Comfort Zone - 3. fejezet

Sziasztok!

Jaj úgy megörültem a két új feliratkozónak! Üdvözöllek titeket a blogon és köszönöm, hogy feliratkoztatok! Az előző részes kommentekért is hálás vagyok! Írjatok továbbra is <3

xxx Larissa

*********************************************

LOUIS

Reggel hasonlóan ébredtem, mint hétfőn, csak még a tegnapinál is kevesebb életkedvvel. De legalább ma már nem kell kozmetikushoz, meg semmi ilyenféle helyre mennem, és amikor ez átfutott a fejemen, adott némi lendületet a naphoz. A második órán írtuk a ZH-t szociálpszichológiából, de amikor óra előtt, szünetben, a kampusz előtt állva egymás után szívtam a cigiket, semmi nem ugrott be. Végül inkább nem is gondoltam rá, most már aztán úgyis minden mindegy alapon, majd elszívtam az utolsó szálat is, és visszamentem a terembe.

Háromnegyed óra alatt megválaszoltam az összes kérdést, és másodikként adtam be a lapot, hogy, mivel ezután már nem tartott órát a tanár, el is induljak haza. Az volt a tervem, hogy átkapok valami lazább ruhát, és kimegyek egy kicsit deszkázni, de amikor hazaértem, meglepetten tapasztaltam, hogy mindkét szülőm otthon van. Anya a nappaliban ült, apa az ablak előtt álldogált, és gondterhelt arccal néztek rám, amikor beléptem.

- Na, mit csináltam már megint? – sóhajtottam fel, és gyorsan átpörgettem a fejemben az utóbbi pár napot, de hiába. Semmi kivetnivalót nem találtam a viselkedésemben. Basszus, nem tettem el a füvet, amit tanulás után, lefekvés előtt szívtam? Egy pillanatra, komolyan elfehéredtem, de aztán apám végre méltóztatott megszólalni.

- Most nem rólad van szó. – Huh, fújtam ki a levegőt, és a vér is újra járni kezdett a testemben. – Délelőtt édesanyád anyja szívrohamot kapott, és sajnos nem tudtak neki segíteni. – Olyan tárgyilagosan jelentette ki, mintha a szomszéd kutyájáról lenne szó, de a szemében lévő keserűség bizonyította, hogy még nem teljesen érzéketlen.

Magam elé meredve ültem le én is a kanapéra, hogy feldolgozzam az információt. Gyerekoromban rengeteg időt töltöttem nála, mindig vártam, hogy jöjjön a nyár, és egy hónapot vele tölthessek. Imádtam a történeteit, és őszintén szerettem, de anyám minden bizonnyal tőle örökölte a makacsságát. Amikor a nagyi értesült a züllött viselkedésemről, jó formán megszakította velem a kapcsolatot. Egyértelművé tette, hogy nem akar látni, és nem akar hallani felőlem. Először fájt, aztán a fájdalomnak átvette a helyét a düh, és ez tartott egészen máig. Most viszont rosszul érintett. Még akkor is, ha már évek óta nem beszéltünk. Talán pont emiatt.

- Sajnálom – néztem rájuk, aztán lenyeltem a torkomban növekedő gombócot, és gépies mozdulatokkal felmentem a szobámba.

A tehetetlenség okozta idegességtől zaklatottan lekapkodtam magamról a ruháimat, hogy átcseréljem őket egy kényelmesebbre, majd a hónom alá csaptam a deszkámat, és futólépésben hagytam el a házat. Apám utánam kiabált, de most végképp nem érdekelt. Egyetlen célom volt. Minél hamarabb eljutni a kis részünkre, ahol egy kicsit egyedül lehetek majd. Pontosan tudtam, hogy ma senki nem lesz ott, mindig megbeszéltük előre, ha mentünk, külön csak akkor szoktunk, ha valaki magányra vágyik, nekem pedig ez most határozottan egy ilyen nap volt.

