Comfort Zone - 2. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a visszajelzéseket, nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki írt, viszont bevallom, nagyon keveslem. Régebben sokkal többen írtatok, legyetek szívesen vegyétek a fáradtságot és pár mondatot írjatok nekem, azért én is sokat dolgozok egy-egy résszel, jól esne cserébe valami visszajelzés. Nem akarok panaszkodni, meg hogy utáljatok miatta, csak na... remélem, megértitek :)

xxx Larissa

***********************************************

Az életem

Hulla fáradtan ébredtem hétfőn. Egész éjjel tanultam, és beadandót írtam. Muszáj volt teljesítenem, ha nem akartam, hogy a szüleim szigorúbban fogjanak. Még akkor is, ha rühelltem az egészet úgy, ahogy volt. Hailey és Zayn nem értette, miért csinálom, hiszen szerintük így sosem lehetek majd az, aki lenni szeretnék, de én pont úgy éreztem, ez az egyetlen módja, hogy a legnagyobb részben önmagam lehessek.

- Miranda, mikor mész? – kopogott be apám. – Tizenöt perc múlva indulok egy megbeszélésre, ha jó neked, akkor elviszlek.

- Tökéletes – nyitottam ki az ajtót, kapva a lehetőségen.

- Igyekezz, nem szeretnék várni – tette még hozzá, majd lement.

Sosem tudtam rajta kiigazodni. Bizonyos napokon úgy viselkedett, mintha engem szeretne a világon a legjobban, más napokon pedig szimplán figyelmen kívül hagyott, mintha nem is léteznék. A legtöbbször ez percenként is változott, úgyhogy leginkább azt tudnám mondani, hogy semleges kapcsolatunk volt. Sem ő, sem én nem akartunk mélyebben a másikba nézi.

- Joghurt a hűtőben, pénzt tettem a kártyádra – tájékoztatott anya, amikor felöltözve megérkeztem a konyhába.

Csak, mint mindig, most is kosztümöt viselt, kinézete makulátlan volt, és 45 évéből is letagadhatott vagy 10-et.

- Tudom, kaptam róla értesítést – tettem le telefonomat az asztalra, és a hűtőhöz léptem, hogy vajat, felvágottat, sajtot és paprikát vegyek ki belőle. Biztos, hogy nem fogok joghurtot enni. Hacsak nem akarok már az autóban felfordulni.

- Jó. Szép napot! – vette fel a táskáját, és az ajtó felé lépdelt. – Ó, és ne felejtsd el, ma négyre van időpontod a kozmetikushoz – figyelmeztetett, mielőtt végleg távozott volna.

- Marha jó – morogtam magam elé, és beledobáltam a kenyérbe a cuccokat.

- Indulok – jelent meg a lépcső aljában apa is aktatáskával, öltönyben. El se tudtam képzelni másban. Mióta megszületettem csak így láttam. Szerintem még alváshoz sem vette le a nyakkendőt.

- Fél perc – húztam fel a cipőmet, majd a vállamra dobtam a táskámat, és felkaptam a szendvicset, amit apám örömére a kocsiban terveztem elfogyasztani.

Már kinn voltam, amikor eszembe jutott, hogy a telefont az asztalon hagytam, így visszasiettem. A BMW dudájára kapkodni kezdtem lábaimat, bár fogalmam sem volt, mi a fenéért rohant ennyire, amikor direkt mindig fél órával korábban indult, hogy bármi is van, biztos odaérjen.

Az út csendben telt, én a laptopomon olvastam át az éjjel megírt dolgozatot, kijavítottam benne a két hibát, amit találtam, apám pedig rettenetesen el volt foglalva a vezetéssel. Jól tudtam, kapcsolatunkra az nyomta rá a bélyeget, hogy olyan életstílust választottam, ami nem illet bele a család imidzsébe, de ettől függetlenül mérhetetlenül zavart, hogy az apám tulajdonképpen csak a sofőröm, és egy bankautomata volt, ami nyomja a pénzt a kezembe. Anyám meg mondjuk a bejárónőm lehetne, ha nem béreltek volna fel arra egy külön személyt.

- Jó munkát! – szálltam ki a kocsiból, aztán elindultam a bejárat felé.

Nem sűrűn értem ide időben, most viszont még tizenöt percem volt az előadás kezdetéig.

