Váratlan vendég

Sziasztok!

Végre, megint hétvége! Na, nem mintha olyan sok mindent csináltam volna a héten... három darab órán voltam bent egész héten. Aztán majd vizsga előtt sírok, haha. Na, de a jó hír, hogy így megírtam egy jó pár részt, és a következőt most rögtön posztolom is. A 10. részről pedig írjátok meg, hogy kedden vagy pénteken szeretnétek-e olvasni, rajtatok múlik ;)

Az előző részeknél a hozzászólásokat, pipákat köszönöm! Nem győzöm mondogatni, hogy mennyire boldoggá tesztek vele. Természetesen válaszoltam is rájuk.

Jó olvasást és jó hétvégét drágáim!

xxx Larissa

***********************************************************

Chapter 9

Amikor a légkondicionált reptéri épületből kiléptem, azt hittem menten összeesek a hirtelen jött melegtől, de mire a taxival odaértünk Emiék házához, már meg is szoktam. Élveztem, ahogy a bőrömet perzseli a nap, Londonban ilyet nem sokszor érezhet az ember, és jól esett ez a kis változás. Eliana a repülőn is pihent, de miután köszönt a keresztszüleinek, lefeküdt a vendégszobába, és újra elaludt. Teljesen megértettem, nekem is furcsa volt, hogy teljesen más napszakban vagyunk, de én még kihúztam estig. Emivel és Adammel beszélgettem, hiszen volt mit bepótolnunk. Nem beszéltünk túl sűrűn mióta elköltöztek, szinte csak Eliana miatt tartottuk a kapcsolatot, de most rájöttem, hogy mennyire hiányoztak. Jó volt őket újra látni.

Adam az unokatesóm, és már az első perctől fogva rágta a fülemet, hogy had legyen ő a keresztapa, én pedig miért is ne alapon, végül őt is választottam. Emit általa ismerem, egy nagy családi vacsorán találkoztunk először, és nagyon szimpatikusnak tartottam. Mivel már régóta együtt voltak, és én is kedveltem lányt, úgy döntöttem, hogy őt nevezem ki a keresztanyjának. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora örömet szerzek ezzel neki.

Adamet viszont egy éve leépítés miatt elküldték a cégtől, és végül Los Angelesben kötöttek ki. Mindig is kalandvágyó volt, szeretett utazni, és sokszor hangoztatta, hogy szeretne melegebb helyen élni, így hát nem volt nagy meglepetés, amikor meghívott a búcsú bulijára. Sajnáltam, hogy elmentek, de hát az ő életük, és végül is, ha csak a hatalmas házból indulok ki, egész jól megállták a helyüket az új helyen. Mondjuk, azért valljuk be, Eminek divattervezőként és stílustanácsadóként sokkal nagyobb lehetőségei vannak itt, mint otthon.

- Na, és veled mi van? – vágta le magát közénk Adam, miután hozott magának egy energiaitalt. – Mi volt ez a sürgős utazás? – tapintott rá a lényegre, de nekik sem akartam beszélni erről. Rajtam kívül még mindig senki nem tudja, hogy ki a gyerekem apja, és eszem ágában sem volt elkotyogni.

- Semmi, minden rendben van otthon, csak kellett egy kis levegőváltozás. Az esőtől pedig ide menekültem – néztem ki az ablakon.

- Hát igen. Az időjárás az biztos nem hiányzik – fintorgott Emi, mi pedig bólogatni kezdtünk.

- Azért remélem, tényleg nem zavarunk – hoztam fel újra a témát. Nem akartam két hétig a terhükre lenni, de ennyi idő volt még, amíg Harry otthon tartózkodik. Miután elmegy a turnéra, én visszamegyek, és akkor már nem lesz esélyem belefutni.

- Dehogyis! Olyan jó, végre lesz itt egy kis élet. Adam állandóan dolgozik, mindig egyedül vagyok itthon a kis füzetemmel, amibe a ruhaterveket készítem. De majd most csinálunk egy csomó mindent – csapta össze a tenyereit lelkesen.

