Ismerős ismeretlen

Sziasztok!

Igazából most nem szeretnék semmit hozzáfűzni a részhez, egyedül egy hatalmas köszönöm, amivel tartozom nektek. Fogalmam sincs, hogy mikor lett 25 feliratkozóm, több mint 20 pipa a részek alatt, és rendszeres kommentelőim, de remélem tudjátok, hogy mennyire jól esnek ezek nekem, és mennyire boldoggá tesztek velük. Mellesleg már nagyon közel vagyunk a 10.000-res látogatottsághoz, az egyik nap 400 oldalmegjelenítés volt. Hihetetlenek vagytok! 

Tudom, hogy a legtöbbeteknek elkezdődött a suli (én csak 15-én kezdek), de azért próbáljatok meg időt szakítani a blogom olvasására is, és ne hagyjátok el a jó szokásaitokat, mint például a pipálás és a kommentelés. Kitartást a tanuláshoz és jó olvasást a részhez!

xxx Larissa

***********************************************************

Chapter 5

~Harry Styles szemszöge~

Mérgesen fordultam vissza az ajtóból, és anélkül, hogy levettem volna cipőmet a nappaliba sétáltam. A barátnőm kiabált utánam, immáron másodjára. Várakozva néztem rá, hogy ezúttal mi volt annyira fontos, ő viszont nem sietett annyira. Lustán fordult felém, miközben barna haját a füle mögé tűrte, én pedig akármilyen dühös voltam, amiért feltartott, ellágyultam.

- Van az a pasi, aki abba a hülye filmben játszik. Valami utca név a neve, tudod – kezdett bele, én pedig felsóhajtottam.

- Nem tudom, miről beszélsz, de mondtam, hogy találkozom Liammel. El fogok késni, ha továbbra is idétlen dolgokkal nyüstölsz – szakítottam félbe.

Tényleg nem értettem, miért volt ez fontos, és különben sem örültem, amikor nonszensz dolgokról társalgott. Éreztem, hogy az előbbi mondatom kicsit erősre sikerült, de nem tudtam másképp lerázni, és most nem foglalkoztam vele. Amikor duzzogva előrefordult, én elhagytam a helyiséget, és azzal együtt a lakásomat is. Az úton a kapcsolatunkról elmélkedtem. Kellyt még három évvel ezelőtt ismertem meg Liam felesége által. Először csak viccnek szántam, de amikor Larissa végül megadta a számát, úgy voltam vele, miért ne. Találkoztunk néhányszor, hol egy kávézóban, hol a lakásunkon, de valahogy nem jutottunk el a párkapcsolati szintig. Ha nőhiányom volt, felhívtam, és ő is így tett, ha szüksége volt rám, egy idő után viszont ezt is abbahagytuk. Többször mondta, hogy nem ér rá, én pedig nem futottam utána. Akadt más. Bőven.

Végül aztán több mint egy éve, mégis mellette kötöttem ki. Járni kezdtünk, jobban megismertük egymást, és magam is meglepődtem, de olyan jól kijöttünk, hogy egyszer csak azt vettem észre, szeretem, és nem akarok nélküle létezni. Így másfél év után azonban kezd üressé válni a kapcsolatunk. Kelly tipikus modell, felszínes dolgok érdeklik, és bár kedves, aranyos és imádni való, néha rettentően unalmas a társasága. Már nincsenek közös témáink, ő is beszél valamiről, majd én is, de nem figyelünk túlzottan a másikra. Én hülye pedig még ettől függetlenül is szeretem.

Még mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, dobtam egy üzenetet Kellyek. „21 Jump Street és Channing Tatum.” Időközben beugrott, hogy miről beszélt, és gondoltam ez majd elég engesztelés lesz az előbbi bunkóságom miatt. Körbenéztem, de szerencsére nem volt sok ember most az utcán, így nyugodtan sétálhattam el a bevásárlóközpont fotocellás bejáratáig. Az emberek megfordultak utánam, de már megszoktam, illetve már nem számítottunk akkora szenzációnak. Rajongóink még mindig végtelen számban voltak, de már nem úgy rajongtak értünk, hogy életünk sem volt. Látszik, hogy velünk együtt, ők is felnőttek, megvan a saját életük, és ez így van rendjén. Persze az utánpótlás között vannak ugyanolyan fanatikusak, így még mindig alaposan át kellett gondolnunk, ha ki akartuk tenni a lábunkat a lakásból.

