Bébiszitter

Sziasztok!

Ma már másodjára jelentkezem, ha valaki még nem olvasta volna az előző bejegyzést, akkor tegye meg. FONTOS! De a legfontosabbaT ide is leírom. 

1. Csináltam egy csoportot a blognak, itt tudtok csatlakozni: CSATLAKOZOM! 

2. Mától bloglovinon is tudtok követni: KÖVETEM!
Köszönöm az előző részhet érkezett rengeteg hozzászólást, és a pipákat is! Jelentem, válaszoltam mindenkinek!

xxx Larissa

**********************************************************

Chapter 7

Mivel a Lariam névre keresztelt párt délelőttre invitáltam meg, korán kellett kelnem. Este még kitakarítottam, hogy legalább reggel ne azzal kelljen kezdenem, de hogy valamivel meg tudjam őket kínálni, sütiket akartam készíteni. Rendelhettem is voltam, de néha szerettem elpepecselni a konyhába, úgyhogy inkább felkeltem korán, és a lehető leghalkabban kezdtem neki, ügyelve arra, hogy ne keltsem fel Elianát. Muffinokat csináltam, mert azokkal viszonylag hamar el lehetett készülni, és szerintem nincs olyan ember, aki ne szeretné. A kislányomnak egyenesen a kedvence, így egyben neki is kedvezek. Reméltem, hogy nem kel fel, és akkor meglepetés lehet neki, bár általában hét, fél nyolc magasságában mindig kipattan az ágyából. Ma sem volt ez másképp, még csak a formákba töltöttem bele a tésztát, amikor meghallottam, hogy az apró lábai csattognak a kövön.

- Jó reggelt! – mosolyogtam rá.

Aranyos látványt nyújtott, ahogy a pizsamájában, szanaszét álló hajjal, apró, álmos szemekkel nézett a világra. Megdörzsölte őket, hogy jobban lásson, aztán nyújtózkodott egyet, ezzel egyetemben pedig észrevette, hogy miben mesterkedek. Szinte azonnal elmúlt az álmossága, mellém szaladt, kezével a pultba kapaszkodott, és pipiskedve bizonyosodott meg róla, hogy tényleg muffint sütök-e.

- Vigyázz a sütőnél, mert meleg – figyelmeztettem a biztonság kedvéért. Nem szerettem volna, ha megégeti magát.

- Csokis? – kérdezte izgatottan, mire bólintottam.

- Menj, vedd fel a papucsod, mert fel fogsz fázni – pillantottam le a lábára, amin nem volt zokni.

- Ideülök – csapkodta a pultot, és ugrálni kezdett. Segíteni akartam neki, mert tudtam, hogy egyedül úgysem tud felszállni, de amikor a kezemet mostam, a fiókok kilincsein felmászott.

- Te mit csinálsz? – szóltam rá felháborodást tettetve, miközben széles mosollyal az arcomon közelítettem felé. Oldalra döntött fejjel kacagott, tudta, hogy nem szabadott volna ezt csinálnia. A ujjaimról a vizet az arcára fröcsköltem, mire behunyta a szemét, és nem látta, hogy a karomba kapom. Felsikított, de rögtön utána újra nevetni kezdett, én pedig a nappaliban lévő kanapéra fektettem, és óvatosan dögönyözni kezdtem. Sikongatva kacagott, aztán amikor úgy döntöttem, hogy elég volt, fel akartam állni, de a nyakamba csimpaszkodott, és nem engedett el. Kiegyenesedtem, és nevetve kértem, hogy hagyjon békén, mert nem lesz kész a süti, de továbbra is csak nevetett, és erősen szorított a karjaival, mert én nem tartottam. Sétálgatni kezdtem, várva, hogy elfáradjon a keze, közben ide-oda lépkedtem, és vele együtt nevettem. Amikor éreztem, hogy csúszik lefelé, elkaptam, és letettem a földre.

