Comfort Zone - 3. fejezet

Sziasztok!

Jaj úgy megörültem a két új feliratkozónak! Üdvözöllek titeket a blogon és köszönöm, hogy feliratkoztatok! Az előző részes kommentekért is hálás vagyok! Írjatok továbbra is <3

xxx Larissa

*********************************************

LOUIS

Reggel hasonlóan ébredtem, mint hétfőn, csak még a tegnapinál is kevesebb életkedvvel. De legalább ma már nem kell kozmetikushoz, meg semmi ilyenféle helyre mennem, és amikor ez átfutott a fejemen, adott némi lendületet a naphoz. A második órán írtuk a ZH-t szociálpszichológiából, de amikor óra előtt, szünetben, a kampusz előtt állva egymás után szívtam a cigiket, semmi nem ugrott be. Végül inkább nem is gondoltam rá, most már aztán úgyis minden mindegy alapon, majd elszívtam az utolsó szálat is, és visszamentem a terembe.

Háromnegyed óra alatt megválaszoltam az összes kérdést, és másodikként adtam be a lapot, hogy, mivel ezután már nem tartott órát a tanár, el is induljak haza. Az volt a tervem, hogy átkapok valami lazább ruhát, és kimegyek egy kicsit deszkázni, de amikor hazaértem, meglepetten tapasztaltam, hogy mindkét szülőm otthon van. Anya a nappaliban ült, apa az ablak előtt álldogált, és gondterhelt arccal néztek rám, amikor beléptem.

- Na, mit csináltam már megint? – sóhajtottam fel, és gyorsan átpörgettem a fejemben az utóbbi pár napot, de hiába. Semmi kivetnivalót nem találtam a viselkedésemben. Basszus, nem tettem el a füvet, amit tanulás után, lefekvés előtt szívtam? Egy pillanatra, komolyan elfehéredtem, de aztán apám végre méltóztatott megszólalni.

- Most nem rólad van szó. – Huh, fújtam ki a levegőt, és a vér is újra járni kezdett a testemben. – Délelőtt édesanyád anyja szívrohamot kapott, és sajnos nem tudtak neki segíteni. – Olyan tárgyilagosan jelentette ki, mintha a szomszéd kutyájáról lenne szó, de a szemében lévő keserűség bizonyította, hogy még nem teljesen érzéketlen.

Magam elé meredve ültem le én is a kanapéra, hogy feldolgozzam az információt. Gyerekoromban rengeteg időt töltöttem nála, mindig vártam, hogy jöjjön a nyár, és egy hónapot vele tölthessek. Imádtam a történeteit, és őszintén szerettem, de anyám minden bizonnyal tőle örökölte a makacsságát. Amikor a nagyi értesült a züllött viselkedésemről, jó formán megszakította velem a kapcsolatot. Egyértelművé tette, hogy nem akar látni, és nem akar hallani felőlem. Először fájt, aztán a fájdalomnak átvette a helyét a düh, és ez tartott egészen máig. Most viszont rosszul érintett. Még akkor is, ha már évek óta nem beszéltünk. Talán pont emiatt.

- Sajnálom – néztem rájuk, aztán lenyeltem a torkomban növekedő gombócot, és gépies mozdulatokkal felmentem a szobámba.

A tehetetlenség okozta idegességtől zaklatottan lekapkodtam magamról a ruháimat, hogy átcseréljem őket egy kényelmesebbre, majd a hónom alá csaptam a deszkámat, és futólépésben hagytam el a házat. Apám utánam kiabált, de most végképp nem érdekelt. Egyetlen célom volt. Minél hamarabb eljutni a kis részünkre, ahol egy kicsit egyedül lehetek majd. Pontosan tudtam, hogy ma senki nem lesz ott, mindig megbeszéltük előre, ha mentünk, külön csak akkor szoktunk, ha valaki magányra vágyik, nekem pedig ez most határozottan egy ilyen nap volt.

Magát az utat is száguldozva tettem meg, de amit az első fél órában csináltam a parkban az messze nem volt értékelhető. Mondjuk nem is arra mentem rá, hogy hibátlan trükköket csináljak, hanem arra, hogy valahogy levezessem a feszültséget és a fájdalmat, ami különösen rossz párosításnak tűnt. De legalább a módszer hasznosnak bizonyult, és minden egyes mozdulattal lazábbnak éreztem magam. A mellkasom már szaporán emelkedett, és az, hogy ezt észrevettem, volt az első jele annak, hogy már nemcsak a dühöngésre koncentráltam, hanem kezdtem visszanyerni az irányítást. Figyelni kezdtem az apróbb mozdulatokra, korrigáltam a hibákat, a fülemben már nemcsak dübörgő szívverésemet hallottam, hanem a kerekek megnyugtató hangját is. Mozdulataim lágyabbak lettek, ezzel együtt pedig a lelkiállapotom is kiegyensúlyozottabbá vált. Persze, ennyi idő alatt, nem fog elmúlni a gyász, de már most sokkal jobban éreztem magamat. Egy pillanatra megálltam, a lépcsőkre pillantottam, majd nekiindultam, hogy nagy lendülettel ugorjak át rajtuk. Ez volt az új kedvencem, mióta legyőztem a félelmemet.

