Beszélgetés

Sziasztok!

A héten másodjára jelentkezem, remélem, örültök nekem... vagyis a résznek. Ebben végre már többet szerepel Harry, kíváncsian várom a véleményeteket. A FB CSOPORT-hoz pedig csatlakozzatok, ha még nem tettétek meg.

Köszönöm az előző résznél a rengeteg pipát, és a kedves hozzászólásokat. Válaszoltam mindenkinek, ahogy szoktam. Imádok mindenkit,

xxx Larissa

**************************************************************

Chapter 8

Eliana egy húzható teknős mellett ült, aminek az oldalán különböző formájú lyukak voltak. Vele szemben Harry foglalt helyet, haja egy kendővel volt hátrafogva, hogy ne hulljon az arcába, és éppen a csillag alakba próbálta beletuszkolni a kört. Eliana hangosan nevetett rajta, és megmutatta neki, hogy hova kell tenni.

- Nahát, te még nálam is okosabb vagy – tárta szét a kezeit, és ugyanabban a pillanatban meglátott engem az ajtóban.

Mozdulatlanul álltam ott, rengeteg gondolat átcikázott a fejemen, de mindegyik annyira különálló volt, hogy sehogy sem tudtam egy ésszerű mondattá formálni őket. Végül mindent kiürítettem az agyamból, és csak egyetlen, mindennél erősebb kérdés maradt a helyükön.

- Te mit keresel itt? – Ahogy kimondtam, megbántam, hogy ennyire szárazon és barátságtalanul kérdeztem, de tényleg nem szívesen láttam őt itt. Főleg nem Eliana közelében.

Mielőtt válaszolt volna feltápászkodott, és megsimogatta Eliana fejét, majd hozzám lépett. Az enyhe szellő, amit magával hozott megcsapott, így érezhettem férfias parfümének, kellemes illatát. Egy bizonytalan mosolyra húzta a száját, remélve, hogy nem akadok ki teljesen.

- Ne legyél mérges – kért, miközben a könyökömhöz nyúlt, és két puszi erejéig finoman közelebb húzott magához. Az érintése olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket már régóta nem éreztem. Őszintén megmondva, nem igazán érintkeztem férfiakkal, ezért különösen jól esett, ahogy az enyémhez képest nagy tenyere a bőrömre simult. Biztonságban éreztem magam, amíg keze a karomon pihent, de amikor félretoltam mindenféle kéretlenül jövő bizsergést, rájöttem, hogy soha nem voltam még ekkora veszélyben. – Liam nővére autóbalesetet szenvedett, és el kellett menniük. – A szám elé kaptam a kezem, és aggódva néztem fel rá, de gyorsan folytatta, hogy megnyugtasson. – Már hívott, és nincs semmi komoly, az ijedtség nagyobb volt, meg persze fontos volt, hogy azért lássák az orvosok.

- Hál’ Istennek, hogy semmi baj nincsen – mondtam őszintén, megkönnyebbülve.

- Liam engem hívott, hogy figyeljek rá, mert nem akart téged zavarni. Az üzenik, hogy nagyon sajnálják – továbbította bocsánatkérésüket. – Tényleg ne haragudj rájuk, és amúgy sem volt semmi gond. Jól kijövök a gyerekekkel, és engem már amúgy is ismert – nézett a szoba közepén ücsörgő lányomra. Lányunkra. Furcsa volt arra gondolni, hogy így hárman egy családot alkothatnánk, és nem is akartam.

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá, de most már itthon vagyok, szóval nyugodtan elmehetsz – mondtam neki, és arrébb álltam az ajtóból, hogy kiférjen.

- Harry, maradj még! – pattant fel Eliana, a lábába kapaszkodott. – Megígérted, hogy a pacikkal is játszunk – nézett fel rá könyörgően. Amikor sikerült elfordítanom a szemem, Eliana könyörgő pillantásaitól, szembe találtam magam Harry tanácstalanjaival.

- Hát, ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Viszont melegítek valami ennivalót, mert nagyon éhes vagyok – közöltem velük. – Ti ettetek?

- Remélem, nem vagy ellene a gyors kajáknak, de még idefele vettem pizzát, és azt ebédeltünk – osztotta meg velem az információt.

- Jó, szoktunk pizzát enni, nem gond – nyugtattam meg.

- Maradt még, csak melegíts meg. Illetve lefektettem délben, de csak egy órára tudtam az ágyban tartani – nézett rám bocsánatkérően.

- Semmi baj, nem egy nagy alvó – ráztam meg a fejem, miközben a türelmetlen leányzóra pillantottam.

- Gyere már – húzgálta a pólóját, Harry pedig tette, amit kért.

Egy perc erejéig még figyeltem őket, aztán könnyekkel a szememben kifordultam a szobából. Gyorsan megdörzsöltem őket, mert nem akartam megvárni, amíg maguktól folynak le a könnycseppek, és a konyhába sétáltam, ahol egy üres pizzás doboz mellett, találtam egy majdnem egészet. Három szelet hiányzott belőle, és mivel tudtam, hogy Eliana soha az életben nem bírna kettőnél többet enni, hamar rájöttem, hogy a göndörkének jó volt az étvágya. Bezzeg meg se látszik rajta. Ha arra gondolok, hogy a fekete csőfarmerben milyen vékonyak a lábai, soha nem mondanám meg, hogy sokat eszik. Persze emellett a szűk gatya kiadja az izmait is, amik formássá teszik. Miért a fenéért gondolok én Harry lábaira?

Elővettem egy tányért, vágtam magamnak egy szelet pizzát, és megmelegítettem, hiszen már igencsak kihűlt. Jóízűen haraptam bele, és lehunyt szemmel élveztem, ahogy az első falatok csillapították az éhségemet.

- Látom, ízlik – hallottam meg a mély, rekedtes hangot, mire ijedten nyitottam ki a szemem. Reméltem, hogy nem figyel túl régóta. – Bocs, hogy megijesztettelek. Eliana elment a mosdóba, gondoltam addig kijövök, és megkérdezem, hogy vagy.

- Épp túl vagyok egy szívrohamon, hála neked, de egyébként minden rendben – válaszoltam, mire ő elmosolyodott.

- A múltkor mondtam, hogy nem szeretném, ha kínosan éreznéd magad a közelemben, de látom, még mindig zavarban vagy – húzta ki a mellettem lévő széket, és felém fordulva leült rá.

- Nem vagyok zavarban – vágtam rá azonnal, ami elég indokot adott neki egy mosolyra. Látszott rajta, hogy nem hisz nekem, pedig igazat mondtam. Nem érdekel, hogy lefeküdtünk egymással, mármint abból a szempontból, hogy emiatt nem vagyok feszélyezett, de talán jobb, amíg ezt hiszi. Addig sem faggatózik az igazi okról.

- Ha te mondod – könyökölt az asztalra, és figyelni kezdett. Utáltam, ha nézték, ahogy eszem, szóval tüntetve letettem a pizzát az tányéromra, és vártam. – Nem eszel már?

- Próbálnék, de valaki közben az arcomba bámul – céloztam rá, aztán eszembe jutott, hogy a muffinok még nem fogytak el. Talán ő is eszik, és akkor nem érzem magam olyan kellemetlenül. Felálltam, és áttettem az asztalra a tálcát, amiken a sütik voltak. – Egyél inkább te is – tettem le elé egyet, amiről azonnal elkezdte lehámozni a papírt.

- Én is kérek – pattant fel a velünk szemben lévő székre Ellie, és megkérte Harryt, hogy szedje le neki is a papírt. Miért nem engem kért meg? Lehet, hogy hülyeség, de zavart, hogy nem hozzám fordult, pedig rám mindig számíthatott, Harryt meg még csak most ismerte meg. Határozottan féltékenységet éreztem, és amikor erre rájöttem, magamban szidni kezdtem magamat, amiért ilyen gyerekes vagyok.

Felálltam egy újabb szeletért, majd visszatértem a társaságukba, és érdeklődni kezdtem, hogy mi a helyzet vele. Be akartam neki bizonyítani, hogy nem érzem magam kínosan a közelében, és talán egy kicsit magamnak is, hogy nem érdekel.

- Semmi izgalmas. Mármint bejártam a világot, meg minden, volt egy csomó új élményem, de ennyi – ráncolta össze a homlokát elgondolkodva.

- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de hány éves is vagy? – döntöttem oldalra a fejem.

- Huszonhárom – válaszolta, aztán megérdeklődte kérdésem okát.

- Ó, oké. Nem tudom, többnek gondoltalak, és akartam mondani, hogy már ideje lenne nősülni vagy ilyesmi, ha még nem tetted meg. – Legszívesebben az asztalba vertem volna a fejem, amiért ilyen idióta vagyok. Meg akartam tudni, hogy van-e felesége, esetleg gyereke, de ennél kacifántosabban és hülyébben ha akartam volna, se tudtam volna kijönni.

