Comfort Zone - 1. fejezet

Sziasztok, Drágáim!

Le is telt az egy hét, és a prológus után itt is a hosszabb kaliberű első rész. Had köszönjem meg nektek a 7 kommentet, 15 pipát, plusz a csoportban a 3 visszajelzést, illetve az üzenetben tetteket is. Nagyon jó volt olvasni, hogy már az a kevéske infó is elég volt ahhoz, hogy ennyi ember érdeklődését felkeltsem. Remélem, hogy a mostani fejezet után még jobban fogjátok majd szeretni a történetet. 

A mostanival kapcsolatban csak annyit szeretnék mondani, hogy borzasztó napom volt tegnap, illetve ma is, átolvastam, de nem tudom, hogy mennyire sikerült a javításra koncentrálnom, ha hibát találtok valahol, kérlek, nézzétek el és/vagy jelezzétek, én pedig majd kijavítom, amilyen hamar csak lehet :)

Írjatok minél többen, mert nagyon nagy erőt adnak az üzeneteitek, úgyhogy most megyek is, elolvasom újra a múlthetieket, illetve válaszolok, amennyire csak időm van! Köszönöm szépen őket!

xxx Larissa 

*************************************

Andy haverjai

- Áú, baszd meg, te idióta – jajdultam fel, amikor Maz kicsavarta a kezemet. Fájdalmamat elnyomva, löktem rajta egyet, aztán duzzogva leültem a többiek mellé. Már egy ideje bunyóztunk, de nem állt szándékomban ennyire komolyra fordítani. Sose vette észre magát, és bár régebben sokat harcoltam azért, hogy ne tekintsen kisebb rangúnak csak, mert én lány vagyok, ilyenkor mégis rossz volt, hogy nem vette figyelembe.

- Jól vagy? – kérdezte Zayn, mire morcosan bólintottam egyet. Párszor köröztem a vállammal, aztán igyekeztem elfelejteni az egészet. A lábamat a deszkámra tettem, és ide-oda kezdtem tologatni.

- Csináljunk már valamit – terült el a fűben Hailey. Látványosan unatkozott, amit meg is értettem. Mióta kijöttünk, csak itt ültünk, és az egyikünk telefonjából szóló zenét hallgattuk.

- Hívjuk ki Andyt – vetettem fel, mire mindenki egy emberként nézett rám. – Most mi van? Komolyan utáljuk, vagy mi? – tártam szét a kezeimet.

- Egy hónapja nem volt velünk sehol – emlékeztetett Hailey.

- Sydneyben volt – magyarázkodtam a srác helyében. Akármilyen mérges is voltam rá, amiért többször is félretolt minket különböző elszalaszthatatlan teendői miatt, hiányzott. Nélküle nem voltunk teljesek.

- Egy hétig. Az rohadtul csak hét nap a harmincból – vetett rám egy lenéző pillantást Maz.

- Talán mi se kerestük annyira – húztam fel a szemöldökömet, számítva rá, hogy ezzel végleg ki fogom verni a biztosítékot.

- Na, ne kúrd fel az agyam! Háromszor talált ki valami faszságot, hogy miért nem jön. Nem fogom leszopni, hogy hajlandó legyen újra a csóró barátaira is időt szakítani – fonta karba a kezét Maz, és úgy tűnt, nem hajlandó tovább erről vitázni.

- Hívjuk fel – rántotta meg Zayn a vállát, és már elő is vette a telefonját, hogy még azelőtt tárcsázza a hiányzó tagot, mielőtt a többiek ellenkezni tudnának.

- Ez nevetséges – sétált arrébb Maz tüntetőleg, hogy még a beszélgetést se hallja.

- Hey, man! Waddup? – szólt bele Andy vidáman.

- Semmi, bro. Itt vagyunk mindannyian, aztán éppen arról ment a duma, hogy már itthon vagy, és kijöhetnél te is deszkázni. Rég volt már – vázolta fel neki azonnal Zayn, mire egy kis csend következett a vonal túlsó feléről.

- Hát az az igazság, hogy Liam és Louis pont most jöttek át, aztán pofátlanság lenne, ha el is küldeném őket – válaszolta halkabban.

- Az is pofátlanság, hogy most már a negyedik alkalommal szkippelsz – kiabálta Maz távolról, mivel valószínűleg hiába nem akarta, a hang odáig is elterjedt.

