"Beleszerettem"

Sziasztok!

Nagyon örültem a lelkesedésnek, amivel a legutóbbi részt fogadtátok, és mivel már elkészült az új, gondoltam megkapjátok egy nappal előbb. Kommentekre válaszoltam, köszönöm őket itt is :)

xxx Larissa

**************************************************

Chapter 15

Alex nyitott ajtót, nyúzott, fáradt arccal, de amikor meglátott kipattantak a szemei. Arrébb állt, hogy bemehessek, majd azonnal megölelt.

- Mi a baj? Bántott? – kérdezte aggódva, hangjában mérhetetlen haraggal. Szipogva ráztam meg a fejem.

- Bessie? – jött Chloe hangja a franciaágy egyik oldaláról.

- Itt aludhatok? – kérdeztem őket, amíg Josh feloltotta az ágya mellett álló kislámpát, ezzel narancssárgás félhomályt varázsolva a szobába, és láthatóvá téve előttem, hogy ő és Chloe osztoznak a nagyágyon, Alex pedig a szoba másik oldalán lévő egyszemélyes, jelenleg üres ágyat birtokolta.

- Hülye kérdés, persze, hogy maradhatsz. De mi történt? – kérdezte meg ezúttal Josh.

- Semmi, srácok. Tényleg – bizonygattam. – Csak egy idióta vagyok. És akármit is csinál, képtelen vagyok rá haragudni, nem tudom utálni. Hiányzik, ha nincs mellettem, fáj, ha nem szól hozzám. Beleszerettem – mondtam ki életemben először, aztán szó szerint elkezdtem zokogni. Tudtam, hogy ha ez a szó hangosan is elhangzik, akkor még rosszabb lesz. Onnantól már nincs visszaút, az már az a pont, amikor nem tudok semmit tenni ellene.

Ha Alex nem tartott volna még mindig a karjaiban, a földre zuhantam volna, annyira nem éreztem magamban erőt. Tompán érzékeltem, hogy felemel, és az ágyára rak, aztán mindannyian a szélére ültek.

- Összevesztetek? – Chloe volt az első, aki hosszú idő után megszólalt.

- Nem. Láttátok milyen volt odalenn. Rendes volt, lehetett vele beszélgetni, semmi baja nem volt, aztán az egyik pillanatról a másikra mérges lett. Láttam rajta, hiszen ilyen sok együtt töltött idő után hamar kiismertem a reakcióit. Elkezdett beszélgetni azzal a két lánnyal, én pedig baromi féltékeny voltam. Aztán ti feljöttetek, én meg ugye maradtam, mert meg kellett várnom. Szinte abban a percben, ahogy felálltatok, odajött, hogy ma aludjak már máshol, mert ő felviszi a szobánkba azt a két csajt – görbült le a szám újra, amikor a végére értem. Felültem, mert úgy éreztem, már nem kapok levegőt.

- Úristen, mekkora egy tapló – reagálta le Chloe, de megráztam a fejem. Három elhűlt tekintet meredt rám, amikor azt állítottam, hogy nem az. Chloe szólásra is nyitotta a száját, de mielőtt elkezdhette volna, amit akart, Alex megszólalt.

- Menj, zuhanyozz le, frissítsd fel egy picit magad, addig én megágyazok magamnak a földön, és húzok fel neked egy másik ágyneműt.

Követtem instrukcióit, és a fürdőbe mentem. Hallottam, hogy sutyorogni kezdenek, minden bizonnyal megosztották egymással a véleményeiket, ám amikor kimentem, már mindenki a saját ágyában feküdt. Rettentő álmosság jött rám, minden bizonnyal a sírás és a késői időpont miatt éreztem ennyire nehéznek a testem.

Josh már vissza is aludt, egyenletes szuszogása betöltötte a szobát, Chloe ágyneműje viszont megállás nélkül sistergett. Tudtam, hogy ideges, és emiatt fészkelődik, nem tud elaludni, de úgy éreztem azzal, ha azt mondom, hogy nincs semmi baj, meg hogy ne haragudjon Liamre, nem tehet arról, hogy szeretem, ő viszont nem, csak rontottam volna a helyzeten.

- Alex, fent vagy? – guggoltam le mellé, és a lehető leghalkabban kérdeztem, hogy véletlenül se keltsem fel. Hümmögött egyet, jelezve, hogy még éppen nem aludt el. – Nem akarok egyedül lenni.

- Nem vagy, itt vagyunk. Tudod, hogy mindig számíthatsz ránk – fordult a hátára, hogy rám tudjon nézni.

- Az ágyban – pontosítottam. Ha más lett volna, akinek ezt mondom, szörnyen kínosan éreztem volna magam, de a négyünk barátsága már jóval túl volt ezen.