- Hey, love! – hallottam meg Louis hangját, és bár csak egyszer találkoztunk eddig, akcentusát és hangjának tónusát már ismertem annyira, hogy azonnal hozzá tudjam kapcsolni.

Megjelenése váratlanul ért, éppen a mozdulat közepén jártam, és ahogy felé kaptam a fejemet, kibillentem egyensúlyomból. A deszka eltűnt alólam, én pedig nem voltam olyan pozícióban, hogy talpra tudjak érkezni. Könyökömmel próbáltam felfogni az esést, ami nem volt jó ötlet, de legalább nem a fejemet törtem be. A fájdalom elég rendesen belém hasított, és tekintve, hogy amúgy sem álltam túl messze a sírástól, most duplán kellett azon dolgoznom, hogy ne csorduljon ki egy könnycsepp se a szememből.

- Ó, jézusom! Nem akartalak megzavarni. Jól vagy? – guggolt le mellém. Ülő helyzetbe tornáztam magamat, és összeszorított ajkakkal bólintottam egyet. Nem lehettem meggyőző, mert óvatosan a kezemért nyúlt, hogy megnézze mennyire vészes a horzsolás. – Tudod mozgatni? – kérdezte, mire én kinyújtottam és behajlítottam egy párszor, mindenféle erősebb fájdalom nélkül. Hát legalább nem tört el. – Tényleg ne haragudj.

- Nem a te hibád – ráztam meg a fejemet, és fel akartam állni, de nem engedte. A padon álló üvegemhez kocogott, majd azzal tért vissza. Kinyitotta, aztán újra a karomért nyúlt, hogy egy kicsit lemossa vele.

- Nem tökéletes, de egy fokkal jobb – nyomott rá egy zsebkendőt, hogy a vér ne folyjon végig a kezemen újra, majd segített felállni.

- Köszi. Olyan béna vagyok – bosszankodtam.

- Dehogyis. Megesik, és különben is, ha megvárom, míg földet érsz, nem is estél volna el. Biztos minden oké?

- Persze. Estem már ennél nagyobbat is – vettem egy kicsit lazábbra a figurát, mert nem akartam, hogy azt higgye, ennyi miatt sírva fakadok. – Te hogyhogy itt? – érdeklődtem inkább felőle, és a deszkára néztem, amit magával hozott.

- Hát a csúfos vereségem óta, úgy gondoltam, rám férne egy kis gyakorlás. Nem számítottam rá, hogy itt leszel – válaszolta.

- Örülj neki, hogy engem találtál itt, és nem mondjuk Mazt. Ő nem hagyná, hogy itt deszkázz – húztam féloldalas mosolyra a számat.

- Alapból örülök, hogy nem őt találtam itt. Így esztétikailag is jobb látvány fogadott – viccelődött. Vagy ez bók volt?

- Tiéd a terep, én most sikeresen kiiktattam magamat egy kis időre – néztem le a kezemre, és elvettem a zsepit, hogy megnézzem, mennyire vérzik.

Pár másodpercig még vizslatott, de amikor leültem a legközelebbi padra, hátat fordított, és a deszkájára állt. Számomra pedig kezdetét vette a fél órás szórakozás. Egyrészt, mert iszonyatosan jól nézett ki azon a rohadt deszkán, másrészt pedig azért, ahogy küzdött néhány mozdulattal. A bigflipet az istenért nem tudta összehozni, én pedig már nagyban vigyorogtam, amikor az ötödik alkalommal is elrontotta. Hol nem érkezett vissza a deszkára, hol maga a deszka nem mozdult meg alatta, hol pedig az esett fejre. Ujjaimmal az alsó ajkamat piszkáltam, hogy ne vegye észre, milyen jól mulatok rajta, de végül, amikor egy morgolódás közben felém nézett, csak elkapta visszafojtott mosolyomat.

- Ne kímélj – kiabálta oda a szemét forgatva, mire felálltam.

- Az első lábad tett előrébb – mondtam neki, amikor néhány lépés után odaértem. – Mondom, előrébb – nevettem fel, amikor a másik irányba mozdult. – Még, még, még. – Millimétereket mozdított csak a lábfején, úgyhogy végül inkább leguggoltam, megfogtam a bokáját, és oda tettem, ahol lennie kellett. Mivel a másik lába a deszka végén volt, ezért megbillent, de a vállamra támaszkodott, és aztán vissza is került mind a négy kerék a földre. – Jó, és nyújtsd ki jobban, különben az életben nem fog belepörögni – néztem fel rá, és amikor találkozott a tekintetünk, egy pillanatra el is felejtettem, hogy felállni készültem. Zavartan ugrottam fel, és hátráltam pár lépést, hátha kikerülök a bűvköréből, de szó sem volt ilyesmiről.

Vonzotta a tekintetemet és az egész lényemet. Borzasztó erős késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, és nagyon nehéz volt nem közelebb menni hozzá, hanem tovább távolodni. Visszaültem a padra, és lehajtottam a fejemet, azon igyekezve, hogy elűzzem az összes gondolatomat. Azonban ahogy ezt az egy érzés próbáltam kifelé lökni, úgy érkezett vissza a mamám halála okozta szomorúság is.

