Elfojtott érzelmek

Sziasztok!

Változtattam egy kicsit a menetrenden, és előrehoztam a Liam szemszöget. Illetve a következő is az lesz :) Remélem, tetszik majd ez is nektek. Írjatok véleményt, a következő rész, megint fordulópont lesz ;) 

Köszönöm az előző résznél a sok pipát, kommentet! Nagyon jól esett mindegyik, imádlak titeket!

xxx Larissa

*****************************************

Chapter 20

*Liam szemszöge*

Bess mellett ébredni olyan, mintha a mennyország és a pokol összeolvadt volna, és felhőkön utazva égetnének el. Minden nap az első gondolataim közé tartozik, hogy mennyire édesen szuszog. Rendszerint bámulom egy darabig, ha én kelek fel előbb, de aztán kipattanok mellőle, és nem értem, mi bajom van. Ez a csaj, csak azért van itt, hogy az álcám részét képezze, én pedig rohadtul nem akarok törődni senkivel. Nem értettem magamat, mert még nem tettem túl magam az előző csalódásomon, de amikor rá néztem, elfelejtettem mindent.

Akkor jöttem rá először, hogy kedvelem, amikor elkeseredetten és teljes zavarban arról beszélt, nem tudja, van-e jövője. Abban a pillanatban csak azt tudtam, hogy szeretném jobban megismerni, ezért maradtam. Elbűvölt minden egyes szavával. Az élethez való hozzáállásával, a legapróbb mozdulataival, az egyszerű, de nagyszerű személyiségével. Emlékszem, milyen sokáig ott maradtam beszélgetni. Hosszú idő óta akkor voltam a legjobban önmagam. De amikor hazaértem, eszembe jutott Sophia, a fájdalom, amit ő okozott, és hogy soha többé nem hagyom, hogy ez megtörténjen velem. Amolyan fogadalom volt, és ezután igyekeztem távolságtartó lenni. Legújabb szerepem annyira bevált, hogy fokozatosan láttam, ahogy Bessie is megutál. Akárcsak mindenki más, akinek egy levegőt kell szívnia velem.

- Jól vagy? – Puha ujjak nyomódtak a vállamba, hogy gyengén meglökjenek. Bess felé fordítottam a fejem, zavarban, amiért rágondolva ennyire elkalandoztam. A takaró széléért nyúltam, hogy meggyőződjek róla, takarja a lenti testrészeimet, ugyanis érintése nem segített a reggeli merevedésemen. A francba, és Paul nem érti, hogy miért nem bírom magam megfékezni!

Elegem van az életemből.

Nem tudom, ki vagyok.

Megőrülök érted.

- Aha, jól.

Hátat fordítottam neki, és a kezembe vettem a telefonomat. Azt nyomkodtam, amíg le nem nyugodtam, majd felöltöztem, és elhagytam a szobát. Próbáltam a legkevésbé az útjában lenni. Így is biztos utálja, amiért meg kell osztania velem a szobáját, sőt mi több egy ágyban kell aludnia velem. Egy szót sem szólt, de igaza van, én se szólnék magamhoz, ha tudnám, hogy válaszom csak bántás lesz.

Ezt játszottuk minden áldott nap. Kerültem, amikor csak lehetett, hiszen a közelében nehezebb volt tartani magam. Ezzel egyetemben viszont vele akartam tölteni minden időmet. Nem ő volt az egyetlen, akivel nem kívántam érintkezni. Tulajdonképpen senkit nem bírtam elviselni a környezetemben, mert felváltva érdeklődő és sajnálkozó pillantásokkal illettek. Mindannyijuk közül Zayn volt a legrosszabb. Ugrásra készen várta, hogy mikor omlok össze, hogy segítő kezet nyújthasson. Képtelen volt felfogni, hogy nincs rá szükségem. Lehet, hogy kicsit magányos így, talán az is zavar, hogy mindenki elhidegült tőlem, de tudtam, így a legjobb. Senki nem fog megbántani, és ettől a tudattól jól érzem magam.