Szó nélkül állt fel, és gyorsan feldobálta a cuccait az ágyra. Nem mondom, hogy túl tágas volt a hely azon a szűk, kicsi ágyon, de elfértünk, és tényleg nem akartam ma egyedül elaludni.

- A végén minden jóra fordul. Ha nem jó, akkor még nincs vége – suttogta az idézet szavait, aztán egy puszit nyomott a hajamba, és már aludt is.

Én még sokáig gondolkoztam, szerintem Chloe is fent volt, de nem zavartuk a srácokat. Hiába voltam álmos, a gondolataim túl sok zajt keltettek a fejemben ahhoz, hogy hamar álomba zuhanyjak.

Fittyet hányva az illemszabályokra, az asztalon könyökölve tartottam a fejem, hogy nehogy beleboruljak a levesembe. Nagyokat pislogtam, és leírhatatlanul lassan emelgettem a kanalat a számhoz. Szüntelenül Liamre gondoltam, aki még nem tűnt fel, illetve arra, hogy mivel töltötte az éjszakáját. Szomorú voltam, fájt a fejem, élni sem volt kedvem.

- Jó reggelt! – jelent meg aztán Liam. Hangja vidám volt, lényéből áradt az energia, bár homlokát folyamatosan ráncolta, amiből arra következtettem, hogy szörnyen fájhat a feje a másnaposságtól. – Hangosabban korog a gyomrom, mint ahogy a rajongók sikítanak, ha meglátnak – horkantott fel, miközben leült a mellettem lévő székre.

Bánatomra és örömömre csak ott maradt szabad hely. Chloe megfeszülve ült velem szemben, egy pillantás elég volt, hogy tudjam, legszívesebben ráborítaná az asztalt. Az ikrek is szigorú arccal ültek, a többiek pedig szinte semmit nem fogtak fel az egészből. Louis az asztalra borulva, Niall hátradőlve, félig lecsúszva pihentette a szemét. Abban sem voltam biztos, hogy még fenn vannak egyáltalán. Harry a maga békés módján falatozott, figyelmét csak az előtte álló tányérra összpontosította, Zayn pedig már visszament a szobájába, mert telefonálni akart. Calvin, Andy és Tom együtt fetrengtek a kanapén, nem volt étvágyuk, valószínűleg mindenki közül ők voltak a legmásnaposabbak. Bár Louis lehet, hogy fel tudná velük venni a harcot. Egy pillanatra elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, milyen felszabadultan élvezte az estét, mert nagyon aranyos látvány volt, de aztán visszatértem a búslakodáshoz.

- Ó, amúgy meg se köszöntem a tegnapit. – Mire észrevettem, hogy Liam hozzám beszél, már egy puszi landolt az arcomon. Zavarodottan fordultam felé, és őt nézve próbáltam rájönni, hogy miért csinálja ezt. – És ne haragudj, hogy máshol kellett aludnod – tette még hozzá.

Chloe kanala az eddiginél hangosabban koppant a tányér alján. Konkrétan azt hittem, hogy eltörik. Mindenki felé nézett egy pillanatra, de amikor látták, hogy mi volt ez a hang, csak balesetnek tudták be. Én viszont tudtam, hogy egyáltalán nem véletlen történt.

- Liam, amúgy te skizofrén vagy? – kérdezte meg halál komolyan, én pedig rosszkedv ide vagy oda, kínomban vagy tudom is én, hogy mitől vezérelve, de felvihogtam. A mellettem ülő srác ugyanolyan zavarodottan nézett, mint az előbb én rá. – Az egyik percben tök rendes vagy, a másikban meg akkora tuskó, hogy legszívesebben ezekkel a rettegett kanalakkal simogatnálak meg.

Harry valószínűleg követte a beszélgetés fonalát, mert a saját vihogásomon kívül az ő nevetését is meghallottam.

- Ha nem lennél, ki kéne találni – fordult hátra, kezével a szék háttámlájába kapaszkodva, hiszen egy másik asztalnál ült, egészen idáig háttal nekünk.

- Nem igazán értem, hogy mi bajod van, de most nem is fogok ezzel foglalkozni – rántotta meg végül a vállát Liam rövid tanakodás után.

- Hagyd – tátogtam Chloenak. – Kérlek. – Megforgatta a szemét, de valóban nem szólt már többet.

- Az a bajom, hogy nem úgy bánsz Bessievel, ahogy érdemelné. Tökre semmibe veszed, mintha ő is csak egy ugráltatható bábú lenne – fejtette ki véleményét barátnőm. Sejthettem volna, hogy nem fog nekem szót fogadni.

