Sziasztok!
Péntek, vagyis Baby Project! Azt hittem, hogy megint nem fogok vele elkészülni, mert iszonyat rosszul voltam tegnap, de még túl is teljesítettem magam több mint egy oldallal, úgyhogy büszke vagyok. És kivételesen ez a rész most még nekem is tetszik. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy most nektek nem fog xD
Az előző részhez érkezett komikra holnap fogok válaszolni, de itt is nagyon szépen köszönöm mindenkinek. Ami hihetetlen, hogy már 60 feliratkozóm van, mikor megláttam körülbelül ugrálni kezdtem a szobámban, úgyhogy nagyon szépen köszönöm, imádlak titeket! Ráadásul már a 30ezres látogatottságot is bőven elhagytuk. Nem találom a szavakat, de tényleg!
FONTOS HÍR: A facebookos csoportban játékot hirdettem, és már most elegen jelentkeztetek ahhoz, hogy biztosan legyen, de ha valakinek van még kedve egy kis kvízjátékhoz a blogommal kapcsolatban, az csatlakozzon, és jelezze a megfelelő poszt alatt. Nyeremények lesznek, de azért ne gondoljatok nagy dolgokra.
xxx Larissa
******************************************************
Chapter 18
Miután Will felállt és
távozott a szobából, újra sírás közeli állapotba kerültem, de most szerencsére sikerült
elfojtani a könnyeimet. Még Harryt se akartam most megállítani, amikor ő is
magamra hagyott, pedig feltett szándékom volt beszélni vele mielőtt hazamegyek.
Akkor is meg fog hallgatni, ha ehhez le kell kötöznöm, most viszont nem lett
volna erőm vele is harcolni. Fájt, hogy ennyire nemtörődöm, hogy még csak
ellenkezni se próbált. Elegem volt az egészből, ezúttal belőle is.
Szomorúan, de legalább sírás
nélkül sétáltam át Lou szobájába, hogy összeszedjem Elianát. Mostanra terveztem
azt a városnézést, mert nem tudtam lesz-e rá máskor időm.
- Még játszunk – közölte rám
se nézve, amikor bejelentettem neki a kis tervemet.
- Nagyon jól elvoltak –
nevetett fel Lou.
- Látom – néztem őket
mosolyogva. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá, és hogy ilyen kedves voltál hozzám –
mondtam őszintén. Eddig bárkivel találkoztam, mindenki megvetően nézett rám,
amit bár megértettem, mégis rosszul esett.
- Ugyan már, Eliana nagyon
aranyos, öröm volt vele lenni, nekem pedig nem szokásom ítélkezni. Biztos
vagyok benne, hogy nem rossz szándékkal csináltad, amit csináltál, különben már
a terhesség első hónapjában verted volna Harry ajtaját. Ő is rá fog jönni, csak
kell neki egy kis idő – magyarázott kedvesen.
- Köszönöm! – Mosolyom talán
most volt a legőszintébb a mai nap folyamán. Igazán jól esett, amit mondott.
- Legalább mi nők tartsunk
össze – vonta meg a vállát egy széles mosoly kíséretében.
- Mennyire ismered Tokiót?
Szeretnék elmenni egy kis városnézésre, de nem tudom merre érdemes menni –
kérdeztem tőle.
- Hű, nagyon sok dolog van,
imádom ezt a helyet. Mi lenne, ha elkísérnélek? Ma úgyis ráérek – ajánlotta
fel, én pedig boldogan beleegyeztem. Nem szívesen mászkálgatok idegen városba,
amilyen szerencsém van, még el is tévedek. Ráadásul a térképolvasási képességem
is a mínusz számok körében mozog.
Miután a lányainkat sikerült
kirobbantani a szobából, átöltöztünk, és útnak is indultunk. Legalábbis azt
hittem, hogy csak simán kisétálunk, de mint kiderült szólnunk kellett egy Paul
nevezetű embernek, mert az engedélye nélkül nem mehetett senki sehová. Még egy
testőrt is felajánlott, de Lou elutasította, és végül tényleg kijutottunk a
hotelből.
