Comfort Zone - Prológus

Sziasztok!

Nos, végre hivatalosan is visszatértem. Annyi minden van, amit a történethez szeretnék fűzni, hogy össze se tudom szedni a gondolataimat. Talán az összes közül a legfontosabb, hogy ezzel a sztorival egy nagyon új dologba vágtam a fejszémet, történetileg, írásmódilag és cselekményben is különböző az eddigiektől, és mégis jelenleg úgy érzem, hogy ez áll hozzám a legközelebb. Élvezem az írását, mégis kicsit félek, hogyan fogtok reagálni egyes dolgokra. Emiatt arra szeretnélek kérni titeket, hogy a történet alatt tényleg a lehető legtöbbször jelezzetek vissza, mert úgy érzem, kelleni fog a megerősítés. Nagyon-nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és sokan fogjátok olvasni. Már most köszönöm mindenkinek, aki még mindig itt van, olvas és támogat. Imádlak titeket! Na, és akkor nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!

xxx Larissa

************************************

- Az igen, kislány – méregette hozzáértő szemekkel Zayn az előbb lefújt falfelületet. Egy deszkás figurát alkottam a gyár oldalára, amelyiket egy hete szemeltük ki magunknak. Kettőnkön kívül mindenki inkább feliratokat hagyott maga után, és bár azok is jól néztek ki, én ragaszkodtam az ilyesféle mintákhoz.

- Kösz – igazítottam még meg egy vonalat, aztán a többiekére néztem.

Andy még csak a felével volt kész, jó szokásához híven lassan dolgozott, Maz már csak táncolt a telefonjából szóló zenére, Hailey pedig színezett. Imádtam a spray hangját, ahogy felváltva kattog, majd szórja a színt a falra. Képes lettem volna egész éjjel ezt hallgatni.

- Hé, sh! – intett a kezével Zayn, hogy hallgassunk.

Messziről, de szirénák hangját lehetett hallani, és ahogy egyre közeledett, kapkodva kezdtük el a hátizsákjainkba dobálni a cuccainkat. Minden bizonnyal őrült vagyok, de szerettem ezeket a perceket. A vér száguldozott az ereimben, ahogy azon voltam, hogy minél hamarabb eltűnjek a helyszínről.

- Gyerünk, Mira! – lökött rajtam egyet Maz, mielőtt megiramodott volna a kerítés felé, amin Zayn és Hailey már átjutottak. Felkaptam a kapucnimat, és én is rohanni kezdtem, miközben Andynek hátrakiabáltam, hogy hagyja a francba a grafitizést, és jöjjön.

Megkapaszkodtam a kerítésben, és miközben az őrült módon zörgött és rángatózott alattam, átdobtam magam a tetején. Amikor földet értem egy pillanatra belehasított a fájdalom a bokámba, de nem álltam meg. A rendőrautó fényei már piros és kék villogó fényt szórtak a falakra. Vállam fölött hátrapillantottam, hogy megnézzem Andy elindult-e, ám ő pont akkor húzott el mellettem nagy lendülettel. A sötét éjszakában egybeolvadt a szívverésem, a cipőink dobbanása az aszfalton és a mögöttünk szóló sziréna. Arcomon széles vigyor terült szét, majd amikor biztonságos távolba kerültünk, és lelassítottunk, a többiek arcán is a sajátomat láttam visszatükröződni. Maz hangosan kurjantott egyet, miközben összevissza pacsiztunk egymással.

- Jól van, srácok. Húzzunk haza! – ütötte a vállát az enyémnek búcsúzásképp, aztán mindannyian szétváltunk, hogy hazamenjünk.

Kocogva tettem meg az utat hazáig, mert az adrenalin még mindig dolgozott bennem, és valahogy le akartam vezetni, mielőtt hazaérek. Elmondhatatlan volt az az érzés, amit egy-egy ilyen alkalommal éreztem. Az évek során mi, öten alaposan összekovácsolódtunk. Amikor velük voltam, úgy éreztem, nincs számunkra akadály. Gyerekkoromban a szüleim gondosan felépítették az egész életemet, és az általános iskola végéig abban a hitben is éltek, hogy minden úgy lesz majd, ahogy ők eltervezték. Én viszont mindig úgy éreztem, hogy kilógok a családból. Nem vonzott a pénz, az üzlet, a villásreggelik, a lovassportok és semmilyen más sznob cselekvés sem. Rettenetesen untam az életemet, a makulátlan kinézetemet, a csodálatos és méregdrága ruhákat, egyszóval mindent, ami az arisztokrata életmódhoz tartozott. Az életemet üresnek és anyagiasnak tartottam, és úgy éreztem, próbálnak bezárni egy palotába, amelynek falain belül nincs semmi más, csak a képmutató csicsa.

Magángimnáziumban töltöttem a középsuli első évét, akkor még gyerekfejjel úgy éreztem, velem van a baj. Körülöttem mindenki boldognak tűnt, a gazdagabbnál gazdagabb osztálytársaim is mind elégedettek voltak a látszatra tökéletes kis életükkel. Csak én lógtam ki. Komolyan próbáltam beilleszkedni, és elfogadni a környezetemet, de egyszerűen nem tudtam. Fél évig könyörögtem a szüleimnek, hogy had járjak állami iskolába, míg végre beleegyeztek. Persze ez nem úgy ment, hogy egyik nap átírattak egy másik suliba, és le is zártuk a dolgot. Anyám, ügyvéd révén, szinte egy szabálykönyvet írt nekem arról, hogyan és miket kell teljesítenem ahhoz, hogy maradhassak az új iskolában. De még így is jobb volt. Én teljesítettem a kívánságaikat, annak tanultam, amit ők szerettek volna, szinte kitűnő eredménnyel, cserébe pedig legalább úgy érezhettem, van helyem a világban.