Magát az utat is száguldozva tettem meg, de amit az első fél órában csináltam a parkban az messze nem volt értékelhető. Mondjuk nem is arra mentem rá, hogy hibátlan trükköket csináljak, hanem arra, hogy valahogy levezessem a feszültséget és a fájdalmat, ami különösen rossz párosításnak tűnt. De legalább a módszer hasznosnak bizonyult, és minden egyes mozdulattal lazábbnak éreztem magam. A mellkasom már szaporán emelkedett, és az, hogy ezt észrevettem, volt az első jele annak, hogy már nemcsak a dühöngésre koncentráltam, hanem kezdtem visszanyerni az irányítást. Figyelni kezdtem az apróbb mozdulatokra, korrigáltam a hibákat, a fülemben már nemcsak dübörgő szívverésemet hallottam, hanem a kerekek megnyugtató hangját is. Mozdulataim lágyabbak lettek, ezzel együtt pedig a lelkiállapotom is kiegyensúlyozottabbá vált. Persze, ennyi idő alatt, nem fog elmúlni a gyász, de már most sokkal jobban éreztem magamat. Egy pillanatra megálltam, a lépcsőkre pillantottam, majd nekiindultam, hogy nagy lendülettel ugorjak át rajtuk. Ez volt az új kedvencem, mióta legyőztem a félelmemet.

- Hey, love! – hallottam meg Louis hangját, és bár csak egyszer találkoztunk eddig, akcentusát és hangjának tónusát már ismertem annyira, hogy azonnal hozzá tudjam kapcsolni.

Megjelenése váratlanul ért, éppen a mozdulat közepén jártam, és ahogy felé kaptam a fejemet, kibillentem egyensúlyomból. A deszka eltűnt alólam, én pedig nem voltam olyan pozícióban, hogy talpra tudjak érkezni. Könyökömmel próbáltam felfogni az esést, ami nem volt jó ötlet, de legalább nem a fejemet törtem be. A fájdalom elég rendesen belém hasított, és tekintve, hogy amúgy sem álltam túl messze a sírástól, most duplán kellett azon dolgoznom, hogy ne csorduljon ki egy könnycsepp se a szememből.

- Ó, jézusom! Nem akartalak megzavarni. Jól vagy? – guggolt le mellém. Ülő helyzetbe tornáztam magamat, és összeszorított ajkakkal bólintottam egyet. Nem lehettem meggyőző, mert óvatosan a kezemért nyúlt, hogy megnézze mennyire vészes a horzsolás. – Tudod mozgatni? – kérdezte, mire én kinyújtottam és behajlítottam egy párszor, mindenféle erősebb fájdalom nélkül. Hát legalább nem tört el. – Tényleg ne haragudj.

- Nem a te hibád – ráztam meg a fejemet, és fel akartam állni, de nem engedte. A padon álló üvegemhez kocogott, majd azzal tért vissza. Kinyitotta, aztán újra a karomért nyúlt, hogy egy kicsit lemossa vele.

- Nem tökéletes, de egy fokkal jobb – nyomott rá egy zsebkendőt, hogy a vér ne folyjon végig a kezemen újra, majd segített felállni.

- Köszi. Olyan béna vagyok – bosszankodtam.

- Dehogyis. Megesik, és különben is, ha megvárom, míg földet érsz, nem is estél volna el. Biztos minden oké?

- Persze. Estem már ennél nagyobbat is – vettem egy kicsit lazábbra a figurát, mert nem akartam, hogy azt higgye, ennyi miatt sírva fakadok. – Te hogyhogy itt? – érdeklődtem inkább felőle, és a deszkára néztem, amit magával hozott.

- Hát a csúfos vereségem óta, úgy gondoltam, rám férne egy kis gyakorlás. Nem számítottam rá, hogy itt leszel – válaszolta.

- Örülj neki, hogy engem találtál itt, és nem mondjuk Mazt. Ő nem hagyná, hogy itt deszkázz – húztam féloldalas mosolyra a számat.

- Alapból örülök, hogy nem őt találtam itt. Így esztétikailag is jobb látvány fogadott – viccelődött. Vagy ez bók volt?

- Tiéd a terep, én most sikeresen kiiktattam magamat egy kis időre – néztem le a kezemre, és elvettem a zsepit, hogy megnézzem, mennyire vérzik.

Pár másodpercig még vizslatott, de amikor leültem a legközelebbi padra, hátat fordított, és a deszkájára állt. Számomra pedig kezdetét vette a fél órás szórakozás. Egyrészt, mert iszonyatosan jól nézett ki azon a rohadt deszkán, másrészt pedig azért, ahogy küzdött néhány mozdulattal. A bigflipet az istenért nem tudta összehozni, én pedig már nagyban vigyorogtam, amikor az ötödik alkalommal is elrontotta. Hol nem érkezett vissza a deszkára, hol maga a deszka nem mozdult meg alatta, hol pedig az esett fejre. Ujjaimmal az alsó ajkamat piszkáltam, hogy ne vegye észre, milyen jól mulatok rajta, de végül, amikor egy morgolódás közben felém nézett, csak elkapta visszafojtott mosolyomat.

