hallgatás után, amikor én is kicsit elcsendesedtem.

- A bandája egyik tagjának én rendeztem meg az eljegyzési buliját. Akkor találkoztam vele először… és akkor azt hittem, hogy utoljára is – tettem hozzá elhúzva a számat. – De nemrég egymásba futottunk, és… Ezt nem szabad, Adam! – emeltem fel a hangom kétségbeesetten.

- Beleszerettél, de neki barátnője van, ugye? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.

- Nem, egyáltalán nem erről van szó. Nem szeretem. – Valamiért nehezen jöttek ezek a szavak a számra, pedig igazak voltak. Nem voltam szerelmes belé, még csak nem is ismertem, de az is igaz, hogy nem közömbös számomra. Hogy lehetne az, amikor ő a gyerekem apja? A legerősebb szálak fűznek hozzá, egy elszakíthatatlan kötelék, ami ellen, hiába szeretnék, nem tudok tenni.

- Megcsalta veled a barátnőjét? – gyártott egy újabb elméletet.

- Ne találgass, légy szíves – kértem meg, mert semmit kedvem nem volt hallgatni ezeket a kicsinyes dolgokat. Ha ezek lennének a bajaim, boldog lennék.

A hallgatás viszont mégsem volt jó ötlet, mert addig ő bőven tudott gondolkozni, és végül szinte hallottam, amikor leesett neki a dolog. A meglepett ó-ja után, összeszorítottam a szememet, és azt kívántam, bárcsak soha többé ne kellene a szemébe néznem. Sem neki, sem a családom összes többi tagjának, sem Harrynek, sem a lányomnak, senkinek. Én ezt nem így terveztem.

- Hány éve találkoztál vele először? – puhatolózott, de én már tudtam, hogy sejti, mi a történet.

- Jóra gondolsz – ismertem be neki, mert nem akartam tovább hazudni. – Kérlek Adam, ne mondd el senkinek, könyörgöm – kapaszkodtam bele a karjába.

- De hogy? Jézusom, te nem vagy normális! – kiáltott fel, és kiszabadult a kezeim közül. Felállt az ágyról, és onnan folytatta tovább. – Az egész terved egy óriási hülyeség volt, de azt nem gondoltam, hogy ekkorra baromságot csinálsz. – Szavai hatására még jobban elkezdtem sírni. Hiába volt jogos, amiket a fejemhez vágott, mégis rosszul estek. Nem tudom, miért számítottam támogatásra. – Miért pont ő? Legalább egy átlagemberrel álltál volna össze – rázta meg a fejét hitetlenkedve, aztán hátat fordított, és magamra hagyott.

- Adam! – kiabáltam utána, feleslegesen.

Még legalább két órát töltöttem a szobában, aztán összeszedtem magam és kimentem a nappaliba. Eliana boltosat játszott, Adam a tvben nézett valami műsort, Emi pedig vacsorát készített. Miután adtam egy puszit a lányom fejére, kimentem a konyhába, hogy segítsek. A pillantásából, ahogy rám nézett, azonnal tudtam, hogy unokatestvérem megosztotta vele az infót, ő viszont ellentétben a férfival, átölelt, és szótlanul nyújtott egy kis támaszt, még ha nem is értett velem egyet.

- Köszönöm! – mondtam neki hálásan. – Miben tudok segíteni? – néztem szét, elterelve magamról a témát. Nem firtatta, nem kérdezett semmit, csak vidáman csacsogni kezdett arról, hogy holnap elmehetnénk fürdeni, és közben egy városnézést is beiktathatunk.

Vevő voltam az ötletre, ezért másnap reggel vidáman ébredtem. A tegnapi rossz kedvem nem tűnt el, hiszen Adam nem állt velem szóba, tüntetőleg nem is jött velünk, de kicsit megnyugodtam. Emi nagyon kedves volt velem, és jól esett, hogy így kezelte a helyzetet, én pedig arra gondoltam, hogy nem fogok Harryvel találkozni, hiszen azt mondta felhív, de nincs is meg neki a számom. Amikor erre rájöttem, úgy éreztem magam, mintha megnyertem volna az ötös lottót, és Eliana izgatottsága is rám ragadt, szóval a körülményekhez képest remekül éreztem magam.

- Vigyük a lapátot és a vödröt – rakta oda a sokadik játékot is a strandtáskához.