- Nem, nem nősültem még meg – nevetett fel. – Nem is tervezem, nem is érzem még úgy, hogy itt lenne az ideje – szögezte le.

- Jó, nem az én dolgom – tettem fel a kezeimet védekezően.

- Megyünk játszani? – kotyogott közbe Eliana.

- Kicsit beszélgetek anyukáddal, és utána igen. Addig menj, és kezd el, jó? – rázta le egy kis időre, majd újra felém fordult. – Miért, a te férjed hol van? – Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy kár volt ebbe az egész beszélgetésbe belekezdenem, de már késő bánat. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdését, én tovább falatoztam, ő viszont nem tágított.

- Hm? Vagy nincs? – hajolt közelebb, de azért még megtartotta a tisztes távolságot. Lehunytam a szemem, majd amikor kinyitottam, ránéztem.

- Nincs férjem, de nem szeretnék erről beszélni – válaszoltam hűvösen. Már rá kellett volna jönnöm, hogy nem riad vissza a távolságtartó hangszínemtől, de azért még próbálkoztam.

- Oké, de apja csak van valahol – erősködött. Kihagyott egy ütemet a szívem, és úgy éreztem menten leesek a székről. Nem voltam erre felkészülve, és eszem ágában sem volt elmondani neki az igazat. Azzal tönkretenném az életét, én pedig ez semmiképpen sem akartam. Már az első percben is tudtam, hogy mennyire jó ember, én mégis átvágtam, biztos nem hiányzik neki most egy ilyen sokk.

- Nem szeretnék róla beszélni – nyomatékosítottam benne újra, mire abbahagyta a kérdezősködést.

- Sajnálom, akármi is történt. Az apja bánhatja, hogy nincs itt, mert ezt a kis tündért bárki szívesen felnevelné – tette a hátamra a kezét. Azonnal felpattantam, ezzel lerázva magamról a karját, és miközben felkaptam a tányért, próbáltam úrrá lenni az érzéseimen. Legszívesebben most azonnal elmondtam volna neki az igazságot, de nem tehettem. Nem vághatom haza az egész életét, tönkretenné, ha megtudná, hogy két éve akkor hazudtam neki, és ilyen következményei lettek. – Megyek, játszok vele egy kicsit, mert lassan indulnom kellene – közölte gyorsan, aztán felállt, egy pillanatig tétovázott, úgy tűnt, mintha hozzám akart volna lépni, de végül elindult Elianához, én pedig abban a pillanatban, ahogy eltűnt az ajtóban, összeszakadtam. A konyháig jutottam, betettem a mosogatóba a tányért, meg megeresztettem a vizet, mintha mosogatnék, ám ehelyett a földön ülve, hátamat a szekrénynek támasztva nyeltem könnyeimet.

Egy hang folyton az kiabálta a fejemben, hogy mekkora hazug vagyok, már zsongott tőle a fejem, de hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni, mindig visszatért. A legszörnyűbb, hogy ma, amikor láttam őket együtt játszani, vagy amikor együtt ültünk az asztalnál, akaratlanul is eszembe jutott, hogy milyen lenne teljes családként élni. Úgy, hogy Eliana apja is itt van. Ez alatt nem feltétlenül Harryre gondoltam, hanem akárkire, ha máshogy csináltam volna. Ha nem szúrom el, és nem dobom el ennek a lehetőségét a saját hülyeségem miatt. Próbáltam megadni Elianának mindent, de mi van, ha ő mégis érzi az apja hiányát? Én tudom, mit jelent egy támogató apa, nekem van, és én idióta, hogy vehettem el a gyerekemtől ennek a lehetőségét?

A sírás egy kicsit könnyített a lelkiállapotomon, és amikor ez megtörtént, rájöttem, hogy Harry még mindig itt van, és bármikor kijöhet a szobából. Nem akartam, hogy meglássa, sírtam, ezért feltápászkodtam a hideg kőről, és mosni kezdtem az arcom, remélve, hogy el tudom tüntetni a sírás árulkodó jeleit.

Még mosogattam, amikor Harry kisétált a szobából, és egyenesen hozzám indult. Lehajtottam a fejem, és sikálni kezdtem a tányért, mintha valami rászáradt volna.

- Indulnom kell. Eliana a szobájában játszik – adott helyzetjelentést, én pedig egy pillanatra felnéztem, hogy azért ne tűnjek faragatlannak. Sietve visszakaptam a fejem, de még láttam, ahogy elkomorul az arca.

- Minden rendben? – lépett egyet közelebb. Letettem a szivacsot, és messzebb léptem tőle, hogy újra meglegyen a biztonságos távolság kettőnk között. – Sajnálom, ha rosszat kérdeztem, nem akartalak felzaklatni – mentegetőzött. Látszott rajta, hogy rosszul érzi magát korábbi tapintatlansága miatt.

- Nem a te hibád – mondtam neki, hogy abbahagyja az önmarcangolást.

- Szeretnéd, hogy maradjak még egy kicsit? – Újra felém lépett, és ezúttal nem volt helyem menekülni, mert a szekrénysorba ütköztem.

- Nem – válaszoltam határozottan.

- Rendben, akkor megyek. – Szavai ellenére még mindig egy helyben állt, az arcomat fürkészte.

- Kikísérlek – törtem meg a csendet sírástól rekedtes hangommal, aztán elindultam, ezzel a mozdulattal viszont még közelebb kerültem hozzá, mert ő nem mozdult.

Amint kartávolságba kerültem, elkapta a kezem, majd olyan gyorsan és erőszakosan a karjaiba zárt, hogy sem időm, sem esélyem nem volt ellépni. Karjaival szorosan tartott, az ujjaival megnyugtatóan simogatta a hátam, és annyira jól esett, hogy már nem is akartam menekülni. A vállára hajtottam a fejem, és olyan erősen kapaszkodtam belé, mintha anélkül elesnék. Nem mint férfi ölelése esett jól, hanem maga a szándék, hogy szeretne segíteni. Fogalmam sincs, hogy végül hogyan érte el, hogy megnyugodjak, de sikerült neki. Abszurd, hogy pont annak a férfinak a karjaiban leltem meg a békét, akinek rengeteget ártottam egyetlen találkozás alatt, és aki miatt tulajdonképpen magam alá kerültem. Szörnyen éreztem magam, hiszen amíg én a szemébe hazudok, ő segíteni próbál. Nem is érdemlem meg, hogy most itt legyen, és megnyugtasson.

- Menned kéne – léptem el tőle zavartan. Arcom piros volt a szégyentől, amiért hagytam, hogy ilyen állapotba kerüljek, ráadásul előtte.

Bólintott egyet, majd elindult kifelé, én pedig követtem. Miután elment befejeztem a mosogatást, majd felhívtam Larissát, hogy megkérdezzem, hogy van Liam testvére. A lányom lepasszolása miatti sűrű bocsánatkérések után végül megkaptam a választ, ami szerencsére jó hírekkel volt tele, aztán elbúcsúztam tőle. Nem haragudtam rájuk, teljesen megértettem a helyzetüket, de azért máskor nem biztos, hogy rájuk bízom majd Elianát.

Még aznap éjjel eldöntöttem, hogy szükségem van egy kis környezetváltozásra, és ezért másnap meg is tettem mindent. Eliana keresztanyja egy évvel ezelőtt Los Angelesbe költözött, már rengetegszer mondta, hogy szívesen látna minket ott. Óriási szerencsém volt, mert épp ráért, és el tudott minket szállásolni, de még ennél is nagyobb mázlim, amiért volt két last minute jegy a másnap reggeli járatra. A munkáimat átadtam az egyik kollégámnak, aki szintén a cégnél dolgozott, gyorsan összepakoltam, szóltam anyuéknak, hogy leléptem Londonból, és másnap reggel már a repülőn szórakoztattam a lányom, hogy ne unatkozzon a hosszú úton.

Bébiszitter

Sziasztok!

Ma már másodjára jelentkezem, ha valaki még nem olvasta volna az előző bejegyzést, akkor tegye meg. FONTOS! De a legfontosabbaT ide is leírom. 

1. Csináltam egy csoportot a blognak, itt tudtok csatlakozni: CSATLAKOZOM! 

2. Mától bloglovinon is tudtok követni: KÖVETEM!
Köszönöm az előző részhet érkezett rengeteg hozzászólást, és a pipákat is! Jelentem, válaszoltam mindenkinek!

xxx Larissa

**********************************************************

Chapter 7

Mivel a Lariam névre keresztelt párt délelőttre invitáltam meg, korán kellett kelnem. Este még kitakarítottam, hogy legalább reggel ne azzal kelljen kezdenem, de hogy valamivel meg tudjam őket kínálni, sütiket akartam készíteni. Rendelhettem is voltam, de néha szerettem elpepecselni a konyhába, úgyhogy inkább felkeltem korán, és a lehető leghalkabban kezdtem neki, ügyelve arra, hogy ne keltsem fel Elianát. Muffinokat csináltam, mert azokkal viszonylag hamar el lehetett készülni, és szerintem nincs olyan ember, aki ne szeretné. A kislányomnak egyenesen a kedvence, így egyben neki is kedvezek. Reméltem, hogy nem kel fel, és akkor meglepetés lehet neki, bár általában hét, fél nyolc magasságában mindig kipattan az ágyából. Ma sem volt ez másképp, még csak a formákba töltöttem bele a tésztát, amikor meghallottam, hogy az apró lábai csattognak a kövön.

