Örökbefogadott fiú

Reggel elképzelni se tudtam, hova tűnhetett mindenki, de csak Niall ült a kanapén, kezében egy gitárral, és azon játszott. Liam se szólt, hogy elmennek, úgyhogy tényleg lövésem se volt. Csendben leültem a szemben lévő fotelbe, és figyelni kezdtem, ahogy a szöszi mozgatja az ujjait a húrokon. Nem énekelt hozzá, és ez most így pont jó volt. Szerettem hallgatni, amikor a hangszerek egyedül szóltak, volt benne valami megnyugtató. Niall ráadásul olyan élvezettel csinálta, sütött róla, hogy nagyon szeret játszani, ezért különösen jó volt nézni.

– Nem zavar? – kérdezte meg, miközben rám pillantott. Megráztam a fejem, és hagytam, hogy folytassa. A karfára hajtottam a fejem, becsuktam a szemem, és így relaxáltam egy kicsit, amíg meg nem hallottam a füleimnek oly kedves akkordokat.

– Easy come, easy go, that just how you live, oh, take take take it all, but you’ll never give – kezdtem el énekelni a számot. Bruno Mars volt az egyetlen ember, akiért valaha is rajongtam. De érte aztán minden porcikámmal, így hát képtelen voltam csendben végig hallgatni a Greande című számot.

Niall meglepetten nézett fel, amikor hirtelen becsatlakoztam, de tovább játszott, és érdeklődve várta, mit fogok alkotni. A vokált önkéntesen magára vállalta, úgyhogy közösen énekeltük el végül a dalt.

– Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni – csodálkozott a dal végén.

– Mindenki tud – rántottam meg a vállam vigyorogva.

– Csak nem mindegy, hogy – dőlt hátra, aztán magára húzta a gitárját is.

– Ritkán szoktam énekelni, és nagyon kevés ember tudja, hogy szeretek. – Sosem titkoltam az emberek elől, de ha nem merült fel témaként, nem híreszteltem.

– Mit játsszak? – pengetett le véletlenszerű akkordokat. Még ezek is jól hangzottak, de ha már lehetett számot kérni, akkor éltem a lehetőséggel.

– Ed Sheeran Lego House? – kérdeztem rá, hátha nem tudja az akkordjait, de volt egy olyan érzésem, hogy nem tudnék neki olyan dalt mondani, amibe beletörne a bicskája.

– Jó választás – kezdett is bele, én pedig előkaptam a telefonom, mert nem tudtam fejből az egész szöveget. Amíg az elejét énekeltük, meg is lett a dalszöveg, így az sem okozott több problémát.

A második refrénnél jártunk, amikor a többiek beözönlöttek az ajtón, pizzás dobozokkal a kezeikben. Niall ledobta a gitárját, és rögtön rávetette magát az egyikre.

– Jó reggelt – hajolt le hozzám Liam, hogy adjon egy puszit a számra. – Remélem, nem baj, hogy eltűntem. Mióta vagy fent? – érdeklődött, közben pedig felém nyújtott egy szelet pizzát.

– Pár perce, de elvoltunk – mosolyogtam rá, és akárcsak a többiek én is enni kezdtem. – Mondotok nekem egy menetrendet? Úgy értem, hogy mikor, mit kell csinálnotok. – Jó lett volna tudni, hogy hol leszek a következő két hétben, úgyhogy gondoltam, ideje megérdeklődni.

– Ma napközben semmi dolgunk, vagyis csinálnunk kell egy videót, amiben megköszönjük azt a díjat, amit kaptunk, nem? – nézett Liam a többiekre, tőlük várva egy kis segítséget.

– Igen, de ez úgyse tart két percnél tovább, szóval mindegy – bólintott Harry.

– Jó, mondom tovább – fordult vissza felém. – Este koncert, de korábban kell odamennünk, mert próbálunk, és még előtte fel kell pakolni a cuccainkat a buszba, mert már nem jövünk vissza a hotelbe. Utána pedig új város, és a többiről pedig majd, ha aktuális, mert én sem tartom fejben – vallotta be, de nekem elég is volt ennyi infó.

Hamar elteltem az egyik kedvenc ételemmel, úgyhogy a végén már csak figyeltem, ahogy esznek. Hihetetlen, hogy mennyi kaja beléjük fér, és még csak meg sem látszik rajtuk. A telefonom rezegni kezdett az asztalon, mire mindenki odanézett. Elvettem, hogy megnézzem, ki keres, de csak egy üzenetet kaptam Kellytől, amiben közölte, hogy egészen nyugodtan megadhatom a számát Harrynek.

- Styles, vedd elő a telefonod – vigyorogtam rá, amikor végigolvastam a pár szavas SMS-t. Meglepetten tette, amit kértem, majd nevetve kezdte el beírni a számot, amit elkezdtem neki diktálni. Nem szorult sok magyarázatra, rögtön rájött, hogy ki a telefonszám tulajdonosa.

- Egy angyal vagy – mondta nekem, aztán visszafordult a pizzájához, így rám maradt a feladat, hogy az értetlenkedő fiúkat is beavassam a rövid történetbe.

