Sziasztok!
Rettentő szorgalmas vagyok mostanság, valljuk be. Na jó, igazából csak ez az egyik kedvenc részem a történetből, és nem bírtam megállni, hogy ne tegyem ki, amint elkészül. Annyira szeretném, hogy ti is olvassátok végre, és elmondjátok a véleményeteket!
A Baby Projectes novellához, és az előző részhez köszönöm a visszajelzéseket, főleg a csoport tagjainak, mert ott most nagyon aktívak voltatok, és főleg annak a néhány hozzászólónak, aki itt is letette kézjegyét. Az új feliratkozóknak nagy hálám, remélem, élvezitek a történetet!
Most pedig akkor jöjjön is a rész. Hogy a következőt szombaton teszem-e ki vagy később azt még egyelőre nem tudom, de ha csatlakoztok a csoportba, ott mindenképpen tudni fogjátok, ha lesz valami. Imádlak titeket!
xxx Larissa
UI: A dalszöveget lefordítottam magyarra, hogy mindenki értse, a rész végén megtaláljátok.
*******************************************
Chapter 17
Zaynnel,
Harryvel, Chloeval és az ikrekkel ücsörögtem az egyikük szobájába. Már két
napja Japánban voltunk, és barátaimmal egy alapos városnézésen is túl vagyunk.
Jó volt végre csak úgy turistaként itt lenni, nem kellett Liammel mászkálnom,
csak a barátaim társaságát élveznem Osakában. Mégsem tudtam teljesen elengedni
magam. Folyamatosan Liamen kattogott az agyam, az utóbbi pár napban, mintha
kicserélték volna. A szörfözés utáni, kocsiban kapott üzenet után mintha végleg
belefáradt volna mindenbe. Már ahhoz sem volt ereje, hogy válaszoljon a
srácoknak, amikor piszkálták valamiért, tulajdonképpen meg se mozdult, a
szobában töltötte az egész napot, feküdt az ágyán, és mereven bámulta a
plafont. Nem tudtam, mi lehet a baja, de egyértelműen látszott rajta, hogy ez
most nem a világ elleni dacoskodásának a része, hanem valami tényleg összetörte
belülről. Mindenesetre ez engem alaposan kiborított, ugyanis én voltam az,
akinek ezt a légkört minden nap, minden este el kellett viselnie, amikor a
szobába kényszerültem. Mellesleg segíteni szerettem volna, és a szívem szakadt
meg, hogy így kell látnom.
-
Bessie – szólongatott Alex, gondolom nem ez volt az első alkalom, amikor
kiejtette a nevemet a száján.
-
Ne haragudj – kapargattam zavartan a körmeimet. – Miről van szó?
-
Mindegy, nem fontos. Jól vagy? – aggódott Alex. Jellemző.
-
Igen, csak fáradt vagyok. Ha nem baj, inkább le is fekszem – álltam fel, aztán
hamar távoztam is. Még hallottam, ahogy felsóhajtanak, és Chloe valami olyasmit
motyog, hogy ez így nem lesz jó, de aztán becsuktam az ajtót, és lassú tempóban
haladtam a sajátom felé.
Megint
sikerült annyira elméláznom, hogy alig vettem észre Louist, aki zsetonokkal és
minden más pókerhez szükséges eszközzel a kezében, afelől érdeklődött, hogy nem
csatlakozok-e. Kedvesen lezártam, de aztán szóltam neki, hogy menjen be
Harryhez, kérdezze meg őket is, mert szinte biztos voltam benne, hogy Josh
szívesen játszana. Nem hatotta meg az elutasításom, és most örültem is neki,
hogy nem az erőszakosabb énjével futottam össze, mert nem lett volna kedvem
többször elismételni neki, hogy aludni akarok. Szép álmokat kívánt, majd sietős
léptekkel haladt tovább a kihalt, kivilágított, vörös szőnyeggel borított
folyosón.
Én
is irányba fordítottam testemet, és megtettem a maradék pár lépést is az
ajtóig, bár mindezt olyan lassan, hogy még egy csiga is hamarabb odaért volna.
Úgy álltam az ajtó előtt, mint egy idióta, se bemenni nem volt kedvem, se
máshol lenni, úgyhogy csak bámultam a barna faajtóra, de a kezem nem mozdult a
kilincs felé, hogy lenyomva azt bejutást nyerjek. (Zene)
Nem
tudom, meddig álltam ott, de végül erőt vettem magamon, és a kilincsre
helyeztem a kezem. Halkan akartam bemenni, mert azt hittem, Liam már elaludt,
de mielőtt benyitottam volna, meghallottam, ahogy megpendül egy húr, majd szép
lassan a többi is. Úgy mozdítottam vissza a kezem az ajtóról, mintha el se
kezdtem volna a mozdulatot, és hallgattam, hogy mi fog történni.