- Jó reggelt! – mosolyogtam rá.

Aranyos látványt nyújtott, ahogy a pizsamájában, szanaszét álló hajjal, apró, álmos szemekkel nézett a világra. Megdörzsölte őket, hogy jobban lásson, aztán nyújtózkodott egyet, ezzel egyetemben pedig észrevette, hogy miben mesterkedek. Szinte azonnal elmúlt az álmossága, mellém szaladt, kezével a pultba kapaszkodott, és pipiskedve bizonyosodott meg róla, hogy tényleg muffint sütök-e.

- Vigyázz a sütőnél, mert meleg – figyelmeztettem a biztonság kedvéért. Nem szerettem volna, ha megégeti magát.

- Csokis? – kérdezte izgatottan, mire bólintottam.

- Menj, vedd fel a papucsod, mert fel fogsz fázni – pillantottam le a lábára, amin nem volt zokni.

- Ideülök – csapkodta a pultot, és ugrálni kezdett. Segíteni akartam neki, mert tudtam, hogy egyedül úgysem tud felszállni, de amikor a kezemet mostam, a fiókok kilincsein felmászott.

- Te mit csinálsz? – szóltam rá felháborodást tettetve, miközben széles mosollyal az arcomon közelítettem felé. Oldalra döntött fejjel kacagott, tudta, hogy nem szabadott volna ezt csinálnia. A ujjaimról a vizet az arcára fröcsköltem, mire behunyta a szemét, és nem látta, hogy a karomba kapom. Felsikított, de rögtön utána újra nevetni kezdett, én pedig a nappaliban lévő kanapéra fektettem, és óvatosan dögönyözni kezdtem. Sikongatva kacagott, aztán amikor úgy döntöttem, hogy elég volt, fel akartam állni, de a nyakamba csimpaszkodott, és nem engedett el. Kiegyenesedtem, és nevetve kértem, hogy hagyjon békén, mert nem lesz kész a süti, de továbbra is csak nevetett, és erősen szorított a karjaival, mert én nem tartottam. Sétálgatni kezdtem, várva, hogy elfáradjon a keze, közben ide-oda lépkedtem, és vele együtt nevettem. Amikor éreztem, hogy csúszik lefelé, elkaptam, és letettem a földre.

- Megcsinálom a sütit – fogtam le a kezeit, amikkel újra el akart kapni. – Öltözz fel! – Próbáltam szigorúan ráparancsolni, de fejeket kezdett vágni, és elnevettem magam, amitől még mindig azt hitte, hogy játszok, és tovább szórakozott. – Eliana, komolyan! – mutattam a szobája irányába, aztán újra elvigyorodtam, amikor ide-oda kezdte rázni a fenekét.

- Nevetsz – mutatott az arcomra, amíg én mindent megtettem annak érdekében, hogy eltüntessem a mosolyt az arcomról.

- Nem nevetek! Nyomás – kezdtem el tolni magam előtt a szobája felé.

- De nevetsz – viháncolta.

Amikor beértünk a szobába, rácsuktam az ajtót, és a fejemet csóválva visszamentem a konyhába, és befejeztem a sütit. Ellie nem jött ki a szobából, reméltem, hogy szót fogadott, és tényleg felöltözött. Elmosogattam, aztán utána mentem, hogy megnézzem, mit csinál.

- Felöltöztél? – kiabáltam neki, miközben megindultam az ajtó felé. Nem válaszolt, szóval benyitottam. Elbújt előlem, de egyből észrevettem, ugyanis az ágyon volt egy 90 centis domb a paplan alatt, illetve a lába is kilógott oldalt. Egy pár másodpercig úgy tettem, mintha keresném, aztán lerántottam róla a takarót. – Megvagy! – csapkodtam meg óvatosan a fenekét. – Nem öltöztél át – mondtam neki, és szomorúságot tettetve leültem az ágy szélére. Lebiggyesztettem az ajkaimat, és vártam, hogy reagáljon valamit.

- Ne sírj, már öltözök – szaladt oda a szekrényéhez.

- Helyes. Igyekezz, mert Larissáék nem sokára itt lesznek. – Még tegnap elmondtam neki, hogy ők kicsodák, de nem igazán foglalkoztatta. Azt mondta, oké, és játszott tovább, úgyhogy nem voltam benne biztos, hogy teljesen odafigyelt.

Amíg ő felöltözött, én megcsináltam az ágyát, aztán összeszedtem néhány játékot, amiket szétdobált. Általában a ház minden szegletében lehetett találni valamit, ami az övé, és hiába pakoltam el, fél óra múlva megint minden szanaszét volt. Már sokszor mondtam neki, hogy legközelebb neki kell rendet raknia, de még sosem hajtottam be rajta. Ezután készítettem neki reggelit, amit hamar be is falt, majd leült mesét nézni.

Épp a muffinokat vettem ki a sütőből, amikor csengettek. Gondoltam, hogy csak Liam és Lara lehet az, ezért megkértem Elianát, hogy nyissa ki az ajtót. Futni kezdett, de rászóltam, így visszavett a tempóból. Nem hiányzott volna, hogy elessen. Hallottam, ahogy köszön, addigra viszont már én is szabaddá tettem a kezeimet, és hozzájuk siettem. Két-két puszival üdvözöltem őket, aztán az elszaladó lányom után mutattam.

- Szóval, ő Eliana – mondtam felhúzott szemöldökkel. – Szégyenlős – magyaráztam meg egyben viselkedését is.

Miután levették a cipőjüket, és beljebb sétáltunk, láthattuk, hogy csak a nappaliig menekült, és a már megkezdett mesét kezdte nézni, fél szemmel viszont folyamatosan ránk figyelt, és hallgatta, amiről beszélünk.

- Ehetek olyan csokisat? – bökdöste meg a karomat, és a lehető legjobban mögém bújt, hogy a két mosolygó idegen ne láthassa őt.

- Jaj, tényleg! – csaptam a homlokomra. Időközben elfelejtettem megkínálni őket vele. – Sütöttem muffint, idehozom őket – mondtam a vendégeinkre nézve, aztán visszafordultam a lányomhoz. – Ehetsz, de csak ha itt maradsz, amíg idehozom – kötöttem vele egy alkut, aztán amikor bizonytalanul, de rábólintott, felpattantam mellőle.

- Milyen mesét nézel? – kérdezte tőle Lara.

- Pacisat – válaszolt neki, aztán a kevéske szókincsével elmagyarázta nekik, hogy miről szól.

- Akkor szereted a lovacskákat, ugye? – szólt hozzá Liam is. Szerintem tőle tartott inkább, és amikor csak bólintott egyet, be is igazolódott az állításom. – Ez remek, mert hoztunk neked egyet – vett ki Larissa táskájából egy plüss lovat, és Eliana felé nyújtotta. Ezzel aztán tökéletesen le tudta kenyerezni, és innentől már Liammel is ugyanolyan barátságosan viselkedett. Nem tudtunk tőle beszélni, mert folyton volt valami közlendője, végül pedig hozott nekünk is lovakat, hogy játszunk együtt.

- Az apja dolgozik? – tette fel következő kérdését Larissa, én pedig hiába ismételgettem már el rengetegszer, hogy mit fogok válaszolni erre a kérdésre, néhány másodpercre megnémultam. Eliana is abbahagyta a játékot, ám amikor láttam, hogy szólásra akarja nyitni a száját, megelőztem.

- Nem tartjuk a kapcsolatot – hajtottam le a fejem. Reméltem, hogy a téma kellemetlensége eltántorítja őket a további faggatózástól, és végül így is lett. Bocsánatot kértek, amiért felhozták, és visszafordultak Elianához.

A telefonom csörögni kezdett, így elnézést kértem, és a szobámba mentem, hogy nyugodtan tudjak beszélgetni. A mai megrendelőm hívott, akihez úgy volt, hogy délután kettőre megyek, ugyanis akkor kezdik el házhoz szállítani a díszleteket és minden egyéb más dolgot, amit már régen megrendeltem. Csakhogy a díszletes időközben úgy döntött, hogy 11-re szállítja oda a holmikat.

- Próbáltam elintézni egyedül, át akartam venni tőle én magam, de nem engedi. Ragaszkodik hozzá, hogy a rendelőnek adja át személyesen, az pedig te vagy. Ide tudnál jönni? – Rachel hangja az idegességtől és a tanácstalanságtól egy fokkal magasabban és élesebben csengett, mint azt megszoktam, szóval kénytelen voltam igent mondani neki. Nem mintha lett volna választásom.