- Én tele vagyok – dőlt hátra Liam, és a hasát kezdte simogatni. Ahogy picit lejjebb csúszott a széken, így leesett a fejéről a sapka, de a sajátja helyett az enyémre rakta vissza, majd mosolyogva állapította meg, hogy szerinte jól áll. – Szeretnél sétálni? – kérdezte, mire lelkesen bólogatni kezdtem. Sejtettem, hogy nem lesz egy könnyű menet, de akkor is látni akartam a várost – Valaki van olyan bátor, hogy velünk jön? – nézett a többiekre.

- Nem zavarnék? Én is terveztem egy kis sétát, de ha kettesben akartok… - magyarázkodott Niall.

- Igen, azért kérdeztem meg, hogy jöttök-e, mert nagyon zavarnátok – rázta meg a fejét Liam. – Készüljetek el, aztán menjünk – adta ki parancsba, mire felálltam, és a szobába sétáltam. 

Tekintettel arra, hogy tikkasztó hőség volt nem öltöztem túl. Egy farmer shortot és egy fehér inget vettem fel, aminek az alját összekötöttem. A hajamat csak gyorsan oldalra fontam, mert ha leengedve hagytam volna, akkor biztos, hogy megsültem volna tőle, a csuklómra és a nyakamba fekete gyöngyékszereket aggattam, majd felhúztam a fehér tornacipőm, és készen is voltam.

Mire kimentem, Liam már szólt a testőreiknek, hogy egy kis túrára szeretnénk menni, szóval három nagydarab férfi állt mellette, akiknek gyorsan be is mutatott.

- Niall, hol vagy már? – kiabálta el aztán magát, hogy a várt személy is hallja. Ennek hatására pár pillanaton belül előbukkant egy szöszi fej az ajtó mögül.

- Na, megyünk már? – csinált úgy, mintha ő várt volna ránk. Paul elnevette magát, aztán előrement, és kinyitotta nekünk az ajtót.

Fogalmunk sem volt, hogy mi az úti cél, szóval csak bolyongani kezdtünk, amerre jónak láttuk. Liam a kezemet fogta, Niall pedig folyamatosan szövegelt mellettünk. Szerintem nem is figyelte, hogy milyen épületek mellett haladunk el. A három testőr szorosan követett minket, egymással beszélgettek, de ettől függetlenül figyeltek ránk.

- Niall! – húztam vissza a pólójánál fogva, amikor le akart lépni az útra. A nagy mesélésbe annyira belefeledkezett, hogy nem vette észre, hogy piros a lámpa. – Jesszus, téged nem tanítottak meg, hogy szét kell nézni? – dorgáltam meg, amin ő jót nevetett. – Nem vicces.

- Tényleg nem az – értett velem egyet Liam is.

- Megtalálta a szög a zsákját – nevetgélt továbbra is, miközben kettőnkre mutogatott. – Most már nem csak apánk van, hanem anyánk is.

- Akkor most adoptállak, és megtanítalak, hogy mutogatni se illik – fogtam meg az ő kezét is. – Inkább maradj itt mellettem, még a végén négyfősre csökken a banda – jegyeztem meg neki.

- Oké anyu – mosolygott rám szélesen, mire megforgattam a szemem.

- Gyerek, még egyszer ilyet csinálsz, én foglak a kocsi elé lökni – szólalt meg a témában Cal, az egyik testőr is, így most rajtunk volt a nevetés sora, Niall pedig végre megemberelte arcizmait.

A sétát végül megúsztuk halálos eset nélkül, bár a Bazilikánál volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy a hirtelen összegyűlt rajongók el fognak taposni. Niall még a hotelben is azt tetette, hogy egy öt éves kisfiú, és mi vagyunk a szülei, habár nem hiszem, hogy nagyon rá kellett játszania a dologra. Imádnivaló egy kölyök volt, tényleg olyan érzésem volt, mintha egy kisfiút látnék, akiben nincs egy cseppnyi félelem sem, csak élvezi az életet. Irigyeltem a gondtalanságát. Mármint, tudom, hogy nagy súly nyomja a vállát, ugyanúgy rengeteg területen kell megfelelnie, mint nekem vagy az együttes többi tagjának, de ő teljesen máshogy kezelte. Játékként fogta fel vagy nem tudom, talán ezért tűnt annyira gyereknek. Mindenesetre jó volt ránézni, mert már attól is elfelejtettem az összes gondomat, ha a közelemben volt.

Később a fiúk elkészítették azt a videót, amiről reggel beszéltek, majd pakolászni kezdtek a bőröndjeikbe, hogy időre elkészüljenek. Szerencsére én nem pakoltam annyira szét, szóval segítettem Liamnek, így elég hamar végeztünk, és az ágyon pihentünk. Bekapcsoltuk a tévét, de igazából nem foglalkoztunk a benne menő műsorral, mert egymással beszélgettünk. Egymás mellett feküdtünk, a kezünk össze volt kulcsolva, amiről úgy döntött, hogy gyorsan készít is egy képet. Örültem, hogy neki is ugyanannyit jelentenek ezek az apró gesztusok, mint nekem.