- Ne kímélj – kiabálta oda a szemét forgatva, mire felálltam.

- Az első lábad tett előrébb – mondtam neki, amikor néhány lépés után odaértem. – Mondom, előrébb – nevettem fel, amikor a másik irányba mozdult. – Még, még, még. – Millimétereket mozdított csak a lábfején, úgyhogy végül inkább leguggoltam, megfogtam a bokáját, és oda tettem, ahol lennie kellett. Mivel a másik lába a deszka végén volt, ezért megbillent, de a vállamra támaszkodott, és aztán vissza is került mind a négy kerék a földre. – Jó, és nyújtsd ki jobban, különben az életben nem fog belepörögni – néztem fel rá, és amikor találkozott a tekintetünk, egy pillanatra el is felejtettem, hogy felállni készültem. Zavartan ugrottam fel, és hátráltam pár lépést, hátha kikerülök a bűvköréből, de szó sem volt ilyesmiről.

Vonzotta a tekintetemet és az egész lényemet. Borzasztó erős késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, és nagyon nehéz volt nem közelebb menni hozzá, hanem tovább távolodni. Visszaültem a padra, és lehajtottam a fejemet, azon igyekezve, hogy elűzzem az összes gondolatomat. Azonban ahogy ezt az egy érzés próbáltam kifelé lökni, úgy érkezett vissza a mamám halála okozta szomorúság is.

- Oi oi! – kiáltott fel diadalittasan Louis. – Aj, nem figyeltél – biggyesztette le az ajkait. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy ezt azonnal hagyja abba.

- Amit nem láttam, azt nem hiszem el – kényszerítettem magamra egy pimasz mosolyt.

- Na, majd később megmutatom. Hogy van a kezed? – ült le a deszkájára a lábam elé.

- Az jól van – motyogtam el az orrom alatt, és emiatt vissza is kérdezett. – Jól.

- Hogyhogy egyedül vagy? Többiek? – érdeklődött.

- Magányra vágytam – vallottam be.

- Ó, mondhattad volna, akkor nem pofátlankodtam volna ide – nézett rám bűnbánóan.

- Nem zavarsz – ráztam meg a fejem, aztán úgy döntöttem, egye fene, meglátjuk mi lesz. – Sőt, örülök, hogy itt vagy.

- Még azután is, hogy miattam megsérültél? – húzta fel szemöldökeit, de arca vidámnak tűnt.

- Még azután is – pillantottam le mosolyogva, majd vissza rá.

- És miért akartál egyedül lenni? – érdeklődött tovább, miután arcán átfutott egy szerintem elégedett mosolyt.

- Rossz nap – fogtam rövidre, mert nem akartam azzal terhelni, hogy meghalt valakim.

- Suli? – próbálta megtudakolni, mitől volt rossz.

- Is, de inkább családi ügyek – húztam el a számat.

- Nem akarsz beszélni róla, ugye? – tette a térdemre a kezét, én pedig megráztam a fejemet. Utáltam, ha ilyenkor hozzámértek, mert akkor lehetetlennek bizonyult erősnek maradni. Együttérző arccal nézett rám egy darabig, aztán elterelte a szót. – Mit tanulsz?

- Pszichológiát – válaszoltam, mire tovább faggatott arról, hogy hányadik félévemet csinálom, melyik egyetemen stb. Készségesen válaszoltam mindenre, élvezve figyelmét, de szerettem volna én is megtudni róla ugyanezeket, úgyhogy miután az én esetemben alaposan kiveséztük a témát, visszakérdeztem.

- Ugyanaz az egyetem, csak másik épület. Közgázt tanulok, vagy inkább csak hallgatok, és nekem már sokadik félév, mert eléggé lazán kezeltem eddig, de elvileg idén már tényleg végzek – osztotta meg velem az infókat.

- Honnan ismered Andyt? – tettem fel a következő kérdést, ami érdekelt.