Már jócskán besötétedett,
úgyhogy a város egy még szebb és világítóbb oldalát mutatta. Az emberek hazafele
igyekeztek a munkából, így elég zsúfolt volt minden. Gépkocsik zaja töltötte be
a várost, de valahogy most nem zavart. Illett a város színes, kivilágított,
forgalmas utcaihoz. Már az első sarok után beleszerettem, és Eliana is
szájtátva nézett felfele az épületek tetejét keresve. Luxszal egymás kezét
fogták, és előttünk sétáltak, miközben ide-oda húzogattak egymást, amikor
valamit mutatni akartak. A tömött utcákon minden figyelmünket rájuk irányítottuk,
nehogy szem elől tévesszük őket. Bár ahogy láttam, nem volt sok okom az
aggodalomra, mert amikor soknak érezték a szembe jövő embertömeget, közelebb
húzódtak hozzánk.
- Lux mindig veled van a
turnén? – érdeklődtem.
- A legtöbbször igen, de van,
hogy otthon marad az apjával. Igazából már mióta megszületett úton van,
megszokta. Talán túlzottan is, mert egyszerűen nem képes megülni a fenekén.
- És mikor megy suliba? Vagy,
hogy oldod meg? – faggattam tovább. Reméltem, hogy nem lépek át egy bizonyos
határt, hiszen még alig csak egy órát beszélgettünk egymással.
- Magántanuló lesz
valószínűleg. – Nem tűnt úgy, mint, akit zavarna a kérdés áradatom. Hangneme
barátságos volt, és minden szavával egyre szimpatikusabbá vált számomra.
Kezdtem elhinni, hogy tényleg nem alkotott rólam látatlanba véleményt, és ezt
tiszteltem benne. Más kérdés, hogy nem értettem egyet a nézeteivel. Egyrészt
egy pár hónapos gyereknek kell a nyugodt és állandó légkör, nem hiszem, hogy jó
volt neki az állandó utazás. Jó, persze, nem úgy néz ki, mint aki nem találná a
helyét a világban, tehát tényleg nem érte semmilyen hátrány. A másik ez a
magántanuló dolog. Gyerekek között kellene lennie, hogy ismerkedjen, legyenek
barátai, nem pedig városról-városra utaznia, csupa felnőttel körülvéve. De a
véleményemet nem fogom az orrára kötni, hiszen semmi közöm nincs hozzá, hogy
neveli a lányát. Ráadásul akármit is csinál, Lux csupa szív, ezt már ez alatt a
kis idő alatt is sikerült megállapítanom. Elianát is úgy terelgette mintha felelősséggel
tartozna érte.
A továbbiakban mindenféléről
beszélgetve sétálgattunk, miközben mindent végigpásztáztunk a szemünkkel. Ahogy
egyre messzebbre mentünk, egyre jobban megszerettem a várost, és a hangulatát,
ami szinte magába szippantott. Még Elianát is lelkesen cipeltem, amikor
legörbülő szájjal bejelentette, hogy ő elfáradt, és fáj a lába. Az ötleten
felbuzdulva Lux is próbálta megfűzni az anyját, hogy cipelje, de ő csak nevetve
megrázta a fejét.
- Te már nagy vagy… és nehéz
– tette hozzá. – De nem sokára visszamegyünk, és kapsz csokit, amiért ilyen
ügyes voltál – fogta meg a kezét, a kislány pedig az édesség hallatán nem is
ellenkezett tovább.
- Eliana te nem akarsz
csokit? – kérdeztem a lányomtól, mire Lou felnevetett.
- De – kaptam meg a
kiszámítható választ.
- Csak az kap, aki sétál –
szólalt meg Lux.
- Akkor nem kell – hajtotta vissza
a vállamra a fejét, én pedig jót nevettem rajta, magamban pedig elkönyveltem,
hogy majd szerzek neki.
Kezdett az én lábam is
megfájdulni, a hátamról nem is beszélve, hiszen Eliana jócskán volt tizenkét
kiló, úgyhogy tényleg hazafelé vettük az irányt. Nem is tűnt fel, hogy ilyen
messzire jutottunk, pedig jócskán beletelt egy órába, mire végre megláttam
magam előtt a hotel bejáratát. Mindannyian éhesek is voltunk, úgyhogy egyből az
étterem felé vettük az irányt, ahol sikerült elcsípnünk az egész bandát. Mosoly
nélkül léptem az asztalhoz, mivel lelkesen integettek, gondolom inkább Lounak,
mint nekem. Köszöntem mindenkinek, és be is mutatkoztam, majd leültem az
egyetlen üres helyre, ami pont szemben volt Harryvel. Egy pillanatra ránéztem,
de találkozott a tekintetünk, szóval gyorsan le is sütöttem a szemem. Már most
rosszul éreztem magam, mert tudtam, hogy csak megtűrt személy vagyok, és ez nem
dobott ám fel. Elianát az ölembe vettem, aki kissé félénken nézett vissza a
többiekre, akik kíváncsian pillantgattak felé. Végül Louis fejeket kezdett
vágni, ami nagyon tetszett neki, és hangosan nevetni kezdett rajta. Lux is
csatlakozott hozzá, szóval rövid időn belül tőlük zengett az egész helyiség.