Minden rendben is lett volna, ha a hülye média nem kezd az új életmódommal foglalkozni. Tulajdonképpen ez is csak olaj volt a tűzre. Amikor az első bulizós estémen arról írtak, hogy a régi, kedves Liam elveszett, mérges lettem. Az évek során elvárássá vált, hogy én legyek Szent Liam Payne, de belefáradtam ebbe. Meg amúgy is… majd pont a balfasz újságírók, meg fotósok fognak nekem elvárásokat állítani. Lófaszt! Úgyhogy adtam nekik egy kis okot a cikkezésre. Azt hittem egy idő után megunják, de egyre idiótább dolgokat találtak ki, aminek a fele nem is volt igaz, de úgy tűnt mindenki elvesztette bennem a hitét, mert inkább hittek nekik, mint nekem.

Vártam, hogy legyen egy kis szünetünk, mert szerettem volna otthon lenni, elbújni a világ elől, de legfőképp távol lenni Bessietől. Viszont nevetséges, hogy pont azért nem vártam a szünetet, mert nem akartam nélküle lenni. Annyira össze voltam már zavarodva, nem tudtam kiigazodni magamon, nem tudtam, hogy mit akarok. Egyetlen dologban voltam biztos, hogy akkor lennék a legboldogabb, ha Bessie adna nekem egy esélyt. De túl gyáva voltam, hogy elé álljak, és elmondjam neki, hogy érzek. Féltem a visszautasítástól, márpedig száz százalékig biztos voltam benne, hogy utál. Képtelenség, hogy valaki ennyi rossz dolog után képes legyen szeretni. Annyiszor voltam vele bunkó, ha csak arra gondolok, amikor lekurváztam, felfordul magamtól a gyomrom.

Tom hazament a barátnőjéhez, de szerencsére Andy a szünet előtti utolsó koncertig maradt, és ezért hálás voltam. Ő volt az egyetlen, aki soha nem kérdőjelezte meg, mit, miért csinálok. Nem mondta, hogy idióta vagyok, hogy tönkreteszem az életem és saját magam. Egyszerűen csak mellettem volt. Szó sem volt arról, hogy egyetértett azzal, amit csináltam, láttam rajta, hogy egyáltalán nem így van, de úgy döntött, csendben tűr, és inkább partner mindenben. Nekem pedig pont erre volt szükségem.

Így hát a napom nagy részét vele töltöttem, jó messzire elkerülve Bessie barátait. Az ikrektől alapjáraton rosszul voltam, ahogy Bessiehez értek, látszott rajtuk, hogy egymást is képesek lennének szétszedni, csak hogy megkaphassák. Rendesen pofán tudtam volna verni őket. Chloetól meg egyenesen állt a szőr a hátamon. Az a csaj direkt idegesített engem, esküszöm, ebben lelte szórakozását. Volt jó néhány alkalom, amikor őt is le tudtam volna ütni.

- Jó reggelt, fiúk! Az utolsó nap, utolsó koncert, aztán egy kis szünet. Lehet pihenni, feltöltődni. A kérdés, hogy ezt ki, hol szeretné megtenni? – kérdezte Paul.

- Én megyek haza Londonba – vágta rá Niall. – Hiányzik a kényelmes kanapém, meg valami jó sorozat a tévében – vázolta fel, miből fognak állni a napjai. Nem mintha nem tudtuk volna.

- Én is London – jelezte Louis, majd én is betársultam hozzájuk.

- Bessie és barátai, ti is hazamentek, ugye? – szólította meg őket is, mire egyöntetűen bólintottak.

- Nem. Chloe jön velem Los Angelesbe – rázta meg a fejét Harry. Mindenki kettejük között ingatta a tekintetét, és egy percre én is meglepődtem, de aztán emlékeztettem magamat, hogy Styles lát valamit abban a csajban, így minden bizonnyal befűzi magának.

- Tényleg? – hirtelen még a nagyszájú se tudott mit felelni, pedig ez nagy szó, Paul pedig már be is írta őket LA-be.

Nem tudtam, hogy Bessie a szünet után velünk lesz-e még, és ezen csak a koncert előtt gondolkoztam el. Hülyén jött volna ki, ha odamegyek Paulhoz, és efelől érdeklődöm, így inkább csendben maradtam, de igyekeztem kihasználni minden pillanatot, amikor Besshez érhettem. Még egy selfiere is odahívtam, csak hogy adhassak neki egy puszit, közben pedig nagyon szemétnek éreztem magam. Olyat kényszerítek rá, amit ő egyáltalán nem akar, én meg eközben jól érzem magam. De egyszerűen túlságosan is élveztem, ahogy találkozott a bőrünk, már csak attól, ahogy összeért a vállunk, fantáziaképek peregtek le előttem kettőnkről.