- Komolyan Andy, ne csináld már – mondta neki Hailey is.

- Vettem, és értem is, hogy miért haragszotok, de tényleg most érkeztek. Később nem jó? – próbáld alkudozni.

- Most vagy inkább ne gyere – válaszolta morcosan Zayn.

- Hozzad a haverjaidat is, csak gyere már! – szólaltam meg én is, mire megint kaptam három, nem túl elismerő pillantást.

- Nagyon nem kellenek ide felső tízezerbeliek – súgta Hailey, hogy Andy ne hallhassa.

- Ja, jól beszél – támogatta Maz is, aki időközben mégis leült mögénk.

Amíg mi erről vitatkoztunk, Andy is felvetette az ötletet a mostanában velünk szemben előnyt élvező barátainak, végül pedig mindenki meglepetésére, beleegyeztek.

- Köszönjük, Miranda – hajlongott előttem Hailey szarkazmussal teli hanggal.

- Jó, most már mindegy. Legalább jön, a két majom úgyis csak ülni fog a seggén, nem fognak sok vizet zavarni – rántotta meg a vállát Zayn, aztán felpattant. – Húzzunk! Azt mondta odajönnek a parkba.

Azonnal utána indultam, nem akartam Mazzel és Haileyvel maradni, miután egyértelmű volt, hogy most egy fél napig utálni fognak. Morcos arccal beszélgették végig az utat, és persze annak ellenére, hogy nem értettem velük teljesen egyet, azért egy részét én is éreztem. Andy tényleg úgy tűnt, hogy egy ideje lecserélt minket. Mindig érződött rajta, hogy ő nem veti meg a fényűző életmódot sem, de eddig szívesen jött velünk, és nekem is fájt, hogy már nem így van. Sőt biztos voltam benne, hogy nekem fájt a legjobban, hiszen én mégiscsak vele kezdtem el ezt az egészet.

- Zaynie – kapaszkodtam a kezébe, aztán felálltam a deszkámra, és hagytam, hogy húzzon. – Te is mérges vagy? – kérdeztem tőle.

- Nem. Legrosszabb esetben mindannyian hazamegyünk – mosolygott rám. – Ja, akartam már kérdezni, hogy a múltkor láttam az egyik füzetedben egy csillagot, tök jól nézett ki. Mit tervezel vele?

- Ha ugyanarra gondolunk, akkor nagyon semmit. Lehet, majd felfújom valahová. Miért?

- Hát, esetleg nekem ajándékozhatnád, én pedig magamra varratnám – nézett rám nagyokat pislogva gyönyörű, hosszú, fekete szempilláival.

- Lehet erre nemet mondani? – nevettem fel. – A tiéd. Majd elhozom neked – mosolyogtam rá, aztán elengedtem a kezét. – Verseny? – húztam fel a szemöldökömet, aztán amikor bólintott, mindketten megiramodtunk.

Végig a sarkában voltam, és bár tudtam, hogy nyerni nem fogok, igyekeztem minél kisebbre csökkenteni a vereségemet. Ennek azonban az lett az ára, hogy majdnem kilapultam, ugyanis a zebrán Zaynnek még zöldet mutatott a lámpa, nekem pedig meg már egyértelműen pirosat. A két irányból jövő kocsik kerékcsikorgással fékeztek le, miközben őrült módjára nyomták nekem a dudát. Megmondom őszintén, egy pillanatra bennem is megállt az ütő, de aztán igyekeztem minél hamarabb eltűnni onnan, és végül, amikor beérünk a parkba, majdnem neki gurultam Zaynnek. Leugrottam a deszkáról, és amíg a lendületem vitt szaladtam, majd összeszedtem kedvenc járgányomat, és vetélytársam felé fordultam.

- Legközelebb kislány – húzta elégedett félmosolyra a száját.

- Megint vesztettél – szólalt meg mögöttem Andy, akinek azonnal felismertem a hangját. – Imádom, hogy sosem adod fel – bólintott elismerően, amikor szembe fordultam vele. Felém tartotta az öklét, mire összeütöttem ujjainkat. – Többiek?

- Csigák. Mindjárt jönnek – válaszolta Zayn, miközben ő is hasonlóképpen köszönt haverunknak.