- Szia! Pénteken nem voltál utolsó órán, de aláírtam helyetted a jelenlétit – ült le a mellettem lévő helyre Harry, az egyik csoporttársam, akit fogalmam sincs, honnan szalajtottak.

Talán még az első egyetemi napjaimon beszéltem vele kétszer, azóta kötelességének érezte, hogy jegyzeteket adjon, és aláírja helyettem a jelenléti ívet, ha nem vagyok ott. Ötletem se volt, miért csinálja, mindenesetre kedvességét eszem ágában sem volt elutasítani.

- Köszönöm – néztem fel rá mosolyogva, aztán visszanéztem a laptopomra, hogy elküldjem a tanárnak a dogát. Jó szokásomhoz híven az utolsó pillanatban.

Csak akkor vettem észre, hogy Harry még mindig felém fordulva ül, amikor a tanár belépett az ajtón, és felnéztem. Hirtelen bunkónak és hálátlannak éreztem magam, de kimentettem magam azzal, hogy végül is én semmi ilyenre nem kértem, és nem is vártam el tőle. De majd azért egyszer meghívom egy kávéra.

Délben végeztem, utána elmentem ebédelni, és közben felhívtam Mazt. Nem volt célom azzal, hogy konkrétan őt választottam, de ő volt a hívásnaplómban az első, én pedig lusta voltam kikeresni másét. Meg lényegében mindegy, kinek mondom, hogy mégsem megyek ma velük, úgyis átadják egymásnak.

- Anyám beírt kozmetikushoz – mondtam neki mérgesen.

- Utálom anyádat – jelentette ki. – Utána se jössz?

- Mire végzek lesz vagy hat, és holnap zh-t írok, át akarom nézni. Meg amúgy is úgy fogok kinézni utána, mint valami szörny – fintorogtam, bár azt nyilván nem látta.

- A sulidat is utálom, mi a fasznak jársz? – mérgelődött tovább.

- Én se örülök neki, nehogy azt hidd. Mit csinálsz most? – kérdeztem tőle, aztán egy újabb falatot tettem a számba.

- Baszom a rezet – válaszolta, mire felnevettem.

- Jól hangzik. Nem kell új cipő? – puhatolóztam tovább. Eszembe jutott, hogy tegnap venni akartam egy újat a deszkázáshoz, és most pont volt három és fél órám, amiben nem terveztem hazamenni.

- Kéne, de most még annyi pénzem sincs, mint amúgy.

- De nekem van – osztottam meg vele a nyilvánvalót. Nem ez lenne az első eset, hogy én veszek neki valamit. Ötünk közül, ő volt a legrosszabb helyzetben.

- Mégse utálom annyira a szüleidet – lelkesedett be. – De attól még megbaszhatják – röhögött fel. – Na, hova menjek?

- Hívj taxit, gyere a Brunswickhoz, majd én kifizetem, csak siess – adtam ki neki parancsba, aztán elköszöntem tőle, és befejeztem az ebédet.

Ott vártam rá, ahol megbeszéltük, és amikor kiszúrtam a taxiban, ami mellesleg nem volt egyszerű, odasiettem, mert sejtettem, hogy a sofőr már ideges. Bekopogtam az ablakon, és meglebegtettem a bankjegyeket, hogy jó lenne, ha kinyitná az ajtót, és minél hamarabb hagynánk egymást menni.

- Na, mi van, anyád valami szeretetszolgálatba is benyomott, hogy segíts a szegényeken? – viccelődött azonnal, miközben egymás mellett haladtunk a bevásárló központ felé.

- Nem, ez csak a természetemből fakadó kedvesség – néztem fel rá. – De nyilván, te erről még nem hallottál – szúrtam neki oda.

- Én hiszem, hogy ezek a dolgok tanulhatók. Bár abban is biztos vagyok, hogy nem kell hozzá pszichológus diploma – csapott vissza.

- Mondanék valamit, de nem teszem – löktem meg, de csak azért mondtam, mert cserbenhagyott az agyam, és nem tudtam, mit reagáljak.

- Blabla, jó duma – látott át rajtam.

Már nem válaszoltam, csak felnevettem, aztán beléptem a fotocellás ajtón, és a cipős bolt felé kezdtem törtetni az embertömegben. Utáltam, hogy mindenki csak tötymörög, bámulja a kirakatokat, és elállja a céltudatosabb vásárlók útját. Ráadásul csak a szájukat húzva tudnak arrébb mozdulni, amikor udvariasan arra kéred őket.