- Srácok sajnálom, de közbe jött valami, és korábban kell mennem – álltam meg odakint, és elnézést kértem Laráéktól.

- Valami baj van? – érdeklődtek kedvesen.

- Nem, csak az egyik szállító korábban ment a helyszínre, és csak nekem hajlandó átadni a dobozokat. Nem értem, mi a problémája pontosan, de rohannom kell. Sajnálom, hogy így elzavarlak titeket, de van körülbelül nulla percem, hogy odaérjek, és még Elianát is fel kell öltöztetnem – túrtam a hajamba mérgesen, aztán szétnéztem, hogy mivel kezdhetném a készülődést.

- Mi lenne, ha vigyáznánk addig rá? – tette fel a kérdést Larissa, mire Liam is meglepetten nézett. Tény és való, hogy ennek a nőnek vannak hirtelen jött ötletei, amit szerintem még ő maga sem gondol át alaposan.

- Nem, nem akarom rátok sózni. Megoldom valahogy – indultam el a lányom szobájába, hogy keressek valami csinosabb ruhát.

- Ne szórakozz már! Nincs mára semmi dolgunk, és tényleg figyelni fogunk rá – bizonygatta Lara. Úgy tűnt, Liam meghagyja ezt a harcot a feleségének, mert inkább nem szólt egy szót se, csak bólogatott, amikor a lány ránézett.

- Elhiszem, nem azzal van a baj, hogy nem bízok meg bennetek, de eddig is megvoltam egyedül, ezután is megleszek – szóltam hátra, ők viszont nem mozdultak, és végül addig győzködtek, amíg bele nem mentem a dologba.

Hihetetlen egy nőszemély ez a Larissa. Bármit is vesz a fejébe, biztos, hogy sikerül neki elérnie a célját. Tetszett ez a hozzáállása, és tényleg nagyon jól jött most nekem egy kis segítség, úgyhogy végül hálálkodva hagytam rájuk Elianát, akinek semmi kifogása nem volt a dolog ellen. Szerencsére ez alatt a rövid idő alatt megkedvelte őket, és boldogan maradt velük otthon.

Kellett egy jó fél óra mire végül odaértem a hatalmas kertes házhoz, ahol Rachel és a vőlegénye az eljegyzési bulit tartották, így amikor kiszálltam a kocsiból, három elég mérges tekintet szegeződött rám. Rachel és Peter tudom, hogy nem rám voltak mérgesek, a szállítót viszont nem értettem. Kettőt beszéltünk, ehelyett idejön délelőtt, és még óriási patáliát is csap.

- Jó napot! Kettő órát beszéltünk meg – közöltem vele az első adandó alkalommal.

- Közbe jött pár másik szállítmány, ami nem errefelé van, úgyhogy gondoltam, ne kelljen össze-vissza vezetnem, előbb leadom itt – vágta oda dühösen.

- Nyugodtan átadhatta volna a csomagot nekik – mutattam a teraszon egymásba karoló pár felé.

- Nézze, nem én szabom meg, hogy mikor, hova megyek. Én csak kapok egy beosztást, címekkel teli lapot, és el kell juttatnom a szállítmányt. Nem én tehetek róla, hogy ennyivel előbb jöttem, szóval ne velem veszekedjen – kezdett védekezni azonnal, pedig még csak rá sem förmedtem.

- Nem veszekedtem, csupán megjegyeztem, hogy mivel tulajdonképpen nekik kell, nem nekem, ők is átvehették volna – szögeztem le. – De azért nyugodtan megmondhatja a főnökének, hogy legközelebb, ha ilyen van, egy telefonhívást igazán megengedhetne magának. Nem kerül olyan sokba, nekem viszont így át kellett szerveznem az egész napomat. Nem igazán izgat, hogy kinek a hibája – rántottam meg a vállam. Megtanultam már, hogy nem érdemes vitatkozni, a legtöbb emberrel úgysem jutunk közös nevezőre, úgyhogy egyszerűen csak elmondom a véleményem, aláírom, amit kell, és már ott sem vagyok. – Hova írjam a nevem? – sürgettem meg egy picit.

- Mert maga szerint nekem nem ugrott a teljes napom? Képzelje, nekem nem fizetik ki a csúszásokat – nyomta a kezembe a lapot, amire a nevemet kellett írnom. Vettem egy nagy levegőt, és próbáltam nem leordítani a fejét, amiért ilyen stílusban viselkedik. Odafirkantottam az aláírásomat, aztán elővettem a pénztárcámat, amiből kihúztam a pontos összeget. Általában szoktam, de ezúttal eszem ágában sem volt borravalót adni. Dühtől piros fejjel pakolta ki a kocsiból a dobozokat, majd sietősen beült a kocsiba, és miután a lehető leghangosabban becsapta az ajtót, elszáguldott.

Peter leszaladt a pár fokos lépcsőn, és segített bevinni a három jókora dobozt, majd elnézést kértek, amiért csak így kirobbantottak. A legrosszabb, hogy a futár engem hozott kellemetlen helyzetbe, mert hiába tudták, hogy nem rajtam múlt, mégis az én szervezésem alatt történt ez a kis gikszer.

- Miss Carter, mit szólna hozzá, ha már úgyis itt van, maradna, és elkezdené a munkát. Így nem kéne oda-vissza utazgatnia feleslegesen – kérdezte Peter, aki továbbra sem Clairnek szólított, hiába kértem meg rá többször is. – Természetesen, amint végez, mehet is, nem kell itt maradnia. Azt hiszem, ez egy jó alku lehetne – folytatta tovább, én viszont elég bizonytalanul néztem rájuk.

- Az igazság az, hogy a kollégáimat is kettőre hívtam ide, és egyedül nem hiszem, hogy sokáig jutnék. Mellesleg az étel és az ital is csak később érkezik, kénytelen lennék itt maradni addig – állítottam szembe a tényekkel.

- Arra ne legyen gondja, majd mi átvesszük, ha úgy adódik – próbálkozott tovább.

- Hát, megpróbálhatom felhívni a többieket, hogy ráérnek-e, aztán meglátjuk – adtam be a derekam, és miután bementünk a lakásba, azonnal telefonálni kezdtem.

Szerencsém volt, mert a mai négy emberemből hárman azonnal tudtak jönni, így neki tudtunk állni a tennivalóknak. Rachel és Peter arra az időre átadták nekünk a terepet, nem is láttuk őket, szóval egyáltalán nem voltak láb alatt, ami szintén nagy segítség volt. Kellett már úgy dolgoznom, hogy valaki folyton a sarkamban volt, és megkérdőjelezte minden egyes döntésemet, ami azt a kérdést merítette fel bennem, hogy vajon miért nem valósította meg az elképzeléseit egyedül. Mindegy is, most nem kellett ezzel a problémával szembenéznem. Igyekeztem mindent a legrövidebb idő alatt, a legprecízebben elkészíteni, mert annak ellenére, hogy nyugodt szívvel hagytam otthon a lányomat, mégis aggódtam egy kicsit.

- Kész vagyok – állt meg mellettem Miranda, és az ő területére mutatott, vele egy időben pedig Dina is így tett.

- Én is mindjárt – mászott le a létráról Vicky is.

- Pompás – csaptam össze a kezeimet. – Lányok, valaki itt tudna maradni, amíg az étel és az ital megérkezik? Háromra jönnek, át kéne venni, és oda lepakolni mindent – mutattam a sarokban álló, barack színű terítővel leterített, üres asztalra.

- Én megcsinálom – bólintott rá Dina.

- Köszönöm – mondtam neki hálásan.

Tudtam, hogy minden rendbe fog menni, szerettem ezzel a csapattal dolgozni, és tényleg számíthattam rájuk. A biztonság kedvéért azért felhívtam az éttermet, hogy nem én leszek ott az átvételnél, nehogy egy újabb olyan kellemetlen helyzet legyen, mint ami délelőtt kialakult.

Gyorsan körbeforogtam, ellenőriztem mindent, amit csináltunk, majd elköszöntem a pártól, illetve a lányoktól, és amilyen gyorsan csak lehetett elindultam haza. Már így is fél három volt, reméltem, hogy tényleg nem okoztam gondot Liaméknek, amikor a nyakukon hagytam Ellie-t. Nagy mosollyal az arcomon léptem be a házba, és miközben a cipőmet húztam le, hangosan beköszöntem. Nem kaptam választ, gondoltam valamelyik szobába vannak, és nem hallották, ezért elindultam befelé. Tulajdonképpen nem volt okom a panaszra, mert, hogy hamarabb mentem, hamarabb is végeztem, így maradt egy szabad délután.

- Nem oda kell – hallottam meg Eliana csilingelő hangját, rögtön utána pedig vidám kacagását. A szobájában voltak, szóval benyitottam, ám ott nem várt látvány fogadott. Liamnak és Larissának nyoma sem volt, a lányomon kívül az egyetlen ember, aki a szobában ücsörgött, Harry volt.