- Liam legjobb barátja, úgyhogy általa. – A következő kérdésem emiatt így az volt, honnan ismeri Liamet. – Emlékszel, hogy a múltkor említettem, hogy egy pár évig az éneklés is képben volt nálam? A zenesuliban ismertem meg – folytatta, amikor bólintottam. – Dumáltunk, jóba lettünk, aztán én abbahagytam, de a barátságunk megmaradt.

- Mindig úgy be van feszülve, amilyen a múltkor volt? – húztam össze a szemöldökömet, mert még mindig nem értettem, hogy lehet így élni.

- Neeem – nevetett fel. – Csak nem túl nyitott az új emberekre, az újdonságokra meg főleg nem. De velünk egyáltalán nem így viselkedik – kelt a védelmére egy kicsit. – Bár néha rájön az öt perc, és akkor én is nehezen viselem – tette hozzá.

- Amúgy éneklés? Tényleg? – nevettem még mindig ezen.

- Ennyire furcsa? Pedig vannak férfi zenészek – osztotta meg velem ezt a megdöbbentő tényt.

- Nem tudom. Nekem nem olyannak tűnsz – rántottam meg a vállam. – Jó hangod van?

- Okkal hagytam abba – nevetett fel. – De egyébként azt mondják, nem rossz.

- Énekelj nekem – kértem.

- Biztos, hogy nem – állt fel, aztán oldalra döntött fejjel megkérdezte, hogy tanítok-e neki valami újat.

- Nocsak, azt hittem nem fogadsz el segítséget egy lánytól – húztam az agyát.

- Csak egy lánytól nem is. Tőled viszont bármikor – kacsintott rám, és megint rá akartam szólni, hogy ez sürgősen fejezze be, de jobban el voltam foglalva azzal, hogy kivételesnek tart.

- Ó, hízelgő – vigyorogtam, mint valami idióta. – Egyébként szívesen, csak előbb átugrom a boltba valami ehetőért – mutattam a hátam mögé, a kis élelmiszeres irányába. – Neked hozzak valamit?

- Ne. Megyek veled – gurította felém a deszkámat, ami az esés óta a lépcsőknél hevert, majd mindketten elindultunk, át az úton, hogy aztán pár méterrel arrébb lefékezzünk a nyitvatartási időt hirdető ajtónál.

Egy új üveg vizet vettem elsősorban magamhoz, hiszen az előzőt elhasználtuk a sebem lemosására, majd a már alaposan megszáradt péksütik felé vettem az irányt. Bizonytalanul méregettem őket, mert egyáltalán nem néztek ki jól, de az éhség nagyúr, úgyhogy vettem egy nagyobb méretű pogácsát, és azzal terveztem kihúzni estig. Végül a pultnál még egy csokit is felkaptam, aztán beálltam Louis mögé, akinek a cuccait már húzta is le a pult mögött ülő termetes nő az árleolvasóval.

- A hölgyét is az enyémhez – mutatott felém az eladónak.

- Igazán nem szükséges – tiltakoztam azonnal.

- De nem is tilos. Tessék csak hozzászámolni – fordult vissza az eladóhoz, aki teljesítette kérését.

- Köszönöm – néztem rá, mire felém tartotta az arcát egy puszit követelve.

- Már megérte – húzta elégedett, széles mosolyra ajkait, miután adtam neki egy puszit. Imádtam, amikor ezt csinálta.

Visszamentünk a parkba, megettem a száraz pogácsát, ami után a fél üveg vizet le is húztam, mert különben megfulladtam volna, majd megkérdeztem Louis-tól, hogy mit szeretne tanulni.

- Mindegy – rántotta meg a vállát, majd a padra dobta a cigis dobozát, én pedig vágyakozva néztem utána.

- Lehetek pofátlan, és kérhetek egy szálat? Úgy elrohantam otthonról, hogy még ezt is otthon hagytam – villantottam felé egy bájos mosolyt.

- Lehetsz pofátlan – vette újra a kezébe, és kinyitva felém tartotta.

Kihúztam egy szálat, majd miután Louis meggyújtotta, beleszívtam, és lépkedni kezdtem a lábammal, hogy ülve guruljak a deszkával. Egészen addig ezzel szórakoztam, amíg Louis hirtelen mögém nem lépett, és a vállamnál fogva nem kezdett el őrült tempóban tolni. Nevetve egyensúlyoztam, amíg végre leállt. Annak ellenére, hogy új trükköket akart tanulni, úgy csinált, mint egy pimasz kölyök, amikor házit kell írnia. Egyáltalán nem figyelt, és inkább megpróbálta lefutni a deszkámat, meg akárhányszor ráálltam, hogy megmutassam, lökött rajtam egyet, és arrébb gurultam.