- Tudod mit nem értek? Hogy az emberek, miért jófejkednek, amikor pontosan tudják, hogy a válasz így is úgy is bunkó lesz – kritizálta viselkedésemet Maz.

- Mert így legalább valahogy, de arrébb állnak, és nem kezdenek el üvölteni az arcomba, hogy jaj ezek a fiatalok. Mindemellett igazat adok neked – tettem hozzá.

Bár nem szokták pozitív értelemben használni a primitív jelzőt, én mégis szerettem Mazben, hogy ennyire nyersen látta a világot. És igen valóban hiányzott belőle a modor, és sokszor néhány alap viselkedési norma is, mégis amikor az élet nagyobb és mélyebb dolgairól beszélgettünk, teszem hozzá évente egyszer, akkor valahogy neki voltak a legjobb meglátásai. Talán pont azért, mert nem veszett el a részletekben, amikben egy műveltebb ember igen.

- Jó, ezt értem, de akkor inkább úgy kérdezem, hogy miért reménykednek az emberek egy normális reakcióban? Mármint, amikor normálisan viselkedsz, akkor nyilván azt várod el vissza is. Számítasz rá – fűzte tovább gondolatait.

Értettem én az ő nézőpontját is, hiszen neki egy kiábrándult képe volt, mind a világról, mind az emberekről úgy általában, de szerintem senki más nem értette úgy, mit is jelent reménykedni, mint ő, és ezt vele is megosztottam.

- Én már azt se tudom, mit jelent maga a szó – tagadta azonnal. – Csak úgy vagyok, napról napra.

- Aki napról napra él, az csak a reményből építkezik, Maz. Semmi másra nem támaszkodik csak arra, hogy ez a nap majd valami mást hoz. – Eszem ágában sem volt kioktatni, és szerencsére ő sem vette így. Alapjáraton nyitott volt mások szemléleteire.

- Szörnyű hatással vagy rám – röhögte el magát, véget is vetve a nagy komolyságnak. – Ha veled vagyok, idiótává válok – fintorgott.

- Gondolkodásnak hívják, és hidd el, nem olyan rossz dolog. Ide jöttünk – húztam be az Office Shoes üzletébe.

Jó volt nézni, ahogy bevetette magát a sorok közé, és válogatni kezdett. Én is így tettem, csak a női oldalon, majd amikor végeztünk, kifizettem mindkettőnkét.

Szótlanul sétáltunk kifelé, én örültem az új lábbelimnek, Maz meg nézelődött.

- Mira – állított meg. Azt hittem látott valamit, de ehelyett sután nézett rám, úgyhogy azonnal tudtam, mi következik. – Köszönöm. – Ha nem tudtam volna, mennyire kínos elfogadnia ezt, akkor megjegyeztem volna, hogy ezt se sokszor hallani tőle, de ehelyett csak rámosolyogtam. Szívem szerint meg is öleltem volna, de már a gondolat is abszurd volt.

- Ugyan – legyintettem egyet. – Mi a véleményed Louis-ról? – El akartam terelni a témát, hogy ne kattogjon ezen tovább, de még én is meglepődtem, hogy ezt kérdeztem. Vissza akartam szívni, de mivel tudtam, ez lehetetlen, inkább finomítani próbáltam. – És Liamről? – tettem hozzá gyorsan.

- Ugh, Liam – rázta meg hitetlenkedve a fejét. – Szerintem azt a gyereket betehetnéd egy turmixgépbe, és amikor kivennéd, még akkor is ugyanolyan peckesen sétálna el. Persze közben illetne néhány lenéző pillantással, mert a bekapcsoló gombot a középsőujjaddal nyomtad be, és nem a mutatóval. – A gyereket ismerve, annyira elképzelhetővé vált a kép, hogy szó szerint láttam magam előtt, amiről Maz beszélt, és ettől elkapott a röhögőgörcs.

- Kosár közben azért lazult kicsit – tettem hozzá Liam elemzéséhez két nevetés között.