Most nem szóltam rá, úgyis kocsival mentünk le a partra, és nekem sem volt kedvem veszekedni.

- Indulhatunk? – hajolt be Emi, kalappal a fején, napszemüvegben. – Jesszus! – látta meg az összepakolt cuccainkat.

Eliana lelkesen felugrott a karjaiba és nagyokat bólogatott, hogy ő készen áll, mire a keresztanyja mosolyogva cipelte ki a kocsiig, én meg egyedül szenvedtem a játékokkal teli táskával.

Kellett egy bő fél óra, amíg leértünk a partra, de nem bántam, mert közben az épületeket figyeltem, amik mellett elhaladtunk, és teljesen lenyűgözött ez a fajta fényűzés. Amikor végül megérkeztünk, és találtunk egy üres helyet a parkolóban, szorosan fogtam Ellie kezét, mert alig lehetett bírni vele. Szaladgált, és egyáltalán nem figyelt rám, úgyhogy végül inkább fel is emeltem, Emre hagyva a nehéz táskát.

A homokba kiterítettük a plédet, Eliana azonnal kipakolta az összes játékot is, úgyhogy amíg ő azzal foglalatoskodott én kifeküdtem napozni. Élveztem, ahogy a nap melege simogatta a bőröm, egy fél óra alatt teljesen feltöltődtem. Épp hasra fordultam, hogy a hátam is barnuljon, amikor megcsörrent a telefonom. Amikor megláttam az ismeretlen számot, fintorogtam egyet, aztán felvettem.

- Clair Carter, szabadságon vagyok – közöltem azonnal, hogy ne is zargassanak munkával.

- Harry Styles, nekem azért összehozol egy találkozót a lányoddal? 

Váratlan vendég

Sziasztok!

Végre, megint hétvége! Na, nem mintha olyan sok mindent csináltam volna a héten... három darab órán voltam bent egész héten. Aztán majd vizsga előtt sírok, haha. Na, de a jó hír, hogy így megírtam egy jó pár részt, és a következőt most rögtön posztolom is. A 10. részről pedig írjátok meg, hogy kedden vagy pénteken szeretnétek-e olvasni, rajtatok múlik ;)

Az előző részeknél a hozzászólásokat, pipákat köszönöm! Nem győzöm mondogatni, hogy mennyire boldoggá tesztek vele. Természetesen válaszoltam is rájuk.

Jó olvasást és jó hétvégét drágáim!

xxx Larissa

***********************************************************

Chapter 9

Amikor a légkondicionált reptéri épületből kiléptem, azt hittem menten összeesek a hirtelen jött melegtől, de mire a taxival odaértünk Emiék házához, már meg is szoktam. Élveztem, ahogy a bőrömet perzseli a nap, Londonban ilyet nem sokszor érezhet az ember, és jól esett ez a kis változás. Eliana a repülőn is pihent, de miután köszönt a keresztszüleinek, lefeküdt a vendégszobába, és újra elaludt. Teljesen megértettem, nekem is furcsa volt, hogy teljesen más napszakban vagyunk, de én még kihúztam estig. Emivel és Adammel beszélgettem, hiszen volt mit bepótolnunk. Nem beszéltünk túl sűrűn mióta elköltöztek, szinte csak Eliana miatt tartottuk a kapcsolatot, de most rájöttem, hogy mennyire hiányoztak. Jó volt őket újra látni.

Adam az unokatesóm, és már az első perctől fogva rágta a fülemet, hogy had legyen ő a keresztapa, én pedig miért is ne alapon, végül őt is választottam. Emit általa ismerem, egy nagy családi vacsorán találkoztunk először, és nagyon szimpatikusnak tartottam. Mivel már régóta együtt voltak, és én is kedveltem lányt, úgy döntöttem, hogy őt nevezem ki a keresztanyjának. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora örömet szerzek ezzel neki.

Adamet viszont egy éve leépítés miatt elküldték a cégtől, és végül Los Angelesben kötöttek ki. Mindig is kalandvágyó volt, szeretett utazni, és sokszor hangoztatta, hogy szeretne melegebb helyen élni, így hát nem volt nagy meglepetés, amikor meghívott a búcsú bulijára. Sajnáltam, hogy elmentek, de hát az ő életük, és végül is, ha csak a hatalmas házból indulok ki, egész jól megállták a helyüket az új helyen. Mondjuk, azért valljuk be, Eminek divattervezőként és stílustanácsadóként sokkal nagyobb lehetőségei vannak itt, mint otthon.