- Igazad van. Mióta velem van, velem kell ugrálnia minden hová, és annyi szabadideje sincs, mint azt gondoltuk. Szerintem is alulfizetjük. Még a mai nap folyamán szólok Paulnak, hogy emeljük meg az összeget. – Kétségem se volt afelől, hogy szó szerint tátott szájjal bámultam rá. Nem akartam elhinni, hogy ezt mondta. Nem csak azért, mert a fizetésem a jónál is jobb volt, hanem mert bántott, hogy azt gondolja, több pénzzel boldogabban fogok majd a fedősztorija lenni. - Tom, arra gondoltam, hogy mivel ma nincs koncert, utána meg már nem lesz időnk semmit csinálni, mert megyünk Japánba, elmehetnénk szörfözni – váltott témát gyorsan, mintha az előbbi csak valami csekélység lett volna. – Bess, te meg még nem voltál Perthben várost nézni, összeköthetjük, ha szeretnéd. – Na, ez már például nagyobb figyelmesség volt tőle.

- Az jó lenne – mosolyogtam rá. – Ümm, mehetek a szobába vagy még foglalt? – kérdeztem tőle. Szerettem volna felöltözni, hiszen még pizsamában ültem.

- Nyugodtan, már rég elmentek – eresztett meg egy kedves mosolyt, amit most nem viszonoztam.

- Chloe, nem akarsz felkísérni? – kérdeztem tőle egy kis követelőzéssel a hangomban.

- Nem, nem igazán – rázta meg a fejét, és kényelmesen hátradőlt.

- De, tudom, hogy szeretnéd – közöltem vele kicsit egyértelműbben, mire végre megmozdult.

Több mindenről is szerettem volna beszélni vele, de elsősorban önzőségem vezérelt. Nem tudtam, mi fogad majd a szobában, de még ha frissen húzott ágynemű és patyolat tisztaság is, gondolataim akkor is maguk alá temetnének.

Először a Liam elleni akciójával kapcsolatban erősítettem meg, hogy bár hálás vagyok, amiért kiáll mellettem, bármibe is kerüljön, ezzel csak nekem nehezíti meg a dolgom. Nem szerettem volna, ha az jönne le ebből Paulnak, hogy fizetésemelés reményében én állítottam rájuk Chloe-t.

- Megértem, hogy nem kedveled Liamet, de tényleg, ő semmi rosszat nem tesz. Csak éli az életét, ahogy akkor élné, ha engem nem fizetnének mellé. Megértem, hogy csajozik, huszonéves srác. Csak azért, mert közismert énekes, van egy imidzse, amit tartania kell, még lehet magánélete. Ebben az egész sztoriban én vagyok a defekt. Az, hogy beleszerettem, és futok utána, ugrok minden csettintésére, segítek, ahol tudok, holott nagyon jól tudom, neki én tényleg nem vagyok más, mint egy idegesítő tényező, akivel meg kell játszania magát. De nem tett semmi rosszat – ismételem el újra, hogy nyomatékosítsam mondandóm lényegét.

- Én ezt értem, csak nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy így vagy úgy, de miatta szenvedsz – fonta karba kezeit, és úgy haladt tovább.

Amíg az ajtóhoz értünk, szótlanul néztem rá, illetve a lábam elé, azon gondolkodva, hogy vajon van-e értelme tovább ragoznom. Fejemen aprót rázva döntöttem az inkább hagyom mellett, és elővettem a kártyámat, hogy a nyíláson végighúzva, kinyissam az ajtót. Miután gyorsan körbenéztem, nyugtáztam, hogy ahogy arra számítottam, a szobát már kitakarították, több mint valószínű, hogy a takarítók, és nem maga Mr. Nőfaló.

Figyelmemet elterelve, egy újabb mederbe sodortam beszélgetésünket. Mióta barátnőm velünk volt, csak egyszer, a bemutatkozásnál beszélgetett Harryvel. Tegnap azonban a medencénél többször is láttam őket együtt, illetve amikor Chloe felment megszárítkozni, a Göndörke is vele tartott. Itt volt az ideje, hogy egyenesen rákérdezzek, mert egyáltalán nem úgy tűnt, hogy majd ő magától, vígan dalolni kezd.

- Bevallom, a maga módján vonzó, nem is értem, miért, de nem várok igazából semmit. Jól el lehet vele hülyülni, frappáns válaszai vannak a baromságaimra, úgyhogy egy ilyen baráti szinten állunk. Legalábbis addig, amíg itt vagyok, mert szerintem ez utána elveszik. Visszatérünk a saját életünkhöz, és ennyi. – Könnyedén adta elő, és ezzel meggyőzött arról, hogy valóban ezen az állásponton van. Megmondom őszintén, örültem, hogy így gondolja, mert ebből egyik fél részéről mindenképpen csak szenvedés lett volna a vége. Persze ezt nem osztottam meg vele. Hümmögtem egy sort, elfogadásom jeléül, aztán turkálni kezdtem a ruháim között.

