Rossz anya

Sziasztok!

Waheyy ez egy nagyon jó nap, több szempontból is. Elsőnek például itt van a következő rész, ami miatt nagyon izgulok. Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá, mert most beindulnak az események végre. De a történet ma csak a második legjobb dolog, hiszen három szülinapot ünneplünk.

#1: Drága Liamünk 21 éves lett. Kapott egy kis szerepet a részben ennek örömére. (Amúgy sem tudtam volna kihagyni, mert annál sokkal jobban szeretem haha<3) Boldog Szülinapot innen is:)

#2: Van egy olvasóm, aki szintén ma ünnepli a születésnapját. Egy olyan olvasó, aki minden részem alá írt, mióta rám talált, annak ellenére, hogy állandóan elfoglalt, és a legtöbbször öt perce sincs beszélgetni. Ti Amandaként ismeritek őt, én pedig nagyon-nagyon imádom, és most szeretnék ezzel a résszel boldogságos születésnapot kívánni neki. HBD sis! lova ya :)

#3: A legeslegkisebb szerelmem ma lett egy éves. Mielőtt bárki azt hinné, hogy pedofil hajlamaim vannak, az unokatesómról beszélek, akivel ebben az évben elég sok időt töltöttem. Még mindig emlékszem az első alkalomra, amikor találkoztunk. Alig volt nagyobb 48 centinél, arcán tudatlan boldogság tükröződött, miközben olyan mélyen aludt, hogy az sem zavarta, amikor kézről kézre adogattuk. Koraszülött volt, de erős, és emiatt soha egy lépéssel se volt lemaradva társaitól. Mostanában épp a lépegetéssel birkózik, talán amikor legközelebb látom, már szaladni fog felém:) Bence, boldog első szülinapot! 

Szóval mindenki köszöntse fel ezt a három, számomra nagyon fontos személyt. Tiétek a rész<3

xxx Larissa

*********************************************************

Chapter 4

Rohanás. Egy nagy rohanás az egész hetem. Nem tudom, mi ütött az emberekbe, de valahogy mindenki most akar partit adni. Jó dolog a rendezvényszervezés, mert a nagy részét el lehet otthon intézni, de amikor öt napra négy különböző eseményt kell megszervezned, akkor nagy valószínűséggel összekeversz valamit, és utána szaladgálhatsz, hogy lemondd. Mert ugye egy eljegyzési partira nem hagyhatom, hogy egy hat éves kislány, Barbie-s szülinapi tortája legyen tálalva. Őszintén, azt sem tudom, hogy sikerült ezt összehoznom, mindenesetre jól megszívtam.

- Kicsim, indulnunk kell, tedd le a játékokat – kértem a kislányomat, hogy végre ne a második szülinapjára kapott babájával, és ne az agyonnyűtt, plüss kiskutyával álljon a kezében, ami ráadásul még valami idióta zenét is játszott a félig kimerült elemmel.

- Hozom – nézett a kezeiben lévő dolgokra.

- Csak az egyiket hozhatod – ráztam meg a fejem. Istenem, add, hogy ne a kutyát akarja!

De hát miért is állna mellém a szerencse? Szomorúan ejtette le a babát a lába mellé, és mellém sétált. Ha lett volna időm, rászóltam volna, hogy tegye a helyére, de inkább csak a kezembe kaptam, és miután egy kézzel, ügyeskedve bezártam az ajtót, bekötöttem a gyerekülésbe. Kénytelen voltam magammal vinni, mert már arra sem volt időm, hogy kerítsek valakit, aki vigyázni tudna rá, mellesleg nem is szerettem csak így lepasszolni. Nekem ő a legfontosabb, és nem szorulhat háttérbe a munkám miatt.

Az első úti cél a cukrászda volt, ahonnan a tortát rendeltem. Fél órás autókázás után, hamar meg is találtam, melyik épület az, amiben nagyrészt segített a hatalmas cukrászda felirat, ami minden valószínűséggel éjszaka különböző színekben pompázott, de most, fényes nappal, csak egy egyszerű felirat volt. Odabent felvázoltam, hogy ki vagyok, és mit akarok, majd miután előkerítették nekem az illetékest, sűrű elnézések közepette megadtam a helyes címet. Szerencsém volt, amiért egy megértő emberrel volt dolgom, így teljesítve kérésemet, átírta a rendszerben a hibás adatokat, mi pedig mehettünk is tovább. Csakhogy van egy lányom.

- Veszel nekem sütit? – nézett fel rám boci szemekkel. Szerintem nem tudatosan csinálta, ennek ellenére azonnal le tudott venni a lábamról. Na meg, ha már így félbeszakítva a játékát, elcibáltam otthonról, legalább legyen valami öröme.