- Na, és veled mi van? – vágta le magát közénk Adam, miután hozott magának egy energiaitalt. – Mi volt ez a sürgős utazás? – tapintott rá a lényegre, de nekik sem akartam beszélni erről. Rajtam kívül még mindig senki nem tudja, hogy ki a gyerekem apja, és eszem ágában sem volt elkotyogni.

- Semmi, minden rendben van otthon, csak kellett egy kis levegőváltozás. Az esőtől pedig ide menekültem – néztem ki az ablakon.

- Hát igen. Az időjárás az biztos nem hiányzik – fintorgott Emi, mi pedig bólogatni kezdtünk.

- Azért remélem, tényleg nem zavarunk – hoztam fel újra a témát. Nem akartam két hétig a terhükre lenni, de ennyi idő volt még, amíg Harry otthon tartózkodik. Miután elmegy a turnéra, én visszamegyek, és akkor már nem lesz esélyem belefutni.

- Dehogyis! Olyan jó, végre lesz itt egy kis élet. Adam állandóan dolgozik, mindig egyedül vagyok itthon a kis füzetemmel, amibe a ruhaterveket készítem. De majd most csinálunk egy csomó mindent – csapta össze a tenyereit lelkesen.

- Ajaj, azért ne fáraszd le őket nagyon – nyomott Adam egy puszit a barátnője homlokára. – Pihenni jöttek – figyelmeztette kevesen.

- Tudom – pillantott fel rá mosolyogva. Szemeiből tisztán kiolvasható volt a szerelem, jó volt rájuk nézni. – De élvezni fogják, hidd el. Maximum majd hagyom, hogy ő szervezze meg a dolgokat, ha már ez a foglalkozása – kuncogott fel rám nézve. Adam és én is elnevettük magunkat.

- Jaj, én azt nem hagynám a helyedben. Mikor kicsik voltunk még azt is pontosan eltervezte, hogy melyik útvonalon megyünk a fagyizóba. Percre pontosan kiszámolt mindent, és még mielőtt elindultunk megmondta, hogy milyen fagyit fogunk enni – fogta a fejét unokabátyám. – Arról nem is beszélve, hogy folyton azt kellett játszanunk, hogy én vagyok a vőlegény, és ő szervezi az esküvőmet.

- Na – nyújtottam meg az a betűt felháborodva. – Legalább már nem lesz gondod arra, hogy milyen legyen az igazi – nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Igen, legalább már tudom, hogy milyen nem lesz – nevetett fel.

- Oké, nem szólok hozzád – fordultam el sértődöttséget tettetve. – Ja, és rám ne számíts, ha sok kerül rá! – Emi nagyon jól szórakozott rajtunk, a hasát fogta a nevetéstől, ahogy egyre több gyerekkori emléket hoztunk fel.

- Emlékszem, hogy amikor tizennégy éves voltam, engem utáltál a legjobban a családból – dobott fel egy újabbat Adam.

Való igaz. Akkoriban a számítógépes játékok teljesen bekebelezték, amikor náluk voltam, még köszönni se volt hajlandó kijönni. Egész végig csak játszott az idiótábbnál idiótább lövöldözős játékokkal, és ha szóvá tettem, hogy nem foglalkozik velem, még bunkón le is ordított. Szerintem érthető, hogy azt az énjét nagyon nem bírtam. De aztán eltelt három év, és egyszer mikor mentem, visszaváltozott a régivé. Kártyáztunk, és végre újra jól megvoltunk. A végén közölte velem, hogy milyen jófej vagyok, és azóta jobban imádom, mint előtte.

- Te sem voltál jobb – jegyezte meg, miután elmondtam neki, hogy miért volt így a dolog.

- Össze ne vesszetek már – szakított minket félbe Em.

- Nem veszekszünk – nyugtattuk meg mind a ketten, majd abbahagytuk a nosztalgiázást.

Különben is már este hét volt, én pedig alig bírtam nyitva tartani a szemem. A sok ásítás nem a társaságom miatt volt, hanem az időeltolódás tedd be. Szívesen beszélgettem volna még, de mind a ketten elküldtek aludni, szóval egy gyors zuhany után, be is dőltem Eliana mellé, aki még mindig mélyen aludt.