Harry mosolyogva figyelte őket, de amikor észrevette, hogy őt nézem mindig
abbahagyta.
Evés közben mindenki
beszélgetett mindenkivel, és úgy tűnt jól érzik magukat, én viszont szótlanul
piszkáltam az ételt, és inkább csak csendben füleltem, miket mondanak. Még
mindig úgy éreztem, hogy senki nem lát itt szívesen. Valójában egyik srác sem
jutalmazott gonosz pillantásokkal, de azért egyértelmű volt, hogy Harry mellett
állnak. És ez így is volt rendjén.
Harry volt az első, aki
elfogyasztotta a tányérján lévő finom falatokat, és azonnal fel is állt.
További jó étvágyat kívánt azoknak, akik még ettek, aztán lehajtott fejjel
indult el a lift irányába.
- Hova megy? – nézett fel
rám Eliana.
- A szobájába, gondolom –
válaszoltam neki, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy most tényleg
mindenki a mi beszélgetésünkre figyel.
- Mehetek vele? – tette fel
újabb kérdését.
- Kérdezd meg tőle, de siess
– tettem le a földre, hiszen Harry még várta a liftet, szóval jó esély volt rá,
hogy odaér hozzá, mielőtt az megérkezik.
- Harry – kiabált neki futás
közben, mire összehúzott szemöldökkel fordult vissza. Én is hasonlóan nézhettem
ki, amikor meghallottam, hogy a kért Apa helyett, mégis a nevén szólítja, de
minden bizonnyal már annyira megszokta, hogy nehéz neki váltani. Harry mondott
valamit, de messze volt, nem hallottam, és a szájáról se tudtam leolvasni.
Időközben megjött a lift, de nem szállt be, mert megvárta, míg odaért hozzá a
lánya. Felnézve rá megkérdezte, hogy magával viszi-e, legalábbis észérvek
alapján erre következtettem. Harry felénk nézett, felmutatott, jelezve, hogy
ott lesznek, aztán felemelte Elianát, és eltűntek a lift ajtaja mögött. Amikor
visszafordultam az asztal felé, akkor vettem észre, hogy mindenki a jelenetet
figyelte, majd az én reakciómat várták. Fogalmam sem volt, mire számítottak, de
amikor nem mondtam semmit, folytatták a vacsorájukat.
- Hogy vagy? – hagyta el a
kérdés végül Niall száját. A tányérjába bámult, és lelkesen eszegetett, szóval
először fel se fogtam, hogy a kérdés nekem szól. Csak akkor vált egyértelművé,
amikor újra mindenki felém nézett. Hogy én mennyire utálok a középpontban
lenni!
Legszívesebben bele kezdtem
volna az egész életembe, hogy minden mennyire szétesett, és hogy még csak mást
se tudok okolni miatta, csakis magamat. Szerettem volna valakinek elmondani,
mennyire nem vagyok jól. Hogy utálom ezt a helyzetet, hogy utálom magam, amiért
kialakítottam. Azt, hogy mennyire hiányzik Harry. A mosolya, ahogy rám nézett a
kivilágított parkban, hogy kedvelt. A legszörnyűbb embernek tartottam magam a
világon, de mégsem mondhattam el ezeket. Se letámadni nem akartam őket, se nem
ismertük egymást annyira, hogy panaszkodhassak nekik, ráadásul nem is voltam
abban a helyzetben, hogy bárki is sajnáljon egy kicsikét is. Megérdemeltem
mindent, én csináltam saját magamnak.
- Jól – mondtam végül, miután
megköszörültem a torkomat. Miután kimondtam, meg is bántam. A hangom annyira
elutasítónak tűnt, mintha nem is akarnék velük beszélgetni, pedig valójában jól
esett, hogy érdeklődött, és nem akartam távolságtartó lenni. – Ti hogy vagytok?
– kérdeztem vissza gyorsan.
- Mi jól – bólogatott a
szöszi, hangsúlyából pedig egyértelműen érezhető volt, hogy nem hiszi el, amit
mondtam.
- Nézzétek, én nem akartam
mindenki életét felforgatni, és nagyon sajnálom, hogy nehézséget okoztam.