Oldalra léptem, hogy Andy mögé nézzek, ugyanis nem állt mellette egyik haverja sem. A két srác akkor állt fel a padról, és indult meg felénk. Muszáj voltam a szám elé kapni a kezem, és miközben azon voltam, hogy elfojtsam feltörni készülő röhögésemet, lehajoltam, hogy bekössem a cipőmet. Sokáig piszkáltam, mert egyszerűen nem bírtam uralkodni a vigyorgásomon. Sosem találkoztam még a srácokkal, de képen láttam már őket, szóval tudtam, hogy melyikük Liam és melyikük Louis. A vicces viszont az volt, ahogy Liam ideállított. Fekete elegáns cipő, méregdrága farmer, kék inge pedig a nyakáig be volt gombolva. El sem tudtam képzelni, mégis mi vihette rá, hogy ilyen karót nyelten jelenjen meg. Mindenesetre rettenetesen röhejes képet festett.

Hailey és Maz nem voltak olyan diszkrétek, mint én, belőlük hiányzott a modorosság, hogy őszinte legyek. Egyszerre nevettek fel, talán ez volt az egyetlen, amiért azt hihették, hogy valami vicceset mondtak egymásnak, Andy viszont pontosan tudta, hogy mi ütött belénk.

- Mira, segítség kell a cipőd bekötéséhez? – rúgta meg a cipőm orrát, mire összeszedtem magam, meghúztam a masnit, és felálltam. – Remek – vetett rám egy mérges pillantást, én pedig úgy döntöttem jobban teszem, ha Louis-t méregetem, hiszen tőle nem kapott el a röhögőgörcs. Sőt, ami az illeti, nem kis meglepetés volt. Egy fehér tanktop volt rajta, fekete feszülős nadrággal és adidas cipő. Hogy ez a mindennapi öltözéke volt-e, azt nem tudom, de ha nem, akkor legalább próbálkozott.

- Oké, srácok. Had ne mutassak be én mindenkit egyesével – kérte Andy, aztán Liamet és Mazt a válluknál fogva közelebb tolta egymáshoz, hogy megkezdjük a bemutatkozást.

- Liam Payne – nyújtotta a kezét a srác, ezzel egy kicsit túl hivatalosra véve a formát.

- Marius Lucas-Antonio Listhrop – mondta rezzenéstelen arccal Maz, mire én sikeresen képen röhögtem Louis-t. Ez hülye! Képes volt a teljes nevén bemutatkozni, amikor egy utálja, kettő sosem használja. De gondolom nem hagyhatta ki a gúnyolódást.

- Bocs, bocsi, ne haragudj – kértem elnézést a velem szemben álló sráctól, de még mindig úgy vigyorogtam, mint valami hülye. – Miranda – mutatkoztam is be gyorsan, mire ő is megosztotta velem keresztnevét. Szája sarkában egy kissé bizonytalan mosoly bujkált, de még mindig sokkal szimpatikusabb volt, mint Payne.

Miután kissé szenvedősen, de mindenki bemutatkozott mindenkinek, először a földre, és deszkáinkra ültünk, hogy megvitassuk, mi a helyzet Andyvel. Liam egy pár másodpercig hezitálva nézegette a koszos betont, de végül ő is méltóztatott letenni az elit seggét.

- Na, de szerintem nem csak ücsörögni jöttem – állt fel egy kis idő múlva Andy, és ezúttal köhögéssel próbáltam álcázni újra feltörő nevetésem, amit Liam megkönnyebbült arcának látványa okozott. Öröme azonban csak addig tartott, amíg Zayn fel nem ajánlotta neki a deszkáját. Akkor aztán bőszen tiltakozva amellett döntött, hogy inkább a padról követi figyelemmel az eseményeket.

Tekintetem találkozott Louis-éval, amikor hátat fordítva ki akartam végre röhögni magam, mert féltem, a végén még tényleg megfulladok. Nem tudtam eldönteni, mit látok az arcán, megvetést, amiért pofátlan vagyok a legjobb barátjával, vagy azt, ahogy ő is próbálja elnyomni a nevetését, mindenesetre elkaptam a tekintetemet, és én voltam az első, aki felugrott a deszkájára, és célba vette az egyik emelkedőt.

Hamarosan a többiek is csatlakoztak, kivéve Louis-t, aki őszinte érdeklődéssel nézte, ahogy ide-oda gurulunk, miközben egymásnak mutogattuk a különböző trükköket.

