"Nem bírtam várni"

Sziasztok!

Pár napot késve, de meghoztam a részt. A kommenteket nagyon szépen köszönöm, a hétvégén fogok rájuk válaszolni, mert most a suli miatt elég elfoglalt vagyok, de remélem, tudjátok, hogy hálás vagyok.

Összehoztok nekem 10 kommentet a mostani rész alá? Olyan csodás lenne *-*

xxx Larissa

*****************************************

Chapter 29

- Tessék? – kérdeztem vissza. – Ó, itt vagy? – lepődtem meg, amikor leesett a tantusz, és elindultam kifelé. Miután megerősítette feltevésem, kinyomtam, és a lehető leghalkabban, hogy senkit se keltek fel, kiléptem a bejárati ajtón.

Csepergett az eső, ezért Liam a szürke pulcsija kapucniját is viselte. Feje tetején és vállán sötétebb volt az anyag a víztől, arca alig látszott ki, de a szemei szinte csillogtak az éjszakában. Elmondani se tudom, milyen volt újra látni, a gyomrom annyira összeugrott, hogy a testem is beleremegett. Szinte nekivágódtam a mellkasának, olyan hirtelen léptem hozzá, hogy átöleljem. Úgy nevetett fel, mintha most úszott volna meg valami hihetetlen helyzetet, és megkönnyebbülésében annak örülne.

- Nem bírtam várni holnapig – simogatta a hajamat, én pedig felemeltem a fejem, hogy megcsókoljam.

- Gyalog jöttél? – kérdeztem csodálkozva, miután körbenéztem, de sehol se láttam autót.

- Neeem – rázta meg a fejét. – Kocsival, csak nem akartam feltűnést kelteni a házatok előtt, ezért messzebb egy parkolóban hagytam, onnan sétáltam – magyarázta el.

- Menjünk be, mert elázunk, de mindenki alszik már, úgyhogy csendbe kell legyünk.

- Igen, lassan profi leszek a lopakodásban nálatok – jegyezte meg vigyorogva, mire az eddiginél is szélesebben kezdtem mosolyogni, aztán elindultam befelé.

- Bocs a rumliért – néztem körbe szájhúzva, amikor becsuktam magunk után a szobám ajtaját.

- Pont érdekel, hogy rend van-e vagy sem – fordított magával szembe, és újra az ajkaimra tapadt. – Mm, ezt nem akarom nélkülözni ezentúl.

- Még egy napig sem – értettem vele egyet. – Nem vagy fáradt a hosszú út miatt?

- Nem annyira, aludtam a repülőn – ült le az ágyam szélére, és az ölébe húzott. – Mit nézel? – mutatott a laptopomra.

- Jaa, semmi fontos, csak egy sorozat – hajoltam előre, hogy összecsukjam.

- Miről szól? – érdeklődött felőle.

- Nem hinném, hogy érdekel – hajtottam hátra a fejem a vállára. Borostája karcolta a bőrömet, ahogy megmozdította a fejét, hogy adjon egy puszit.

- Minden érdekel, ami veled kapcsolatos – mondta aztán.

- Ez esetben majd elmesélem, de most ne ezzel foglalkozzunk – bújtam bele a lehető legjobban az ölelésébe.

Most, hogy itt volt, rájöttem, miért nem találtam a helyem, amíg turnén volt. Mert az otthonom többé nem egy helyet, hanem egy személyt jelentett, és amíg nem volt a közelemben, addig nem éreztem magam otthon. Ijesztő volt, hogy ilyen intenzív érzéseim vannak iránta.

- Hozok innivalót – álltam fel hirtelen az öléből.

Nem tudtam, mi ütött belém. Amit igazából mondani akartam, az volt, hogy szeretem, de egyszerűen képtelen voltam hangosan kimondani. Mérgesen sóhajtottam egyet, aztán tanácstalanul álltam a konyhában, mert nem volt itthon semmi üdítő, vízzel meg olyan szegényes lett volna kínálni. Végül csináltam két teát, és azokkal egyensúlyozva tértem vissza szerelmemhez. A parafatáblám előtt állt, ahol a barátaimmal készült képek egy része volt kitéve. Amikor beléptem, felém nézett, aztán vissza a legutóbb odabiggyesztett fotóra.

- Ez mikor készült? – kérdezte.

- Amikor hazajöttem, és elmentünk bulizni – válaszoltam, miközben az asztalomra tettem a két bögrét.

- Ő a húgod? – mutatott Debbyre, én pedig bólintással válaszoltam. – Hasonlít rád – mosolygott rám. – Az a két lány is a barátnőd? – mutatott ezúttal Rose-ra és Skylerre.

- Josh és Alex barátnői. Akkor találkoztam velük először – válaszoltam neki. Csendesen meredt a képre továbbra is, pedig túl sok nézni való nem volt rajta. – Miért? – fűztem a dereka köré a karjaimat.

- Csak érdekelt. Köszi a teát – nyúlt az egyikért, miközben lefejtette a kezemet magáról, aztán az ágyra ült.

- Van valami baj? – húztam össze a szemöldökömet.

- Nem. Csak hirtelen elálmosodtam, majd lassan haza kéne indulnom.

- Maradj itt, ne vezess már ilyenkor.

- Olyan cuki vagy, hogy mindig aggódsz – tért vissza a mosoly az arcára.

- Igazából csak azt akarom, hogy itt aludj – sütöttem el egy félig valós viccet.

- Te kis önző – tette le a földre a bögrét, majd hátradöntött az ágyon, aztán egy lélegzetelállító csókban részesített, amikor pedig áttért a nyakamra, azt is elérte, hogy a lehető legapróbbra zsugorodjon a gyomrom. – A baloldal az enyém – tért vissza a számhoz, hogy egy puszit adjon rá, aztán felállt, és levette a pólóját, meg a farmernadrágját. – Töröld le a nyálad – nézett rám vigyorogva.

- Fú, de szemét vagy – mutattam be neki.

- Mit kapjak be? – húzta fel a szemöldökét kétszer egymás után.

- A kisujjadat. – A bolond pedig meg is tette. Aztán a ruhámba törölte. – Undi vagy. Mindjárt jövök – pattantam fel, kivettem az ágynemű alól a pizsamámat, aztán újra magára hagytam.

Mire visszatértem már az ágyban feküdt, és a plafont bámulta. Furcsa volt, de azt gondoltam, biztos fáradt, és nem firtattam, csak befeküdtem mellé.

- Gondolkodtam – mondtam neki, miközben a mellkasára tettem a fejemet. – Azon, hogy mit csinálnék szívesen – pontosítottam. – Bölcsődében dajkaként el tudom magam képzelni.

- Na, ez jól hangzik. Miért nem végzel el egy képzést? Biztos vannak ilyen egy-két éves tanfolyamok.

- Nem tudom, hogy van-e értelme – rajzoltam köröket a hasára.

- Miért félsz álmodni? – pillantott le rám szomorúan.

- Mert az én helyzetemből minden elérhetetlennek tűnik – válaszoltam azonnal.

- Csak annak tűnik – emelte ki a lényeget, amire már nem válaszoltam.

- Minden rendben az együttessel? – tértem át egy újabb témára.

- Hát Zayn miatt tudod, hogy elég sokan kiakadtak, ezt a mostani, felszabadultabb arcát meg kell szokniuk, gondolom. Tudod, örülök, hogy visszajött, csak valahogy mégsem olyan, mint korábban volt. Louis-val mi nagyon jóba lettünk, Niall meg Harryvel töltötte a legtöbb idejét. Hiába csak két hétről van szó, most valahogy Zayn nagyon kilóg – mesélte el részletesebben azokat a dolgokat, amiket a telefonba csak megemlített.

- Azt lehet tudni, hogy milyen engedményeket kért Paultól?

- Igazából a legelső az volt, hogy jövőre ne legyen turné, had pihenjünk, mert ránk fér. A többi pedig csak olyan, amikről te is tudsz. Hogy ne kelljen Perrie-vel lennie, hogy azt tehessen ki a közösségi oldalaira, amit akar, szóval lényegében, hogy önmaga lehessen.

- Nem sajnálod, hogy Paul felmondott?

- Nem. Inkább csak furcsa, mert mégiscsak lehúzott velünk 4-5 évet, most meg valaki mással kell közös nevezőre jutnunk. De Paullal nekem már régóta nem volt jó viszonyom, úgyhogy jelenleg ez egy kis levegő nekem.

- És várod a jövő évi szünetet?

- A múltkor vicceltél azzal, hogy újságíró lennél… nem kéne sokat tanulnod hozzá – jegyezte meg vicceskedve.

