Sziasztok!
Húha, azt hittem, nem fog elkészülni a rész, ugyanis olyan iszonyatosan rosszul érzem magam, ennek ellenére mégis itt van. Ügyes vagyok? :)
A hozzászólásokra holnap fogok válaszolni, mert ma tényleg nincs hozzá már erőm, de köszönet mindenkinek, aki írt, pipált és/vagy feliratkozott.
Kérlek nézzétek el, ha vannak elgépelések a részben, átolvastam, de alig látom a betűket.
xxx Larissa
***************************************************
Chapter 15
*Harry Styles*
Kedvetlenül ültem fel a repülőre, ami
valahová keletre repített minket. Még azt sem tudtam pontosan, hogy hova
megyünk, de nem is érdekelt. Mióta megtudtam, hogy van egy lányom, zombiként
éltem a napjaimat. Szerintem azt se venném észre, ha átmenne rajtam egy úthenger.
Kirakhatnának az északi sarkra egy szál boxerben, tűvel szurkálhatnának, akkor
se éreznék semmit a csalódottságon és az ürességen kívül. Valójában az utóbbi
már megtörtént, ugyanis mielőtt eljöttem a világ legutálatosabb nőjének
lakásáról egy tetkószalonba vezetett az utam. Hirtelen ötlet volt, csak
szerettem volna érezni, hogy még élek, és érzek, de miközben a karomra került
egy LIE felirat, annyit sem éreztem, mint mikor egy szúnyog megcsíp.
Nem volt kedvem a fiúk hülyeségeihez,
úgyhogy köszönés nélkül ültem be a legmesszebb eső helyre, és a fejhallgatómat
kezdtem keresni. Csak ez az egy esélyem volt, hogy kizárjam a vidám társaságot,
ugyanis a repülőnk nem volt valami nagy, a menedzser pedig, mivel nem volt
épkézláb magyarázatom, nem engedte, hogy másik járatot válasszak.
- Hű valakinek nagyon jó kedve van ma –
hallottam meg Louis éles hangját. Rezzenéstelen arccal, de egyre
türelmetlenebbül kerestem a kis kütyüt.
- Hagyd békén, Louis! – szólt rá
mérgesen Liam.
- Jól van apuci. Mi a fene van ma
veletek? – tette még hozzá, mielőtt ténylegesen is elhallgatott volna.
Liam volt az egyetlen, aki tudta, hogy
mi a bajom, ugyanis én nem híreszteltem, na meg most találkoztam először azóta
a fiúkkal. Semmi kedvem nem volt erről beszélni, hiába tudtam, hogy kénytelen
vagyok. Mióta a banda létezett, mindenki tudott mindenről, ami a másikkal
történt, hiszen ha valaki rossz passzban volt, az kihatott mindenki hangulatára,
szóval egy kimondatlan szabály volt, hogy az egyszerűség kedvéért és a veszekedések
elkerülése végett beszélünk. A menedzser egyenesen ki lesz akadva, hogy
eltitkoltam, de az ő fejmosáshoz aztán végképp nem volt hangulatom.
Mielőtt végre feltettem a fejemre a
fülest, és becsuktam a szemem, még összeakadt a tekintetem Liamével. Na, emiatt
jó, hogy a többiek nem tudnak a lányomról. Nem hiányzik nekem négy aggódva
figyelő tekintet. Liam az út felénél odajött, arca békés volt, tudtam, hogy
segíteni akar, beszélgetni, de nem volt kedvem. Hacsak nincs egy időgépe vagy
bármilyen képessége a múltban történt események megváltoztatására, akkor
hagyjon békén.
Az első három koncertet lehúztam
nagyjából a szokásos formámat nyújtva. Hülyéskedtem, csináltam a kis dolgaimat,
de legalább egy Oscar-díjat érdemelnék az alakításomért. A nap többi részéről
említést sem érdemes tennem, ugyanis ültem a buszban vagy a hotelszobában, nem csináltam
semmit, nem beszélgettem, még enni is alig ettem. Ez aztán hamar kikezdett
mindenkit. Először a szokásos idiótaságukkal próbáltak jobb kedvre deríteni, de
aztán rájöttek, hogy most tényleg valami komoly baj van. Akkor beszélgetni
próbáltak, és miután ez se vált be, kialakult az a feszült légkör, amit már
szinte késsel lehetett vágni.
Minden bizonnyal emiatt dönthetett úgy
Liam, hogy ő tálal ki helyettem Paulnak. Azonnal magához hivatott, a többieket
pedig elküldte egy kis városnézésre az egész stábbal.
- Elmondanád te is, hogy mit történt? –
szólított fel, miután legalább öt perce csak bámultam rá.
- Biztos vagyok benne, hogy Liam nem
hazudott – rántottam meg a vállam. A végtelen fájdalom és tehetetlenség végül a
nemtörődömség állapotába taszított.
- Rendben. Akkor beszéljünk rögtön a
tetteid következményeiről. – A megértő ábrázatából hűvös és tárgyilagos
hangnemre váltott, de én továbbra is unott arccal néztem rá.