- Oi oi! – kiáltott fel diadalittasan Louis. – Aj, nem figyeltél – biggyesztette le az ajkait. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy ezt azonnal hagyja abba.

- Amit nem láttam, azt nem hiszem el – kényszerítettem magamra egy pimasz mosolyt.

- Na, majd később megmutatom. Hogy van a kezed? – ült le a deszkájára a lábam elé.

- Az jól van – motyogtam el az orrom alatt, és emiatt vissza is kérdezett. – Jól.

- Hogyhogy egyedül vagy? Többiek? – érdeklődött.

- Magányra vágytam – vallottam be.

- Ó, mondhattad volna, akkor nem pofátlankodtam volna ide – nézett rám bűnbánóan.

- Nem zavarsz – ráztam meg a fejem, aztán úgy döntöttem, egye fene, meglátjuk mi lesz. – Sőt, örülök, hogy itt vagy.

- Még azután is, hogy miattam megsérültél? – húzta fel szemöldökeit, de arca vidámnak tűnt.

- Még azután is – pillantottam le mosolyogva, majd vissza rá.

- És miért akartál egyedül lenni? – érdeklődött tovább, miután arcán átfutott egy szerintem elégedett mosolyt.

- Rossz nap – fogtam rövidre, mert nem akartam azzal terhelni, hogy meghalt valakim.

- Suli? – próbálta megtudakolni, mitől volt rossz.

- Is, de inkább családi ügyek – húztam el a számat.

- Nem akarsz beszélni róla, ugye? – tette a térdemre a kezét, én pedig megráztam a fejemet. Utáltam, ha ilyenkor hozzámértek, mert akkor lehetetlennek bizonyult erősnek maradni. Együttérző arccal nézett rám egy darabig, aztán elterelte a szót. – Mit tanulsz?

- Pszichológiát – válaszoltam, mire tovább faggatott arról, hogy hányadik félévemet csinálom, melyik egyetemen stb. Készségesen válaszoltam mindenre, élvezve figyelmét, de szerettem volna én is megtudni róla ugyanezeket, úgyhogy miután az én esetemben alaposan kiveséztük a témát, visszakérdeztem.

- Ugyanaz az egyetem, csak másik épület. Közgázt tanulok, vagy inkább csak hallgatok, és nekem már sokadik félév, mert eléggé lazán kezeltem eddig, de elvileg idén már tényleg végzek – osztotta meg velem az infókat.

- Honnan ismered Andyt? – tettem fel a következő kérdést, ami érdekelt.

- Liam legjobb barátja, úgyhogy általa. – A következő kérdésem emiatt így az volt, honnan ismeri Liamet. – Emlékszel, hogy a múltkor említettem, hogy egy pár évig az éneklés is képben volt nálam? A zenesuliban ismertem meg – folytatta, amikor bólintottam. – Dumáltunk, jóba lettünk, aztán én abbahagytam, de a barátságunk megmaradt.

- Mindig úgy be van feszülve, amilyen a múltkor volt? – húztam össze a szemöldökömet, mert még mindig nem értettem, hogy lehet így élni.

- Neeem – nevetett fel. – Csak nem túl nyitott az új emberekre, az újdonságokra meg főleg nem. De velünk egyáltalán nem így viselkedik – kelt a védelmére egy kicsit. – Bár néha rájön az öt perc, és akkor én is nehezen viselem – tette hozzá.

- Amúgy éneklés? Tényleg? – nevettem még mindig ezen.

- Ennyire furcsa? Pedig vannak férfi zenészek – osztotta meg velem ezt a megdöbbentő tényt.

- Nem tudom. Nekem nem olyannak tűnsz – rántottam meg a vállam. – Jó hangod van?

- Okkal hagytam abba – nevetett fel. – De egyébként azt mondják, nem rossz.

- Énekelj nekem – kértem.

- Biztos, hogy nem – állt fel, aztán oldalra döntött fejjel megkérdezte, hogy tanítok-e neki valami újat.

- Nocsak, azt hittem nem fogadsz el segítséget egy lánytól – húztam az agyát.

- Csak egy lánytól nem is. Tőled viszont bármikor – kacsintott rám, és megint rá akartam szólni, hogy ez sürgősen fejezze be, de jobban el voltam foglalva azzal, hogy kivételesnek tart.

- Ó, hízelgő – vigyorogtam, mint valami idióta. – Egyébként szívesen, csak előbb átugrom a boltba valami ehetőért – mutattam a hátam mögé, a kis élelmiszeres irányába. – Neked hozzak valamit?

- Ne. Megyek veled – gurította felém a deszkámat, ami az esés óta a lépcsőknél hevert, majd mindketten elindultunk, át az úton, hogy aztán pár méterrel arrébb lefékezzünk a nyitvatartási időt hirdető ajtónál.