- Bocsi, nem akartam faggatózni – emeltem fel a fejemet, hogy ránézzek.

- Tudom, és örülök, hogy ezeket is elmondhatom neked, de most jobban örülnék, ha nem kellene ilyenekkel foglalkoznom – emelte fel ő is egy picit a fejét, hogy elérje a számat.

Az apró puszit elmélyítettem, mert egyszerűen képtelen voltam betelni vele. Karjával szorosabban húzott magához, mint eddig, amivel elérte, hogy egész felsőtestemmel rajta feküdjek. Egyik lábamat átemeltem a csípőjén, egyrészt, hogy kényelmesebb legyen, másrészt, hogy a lehető legjobban hozzá tudjak simulni. Arcunkba omló hajamat hátratűrte, és a tarkómnál fogva húzott vissza magához, hogy felváltva kóstolgassa az alsó, majd felső ajkamat. Libabőrös lettem, ahogy a hajamba túrt, másik kezével pedig a bő pólóm alá nyúlva simogatta a gerincem vonalát. Ziháló lélegzetvétele teljesen elvette az eszem, lehunyt szemeim mögött láttam magunkat összeolvadva, az alhasam görcsös rándulásával, azonban én is megmerevedtem. Mi a franc bajom van? Akarom Liamet, senkire se vágytam még ennyire, hónapok óta fantáziaképek nehezítik a napjaiban, és mindben mi ketten szerepelünk, ruhák nélkül, amikor meg itt a lehetőség, akkor egyszerűen nem megy.

Keze pillanatok alatt csúszott ki a pólóm alól, hogy a combomon pihenhessen meg, én pedig kábultam emelkedtem fel, hogy a csípőjén ülve nézzek le rá.

- Aludnunk kéne – mondta, azt viszont nem tudtam egyértelműen levenni, hogy szája sarkának apró mozgása egy gyenge mosoly vagy inkább szájhúzás volt.

Csalódottan, de leginkább zavarodottan dőltem le mellé, és annak ellenére, hogy láthatóan nem haragudott, mert szorosan hozzám bújt, még akkor is gyötörtem magam, amikor ő már elaludt. Próbáltam megkeresni az indokát, hogy miért nyomódik be a stop gomb minden alkalommal, amikor arra kerül a sor, hogy lefeküdjünk, de egyszerűen nem értettem. Olyan gondolatok csaptak át felettem, hogy talán csak tesztelni akarom őt, hogy anélkül is kellek-e neki. Nagyon jól tudom, mennyire fontos neki a szex, és hogy mennyire nem bírja nélküle. Vajon, ha tőlem nem kapja meg, akkor elmegy érte máshoz? De nem éreztem magamban ilyen szándékot, ha volt is, akkor csak tudatalatti lehetett, mindenesetre Liam egyenletes szuszogása annyira megnyugtatott és elálmosított, hogy én is inkább becsuktam a szemem, és elaludtam.

Én ébredtem hamarabb, és azonnal átfutott a fejemben, hogy fogom én őt innen kicsempészni. Tegnap este be akartam állítani egy ébresztőt, hogy még azelőtt hazamenjen, mielőtt a szüleim felébrednek, hiszen mind a ketten szabadnaposok ma, és nem gondoltam, hogy máris itt lenne az ideje egy találkozásnak. De legfőképp nem úgy, hogy éppen a szobámból oson ki egy itt töltött éjszaka után. Ráadásul anyu tegnapi hangulati állapotából ítélve ez lett volna az utolsó csepp a pohárban.

Megdörzsöltem a szemem, és a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Fél tíz. Sóhajtva tettem vissza korábbi helyére a készüléket, aztán Liam felé fordultam. Háton feküdt, arca felém volt, szája résnyire elnyílt, és olyan nyugodtan szuszogott, mint aki nem tervezi, hogy ma egyáltalán fel fog ébredni. Tekintetem levezettem szabad felsőtestén, melyről egészen a derekáig lecsúszott a takaró, hogy megint rájöjjek, mekkora idióta voltam este. Már a látványától képes lettem volna egy kisebb orgazmust produkálni.

- Mindig felébredek, ha sokáig néznek – motyogta csukott szemmel. Imádtam az álmos hangját, ami halványan szólt a reggeli rekedtségtől, és egy fokkal mélyebben is, mint eredetileg.

- Te is bámulnád magad, ha a helyemben lennél. – Nem tagadtam, hogy rajta kapott.

- Legközelebb én kelek hamarabb, és én gyönyörködök majd – nyitotta ki a szemét is, aztán felemelte a kezeit, hogy megpróbálja minél hamarabb kidörgölni belőle az álmot, pedig megpuffadt arcát résnyire szűkülő szemei még tökéletesebbé tették.

- Aztán majd arra ébredek, hogy a házadig menekültél – horkantottam fel, mire ő megforgatta a szemét, és fölém hajolva részesített egy reggeli csókban.

- Szép jó reggelt! Elfelejtetted, hogy anyuék ma itthon vannak, mi? De marha nagy szerencséd van, hogy vagyok, mert majd én segítek kijuttatni a pasidat a házból – jelent meg hirtelen a húgom a szobában. Becsukta maga után az ajtót, és úgy sétált beljebb, mintha semmit sem zavart volna meg. Liam zavarodottan feküdt vissza mellém, és kapkodva húzta magára a takarót, ami már a korábbinál is lejjebb járt, fedetlenül hagyva más ébredező részeket is. – Helló, Debby vagyok, Bessie húga, ha nem tudnád – nyújtotta felé a kezét, mire Liam is kihúzta a sajátját a paplan alól.

- Liam és azt hiszem kitaláltam magamtól is – pislogott nagyokat.

Valóban, tesóm hatalmas sokkot tudott okozni az energetikusságával, főleg reggelenként, amikor te még azt sem tudod, hogy is hívnak.

- Deborah – szólítottam meg számonkérő hangsúllyal. – Mi a fenét csinálsz itt?

- Jöttem bemutatkozni. Gondoltad, hogy másodjára is kikerültök majd engem? – mosolygott rám édesen, megemlítve, hogy nem felejtette el, nem ez az első alkalom, hogy az énekes a házunkban tartózkodik. – Egyébként tényleg segítek kiszökni – tette hozzá mellékesen, miközben elindult az íróasztalom felé, hogy az előtte lévő székre üljön, ám tegnap Liam a földre tette a bögrét, félig tele teával, ő pedig sikeresen felrúgta.

- Megöllek – másztam át Liamen, hogy még mielőtt teljesen magába szívná a szőnyeg a folyadékot, fel tudjam itatni papír zsebkendővel.

- Bocsiii – nézett rám nagy szemekkel, hogy elérje, ne haragudjak, de már most sok volt belőle mára, pedig csak három percet töltöttünk együtt. Úgy tűnt, Liamet szórakoztatja a dolog, mert hitetlenkedve felnevetett, aztán amikor egyáltalán nem vidám arccal felpillantottam rá, leolvadt a fejéről a vigyor.

- Semmi gond. Végül is bemutatkozni jöttél, hát megtetted – igyekeztem a legtöbb szarkazmust belevinni a hangomba.

- Debby! Hol vagy már? – hallottuk meg anyu kiabálását.

- Basszus, mennem kell, öt percetek van elkészülni, utána visszajövök – magyarázott nekünk, aztán kislisszolt az ajtón, mielőtt anyu bejött volna, hogy megkeresse.

- Hűha – foglalta össze Liam az érzéseit egyetlen, kifejező szóban.

- Nekem mondod? – álltam fel a földről, mert jelenleg többet nem tehettem a folt eltüntetése érdekében. – De legalább segít. Anyu tegnap kiakadt rám, úgyhogy most nem lenne alkalmas, ha találkoznátok – magyaráztam meg neki, hogy miért akarom ilyen gyorsan kidobni.

- Azt hiszem, erre most én se vagyok felkészülve – mosolygott rám fáradtan, miközben pillanatok alatt magára rángatta a gatyáját és a felsőjét, haját pedig a kezével igazította meg.

- Ugye nem állsz messze a kocsival? – kérdeztem tőle.

- Pár utca, de sietek majd, ennyi idő alatt biztos nem támadnak le – vonta meg a vállát kicsit bizonytalanul, és ettől egyáltalán nem nyugodtam meg. – Nem lesz bajom – fogta kezei közé az arcomat. – Akkor átjössz később?

- Ebéd után?

- Tökéletes – csókolt meg. Deb pedig megint ezt az időpontot találta meg, hogy visszatérjen.