- Szóval – kezdett bele bátortalanul, gondolom attól tartva, hogy megint elküldöm melegebb éghajlatra – mit tervezel a szünetre? – Most kéne tömören válaszolni, mintha csak púp lenne a hátamon, de ha ennyire ártatlanul néz rám, akkor képtelen vagyok szemétkedni vele.

- Mivel csak egy hét, bezárkózok a szobámba, és megpróbálok feltöltődni.

- Semmi buli? Családlátogatás? – vonta fel a szemöldökét.

- Miért te bulizni fogsz? – kérdeztem vissza.

- Nem, de a családom hiányzik, úgyhogy hozzájuk megyek haza. – Hangja vádlón csengett, vagy csak én hallottam úgy, nem tudom, de úgy döntöttem, ideje megint visszalépni.

- Hát én nem te vagyok – rántottam meg a vállam, aztán visszatértem a telefonom nyomkodásához, ahogy mindig is szoktam. Ez az én tökéletes álcám. Soha ennyit nem pötyögtem még, mint ebben a pár hétben, de úgy éreztem, ha nem a képernyőre merednék, akkor megállás nélkül Besst bámulnám, és azt senki se értené. Így tökéletesen tudtam adni a nemtörödőm srácot, miközben figyeltem minden egyes mondatára, ami elhagyta a száját.

Amikor mindenki elkészült, Paul beszólt, hogy mehetünk. A fekete kalapomért nyúltam, és miközben feltettem a fejemre, vetettem Bessre egy pillantást. Felém nézett, én pedig hirtelen elmosolyodtam. Csak akkor vettem észre, hogy a szám felfelé gördül, amikor ő is rám mosolygott, majd hála a jó égnek, Louis szaladt oda hozzá, hogy elkapja a két vállánál, és izgatottan az arcába kiabálja, koncert idő van. Még láttam, ahogy nagyokat pislogott a meglepettségtől, majd elfordultam, és elindultam Niall után, aki már gitárjával a kezében a helyén állt.

A koncert után óriási rohanás volt. Mintha égett volna a stadion olyan gyorsan menekültünk kifelé. A szívem hevesen vert az adrenalintól, amit még a színpadon gyűjtöttem be. Elmondhatatlanul feltöltött minden este, és már most hiányzott egy kicsit, hogy jó pár napig nem fogom ezt a fajta örömöt érezni. Nem is tudom, mikor kaptam el Bess kezét, csak éreztem, hogy időnként meg kell állnom, hogy felvegye velem a lépést. A többiekkel együtt szaladtunk, a kisbuszokban ülők és a mögöttünk lévők is hajtogatták a siess szót, majd amint bezárult utánunk az ajtó, a mi kocsink is meglódult a reptér felé.

A repülőn is úgy intéztem, hogy Bessie-vel együtt üljünk, amivel nem is tudom, hogy miért kínoztam magam. Úgy voltam vele, ha ez az utolsó nap, amikor látom, akkor kihasználom. Már amennyire korlátaim engedték.

- Egész jól megszoktad a repülést – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, mikor már a levegőben voltunk, hiszen emlékeztem, ahogy egyszer Zaynnel beszéltek róla, mennyire ideges felszállás előtt.

- Ja, mivel mostanában rá voltam kényszerítve – nézett ki az ablakon. – Gyönyörű – mondta álmélkodva, úgyhogy odahajoltam, hogy én is kinézzek. Nem mintha nem láttam volna már egy tucatszor, de érezni akartam a közelségét.

- Valóban. – Meglepődtem mennyire visszafojtott volt a hangom, de éreztem az arcomon, ahogy vette a levegőt, és ez ösztönösen ilyen reakciót váltott ki belőlem.

Visszahúzódtam, és hátradőltem a székemben. Szörnyű volt most ülni, jelen hangulatomban biztos le tudtam volna futni a maratont. Lassú zeneszámokat hallgatva próbáltam kikapcsolni, és elérni, hogy ne legyek fent megint hajnali 3-ig, de kezeimmel addig piszkáltam a zsinórt, amíg megszakadhatott benne a szál, és ennek következtében elhallgatott.

- Remek, a legjobbkor – zsörtölődtem.

- Mi a baj? – nyitotta ki Bess a szemét, és megállította a saját telefonján a zenét.