Egy új üveg vizet vettem elsősorban magamhoz, hiszen az előzőt elhasználtuk a sebem lemosására, majd a már alaposan megszáradt péksütik felé vettem az irányt. Bizonytalanul méregettem őket, mert egyáltalán nem néztek ki jól, de az éhség nagyúr, úgyhogy vettem egy nagyobb méretű pogácsát, és azzal terveztem kihúzni estig. Végül a pultnál még egy csokit is felkaptam, aztán beálltam Louis mögé, akinek a cuccait már húzta is le a pult mögött ülő termetes nő az árleolvasóval.

- A hölgyét is az enyémhez – mutatott felém az eladónak.

- Igazán nem szükséges – tiltakoztam azonnal.

- De nem is tilos. Tessék csak hozzászámolni – fordult vissza az eladóhoz, aki teljesítette kérését.

- Köszönöm – néztem rá, mire felém tartotta az arcát egy puszit követelve.

- Már megérte – húzta elégedett, széles mosolyra ajkait, miután adtam neki egy puszit. Imádtam, amikor ezt csinálta.

Visszamentünk a parkba, megettem a száraz pogácsát, ami után a fél üveg vizet le is húztam, mert különben megfulladtam volna, majd megkérdeztem Louis-tól, hogy mit szeretne tanulni.

- Mindegy – rántotta meg a vállát, majd a padra dobta a cigis dobozát, én pedig vágyakozva néztem utána.

- Lehetek pofátlan, és kérhetek egy szálat? Úgy elrohantam otthonról, hogy még ezt is otthon hagytam – villantottam felé egy bájos mosolyt.

- Lehetsz pofátlan – vette újra a kezébe, és kinyitva felém tartotta.

Kihúztam egy szálat, majd miután Louis meggyújtotta, beleszívtam, és lépkedni kezdtem a lábammal, hogy ülve guruljak a deszkával. Egészen addig ezzel szórakoztam, amíg Louis hirtelen mögém nem lépett, és a vállamnál fogva nem kezdett el őrült tempóban tolni. Nevetve egyensúlyoztam, amíg végre leállt. Annak ellenére, hogy új trükköket akart tanulni, úgy csinált, mint egy pimasz kölyök, amikor házit kell írnia. Egyáltalán nem figyelt, és inkább megpróbálta lefutni a deszkámat, meg akárhányszor ráálltam, hogy megmutassam, lökött rajtam egyet, és arrébb gurultam.

- Feladom – emeltem az ég felé a tekintetemet, aztán mindketten felnevettünk. – Lassan haza kéne mennem – dörzsöltem meg gondterhelten az arcomat.

- Ennyire szar a helyzet otthon? – kérdezett rá. Minden bizonnyal látta rajtam, hogy jelenleg inkább csöveznék a híd alatt.

- Nem, csak… – ráztam meg a fejem. – Délelőtt meghalt a nagyim – mondtam el neki végül. – Én pedig azonnal leléptem, és most nem tudom, hogy viselkedjek a szüleimmel. Nem könnyű esetek, nem szoktak nagy beszélgetéseink lenni, szóval nem tudom, hogy megkérdezzem-e, hogy vannak vagy tegyek úgy, mintha nem történt volna semmi. Mert ebben aztán nagyon jó az egész családom – fintorogtam.

- Sajnálom, részvétem – nézett rám aggódva.

Az alsó ajkamat beharapva néztem el balra, hogy felülkerekedjek érzéseimen. Louis is kínosan érezte magát, mert szemem sarkából láttam, hogy toporog, nem tudja, mit csináljon, aztán megköszörülte a torkát, és felajánlotta, hogy hazakísér, ha szeretném. Boldogan csaptam le a lehetőségre, hiszen a másik ok, amiért nem akartam elindulni az volt, hogy még szerettem volna vele lenni.

Egy pár percig csendben sétáltunk egymás mellett, aztán igyekeztem megtörni a beálló hullahangulatot, és megkértem, hogy meséljen még valamit magáról.

- Fogalmam sincs, mit mondhatnék magamról. Szerintem elég átlagos vagyok. Gazdag szülők, kényelmes életmód. Egyetem, partik – sorolta fel az őt jellemző szavakat. – De komolyan szeretném tovább vinni apám cégét, úgyhogy az életem ezen részét próbálom komolyabban venni. Több-kevesebb sikerrel, mint láthatod, mert még ezt a nyamvadt alapképzést se fejeztem be – szórakozott magán jót.

Nem tudom, miért gondolta magáról, hogy átlagos, szerintem egyáltalán nem az. Nagyon erős, és megnyerő kisugárzása van, mindemellett olyan sokoldalú, hogy tényleg mindennek mondanám, csak átlagosnak nem.

- Játszom az egyetemi focicsapatban – jutott eszébe még ez is, alátámasztva előbbi sokoldalú feltevésemet.

- Ez jól hangzik – csaptam le a témára, és egy jó darabig kedvenc csapatáról, játékosairól faggattam, akiket azért főleg én is ismertem, bár jómagam nem nagyon ültem le meccseket nézni, mert ha szabadidőm volt, akkor azt inkább kint töltöttem a srácokkal.

- Egyszer megnéznélek meccsen – vetettem fel, ezzel jóformán meghívatva magam.

- Na, majd egyeztetünk – kapott rá a dologra.

- És énekelni is fogsz nekem – jelentettem ki neki, mire nevetve megrázta a fejét.