- Oké. Aput a szobámba küldtem, hogy nézze meg a laptopom, mert zúg. Anyu a konyhába van, főz, megkért, hogy vigyem ki a szemetet, de akkor vidd ki te, én szóval tartom, addig lesz időtök kimenni – vázolta fel tervét, és mivel jónak tűnt, bele is egyeztem. – Apu biztos nem fog kijönni – jegyezte még meg. – Na, én megyek akkor, várjatok egy kicsit, és gyertek ti is. Örülök a találkozásnak – biccentett Liam felé gyorsan, de válaszolni már nem volt ideje, ugyanis tesóm el is párolgott.

Csak annyit vártunk, amíg felhúztam egy nadrágot, közben Liam leírta egy lapra a címét, majd egy hosszabb csókkal elbúcsúztunk egymástól, aztán én besétáltam a konyhába, Liam pedig megállt a boltív előtt, ugyanis a konyhánk egybe volt nyitva a nappalival, nem választotta el ajtó.

- Jó reggelt! Kiveszem a szemetet – adtam anyu arcára egy puszit, ami utólag meggondolva sok is volt. Furcsán nézett rám, mert nem szoktam így üdvözölni, az első dolgom pedig sosem az, hogy kiürítsem a kukát.

- Mi lett veled? – nézett rám nagy szemekkel.

- Jó kedvem van? – vontam meg a vállam, és kezemben a tömött zsákkal, elindultam kifelé.

- Anyu, nézd ez így jó? – szólt neki Debby, hogy ne engem kövessen a szemével.

- Gyere – tátogtam Liamnek, aki erre gyorsan elsétált a konyhaajtó előtt, és szorosan a sarkamban haladt utánam. – Rálátni a konyhaablakból az utcafrontra, úgyhogy siess – álltam lábujjhegyre, hogy adjak neki egy puszit. – Vigyázz magadra!

- Igyekszem, várlak – búcsúzott el, aztán feltette a kapucniját, és lehajtott fejjel, sietős léptekkel távozott.

Mosolyogva sétáltam a kukához, hogy beledobjam a szemetet, aztán visszamentem a lakásba, és kerestem magamnak valami reggelit.

- Ja, már rájöttem amúgy – porszívózott anyu körülöttem, amíg én a tükörtojásomat fogyasztottam. – Azért vagy ilyen boldog, mert ma mész Liamhez.

- Igen – vigyorogtam magam elé.

Miután megettem, elmosogattam magam után a tányért, majd bementem a szobámba a telefonomért, hogy megnézzem az értesítéseimet. Mellette azonban 70 fontot találtam, a kis fecnivel együtt, amin a címe állt, illetve, hogy a pénzt a taxira adta. Megzabálom, miért ilyen édes?

Lefotóztam a srácoknak, aztán elküldtem nekik üzenetben. Chloe egy mosolygós fejjel reagált, Alex pedig egy screenshotban mutatta meg, hogy reggel óta, amíg ő aludt hat nem fogadott hívása és három üzenete volt Skylertől. Minden, amit hozzáfűzött: „Na, ezért nem kell nekem barátnő.” Nyomulós egy csaj, az biztos. „Írd meg neki, hogy ’most nem ér rá’ :D” – válaszolt neki Josh, én pedig nevetve vonultam vissza a konyhába, hogy muffint süssek.

Még akkor ígértem meg viccből Liamnek, amikor hazajöttem, gondoltam, akkor tényleg meg is lepem vele. Na, meg így legalább nem üres kézzel állítok be hozzá.

- Elrontottam – akadtam ki, amikor végeztem.

- Dehogyis! Tök finom – mondta a húgom, aki éppen lenyelte a falatot. – Ízleni fog neki – nyugtatott meg, de én továbbra is úgy éreztem, lehetett volna jobb is.

- Inkább újracsinálom, ezt egyétek meg ti – toltam felé.

- Te hülye vagy! Hívjál taxit, aztán menjél, már így is elmúlt egy óra – lökdösött a szobám felé, én pedig beláttam, hogy tényleg ideje lenne elindulni.

Gyorsan összekészültem, aztán amikor megérkezett a taxi, a sütikkel a kezemben beszálltam, és lediktáltam a címet, ami a papíron volt. Az út elején beszélgetést kezdeményeztem a sofőrrel, hogy ne legyen olyan nagy a csend, de miután túltárgyaltuk az időjárást, nem nagyon volt közös témánk. Inkább a gondolataimba temetkezve néztem az utat, ami egyre messzebb vitt Croydontól, ezzel egyetemben pedig egyre közelebb Liamhez.

Amikor szinte a semmi közepén a kovácsoltvas kerítésnél megálltuk, fizettem a taxisnak, majd rácsörögtem Liamre, hogy engedjen be. Nem vette fel, de a kapu kitárult előttem, én pedig elindultam a kis parkon keresztül a házhoz. A szökőkútnál tartottam, amikor kinyílt az ajtó, és mosolyogva lépett ki rajta az általam olyannyira imádott személy.

Graffiti

Sziasztok!

Szűzmáriám, olyan jó volt, hogy 14 hozzászólást kaptam az előző részhez! Annyira jó volt olvasni a véleményeteket, és remélem, tudjátok, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok mindegyikőtöknek, hogy szántatok erre időt. Olyan jó lenne, ha a későbbiekben is írnátok, úgyhogy kérlek titeket, most se felejtsetek el nyomot hagyni magatok után.

Hét közben kitettem egy szavazást Zaynnel kapcsolatban, és a döntő többségetek arra szavazott, hogy maradjon. Nos, ebből a részből kiderül, hogy mi lett Zayn sorsa ;) Írjátok meg, hogy miért vagy miért nem örültök a döntésemnek.

Imádlak titeket!

xxx Larissa

********************************************

Chapter 28

Tuti, hogy tovább szorítottam magamhoz Zaynt, mint egy perc, de jó volt újra találkozni vele. Nem tudtam, hogy zavarjam-e, vagy hagyjam, hogy meglegyen a kis magánya, amire vágyott, de végül mégis írtam neki egy üzentet, hogy itthon vagyok, és ha van kedve, akkor összefuthatnánk. Örültem, amikor a címével válaszolt, és másnap aztán már kopogtattam is nála.

- Hű – néztem körül, és bár a háznak csak egy részét láttam, nem volt nehéz levonni a következtetést, hogy igen drága és igényes lakása van. Kicsit furán éreztem magam odabenn, de szerencsére a hotelek megedzettek már annyira, hogy ne legyen teljesen idegen egy ilyen környezet.

- Ja. Tudom, nem túl otthonos – húzta el a száját.

- Nekem nem, de az a lényeg, hogy te jól érezd magad benne – szabadkoztam, miután előbbi megnyilvánulásomból nem csupán a lenyűgözöttség áradt.

- Szép, csak üres. Egyszerűen nem tudom az otthonomnak hívni – rántotta meg a vállát. – De két szobánál többet nem használok, azt a kettőt viszont imádom. Gyere, megmutatom – indult el, kezével intve, hogy kövessem.

- Akkor miért ilyenbe laksz? – kérdeztem tőle furcsállva, hogy nem szereti a saját maga által kiválasztott házat. Öt fontot se adnék olyanért, ami nem tetszik, nem hogy milliókat.

- Vannak dolgok, amik elvárásként jelennek meg ebben a szakmában. Sok olyat kellett csinálnom, amit nem akartam, sok mindent kényszerítettek már rám. Ezt untam meg, tudod? De ez a szoba – nyitott ki egy ajtót – az én mentsváram. Ha ide bejövök, akkor nem az ismert énekes, Zayn Malik vagyok, hanem csak egy huszonéves srác, aki a kedvenc időtöltésének hódol.

- Azta – hagyta el most már valóban egy lenyűgözött hang a torkomat. Körbejárattam a szemem a szobán, aminek falait szinte mindenhol graffiti díszítette. Teljesen üres volt, egyedül középen volt néhány spray széthagyva, és egy használt, már szétszakadt sablon a velem szemben lévő fal tövében. – Mennyire egészséges egy bezárt helyen belélegezni ezeket a festékanyagokat? – kérdeztem tőle, miközben lassan elindultam felfedezni a mintákat. Volt néhány felirat, amiket nem tudtam elolvasni, és színek kavalkádja is, amiből nem sok mindent tudtam leszűrni, de ezek mellett rajzfilmbe illő mesefigurák és egy száguldó vonat is a fal mintáját alkotta.

- Semennyire, de használok maszkot. Ezt a részt ma akartam lefújni – bökött a fehér területre.

- Mit terveztél oda? – fordítottam el fejemet egy kosarat dobó figuráról.

- Csak egy egyszerű változás feliratot – húzott vonalakat az ujjaival, szemléltetve nekem, hogyan képzelte.