- Melyiket kéred? – emeltem meg egy kicsit, hogy belásson a pultba, ő pedig rábökött egy krémesre, amit aztán meg is vettem neki.

Leültünk, hogy nyugodtan, kényelmesen tudjon enni, bár közben folyamatosan az órát nézegettem a telefonomon, mert oda kellett érnem zárás előtt a másik helyre is.

- Finom? – kérdeztem tőle mosolyogva, mire bőszen bólogatni kezdett.

Amikor már csak egy kicsi volt belőle, segítettem neki, mert nem szerette, amikor ragacsos lett a keze. Ha nem etettem volna meg, ott hagyta volna, mert nincs az a pénz, amiért ő hozzányúlna a töltelékhez. Miután elfogyott, szalvétával megtöröltem a száját, majd elköszöntünk, és visszaszálltunk a kocsiba. A következő állomás London egyik legjobb étterme volt, ahol ugyanezt a procedúrát kellett végrehajtanom. Odabent az előzőnél egy sokkal gorombább alkalmazottal találtam szembe magam, aki azt hajtogatta, hogy ma már nem tudják átírni a megadott címet, ám miután nem tágítottam, végül mégiscsak talált valakit, aki tudta a számítógép jelszavát, és értett is hozzá.

- Végeztünk – tartottam pacsira a kezem Eliana felé, mire nevetve csapott bele. – Jó csapat vagyunk, nem? – kérdeztem tőle, amikor becsatoltam az övét.

- De – válaszolta, én pedig beültem a kormány mögé.

- Elmegyünk vásárolni, mert már üres a hűtő – mondtam inkább saját magamnak, mint a lányomnak, de már szinte szokásommá vált, hogy hangosan gondolkozom. Így legalább ő is tudja, mit csinálunk, nekem pedig olyan érzés, mintha megbeszélném valakivel.

A Tescóba mentünk, általában ott szoktam elintézni a bevásárlást, és miután Elianát beleültettem a kocsiba, szlalomozni kezdtem az emberek és a sorok között. Nem volt nálam lista, ami jelentősen megnehezítette a dolgomat, mert így mindent itt kellett kitalálnom, és eldöntenem. A mit főzzek kérdés visszhangzott a fejemben, akárcsak bármelyik másik, átlagos napon. Sosem tudtam, mit csináljak, úgy éreztem, már mindent megfőztem, amit lehetett, amit meg esetleg kívántam volna, azt Ellie nem szerette.

- Anya, nyomja a lábam – panaszkodott, miközben feljebb emelte a lábát.

- Gyere – sóhajtottam egy nagyot, aztán kiemeltem onnan, és letettem a földre. – Nem engedheted el a kezem! – figyelmeztettem, mire bólintott egyet, aztán tovább sétáltunk.

Sejtettem, hogy nem sokáig fog emlékezni rá, mit ígért meg nekem, és amikor a bevásárlókocsihoz szaladt, és felállt az oldalára, be is igazolódott, hogy mennyire ismerem ezt a kis rosszcsontot. Nem szóltam most rá, hiszen amíg a kocsin lóg, tudok rá figyelni, de azért csúnyán néztem rá, ami látszólag egy cseppet sem hatotta meg. Pár perccel később, már előre szaladgált, én pedig többször figyelmeztettem, hogy jöjjön vissza mellém. Ilyenkor mindig szót fogadott, aztán egy pillanattal később, mintha nem is mondtam volna semmit, megint elcsatangolt.

- Eliana, visszaültetlek a kocsiba – fenyegettem meg, hátha ez majd hatásosabb lesz.

- Ne! – kiáltotta el magát, és körülöttem kezdett szökdécselni.

Ennek a verziónak sem örültem jobban, mert sose tudtam, mikor kerül elém, és nem szerettem volna átesni benne, de legalább a közelemben volt, és nem szaladt el az áruház másik végébe. Az akciókat kezdtem figyelgetni, és hogy mi lehet a különbség a kétféle krumpli között. Ugyanakkora kiszerelés volt, ugyanaz a fajta, az egyik 2 kg-os zsák viszont egy font volt, a másik meg másfél. Na, mindegy. Fogtam az egyiket, és betettem a kocsiba, majd Elianat kezdtem keresni. Csakhogy nem volt sehol.