- Ajaj, azért ne fáraszd le őket nagyon – nyomott Adam egy puszit a barátnője homlokára. – Pihenni jöttek – figyelmeztette kevesen.

- Tudom – pillantott fel rá mosolyogva. Szemeiből tisztán kiolvasható volt a szerelem, jó volt rájuk nézni. – De élvezni fogják, hidd el. Maximum majd hagyom, hogy ő szervezze meg a dolgokat, ha már ez a foglalkozása – kuncogott fel rám nézve. Adam és én is elnevettük magunkat.

- Jaj, én azt nem hagynám a helyedben. Mikor kicsik voltunk még azt is pontosan eltervezte, hogy melyik útvonalon megyünk a fagyizóba. Percre pontosan kiszámolt mindent, és még mielőtt elindultunk megmondta, hogy milyen fagyit fogunk enni – fogta a fejét unokabátyám. – Arról nem is beszélve, hogy folyton azt kellett játszanunk, hogy én vagyok a vőlegény, és ő szervezi az esküvőmet.

- Na – nyújtottam meg az a betűt felháborodva. – Legalább már nem lesz gondod arra, hogy milyen legyen az igazi – nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Igen, legalább már tudom, hogy milyen nem lesz – nevetett fel.

- Oké, nem szólok hozzád – fordultam el sértődöttséget tettetve. – Ja, és rám ne számíts, ha sok kerül rá! – Emi nagyon jól szórakozott rajtunk, a hasát fogta a nevetéstől, ahogy egyre több gyerekkori emléket hoztunk fel.

- Emlékszem, hogy amikor tizennégy éves voltam, engem utáltál a legjobban a családból – dobott fel egy újabbat Adam.

Való igaz. Akkoriban a számítógépes játékok teljesen bekebelezték, amikor náluk voltam, még köszönni se volt hajlandó kijönni. Egész végig csak játszott az idiótábbnál idiótább lövöldözős játékokkal, és ha szóvá tettem, hogy nem foglalkozik velem, még bunkón le is ordított. Szerintem érthető, hogy azt az énjét nagyon nem bírtam. De aztán eltelt három év, és egyszer mikor mentem, visszaváltozott a régivé. Kártyáztunk, és végre újra jól megvoltunk. A végén közölte velem, hogy milyen jófej vagyok, és azóta jobban imádom, mint előtte.

- Te sem voltál jobb – jegyezte meg, miután elmondtam neki, hogy miért volt így a dolog.

- Össze ne vesszetek már – szakított minket félbe Em.

- Nem veszekszünk – nyugtattuk meg mind a ketten, majd abbahagytuk a nosztalgiázást.

Különben is már este hét volt, én pedig alig bírtam nyitva tartani a szemem. A sok ásítás nem a társaságom miatt volt, hanem az időeltolódás tedd be. Szívesen beszélgettem volna még, de mind a ketten elküldtek aludni, szóval egy gyors zuhany után, be is dőltem Eliana mellé, aki még mindig mélyen aludt.

Reggel dübörgésre keltem, és hangos visításra, ami miatt egyből kipattantak a szemeim. Hirtelen megijedtem, mert nem a saját ágyamban feküdtem, de miközben a szememet dörzsölgetve kinyitottam a szoba ajtaját, rájöttem, hol vagyok, és a hangok forrása is egyértelművé vált. Em, Adam és Eliana kergetőzött a lakásban. Eliana hangosan visítva rohant, míg Adam zombit játszott, a keresztanyja pedig próbálta megvédeni. A lányom hátrafordulva szaladt, nem látta, hogy időközben kiléptem az ajtón, és egyenesen a lábaimnak ütközött. Nem tudtam elég gyorsan utána kapni, így a fenekére huppant, és onnan nézett fel rám meglepetten.