- Változásról jut eszembe. Hogy vagy? Nem akarlak sürgetni, nehogy úgy érezd, de jutottál valamire? – emeltem fel egy spray-t a földről, és összeráztam, mert szerettem a kattogó hangot, amit ilyenkor adott ki.

- Amikor hazaértem, megfogadtam magamnak, hogy nem fogok ezen kattogni, hanem teljesen kikapcsolok, csinálom, amihez kedvem van, mintha egy átlagos ember lennék, és ehhez sikerült is tartanom magam. Pár napig csak úgy voltam, graffitiztem, dalokat írtam, pihentem. Voltam otthon anyuéknál, találkoztam unokatesómékkal, néhány haverral. Elképzeltem, hogy ilyen lenne az életem, ezeket csinálnám minden nap, és bevallom, tetszett az ötlet. Az első hét végéig. Utána magamra untam, valamit csinálni akartam, furcsa volt, hogy nincs körülöttem pörgés, és rájöttem, hogy valójában nem is azzal volt a bajom. Még a nyilvánosságot is annyira megszoktam, hogy a szobámban ülve, arra gondoltam, felőlem be is kamerázhatnának, és leadhatnák élő adásba, hogy mikor, mit csinálok. Amivel bajom volt és van az az, hogy hogyan kell ezt az egészet csinálnom. Visszafogni magam, mert én vagyok a visszahúzódó csendes srác, csendben mosolyogni mindenen, mert én vagyok a jófiú, Perrie-vel lenni, mert így a rajongóim a Little Mixet is futtatják. Hát nem. Ezt én ilyen formában nem akarom. Viszont rájöttem, hogy a bandát nem akarom otthagyni, én szeretem ezt csinálni. Szóval még gondolkozom a lehetőségeimen, és te vagy az első, akinek ezt így konkrétan kimondom, de azt tervezem, hogy visszamegyek, és leülök Paullal beszélni. Kompromisszumokat akarok, és ha elfogadja őket, akkor maradok. Ha nem, akkor pedig bármennyire is nehéz, köszönöm, de nem kérek tovább ebből – mesélte el, hogyan jutott el a jelenlegi álláspontjára.

- Ííí, Zayn! Ennek úgy örülök! – mosolyogtam rá szélesen. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, Liam örülni fog, ha ezt megtudja.

- Még semmi sem végleges, úgyhogy ne örülj annyira. Nem csak rajtam múlik, tudod – nyugtatott le egy kicsit.

- De akkor is! Biztos, hogy Paul hagyni fogja, hogy érvényesülj. Mikor mondod el a többieknek? – Hiába, nem tudtam, csak úgy megtartani a nyugodtságom.

- Mondtam, hogy még nem végleges, és nem akarom őket hitegetni. Egyelőre még egyikükkel sem beszéltem. Liam próbált hívni tegnap előtt, de nem vettem fel. Nem akarom, hogy bárki is belém beszéljen valamit, egyedül szeretném ezt eldönteni. Megtennéd, hogy nem beszélsz erről senkinek? Csak még egy napot had kapjak, utána felhívom Pault, megbeszélem vele, hogy legyen, és utána a fiúkat is beavatom, ígérem – pillantott rám kérlelően.

-   Ugh, bárcsak ne mondtad volna el – húztam el a számat. Nem akartam eltitkolni Liam elől, mikor tudtam, hogy teljesen boldog lenne tőle, de ennek ellenére megígértem neki, hogy nem jártatom a számat.

- Köszönöm. Na, szeretnéd kipróbálni? – mutatott a kezemben lévő festékre.

- Mi, én? Ja, nem, én nem akarom elrontani ezt a szobát, olyan jól néznek ki rajta a minták – adtam oda a kezébe, de nem fogta meg.

- Mindig átfestem a falakat, és újakat fújok rá, szóval ne aggódj. Ahol találsz üres helyet, oda csinálhatod – mutatott rá néhány kis hézagra.

- Még csak ötletem sincs, ráadásul egy virágot se tudok normálisan rajzolni, majd biztos ezzel alkotok valami remekművet – forgattam meg a szemem, továbbra is elvetve az ötletét annak, hogy alkossak.

- Nem kell, hogy remekmű legyen. Ami először eszedbe jut, amikor ránézel a falra, azt csináld meg – mosolygott biztatóan. – De előbb vedd fel ezt – adott a kezembe egy maszkot, én pedig rászánva magam a dologra, fel is tettem.

- De ugye nem fogod nézni? Mert az eléggé feszélyez – néztem rá, amikor mellém állva várta, hogy elkezdjem.

- Csak segíteni akartam, de akkor én is megcsinálom, azt a feliratot, amit mondtam – fordult el, és lehajolt, hogy ő is a kezébe vegyen egy színt. Visszafordultam a választott rész felé, és csak néztem a falra, hátha magától megjelenik rajta valami.

- Ami először eszedbe jut – ismételte meg magát Zayn, mielőtt elkezdte fújni a sajátját.

Megrántottam a vállamat, megkerestem a piros festéket, és egy nagyobb szív körvonalait kezdtem el kialakítgatni. Az egyik oldala vékonyabb lett, így kipótoltam, majd kiszíneztem a közepét is. Miközben a kezemet húzgáltam, hogy nagyjából egyenletesen fújjam be az egészet, kattogott a flakon, és ez mosolyt csalt az arcomra. Nem tudtam, hogy miért szeretem a hangját, de a hibajavítókat is mindig rázogattam, mert az is hasonló hangot hallatott. Amikor az egész szívecske piros lett, megkerestem a feketét, és vastag, hanyag betűkkel beleírtam, hogy Liam. Iszonyat béna lett, de nagyon jól lekötött, és észre se vettem, hogy dúdolgatok, csak akkor, amikor felnevettem csodálatos alkotásomon.

Leültem a földre, és törökülésben figyeltem, ahogy Zayn dolgozik. Az egyik fülét bedugta, és valami rap zenét hallgatott, az alapján ami kihallatszódott, és annyira koncentrált, hogy csak öt perccel később vette észre, hogy én már nem állok.

- Kész vagy? – fordult hátra miközben megállította a zenét.

- Aha, de nem ajánlatos megnézni – nevettem fel.

Széles mosolyt villantott, amikor meglátta, hogy mit bénáztam, aztán felvette az általam használt két színt, és miközben magyarázta, hogy mit javít ki, és miért néz majd ki úgy jobban, feljavította a szerencsétlen firkámat. A szív kapott egy fekete körvonalat, majd pirossal még vékonyított azon a vonalon, mert állítása szerint túl vastag lett, ezután Liam nevét vette célba, a betűk végeit megvastagította, ezzel egy kicsit graffitisebbé alakítva őket, és ezeket is körbefújta, mint magát a szívet, csak sárgával. Még finomítgatott itt-ott pár dolgot, aztán hátrébb lépett, és késznek nyilvánította.

- Palotát építettél a trágyadombból – dicsértem meg, hiszen így már tényleg jól nézett ki, aztán gyorsan le is fényképeztem a telefonommal.

- Ó, ugyan már – rántotta meg szerénykedve a vállát. – Amúgy jól megvagytok? – kérdezte, miközben folytatta a sajátját.

- Igen, csak minden olyan furcsa. Az egész kapcsolatunk kusza, már ahogy megismerkedtünk, az is gáz, és olyan sokáig vártam rá, most meg végre együtt vagyunk, és egyszerűen nem tudom eldönteni, hol is tartunk. Mármint, teljesen összezavar, hogy már két-három hónapja egy ágyban alszok vele, tulajdonképpen vele éltem, és mégis csak két hete jöttünk össze. Jaj, mennyit hablatyolok itt összevissza. Nem is érthető – legyintettem.

- De, értem. Nem tudod, hogy hol kellene tartania a kapcsolatotoknak. Figyelj, ne hasonlítgasd össze egy átlagos kapcsolattal, hogy ott hogyan viselkedsz egy-két hét után! Próbálj megbékélni azzal, hogy ez ilyen, nem lesz sosem olyan érzés, mintha az események nem ilyen sorrendben történtek volna, és viselkedj úgy, ahogy érzed, ahogy természetesen jön! – látott el néhány tanáccsal.

- Jó, csak Liam túl van már x ilyen kapcsolaton, nem új neki a távolság, tudja kezelni, én meg azt se tudom, mit kezdjek magammal, mióta itthon vagyok, és sokszor úgy érzem, hogy hűvösen reagálok dolgokra. Nem akarom, hogy azt higgye, nem szeretem, de nem akarom azt se, hogy tudja, nehéz elfogadnom, hogy nincs velem. – Olyan jó volt Zaynnel beszélni erről, nem ismertem mást, aki képes lett volna teljes mértékben megérteni ezeket.