Szüntelenül kerestem az izgalmat, szinte elvetemülten mentem bele minden olyan dologba, ami csak egy kicsit is kizökkentett az unalmas, egyhangú ritmusomból. Az osztályomból ismertem meg Andyt, aki nagyon hasonló helyzetben volt, mint én, annyi különbséggel, hogy ő tulajdonképpen élvezte a fényűző életmódot, és hogy a szülei nem kényszerítettek rá semmi olyat, amit igazából nem akart. Ő volt az első, aki befogadott, és nagyon hálás voltam neki, amiért úgymond a szárnyai alá vett, amikor a gimiben mindenki más csak a gazdag picsaként emlegetett.

Egyre több időt kezdtünk együtt tölteni. Megtanított deszkázni, és tulajdonképpen ő vezetett bele ebbe az egész utcai világba. Délutánonként kint lógtam vele, ha a szüleim éppen nem voltak otthon, és nem kaptak rajta. Tesztelgettük a határainkat, és területileg is egyre messzebb mentünk. Mindig azt gondoltuk, hogy Hackneyben menő lehet az utcai élet, és végül oda kezdtünk el kijárni. Az egyik ilyen délután alkalmával ismerkedtünk meg Zaynnel, Mazzel és Haileyvel.

Zayn egész kicsi kora óta deszkázik és éli ki művészi hajlamát a graffitiben. Valamikor akkor kezdte, amikor lelépett otthonról az apja, nem sokkal utána pedig az anyja is, aki beleroppant abba, hogy minden az ő nyakába szakadt. Maya, a nővére csak három évvel volt idősebb nála, de nagyon hamar kellett felnőnie, hogy ellássa öccsét is. Zayn énjét egyértelműen nagyban befolyásolják ezek az események, de ha lehet ilyet mondani, abszolút előnyére váltak. Nagyon nagyra tartottam azért, amilyen ember. Minden megvan benne, ami egy vezéregyéniségben. Komoly, igazságos, és bár nem fél szembe menni a normákkal, mindig tudja, hol a határ. Általában csendes, de mindig rengeteg dolog jár a fejében, ráadásul nagyon figyelmes, sokkal szívesebben hallgat, mint beszél.

Maz családi háttere se fényesebb, mint Zayné, ugyanis 8 éves korában az apja börtönbe került, és bár egyszer szabadult, nem változott meg, így hát újra lecsukták. Az anyja újraházasodott, de mostohaapja alkoholista, aki utálja Mazt, csak pénznyelőnek látja, ráadásul az anyját is veri, úgyhogy a néger srác, mióta a bátyja elköltözött, a lehető legtöbbet van el otthonról. Ő sem tartozik a lelkizős kategóriában, de akik ismerik, azok tudják, mikor van rossz passzban. Belsőleg tehát eléggé megviselt, mégis ő a banda legvidámabb tagja, mindig lelkes, és buzog, ha valamire készülünk. Legnagyobb hibája talán, hogy semmit nem vesz komolyan, és emiatt előfordul, hogy nem értjük meg egymást. Imád táncolni, saját elmondása szerint, ő ebben tudja a legjobban kifejezni magát.

Zayn, Maz és Hailey ugyanabba a középiskolába jártak, a lány egy osztállyal a két srác alatt, nagyszájúsága miatt pedig nem sokan barátkoztak vele. Zayn és Maz rukkolt elő a banda alapításával, és úgy gondolták, Hailey illene hozzájuk, így lett ő az első, akit betoboroztak. Nem kifejezetten vezéregyéniség, neki inkább kell valaki, aki irányítja, főleg emiatt nagyon jó csapatjátékos is. Szeret másoknak tanácsot osztogatni, és jó is benne, saját kapcsolatát mégis képtelen rendezni Mazzel. Én főleg azért imádom, mert bohókás, és mellette nem lehet rossz kedved.

Szóval Andyvel Hackneyben lógtunk, amikor ők hárman elindultak felénk. Először mindketten kicsit beijedtünk, hogy talán nem látnak itt szívesen minket, de legnagyobb meglepetésemre, csak azt akarták velem közölni, hogy tetszik nekik, ahogy a deszkával bánok. Széles mosollyal nyugtáztam dicséretüket, mire Maz azonnal helyre tett, hogy azért van még mit gyakorolnom. Zayn pedig közölte, hogy csatlakozzunk hozzájuk, és gyakoroljunk velük. Először csak napközben lófráltunk erre-arra így öten, aztán az éjszakai graffitizések is képbe jöttek.

A szüleim azóta tömérdekszer megbánták, hogy beleegyeztek az állami iskolába, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy úgy tűnt, a hízelgés és az alkudozás benne volt a véremben, így mindig sikerült valahogy elsimítani a nézeteltéréseinket. Persze az éjszakai kiruccanásokról a mai napig sem tudnak, éppen ezért nem lenne valami jó, ha egyszer a rendőrségről kellene összeszedniük. Akkor aztán vége lenne az egész életemnek, és visszatérhetnék a sznob életmódhoz, amiben előbb-utóbb átvágnám a torkomat.