- Hé, amúgy, Mira már le mer ugrani a lépcsőkön – kiabált át Maz Andynek büszkén. Hát igen, ő tanította, és nem voltam ám valami könnyű eset. Az egész maga nem nehéz, sőt elég alap, de négy lépcsőfoknál többet korábban nem mertem bevállalni. Az elmúlt hónapban sikerült meggyőznie róla, hogy nem fogok belehalni, és azóta szerettem is csinálni.

- Na, had lássam – tette csípőre a kezét Andy kihívóan, mintha nem hinné el, úgyhogy felvettem a deszkámat, és két fokonként szaladtam fel a lépcsőn. Jóval hátrébb mentem, hogy elég lendülettel érkezhessek meg az ugrás pontjáig, hogy aztán hibátlanul érjek földet.

A srácok sorban nyújtották ki a kezeiket, hogy miközben elgurultam mellettük, lepacsizzak velük, én pedig meglepetten vettem tudomásul, hogy Louis is kitartotta a kezét. Elégedetten mosolyogva csaptam bele az övébe is.

- Basszus, Maz, mondtam, hogy azért ne hagyd, hogy lehagyjon minket! – szólt oda oktatómnak felháborodottan.

- Ch, hol van még tőlem – legyintett egyet, amit egy seggberúgással jutalmaztam, de nem is foglalkozott vele. – Amúgy meg ne említsd magad egy lapon velem. Te is messze jársz még – kekeckedett vele, és hiába volt annyira az ellen, hogy felhívjuk Andyt, láttam rajta, mennyire örül neki.

- Ez nekem egy kihívásnak hangzott – kiáltott fel Hailey, én pedig bőszen bólogatni kezdtem. Ez jó lesz!

- Szétalázlak – hunyorgott Andy, elfogadva a kis versenyt, aztán mindketten megiramodtak, mi pedig levágtuk magunkat egy sorba, és szinte nyálcsorgatva néztük, mit alkotnak.

- Gördeszkáztál már valaha? – fordultam a mellettem ülő Louis-hoz, amikor Maz egyik korláton végigcsúszós mozdulata után elismerősen felmordult.

- Volt egy bő év, amikor rá voltam kattanva, de már lassan egy éve nem csináltam – válaszolta aprót rántva a vállán.

- És nem akarsz? – toltam elé a deszkámat.

- Majd ha végeztek – pakolta fel rá a lábát, ha már ott volt, aztán hátratette a kezét, megtámaszkodott rajta, és így figyelte tovább a két, hol a levegőben ugráló, hol a földön suhanó két srácot.

Vigyorogva néztem rajta végig, elkönyvelve, hogy határozottan szimpatikus gyerek, majd az övé mellé tettem a lábaimat, és én is inkább előre figyeltem. Nemcsak a trükkök voltak jók, de még az is jól nézett ki, ahogy egymást váltogatták, ugyanis Maz talpig feketében volt, Andy viszont fehér pólót viselt, szürke nadrággal. Öltözékükön nem kicsit ütközött ki a társadalmi különbség, de pont ezt szerettem ebbe, hogy itt nem számít, honnan jössz és ki vagy.

- Uff – vágtam fájdalmas fejet, amikor Andy elesett. Innen nézve elég nagynak tűnt, de semmi baja nem volt. Maz megállt előtte, két másodperc erejéig élvezte a győzelmét, aztán nagy kegyesen Andynek nyújtotta a kezét, és felsegítette.

Időközben teljesen elfelejtkeztem Liamről, aki messzebb a hátunk mögött ült a padon, de hirtelen eszembe jutott, és hátrapillantottam. Arca nem volt túl boldog, valószínűleg most jött rá, hogy itt nemcsak tologatjuk egymást, hanem komolyabban meg is sérülhetünk. Mondjuk, sehogy nem fért a fejembe, hogy nem érzi magát kényelmetlenül egyedül, miközben mi itt tök jól elszórakozunk. Ráadásul még Louis-nak is sikerült megtalálnia a közös hangot velünk, ő meg mintha valami nagy góré lenne, még csak szóba se elegyedett velünk. Fintorogtam egyet, aztán visszafordultam, hogy Louis kezével találjam szembe magamat. Meglepetten néztem fel rá. Annyira el voltam foglalva Liammel, hogy észre se vettem, mikor állt fel mellőlem. Nem akartam tovább lógva hagyni, úgyhogy megfogtam a kezét, és löktem magamon egyet, hogy ne neki kelljen egyedül felhúznia. Egy gyors mosollyal köszöntem meg a segítséget, aztán magam sem tudom, miért, de zavarban húztam ki kezemet az övéből.