- Megcsinálom a sütit – fogtam le a kezeit, amikkel újra el akart kapni. – Öltözz fel! – Próbáltam szigorúan ráparancsolni, de fejeket kezdett vágni, és elnevettem magam, amitől még mindig azt hitte, hogy játszok, és tovább szórakozott. – Eliana, komolyan! – mutattam a szobája irányába, aztán újra elvigyorodtam, amikor ide-oda kezdte rázni a fenekét.

- Nevetsz – mutatott az arcomra, amíg én mindent megtettem annak érdekében, hogy eltüntessem a mosolyt az arcomról.

- Nem nevetek! Nyomás – kezdtem el tolni magam előtt a szobája felé.

- De nevetsz – viháncolta.

Amikor beértünk a szobába, rácsuktam az ajtót, és a fejemet csóválva visszamentem a konyhába, és befejeztem a sütit. Ellie nem jött ki a szobából, reméltem, hogy szót fogadott, és tényleg felöltözött. Elmosogattam, aztán utána mentem, hogy megnézzem, mit csinál.

- Felöltöztél? – kiabáltam neki, miközben megindultam az ajtó felé. Nem válaszolt, szóval benyitottam. Elbújt előlem, de egyből észrevettem, ugyanis az ágyon volt egy 90 centis domb a paplan alatt, illetve a lába is kilógott oldalt. Egy pár másodpercig úgy tettem, mintha keresném, aztán lerántottam róla a takarót. – Megvagy! – csapkodtam meg óvatosan a fenekét. – Nem öltöztél át – mondtam neki, és szomorúságot tettetve leültem az ágy szélére. Lebiggyesztettem az ajkaimat, és vártam, hogy reagáljon valamit.

- Ne sírj, már öltözök – szaladt oda a szekrényéhez.

- Helyes. Igyekezz, mert Larissáék nem sokára itt lesznek. – Még tegnap elmondtam neki, hogy ők kicsodák, de nem igazán foglalkoztatta. Azt mondta, oké, és játszott tovább, úgyhogy nem voltam benne biztos, hogy teljesen odafigyelt.

Amíg ő felöltözött, én megcsináltam az ágyát, aztán összeszedtem néhány játékot, amiket szétdobált. Általában a ház minden szegletében lehetett találni valamit, ami az övé, és hiába pakoltam el, fél óra múlva megint minden szanaszét volt. Már sokszor mondtam neki, hogy legközelebb neki kell rendet raknia, de még sosem hajtottam be rajta. Ezután készítettem neki reggelit, amit hamar be is falt, majd leült mesét nézni.

Épp a muffinokat vettem ki a sütőből, amikor csengettek. Gondoltam, hogy csak Liam és Lara lehet az, ezért megkértem Elianát, hogy nyissa ki az ajtót. Futni kezdett, de rászóltam, így visszavett a tempóból. Nem hiányzott volna, hogy elessen. Hallottam, ahogy köszön, addigra viszont már én is szabaddá tettem a kezeimet, és hozzájuk siettem. Két-két puszival üdvözöltem őket, aztán az elszaladó lányom után mutattam.

- Szóval, ő Eliana – mondtam felhúzott szemöldökkel. – Szégyenlős – magyaráztam meg egyben viselkedését is.

Miután levették a cipőjüket, és beljebb sétáltunk, láthattuk, hogy csak a nappaliig menekült, és a már megkezdett mesét kezdte nézni, fél szemmel viszont folyamatosan ránk figyelt, és hallgatta, amiről beszélünk.

- Ehetek olyan csokisat? – bökdöste meg a karomat, és a lehető legjobban mögém bújt, hogy a két mosolygó idegen ne láthassa őt.

