Döntések

Sziasztok!

Ahogy az előző posztban ígértem, meg is hoztam a részt. Nagyon sajnálom, hogy ez most ilyen rövid lett, csak két oldal és egy pici, de egyrészt muszáj volt így tagolnom, másrészt a vizsgaidőszak kellős közepén vagyok, és rengeteget kell tanulnom.

Aki nem olvasta volna még, készítettem egy kérdőívet, amit remélem, hogy jó páran ki fogtok tölteni. Az egészet meg lehet csinálni 5 perc alatt, úgyhogy ha olvastál a történetemből akár csak egy sort is, kérlek töltsd ki. Nincsenek benne nehéz kérdések, csak a véleményeteket szeretném megtudni a történettel kapcsolatban, hogy a következő esetleg jobban megfeleljen az elvárásaitoknak. 

Kitöltöm a kérdőívet!

Nekem nagyon sokat jelentene, ha sokan válaszolnátok ezekre a kérdésekre, szóval előre is nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki szán rá egy kis időt. Akik pedig már kitöltötték, azoknak örök hálám.

Na, és akkor jöjjön a rész, amit szinte sírva írtam, remélem, hogy nincs benne sok hiba, átfutottam gyorsan, de többre nem volt időm, mert mennem kell vissza tanulni. Most igazán sokat jelentene, ha minél többen írnátok vagy pipálnátok. Jut eszembe, köszönöm szépen az előző részhez érkezett visszajelzéseket! Imádlak titeket<3

xxx Larissa

Nem akartam egyedül maradni, mert tudtam, hogy a gondolataim kínoznának, ezért még a reptérről felhívtam anyát, hogy mit szólna hozzá, ha egy kis időre hazaköltőznék. Nem kérdezett semmit, csak biztosított róla, hogy bármeddig maradhatok, és ezért nagyon hálás voltam. Fogtam egy taxit majd hazavitettem magam, kipakoltam a bőröndből a koszos cuccokat, újakat tettem bele és azonnal indultam is anyuékhoz.

Jó érzés volt belépni a régi szobámba. A régi dolgaim láttán biztonságban éreztem magam. A narancssárga falak megnyugvással töltöttek el, és bár imádtam a saját lakásomat, ide mindig olyan érzés volt visszatérni, ami semmihez sem volt fogható. Itt nőttem fel, annyi emléket őriz ez a négy fal, hogy ha akarnám se tudnám kényelmetlenül érezni magam itt. Nem volt kedvem kipakolni, mert azt elmúlt fél napban ez lett volna negyedik alkalom, hogy a ruháimat hajtogatom, és azt az ötletet is elvetettem, hogy írok Amandának, hogy itthon vagyok, mert egyelőre nem voltam faggatható állapotban, így ezt is későbbre halasztottam, helyette pedig bementem a tesómékhoz, akik kis autókkal játszottak a szőnyegen.

- Csatlakozhatok? – ültem le közéjük, mire mind a ketten rám ugrottak.

- Szia Lara – üdvözölték boldogan. Hát igen, rég láttak már. - Legyél az Audival – nyomott a kezembe egy fekete kocsit Chris.

Sokáig játszottunk utána viszont anya bejött, hogy megkérdezze, nem megyek-e le segíteni neki. Sejtettem, hogy igazából nem befogni szeretne, hanem meg szeretné tudni, mi a fene történt, amiért korábban hazajöttem. Teljesítettem kérését, ezért miközben takarítottunk, elmeséltem neki az előző hetemet.

- És most mit akarsz csinálni? – kérdezte meg a végén, mire megvontam a vállam.

- Nem tudom. Egy hét múlva ő is jön haza, mert lesz egy szabad hetük. Remélem, hogy elgondolkozik, és kitalálja, hogy mit szeretne. – Könnyen adtam elő, de igazából rettegtem, mi lesz akkor, ha már nem szeret.

- Szerintem elmegyek futni – mondtam neki egy kis szünet után. Nem sütött a nap, de nem állt esőre, úgyhogy gondoltam ez egy jó alkalom. Egy hete már úgyse csináltam semmit.

- Rendben. Az mindig megnyugtat téged – nyomott egy puszit a fejem tetejére.

Tényleg segített a futás. Alaposan túlhajszoltam magam, már fájt az oldalam, amikor visszafele tartottam. Valószínűleg ez tette be végül a kiskaput, és nyitotta meg a könnycsatornáimat. Már nem bírtam több fájdalmat elviselni, akár lelki, akár fizikai eredetűek voltak. Leültem egy padra, megvártam, amíg lenyugodtam és a légzésem is egyenletessé vált, majd hazasétáltam.

Másnap bementem a VS-hez, és az egész napomat ott töltöttem. Nem volt munkám, de megnéztem Barbi fotózását, majd beszélgettünk egy kicsit. Vele még az első napjaim egyikén ismerkedtem meg, mert odajött hozzám, hogy mi a helyzet Niallel. Mint kiderült jóban vannak, régebben úgy nézett ki, hogy több is lesz közöttük, de aztán nem úgy alakult. Most is kérdezte hogy van, de elég egyértelműen tereltem a témát, amit minden bizonnyal észlelt, és nem piszkált velük tovább.