- Akkor kell? – mutattam le szerencsétlenül a deszkámra, ő pedig bólintott egyet.

Meglepően határozottan vette el tőlem, és állt rá, még annak ellenére is, hogy nagyon is tisztában volt vele, mindannyian őt bámuljuk. Legalább öt percig néztük, mit csinál, aztán a többiek megunták, mert semmi röhejes nem volt benne, és maguk is visszatértek az ugráláshoz. Én továbbra is Louis-t figyeltem, mivel nem nagyon tudtam mást csinálni sportszer hiányában, így sikerült a testének minden egyes centiméterét feltérképeznem. Jó magam a Nike elkötelezett híve voltam, talán pont ezért csalt mosolyt az arcomra, ahogy Louis adidasa a fekete felületre simult. Szűk farmerja alaposan kihangsúlyozta formás vádliját és izmos combját, a fenekéről nem is beszélve. Akaratomon kívül vándorolt vissza tekintetem bizonyos időközönként eme testrészéhez, főleg, hogy mozdulatai következtében a nadrágjának dereka még lejjebb is csúszott. Ráadásul a lenge tanktop is engedett néhány dolgot láttatni. Nem mintha karján lévő tetkói nem lettek volna elegek ahhoz, hogy izgató gondolataim támadjanak. Jóisten, mi bajom van?!

- Zayn, megkaphatom a deszkád? – néztem le rá könyörgő tekintettel, amikor láttam, hogy leül.

- Vigyázol rá, mintha a szemed fénye lenne – mutatott rám szigorúan, és csak azután adta át, miután ígéretet tettem.

Azonnal Louis felé indultam, és elsuhanva mellette hívtam fel a figyelmét magamra. Amikor rám nézett, felhúztam a szemöldököm, és helyben csináltam egy heelflipet, majd várakozva pillantottam rá. Azonnal vette, mit akarok, és gond nélkül leutánozta mozdulataimat. Kombinációkat kezdtem csinálni, amiket simán utánam csinált, szóval áttértem nehezebbekre. Egy jó ideig elszórakoztunk ezzel, mindig egy kicsivel messzebb mentem, tesztelve, mennyit bír. Ahhoz képest, hogy elmondása szerint már régóta nem deszkázott, és előtte se töltött vele túl sok időt, jól ment neki. Amikor már nem volt több ötletem, megrántottam a vállam, és a három fokos lépcsőhöz mentem, hogy leugorjak a tetejéről. Láttam rajta, hogy nem indul neki olyan határozottan, mint eddig, de mindenféle tiltakozás nélkül kezdte el csinálni. Már az elrugaszkodásnál kibillent az egyensúlyából, a deszka jóval előtte ért földet, arccal lefelé, és Louis-nak se sok kellett, hogy hasonlóan végezze, de végül a kezével megtartotta magát, ezzel csupán annyit elérve, hogy oldalra érkezett, nem sokkal a lábaim elé.

Morogva tornázta fel magát ülő pozícióba, én pedig a kezemet nyújtottam felé, de amikor ránézett, fújtatott egyet, és inkább önerőből felállt. Majdnem elnevettem magam dacosságát látva, de végül sikerült összeszorítanom a számat. Meg akartam kérdezni, jól van-e, de a fiúk már megedzettek ilyen téren, tudtam, ha megkérdezném, akkor sérteném az önérzetét, így végül nem mondtam semmit ezt illetően.

- Na, jó, nekem kell egy kis innivaló. Te nem vagy szomjas? – kérdeztem tőle, mire bólintott, és odagurultunk Zaynhez, aki még mindig ott ücsörgött, mellette pedig ott sorakoztak a vizesüvegeink. Az enyémet odaadtam Louis-nak, és amíg ivott megköszöntem Zaynnek a deszkát, majd a palackban maradt vizet nagy kortyokkal lehúztam.