– Hahó – hallottuk meg a kopogást.

– Gyere! – szóltam ki. Nem volt kedvem felállni az ágyról, Liam pedig alattam feküdt.

– Hello – kiabált be újra Harry, mire én is elismételtem előbbi mondandómat, kicsit hangosabban. – Larissa, Liam! – Nem hiszem el, hogy nem hallja, amit mondok. Liam is elkiáltotta magát, hátha arra felfigyel a göndör hajú srác. – Liam! – újabb felszólítás Harrytől, kezével pedig tovább dörömbölt. Sóhajtva álltam fel, és kelletlenül az ajtóhoz csörtettem.

– Mondtuk, hogy gyere be – tudattam vele, amikor kinyitottam az ajtót.

– Larissa! – folytatta a kiabálást, és átnyúlt a vállam felett, hogy kopogjon az ajtón. Megráztam a fejem. Komolyan azért kellett felállnom, mert ő szórakozik? – Hahó, bejöhetek? – kérdezte még meg fennhangon, aztán elnevette magát.

– Istenem, Haz, ha a hülyeség fájna, ordítanál – ráztam meg a fejem mosolyogva.

– Már belehalt volna – pontosított Liam, de ő is nevetett.

Amikor a többiek is elkészültek, a bőröndöket a buszba pakoltuk, aztán gyorsan távoztunk is a hotel környékéről, mert őrült visítás töltötte be a levegőt. Sokan még szaladtak egy darabig a busz után, de végül feladták, és ahogy elhagytuk őket, újra körbevett minket a csend. A stadionba tartottunk, ahol először kosarazni, illetve focizni kezdtek a srácok, ám amikor már eléggé szorította őket az idő, ténylegesen is munkájukkal kezdtek foglalkozni. Amíg ők próbáltak, én Louval és Caroline-nal töltöttem az időmet. A ruhákról és a sminkekről beszélgettünk, kaptam tőlük néhány tippet is, amiket örömmel fogadtam.

− Jaj, tényleg, a múltkor Luxnál maradt a karkötőd – kezdett el keresgélni a táskájában Lou. – Nem tudtam, hogy mikor találkozunk újra, úgyhogy mindig magamnál tartottam – nyújtotta át.

− Észre se vettem, hogy nincs meg, szóval maradhatott volna, de köszönöm. Hogy van? – érdeklődtem a kislány felől.

− Jól van, növöget. Most sajnos nincs velem, otthon maradt az apjával.

Kiderült, hogy Caroline-nak is van egy kislánya, akivel kicsit később meg is ismerkedtem. Ő is imádnivaló volt, akárcsak Lux.

− Sok kisgyerekkel volt dolgod amúgy? Csak mert olyan jól elvagy velük – jegyezte meg mosolyogva Car.

− Három kis tesóm van, az öcséim még most is elég kicsik, öt és hét évesek, szóval mondhatni, hogy kivettem a részem a nevelésükből. De egyébként is imádom a gyerekeket – feleltem kérdésére, utána viszont Louis elterelte a figyelmét rólam, mert sikerült a fehér pólóját valamivel összeolajoznia. – Sok gondotok van a fiúkkal? – kérdeztem Loutól, csak úgy kíváncsiságból.

− Nem mondanám, hogy nehéz velük. Szeretnek viccelődni, de tudják, hol a határ, szóval sosem volt probléma a szeleburdiságukból. Viszont szeretnek nyavalyogni, ha sokáig dolgozok a frizurájukon. Caro kicsit szigorúbb a srácokkal, elég komolyan veszi a munkáját, úgyhogy ő néha igencsak kiakad rájuk, de később ő is velük nevet az egészen. – Elég komplett választ kaptam. Örültem, hogy ilyen sokan vannak egyébként a háttérben dolgozó személyek, mert mindenki mást tud elmondani a fiúkról, így pedig tudok minden apró kis csínyjükről.

Kicsivel később mindenki elkészült mindennel, a rajongókat is beengedték a stadionba, legalábbis úgy képzeltem, hiszen sokkal hangosabban hallottam őket, mint előtte. A srácok a lépcsőnél álltak, készen arra, hogy felmenjenek a színpadra, úgyhogy én is elfoglaltam a helyemet, ami jelen esetben a színpad mögött volt, de tökéletesen beláttam az egész teret. Kicsit a srácok szemszögéből nézhettem az egészet, ugyanis innen hátulról láttam a rajongók tömkelegét, a villanó vakukat, a rengeteg telefon világítását, és máshogy hallottam az éneklésüket is. Valami eszméletlen jó látványt nyújtott, hihetetlen hangzással, és nagyon büszke voltam a srácokra, főleg Liamre, hogy idáig jutottak.

Heyhoo!

Istenem, el sem tudjátok képzelni, mennyire örültem a héten. Lett pár új feliratkozóm, és annyi pipát nyomtatok, mint még soha, illetve írtatok is nekem. Nagyon-nagyon és még annál is jobban köszönöm nektek. Az újakat üdvözlöm, a régiek pedig remélem, még mindig élvezik a blogot. Annyira imádlak titeket*.*<3!

xxx Larissa