Már azt se tudtam, mit, hova tettem. Az első pár napban nagyon zavart ez a rendszertelen életmód, de a harmadik-negyedik hotel után megszoktam. Nagyrészt ki se pakoltam, nem volt értelme, mert végül csak mindig ott hagytam volna valami a hotelszobákban. Nem mondom, hogy könnyű az az életvitel, amit a srácok folytatnak, de azért bőven van idejük bulizni vagy egy délutáni szundításra, ha úgy esik jól nekik. Ami igazán fárasztó az a folytonos utazás, hiába alszol a repülőn vagy a buszban, az nem olyan pihentető, mintha ágyban, nyugodt körülmények között tehetnéd ezt. Ráadásul az egész napirendjük el volt tolódva a koncertek miatt. Nagyrészt hajnali 2-3 óra körül aludtak el, csak késő délelőtt, vagy netán ebédidőben ébredtek fel, az éjfél előtti pihentető alvást hiányolva pedig a délután folyamán is zombiként mászkáltak fel-alá, nem tudván, hogy mit kezdjenek magukkal. Ehhez pedig én is hozzászoktam, és sokszor érzékeltette velem a testem, hogy ez mennyire nem egészséges.

- Bess – lépett be Liam az ajtón, másodjára is ezen a néven szólítva. Senki más nem szólított így, és bevallom, ahogy a maga férfias hangján kiejtette ezt az egy kis szótagocskát, elindított bennem valamit, amitől libabőrös lett az egész testem. – Beszéltem a többiekkel, Andyék, Louis, Calvin és azt hiszem Josh, ő van kék pólóban ugye? – gondolkozott el, mire megráztuk a fejünket. – Mindegy, akkor Alex, jönnek a partra velünk. A többiek maradnak, mert puhatökűek, és fáradtak. Fél órán belül indulunk körülbelül, ha az jó.

Miközben tájékoztatott mindezekről, a szekrényhez ment, és valamit matatni kezdett benne. A karja alól nézett hátra ránk, hogy megfelel-e így.

- Alexnek van egy anyajegy az arca jobb oldalán, a szeme alatt, – osztottam meg vele megkülönböztetési jegyüket – és igen, jó így.

- Én csatlakozom a puhatökűek társaságához, vagy hogy mondtad – felelte Chloe maró gúnnyal a hangjában.

- Asszem úgy. – Liam hangjából is leszűrődött, hogy barátnőm nem lopta be a szívébe magát, aztán győztesen felsóhajtott. – Na, végre! – Meglengetett valami papírt, amit a ruhája alól szedett ki, nem is értettem, mit keresett ott, aztán bejelentette, hogy most beszél Paullal, és már ott sem volt.

- Kezdem azt érezni, hogy a fizetésemelésből, amit én harcoltam ki neked, részesednem kéne, amiért elviselem ezt a faszfejet – morgott Chloe, én pedig jót nevettem rajta.

Amíg Liam húsz perccel később vissza nem ért, Chloe segített kiválasztani, hogy melyik fürdőruhát vegyem fel a partra, illetve, bepakoltam egy kisebb táskába néhány fontos dolgot, mint például törölközőt, naptejet és fényképezőgépet. Barátnőm abban a szent pillanatban lelépett, amint Liam áttette a lábát a küszöbön.

- Szeret engem – konstatálta bólogatva, hangja csordultig volt töltve iróniával. Nem válaszoltam semmit, ami amolyan néma beleegyezésként ért fel. – Na, mindegy. Beszéltem Paullal, és mostantól dupla annyit kapsz.

- Mi? – akadtam ki. – Liam – kezdtem volna bele egy kisebb kioktatásba, de félbeszakított.

- Nem, Bess, nem érdekel, mit akarsz mondani. Sokat segítesz, értékelem, de máshogy nem tudom, ezért döntöttem így. Megérdemled, szükséged is van rá, én meg nem leszek tőle szegényebb elhiheted.

- Egyszer már világosan megmondtam, hogy nem akarok könyöradományokat – fontam karba a kezeimet.

- Tudod, ez elég vicces látvány – utánozott, még a száját is összeszorította, így duzzogósból átváltottam unottá. Felvette új arckifejezésem, úgyhogy végül csak legyintettem.

- Megyünk? – kérdeztem, elterelve a témát.

- Igen, barátnőm – tette hozzá szokásos megnevezésemet, aztán a kezébe kapta a saját táskáját, én meg a vállamra csaptam az enyémet, és elindultunk.