- Ha leitatsz, talán – gondolkozott el.

- És ha szépen kérlek? – fordultam vele szembe, mert időközben megérkeztünk.

- Hát nem tudom – ingatta a fejét. – Maradjunk a leitatásnál – nevetett fel, majd miután mindketten abbahagytuk, a hátam mögé nézett. – Szóval itt laksz?

- Olyasmi – néztem én is tekintete irányába.

- Szép – bólintott elismerően, aztán amikor visszafordultam, a kezembe nyomta a legújabb típusú iPhone-t. – Beírod a számod? – Válasz helyett, kivettem a kezéből, és bepötyögtem a számjegyeket, meg a nevemet. – Köszi – vette vissza. – Akkor majd írok – eresztett meg egy mosolyt, majd közelebb lépett, és csakúgy, mint legutóbb, megölelt.

- Várni fogom – mondtam még neki, aztán kinyitottam a kaput, és elindultam a bejárat felé, miközben az eddig gondosan távol tartott gondok újra rám telepedtek. 

Comfort Zone - 2. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a visszajelzéseket, nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki írt, viszont bevallom, nagyon keveslem. Régebben sokkal többen írtatok, legyetek szívesen vegyétek a fáradtságot és pár mondatot írjatok nekem, azért én is sokat dolgozok egy-egy résszel, jól esne cserébe valami visszajelzés. Nem akarok panaszkodni, meg hogy utáljatok miatta, csak na... remélem, megértitek :)

xxx Larissa

***********************************************

Az életem

Hulla fáradtan ébredtem hétfőn. Egész éjjel tanultam, és beadandót írtam. Muszáj volt teljesítenem, ha nem akartam, hogy a szüleim szigorúbban fogjanak. Még akkor is, ha rühelltem az egészet úgy, ahogy volt. Hailey és Zayn nem értette, miért csinálom, hiszen szerintük így sosem lehetek majd az, aki lenni szeretnék, de én pont úgy éreztem, ez az egyetlen módja, hogy a legnagyobb részben önmagam lehessek.

- Miranda, mikor mész? – kopogott be apám. – Tizenöt perc múlva indulok egy megbeszélésre, ha jó neked, akkor elviszlek.

- Tökéletes – nyitottam ki az ajtót, kapva a lehetőségen.

- Igyekezz, nem szeretnék várni – tette még hozzá, majd lement.

Sosem tudtam rajta kiigazodni. Bizonyos napokon úgy viselkedett, mintha engem szeretne a világon a legjobban, más napokon pedig szimplán figyelmen kívül hagyott, mintha nem is léteznék. A legtöbbször ez percenként is változott, úgyhogy leginkább azt tudnám mondani, hogy semleges kapcsolatunk volt. Sem ő, sem én nem akartunk mélyebben a másikba nézi.

- Joghurt a hűtőben, pénzt tettem a kártyádra – tájékoztatott anya, amikor felöltözve megérkeztem a konyhába.

Csak, mint mindig, most is kosztümöt viselt, kinézete makulátlan volt, és 45 évéből is letagadhatott vagy 10-et.

- Tudom, kaptam róla értesítést – tettem le telefonomat az asztalra, és a hűtőhöz léptem, hogy vajat, felvágottat, sajtot és paprikát vegyek ki belőle. Biztos, hogy nem fogok joghurtot enni. Hacsak nem akarok már az autóban felfordulni.

- Jó. Szép napot! – vette fel a táskáját, és az ajtó felé lépdelt. – Ó, és ne felejtsd el, ma négyre van időpontod a kozmetikushoz – figyelmeztetett, mielőtt végleg távozott volna.

- Marha jó – morogtam magam elé, és beledobáltam a kenyérbe a cuccokat.

- Indulok – jelent meg a lépcső aljában apa is aktatáskával, öltönyben. El se tudtam képzelni másban. Mióta megszületettem csak így láttam. Szerintem még alváshoz sem vette le a nyakkendőt.

- Fél perc – húztam fel a cipőmet, majd a vállamra dobtam a táskámat, és felkaptam a szendvicset, amit apám örömére a kocsiban terveztem elfogyasztani.

Már kinn voltam, amikor eszembe jutott, hogy a telefont az asztalon hagytam, így visszasiettem. A BMW dudájára kapkodni kezdtem lábaimat, bár fogalmam sem volt, mi a fenéért rohant ennyire, amikor direkt mindig fél órával korábban indult, hogy bármi is van, biztos odaérjen.

Az út csendben telt, én a laptopomon olvastam át az éjjel megírt dolgozatot, kijavítottam benne a két hibát, amit találtam, apám pedig rettenetesen el volt foglalva a vezetéssel. Jól tudtam, kapcsolatunkra az nyomta rá a bélyeget, hogy olyan életstílust választottam, ami nem illet bele a család imidzsébe, de ettől függetlenül mérhetetlenül zavart, hogy az apám tulajdonképpen csak a sofőröm, és egy bankautomata volt, ami nyomja a pénzt a kezembe. Anyám meg mondjuk a bejárónőm lehetne, ha nem béreltek volna fel arra egy külön személyt.

- Jó munkát! – szálltam ki a kocsiból, aztán elindultam a bejárat felé.