Közérdekű!

Hey guys!

Négy fontos mondani valóm van, és úgy döntöttem, hogy külön bejegyzésbe írom, nem a rész elé, mert azt nem minden esetben olvassátok ám el. Talán így többen lesztek, akik erre is szánnak egy kis időt. Vágjunk is bele!

A chatben érkezett egy olyan kérés, hogy legyen az oldalnak bloglovinja, szóval elkészítettem, és mostantól ott is tudjátok követni a történetet. LINK

A másik pedig az, hogy a blognak van egy facebookos oldala, de úgy vettem észre (más blogoknál), hogy a csoportért jobban lelkesedtek, ezért létrehoztam egy csoportot is. Nem tudom, hány emberre számítsak, de jelenleg 33 feliratkozóm van (KÖSZÖNÖM!), szóval ha legalább a fele csatlakozik, akkor már nagyon fogok örülni. Zárt csoport, tehát csak a tagok láthatják, amiket írunk, az ismerőseiteknek nem fog kikerülni a kezdőlapjára. CSATLAKOZOM!

A harmadik egy jó hír, ugyanis a rész nem holnap fog kikerülni, hanem ma, mivel rájöttem, hogy ma egész nap itthon vagyok, holnap meg egyáltalán nem. Szóval majd számítsatok rá, hogy nem sokkal ezután a bejegyzés után, azt is kiteszem.

A negyedik pedig egy díj, amit nemrég kaptam, és szeretném kitenni.

Köszönöm szépen a díjat paapayanak!

Szabályok:

1. Ki ki, kitől kaptad!

2. Írj magadról 11 dolgot!

3. Válaszolj 11 kérdésre!

4. Írj 11 kérdés!

5. Küldd el 11 embernek!

11. dolog magamról:

#1 Egyetemen szabadbölcsész szakos, kommunikáció- és médiatudomány minoros hallgató vagyok.

#2 Nagy családom van, és ezt semmivel sem tudnám jobban érzékeltetni, mint azzal, hogy 16 unokatesóm van, illetve mi magunk is négyen vagyunk testvérek.

#3 A One Direction mellett a 5SOS-t és Justin Biebert is ugyanúgy szeretem.

#4 Bár azt szoktam mondani, nincs példaképem, ha mégis meg kéne nevezni valakit, akkor Bruno Mars-t mondanám.

#5 Andy Samuels követ twitteren.

#6 Úgy érzem, hogy a jelenlegi történetem a valaha volt legjobb ötletem.

#7 Imádom az olvasóimat!

#8 Állandóan mosolygok, és az év legtöbb napján boldog vagyok.

#9 Imádom a cipőket, van belőlük egy elég nagy gyűjteményem, de a magassarkút nem viselem el három óránál tovább.

#10 Épp lángost eszek.

#11 Az utolsó ponthoz sosem jut eszembe semmi magamról.

11 válasz:

1. Sportolsz valamit? Ha igen, mit?

Öt éve lovagolok. Gimiben nagyon sokat kosaraztam, most is nagyon szeretek. Esténként futni járok, és ha olyan kedvem van erősítek is.

2. Ha valaki azt mondaná, hogy pakolj, és költözz a Directioner villába, mi lenne a reakciód?

Elkezdenék pakolni, miközben fejben tervezném a partikat, amiket ott csinálnék.

3. Nézed a Violettát?

Nem, ebből már kinőttem.

4. Milyen nyelvet tanulsz?

Most latint. De tudok angolul, és egy nagyon picikét németül is.

5. Mit szólsz ahhoz, hogy újra korán kell kelni, feküdni?

Gondolom ez a kérdés a szeptember 1-jén kezdődő iskola miatt van. Az én egyetememen csak 15-én kezdünk, de mivel általában nincs reggel órám, akkor sem kell majd korán kelnem vagy feküdnöm.

6. Szerelmes vagy most?

Nem.

7. Ha választani lehetne 1D, LM, The Vamps, Bruno Mars, 5SOS, Miley Cyrus, Demi Lovato vagy Selena Gomez koncertre mennél?

Bruno Mars az abszolút kedvencem, de most mégis azt mondom, hogy One Direction, mert azzal két legyet ütnék egy csapásra, mivel a 5SOS az előzenekar ugyebár.

8. Nézed a Pretty Little Liars-t?

Nem. Ismerőseim közül rengetegen nézik, próbáltak meggyőzni, hogy kezdjem el, de megvannak a saját sorozataim, amiket nézek, nem kezdek bele még ebbe is.

9. Milyen telefonod van?

ZTE Blade III

10. Van testvéred?

Két öcsém és egy húgom.

11. Hány blogod van?

Három. (Nem nyitottam minden történetnek újat, csak az egymástól eltérő témájúaknak.)

11. kérdés:

#1 Mit csináltál ma?

#2 Mit szeretnél Karácsonyra?

#3 Hány órát ülsz a gép előtt átlagosan, és ebből mennyit töltesz írással?

#4 Hogy találkoztál a legjobb barátnőddel?

#5 Ha le lehetne rajzolni a boldogság fogalmát, hogy nézne ki a rajzod?

#6 Melyik híresség idegesít téged a legjobban?

#7 Mi az egyetlen dolog, amit utálsz megosztani másokkal?

#8 Mit tanultál a mai napból?

#9 Ha lezuhannál egy repülővel, ki mellett szeretnél ülni?

#10 Félsz vagy inkább kíváncsi vagy a jövődre?

# 11 Ha a világon bárkit össze tudnál hozni, ki lenne az a két ember?

Blogok, akiknek küldöm:

Do_Payne

LTP

Christina Brooks

Violet Begonie

Lucy Jameson

Segítség

Meglepi!

Mivel ilyen imádni valóak vagytok, hoztam nektek egy ki "jutalmat". Amikor megláttam, hogy a látogatottság 10.000 fölött van, nem bírtam megvárni a pénteket. Az új részt ezért most hamarabb olvashatjátok. Remélem, örültök neki, és a suli mellett azért lesz időtök elolvasni.

xxx Larissa

*****************************************************

Chapter 6

Másnap kénytelen voltam újra elmenni a boltba, hiszen tegnap nem vettünk végül semmit a nagy ijedtség után. Reggeli után még játszottunk egy kicsit, majd átöltöztem, mert nem akartam az itthoni kényelmes melegítőmben flangálni az utcán. Magam után kezelésbe vettem Elianat is, aki azonban külön mutatvány volt öltöztetni, mert ő akarta kiválasztani magának a cuccokat. Az esetek többségében összeillő ruhadarabokat nyomott a kezembe, hogy adjam rá, ma viszont teljesen párduc mintában akart lenni, nekem meg nem tetszett, így egy kisebb háború tört ki közöttünk. Makacs volt, és amit a fejébe vett annak úgy kellett lennie, ha pedig mégsem, akkor jött a legnagyobb hiszti, amit el tudtok képzelni.

Soha nem hagytam rá a dolgokat, szóval nem értettem, miért viselkedik ilyen csúnyán. Anya szerint csak dacos, és majd kinövi. Apa csak annyit fűzött hozzá, hogy én is erős egyéniség vagyok, de a lányom már most túllő rajtam.

Végül, amikor sikerült meggyőznöm arról, hogy a outfitje nem jó, áttúrta az egész szekrényét, hogy új ruhák után nézzen. A pólók potyogtak kifelé, ahol válogatott, én pedig előre láttam, hogy hiába raktam rendet a szekrényében a múlt héten, újra muszáj leszek hajtogatni. Az ablakon kinézve nagyon jó időnek tűnt. A nap erősen sütött, szóval úgy döntöttem, ahelyett hogy kocsiba ülnénk, elsétálunk a boltba.

- Mami, jöhetek a biciklimmel? – állt meg az ajtóban.

- Most nem – húztam fel a felsőm cipzárját.

- De miért? – Újfent ez volt a kedvenc kérdése. Bárki bármit mondott, mindig a miértek felöl érdeklődött.

- Mert hazafelé már úgysem lesz kedved, és majd nekem kell a kezemben hazacipelni – adtam neki rövid magyarázatot, bár tudtam, hogy úgysem fogja megérteni.

- Lesz kedvem – kötötte az ebet a karóhoz.

- Rendben, de ha megunod, neked kell hazahoznod. Nálam szatyrok lesznek, nem fogok segíteni – figyelmeztettem, de az első szavam után már nem foglakozott vele, mit mondok, csak a garázsba futott, hogy előhozza a futó biciklijét.

Nagyon jól tudtam, hogy nekem lesz igazam, hiszen ismertem már. Na, meg a gyerekek többsége pont ugyanezt csinálja. Esélytelen, hogy bármit is megmagyarázz egy két évesnek, ezért hagytam rá most ezt. Saját magának kell megtapasztalnia a dolgokat, és nem akartam kegyetlen szülő lenni, de amikor sírni kezdett, hogy már nem akar biciklizni, csak rászóltam, hogy akkor tolja. Ha segítek neki, sosem fogja megtanulni, és ha akartam volna se nagyon tudtam volna, mert a vásárolt cuccokat cipeltem, mind a két kezem tele volt.