- Jó reggelt! – húztam fel a földről. Hunyorogva próbáltam a szemem kímélni az erős fénytől, de azt láttam, hogy a két felnőtt hirtelen megállt, és úgy tettek mintha ők nem rosszalkodtak volna.

- Mit kérsz reggelire? Hoztam a pékségből fánkot, de csinálhatok palacsintát is. Vagy esetleg inkább főtt kaját szeretnél így dél magasságában? – Kezdett el hadarni Emi. Mindig ilyen volt, már megszoktam tőle, de reggel azért mégsem voltam erre felkészülve.

- Várj-várj – tettem magam elé a kezeimet. – Mennyi az idő? – néztem rájuk ijedten, amikor eljutott a tudatomig, hogy az előbb delet említett.

- Fél tizenkettő – válaszolt Adam, én pedig felemeltem Elianát, mert már szó szerint csüngött rajtam.

Hát igen, már el is felejtettem, hogy képes vagyok átaludni egy fél napot, ha nem kell felkelnem. Mióta Eliana megszületett nem igazán aludtam hét óránál többet, és igazán rosszul éreztem magam, amiért most így kidőltem. Szabadkozni kezdtem, de mindannyian leintettek, hogy hagyjam abba, mert egyáltalán nem gond.

Reggeli közben, amiként végül egy fánkot választottam, beavattak a mai programra. Adam dolgozni ment, Emi pedig bocsánatot kért, amiért ugrottak a mai tervek, miszerint egy kicsit körbe jártuk volna a látványosságokat, de az egyik lány, akinek ő az öltözködési tanácsadója, megkérte, hogy had jöjjön ma át megbeszélni pár dolgot. Természetesen ez a látogatás pont kettévágja a délutánt, így még az sem nagyon lehet, hogy majd utána elmegyünk. Most viszont nem is bántam, így is el voltam csúszva mindennel, hiszen későn keltem, jól esett, hogy ezt a napot teljesen a pihenésre tudtam szánni.

Később Elianával leültem mesét nézni, ami végül úgy nézett ki, hogy ő magyarázott egész végig, én pedig mellette fetrengtem a kanapén, és nagyokat mosolyogtam a kis tudatlan kommentjein. Lenyűgözött az az ártatlanság, ami belőle sugárzott, a természetes tudatlanság, és minden, ami hozzátartozott. Imádtam, az életemnél is jobban. Mindennél fontosabb volt. A hirtelen jött szeretetrohamom miatt magamhoz húztam, hogy megölelgessem, ám nem igazán tetszett neki.

- Na, mami – nyafogott. – Nem látom a tévét – tolt el magától.

Egy kis ideig még küzdöttünk, de nem akartam felhergelni, mert utána megsértődik, és kezelhetetlenné válik, úgyhogy végül békén hagytam. Na, meg a csengő is megszólalt, és nem hiányzott, hogy Em vendége idiótának tartson, amiért egy két évessel kötekedek. Felültem, és megigazítottam a hajam, aztán normális felnőtt módjára vártam, hogy belépjenek a nappaliba.

- Sziasztok – köszönt egy ismeretlen hang, mire hátra fordultam.

Az állam kis híján a földön koppant, amikor megláttam a lányt. Olyan tökéletes volt, amilyet még sose láttam ezelőtt. Világosbarna haja úgy omlott a vállára, mintha ebben a pillanatban fésülte volna ki, arcvonásai kedvesek és szimmetrikusak voltak, semmi kivetni való nem volt benne. A sminkje szolid volt, és még így is tökéletesnek tűnt a bőre, valószínűleg természetesen is ugyanennyire csodálatos. Az alakjáról pedig inkább ne is beszéljünk. Összefoglalva olyan volt, mintha egy angyal lépett volna be a szobába, és ezt csilingelő hangja is tetézte.

Igyekeztem leküzdeni a kisebbségi komplexusom, amit a jelenléte okozott, és felállva, barátságosan felé nyújtottam a kezem.