„All I want is nothing
more,
to hear you knocking at
my door,
cause if I could see
your face once more,
I could die a happy man
I’m sure.”
Halkan
énekelte a lassú dalt, de így is tisztán kihallottam a szavakat. Nem tudtam,
mit csináljak. Hagyjam magára, és jöjjek vissza később, vagy menjek be, és
szakítsam félbe, de végül kíváncsiságom nyert, és az ajtóra tapasztva a fülem,
tovább hallgattam, ahogy gyönyörű hangján énekel.
„When you said your
last goodbye,
I died a little bit
inside,
I lay in tears in bed all
night,
Alone without you by my
side”
Nem
is kellett tovább hallgatnom a dalt, tudtam, hogy a volt barátnője miatt
szomorú, és hogy a dalt rágondolva énekli. Annyi fájdalom volt a hangjában,
hogy még nekem is gombóc keletkezett a torkomon. Megszeppenve, Liam és saját
fájdalmamat viselve nyeltem nagyokat, miközben az általam olyannyira szeretett
férfi tovább énekelte a dalt.
„But if you loved me,
why’d you leave me?
Take my body,
take my body!”
Többször
is megcsuklott a hangja, de erőt vett magán, és folytatta a dalt, egészen
addig, amíg el nem ért a refrén végére.
„All I want is,
and all I need is,
to find somebody,
I’ll find somebody like
you.”*
-
A rohadt életbe! – csattant fel, mire összerezzentem. Az eldobott gitár üreges
koppanása, és a húrok utórezgése feltette a pontot az i-re.
Fájt,
hogy tudtam, sosem lesz az enyém, mert még mindig Sophiára vágyik, és még
mindig nem lépett túl rajta, de félrelöktem saját magam, az érzéseimet, azt,
hogy jelenleg én is szívesen romboltam és sírtam volna, mert az sokkal jobban
emésztett, hogy így kellett látnom, hallanom.
Gondolkodás
és bármilyen nemű terv nélkül löktem be az ajtót, amitől az ágy szélén ülő Liam
összerezzent. Csak a kis éjjeli lámpa égett, közvetlenül mellette, ezzel
azonnal megmutatva könnytől csillogó arcát. Egyetlen pillanatra nézett rám,
majd hátat fordított nekem, és úgy kiabált rám.
-
Menj ki! – hangja tompa volt a lenyelt könnyektől, és nem hallottam benne azt a
bántó élt. Inkább egy kétségbeesett segélykiáltásnak tűnt, mint fenyegetésnek. –
Nem hallottad? Hagyj magamra, menj innen! – ismételte el újra, egyre
keservesebb hangon, amikor nem hallotta távozásom apró neszeit.
Eszem
ágában sem volt ott hagyni. Határozott, gyors léptekkel sétáltam hozzá, hogy
aztán hezitálás nélkül átöleljem hátulról. Pár pillanatig dermedten tűrte, majd
hadakozni kezdett. Kezeivel feszegette a sajátomat, de akármennyire szorította
a csuklómat a célja elérése érdekében, nem tágítottam.
-
Engedj el – suttogta erőtlenül. – Kérlek – próbálkozott újra, de addigra már nem
fogta a kezemet, és az ölelésembe is félig megfordult.
-
Nem – jelentettem ki. A szívem őrülten vert, nem is értettem, hogy tudtam
ennyire nyugodtan beszélni. Lelkiállapotom miatt remegnie kellett volna legalább
a kezemnek, de inkább az egész testemnek, ám mégis erőt merítettem abból, hogy
szüksége van a higgadtságomra ahhoz, hogy jobban legyen.
Válaszom,
és a teste köré egyre csak szoruló karjaim miatt végleg feladta a szabadulást,
és szaggatottan beszívta a levegőt, majd könnyeivel együtt engedte ki, a homlokát
pedig a vállamra ejtette. Egy hangja sem volt, csak gyorsan emelkedő és
süllyedő hátából, illetve rázkódó vállaiból tudtam, hogy sír.
Hogy
kényelmesebb legyen, egyik lábamat törökülésbe húztam, a másikat viszont hagytam,
hogy továbbra is lelógjon az ágyról. Kezem megállás nélkül simogatta a hátát,
és szomorúságát látva, nagy erőt kellett vennem magamon, hogy ne kezdjek én is
sírni. Arcáról a combomra hullott egy könnycsepp, amit azonnal szét is morzsolt
hüvelyujjával. Egy pillanatra megmerevedtem, de igyekeztem nem tudomást venni
arról, hogy kézfejét nem vette le a combomról.