Természetesen nem vagyok jól, de remélem, hogy meg tudom oldani. Ezért vagyok
itt – tört elő belőlem, majd saját magamon meglepődve, megilletődve néztem fel,
aztán kifújtam a benn tartott levegőt, amikor egyszerre terült szét mindenki
arcán egy széles mosoly.
- Mi is azt akarjuk, hogy
minden rendben legyen – válaszolta Zayn.
- Tele vagyok – dőlt hátra
Louis. – Én felmegyek, ki tart velem? – nézett körbe, mire Niall kivételével
mindenki felállt.
- Én még eszek, de menjetek
nyugodtan – rántotta meg a vállát, mire a többiek legyintettek egyet, és el is
indultak. Kicsit sajnáltam, hogy így magára hagytuk, de nem láttam értelmét,
hogy felajánljam, vele maradok, mert tudtam, hogy úgyis csak kínos csend lett
volna belőle. Amikor az ajtóm előtt kettészakadtunk, még megkérdeztem, melyik
Harry szobája, hogy tudjam, merre keressem Elianát, majd miután megkaptam a
választ, beléptem. Újra a gépem elé ültem, mert Naomi azt ígérte, hogy ma még
dob egy üzenetet. Így is lett, úgyhogy átnéztem, miket tervezett időközben, és
teljesen meg voltam vele elégedve. Válaszoltam neki, hogy az egyik féle virágot
húzza le a listáról, mert túl sok lenne, de a többi tetszik, úgyhogy maradhat,
majd mivel más dolgom nem volt, kíváncsiságból rákerestem a nevemre.
Nem sokszor szoktam
bulvárlapokat és ilyesmi cikkeket olvasgatni, de amikor Will megemlítette, hogy
már így is sokat írnak rólunk, kíváncsi lettem. Egyáltalán nem tetszett, amiket
olvastam, a hozzászólásokról nem is beszélve. Gusztustalan, hogy egyes emberek,
csak ilyen módon tudják kinyilvánítani a véleményüket. Névtelenül, trágár
szavakat használva, tekintet nélkül arra, hogy másnak is vannak érzései.
Igyekeztem nem felhúzni magam a kis tinik viselkedésén, és végül inkább be is
zártam.
Tanácstalan voltam, hogy
hagyjam-e Harryt és Elianát tovább kettesben, nem akartam, hogy úgy tűnjön,
mintha nem engedném, hogy vele legyen, de egyrészt késő volt, másrészt zavart,
hogy nincs mellettem. Végül bátortalanul, de a rájuk törés mellett döntöttem.
Kettőt kopogtam, amikor odaértem, és nagy meglepetésemre Liam nyitott ajtót.
Amint beléptem rájöttem, hogy ez nem egy szoba, hanem egy teljes lakosztály,
amiben mind az öt srác együtt lakik, úgyhogy tanácstalanul néztem az ajtók
tömkelegére, míg Liam a jobb szélsőre nem mutatott. Mosolyogva köszöntem meg,
aztán elindultam a megfelelő irányba. Kopogtam, majd lenyomtam a kilincset, és
beléptem. Az ágyon ültek egymással szemben, és valamilyen kártyákat pakolgattak
egymás mellé, de amikor meghallották, hogy jövök, felém néztek. Becsuktam magam
mögött az ajtót, aztán neki támaszkodtam. Nem mertem közelebb menni, mert úgy
éreztem, már így is jócskán Harry magánszférájában vagyok.
- Csak azért jöttem, hogy
elvigyem, mert késő van, és aludnia kéne. – Elég hülyén éreztem magam, hogy
magyarázkodok, de ő szótlanul nézett rám, szóval kénytelen voltam elmondani,
miért is vagyok itt.
- Oké – kezdte el
összeszedegetni a kis lapokat, Eliana pedig felém igyekezett.
- Segíts összepakolni! –
mutattam az ágyra, mire kedvetlenül visszafordult.
- Nem kell – mosolygott rá
Harry. – Már mindjárt kész vagyok.
Elhúztam a számat, hiszen
nem azért szóltam neki, mert azt gondoltam, hogy nem tudja egyedül összeszedni,
hanem azért, hogy tanulja meg, ha valamivel játszik, utána el kell pakolnia.
Elianán is látszott, hogy összezavarodott a két féle instrukció hallatán, és
nem akartam, hogy bármikor is ilyen zavarodott legyen. Beszélnem kell majd
Harryvel erről-arról, annak érdekében, hogy ilyen ne forduljon elő gyakran.