- Louis hallod nem is tudtam, hogy így tudsz deszkázni – veregette hátba Andy. Én se értettem, miért nem jött ki vele soha, ha szereti, de arra jutottam, hogy talán már nem érdekli. - Srácok Sydneyben amúgy gondoltam rátok.

- Milyen nagylelkű! Eszébe jutottak a barátai, amíg nyaralt. Várjál, mindjárt szerzek neked valami díjat – kezdett el körbe nézni. – Hm, az a kutyaszar megteszi – sandított végül vissza, mire Andy jól hátba vágta, aztán mindketten nevettek magukon.

- Szóval volt ott egy baromi jó kiépített deszkás pálya. Látnotok kellett volna, hogy milyen profik voltak ott. Leültem oda és vagy két óráig csak néztem őket.

Mindannyian hallgattuk a beszámolót, amit kézzel-lábbal mutogatva próbált még hitelesebben előadni. Liam is átült mellénk, de továbbra sem mutatott túl nagy lelkesedést. Kíváncsi voltam, vajon egy unalmas estélyen is így viselkedik-e, vagy ott tudja adni a behízelgő bájmosolyt.

Figyelmesen hallgattuk Andyt, aztán megjegyeztem, hogy legközelebb el is vihet minket magával, és ez mindenkiből nagy reakciókat váltott ki. Főleg Andyből persze, aki közölte, hogy majd ha beszállok az anyagiakba, akkor felesbe elvihetjük a bandát, de még inkább akkor se.

- Pedig ez mekkora király ötlet! - lelkendezett Hailey. - Mindketten fizettek egy plusz embert, abba nem fogtok belehalni, úgyis pénz van még a bőrötök alatt is.

- Had kérdezzem meg kedves Hailey, melyikünk marad itthon egyedül? Maz vagy én? - fordult nagy komolyan Zayn a lány felé. Hangjából csak úgy, mint mindig, áradt a nyugodtság, és pont ezzel érte el, hogy egy egyszerű kérdés is nagyobb megvetéssel hagyja el a száját.

- Te nem veszel két-három hónapig füvet, és meg is van a pénzed rá – vágott vissza Hailey, és ezen nekem is nevetnem kellett.

- Igaz! – csaptam a combjára.

- Na jó, húzzatok a picsába! – söpörte le magáról a kezemet, de szája sarkában látni lehetett, ahogy mosolyát visszafojtja.

- Liam, van kedved kosarazni? – fordult felé Andy. Meglepő volt, hogy egész idáig nem is foglalkozott azzal, mennyire szarul érzi magát az a szerencsétlen. A kosár említésére most először tanúsított egy kis lelkesedést, kezdtem elhinni, hogy ő is ember.

- De nincs labdánk – nézett szét, aztán kissé lelombozódva.

- Ó, dehogyisnem – állt fel Zayn.

- Van nálad? – nézett fel rá értetlenül.

- Persze, csak adj két percet, gyorsan felpumpálom – hunyorított rá.

- Oké – rántotta meg a vállát beleegyezően. Andy és Maz már röhögött, én és Hailey viszont csak bámultunk rá, várva, hátha leesik neki, hogy nem fog a farzsebéből előrántani egy összehajtogatott labdát, illetve egy kézi pumpát. – Várj, csak szórakoztál, mi? – Na, végre!

Zayn szó nélkül megveregette a vállát, aztán elhaladt mellette, hogy a parkban lévő kosárpálya felé induljon. Pár kölyök éppen játszott, jól ismertük már őket, mert rajtunk kívül csak ők lógtak itt, és őket is csak azért tűrtük meg, mert kölcsönadták a labdájukat, ha kértük.

Zayn nagy, határozott léptekkel haladt feléjük, és azonnal abba is hagyták a játékot, amikor észrevették a kitetovált srácot. Egymást lökdösték előre, hogy ki legyen az, aki Zayn elé áll, mi pedig vigyorogva figyeltük, ahogy az egyikük valószínűleg remegő kezekkel átadta a játékszert. Oké, talán nem mindig kértük őket szépen.

- Na, mi lesz, jöttök már? – intett felénk várakozva.

Csak úgy, mint a többiek, feltápászkodtam a helyemről, és elindultam Zayn felé, aki lebeszélte a három sráccal, hogy most ők is játszanak, így két, öt fős csapatot alkottunk. Én Mazzel, Liammel, Andyvel és az egyik kölyökkel voltam.