- Fel fogjuk hívni a Modestet, hogy mit
akarnak kezdeni az infóval. Tudod, hogy nekem nincs beleszólásom ebbe a
részébe.
- Paul, azt se tudom, mit csináljak –
kiabáltam rá mérgesen. Újabban túl sokat hangoskodok, pedig korábban nem volt
szokásom. – Egy hete tudtam meg, hogy van egy két éves lányom. Miért nem dolgozhatom
fel úgy, mint minden más ember?
- Mert nem vagy olyan helyzetben, mint a
többi ember. Viszont van itt másik négy srác, aki ugyanabban a cipőben jár,
talán hagynod kellene, hogy segítsenek – oktatott ki. – Ami pedig a lányodat
illeti, egy hét alatt már rég eldönthetted volna, hogy mit akarsz. Szedd össze
magad, Harold!
- Jól van, igyekszem. De ez nem
csettintésre megy.
- Vállalod a koncerteket vagy lemondjam
a mostaniakat? – tért vissza az üzleti részhez.
- Nem kell lemondani – dünnyögtem, aztán
felálltam. Nem kívántam tovább beszélgetni, pedig tudtam, hogy még bőven lenne
mondanivalója.
- Felhívom Willt, és majd megkereslek,
hogy mi a teendőd – hallottam még a hangját, aztán becsuktam az ajtót, így
megszüntetve a további beszélgetést. Lassú léptekkel indultam meg a hotel
kijárata felé, de félúton a visszaérkező srácokba botlottam.
- Nem ajánlatos. Millió rajongó áll
odakinn – figyelmeztetett Niall.
- Remek. Akkor beszélgessünk – fordultam
sarkon, hogy velük folytassam tovább az utat, vissza a lakosztályra.
Úgy döntöttem, megfogadom Paul tanácsát,
hátha tudnak a többiek valami felhasználhatót mondani. Az én szobámban ültünk le,
én pedig elkezdtem a hosszú történetet. Elmondtam, hogy ismerkedtem meg
Clairrel, hogy miért lehetséges, hogy van egy lányom, aztán amikor újra
találkoztunk. A kávézóban történt, ahonnan olyan hamar lelépett. Most már
értem, hogy miért. Utólag visszagondolva, akárhányszor velem volt, feszült és
ideges volt. Folyton el akart küldeni, barátságtalanul beszélt, hogy
elüldözzön.
- Nem is akarta elmondani – mondtam ki
nekik, amikor hirtelen megvilágosodtam. – Szinte menekült előlem, én pedig
emiatt üldöztem mégis. Meg aztán ott voltak azok a találkozások, amik nem
rajtam múltam. Például, hogy Liam engem kért meg, vigyázzak Elianára. Vagy,
amikor kiderült, hogy a kislány keresztanyja Kelly stylistja. Ez utóbbi már Los
Angelesben történt, ahol minden megváltozott. Clair nyugodtabb lett, nem akart
állandóan lerázni – gondoltam vissza azokra a napokra. Akkor jó volt, most
undorodtam még az emlékétől is. – Szinte minden második nap találkoztunk.
Órákat öltöttem Elianával, majd utána ugyanannyit Clairrel beszélgetve. – A szavak
csak úgy ömlöttek belőlem, mintha mindig is arra vártam volna, hogy
elmondhassam. Persze ez nem volt igaz, de úgy látszik, csak elkezdeni volt
nehéz. Mindennel kapcsolatban elmondtam, hogy éreztem akkor, és hogyan most, ők
pedig életükben először kommentárok nélkül hallgattak. – Beleszerettem, és
éreztem, hogy ő is máshogy viszonyul hozzám. Randizni hívtam, bele is ment
mindenféle kínlódás nélkül, amin eléggé meglepődtem. Akkor beszélt először
Eliana apjáról. Nevetséges, hogy rólam beszélt, és még csak nem is sejtettem –
hajtottam bele a tenyerembe a fejemet. Kínomban a saját szerencsétlenségemen
nevettem, aztán mire újra rájuk néztem, már nedves volt az arcom a könnyektől.
Most sírtam először, eddig nem éreztem rá késztetést, de most akármilyen
rosszul is veszi ki magát, hogy itt hisztizek, jól esett, és a srácok előtt nem
is szégyelltem magamat. – Miután hazajöttem Londonba, szakítottam Kellyvel, és
elvittem randizni Clairt. A Los Angeles-i csók után újra távolságtartó lett,
szóval szinte erőszakkal kellett magammal cipelnem az étterembe. Ott megint
felszabadult, csókolóztunk, és ha nem is konkrétan, de elmondta, hogy ő is érez
irántam valamit, közben viszont azt hajtogatta, hogy nem lehetünk együtt. Nem
értettem, hülye kifogásokat hozott, hogy fiatal vagyok hozzá, meg hogy van egy
lánya. De azt nem mondta volna el, hogy történetesen tőlem – tettem hozzá
gúnyosan.