Fél perc alatt pánikoltam be, hol a lányom. Idegesen kapkodtam körbe a fejem, hátha meglátom, de hirtelen olyan sok ember lett a boltban. Kiabálni kezdtem a nevét, mire mindenki engem kezdett nézni, de egyáltalán nem érdekelt. A sorok között kezdtem szaladgálni, a nevét hajtogattam, de sehol nem volt. Tisztán emlékeztem, hogy mielőtt a krumplikat kezdtem vizslatni még mellettem állt, akkor mégis, hogy juthatott ilyen messzire? Az stressztől rosszul lettem, szédültem, és azt hittem rögtön elájulok, de nem hagyhattam el magam. Meg kellett keresnem a lányomat! Egyre szörnyűbb képek cikáztak át előttem arról, hogy elrabolták, és sosem láthatom újra.

- Nem látott egy göndör, barna hajú 2 éves kislányt? – kérdezgettem mindenkitől, aki szembejött. Válaszul viszont mindenkitől csak egy fejrázást kaptam.

Megálltam egy pillanatra, hogy vegyek egy mély levegőt, és tisztán tudjak gondolkodni. Idegesen a hajamba túrtam, meg is húztam néhány tincset, ahogy az ujjaim beleakadtak a kócosabb részekbe, ám ez volt az utolsó, ami jelen pillanatban érdekelt. Meg is érdemelném, hogy valaki jól megtépjen, vagy megverjen. Milyen szülő az, aki elveszíti a gyerekét? Szörnyű anya vagyok! Úgy döntöttem, elindulok visszafelé, mert ennyire messzire nem juthatott a kis lábaival, közben pedig minden sorba bepillantottam. A lányom viszont sehol nem volt. Sírva érkeztem vissza a krumplikhoz, és a könnyfátyolon keresztül, tanácstalanul újra körbenéztem.

- Figyelem, figyelem! Barna, göndör hajú kislány keresi a szüleit, kérem a hozzátartozókat, hogy fáradjanak a vevőszolgálathoz!

Istenem, a vevőszolgálat! Hogy nem jutott eszembe bemondatni? Félig megkönnyebbülve rohantam át a sorokon, a könnyeim, amelyeket az ijedtség, a megkönnyebbülést és az önmarcangolás okozott, megállíthatatlanul ömlöttek le az arcomon. Amikor átjutottam a kasszán, már láttam Elianát. Sírva álldogált az ajtó előtt, én pedig még jobban siettem, hogy minél hamarabb megnyugtassam. Tényleg szar anya vagyok! Szegénykém, mit érezhetett, amikor nem talált. Én okoztam neki fájdalmat. A saját gyerekemnek!

Amikor végre odaértem hozzá, térdre rogytam előtte, és szorosan átöleltem, közben pedig folyamatosan hajtogattam, hogy mennyire sajnálom. Kezeivel úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta, aztán lassan megnyugodott, és abbahagyta a sírást.

- Bocsáss meg nekem! – Vele ellentétben én nem tudtam megnyugodni. Egyfolytában szidtam és utáltam magam, amiért ennyire figyelmetlen és felelőtlen voltam.

- Mami, mindig fogni fogom a kezed – nézett rám. Sűrű, sötét szempillái összeálltak a sírástól, az arca pedig csillogott a könnyektől. Elővettem egy zsebkendőt, hogy kifújjam az orrát, és letöröljem az arcáról a sírás árulkodó jeleit, majd saját magammal is így tettem. Amikor végeztem, egy krákogás szakította félbe az önmarcangolásomat.

- Liam? – néztem fel a férfire.

- Én találtam meg a kislányt. Sírva kiabálta, hogy anya, gondoltam elhozom ide, és bemondatom, hogy jöjjenek érte – mesélte el a rövid sztorit.

- Nagyon szépen köszönöm. Nem tudom, hogy történhetett ez. Borzasztó anyuka vagyok – magyarázkodtam neki.

- Ugyan! Sok emberrel előfordul, ne okold magad miatta – próbált megnyugtatni, de még mindig nem sikerült lehűtenem magam. A kezeim remegtek, és úgy éreztem, ha nem ülök le azonnal valahová, akkor összeesek. – Jól vagy? – fogta meg a karom.

- Hogy lennék jól? – csattantam fel, de aztán rájöttem, hogy nem ő tehet erről. – Sajnálom, nagyon megijedtem – kértem azonnal bocsánatot, aztán a falnak döntöttem a hátam.

- Üljünk be a kávézóba – mutatott az üzletre, ami velünk szemben volt. – Amíg nem leszel jól, úgysem tudsz hazamenni – erősködött, amikor szólásra nyitottam a számat, hogy tiltakozzak.