Kezemmel a hajamba túrtam, hogy a már kissé hosszú tincsek ne lógjanak a szemembe, majd beléptem a kávézóba, ahová a találkozót megbeszéltük. Körbenéztem, hogy merre van Liam, és amikor megláttam, elindultam felé. Egy vörös hajú nővel beszélgetett, én pedig gyorsan vetettem egy pillantást az órámra, hátha elnéztem az időt. Haverom vállára tettem a kezem, mire ő felnézett rám.

- Megzavartam valamit? – kérdeztem tőle, közben pedig a nőt kezdtem vizslatni. Ismerősnek tűnt, de ha agyonütnek, se tudtam volna mihez kötni az arcát. Meg akartam kérdezni, hogy találkoztunk-e már, de olyan gyorsan elszaladt az édes kislányával, hogy még bemutatkozni sem volt időm. – Ki volt ez? – kérdeztem oldalra döntött fejjel, amikor leültem az előbb felszabadult helyre.

- Régi ismerős – válaszolta, aztán nem is foglalkoztunk tovább vele. – Na, miért akartál találkozni? – érdeklődött a miértek felől, de én előbb rendeltem az igen dekoratív pincérnőtől. – Olyan régóta ismerlek, de esküszöm, még mindig nem értelek – rázta meg a fejét, amikor a nő távozott.

- Csak nézelődöm, oké? – tártam szét a kezeimet, miközben próbáltam meggyőzni arról, hogy amit csinálok, egyáltalán nem rossz. – Hűséget fogadtam, nem vakságot, és ezt be is tartom. Akkor is, ha nem hiszed el. – Különben sem érdekelt nagyon a véleménye. Meghallgattam, a legtöbb esetben el is fogadtam a tanácsait, sőt néha még kértem is – pont ezért vagyok most is itt amúgy – de erre nem voltam kíváncsi. Nem lehet mindenki olyan, mint ő.

- Oké, te dolgod – rántotta meg a vállát, majd újra feltette a kérdést, hogy miért is ülünk éppen itt.

- Csak szabadulni akartam egy picit. Kelly már egy hete nálam tanyázik, és bár szeretem, néha nem bírok tovább egy légtérben ülni vele. – Liam nagyon jól tudta, hogy mi a helyzet kettőnk között, és tudta, hogy tényleg, őszintén szeretem, nemcsak mondom, de egyszerűen nem értette, miért vagyok vele, amikor nyilvánvaló, hogy nem működünk együtt.

- Ember, két hónapja nem láttam a feleségemet, mert egy turnébuszban aszalódtam, és a világot jártam. Amikor elindultam haza, az egyetlen, amit akartam, hogy végre lássam őt. Hogy tudsz ráunni egy hét után, amikor tudod, hogy nem sokára megint nem fogod látni egy jó ideig?

- Talán csak azért, mert tudom, hogy most egy teljes hónap szabadságunk van, és sejtem, hogy a hátralévő időben is a lakásomon fogja lapozgatni a magazinjait. Aj! – támasztottam meg a tenyeremen a homlokomat, és egy nagy sóhajtással próbáltam kifújni magamból a kettős érzelmeket. – Néha szörnyű alaknak érzem magam, amiért róla panaszkodom, pedig egyáltalán nem érdemli meg – néztem rá gondterhelten a kezem mögül.

- Idd meg azt a kávét, aztán induljunk! – Ez volt minden reakciója, amin alaposan meglepődtem. Felhúztam a szemöldököm, és mérgesen kortyolgattam a kávét. Egyrészt, még ennyi év után se szerettem, ha parancsolgatott, másrészt ha most leráz, hozzám többet ne jöjjön, ha valami baja van, mert esküszöm, hogy nem fogom meghallgatni.

Épp ezt ecseteltem neki, miközben kifelé tartottunk az áruházból, de ő nem szólt egy szót se, csak odadobta nekem a kocsija kulcsait. Furcsán néztem a Ferrari logót, nem értettem, miért akarja, hogy vezessek. Én is kocsival jöttem, és túl sok kedvem sem volt a seggét furikázni.

- Styles, ülj be abba a rohadt kocsiba! – elégelte meg a makacsságomat. – A stúdióba megyünk – közölte velem végre az információt, mire hajlandó voltam beülni a kormány mögé. Beindítottam a kocsit, mire a motor kellemesen duruzsolni kezdett. Ó, milyen jó lenne most LA-ben repeszteni a motorommal.