- Mi a neved? – passzolta neki a labdát erősen Maz.

- Carl – szedte össze minden bátorságát a 17 éves forma gyerek. – És a tiéd? – passzolta vissza.

- Az ne érdekeljen téged – vágta neki oda, szándékosan keménykedve. Volt egy ilyen kényszere, hogy mindenkinek megmutassa, ő itt a valaki, de nekem mindig csak mosolyt csalt az arcomra, hiszen én tudtam, milyen törékeny igazából.

- Maz, ha kikeménykedted magad, akkor akár be is adhatnád középre azt a labdát, és kezdhetnénk – szólt rá Zayn, aki megint csak csendben a háttérből irányítgatott. Imádtam, ahogy hagyta, hogy Maz úgy érezze, ő a főnök, és amikor már épp elhitte, akkor romba döntötte az egészet.

Jó magam nem voltam túl jó a játékban, mert alacsony termetem miatt elég magasnak tűnt az a kosárpalánk, és persze védőnek is kicsike voltam, főleg a srácok ellen. Viszont a középpályán néha sikerült labdát szereznem, és igyekeztem azt hasznosítani, a kosárra dobálást Andyre, védekezést Liamre hagyni, aki időközben kigombolt pár gombot az ingén, míg Maz besegített a szerelésben. Carl amolyan mindenes volt, és mivel nagyon jól játszott, mindenhol elkélt a segítsége.

Viszont sosem élveztem még ennyire a játékot. Louis, aki most az ellenfél csapatában volt, engem fogott. Folyton körülöttem volt, megakadályozva minden mozdulatomat, amit tenni készültem. Igyekeztem kitartott kezei alatt, fölött és között eljuttatni a labdát Liamnek, de nem sokat segített, ahogy kihívó tekintettel magasodott fölém. Arcán fölényes mosoly játszott, éppen olyan széles, hogy még édesnek mondhassam és ne arrogánsnak. Természetesen ismét elakadt benne a labda, én pedig dobbantottam egyet a lábammal, inkább frusztráltságomban, mint idegességemben.

Ezer éve nem éreztem senkiért akkora vonzalmat, mint ma Louis iránt. Minden mozdulata kikészített, és a „jaj de cuki”, illetve „dugj már meg” határára sodort. Amikor pedig egy fordulat után egyenesen a mellkasának ütköztem, ő pedig tenyerét a hátamra simítva tartott meg, kifejezetten rosszul lettem. Ráadásul kapaszkodót keresve megmarkoltam derekát, és ez izgató képek sorozatát indította el szemeim előtt.

- Pihennem kell – tettem fel a kezem, jelezve, hogy kiszálltam, aztán visszasétáltam a padhoz, és lerogytam rá.

Térdemen megtámasztottam könyökömet, és előre dőlve néztem, ahogy zavartalanul tovább játszanak, és örülnek egy-egy találatnak, vagy éppen hőzöngenek a szabálytalankodások miatt. Az én üvegem kiürült az előbb, úgyhogy elvettem egy másikat, ami fogalmam sincs, kié volt, de nem is nagyon izgatott. Csak pár kortyot ittam belőle, mert tudtam, hogy a gazdájának is szüksége lesz még rá.

- Minden ok, love? – sétált hozzám Louis.

- Persze. Csak elfáradtam, már elég régóta kinn vagyok – vontam meg a vállam jelezve, hogy semmiség.

- Nagyon kemény, amit ti itt kinn csináltok – mosolygott, miközben ő is lenyúlt egy üveget. – Neked meg minden elismerésem, hogy így tartod a lépést a fiúkkal – mondta víztől csillogó ajkakkal, miután elvette a szájától az üveget. Hát ezt komolyan nem hiszem el. Vajon direkt csinálja, vagy egyszerűen fogalma sincs arról, mennyire jól néz ki?

- Igyekszem – bólintottam. Magamat se értettem. Hozzá voltam szokva a férfiak jelenlétéhez, sosem okozott gondot, hogy viselkedjek, ha velük vagyok, mivel a baráti köröm túlnyomó részét is az erősebbnek tartott nem tette ki, és mégis körülötte olyan esetlennek éreztem minden válaszomat.

- Na, amúgy nekem haza kell mennem, azért is hagytam abba a játékot – tájékoztatott, de mintha nem igazán fűlött volna a foga a távozásra.