- Kelly Wilson – nyújtott kezet mosolyogva. – Jaj, de aranyos, ő kicsoda? – tévedt a tekintete Elianára, mire őt is bemutattam neki. Egy ideig még dünnyögött neki, mintha egy hat hónapos kisbaba lenne, Elianán látszott is, hogy nem érti, mi a baja, aztán végül leült Emi mellé.

- Elmenjünk, amíg dolgoztok? Nem szeretnénk zavarni – ajánlottam fel, de Kelly rávágta, hogy őt egyáltalán nem zavarja a társaság. Megvontam a vállam, és visszaereszkedtem a helyemre, Ellie közelebb mászott, aztán ő tovább nézte a mesét, én pedig figyelni kezdtem, amit a lány magyaráz.

- Szóval csak egy gyors tanácsért ugrottam be, mert ma megyek vissza Londonba. Kéne valami stílusváltás, mert annyira unom a ruháimat, meg visszafestettem a hajam ilyen világosra, és gondoltam, segíthetnél kiválasztani egy irányt, meg esetleg megmondani, hogy színben most mi lesz a közeljövőben menő. – Nagyon izgatottnak tűnt, és körülbelül tizenöt perc után rájöttem, hogy a hibátlan megjelenés igazából nagyon üres belsőt takar. Nem mondanám rá, hogy buta, de valahogy tényleg jobban izgatta a ruha téma, mint bármi más komolyabb.

Emi lehozta a szobájából a laptopját, és azon kezdett el mutogatni pár képet, ám Kelly szinte egytől egyik mindegyikre megrázta a fejét, én pedig kínomban már nevettem. Nem értettem, hogy tudja ezt munkát szeretni, amikor ilyen emberekkel kell dolgoznia. Rosszul éreztem magam, amiért már az első találkozás alkalmával rossz véleménnyel vagyok a modellről, de nem tehettem róla. Egyszerűen unszimpatikus volt. Aztán lehet csak féltékeny voltam a kinézetére. Biztos van egy párja, aki vár rá Londonban, és bármit megtenne érte, én pedig hiába tartom magam értelmesebbnek nála, mégse sikerült senkit elbűvölnöm. Lehet nekem is szükségem lenne Em tanácsaira.

- Tudod, mi a helyzet? – nézett lemondóan Kellyre, mire ő hátradobta hosszú barna haját, és várta a folytatást. – Hogy te nem akarsz stílust váltani – csukta össze a laptopját is, hogy még hitelesebbé tegye a szavait. Kelly elgondolkozott, közben pedig Em újra megszólalt. – Inkább csak a színeket váltsuk le, mit szólsz hozzá?

- Remek ötlet – lelkesedett fel újból, aztán szinte leverte a laptopot, ahogy a nyakába kapaszkodott. – Imádlak!

- Én is, én is – nevetett fel Emi, aztán türelmesen várta, hogy szabaduljon az ölelő karok közül.

Legalább egy órát variáltak még, hogy akkor milyen színek tetszenek Kellynek, és ebben még nem volt benne az az idő, amikor a telefonján csüngött, és az egyik barátnőjével beszélgetett, na meg az sem, amikor mindenféle izgalmas történetet osztott meg velem, amin rajta kívül senki nem nevetett. Természetesen azért szélesen mosolyogtam, ha mást nem is, hát ezt az egyet remekül megtanultam a munkám által.

Még javában a képernyőt bújták, hatalmas izgatottsággal válogattak a ruhák és a színek között, amikor megszólalt a csengő. Emi megkért, hogy nyissam ki, én pedig vonakodva, de teljesítettem kérését. Most mit kezdjek én azzal, aki jött? Minden bizonnyal Emet vagy Adamat keresi, szóval nem tudok neki semmiben segíteni, de hát renden. Sietős léptekkel indultam az ajtó felé, aztán amikor kinyitottam, azt hittem összeesek. Hogy lehet, hogy én bárhol vagyok, ő mindig megjelenik?