- Mami! – kezdett bele újra a könyörgésbe.

- Eliana, ne hisztizz! – szóltam rá erélyesebben. – Megmondtam, hogy nem fogok segíteni. Ülj rá vagy toljad!

- De mami – tette le a földre a kis járművet, és duzzogva nézett fel rám. Úgy döntött, hogy innen egy tapodtat sem mozdul, én pedig kezdtem egyre mérgesebb lenni.

Az emberek kerülgetni kezdték a biciklit, ugyanis a járda közepén volt, én pedig próbáltam a lányom lelkére hatni. Épp azt ecseteltem neki, hogy otthon büntetésben lesz, ha nem indul el, amikor egy kocsi megállt mellettünk. Nem értettem, miért húzódott le, amikor a megállni tilos tábla az egész utcára érvényes volt, aztán a kocsi tulajdonosa lassan leengedte a sötétített ablakot, és Harryt ismertem fel a kormány mögött. Nagyokat pislogtam rá, a jelenlététől idegessé és frusztrálttá váltam, legszívesebb elfutottam volna.

- Clair, gyertek, hazaviszlek titeket! – Micsoda? Mégis emlékszik rám? Pedig én azt hittem, nem ismert fel.

- Nem kell, direkt sétálni szeretnénk – utasítottam el azonnal. Bevallom, megijedtem. Én tényleg azt hittem, hogy sosem fogok már vele találkozni. London nagy, ő világ körüli turnékon van, egyáltalán nem ésszerű, hogy két egymás utáni napon is belefussak.

- Ne szórakozz! Mindjárt esik az eső, és nem úgy néztek ki, mintha meglennétek. – Miközben beszélt, az úton haladó kocsik dudálva húztak el mellette, mire ő mérgesen magyarázni kezdett nekik. Én pedig szörnyülködve tapasztaltam, hogy pont ugyanolyan arcot vág közben, mint Ellie, amikor zsörtölődik valamiért.

Az esővel kapcsolatban igaza volt. Hiába volt verőfényes napsütés, amikor elindultunk, mostanra szürke felhők gyűltek fölénk, én viszont akkor sem ülhettem be abba a kocsiba. Újra Elianat kezdtem sürgetni, de semmi eredménye nem volt. Karba fonta a kezeit, és úgy meredt előre.

Harry sem volt hajlandó tovább menni, ehelyett kiszállt a kocsiból, és a lányom mellé guggolt. A szívem kihagyott egy ütemet, majd őrülten verni kezdett. Mérges voltam Harryre, hogy hozzá mert szólni a lányomhoz, de közben arra gondoltam, milyen jól néznek ki együtt a göndör hajukkal. Most hogy így egymás mellett láttam őket, rájöttem, mennyire hasonlítanak, és ettől felfordult a gyomrom. Mi van, ha ő is észreveszi a hasonlóságot?

- Hogy hívnak? – kérdezte tőle, mire Eliana készségesen válaszolt. – Nos, Eliana, szeretnéd, ha téged és az anyukádat hazavinném? – Amikor Ellie rábólintott, tudtam, hogy veszett ügyem van. Az ő érdekeit kell néznem, és az most tényleg az, hogy szó nélkül elfogadom a fuvart.

Harry győztesen állt fel, felemelte a kis bicót, és a csomagtartóba tette, majd kinyitotta az ajtót, és segített Eliananak bemászni. Amikor végül én is a lányom mellé ültem, a sírás kerülgetett. Ebbe bele fogok őrülni.

- Hány éves vagy Eliana? – nézett bele a visszapillantó tükörbe, és abban nézte a lányát, miközben az útra is figyelt.

- Kettő – válaszolta.

- Hú, de nagylány vagy – mondta neki lelkesen. Honnan tudta, hogy kell egy kétéves bizalmát elnyernie? Talán van gyereke? Az azt jelentené, hogy a lányomnak van egy féltestvére, és még eggyel több dologtól fosztom meg őt. Nem elég, hogy egy normális apát nem tudtam neki biztosítani, még a testvéreiről is hallgatnom kell neki.

Tökéletesen kijöttek egymással, Harry tudta, hogy mit szeretne hallani a kislány, és nagyon jól kezelte. Eliana általában az első percekben visszahúzódó, most viszont azonnal beszédessé vált, és elmesélte, hogy milyen gonosz voltam ma, mert nem segítettem neki. Szégyenemben szerettem volna azonnal eltűnni a föld felszínéről, csak hát sajnos erre nem volt lehetőségem.

- Hova vihetlek titeket? – kérdezte tőlem, mire mondani kezdtem neki az irányt. Közben felőlem is érdeklődni kezdett, én pedig a lehető legtávolságtartóbb hangnemben válaszolgattam. Reméltem, hogy ez elijeszti, és ha legközelebb összefutunk, majd nem fog hozzám szólni.

- Kösz a fuvart – pattantam ki azonnal, amikor megérkeztünk. Elianat is kivettem a kocsiból, majd elindultunk befelé, de Harry utánam szólt.

- A bicikli – tette le elém, én pedig az eddiginél is hülyébben éreztem magam. Ezt az égést! – Segítsek valamit bevinni? – udvariaskodott újra. Nem értettem, miért csinálja. Én sosem akartam újra találkozni az egy éjszakás partnereimmel, szóval nem fért a fejembe, miért ilyen kedves és segítőkész.

- Nem kell köszönöm. Már így is többet tettél, mint kellett volna – váltottam egy kicsit udvariasabbra, mire elmosolyodott, és visszaült a kocsiba. A zacskókat egy kezembe fogtam, a másikkal pedig a kétkerekű járgányt cipeltem, ám a szerencse nem állt mellém, és az egyik szatyor füle leszakadt, a tartalma pedig a járdára ömlött. Harry még nem indult el, és hallottam, ahogy felnevet a bénázásomon.

- Mondtam, hogy segítek, de te úgy látszik, szeretsz hamar lelépni – ejtett el egy apró megjegyzést, ami a múltra utalt. Mondata hallatán elvörösödve próbáltam minél hamarabb összeszedni a cuccokat, ami az ő segítségével hamar meg is volt. Eliana már az ajtóban toporgott, mert az eső elkezdett cseperegni, és ott védve volt előle. Harry az ajtóhoz kísért, kezében a vajjal, a csokival és két péksütivel, majd miután mindent elvettem tőle, hálásan kísértem ki.

- Figyelj! Tudom, hogy furcsa ez a találkozás, de egy helyen élünk, és nem akarom, hogy kínos legyen, ha valahol összefutunk. Vedd úgy, hogy nem történt semmi két évvel ezelőtt. – Lazán beszélt, de nem tudom, mit csinált volna, ha tudta volna, hogy odabent a lánya játszik. Én nem tudtam elfelejteni, hogy együtt voltunk, engem minden nap emlékeztet rá a gyerekünk. Persze, ezt nem válaszolhattam, szóval inkább csak sután bólintottam egyet, még egyszer megköszöntem a segítséget, majd rácsuktam az ajtót.

- Harry bácsi aranyos volt. Mikor jön legközelebb? – kérdezte odabent Eliana. Nem igazán voltam felkészülve ilyen és ehhez hasonló kérdésekre, szóval kitértem a válaszadás alól, és elküldtem kezet mosni.

Miután megtette, amit kértem, a szobájába ment játszani, én pedig megnéztem a naptáramban, hogy pontosan milyen rendezvények lesznek a jövő héten. Egy esküvő, amit egy nagyon nem együtt működő menyasszonnyal közösen kellett megszerveznem, de szerencsére már elkészült, csak apró simítások maradtak, és egy legénybúcsú, ami még mindig csak félig van kész, és nem akarjátok megtudni, milyen igényeik voltak a vőlegény barátjainak. Ha a menyasszony tudná, hogy a férje mikben fog részt venni azon a napon, már nem is akarna hozzámenni.

Miközben nézegettem, hogy mit tudnék elintézni az internet segítségével, elkezdett ömleni az eső, és egy pillanatra Harryre gondoltam, vajon hazaért-e a felhőszakadás előtt. Azért a szívemre vettem volna, ha miattam esik baja. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle a férfit, majd felhívtam azt az anyukát, akinek a kérésére szülinapi bulit szerveztem a kislányának. Az esemény ma volt, de úgy döntöttem ilyen helyre felesleges elmennem, hiszen semmi sem mehet rosszul. Biztos voltam magamban, de azért egy kis megerősítést szívesen fogadtam Mrs. Jackmantől. A rövid, gyerek zsivajtól hangos telefonálásunk után nem kellett csalódnom magamban. Minden rendben ment, és a lurkók is remekül érezték magukat.

- Játszhatok nálad? – állt meg a szobám ajtajában az ijedt lányom. Félt a vihartól, és olyankor mindig körülöttem legyeskedett.