-
Sajnálom. – Ahogy maga elé suttogott, a szájából érkező meleg levegő
végigsimogatta a pántos toppom által nem takart bőrfelületet, azonnal libabőrt
okozva testemen. Ám akkor valahogy a nyilvánvaló jelek sem érdekeltek, nem
foglalkoztam vele, hogy lebuktathatom magam, hogy szeretem. Amúgy is úgy
éreztem, annyira el van foglalva a saját kínjával, hogy észre sem veszi,
mennyire epekedek érte.
-
Miért? – kérdeztem halkan kicsit később.
-
Nem akartam, hogy így láss. El tudom képzelni, mit gondolsz most rólam. –
Lassan, tagoltan beszélt, még küzdve kicsit a sírással, de tenyerem alatt
éreztem, ahogy kezdenek lazulni az izmai, és szép lassan megnyugszik. Kínomban
felnevettem. Nem hiszem el, hogy nem látja, számomra úgy tökéletes, ahogy van.
-
Csak nőttél a szememben, Liam – mondtam neki őszintén, miközben kezeim közé
fogtam az arcát, és akarata ellenére is szembefordítottam magammal. Csokoládébarna
szemei elárulták mennyire kényelmetlenül érzi magát, hogy így elhagyta magát,
ezért kicsit erélyesebben folytattam. – Komolyan gondolom, amit mondok, figyelsz
rám? Nem gyengeség, ha sírsz, hanem erősség, hogy ki tudod mutatni az
érzelmeidet, hogy nem félsz felfedni a lelked legmélyén lévő dolgokat. –
Amennyire két oldalról tartó tenyereim engedték, megrázta a fejét, de nem szólt
egy szót sem. – Hagynod kell valakinek, legalább egy embernek, hogy veled
legyen, és segítsen. Nem építhetsz falakat, hogy majd azok mindentől
megvédenek, mert ugyan lehet, hogy valóban védelmet jelent néhány sérüléssel
szemben, de a magánynál nincs rosszabb dolog, márpedig ez az egyetlen, amit a
gondosan felépített barikádod hosszú távon biztosítani fog neked. – Hagytam,
hogy emésztgesse szavaimat, közben pedig lassan lecsúsztattam a kezem arcán,
letörölve könnyeinek egy részét.
Az
szekrényen lévő zsebkendőért nyúlt, hogy felitassa az arcán maradt nedvességet,
majd visszafordult felém. Szemeimmel követtem minden mozdulatát, és
másodpercről másodpercre egyre jobban szerettem. Minden egyes lélegzetvételem
egy kimondatlan ígéret volt, hogy itt vagyok, és mindig várni fogok rá. Annyira
szerettem volna neki elmondani.
-
Ha gondolod – köszörültem meg a torkom, mert egyrészt nem voltam benne biztos,
meddig mehetek el anélkül, hogy a fal újra épülni kezdene. – Ha gondolod,
elmesélheted. Szívesen meghallgatlak – csúsztattam a keze felé a kezem, de
félúton megálltam. Valószínűleg hallotta az ágynemű sercegését, mert lenézett,
és végül ő is előrébb tolta a kezét, hogy megfoghassa az enyémet.
Beljebb
ültünk az ágyon, majd Liam úgy döntött, inkább lefekszik. A kezemet nem engedte
el, így maga mellé húzott. Látszott rajta, hogy nem tudja, meséljen-e, vagy
inkább hallgasson. Amíg tanakodott az ujjaimmal játszott, majd halkan mesélni
kezdett.
-
A legutóbbi barátnőm, Sophia nagyon sokat jelentett nekem. Lehet, hogy ez
nevetségesen hangzik egy 21 éves srác szájából, de én komolyan úgy gondoltam,
hogy mi örökre együtt leszünk. Két és fél évet voltunk együtt, és esküszöm
neked, semmi rossz nem volt a kapcsolatunkban. Tökéletesen kijöttünk, vitáink
se igazán voltak. Szóval én… – Mielőtt folytatta volna, elengedte a kezem, és a
hátára feküdt. A plafont bámulva merengett, én viszont nem sürgettem,
türelmesen vártam, hogy a saját tempójában mondja el, mi bántja. –meg akartam
kérni a kezét.
Meglepetten,
kissé élesen szívtam be a levegőt, de igyekeztem nem mutatni, mennyire
váratlanul ért a dolog. Ő is újra elakadt a mondandójában, majd az eddiginél is
elfúlóbban szólalt meg.