- Nehogy azt hidd, hogy a távkapcsolatokhoz hozzá lehet szokni. Ráadásul minden kapcsolat más, Liam ugyanúgy újként éli meg, mint te.

- Igen, ezt ő is mondta már. – Most, hogy másodjára, mástól is hallottam, kezdtem elhinni.

A teljes délutánt átbeszélgettük, de vacsora előtt jónak láttam elindulni. Megígértettem vele, hogyha beszélt Paullal, akkor ír majd vagy hív, de valamilyen formában közli velem, hogy mi a helyzet, bár erre nem volt szükség, mert Liam hamarabb csörgött, és lelkesen kezdte el mesélni, hogy újra öten lesznek, utána pedig a banda hivatalos facebook oldalán is olvastam Zayn magyarázatát mindenre. Hogy miért volt szüksége erre a kis szünetre, hogy sikerült kompromisszumot kötniük, de senki se aggódjon, mert azon kívül, hogy jobban önmaga lesz, semmi nem fog változni, illetve hogy köszöni, hogy ilyen jól reagált mindenki a távollétére.

- Rá egy nappal aztán Paul bejelentette, hogy felmond – mondtam Chloenak és Debbynek, mire mindketten röhögni kezdtek. Barátnőm nálam aludt, Debby pedig csak úgy random kötött ki a szobámban. Már jócskán hajnal volt, de mi még mindig beszélgettünk.

- Feladta – bólintott barátnőm.

- Nem csodálom, azért nem kevés gond volt a srácokkal az utóbbi időben – keltem picit a védelmére.

- Lányok, halkabban egy kicsit – nyitott be anyu.

- Bocsánat – szólaltuk meg kórusban. Anya fáradtan ránk mosolygott, aztán visszacsukta az ajtót.

A két héttel ezelőtti, visszatérésem utáni buli óta a húgom elég sokat lógott velünk, aminek tulajdonképpen én örültem. Mióta mindketten felnőttünk, már nem voltak meg a régi balhéink, és igazán jóba lettünk, de úgy éreztem, most még szorosabb lett a kapcsolatunk. A srácokat és Chloet sem zavarta, hogy magunkkal vittük bulizni, úgyhogy ilyen téren sem volt semmi gond.

A kis négyesünket nem csak Debby szélesítette ki, hanem Rose és Skyler is. Előbbivel elég jól kijöttünk, el tudtam vele beszélgetni, ha ketten maradtunk is, de Sky iránti ellenszenvem egyre csak erősebb lett. Folyton úgy méregetett, mintha valami szánalmas kis cafka lennék, és iszonyatosan feszélyezett, hogy velünk lógott. Alexnek nem mondtam meg nyíltan, hogy nem bírom a barátnőjét, vagy fene tudja, mijét, de alaposan kifaggattam, hogy honnan ismeri, miket szoktak együtt csinálni, és hogy milyen a lány. Végül az a kérdés is elhagyta a számat, hogy tulajdonképpen, mit bír benne, és hangleejtésemet nem sikerült kellőképp normalizálni, így ebből azonnal rájött, nem lopta be magát a szívembe. Nem haragudott érte, hiszen továbbra is játszotta a lazát, hogy ő aztán nem a barátnője, meg hogy csak néha együtt lógnak, és ennyi, de én láttam rajta, hogy ezúttal tényleg kicsit komolyabban gondolja, mint azokkal a lányokkal, akik eddig körülvették. Nem értettem, miért pont egy ilyenben találta meg azt, amit keresett, de attól függetlenül, hogy nem helyeseltem, nem szóltam bele. Nagyfiú, ő tudja, mit akar.

Chloe úgy tűnt, hogy megunta a bezárkózást, és inkább ő is velünk töltötte az idejét, ezzel elterelve gondolatait göndör hercegéről. Nem mondom, hogy ez olyan megoldás volt, amit én támogattam, de bíztam benne, hogy barátnőm nem tudja magát sokáig féken tartani, és végső kínjában felhívja majd Harryt.

- Na, amúgy nem fekszünk le aludni? Én álmos vagyok, neked meg ki kell pihenned magad holnapra, Liam jön haza – emlékeztetett a tesóm, mintha egy pillanatra is el tudtam volna felejteni.

- Jé, tényleg! Tökre kiment a fejemből! – tettem a hülyét nekik, de mindketten csak a szemüket forgatták. – Egyébként én nem vagyok álmos, Liam pedig estefelé érkezik, és úgy beszéltük meg, hogy csak másnap találkozunk, szóval semmi vész, még egy film belefér – nyomtam a következő filmre, ami a régebben összeírt listánkon szerepelt.

Valószínűleg az izgalomtól nem voltam álmos, hogy Liam estére már Londonban lesz, közel hozzám, nem pedig egy másik kontinensen, több órás időeltolódással, de míg a lányok már a huszadik percben elaludtak, én végignéztem a filmet. Mielőtt lefeküdtem, még Liamnek is írtam, hogy vigyázzon magára, és csak utána aludtam el. Számítottam rá, hogy a hajnali 4-es fekvésem miatt délig legalább aludni fogok, ezért küldtem el neki az üzit korábban, hogy még lássa.

Reggel üres lakás fogadott, Chloe valószínűleg nem keltetett fel, mielőtt lelépett, a szüleim dolgozni voltak, Debby pedig gondolom találkozott valamelyik barátnőjével. Na, így aztán nehezen fog eltelni a nap! Hiába aludtam kilenc órát, nem éreztem magamban erőt semmihez, így ebédeltem, aztán visszabújtam az ágyba sorozatot nézni. Két órával később felöltöztem, hogy azért mégse a pizsamámban töltsem a napot, de miután bevetettem az ágyam, bekapcsoltam még egy részt, és hiába fogadtam meg, hogy ez lesz az utolsó, egészen addig folytattam, amíg 7-kor anyu mérgesen be nem nyitott a szobámba.

- Bessie, ha már nem takarítottál ki, legalább elmosogathattál volna. Mit csináltál egész nap? – vont kérdőre.

- Semmit – válaszoltam őszintén.

- Ha ilyen hasznavehetetlen vagy utána, akkor nem fogom engedni, hogy itt aludjanak a barátaid – mondta még, mielőtt rám csukta az ajtót.

- Anyu! – pattantam fel, és utána mentem. – Egész héten megcsináltam mindent, nehogy már, ha egy napot nem segítek, akkor világvége legyen.

- Én is dolgoztam egész héten, mégis ma is kellett. Hol van az én pihenő napom? – kérdezett vissza, és bár teljesen jogos volt, amit mondott, még mindig idegesített és bántott, hogy emiatt veszekszik velem. Megérdemelném, ha amúgy is lusta lennék, és nem törném magam, de nem éreztem, hogy így lenne.

Mérgesen fordultam vissza, hogy azért se csináljak semmit, és megnyomtam a lejátszás gombot, tovább folytatva a részt. Nem sokat fogtam fel belőle, ugyanis csak puffogtam magamban. Nem csak anyu miatt, hanem azért is, mert Liam még mindig nem jelezte, hogy hazaért, pedig megígérte. Újabb epizód helyett inkább írtam Chloenak, aki ilyenkor mindig mesél valamit, amivel kiveri a fejemből a negatív gondolatokat. Most sem kellett hozzá túl sok idő, megbeszéltük, hogy egyébként mekkora hülyeség az a sorozat, amit nézünk, majd rögtön utána azt, hogy akkor folytatjuk is.

Fél 11-kor már sűrűn pislogtam, hogy ne aludjak el, de csak az évad utolsó része maradt hátra, és be akartam fejezni. Meglepő mód, valahogy fenn maradtam, és már csak 15 perc volt a részből, amikor csörögni kezdett a telefonom. Liam. Végre!

- Szia! Nem írtál, amikor hazaértél – jegyeztem meg neki azonnal.

- Mert késett a gép. Fél órája értem haza. Otthon vagy? – kérdezte.

- Persze. Miért ne lennék?

- Akkor jó lenne, ha ajtót nyitnál, mielőtt teljesen elázok – mondta mosolyogva.

Együtt a nagy csapat

Sziasztok!

Köszönöm az előző rész alá érkező néhány kommentet. Jól estek nagyon, bár örülnék, ha egy kicsit többen fejtenétek ki a véleményeteket. Azonnal válaszolok is rájuk, csak előbb szerettem volna megosztani veletek a részt, hiszen korábban elkészültem vele.

A csoportba nem sokára felteszek képeket pár szereplőről :)

xxx Larissa

**************************************

Chapter 27

- Kosarazni megyünk – mondta Alex, amikor felhívtam, hogy mit csinálnak ma.