- Tönkrement ez a szar – mutattam neki, mire ő felajánlotta az fülese egyik felét.

- Nem tudom, milyen zenét szeretsz, de biztos jobb, mint a semmi – tette hozzá, mielőtt elfogadtam. Közelebb dőlt, hogy egyikünk füléből se essen ki, majd visszahunyta a szemét, és pár számmal később már a vállamon aludt.

- Francba, francba, francba – hajtogattam idegesen, miközben mozdulatlanul ültem, hogy ne ébresszem fel. Megijedtem, hogy mennyire jó érzés, magamon tudni, ennyire közel.

- Neked mi bajod? – lökött meg Louis a hátam mögül, amivel elérte, hogy Bess fészkelődve a másik oldalra döntse a fejét. A megkönnyebbülés és a Louis iránt érzett haragom egyszerre áramlott végig bennem.

- Az, hogy lökdösöl – förmedtem rá.

- Jól van, ember, bocs, hogy kérdeztem. Csak tudnám, hogy mi az istenért szólok még egyáltalán hozzád. – Olyan idegesen vágta magát hátra, hogy hallottam, ahogy a teste és a szék háttámlája találkozott. Nem foglalkoztam vele, volt ennél nagyobb gondom is.

Az út felénél én is elaludtam, de már amikor felkeltem tiszta ideg voltam. Szótlan maradtam, mert tudtam, hogy normális stílusban semmi nem jönne ki a számon. Utáltam látni, Bess mennyire örül, hogy végre itthon van, és nem kell tovább velem kínlódnia. Csapkodtam a bőröndjeimet is, és hangosan káromkodtam, amikor másodjára is kiesett az egyik a kezemből.

- Elisabeth, veled a napokban felveszem majd a kapcsolatot – szólt neki oda Paul. Már engem is zavart, hogy így szólítja, mert már annyiszor kérte, hogy ne nevezze így. – Liam, viselkedj a szünetben, és tájékoztass mindenről, amit tenni szándékozol – intézte hozzám is könnyfakasztó búcsúszavait. Dühösen álltam a tekintetét, jelezve, hogy nem vagyok hajlandó beszámolót tartani neki az életemről. – Rajtad tartom a szemem – figyelmeztetett még egyszer, majd beszállt a kocsiba.

- Bessie, gyere már – szólongatta az ikrek egyike, mivel ők már az autóban ültek. Felhúzott szemöldökkel méregette összekulcsolt ujjainkat, de végül elfordult, és megpróbált türelmesen várni.

Valójában rettentően kapóra jött, hogy a nyilvánosság előtt párként kellett viselkednünk, mert így kényszernek is beállíthattam a csókjainkat. Gondolkodás nélkül hajoltam le hozzá, vékony derekára szorítva egyik kezemet, közelebb húztam, és megcsókoltam. Annyira apró és védtelen volt a karjaim között, soha nem akartam elengedni, mégis megtettem, még mielőtt feltűnő lett volna a viselkedésem.

- Legyél jó! – nézett fel rám.

- Mindig az vagyok – vágtam egy ártatlan fejet, aztán megvakartam a tarkómat, és nem tudtam, hogy mi a fenét csináljak vagy mondjak, mert még mindig egymással szemben álltunk, és egyikünk sem mozdult.

- Hé, tartjuk majd a kapcsolatot, ugye? – jelent meg mellettünk Zayn, engem kicsit arrébb lökve. Legszívesebben a betonba vertem volna a fejét, annyira rohadtul féltékeny voltam rá. Olyan lazán kérdezte meg ezt az egy mondatot, ahogy én sosem tudtam volna, pedig valami hasonlót kellett volna nekem is mondanom.

- Persze, hívj, amikor van időd. Na, de szaladok, mert türelmetlenek – mutatott a háta mögé a barátaira, majd adott az arcára egy puszit. Kezem ökölbe szorult, úgy kellett erőszakkal kifeszítenem az ujjaimat, hogy vissza tudjak neki integetni, amikor gyorsan felém intett.

Eszem ágában sem volt beszélgetni Zaynnel, azonnal sarkon fordultam, és bevágtam magam a saját autómba. Nem volt szükségem sofőrre, én magam akartam vezetni, hogy ezzel is nyugtassam magam. Tisztában voltam vele, hogy jóval túlléptem a sebességhatárt, de épségben hazaértem, és megkönnyebbülten léptem át a küszöböt.