Úgy döntöttem, hogy minden energiámat a munkába fektetem, ezért azon a héten valószínűleg én fordultam meg legtöbbször az épületben. Mindenki csodálkozott, hiszen ezelőtt sosem értem rá, de a sok szabadidőt azzal magyaráztam, hogy nem kellett suliba járnom a nyári szünet miatt. Viszont közeledett a beiratkozás napja, amikor is jelzem az egyetem számára, hogy továbbra is oda szeretnék járni. Még mindig hatalmas dilemmába voltam, hogy folytassam-e. Az nyilvánvaló volt, hogy nem megy a kettő együtt, de rossz érzés kerített a hatalmába, ha arra gondoltam, hogy befejezetlenül hagyok valamit.

Liammel azóta egyszer beszéltünk. Nem sokat, csak pár percet, de az sem ment valami gördülékenyen. Totál egyedül éreztem magam, senki nem tudott nekem segíteni. Még mindig apuéknál laktam, hogy véletlenül se maradjak egyedül, de hiába támogattak mindenben, a döntést nekem kellett meghoznom. Amandát a hét közepén hívtam, igencsak sérelmezte, hogy régen beszeltünk, de amikor egy fagyi kíséretében elmeséltem neki a gondjaimat, megértette. Ám döntéseket hozni ő sem tudott helyettem.

Végül vasárnapra már tudtam, mit szeretnék. Elég határozott elképzelésem volt a jövőmről, de tudtam, hogy így sem lesz könnyű végrehajtani. Hiába hoz az ember döntést, csak azt érezheti, hogy talán úgy jobb lesz, de hogy valóban az-e a helyes út, az csak az idő múlásával derülhet ki. Én sem tudtam, hogy az idő engem igazol-e majd vagy sem, de abban a pillanatban akármilyen fájdalmas volt is, tudtam, hogy erre van szükségem.

Hétfőn Liam hazajött, felhívott, amikor megérkezett. Megbeszéltük, hogy találkozunk, kértem, hogy hadd menjek én hozzá, így ebben állapodtunk meg. Így történt hát, hogy Liam lakása előtt róttam a köröket. Akárhányszor megindultam az ajtó irányába, visszafordultam, és újra megkerültem az épületet. Felnéztem a hatalmas épületre, amelynek pontosan tudtam, melyik ablaka tartozik Liam részéhez, majd nagyot sóhajtottam. Minél később akartam odaérni, de szerettem volna túl esni a beszélgetésen is. Amilyen határozott voltam eddig, annyira bizonytalanodtam el, amikor bekopogtam hozzá. Mosolyogva nyitott ajtót, és én is örültem, hogy látom. Még mindig menthetetlenül szerelmes voltam belé. Senkit nem szerettem nála jobban.

Bementünk, és egy tea mellett általános dolgokról kezdtünk beszélgetni. Tudtam, és ő is tudta, hogy nagyon nem kellene úgy tennünk, mintha semmi sem történt volna, de egyikünknek sem volt elég ereje, hogy belevágjunk. Túl jó volt most ez így.

Felállt és a konyhába ment, hogy újra töltse a bögréjét, én pedig azalatt összeszedtem magam. A távollétében kitisztult az agyam, nem álltam a hatása alatt, így amikor visszajött, bele tudtam kezdeni a kis monológomba.

- Liam – szakítottam félbe, amikor folytatni akarta az előző témát. - Beszélnünk kell róla.

- Tudom – hajtotta le a fejét. – Kezded vagy...?

- Kezdem – szakítottam félbe. – Őszinte leszek, de minden, amit mondok nem ellened szól. Tudom, hogy ez a munkád, tudtam, hogy nem lesz könnyű, amikor belevágtam. De ez nekem így nagyon rossz. Nekem szükségem van rá, hogy akivel vagyok, az tényleg itt legyen mellettem. Te viszont sosem voltál. Támogattál, nem azt mondom, de így nem elég. És nagyon sajnálom, hogy ezeket mondom – sírtam el magam, majd hüppőgve folytattam – mert tudom, hogy nem tehetsz róla, és hogy nem tudsz változtatni rajta. Nagyon – töröltem le a könnyeimet, de azonnal újak jöttek a helyükre – szeretlek, de ez sem neked, sem nekem nem jó. Csak szenvedünk, és hiába gondoltam át minden lehetőséget, amiből valljuk be nem sok van, nem találtam megoldást. – Rá se bírtam nézni az arcára. Nem tudtam folytatni, a sírástól nem tudtam beszélni, és akárhányszor kinyitottam a számat, zokogásba fulladt. – Az egyetlen opció… – próbáltam folytatni, de újra meg kellett állnom. Tudta, hogy mit fogok mondani, de csak csendben ült, nem szólalt meg. Amikor rápillantottam az arcára, a maradék tartásom is összedőlt. Végtelen szomorúság ült az arcán, de nem próbált meg visszatartani. – Külön kell folytatnunk – mondtam ki végül.

Továbbra is csendben ült, én pedig igyekeztem csillapítani a zokogásomat. Nem tudom, mire számítottam, de azt hittem, hogy próbál majd meggyőzni valamivel, mond valamit, amitől megváltozik a véleményem. Nem tette. Talán nem is akarta, ezért nem mondott semmit. Biztos ő is szakítani akart.

Éreztem, ahogy a keze a hátamra csúszik, majd a lehető legszorosabban magához ölel. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, és nem akartam elengedni, de muszáj volt. Kifújtam az orrom, majd felálltam. Nem tudtam, hogy köszönjek el, de ezúttal Liam egy percig sem tétovázott. Újra átölelt, és egy hosszú puszit nyomott a hajamba. Mielőtt elengedtem, és kiléptem az ajtón, s ezzel az életéből is, vettem egy mély levegőt, beszívva az illatát. Az illatot, amit annyira imádok, és amit most érzek utoljára.