- Csak azért kérdezem, mert itthon vagyok, és találkozhatnánk – jelentettem be neki ily módon a hírt.

- Josh! Bessie itthon van, kosár helyett nem megyünk át hozzá? – kiabált testvérének.

- Hát mit csinál ő itthon? – hallottam másik haverom hangját is.

- Ki vagy hangosítva – közölte velem Alex.

- Kosarazni akarok, tök rég voltunk. Nem jössz velünk? – ragaszkodott programjukhoz az újonnan megjelent.

- Végül is mehetek – egyeztem bele.

- Beugrunk érted – ajánlották fel, én pedig el is fogadtam, úgyhogy nemsokára már a közeli sportpálya szélén ültem, és a fiúkat néztem, ahogy egy az egy ellen játszanak fél pályán.

- Jó, most már meséljetek ti is – kértem őket, amikor minden szempontból kielemeztük az én helyzetemet.

- Nekem semmi extra. Melózok, és lustulok – rántotta meg a vállát Josh, aztán egy laza mozdulattal elvette tesójától a labdát.

- Meg Rose-zal enyeleg – fintorgott Alex, amiért cserébe Josh hozzá vágta a labdát. Kezeivel épp csak sikerült elkapnia, mielőtt az arcában landolt volna.

- Te is mesélhetnél, ami a csajokat illeti – köpte el sértődötten, ami után kíváncsian vártam Alex bő beszámolóját.

- Aj, mondtam már, hogy semmi komoly – forgatta meg a szemét.

- Már háromszor aludt nála a csaj – folytatta a pletykálkodást Josh.

- És akkor máris házasodok?

- Nem, de kedveled – jelentette ki egyszerűen.

- Még jó! Láttad te azokat a lábakat? Csak szexelünk, oké? – bizonygatta az ellenkezőjét.

- Bessie, hányszor vett Alex virágot? Anyu nem számít – fordult hozzám Josh.

- Nem emlékszem ilyenre – néztem Alexre egy kicsit bűnbánóan. Nem akartam, hogy úgy érezze, én is szívatom.

- Na, ugye. És ennek a csajnak már kétszer is vett! – árulta el hitetlenkedő hangon.

- Hogy hívják? – kérdeztem szegény célpontunktól.

- Skyler – forgatta meg a szemét. – Nem lapoznánk? Chloeval beszéltél? – hozott fel egy új témát, én pedig úgy döntöttem, nem szekálom tovább. Majd idővel úgyis kiderül, ha lesz valami komolyabb.

- Igen, hívtam, azt mondta este átugrik, ha végzett a munkájával – mondtam izgatottan. Alig vártam, hogy vele is találkozzak.

- Ne éld bele nagyon magad. Mostanában velünk se nagyon találkozik, sok munkára hivatkozva – húzta el a száját Josh.

- Ó, istenem. Ez a lány – forgattam meg a szemeimet.

- Ugye? – értettek egyet. – Gyere, tüskézzünk – húzott fel a földről Josh.

- Mi van, nem akarsz utolsó lenni? – verte vállon Alex.

- Te leszel az utolsó Alexander, ma én nyerek – poroltam le a gatyámat elszántan, bár legszívesebben jómagam is felnevettem volna.

Alacsonyként a kosár nem az én sportom volt, de néha napján nagy szerencsével sikerült egész jókat is dobnom. Felvettem a betonról a labdát, és a büntető vonalra álltam. 0 fokról dobtam az elsőt, majd miután betaláltam, 45 fokhoz léptem, és megismételtem a mozdulatsort. Az első három, akárcsak mindig, most is sikerült, a büntetőt viszont elrontottam, így Alex máris megelőzött, ugyanis ő a 3 pontos helyig jutott első nekifutásra.

Végül én még a három pontost próbáltam bedobni, amikor Josh elsőként ért végig, majd nem sokkal utána testvére is végzett, én pedig feladtam még a próbálkozást is, és indítványoztam, hogy menjünk haza.

- Sok sikert Chloéhoz – ölelt át Alex, aki a veresége miatt nem vezethetett, így vele ültem hátul. Előre hajoltam, hogy adjak egy puszit Joshnak, majd kiszálltam, és mosolyogva intettem nekik egyet.

Amikor elhajtottak, bementem a lakásba, ahol apu fogadott. Egyedül volt otthon, egy rejtvényújságot tartott a kezében, és tévénézés közben fejtegette. Gondoltam, nem tűnök el a szobámban, hanem nyújtok neki egy kis társaságot, így melléültem, és olvasgatni kezdtem azokat a rubrikákat, amiket még nem sikerült kitöltenie.

- Kérem, uram, ez csak egy színdarab – olvastam végig a megfejtés mezőket, még mielőtt meg lett volna az összes betűje.

- Köszönöm – írta be őket apu, aztán a rozoga, faasztalra tette a tollal együtt, és afelől érdeklődött, milyen napom volt.

Éppen válaszolni akartam, amikor csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőre pillantottam, és széles mosollyal vettem tudomásul, hogy Liam keres.

- Öö, jó napom volt. Az ikrekkel voltam kosa… - próbáltam gyorsan elmondani, és mihamarabb válaszolni a hívásra.

- Vedd fel nyugodtan, majd utána beszélünk – szakított félbe, és a telefonomra bökött.

Nem akartam, hogy úgy érezzék, Liamért mindent eldobok, és semmivel sem foglalkozva rohanok, ha róla van szó. Még akkor se, ha ez igaz volt, és jelenleg úgy éreztem, hogy ő jelent nekem a legtöbbet. Szerettem volna, ha tudja, attól még ugyanúgy fontosnak tartom a többi embert is az életemben. Ennek ellenére nem tudtam megállni, hogy ne a legizgatottabb hangon szóljak bele a telefonba, és mivel még nem értem be a szobámba, minden bizonnyal apukám is észrevette.

- Ah, istenem, de jó hallani a hangod – sóhajtott bele a telefonba.

- Miért vagy ilyen jó ebben? – horkantottam fel.

- Miben, drága? – kérdezett vissza.

- Olyan könnyen fejezed ki, hogy érzel, és közben nem úgy hangzik, mint egy nyálas romantikus film, hanem tiszta cuki – fejtettem ki neki.

- Te teszed könnyűvé, amúgy nem is vagyok ilyen – nevetett a fülembe, amitől nekem is automatikusan jelent meg a mosoly az arcomon. – Kapcsold be a kamerád! – kért, és amíg én a kis ikont kerestem, őt már láttam is. – Uh, direkt csinálod ezt velem? – hasaltam el az ágyamon, és igyekeztem úgy tartani a telefont, hogy benne legyek a képben.

- Vegyek fel pólót? – nevetett ki.

- Nee! – kiabáltam rá röhögve.

- Oké-oké – dőlt vissza az ágy háttámlájának.

- Mennyi az idő ott? – kérdeztem a feloltott villany miatt.

- Este 11. Koncertről most értünk vissza a hotelbe.

- Milyen volt? – érdeklődtem, miközben próbáltam betelni a látványával.

- Egyszer elfelejtettem a szöveget, tök béna vagyok, és Louis megint szarrá áztatott.

- Azért meg ne fázz – figyelmeztettem. Hosszútávon azért nem kéne minden este vizes cuccokban flangálnia.

- Louis-nak mondd. Mit csináltál ma? – tette fel ugyanazt a kérdést, amit nem sokkal korábban apu is.

- Az ikrekkel voltam kosarazni, most értem haza nemrég, este meg átjön Chloe. Mi az? – kérdeztem, amikor elhúzta a száját.

- Semmi, csak nem a kedvencem, tudod.

- Ő a legjobb barátnőm, Liam – mondtam neki jelentőségteljes hangleejtéssel. Nem örültem, hogy utálják egymást, és reméltem, hogy idővel majd megbékélnek.

- Bocs, tudom – válaszolta, bár nem úgy nézett ki, mint aki annyira sajnálja. – Mérges vagy? – kérdezte, amikor nem mondtam semmit, így beállt közöttünk a csend.

- Nem – ráztam meg a fejem.

- De, az vagy.

- Nem vagyok mérges. Szomorú vagyok, mert ez tök rossz. Nekem mindketten fontosak vagytok, és nem említhetem meg nektek a másikat, mert csak grimaszoltok – mondtam meg neki, hogy mi a bajom.

- Egyébként Harryvel összevesztem ma. Már tőle is bocsánatot kértem azért, ahogy korábban viselkedtem, de ő az egyetlen, aki képtelen ezen továbblépni. Tudtam, hogy vele nehezebb lesz, mert amúgy is sok idő kell, hogy elnyerd a bizalmát, és ha egyszer elszúrod, akkor azt egy életre megjegyzi. De most ő kötekedik velem állandóan, mindenhez van valami megjegyzése. Annyira felidegesít – váltott témát, kikerülve, hogy reagálnia kelljen szavaimra.