- Jaj, tényleg! – csaptam a homlokomra. Időközben elfelejtettem megkínálni őket vele. – Sütöttem muffint, idehozom őket – mondtam a vendégeinkre nézve, aztán visszafordultam a lányomhoz. – Ehetsz, de csak ha itt maradsz, amíg idehozom – kötöttem vele egy alkut, aztán amikor bizonytalanul, de rábólintott, felpattantam mellőle.

- Milyen mesét nézel? – kérdezte tőle Lara.

- Pacisat – válaszolt neki, aztán a kevéske szókincsével elmagyarázta nekik, hogy miről szól.

- Akkor szereted a lovacskákat, ugye? – szólt hozzá Liam is. Szerintem tőle tartott inkább, és amikor csak bólintott egyet, be is igazolódott az állításom. – Ez remek, mert hoztunk neked egyet – vett ki Larissa táskájából egy plüss lovat, és Eliana felé nyújtotta. Ezzel aztán tökéletesen le tudta kenyerezni, és innentől már Liammel is ugyanolyan barátságosan viselkedett. Nem tudtunk tőle beszélni, mert folyton volt valami közlendője, végül pedig hozott nekünk is lovakat, hogy játszunk együtt.

- Az apja dolgozik? – tette fel következő kérdését Larissa, én pedig hiába ismételgettem már el rengetegszer, hogy mit fogok válaszolni erre a kérdésre, néhány másodpercre megnémultam. Eliana is abbahagyta a játékot, ám amikor láttam, hogy szólásra akarja nyitni a száját, megelőztem.

- Nem tartjuk a kapcsolatot – hajtottam le a fejem. Reméltem, hogy a téma kellemetlensége eltántorítja őket a további faggatózástól, és végül így is lett. Bocsánatot kértek, amiért felhozták, és visszafordultak Elianához.

A telefonom csörögni kezdett, így elnézést kértem, és a szobámba mentem, hogy nyugodtan tudjak beszélgetni. A mai megrendelőm hívott, akihez úgy volt, hogy délután kettőre megyek, ugyanis akkor kezdik el házhoz szállítani a díszleteket és minden egyéb más dolgot, amit már régen megrendeltem. Csakhogy a díszletes időközben úgy döntött, hogy 11-re szállítja oda a holmikat.

- Próbáltam elintézni egyedül, át akartam venni tőle én magam, de nem engedi. Ragaszkodik hozzá, hogy a rendelőnek adja át személyesen, az pedig te vagy. Ide tudnál jönni? – Rachel hangja az idegességtől és a tanácstalanságtól egy fokkal magasabban és élesebben csengett, mint azt megszoktam, szóval kénytelen voltam igent mondani neki. Nem mintha lett volna választásom.

- Srácok sajnálom, de közbe jött valami, és korábban kell mennem – álltam meg odakint, és elnézést kértem Laráéktól.

- Valami baj van? – érdeklődtek kedvesen.

- Nem, csak az egyik szállító korábban ment a helyszínre, és csak nekem hajlandó átadni a dobozokat. Nem értem, mi a problémája pontosan, de rohannom kell. Sajnálom, hogy így elzavarlak titeket, de van körülbelül nulla percem, hogy odaérjek, és még Elianát is fel kell öltöztetnem – túrtam a hajamba mérgesen, aztán szétnéztem, hogy mivel kezdhetném a készülődést.

- Mi lenne, ha vigyáznánk addig rá? – tette fel a kérdést Larissa, mire Liam is meglepetten nézett. Tény és való, hogy ennek a nőnek vannak hirtelen jött ötletei, amit szerintem még ő maga sem gondol át alaposan.

- Nem, nem akarom rátok sózni. Megoldom valahogy – indultam el a lányom szobájába, hogy keressek valami csinosabb ruhát.

- Ne szórakozz már! Nincs mára semmi dolgunk, és tényleg figyelni fogunk rá – bizonygatta Lara. Úgy tűnt, Liam meghagyja ezt a harcot a feleségének, mert inkább nem szólt egy szót se, csak bólogatott, amikor a lány ránézett.