Úgy döntöttem egy picit játszom az idegeivel, és miközben kitolattam, szándékosan majdnem nekimentem a mögöttünk állónak. Láttam, ahogy az arca egy pillanatra eltorzul, én visszatartottam a nevetésem, és alaposan beletapostam a gázba. A kerekek felvisítottak, és hatalmas lendülettel indultunk meg előre.

- Ha kinyírsz, én megöllek – közölte totál komolyan, én viszont csak nevetni tudtam.

- Az érdekes lenne – tájékoztattam arról, hogy ez lehetetlen, majd visszavettem egy kicsit a tempóból, és normálisan vezettem el a stúdióig.

Sejtettem, hogy mit akar csinálni, és bár amikor megérkeztünk, nem volt kedvem dalt írni, végül nagyon jó ötlet volt. Jó, hogy vannak olyan emberek, mint ő, akik jobban ismernek, mint a saját tenyerüket, és ebben teljesen biztos vagyok, mert Liamet még sosem láttam a tenyerét vizsgálgatni.

Azt tudtuk, hogy mi új albumba már nem vágunk bele, mert a következő évben terveztük a visszavonulást. Hiába voltunk még mindig felkapottak, már mindenki a saját életével akart foglalkozni, szóval nem húztuk tovább. Na meg, nem azt akartuk, hogy letűnjünk, mint a többi együttes. Mi magunk akartunk véget vetni ennek, akkor, amikor mi szeretnénk. Ennek ellenére én még mindig imádtam dalokat írni, lenyugtatott, és jó érzés volt visszahallani a rádióban, akkor is, ha nem mi adtuk elő, hanem egy másik előadó. Valószínűleg ezzel szeretnék foglalkozni, ha már nem lesz a banda.

Jó három-négy órát elszórakoztunk az igényeinknek berendezett stúdióban, ami után volt egy teljesen kész dalunk, meg alapos hasfájásom a nevetéstől. Nem sűrűn szoktam Liammel dolgozni, mármint a színpadon kívül, de amikor igen, az mindig vicces. Hiába próbál komoly lenni, be kell vallania, hogy teljesen még ő se nőtt fel.

- Hé, ez miattatok van! – kiáltott fel. – Hogy tudnék normálisan fejlődni, amikor olyan idióták vesznek körül, mint te? – bokszolt bele a vállamba.

- Ha még egyszer idiótának nevezel, és testi sérüléseket okozol, hazafelé is én vezetek – fenyegettem meg, mire maga mellé ejtette a kezét.

- Na, jól van, te okos, értelmes, érett fiatalember, javaslom, hogyha a lelkivilágod megtalálta a békéjét, akkor menjünk is – nevetgélt magán, mire hozzávágtam a vizesüveget, aminek már csak az alján volt egy korty innivaló. Még nekem is fájt, amikor hallottam, hogy a kupak koppan a fején.

Esze ágában sem volt újra odaadni a kocsija kulcsait, szóval amilyen gyorsan csak lehetett, bevágta magát a jobb oldalra, és vigyorogva várta, hogy én is elhelyezkedjek. Szerencsére túléltem az utat, és épségben érkeztünk meg a parkolóba, ahol a saját kocsimat hagytam.

- Tudom, hogy néha vannak furcsa dolgaim, de kösz, hogy ma is elviseltél – fordultam felé, mielőtt kiszálltam volna.

- Semmiség, úgy látszik, ma én vagyok a hős, Clairnek is segítettem, neked is… - rántotta meg a vállát lazán. – Sosem hittétek el, hogy én vagyok Batman – rázta a fejét hitetlenkedve, aztán ő is elnevette magát a saját hülyeségén. Kezet fogtam vele, majd kiszálltam a kocsiból, és hagytam, hogy elhajtson.

Miközben a zsebembe nyúltam a Roverem kulcsaiért, csak egy nevet ismételgettem magamban. Clair, Clair, Clair… Miért ismerős? Próbáltam újra felidézni a vörös hajú nő arcát, de amikor sikerült, nem a kávézóban látott arc jelent meg előttem, hanem egy nőé, aki a kéjtől nyitott szájjal nyögdécsel alattam. Istenem! Clair az! Akit hazavittem Liamék eljegyzési partijáról, és aztán lelépett, mire felébredtem.Hé,