Nem sűrűn értem ide időben, most viszont még tizenöt percem volt az előadás kezdetéig.

- Szia! Pénteken nem voltál utolsó órán, de aláírtam helyetted a jelenlétit – ült le a mellettem lévő helyre Harry, az egyik csoporttársam, akit fogalmam sincs, honnan szalajtottak.

Talán még az első egyetemi napjaimon beszéltem vele kétszer, azóta kötelességének érezte, hogy jegyzeteket adjon, és aláírja helyettem a jelenléti ívet, ha nem vagyok ott. Ötletem se volt, miért csinálja, mindenesetre kedvességét eszem ágában sem volt elutasítani.

- Köszönöm – néztem fel rá mosolyogva, aztán visszanéztem a laptopomra, hogy elküldjem a tanárnak a dogát. Jó szokásomhoz híven az utolsó pillanatban.

Csak akkor vettem észre, hogy Harry még mindig felém fordulva ül, amikor a tanár belépett az ajtón, és felnéztem. Hirtelen bunkónak és hálátlannak éreztem magam, de kimentettem magam azzal, hogy végül is én semmi ilyenre nem kértem, és nem is vártam el tőle. De majd azért egyszer meghívom egy kávéra.

Délben végeztem, utána elmentem ebédelni, és közben felhívtam Mazt. Nem volt célom azzal, hogy konkrétan őt választottam, de ő volt a hívásnaplómban az első, én pedig lusta voltam kikeresni másét. Meg lényegében mindegy, kinek mondom, hogy mégsem megyek ma velük, úgyis átadják egymásnak.

- Anyám beírt kozmetikushoz – mondtam neki mérgesen.

- Utálom anyádat – jelentette ki. – Utána se jössz?

- Mire végzek lesz vagy hat, és holnap zh-t írok, át akarom nézni. Meg amúgy is úgy fogok kinézni utána, mint valami szörny – fintorogtam, bár azt nyilván nem látta.

- A sulidat is utálom, mi a fasznak jársz? – mérgelődött tovább.

- Én se örülök neki, nehogy azt hidd. Mit csinálsz most? – kérdeztem tőle, aztán egy újabb falatot tettem a számba.

- Baszom a rezet – válaszolta, mire felnevettem.

- Jól hangzik. Nem kell új cipő? – puhatolóztam tovább. Eszembe jutott, hogy tegnap venni akartam egy újat a deszkázáshoz, és most pont volt három és fél órám, amiben nem terveztem hazamenni.

- Kéne, de most még annyi pénzem sincs, mint amúgy.

- De nekem van – osztottam meg vele a nyilvánvalót. Nem ez lenne az első eset, hogy én veszek neki valamit. Ötünk közül, ő volt a legrosszabb helyzetben.

- Mégse utálom annyira a szüleidet – lelkesedett be. – De attól még megbaszhatják – röhögött fel. – Na, hova menjek?

- Hívj taxit, gyere a Brunswickhoz, majd én kifizetem, csak siess – adtam ki neki parancsba, aztán elköszöntem tőle, és befejeztem az ebédet.

Ott vártam rá, ahol megbeszéltük, és amikor kiszúrtam a taxiban, ami mellesleg nem volt egyszerű, odasiettem, mert sejtettem, hogy a sofőr már ideges. Bekopogtam az ablakon, és meglebegtettem a bankjegyeket, hogy jó lenne, ha kinyitná az ajtót, és minél hamarabb hagynánk egymást menni.

- Na, mi van, anyád valami szeretetszolgálatba is benyomott, hogy segíts a szegényeken? – viccelődött azonnal, miközben egymás mellett haladtunk a bevásárló központ felé.

- Nem, ez csak a természetemből fakadó kedvesség – néztem fel rá. – De nyilván, te erről még nem hallottál – szúrtam neki oda.

- Én hiszem, hogy ezek a dolgok tanulhatók. Bár abban is biztos vagyok, hogy nem kell hozzá pszichológus diploma – csapott vissza.

- Mondanék valamit, de nem teszem – löktem meg, de csak azért mondtam, mert cserbenhagyott az agyam, és nem tudtam, mit reagáljak.

- Blabla, jó duma – látott át rajtam.

Már nem válaszoltam, csak felnevettem, aztán beléptem a fotocellás ajtón, és a cipős bolt felé kezdtem törtetni az embertömegben. Utáltam, hogy mindenki csak tötymörög, bámulja a kirakatokat, és elállja a céltudatosabb vásárlók útját. Ráadásul csak a szájukat húzva tudnak arrébb mozdulni, amikor udvariasan arra kéred őket.

- Tudod mit nem értek? Hogy az emberek, miért jófejkednek, amikor pontosan tudják, hogy a válasz így is úgy is bunkó lesz – kritizálta viselkedésemet Maz.

- Mert így legalább valahogy, de arrébb állnak, és nem kezdenek el üvölteni az arcomba, hogy jaj ezek a fiatalok. Mindemellett igazat adok neked – tettem hozzá.