- Elhiszem, nem azzal van a baj, hogy nem bízok meg bennetek, de eddig is megvoltam egyedül, ezután is megleszek – szóltam hátra, ők viszont nem mozdultak, és végül addig győzködtek, amíg bele nem mentem a dologba.

Hihetetlen egy nőszemély ez a Larissa. Bármit is vesz a fejébe, biztos, hogy sikerül neki elérnie a célját. Tetszett ez a hozzáállása, és tényleg nagyon jól jött most nekem egy kis segítség, úgyhogy végül hálálkodva hagytam rájuk Elianát, akinek semmi kifogása nem volt a dolog ellen. Szerencsére ez alatt a rövid idő alatt megkedvelte őket, és boldogan maradt velük otthon.

Kellett egy jó fél óra mire végül odaértem a hatalmas kertes házhoz, ahol Rachel és a vőlegénye az eljegyzési bulit tartották, így amikor kiszálltam a kocsiból, három elég mérges tekintet szegeződött rám. Rachel és Peter tudom, hogy nem rám voltak mérgesek, a szállítót viszont nem értettem. Kettőt beszéltünk, ehelyett idejön délelőtt, és még óriási patáliát is csap.

- Jó napot! Kettő órát beszéltünk meg – közöltem vele az első adandó alkalommal.

- Közbe jött pár másik szállítmány, ami nem errefelé van, úgyhogy gondoltam, ne kelljen össze-vissza vezetnem, előbb leadom itt – vágta oda dühösen.

- Nyugodtan átadhatta volna a csomagot nekik – mutattam a teraszon egymásba karoló pár felé.

- Nézze, nem én szabom meg, hogy mikor, hova megyek. Én csak kapok egy beosztást, címekkel teli lapot, és el kell juttatnom a szállítmányt. Nem én tehetek róla, hogy ennyivel előbb jöttem, szóval ne velem veszekedjen – kezdett védekezni azonnal, pedig még csak rá sem förmedtem.

- Nem veszekedtem, csupán megjegyeztem, hogy mivel tulajdonképpen nekik kell, nem nekem, ők is átvehették volna – szögeztem le. – De azért nyugodtan megmondhatja a főnökének, hogy legközelebb, ha ilyen van, egy telefonhívást igazán megengedhetne magának. Nem kerül olyan sokba, nekem viszont így át kellett szerveznem az egész napomat. Nem igazán izgat, hogy kinek a hibája – rántottam meg a vállam. Megtanultam már, hogy nem érdemes vitatkozni, a legtöbb emberrel úgysem jutunk közös nevezőre, úgyhogy egyszerűen csak elmondom a véleményem, aláírom, amit kell, és már ott sem vagyok. – Hova írjam a nevem? – sürgettem meg egy picit.

- Mert maga szerint nekem nem ugrott a teljes napom? Képzelje, nekem nem fizetik ki a csúszásokat – nyomta a kezembe a lapot, amire a nevemet kellett írnom. Vettem egy nagy levegőt, és próbáltam nem leordítani a fejét, amiért ilyen stílusban viselkedik. Odafirkantottam az aláírásomat, aztán elővettem a pénztárcámat, amiből kihúztam a pontos összeget. Általában szoktam, de ezúttal eszem ágában sem volt borravalót adni. Dühtől piros fejjel pakolta ki a kocsiból a dobozokat, majd sietősen beült a kocsiba, és miután a lehető leghangosabban becsapta az ajtót, elszáguldott.

Peter leszaladt a pár fokos lépcsőn, és segített bevinni a három jókora dobozt, majd elnézést kértek, amiért csak így kirobbantottak. A legrosszabb, hogy a futár engem hozott kellemetlen helyzetbe, mert hiába tudták, hogy nem rajtam múlt, mégis az én szervezésem alatt történt ez a kis gikszer.