- Nahát, és Liam nem csapott le a menekülési lehetőségre? – néztem vissza a pályára, hogy ne bámuljam tovább Louis izzadtságtól gyöngyöző homlokát.

- Szeret kosarazni – közölte velem a nyilvánvalót.

- Egyébként nekem is mennem kell – álltam fel, és kikerülve őt, az egy kupacban hagyott gördeszkákhoz léptem, hogy felvegyem az enyémet.

- Merre mész? - kérdezte közben.

- Victoria Park fele.

- Remek, akkor ma hamar haza fogok érni – mosolyodott el.

- Ezt hogy érted? – vontam fel a szemöldökömet.

- Azt mondják, jó társaságban gyorsan telik az idő – adott egy még mindig nem teljesen egyértelmű magyarázatot.

- Ó, te is arra jössz? – esett le végül, a fáziskésést pedig betudtam annak, hogy amikor ajkai mozgását néztem, nem igazán tudtam másra koncentrálni.

Nem volt kedvem visszamenni a többiekhez elköszönni, ezért csak odakiabáltam, majd miután kórusban elköszöntek tőlünk, elindultunk. Deszkámat a kezembe fogva vittem magammal, hogy Louis-nak ne kelljen loholnia utánam, miközben a hobbimról érdeklődött. Nem meséltem túl részletesen, minden, amit megosztottam vele, annyi volt, hogy mikor kezdtem el gördeszkázni, illetve nagyon csekély infó a többiekről. Nem nézett úgy ki, mint akiben nem lehet megbízni, de nem volt szokásom senkinek kiteregetni az egész életem az első találkozás alkalmával. Reméltem, nem érzi úgy, mintha távolságtartó lennék.

Miután befejeztem mondandómat kis időre beállt a csend. Egy kavicsot rugdosott maga előtt, arra koncentrált, és azután szaladgált, amikor nem arra ment, mint amerre tervezte. Párszor elém is került, olyankor visszapasszoltam elé, közben pedig azon merengtem, hogy új cipőt kéne venni, mert a mostanit már teljesen szétnyúztam. Nem mintha nem állna a szekrényemben millió egy másik, de azok nagy részét anyám vette nekem, szóval a legegyszerűbb is hat centis saroknál kezdődött.

- Szóval… miért hagytad abba a deszkázást? – vetettem fel egy új témát, amikor befejeztem a cipőimről való elmélkedést.

- Elég sok hóbortom volt, van, de egyik se tartott még tovább egy évnél. Mindent megunok egy idő után, vagy csak valami újba fogok, ami eltereli a figyelmem a korábbiról.

- Oh, és miket csináltál még? – siklottam el afölött, hogy megunta a deszkázást. Fejembe nem fért, hogy lehet erre ráunni. Mindig van valami új benne, mindig lehet újat tanulni, gyakorolni, vagy esetleg tovább fejleszteni.

- Tényleg rengeteg mindent. Amit focitól éneklésig el tudsz képzelni – nézett rám, és elmosolyodott, amikor látta megdöbbent arckifejezésem.

- Éneklés? – kérdeztem is vissza.

- Mint mondtam, eléggé kicsapongó vagyok – nevetett fel.

- Most már el is hiszem – mosolyogtam én is, aztán visszanéztem előre, és keserű szájízzel tapasztaltam, hogy már csak a sarokig megyünk együtt, ugyanis közben azt is megbeszéltük, hogy hol kell majd szétválnunk.

- Örülök, hogy találkoztunk, Mira – fordult velem szembe, amikor odaértünk.

- Én is – bólintottam egyet, nyomatékosítva szavaimat, majd megszeppenve tapasztaltam, hogy közelebb lép, és egy gyors ölelésben részesít. Miután elengedett, rám mosolygott, és lefordult, amerre mennie kellett.

Fel se tűnt, hogy utána nézek, amíg vissza nem pillantott a válla felett. Azonnal éreztem, hogy lángba borul az arcom, és hálát adtam az égnek, amiért már olyan távolságra volt, hogy nem láthatta. Intett még egyet, aztán előre fordult, és eltűnt a falak között.

Heves szívdobogással tettem le a deszkám, hogy folytassam utamat, fejemben pedig megállás nélkül csak az járt, hogy visszanézett.