- Persze. Éppen annyit, amennyit a cipőfűzőm szokott, amikor két csomóra kötöm – érzékeltette, mit is jelent pontosan az a kicsit. Mondanám, hogy újra felnevetettem, de még le se olvadt a vigyor a fejemről. Mindig ez volt, ha vele voltam. Baromi viccesen tudta magát előadni. – Louis-nak amúgy nagy szerencséje volt, mert Liam után őt még normálisnak is mondhatjuk – tért át Louis-ra, amitől az előbbi vigyorgásom, egy álmodozó mosolyba fordult.

Amint észrevettem, a kirakatokat kezdtem bámulni, és igyekeztem eltünteti az arcomról mindennemű árulkodó jelet. Más esetben, lazán hozzáfűztem volna, hogy szerintem amúgy jól néz ki, de a körülményeket ismerve, Maz biztos alaposan kiröhögött volna.

- Rabolj el – könyörögtem neki, amikor egy órával később menni készült.

- Hogy apám mellett kössek ki? Nem, kösz – grimaszolt. – De ha van kedved, éjjel is csinálhatunk valamit, szerintem a többiek is benne lennének – vetette fel újabb ötletként.

- Tényleg nem tudok most – válaszoltam neki a szomorúan.

- Hát akkor majd szerdán – tartotta felém az öklét, én pedig a számat húzva odatettem a sajátomat, majd néztem, ahogy elindult.

Még egy órám volt, amit el kellett valahogy ütnöm, de semmi dolgom nem akadt, úgyhogy az első szembejövő padnál leültem, bedugtam a fülemet, hogy kedvenc számaim egyike üvöltsön bele, aztán elővettem az egyik füzetemet, és firkálgatni kezdtem. Végül annyira belejöttem, hogy észre se vettem, már tíz perce ott kellene lennem. Annyira mondjuk nem zaklatott fel a dolog, szép komótosan visszatettem a táskába a cuccaimat, és kényelmes léptekkel indultam meg a két sarokra lévő szépségszalonhoz.

Sosem voltam az a típus, aki képes volt huzamosabb ideig semmittevés nélkül ücsörögni, úgyhogy a kínok kínját kellett átélnem, amíg a fehér ruhás nő az arcom felett állva próbált beszélgetést kezdeményezni. Legszívesebben elütöttem volna a kezét, felálltam volna, és ott hagytam volna, de tisztában voltam vele, hogy anyám előbb vagy utóbb értesülne róla, úgyhogy mantraként mondogattam magamban, hogy jó kislány vagyok, nyugodt vagyok, kibírom, aztán amikor végre kész lettem, szinte köszönés nélkül húztam el a csíkot.

Fogtam egy taxit, és hazáig meg sem álltam, miközben folyton azon járt az eszem, hogy a többiek most milyen jól szórakozhatnak. Az ágyban, a füzetem fölé görnyedve is csak a sarokban álló gördeszkámra tudtam koncentrálni. Fülemben hallottam, ahogy a kerekek gurulnak az aszfalton, ahogy az alja végigcsúszik egy korláton, majd a földhöz csapódik. Éreztem, ahogy az arcomba vág a szél, és annyira sikerült saját képzelgésembe beleélnem magam, hogy amikor anyu dörömbölt az ajtón, jelezve, hogy vacsoraidő van, konkrétan úgy éreztem magam, mint aki éppen akkor esett el.

Tanulásra hivatkozva a vacsorámat a szobámban fogyasztottam el, és attól függetlenül, hogy igazából örültem, amiért nem kell egy újabb felszínes beszélgetést végigülnöm, most legalább nem is hazudtam akkorát. Valóban muszáj volt rávennem magam, hogy legalább egyszer figyelmesen végigolvassam az anyagot, csak hogy gyakorlatban ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint elméletben.

A baj igazából az volt, hogy utáltam ezt a helyzetet. Nem magát azt, hogy iskolába kellett járnom, hiszen tudtam, el kell, végezzem, ha nem akarok az utcán kikötni vagy a szüleimmel élni egész életemben, de a kettős életmód sokszor eléggé megviselt. Legrosszabb napjaimon még skizofrénnek is éreztem magam, amiért délelőtt teljesen képes voltam azonosulni az életmóddal, amit a családom tett alám, mármint, ami a külsőségeket illeti, aztán délutánra meg lezüllöttem. Még a kinézetem is tök más volt, valószínűleg az ismerőseim a suliból, nem ismernének meg az utcán, és ez fordítva is igaz.