Reggel dübörgésre keltem, és hangos visításra, ami miatt egyből kipattantak a szemeim. Hirtelen megijedtem, mert nem a saját ágyamban feküdtem, de miközben a szememet dörzsölgetve kinyitottam a szoba ajtaját, rájöttem, hol vagyok, és a hangok forrása is egyértelművé vált. Em, Adam és Eliana kergetőzött a lakásban. Eliana hangosan visítva rohant, míg Adam zombit játszott, a keresztanyja pedig próbálta megvédeni. A lányom hátrafordulva szaladt, nem látta, hogy időközben kiléptem az ajtón, és egyenesen a lábaimnak ütközött. Nem tudtam elég gyorsan utána kapni, így a fenekére huppant, és onnan nézett fel rám meglepetten.

- Jó reggelt! – húztam fel a földről. Hunyorogva próbáltam a szemem kímélni az erős fénytől, de azt láttam, hogy a két felnőtt hirtelen megállt, és úgy tettek mintha ők nem rosszalkodtak volna.

- Mit kérsz reggelire? Hoztam a pékségből fánkot, de csinálhatok palacsintát is. Vagy esetleg inkább főtt kaját szeretnél így dél magasságában? – Kezdett el hadarni Emi. Mindig ilyen volt, már megszoktam tőle, de reggel azért mégsem voltam erre felkészülve.

- Várj-várj – tettem magam elé a kezeimet. – Mennyi az idő? – néztem rájuk ijedten, amikor eljutott a tudatomig, hogy az előbb delet említett.

- Fél tizenkettő – válaszolt Adam, én pedig felemeltem Elianát, mert már szó szerint csüngött rajtam.

Hát igen, már el is felejtettem, hogy képes vagyok átaludni egy fél napot, ha nem kell felkelnem. Mióta Eliana megszületett nem igazán aludtam hét óránál többet, és igazán rosszul éreztem magam, amiért most így kidőltem. Szabadkozni kezdtem, de mindannyian leintettek, hogy hagyjam abba, mert egyáltalán nem gond.

Reggeli közben, amiként végül egy fánkot választottam, beavattak a mai programra. Adam dolgozni ment, Emi pedig bocsánatot kért, amiért ugrottak a mai tervek, miszerint egy kicsit körbe jártuk volna a látványosságokat, de az egyik lány, akinek ő az öltözködési tanácsadója, megkérte, hogy had jöjjön ma át megbeszélni pár dolgot. Természetesen ez a látogatás pont kettévágja a délutánt, így még az sem nagyon lehet, hogy majd utána elmegyünk. Most viszont nem is bántam, így is el voltam csúszva mindennel, hiszen későn keltem, jól esett, hogy ezt a napot teljesen a pihenésre tudtam szánni.

Később Elianával leültem mesét nézni, ami végül úgy nézett ki, hogy ő magyarázott egész végig, én pedig mellette fetrengtem a kanapén, és nagyokat mosolyogtam a kis tudatlan kommentjein. Lenyűgözött az az ártatlanság, ami belőle sugárzott, a természetes tudatlanság, és minden, ami hozzátartozott. Imádtam, az életemnél is jobban. Mindennél fontosabb volt. A hirtelen jött szeretetrohamom miatt magamhoz húztam, hogy megölelgessem, ám nem igazán tetszett neki.

- Na, mami – nyafogott. – Nem látom a tévét – tolt el magától.

Egy kis ideig még küzdöttünk, de nem akartam felhergelni, mert utána megsértődik, és kezelhetetlenné válik, úgyhogy végül békén hagytam. Na, meg a csengő is megszólalt, és nem hiányzott, hogy Em vendége idiótának tartson, amiért egy két évessel kötekedek. Felültem, és megigazítottam a hajam, aztán normális felnőtt módjára vártam, hogy belépjenek a nappaliba.

- Sziasztok – köszönt egy ismeretlen hang, mire hátra fordultam.

Az állam kis híján a földön koppant, amikor megláttam a lányt. Olyan tökéletes volt, amilyet még sose láttam ezelőtt. Világosbarna haja úgy omlott a vállára, mintha ebben a pillanatban fésülte volna ki, arcvonásai kedvesek és szimmetrikusak voltak, semmi kivetni való nem volt benne. A sminkje szolid volt, és még így is tökéletesnek tűnt a bőre, valószínűleg természetesen is ugyanennyire csodálatos. Az alakjáról pedig inkább ne is beszéljünk. Összefoglalva olyan volt, mintha egy angyal lépett volna be a szobába, és ezt csilingelő hangja is tetézte.