-
És meg is tettem. Emlékszem, ahogy ott térdeltem előtte, ő pedig csak sírt, és
sírt. Azt hittem az örömtől nem jut szóhoz, de a válasza nem volt. – Jobb kezével
az arcához nyúlt, és dühösen letörölt egy újabb könnycseppet, amíg én
megkerestem a másik kezét, hogy biztatóan összekulcsoljam ujjainkat. Lágy
egymásba fonódásuk engem is lecsillapított. – Nem értettem, szóval magyarázatot
vártam. Máig sem sikerült felfognom, miért állította teljesen magabiztosan, hogy
a mi kapcsolatunk nem fog működni. Azt mondta, hogy nem bírja a távolságot, hogy
valami miatt mindig ketté kell szakadnunk, és ő ezt nem akarja tovább. Akkor
szakított velem… amikor én megkértem a kezét – ismételte el újra, mintha maga
se akarná elhinni.
-
Sajnálom. – Ötletem sem volt, mit mondhatnék erre. Elképzelni sem tudtam, hogy
reagálnék, ha valaki ennyire pofára ejtene. Mindig is tudtam, hogy a jelenlegi
életstílusa és viselkedése hátterében valami nagy csalódás áll, de ilyesmire egyáltalán
nem számítottam.
-
Nem vitáztunk, én elfogadtam, de valahol mélyen azt hiszem, azt reméltem, csak
megijedt, de majd visszajön hozzám. Tartottuk a kapcsolatot, beszélgettünk,
aztán egy idő után elkezdett lerázni, végül pedig már egyáltalán nem kerestük
egymást. – Úgy tettem, mintha a történet ezen felét még nem hallottam volna,
mert nem akartam elárulni Zaynt. – Mindez már négy hónapja volt, és én úgy
érzem, hogy mára sikerült túltennem magam rajta. Nem mondom, hogy ezt nem fogom
örökké magammal húzni, ez nem valami olyasmi, amit elfelejt az ember. De már
nem fáj. Vagy legalábbis ezt hittem – fészkelődött, azon ügyködve, hogy
megtalálja a számára kényelmes pozíciót. Még mindig szótlanul figyeltem, úgy
éreztem, csak hallgatásra van szüksége, nem pedig okoskodásra. – Pár napja írt
egy SMS-t, hogy elmondja a közös kutyánk, mert az is volt – fintorgott saját
magán – meghalt valami betegségben. Lelketlen fasz vagyok, de most először jut
eszembe az a kutya azóta, hogy megírta az üzenetet. Most megint nem tudom
kiverni a fejemből, olyan mintha minden érzés visszajött volna attól a pár
szótól. És kezdek beleőrülni, hogy nem tudok továbblépni.
-
Azt mondtad, eddig úgy érezted, hogy már túl vagy rajta, és azt is említetted,
hogy viszont ez a kapcsolat olyan, amit soha nem fogsz elfelejteni igazán.
Szerintem igazad van ezekben a dolgokban. Minden sebnek marad helye, és van,
hogy újra feltépődnek, olyankor majdhogynem jobban fáj, mint mikor megtörtént. –
Helyeslése jeléül bólintott, én pedig örültem, hogy eddig egyetért velem. –
Ugyanez történt most veled is. Összezavart a jelentkezése, na meg ugye nem túl
kellemes emlékeket hozott felszínre. De szerintem, ha sikerülne elterelni a
figyelmedet valamivel huzamosabb időre, akkor újra visszaállna minden a rendes
kerékvágásba.
-
Remélem – bólintott, majd hosszú időre csak a csendet hallgattuk. Volt benne
valami megnyugtató, ahogy a mellettünk és felettünk lévő szobákból némi
sistergés, kopogás szűrődik be, ezen kívül pedig csak saját lélegzetvételeinket
lehetett hallani. – Bess, köszönöm – fordult felém komolyan, aztán istenemre
mondom, a nagy Liam Payne bátortalanul egy puszit adott az homlokomra.
-
Bármikor, Liam – feleltem halálosan komolyan, mielőtt félig ölelkezve
mindketten álomba zuhantunk.
*A dalszöveg, amit Liam énekelt magyarul:
„Minden, amit szeretnék, az semmi
más,
mint hallani az ajtón a kopogást,
mert ha az arcod még egyszer láthatnám
boldog emberként halnék meg, az
biztos.
Amikor kimondtad a végszót,
Egy kicsit meghaltam idebenn.
Könnyezve fekszem az ágyban egész
éjjel
Egyedül, nélküled.
De ha szerettél,
miért hagytál el?
A tiéd vagyok,
a tiéd vagyok!
Minden, amit akarok,
és minden, amire szükségem van
az, hogy találjak valakit.
Találni fogok valaki olyat, mint
te.”