- Idővel biztos megbocsát majd – válaszoltam kicsit közömbösen. Zavart, hogy így kitért a Chloes téma alól.

- Jó, haragudjon, de ne rajtam töltse ki, ha a szerelmi életében valami nem úgy megy, ahogy ő akarja – duzzogott tovább.

- Ő is ezt kérte tőled majd fél évig, nem?

- Na, jó! Ha megbántottalak a Chloes dologgal, akkor sajnálom, hülyeség volt úgy reagálni, de ne támadj ezzel – csattant fel.

- Nem támadtalak, csak tényeket közöltem. Most feszültebb, majd lenyugszik, és rád se lesz mérges – válaszoltam sértetten. Tényleg nem azért mondtam, hogy bántsam vele, nem tudom, miért hitte azt.

- Mindegy – nézett oldalra. – Fáradt vagyok, megyek aludni.

- Jó éjszakát – köszöntem el tőle.

Mérgesen bámultam magam elé, komolyan nem hittem el, hogy eddig bírtuk ki összezördülés nélkül. Nem aggódtam, hogy soha többé nem áll szóba velem, vagy ilyesmi, mert tudtam, hogy csak fáradt és ideges, legalábbis bíztam benne, de zavart, hogy nem jó kedvűen váltunk el.

„Elhúzódott a meló, nem lesz jó ma este. Bocsi x” – írta Chloe.

Megforgattam a szemem, és összepakoltam néhány cuccot, mint például pizsama, fogkefe, azzal a céllal, hogy átmegyek hozzá, és elrugdosom a gépe elől. Tök rég találkoztunk, nem fogom hagyni, hogy tologassa a találkozóinkat. Szóltam róla apunak, hogy tudja, merre leszek, aztán el is indultam. A telefonom már az első sarkon pityegett, elővettem, és elolvastam a Liamtől érkezett üzenetet.

„Ne haragudj, fáradt vagyok, nyűgös és nagyon hiányzol.”

Mosolyogva nyugtáztam, hogy eltaláltam, mi volt a baja, viszont nem válaszoltam neki. Had főjön egy kicsit a levében, legalább megtanulja, hogy nem szeretem, ha valaki rám förmed a semmiért.

Amikor elértem célpontomat, Drew, Chloe bátyja nyitott ajtót. Szélesen mosolygott, mint aki már most tudja, hogy miért vagyok itt, és különösen nagy jókedvvel kiabált be húgának, hogy vendége van.

- Bessie, szia! – ölelt meg meglepetten, de valamiért úgy éreztem, nem igazán örül, hogy ott vagyok.

- Jöttem nézni, ahogy dolgozol. Közben beszélgethetünk – mondtam neki, és el is indultam a szobája felé. Azt hittem majd azon kapom, hogy sorozatot néz, vagy csak úgy lustálkodik, de valóban nyitva volt a laptopja, és a képernyőn a munkájával kapcsolatos dokumentumok voltak megnyitva.

- Rengeteg melóm van, nem fogok vele egyhamar végezni – ült le a székébe, de a képernyő helyett felém fordult.

- Igen, hallottam a fiúktól, hogy hirtelen megnövekedett a munkával töltött időt. Los Angeles óta – fűztem hozzá óvatosan.

- Pff – forgatta meg a szemét, és most már kattintgatni kezdett a képernyőn. – Jobban megy a cég, a főnök több melót ad. Ez aztán igazán meglepő. – Gesztusaiból és hangvételéből is lejött, hogy ironizál.

- Sokszor azon gondolkozom, mennyire nézel te hülyének amúgy – nevettem fel kínomban. – Ismerlek, Chloe, ha szeretnéd, ha nem, és tudom, mi a bajod. Az utóbbi időben elég sokat voltam olyan ember társaságába, aki az érzései elől menekült, kezd kicsit elegem lenni ebből. Nem találkoztunk majdnem egy hónapja, hiányoztál. Mikor hazajöttem, úgy örültem neki, hogy végre majd látlak, de ahogy elnézem, én annyira nem hiányoztam neked.

- De, csak határidőre kell ezzel végeznem – bökött a képernyőre olyan erélyesen, hogy kicsit meg is borult a laptop.

- Rendben. Csendben leszek, észre se fogod venni, hogy itt vagyok – vettem elő a telefonomat, és elterültem az ágyán, hogy amíg dolgozik, én lefoglaljam magam. – Jó munkát – szúrtam még oda, mire meggyötörten felsóhajtott, de valóban neki látott a feladatainak.

Háromnegyed óráig csak a gépelést, Chloe sóhajait és mérges morgását lehetett hallani. Egy szót sem szóltam, ahogy ígértem, csendben elfoglaltam magam. Persze a hosszas unatkozásnak végül Chloe itta meg a levét, ugyanis bőven volt időm kigondolni, mit kellene csinálni. Beszéltem tesómmal, hogy van-e kedve bulizni egyet, majd szóltam az ikreknek, hogyha dobok egy üzenetet, akkor vegyék fel a húgom, jöjjenek Chloehoz, és megyünk partizni. Én biztos nem fogom hagyni, hogy itt kínlódjon a gépe előtt.

- Na, jó! Nem azért van ilyen sok munkám, mert többet kapok – csapott az asztalra mérgesen. Meglepődtem, hogy ilyen sokáig bírta szó nélkül, de örültem, hogy végre ő is megunta. – Ezekkel húsz perc alatt kész lehetnék, de nem tudok koncentrálni, mindig elrontom, vagy csak azt veszem észre, hogy nézek előre. Rosszabb esetben a telefonomra, várva, hogy… - Amilyen hirtelen kezdett beszélni, olyan hamar hallgatott el.

- Hogy Harry írjon – fejeztem be. Hallgatás, beleegyezés. – Nem értelek. Tudom, hogy kapcsolat fóbiád van, de nem lehetsz egyedül egész életedben, mert félsz, mikor romlik el minden.

- Nagyon jól tudod, hogy végződtek a kapcsolataim, egyiknek se volt normális vége, és őszintén, szerinted majd pont egy világsztárral lesz rendes kapcsolatom? Harryvel nem tudjuk azokat a körülményeket megteremteni, ami miatt esetleg valami jó lehetne kettőnkből.

- Sosem tudhatod. És ha mégis? – tártam szét karjaimat.

- Akkor majd egy idő után ráun a nyavalyáimra, és megutál – jelentette ki, mintha ez egy tény lenne.

- Chloe, az előző pasijaid idióták voltak, nem miattad hagytak el, csak így állították be, hogy ne az övéké legyen a felelősség – rágtam újra a szájába. Volt egy olyan tévképzete, hogy mindenről ő tehet, mindent ő ront el, és ő az, aki mellett nem lehet huzamosabb időt eltölteni.

- Nem tudom – rántotta meg a vállát.

- De én igen. És azt is, hogy Harry hogy érzi magát. Ez a helyzet se neki, se neked nem jó, úgyhogy gondolkozz el komolyabban rajta – kértem egy kicsit keményebben, hogy ne tudja tovább folytatni az ellenérveit, közben pedig el is küldtem az SMS-t Alexnek, hogy siessenek.

- Nem akarom megbántani. Talán meg kéne neki mondanom, hogy nem lesz közöttünk semmi, és akkor nem reménykedne. Szemétség tőlem, hogy megváratom, pedig mind tudjuk, hogy nem fogok belevágni – hozta ki pont az ellenkezőjét annak, amit én valójában próbáltam neki közölni.

- Úristen, na, most már hagyd abba! – akadtam ki teljesen. – Inkább azt mondd meg neki, hogy észhez tértél, és szeretnéd, ha komolyabb lenne köztetek ez a dolog. – Úgy nézett rám, mintha hülye lennék, pedig igazából ő volt az, csak még nem tudott róla.

- Mi van a lelkisérült csávóddal? – tette fel a kérdést, és még annak ellenére is, hogy hangjából áradt némi megvetés, bugyután elmosolyodtam. – Úristen, menthetetlen – sopánkodott ezt látván.

- Nem tehetek róla. Ha valaki megemlíti, már úgy érzem magam, mintha lenne bennem egy kandalló. Annyira aranyos, jó, néha hülye is, de imádom – áradoztam.

- Tudod, mit gondolok róla, de örülök, hogy boldog vagy.