Igyekeztem leküzdeni a kisebbségi komplexusom, amit a jelenléte okozott, és felállva, barátságosan felé nyújtottam a kezem.

- Kelly Wilson – nyújtott kezet mosolyogva. – Jaj, de aranyos, ő kicsoda? – tévedt a tekintete Elianára, mire őt is bemutattam neki. Egy ideig még dünnyögött neki, mintha egy hat hónapos kisbaba lenne, Elianán látszott is, hogy nem érti, mi a baja, aztán végül leült Emi mellé.

- Elmenjünk, amíg dolgoztok? Nem szeretnénk zavarni – ajánlottam fel, de Kelly rávágta, hogy őt egyáltalán nem zavarja a társaság. Megvontam a vállam, és visszaereszkedtem a helyemre, Ellie közelebb mászott, aztán ő tovább nézte a mesét, én pedig figyelni kezdtem, amit a lány magyaráz.

- Szóval csak egy gyors tanácsért ugrottam be, mert ma megyek vissza Londonba. Kéne valami stílusváltás, mert annyira unom a ruháimat, meg visszafestettem a hajam ilyen világosra, és gondoltam, segíthetnél kiválasztani egy irányt, meg esetleg megmondani, hogy színben most mi lesz a közeljövőben menő. – Nagyon izgatottnak tűnt, és körülbelül tizenöt perc után rájöttem, hogy a hibátlan megjelenés igazából nagyon üres belsőt takar. Nem mondanám rá, hogy buta, de valahogy tényleg jobban izgatta a ruha téma, mint bármi más komolyabb.

Emi lehozta a szobájából a laptopját, és azon kezdett el mutogatni pár képet, ám Kelly szinte egytől egyik mindegyikre megrázta a fejét, én pedig kínomban már nevettem. Nem értettem, hogy tudja ezt munkát szeretni, amikor ilyen emberekkel kell dolgoznia. Rosszul éreztem magam, amiért már az első találkozás alkalmával rossz véleménnyel vagyok a modellről, de nem tehettem róla. Egyszerűen unszimpatikus volt. Aztán lehet csak féltékeny voltam a kinézetére. Biztos van egy párja, aki vár rá Londonban, és bármit megtenne érte, én pedig hiába tartom magam értelmesebbnek nála, mégse sikerült senkit elbűvölnöm. Lehet nekem is szükségem lenne Em tanácsaira.

- Tudod, mi a helyzet? – nézett lemondóan Kellyre, mire ő hátradobta hosszú barna haját, és várta a folytatást. – Hogy te nem akarsz stílust váltani – csukta össze a laptopját is, hogy még hitelesebbé tegye a szavait. Kelly elgondolkozott, közben pedig Em újra megszólalt. – Inkább csak a színeket váltsuk le, mit szólsz hozzá?

- Remek ötlet – lelkesedett fel újból, aztán szinte leverte a laptopot, ahogy a nyakába kapaszkodott. – Imádlak!

- Én is, én is – nevetett fel Emi, aztán türelmesen várta, hogy szabaduljon az ölelő karok közül.

Legalább egy órát variáltak még, hogy akkor milyen színek tetszenek Kellynek, és ebben még nem volt benne az az idő, amikor a telefonján csüngött, és az egyik barátnőjével beszélgetett, na meg az sem, amikor mindenféle izgalmas történetet osztott meg velem, amin rajta kívül senki nem nevetett. Természetesen azért szélesen mosolyogtam, ha mást nem is, hát ezt az egyet remekül megtanultam a munkám által.

Még javában a képernyőt bújták, hatalmas izgatottsággal válogattak a ruhák és a színek között, amikor megszólalt a csengő. Emi megkért, hogy nyissam ki, én pedig vonakodva, de teljesítettem kérését. Most mit kezdjek én azzal, aki jött? Minden bizonnyal Emet vagy Adamat keresi, szóval nem tudok neki semmiben segíteni, de hát renden. Sietős léptekkel indultam az ajtó felé, aztán amikor kinyitottam, azt hittem összeesek. Hogy lehet, hogy én bárhol vagyok, ő mindig megjelenik?