- Tudod nekem, mit mesélt az anyukám, amikor olyan kicsi voltam, mint te, és hangosan dörgött az ég? – ültettem az ölembe. Megrázta a buksiját, aminek következtében göndör fürtjei vidáman táncoltak a feje körül. A következő dörgéskor összerezzent és még szorosabban fonta a nyakam köré apró kezeit. – Régen élt egy kislány, aki nagyon félt a vihartól. A mennydörgéstől nem tudott aludni, a villámoktól pedig mindig megijedt. Egyszer hatalmas vihar tört ki, és félelmében azt kívánta, bárcsak soha többé ne esne az eső. Erre az ég hirtelen elhallgatott, és kisütött a nap. A kislány boldog volt, ám nem tudta, hogy a kívánsága milyen nagy bajokat fog okozni. A növények mind kiszáradtak, és a kicsi tavak vize is egyre kisebb lett. A halaknak nem volt hol lakniuk, a kacsák nem tudtak hol fürdeni, és hamarosan az összes udvarban elhaltak a növények. A kislány kedvenc virága, a rózsa is kiszáradt, és emiatt nagyon szomorú lett. Rájött, hogy az eső nagyon fontos, és arra gondolt, hogy most már biztos nem félne tőle. Abban a pillanatban egy fényes csík cikázott végig az égen, és a villám után hamarosan mély mennydörgés hallatszott. A kislány nagyon örült ennek a kettőnek, mert rájött, hogy ezek jó dolgok, amik figyelmeztetnek arra, hogy jön az életet adó eső. Amikor esni kezdett, a kislány kiszaladt a kertbe és vidáman forgott körbe. A virágok és az állatok megmenekültek.

- Én szeretem a virágokat, és az állatokat is, de azért nem baj, ha még félek egy kicsit? – nézett rám bűnbánóan.

- Nem baj kicsim – nyomtam egy puszit a homlokára.

A kis történet után, ami egyébként így felnőtt fejjel több sebből is vérzett, és valójában elég nagy butaság volt, kicsit megnyugodott, de azért a szobámban maradt, és csendben játszott. Még az a szerencse, hogy ilyen jól eljátszik egyedül, és csak néha tesz fel valami kérdést, amire válaszolnom kell. Ezzel nagyon megkönnyíti a munkámat, még ha nem is tud róla.

Legközelebb a telefonom csörgése zökkentett ki a szervezésből. Ismeretlen számról hívtak, azt hittem munkaügyben keresnek, de amikor a vonal másik végén lévő személy Larissa Taylorként mutatkozott be, le akartam csapni a telefont. Nem azért, mert nem szerettem, hanem, mert nekem tényleg nem kellene Harry ismerőseivel érintkeznem. Mindemellett persze kíváncsi is voltam, hogy mit szeretne.

- Amikor Liam mesélte, hogy találkozott veled, nagyon megörültem. Olyan rég hallottam rólad, már azt hittem, nem is itt élsz. És van egy lányod? Nem akartam elhinni, amikor meghallottam – hadart össze-vissza. Hangja izgatottságról árulkodott, és úgy tűnt tényleg örül neki, hogy most beszélünk, ezért bűntudatot kezdtem érezni, amiért olyan rosszakat gondoltam, amikor felhívott.

- Nem, még mindig itt lakok, és bizony, van egy lányom – mondtam neki, de szinte végig se hallgatott.

- Valamikor átmehetünk? Szeretnénk megismerni a kislányt, Liam azt mondta nagyon aranyos – csapott le a lehetőségre.

- Nem, nem igazán érek rá mostanában – vágtam rá azonnal. Esélytelen, hogy a lányom közelébe engedjem őket. Mi van, ha észreveszik, hogy mennyire hasonlít Harryre, és rájönnek, hogy milyen ember vagyok? Nem adhatom meg még az esélyét sem a lebukásnak.

- Mindegy mikor, mi rugalmasak vagyunk. De tudod, nekünk nincs gyerekünk, és jó lenne most egy kicsit gyerekekkel lenni. – Egy kicsit elhalkult, amiből azt szűrtem le, hogy szomorú a tény miatt.

Egy hosszú percig mind a ketten csendben voltunk. Vívódtam magammal, hogy találkozzak-e velük, hiszen egyértelmű, hogy ezzel boldoggá tenném, vagy legyek önző, és védjem saját magam.

- Mindegy. Bocsánat, hogy zavartalak – kért elnézést egy apró sóhajtás után, majd elköszönt.

- Várj! – szóltam neki hangosabban, remélve, hogy még nem tette le.

- Igen? – kérdezett vissza.

- Holnap délelőtt talán jó lenne – préseltem ki magamból a mondatott összeszorított szemmel, majd egy kicsit eltartottam a fülemtől a telefont, mert Lara kiabálni kezdett Liamnek.

- Liam, holnap megyünk Clairékhez! – Éljek én, az önzetlen!

Ismerős ismeretlen

Sziasztok!

Igazából most nem szeretnék semmit hozzáfűzni a részhez, egyedül egy hatalmas köszönöm, amivel tartozom nektek. Fogalmam sincs, hogy mikor lett 25 feliratkozóm, több mint 20 pipa a részek alatt, és rendszeres kommentelőim, de remélem tudjátok, hogy mennyire jól esnek ezek nekem, és mennyire boldoggá tesztek velük. Mellesleg már nagyon közel vagyunk a 10.000-res látogatottsághoz, az egyik nap 400 oldalmegjelenítés volt. Hihetetlenek vagytok! 

Tudom, hogy a legtöbbeteknek elkezdődött a suli (én csak 15-én kezdek), de azért próbáljatok meg időt szakítani a blogom olvasására is, és ne hagyjátok el a jó szokásaitokat, mint például a pipálás és a kommentelés. Kitartást a tanuláshoz és jó olvasást a részhez!

xxx Larissa

***********************************************************

Chapter 5

~Harry Styles szemszöge~

Mérgesen fordultam vissza az ajtóból, és anélkül, hogy levettem volna cipőmet a nappaliba sétáltam. A barátnőm kiabált utánam, immáron másodjára. Várakozva néztem rá, hogy ezúttal mi volt annyira fontos, ő viszont nem sietett annyira. Lustán fordult felém, miközben barna haját a füle mögé tűrte, én pedig akármilyen dühös voltam, amiért feltartott, ellágyultam.

- Van az a pasi, aki abba a hülye filmben játszik. Valami utca név a neve, tudod – kezdett bele, én pedig felsóhajtottam.

- Nem tudom, miről beszélsz, de mondtam, hogy találkozom Liammel. El fogok késni, ha továbbra is idétlen dolgokkal nyüstölsz – szakítottam félbe.

Tényleg nem értettem, miért volt ez fontos, és különben sem örültem, amikor nonszensz dolgokról társalgott. Éreztem, hogy az előbbi mondatom kicsit erősre sikerült, de nem tudtam másképp lerázni, és most nem foglalkoztam vele. Amikor duzzogva előrefordult, én elhagytam a helyiséget, és azzal együtt a lakásomat is. Az úton a kapcsolatunkról elmélkedtem. Kellyt még három évvel ezelőtt ismertem meg Liam felesége által. Először csak viccnek szántam, de amikor Larissa végül megadta a számát, úgy voltam vele, miért ne. Találkoztunk néhányszor, hol egy kávézóban, hol a lakásunkon, de valahogy nem jutottunk el a párkapcsolati szintig. Ha nőhiányom volt, felhívtam, és ő is így tett, ha szüksége volt rám, egy idő után viszont ezt is abbahagytuk. Többször mondta, hogy nem ér rá, én pedig nem futottam utána. Akadt más. Bőven.

Végül aztán több mint egy éve, mégis mellette kötöttem ki. Járni kezdtünk, jobban megismertük egymást, és magam is meglepődtem, de olyan jól kijöttünk, hogy egyszer csak azt vettem észre, szeretem, és nem akarok nélküle létezni. Így másfél év után azonban kezd üressé válni a kapcsolatunk. Kelly tipikus modell, felszínes dolgok érdeklik, és bár kedves, aranyos és imádni való, néha rettentően unalmas a társasága. Már nincsenek közös témáink, ő is beszél valamiről, majd én is, de nem figyelünk túlzottan a másikra. Én hülye pedig még ettől függetlenül is szeretem.

Még mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, dobtam egy üzenetet Kellyek. „21 Jump Street és Channing Tatum.” Időközben beugrott, hogy miről beszélt, és gondoltam ez majd elég engesztelés lesz az előbbi bunkóságom miatt. Körbenéztem, de szerencsére nem volt sok ember most az utcán, így nyugodtan sétálhattam el a bevásárlóközpont fotocellás bejáratáig. Az emberek megfordultak utánam, de már megszoktam, illetve már nem számítottunk akkora szenzációnak. Rajongóink még mindig végtelen számban voltak, de már nem úgy rajongtak értünk, hogy életünk sem volt. Látszik, hogy velünk együtt, ők is felnőttek, megvan a saját életük, és ez így van rendjén. Persze az utánpótlás között vannak ugyanolyan fanatikusak, így még mindig alaposan át kellett gondolnunk, ha ki akartuk tenni a lábunkat a lakásból.