- Feladom – emeltem az ég felé a tekintetemet, aztán mindketten felnevettünk. – Lassan haza kéne mennem – dörzsöltem meg gondterhelten az arcomat.

- Ennyire szar a helyzet otthon? – kérdezett rá. Minden bizonnyal látta rajtam, hogy jelenleg inkább csöveznék a híd alatt.

- Nem, csak… – ráztam meg a fejem. – Délelőtt meghalt a nagyim – mondtam el neki végül. – Én pedig azonnal leléptem, és most nem tudom, hogy viselkedjek a szüleimmel. Nem könnyű esetek, nem szoktak nagy beszélgetéseink lenni, szóval nem tudom, hogy megkérdezzem-e, hogy vannak vagy tegyek úgy, mintha nem történt volna semmi. Mert ebben aztán nagyon jó az egész családom – fintorogtam.

- Sajnálom, részvétem – nézett rám aggódva.

Az alsó ajkamat beharapva néztem el balra, hogy felülkerekedjek érzéseimen. Louis is kínosan érezte magát, mert szemem sarkából láttam, hogy toporog, nem tudja, mit csináljon, aztán megköszörülte a torkát, és felajánlotta, hogy hazakísér, ha szeretném. Boldogan csaptam le a lehetőségre, hiszen a másik ok, amiért nem akartam elindulni az volt, hogy még szerettem volna vele lenni.

Egy pár percig csendben sétáltunk egymás mellett, aztán igyekeztem megtörni a beálló hullahangulatot, és megkértem, hogy meséljen még valamit magáról.

- Fogalmam sincs, mit mondhatnék magamról. Szerintem elég átlagos vagyok. Gazdag szülők, kényelmes életmód. Egyetem, partik – sorolta fel az őt jellemző szavakat. – De komolyan szeretném tovább vinni apám cégét, úgyhogy az életem ezen részét próbálom komolyabban venni. Több-kevesebb sikerrel, mint láthatod, mert még ezt a nyamvadt alapképzést se fejeztem be – szórakozott magán jót.

Nem tudom, miért gondolta magáról, hogy átlagos, szerintem egyáltalán nem az. Nagyon erős, és megnyerő kisugárzása van, mindemellett olyan sokoldalú, hogy tényleg mindennek mondanám, csak átlagosnak nem.

- Játszom az egyetemi focicsapatban – jutott eszébe még ez is, alátámasztva előbbi sokoldalú feltevésemet.

- Ez jól hangzik – csaptam le a témára, és egy jó darabig kedvenc csapatáról, játékosairól faggattam, akiket azért főleg én is ismertem, bár jómagam nem nagyon ültem le meccseket nézni, mert ha szabadidőm volt, akkor azt inkább kint töltöttem a srácokkal.

- Egyszer megnéznélek meccsen – vetettem fel, ezzel jóformán meghívatva magam.

- Na, majd egyeztetünk – kapott rá a dologra.

- És énekelni is fogsz nekem – jelentettem ki neki, mire nevetve megrázta a fejét.

- Ha leitatsz, talán – gondolkozott el.

- És ha szépen kérlek? – fordultam vele szembe, mert időközben megérkeztünk.

- Hát nem tudom – ingatta a fejét. – Maradjunk a leitatásnál – nevetett fel, majd miután mindketten abbahagytuk, a hátam mögé nézett. – Szóval itt laksz?

- Olyasmi – néztem én is tekintete irányába.

- Szép – bólintott elismerően, aztán amikor visszafordultam, a kezembe nyomta a legújabb típusú iPhone-t. – Beírod a számod? – Válasz helyett, kivettem a kezéből, és bepötyögtem a számjegyeket, meg a nevemet. – Köszi – vette vissza. – Akkor majd írok – eresztett meg egy mosolyt, majd közelebb lépett, és csakúgy, mint legutóbb, megölelt.

- Várni fogom – mondtam még neki, aztán kinyitottam a kaput, és elindultam a bejárat felé, miközben az eddig gondosan távol tartott gondok újra rám telepedtek.