Tényleg haragudtam rá, és amikor rá gondoltam,
már nem azt éreztem, hogy szeretem, hanem, hogy átvágott, és sosem fogok neki
megbocsájtani. Ezen egy kicsit elgondoltam. Furcsa, hogy ilyen hamar változnak
a dolgok, és még így az elején mindkét érzést annyira valóságosnak érzem. Mivel
számukra nem úgy tűnt, mintha folytatnám a történetet, Liam átvette a szót.
- Amíg ő Clairrel volt, Lara és én vigyáztam
a kislányra. Először csak játszottunk, aztán Larissa azt mondta, hogy mindig
Harry jut eszébe Elianáról. Elkezdtem figyelni, és be kellett ismernem, hogy
tényleg kísértetiesen hasonlít rá. Nemcsak a haja miatt, de a szemöldöke vonala
és a szája is. Szóval elkezdtem azzal viccelődni, hogy úgyse tudjuk ki az apja,
lehet, Harry az, hiszen emlékeztem, hogy az eljegyzésünkről vele lépett le.
Persze én csak poénnak szántam, Lara viszont nem volt hajlandó leszállni a
témáról. Sokáig csak csendben gondolkozott, számolgatott az ujjain, aztán
megkérdezte Elianától, hogy mikor van a szülinapja, majd halál komolyan rám nézett,
és azt mondta, hogy kijön. Hitetlenkedve megráztam a fejem, hogy megint mennyit
tud kombinálni, de aztán elültette bennem is a bogarat, és mikor Harry
hazavitt, nem bírtam megállni, hogy ne menjek biztosra. Hallani akartam, hogy
védekezett, és akkor megnyugodtam volna, ehelyett ugye kiderült, hogy Clair azt
mondta gyógyszert szed. Ami viszont lehetetlen, mert akkor Eliana nem foganhatott
volna meg abban az időben – mesélte el nekik is, hogy jöttek rá a dologra.
- Haver, nagyon sajnálom – Zayn volt az
első, aki megszólalt. Tudtam, hogy mindenki a hogyan továbbra kíváncsi, de nem
akartam erről beszélni.
- Mit fogsz csinálni? – kérdezett rá
végül Niall. Valahogy sejtettem, hogy ő lesz az, aki a kínosabb kérdéseket is
felmeri majd tenni. Sosem zavartatta magát, és ezen magamban jót is derültem,
ám kívülről még mindig nem látszott rajtam vidámság.
- Egészen ideáig fogalmam sem volt, mit
kellene tennem. Az biztos, hogy Clairtől nem akarok semmit, képtelen vagyok már
benne megbízni. Amiket mondtam neki az utolsó találkozásukkor, hogy csak egy
rajongó, aki a hírnévre hajtott, azt csak dühömben mondtam, hiszen most hogy az
egész sztorit így egyben láttam, ebben nincs logika. Akkor nem akarta volna
megtartani a távolságot. De akkor sem értem az egészet, és megváltoztak az érzéseim
is iránta.
- Ő nem akarta ezt elmondani senkinek,
hiszen senki nem is tudott róla, nem? Nem hiszem, hogy számított rá, hogy
valaha még összefuttok. Aztán megtörtént, ő pedig próbált lelépni Los
Angelesbe? – találgatott Louis. – Egyértelmű, hogy nem akart szólni a
lányodról, csak beléd szeretett, és nem tudta, hogy tartsa meg a távolságot, és
hogy legyen veled egyszerre – okoskodott tovább. Mindannyian bólintottunk, mert
egyetértettünk vele, majd azon kezdtünk gondolkozni, hogy akkor miért hazudott
nekem, és… csináltatta fel magát. Ugh, ez még gondolatban is rosszul hangzik.
- Az egyetlen, akitől választ kaphatnál
az ő – jegyezte meg óvatosan Liam.
- Nem akarok vele beszélni, nem akarom
látni – vágtam rá.
- Tudjuk, de egyszer muszáj lesz. Már
csak a kislány miatt is – világított rá Zayn, mintha magamtól nem tudtam volna.
- Az egyetlen, amiben biztos vagyok,
hogy Eliana nem tehet semmiről, és őt tényleg nagyon megszerettem. Egy kis
tündér, és rész akarok venni az életében – jelentettem ki. – De nem akarok
közben Clairrel is találkozni, ez viszont kivitelezhetetlen.
- Hozd el magaddal a turnéra. Legalább
mi is megismerjük – lelkesedett be Niall.
- Nem tudom – ráztam a fejemet. –
Szeretném, de az újságban már így is találgatnak, és nem akarom ennek kitenni.
- Majd Paulék elintéznek mindent, hidd
el – biztatott Zayn, majd végszóra meg is jelent az említett, és széles mosollyal
nyugtázta, hogy sikerült a fiúk irányába megnyílnom.
-
Bocsánat, hogy megzavarom a kis kupaktanácsot, de beszéltem Willel – nézett egyenesen
rám, én pedig megforgattam a szemem. – Azt mondta iderepül, hogy meg tudjátok
beszélni, de nyilvánosságra akarja hozni – jelentette be a rossz hírt. Az
egyetlen, amibe nem akartam belemenni az ez volt, szóval kínzottan felnyögtem,
hiszen ha Will azt mondja, hogy beszélek, akkor nincs más lehetőségem.