Kezemmel a hajamba túrtam, hogy a már kissé hosszú tincsek ne lógjanak a szemembe, majd beléptem a kávézóba, ahová a találkozót megbeszéltük. Körbenéztem, hogy merre van Liam, és amikor megláttam, elindultam felé. Egy vörös hajú nővel beszélgetett, én pedig gyorsan vetettem egy pillantást az órámra, hátha elnéztem az időt. Haverom vállára tettem a kezem, mire ő felnézett rám.

- Megzavartam valamit? – kérdeztem tőle, közben pedig a nőt kezdtem vizslatni. Ismerősnek tűnt, de ha agyonütnek, se tudtam volna mihez kötni az arcát. Meg akartam kérdezni, hogy találkoztunk-e már, de olyan gyorsan elszaladt az édes kislányával, hogy még bemutatkozni sem volt időm. – Ki volt ez? – kérdeztem oldalra döntött fejjel, amikor leültem az előbb felszabadult helyre.

- Régi ismerős – válaszolta, aztán nem is foglalkoztunk tovább vele. – Na, miért akartál találkozni? – érdeklődött a miértek felől, de én előbb rendeltem az igen dekoratív pincérnőtől. – Olyan régóta ismerlek, de esküszöm, még mindig nem értelek – rázta meg a fejét, amikor a nő távozott.

- Csak nézelődöm, oké? – tártam szét a kezeimet, miközben próbáltam meggyőzni arról, hogy amit csinálok, egyáltalán nem rossz. – Hűséget fogadtam, nem vakságot, és ezt be is tartom. Akkor is, ha nem hiszed el. – Különben sem érdekelt nagyon a véleménye. Meghallgattam, a legtöbb esetben el is fogadtam a tanácsait, sőt néha még kértem is – pont ezért vagyok most is itt amúgy – de erre nem voltam kíváncsi. Nem lehet mindenki olyan, mint ő.

- Oké, te dolgod – rántotta meg a vállát, majd újra feltette a kérdést, hogy miért is ülünk éppen itt.

- Csak szabadulni akartam egy picit. Kelly már egy hete nálam tanyázik, és bár szeretem, néha nem bírok tovább egy légtérben ülni vele. – Liam nagyon jól tudta, hogy mi a helyzet kettőnk között, és tudta, hogy tényleg, őszintén szeretem, nemcsak mondom, de egyszerűen nem értette, miért vagyok vele, amikor nyilvánvaló, hogy nem működünk együtt.

- Ember, két hónapja nem láttam a feleségemet, mert egy turnébuszban aszalódtam, és a világot jártam. Amikor elindultam haza, az egyetlen, amit akartam, hogy végre lássam őt. Hogy tudsz ráunni egy hét után, amikor tudod, hogy nem sokára megint nem fogod látni egy jó ideig?

- Talán csak azért, mert tudom, hogy most egy teljes hónap szabadságunk van, és sejtem, hogy a hátralévő időben is a lakásomon fogja lapozgatni a magazinjait. Aj! – támasztottam meg a tenyeremen a homlokomat, és egy nagy sóhajtással próbáltam kifújni magamból a kettős érzelmeket. – Néha szörnyű alaknak érzem magam, amiért róla panaszkodom, pedig egyáltalán nem érdemli meg – néztem rá gondterhelten a kezem mögül.

- Idd meg azt a kávét, aztán induljunk! – Ez volt minden reakciója, amin alaposan meglepődtem. Felhúztam a szemöldököm, és mérgesen kortyolgattam a kávét. Egyrészt, még ennyi év után se szerettem, ha parancsolgatott, másrészt ha most leráz, hozzám többet ne jöjjön, ha valami baja van, mert esküszöm, hogy nem fogom meghallgatni.

Épp ezt ecseteltem neki, miközben kifelé tartottunk az áruházból, de ő nem szólt egy szót se, csak odadobta nekem a kocsija kulcsait. Furcsán néztem a Ferrari logót, nem értettem, miért akarja, hogy vezessek. Én is kocsival jöttem, és túl sok kedvem sem volt a seggét furikázni.

- Styles, ülj be abba a rohadt kocsiba! – elégelte meg a makacsságomat. – A stúdióba megyünk – közölte velem végre az információt, mire hajlandó voltam beülni a kormány mögé. Beindítottam a kocsit, mire a motor kellemesen duruzsolni kezdett. Ó, milyen jó lenne most LA-ben repeszteni a motorommal.

Úgy döntöttem egy picit játszom az idegeivel, és miközben kitolattam, szándékosan majdnem nekimentem a mögöttünk állónak. Láttam, ahogy az arca egy pillanatra eltorzul, én visszatartottam a nevetésem, és alaposan beletapostam a gázba. A kerekek felvisítottak, és hatalmas lendülettel indultunk meg előre.

- Ha kinyírsz, én megöllek – közölte totál komolyan, én viszont csak nevetni tudtam.

- Az érdekes lenne – tájékoztattam arról, hogy ez lehetetlen, majd visszavettem egy kicsit a tempóból, és normálisan vezettem el a stúdióig.

Sejtettem, hogy mit akar csinálni, és bár amikor megérkeztünk, nem volt kedvem dalt írni, végül nagyon jó ötlet volt. Jó, hogy vannak olyan emberek, mint ő, akik jobban ismernek, mint a saját tenyerüket, és ebben teljesen biztos vagyok, mert Liamet még sosem láttam a tenyerét vizsgálgatni.

Azt tudtuk, hogy mi új albumba már nem vágunk bele, mert a következő évben terveztük a visszavonulást. Hiába voltunk még mindig felkapottak, már mindenki a saját életével akart foglalkozni, szóval nem húztuk tovább. Na meg, nem azt akartuk, hogy letűnjünk, mint a többi együttes. Mi magunk akartunk véget vetni ennek, akkor, amikor mi szeretnénk. Ennek ellenére én még mindig imádtam dalokat írni, lenyugtatott, és jó érzés volt visszahallani a rádióban, akkor is, ha nem mi adtuk elő, hanem egy másik előadó. Valószínűleg ezzel szeretnék foglalkozni, ha már nem lesz a banda.

Jó három-négy órát elszórakoztunk az igényeinknek berendezett stúdióban, ami után volt egy teljesen kész dalunk, meg alapos hasfájásom a nevetéstől. Nem sűrűn szoktam Liammel dolgozni, mármint a színpadon kívül, de amikor igen, az mindig vicces. Hiába próbál komoly lenni, be kell vallania, hogy teljesen még ő se nőtt fel.

- Hé, ez miattatok van! – kiáltott fel. – Hogy tudnék normálisan fejlődni, amikor olyan idióták vesznek körül, mint te? – bokszolt bele a vállamba.

- Ha még egyszer idiótának nevezel, és testi sérüléseket okozol, hazafelé is én vezetek – fenyegettem meg, mire maga mellé ejtette a kezét.

- Na, jól van, te okos, értelmes, érett fiatalember, javaslom, hogyha a lelkivilágod megtalálta a békéjét, akkor menjünk is – nevetgélt magán, mire hozzávágtam a vizesüveget, aminek már csak az alján volt egy korty innivaló. Még nekem is fájt, amikor hallottam, hogy a kupak koppan a fején.

Esze ágában sem volt újra odaadni a kocsija kulcsait, szóval amilyen gyorsan csak lehetett, bevágta magát a jobb oldalra, és vigyorogva várta, hogy én is elhelyezkedjek. Szerencsére túléltem az utat, és épségben érkeztünk meg a parkolóba, ahol a saját kocsimat hagytam.

- Tudom, hogy néha vannak furcsa dolgaim, de kösz, hogy ma is elviseltél – fordultam felé, mielőtt kiszálltam volna.

- Semmiség, úgy látszik, ma én vagyok a hős, Clairnek is segítettem, neked is… - rántotta meg a vállát lazán. – Sosem hittétek el, hogy én vagyok Batman – rázta a fejét hitetlenkedve, aztán ő is elnevette magát a saját hülyeségén. Kezet fogtam vele, majd kiszálltam a kocsiból, és hagytam, hogy elhajtson.

Miközben a zsebembe nyúltam a Roverem kulcsaiért, csak egy nevet ismételgettem magamban. Clair, Clair, Clair… Miért ismerős? Próbáltam újra felidézni a vörös hajú nő arcát, de amikor sikerült, nem a kávézóban látott arc jelent meg előttem, hanem egy nőé, aki a kéjtől nyitott szájjal nyögdécsel alattam. Istenem! Clair az! Akit hazavittem Liamék eljegyzési partijáról, és aztán lelépett, mire felébredtem.Hé,