- Köszönöm – mondtam őszintén. Sokat jelentett, hogy félre tudja tolni az utálatát, legalább egy kicsit. – Hah, itt vannak – álltam fel az ágyról, hiszen onnan pont ráláttam az ablakra, ami előtt megálltak a kocsival.

- Mi? – követte tekintetem. – Mi a francot tervezel? – nézett vissza rám.

- Öltözz, bulizunk! – közöltem vele, aztán mielőtt elkezdhetett volna káromkodni, kimenekültem, és ajtót nyitottam az ikreknek, Rose-nak és a testvéremnek. – Drew van kedved bulizni? – kérdeztem tőle, amikor kijött a szobájából, hogy megnézze mi lett ez a hirtelen hangzavar.

- Én mindig azt hittem, hogy a többiek a bulisak, de amíg nem voltál itthon, tökre ki voltak halva, úgyhogy visszavonom. Partiarc vagy, Elisabeth. És megyek, miért ne? De igyunk előtte – lépett a szekrényhez, és a felső polcról leemelte a még bontatlan tequilás üveget.

Hogy segítsek neki, én a másik ajtóhoz léptem, és levettem néhány poharat. A húgom először bulizott velünk, még sosem vittem magammal, de most, hogy sokat voltam távol, valahogy jobban láttam, mennyire felnőtt már. Mosolyogva tettem le elé a poharat, nem tudtam az ivási szokásairól, ugyanis nem szokott beavatni, de biztos voltam benne, hogy nem most lát életében először alkoholt.

- Mi még nem találkoztunk – álltam meg Rose előtt, akit képen már ugyan láttam, még nem volt alkalmam személyesen megismerkedni vele.

- Ó, olyan hülye vagyok. Elfelejtettem, hogy nem ismeritek egymást. Rose, az egyik legjobb barátom, Bessie. Bessie, a barátnőm, Rose – vigyorgott mellettünk Josh nagy boldogan.

- Örülök – ráztam meg a kezét, aztán odaadtam neki a poharat.

- Amúgy kezdem azt hinni, hogy Alex a kedvenced. Miért mindig őt hívod, meg neki írsz? – húzta fel az orrát Josh rám nézve.

- Bocsi, drága, de az A előbb van az ABC-ben – utaltam arra, hogy sokkal egyszerűbb az Alexet kikeresni.

- Kár tagadni, én vagyok a kedvence – ölelte át a vállam Alex. – Szóval, bekísérsz a háborús övezetbe, hogy ne csak rám irányuljon a mérge? – emelte fel a Chloenak szánt poharat.

- Ennyire nem vagy kedvenc – fejtettem le magamról a kezét, és a hátánál fogva előre toltam, hogy megadjam neki a kezdőlépést. Josh jót nevetett rajta, akárcsak mi többiek. Ám előbb-utóbb mégis utolért a végzetem.

- Elisabeth, te meghalsz – robogott be a konyhába Chloe, felém mutogatva.

- De csinos vagy – mutattam rajta végig, mentve a menthetőt.

- Te már megittad a tequiládat nélkülünk? – röhögött fel Drew az üres pohár felé mutatva.

- Kellett, jó? – tette le az asztalra.

- Hát velünk is kell innod, úgyhogy így jártál – töltötte újra, ezzel végleg elterelve a figyelmét arról, hogy az előbb még engem fenyegetett, majd végre megittuk a rövidjeinket.

Egy pár pillanat erejéig beugráltak azok a képsorok, amik akkor történtek, amikor legutóbb tequilát ittam, de sikerült hamar száműznöm őket gondolataimból. Kérdés nélkül tűntem el Chloe szobájában, hogy kiválasszak magamnak egy ruhát, és én is átöltöztem. Azért mégse mehettem melegítőnadrágban. Nem terveztem sokáig kínlódni a kinézetemen, ezért hamarosan vissza is tértem közéjük, és el is indultunk a kedvenc helyünkre.

Chloe nem volt a szokásos önmaga, úgy tűnt, hogy a két tequila, meg a szórakozóhelyen rendelt koktél, nem a szokásos vadabb, beszédesebb énjét hozta ki belőle, hanem a szomorkodós, magába fordulósat. Nekem pedig igazából nem volt túl nagy kedven táncolni. Liam nem volt itt, és egyáltalán nem vágytam rá, hogy mások préselődjenek a testemhez, ezért Chloe mellett ültem, és onnan figyeltem, ahogy a többiek élvezik a hangos zenét.

- Elkaptam a fotóst, csináljunk egy csoportképet – jelent meg Alex mellettünk, mögötte pedig a kis társaságunk sorakozott, plusz egy lány, akit nem tudtam hova tenni.

- Helló, Sky vagyok – kiabálta túl a zenét az enyhén alul öltözött lány, én pedig összenéztem Alexszel, de tökéletes pókerarcot vett fel, így tovább siklottam Joshra, aki aprót bólintva jelezte, hogy igen, ez az egyed lenne a híres-neves Skyler.

- Lesz kép akkor, mert mások is várnak rá? – türelmetlenkedett a fotós, úgyhogy mindannyian felé fordultunk, és csináltattunk három képet. Az elsőn mosolyogtunk, a másodikon kiabáltunk, a harmadikon pedig mindenki rácsimpaszkodott a mellett állóra.

Amint végeztünk, Chloe arcáról eltűnt a mosoly, és visszaült korábbi helyére. A többiek már túl jól érezték magukat ahhoz, hogy észrevegyék, így őket azonnal el is nyelte a tömeg, én viszont maradtam. Melléültem, és belenéztem a telefonjába, amin éppen a twitter volt megnyitva, méghozzá Harry egyik posztjánál.

- Miért nem próbálod meg vele? Nem veszítenél semmit, ha mégsem sikerülne – biztattam újból.

- Nem – rázta meg a fejét megint határozottan.

- Harry nem olyan, aki szándékosan megbántana – próbálkoztam ezúttal Harry erényeinek felsorolásával.

- Hé, bocsi a zavarásért. Már régóta nézem, hogy miért ül itt egész este egy ilyen csinos lány. Táncolnál velem? – nézett egy egész helyes srác egyenesen Chloera, aki megrázta a fejét. – Egyetlen szám, ha nem szeretnél, nem kell tovább maradnod – győzködte tovább, és mivel látszott rajta, hogy nem az a típus, aki feladja, Chloe is felállt.

- De csak egyetlen dal – jelentette ki pontosan ugyanolyan határozott stílusban, mint amilyen a férfi megjelenése volt.

Miután egyedül maradtam, én is elővettem a telefonomat, amin egy olvasatlan üzenet volt. „Nagyon haragszol? Nem tudok így aludni. Hívj fel, kérlek.” Ismét Liam. Mosolyogva ráztam meg a fejemet, aztán felálltam, és a kijárat felé indultam. Benn túl nagy volt a hangzavar, semmit nem hallottam volna, így kénytelen voltam a cigifüsttől úszó utcán telefonálni. Picivel arrébb sétáltam, de nem akartam egyedül túl messzire menni.

- Szia! Nem ébresztettelek fel, ugye? – Az üzenetet már egy órával ezelőtt küldte, reméltem, hogy nem aludt el azóta.

- Nem, nem tudtam aludni, mert idegesített, hogy szemét voltam veled. Igazad volt, bocsánat, amiért hülyén reagáltam – kért immáron harmadjára is elnézést.

- Semmi baj. Nem haragszom – nyugtattam meg.

- Jó ezt hallani. Te miért nem alszol amúgy? – érdeklődött kíváncsian.

- Eljöttünk bulizni, mert Chloe teljesen bezombult, de hogy őszinte legyek, rajta kívül mindenki jól érzi magát, csak ő ül az asztalnál maga elé bámulva, úgyhogy nem sült el túl jól a dolog. Én meg ülök vele, mert hiányzol. Elcseszett egy társaság vagyunk – nevettem ki magunkat.

- Nem akarom, hogy miattam maradj ki a buliból. Érezd jól magad akkor is, amikor én nem lehetek veled – kért szomorúan.

- Lehet, hogy te már hozzászoktál ehhez, de nekem nem könnyű még most – dünnyögtem.

- Tévedsz, ha azt hiszed, ehhez hozzá lehet szokni – közölte velem a rossz hírt.

- De jó… Vissza kellene mennem, csak azt akartam, hogy tudd, nem haragszom – mondtam neki. – Neked pedig le kéne feküdnöd, nem aludtál éjszaka, és ha jól számolom, ott már reggel van.

- Igen-igen. Megyek aludni, anyu. Jó szórakozást! – köszönt el.

- Álmodj velem – búcsúztam ekképpen én is, aztán az ajtóhoz lépkedtem, és kinyitva azt, újra beléptem a zajos, meleg helyiségbe.