Bár nem szokták pozitív értelemben használni a primitív jelzőt, én mégis szerettem Mazben, hogy ennyire nyersen látta a világot. És igen valóban hiányzott belőle a modor, és sokszor néhány alap viselkedési norma is, mégis amikor az élet nagyobb és mélyebb dolgairól beszélgettünk, teszem hozzá évente egyszer, akkor valahogy neki voltak a legjobb meglátásai. Talán pont azért, mert nem veszett el a részletekben, amikben egy műveltebb ember igen.

- Jó, ezt értem, de akkor inkább úgy kérdezem, hogy miért reménykednek az emberek egy normális reakcióban? Mármint, amikor normálisan viselkedsz, akkor nyilván azt várod el vissza is. Számítasz rá – fűzte tovább gondolatait.

Értettem én az ő nézőpontját is, hiszen neki egy kiábrándult képe volt, mind a világról, mind az emberekről úgy általában, de szerintem senki más nem értette úgy, mit is jelent reménykedni, mint ő, és ezt vele is megosztottam.

- Én már azt se tudom, mit jelent maga a szó – tagadta azonnal. – Csak úgy vagyok, napról napra.

- Aki napról napra él, az csak a reményből építkezik, Maz. Semmi másra nem támaszkodik csak arra, hogy ez a nap majd valami mást hoz. – Eszem ágában sem volt kioktatni, és szerencsére ő sem vette így. Alapjáraton nyitott volt mások szemléleteire.

- Szörnyű hatással vagy rám – röhögte el magát, véget is vetve a nagy komolyságnak. – Ha veled vagyok, idiótává válok – fintorgott.

- Gondolkodásnak hívják, és hidd el, nem olyan rossz dolog. Ide jöttünk – húztam be az Office Shoes üzletébe.

Jó volt nézni, ahogy bevetette magát a sorok közé, és válogatni kezdett. Én is így tettem, csak a női oldalon, majd amikor végeztünk, kifizettem mindkettőnkét.

Szótlanul sétáltunk kifelé, én örültem az új lábbelimnek, Maz meg nézelődött.

- Mira – állított meg. Azt hittem látott valamit, de ehelyett sután nézett rám, úgyhogy azonnal tudtam, mi következik. – Köszönöm. – Ha nem tudtam volna, mennyire kínos elfogadnia ezt, akkor megjegyeztem volna, hogy ezt se sokszor hallani tőle, de ehelyett csak rámosolyogtam. Szívem szerint meg is öleltem volna, de már a gondolat is abszurd volt.

- Ugyan – legyintettem egyet. – Mi a véleményed Louis-ról? – El akartam terelni a témát, hogy ne kattogjon ezen tovább, de még én is meglepődtem, hogy ezt kérdeztem. Vissza akartam szívni, de mivel tudtam, ez lehetetlen, inkább finomítani próbáltam. – És Liamről? – tettem hozzá gyorsan.

- Ugh, Liam – rázta meg hitetlenkedve a fejét. – Szerintem azt a gyereket betehetnéd egy turmixgépbe, és amikor kivennéd, még akkor is ugyanolyan peckesen sétálna el. Persze közben illetne néhány lenéző pillantással, mert a bekapcsoló gombot a középsőujjaddal nyomtad be, és nem a mutatóval. – A gyereket ismerve, annyira elképzelhetővé vált a kép, hogy szó szerint láttam magam előtt, amiről Maz beszélt, és ettől elkapott a röhögőgörcs.

- Kosár közben azért lazult kicsit – tettem hozzá Liam elemzéséhez két nevetés között.

- Persze. Éppen annyit, amennyit a cipőfűzőm szokott, amikor két csomóra kötöm – érzékeltette, mit is jelent pontosan az a kicsit. Mondanám, hogy újra felnevetettem, de még le se olvadt a vigyor a fejemről. Mindig ez volt, ha vele voltam. Baromi viccesen tudta magát előadni. – Louis-nak amúgy nagy szerencséje volt, mert Liam után őt még normálisnak is mondhatjuk – tért át Louis-ra, amitől az előbbi vigyorgásom, egy álmodozó mosolyba fordult.

Amint észrevettem, a kirakatokat kezdtem bámulni, és igyekeztem eltünteti az arcomról mindennemű árulkodó jelet. Más esetben, lazán hozzáfűztem volna, hogy szerintem amúgy jól néz ki, de a körülményeket ismerve, Maz biztos alaposan kiröhögött volna.

- Rabolj el – könyörögtem neki, amikor egy órával később menni készült.

- Hogy apám mellett kössek ki? Nem, kösz – grimaszolt. – De ha van kedved, éjjel is csinálhatunk valamit, szerintem a többiek is benne lennének – vetette fel újabb ötletként.

- Tényleg nem tudok most – válaszoltam neki a szomorúan.

- Hát akkor majd szerdán – tartotta felém az öklét, én pedig a számat húzva odatettem a sajátomat, majd néztem, ahogy elindult.

Még egy órám volt, amit el kellett valahogy ütnöm, de semmi dolgom nem akadt, úgyhogy az első szembejövő padnál leültem, bedugtam a fülemet, hogy kedvenc számaim egyike üvöltsön bele, aztán elővettem az egyik füzetemet, és firkálgatni kezdtem. Végül annyira belejöttem, hogy észre se vettem, már tíz perce ott kellene lennem. Annyira mondjuk nem zaklatott fel a dolog, szép komótosan visszatettem a táskába a cuccaimat, és kényelmes léptekkel indultam meg a két sarokra lévő szépségszalonhoz.