Kezdeti nyugalmam csak egy napig tartott, a másodikon még soha nem éreztem ennyire magányosnak magam. Kezdtem megbánni, hogy ekkora házat vettem egymagamnak, mert ez csak fokozta az érzést, hogy egyedül vagyok. Minden időmet az edzőteremben és a tévé előtt ülve töltöttem, miközben észrevétlenül fogyott a cigi. A telefonomért nyúltam, és végiggörgettem a telefonkönyvemen az ujjam, hogy megkeressem a Szombat2 néven elmentett lányt. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok azzal, hogy áthívom, hiszen a legutóbb is napokba telt, amíg levakartam magamról, de tudtam, hogy ő nem fog kitálalni a médiának.

Skylert nem kellett győzködni, biztosított róla, hogy máris jön, amit kaján vigyorral vettem tudomásul. Mekkora ribanc. Na, mindegy, kapóra jön. Továbbra is elégedetten nyúltam a cigis doboz felé, ám üres volt. Mérgelődve álltam fel, hogy elővegyek egy másikat, majd még két szálat elszívtam, amíg a szórakozásomra vártam.

Be volt kamerázva a ház, így láttam, amikor megérkezett. Kiszállt a kocsiból, és olyan rövid szoknyában billegett a ház felé, amilyet még nem láttam. Mielőtt csengethetett volna, már előtte álltam, és beengedtem.

- Senki nem látott – jelentette, majd elhaladt mellettem, és előttem ringatva csípőjét haladt befelé.

Megcsalom Besst! Nem sok kellett, hogy hangosan felhorkanjak a gondolatra. Bessie nem is az enyém. Nem a barátnőm. Soha nem is lesz.

Erősen vágtam Skylert a falhoz. Nyekkent egyet, ahogy találkozott vele, ennek hatására pedig egy kissé magamhoz tértem.

- Bocs – vágtam oda nem túl kedvesen, de legalább mondtam valamit.

- Ne aggódj, tudom, hogy az első menet sosem könnyű veled – lehelte a számra, de mielőtt megcsókolhatott volna a kanapé felé kezdtem taszigálni.

Nem foglalkoztam azzal, hogy mi jó neki, és mi nem. Elvesztettem a fejem, fájdalmas nyögései tovább fokozták vágyamat, így hát kíméletlenül dugtam. Amikor végeztem, leszálltam róla, kihajítottam az óvszert a kukába, és egy pohár vízzel a kezemben nekidőltem a pultnak.

Gratulálok, Liam, most aztán mindenkinek bebizonyítottad, hogy mennyire nem érdekel Bessie. Annyira szorítottam a poharat, hogy féltem, a kezem között törik össze, ezért inkább letettem. Sosem utáltam még magam ennyire.

- Sky! - szólítottam meg, hogy rám nézzen. Időközben magamhoz vettem egy takarót, és azzal sétáltam felé. – Kérsz valamit? – Megrázta a fejét, úgyhogy melléültem, és bűntudattal küszködve, átkaroltam. – Mi a helyzet veled mostanában?

- Nem sok. Na és veled? Nem vagy túl jó passzban. – Mindig megpróbált kisajtolni belőlem valamit, de sose mondtam semmit. Senkinek nem beszélek arról, hogy vagyok, mi bajom van, biztos nem egy jóformán idegennel fogom megosztani.

- Már jobban vagyok. Hála neked – tettem hozzá, mire halványan elmosolyodott.

- Tudod, hogy bármikor hívhatsz – jelezte ily formán, nem akarja, hogy megint eltűnjek.

Inkább nem válaszoltam rá semmit, tudtam, hogy nem fogom felhívni, csak úgy meg nem ígérgetek mindenfélét. Ehelyett az álla alá nyúltam, és megcsókoltam. Karjaimba kaptam, és ezúttal a szobába vittem, ahol törlesztettem neki az előbbi bunkóságomért. Igazából ezt is önzőségből csináltam, hogy jobban érezzem magam, de erről neki nem kellett tudnia.

Nem akartam egyedül maradni, ezért a nap további részére is marasztaltam. Nagyon jól tudtam, hogy a tűzzel játszom, de őszintén reméltem, hogy kettőnk között marad minden, ami történt, és akkor viszont volt egy jó napom.