Miután már nem volt több lap
az ágyon, felállt, és kinyitotta nekünk az ajtót. Zayn ült a kanapén, és
valamit játszott, mire Harry odaszólt neki.
- Zayn, figyelsz egy kicsit
Elianára? – kérdezte tőle, mire a srác bólintott. – Beszélek anyával, de
mindjárt visszajövünk, rendben? – fordult a lányunkhoz, és Zayn mellé ültette,
mi pedig visszamentünk a szobába.
Nem tudtam, hogy mit
szeretne, úgyhogy kíváncsian és izgatottan mentem utána. Talán hajlandó
meghallgatni, vagy ő szeretne valamit mondani, nem tudom, mindenesetre már az
is haladás, hogy úgy gondolja, van valami, ami miatt szóba kell velem állnia.
- Komolyan gondoltam, amikor
azt mondtam, hogy szeretném felnevelni – kezdett bele a megszokott nyugodt
hangján. – És nagyon zavar, hogy már így is ennyi időt kihagytam, de most nincs
szünetünk. Egy-egy napok vannak, de annyi idő alatt haza se érek, vagy ha igen,
akkor vissza már biztos nem, úgyhogy nem tudom, mikor tudnék vele lenni.
- Értékelem, hogy
foglalkozol vele. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy akarod majd. Ne érts
félre, nem azért, mert ilyen linknek tartalak, hanem pont az időhiány miatt –
mondtam neki kedvesen. Végtelenül örültem, hogy hosszú idő után normális
hangnemben beszél velem, még akkor is, ha nem fülig érő mosollyal tette.
- Mi lenne, ha velem maradna
a turnén egy kis időre? – kérdezte meg, amit akar, anélkül, hogy bármit is reagált
volna az előbbi mondandómra.
- Nézd, nem akarlak
megbántani, de én ezt nem szeretném. Tudom, hogy ugyanolyan jogaid vannak vele
kapcsolatban, mint nekem, ezt is elfogadom, sosem tagadnám meg tőled –
biztosítottam a dologról. – De nem látom jó ötletnek, hogy ilyen körülmények
között legyen. A nap felét nem tudná veled tölteni, mert dolgod van, és
olyankor idegenek vigyáznának rá. Ráadásul állandóan fotósok vannak a
nyomotokban, nem akarom ennek kitenni. Plusz, mi két éve folyamatosan együtt
vagyunk. Nem volt még olyan, hogy egy fél napnál többet távol lettünk volna
egymástól, szóval szerintem nagyon hiányolna – érveltem neki. Tényleg nem
azért, mert nem bíztam meg benne, tudtam, hogy figyelne rá, és nyugodtan vele hagyhatom,
de az előbb elhangzottakat komoly érveknek tartottam. Azt viszont be kell
vallanom, hogy hiába a bizalom, meg minden egyéb más, nem szívesen adom ki a
kezeim közül. Akárcsak Eliana, én is megszoktam, hogy együtt vagyunk, nem
hiszem, hogy kibírnám nélküle hetekig. Hívhattok emiatt önzőnek, de ez az
igazság.
- Akkor maradj!
- Mi? – kérdeztem vissza,
nem értettem, hogy mire céloz pontosan, mert nem ilyen beletörődő, nyugodt
választ vártam az ötlete elutasítása után.
- Maradj te is, és akkor nem
kell, hogy idegen vigyázzanak rá. De nem akarok még több mindent kihagyni. –
Hangja esdeklőbbé vált, de azért a könyörgés szintjét nem ütötte meg. Tudtam,
hogy addig nem ment volna el.
- Nem tudom, Harry – ráztam
aprót a fejemen. – Engem vár otthon a munkám, nem hagyhatom csak úgy ott
hosszabb időre, már így is sokat voltam távol. Ami pedig a hangulatot illeti,
hát nem szívesen maradok. Te nem vagy hajlandó hozzám szólni, a többiek nyilván
melletted állnak, hiszen téged ismernek, én pedig úgy érzem magam, mint egy nem
kívánatos személy, akit megtűrnek, mert muszáj. – Úgy döntöttem, nem
köntörfalazok, és megmondom neki, hogy mennyire nehéz itt lennem ezek között a
körülmények között.
- Maradjatok, és
meghallgatlak – ajánlott alkut, bár az én szemszögemből inkább zsarolásnak
tűnt. Nem azért, mert olyan hangsúllyal mondta, hanem, mert jelenleg erre
vágytam a legjobban, és ezek szerint csak úgy kaphatom meg, ha maradok.