Beláttam, hogy igaza van, illetve tényleg le akartam ülni, úgyhogy végül megindultunk a kávézó felé. Ellie szorosan fogta a kezem, és úgy jött mellettem, majd mindenképpen az ölembe szeretett volna ülni, ezért csak egy kétszemélyes asztalt néztünk ki magunknak. Mind a hárman egy-egy bögre teát rendeltünk, aztán Liam beszélgetést indítványozott.

- Szóval, van egy lányod – nézett Elianára, aki szégyenlősen bújt a nyakamba.

- Igen. Elianának hívják, és két éves – nyomtam egy puszit a homlokára.

- Ó, amikor az eljegyzésünk volt Larával, már terhes voltál? – lepődött meg, én pedig azonnal rájöttem, hogy mennyire nem jó, hogy Liammel beszélgetek. Egyetlen kis esélyét sem kellene megadnom annak, hogy Harry találkozzon Elianával. Nem hiába szakítottam meg a kapcsolatot mindenkivel, akinek egy kicsi köze is volt a fiúhoz.

- Nem, utána esem teherbe – nyögtem ki nagy nehezen. – Viszont nem akarlak feltartani, menj nyugodtan a dolgodra – próbáltam elküldeni, de nem tágított.

- Találkozóm lesz, és addig még van egy fél órám, szóval ráérek, ne aggódj! – legyintett egyet. – Férjnél is vagy? – tette fel újabb kérdését. Ez így nagyon nem lesz jó.

- Nem igazán – válaszoltam zavarban, aztán mindent elkövettem, hogy eltereljem magamról a figyelmet. – Ti hogy vagytok? Van már gyereketek?

- Nem, nincs még – mosolygott. – Amíg van a banda, addig nem tervezünk, mert szeretnék minden pillanatban a gyerekemmel lenni. Ott akarok lenni az első szavainál, amikor járni kezd… tudod – rántotta meg a vállát.

Furcsa volt, hogy nekik a karrier előbbre való volt, mint a család. Ezt sosem tudtam megérteni. Egy gyerek… az a minden. Másrészt, egyáltalán nem értettem, hogy a fenébe nyereséges még nekik az együttes. Ezek a fiúbandát jönnek-mennek, ők meg már hat-hét éve csinálják. Vajon a többieknek milyen a magánéletük? Egy pillanatra kíváncsi lettem, hogy mi lehet Harryvel, de nem kérdeztem rá. Feltűnő lett volna. Ehelyett inkább iszogatni kezdtem a teámat.

- Hm, ez nagyon jól esett – mondtam, miután kiürült a bögrém. Úgy éreztem, hogy a közérzetem is jobb lett, már nem akartam elájulni, ettől függetlenül az önutálatom megmaradt, és az idegességem is, hiszen Liammel ülök itt, akivel egyáltalán nem kellett volna soha többé az életben összefutnom.

- Jobb a színed is. Már nem úgy nézel ki, mint aki menten összeesik – mondta.

- Szerencsére, már nem is érzem úgy magam – bólogattam, majd a szalvétával elkezdtem felitatni a teacseppeket, amiket Eliana csinált az asztalra.

Amikor felnéztem, újra úgy éreztem, hogy elájulok. A gyomrom görcsbe rándult, csak reméltem, hogy nem jön vissza a tea, meg az isler, amit hozzá ettem. Igyekeztem rendbe szedni az arcizmaimat, aztán levettem a szemem az érkező férfiról. Göndör, vállig érő haja volt, egy fekete pólót viselt, fekete nadrággal. Szinte semmit nem öregedett, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint két évvel ezelőtt, és még mindig ugyanazt az erőt sugározta, ami megfogott benne. Szétnézett, hogy megtalálja a személyt, akihez érkezett, közben kedvesen mosolygott a pincérre, aki mellett elhaladt.

- Azt hiszem, megérkezett, akire vártál – vettem le róla a szememet, aztán belecsúsztattam a telefonomat a táskámba. Le akartam lépni, mielőtt Harry ideér.

- Hé, haver – tette Liam vállára a kezét, aztán érdeklődve nézett rám. Nem tudtam, mire számítsak, de szerettem volna minél hamarabb eltűnni innen. Fura érzés volt a lányomat és az apját egy helyen tudni. – Megzavartam valamit? – érdeklődött.

- Nem, én épp menni készültem – pattantam fel, majd megfogtam Eliana kezét. – Köszönök mindent – néztem hálásra Liamre, mire ő rám mosolygott. Harry nagyon vizslatta az arcomat, talán nem ismert fel elsőre, szóval nem akartam megadni az esélyét, hogy beugorjon neki. – Sziasztok! – köszöntem el, Eliana is motyogott egy hellót, miután rászóltam, aztán már ott sem voltunk. Nem ismert fel. Mekkora mázlim van!