- Miss Carter, mit szólna hozzá, ha már úgyis itt van, maradna, és elkezdené a munkát. Így nem kéne oda-vissza utazgatnia feleslegesen – kérdezte Peter, aki továbbra sem Clairnek szólított, hiába kértem meg rá többször is. – Természetesen, amint végez, mehet is, nem kell itt maradnia. Azt hiszem, ez egy jó alku lehetne – folytatta tovább, én viszont elég bizonytalanul néztem rájuk.

- Az igazság az, hogy a kollégáimat is kettőre hívtam ide, és egyedül nem hiszem, hogy sokáig jutnék. Mellesleg az étel és az ital is csak később érkezik, kénytelen lennék itt maradni addig – állítottam szembe a tényekkel.

- Arra ne legyen gondja, majd mi átvesszük, ha úgy adódik – próbálkozott tovább.

- Hát, megpróbálhatom felhívni a többieket, hogy ráérnek-e, aztán meglátjuk – adtam be a derekam, és miután bementünk a lakásba, azonnal telefonálni kezdtem.

Szerencsém volt, mert a mai négy emberemből hárman azonnal tudtak jönni, így neki tudtunk állni a tennivalóknak. Rachel és Peter arra az időre átadták nekünk a terepet, nem is láttuk őket, szóval egyáltalán nem voltak láb alatt, ami szintén nagy segítség volt. Kellett már úgy dolgoznom, hogy valaki folyton a sarkamban volt, és megkérdőjelezte minden egyes döntésemet, ami azt a kérdést merítette fel bennem, hogy vajon miért nem valósította meg az elképzeléseit egyedül. Mindegy is, most nem kellett ezzel a problémával szembenéznem. Igyekeztem mindent a legrövidebb idő alatt, a legprecízebben elkészíteni, mert annak ellenére, hogy nyugodt szívvel hagytam otthon a lányomat, mégis aggódtam egy kicsit.

- Kész vagyok – állt meg mellettem Miranda, és az ő területére mutatott, vele egy időben pedig Dina is így tett.

- Én is mindjárt – mászott le a létráról Vicky is.

- Pompás – csaptam össze a kezeimet. – Lányok, valaki itt tudna maradni, amíg az étel és az ital megérkezik? Háromra jönnek, át kéne venni, és oda lepakolni mindent – mutattam a sarokban álló, barack színű terítővel leterített, üres asztalra.

- Én megcsinálom – bólintott rá Dina.

- Köszönöm – mondtam neki hálásan.

Tudtam, hogy minden rendbe fog menni, szerettem ezzel a csapattal dolgozni, és tényleg számíthattam rájuk. A biztonság kedvéért azért felhívtam az éttermet, hogy nem én leszek ott az átvételnél, nehogy egy újabb olyan kellemetlen helyzet legyen, mint ami délelőtt kialakult.

Gyorsan körbeforogtam, ellenőriztem mindent, amit csináltunk, majd elköszöntem a pártól, illetve a lányoktól, és amilyen gyorsan csak lehetett elindultam haza. Már így is fél három volt, reméltem, hogy tényleg nem okoztam gondot Liaméknek, amikor a nyakukon hagytam Ellie-t. Nagy mosollyal az arcomon léptem be a házba, és miközben a cipőmet húztam le, hangosan beköszöntem. Nem kaptam választ, gondoltam valamelyik szobába vannak, és nem hallották, ezért elindultam befelé. Tulajdonképpen nem volt okom a panaszra, mert, hogy hamarabb mentem, hamarabb is végeztem, így maradt egy szabad délután.

- Nem oda kell – hallottam meg Eliana csilingelő hangját, rögtön utána pedig vidám kacagását. A szobájában voltak, szóval benyitottam, ám ott nem várt látvány fogadott. Liamnak és Larissának nyoma sem volt, a lányomon kívül az egyetlen ember, aki a szobában ücsörgött, Harry volt.