Sosem voltam az a típus, aki képes volt huzamosabb ideig semmittevés nélkül ücsörögni, úgyhogy a kínok kínját kellett átélnem, amíg a fehér ruhás nő az arcom felett állva próbált beszélgetést kezdeményezni. Legszívesebben elütöttem volna a kezét, felálltam volna, és ott hagytam volna, de tisztában voltam vele, hogy anyám előbb vagy utóbb értesülne róla, úgyhogy mantraként mondogattam magamban, hogy jó kislány vagyok, nyugodt vagyok, kibírom, aztán amikor végre kész lettem, szinte köszönés nélkül húztam el a csíkot.

Fogtam egy taxit, és hazáig meg sem álltam, miközben folyton azon járt az eszem, hogy a többiek most milyen jól szórakozhatnak. Az ágyban, a füzetem fölé görnyedve is csak a sarokban álló gördeszkámra tudtam koncentrálni. Fülemben hallottam, ahogy a kerekek gurulnak az aszfalton, ahogy az alja végigcsúszik egy korláton, majd a földhöz csapódik. Éreztem, ahogy az arcomba vág a szél, és annyira sikerült saját képzelgésembe beleélnem magam, hogy amikor anyu dörömbölt az ajtón, jelezve, hogy vacsoraidő van, konkrétan úgy éreztem magam, mint aki éppen akkor esett el.

Tanulásra hivatkozva a vacsorámat a szobámban fogyasztottam el, és attól függetlenül, hogy igazából örültem, amiért nem kell egy újabb felszínes beszélgetést végigülnöm, most legalább nem is hazudtam akkorát. Valóban muszáj volt rávennem magam, hogy legalább egyszer figyelmesen végigolvassam az anyagot, csak hogy gyakorlatban ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint elméletben.

A baj igazából az volt, hogy utáltam ezt a helyzetet. Nem magát azt, hogy iskolába kellett járnom, hiszen tudtam, el kell, végezzem, ha nem akarok az utcán kikötni vagy a szüleimmel élni egész életemben, de a kettős életmód sokszor eléggé megviselt. Legrosszabb napjaimon még skizofrénnek is éreztem magam, amiért délelőtt teljesen képes voltam azonosulni az életmóddal, amit a családom tett alám, mármint, ami a külsőségeket illeti, aztán délutánra meg lezüllöttem. Még a kinézetem is tök más volt, valószínűleg az ismerőseim a suliból, nem ismernének meg az utcán, és ez fordítva is igaz.

Comfort Zone - 1. fejezet

Sziasztok, Drágáim!

Le is telt az egy hét, és a prológus után itt is a hosszabb kaliberű első rész. Had köszönjem meg nektek a 7 kommentet, 15 pipát, plusz a csoportban a 3 visszajelzést, illetve az üzenetben tetteket is. Nagyon jó volt olvasni, hogy már az a kevéske infó is elég volt ahhoz, hogy ennyi ember érdeklődését felkeltsem. Remélem, hogy a mostani fejezet után még jobban fogjátok majd szeretni a történetet. 

A mostanival kapcsolatban csak annyit szeretnék mondani, hogy borzasztó napom volt tegnap, illetve ma is, átolvastam, de nem tudom, hogy mennyire sikerült a javításra koncentrálnom, ha hibát találtok valahol, kérlek, nézzétek el és/vagy jelezzétek, én pedig majd kijavítom, amilyen hamar csak lehet :)

Írjatok minél többen, mert nagyon nagy erőt adnak az üzeneteitek, úgyhogy most megyek is, elolvasom újra a múlthetieket, illetve válaszolok, amennyire csak időm van! Köszönöm szépen őket!

xxx Larissa 

*************************************

Andy haverjai

- Áú, baszd meg, te idióta – jajdultam fel, amikor Maz kicsavarta a kezemet. Fájdalmamat elnyomva, löktem rajta egyet, aztán duzzogva leültem a többiek mellé. Már egy ideje bunyóztunk, de nem állt szándékomban ennyire komolyra fordítani. Sose vette észre magát, és bár régebben sokat harcoltam azért, hogy ne tekintsen kisebb rangúnak csak, mert én lány vagyok, ilyenkor mégis rossz volt, hogy nem vette figyelembe.

- Jól vagy? – kérdezte Zayn, mire morcosan bólintottam egyet. Párszor köröztem a vállammal, aztán igyekeztem elfelejteni az egészet. A lábamat a deszkámra tettem, és ide-oda kezdtem tologatni.

- Csináljunk már valamit – terült el a fűben Hailey. Látványosan unatkozott, amit meg is értettem. Mióta kijöttünk, csak itt ültünk, és az egyikünk telefonjából szóló zenét hallgattuk.

- Hívjuk ki Andyt – vetettem fel, mire mindenki egy emberként nézett rám. – Most mi van? Komolyan utáljuk, vagy mi? – tártam szét a kezeimet.

- Egy hónapja nem volt velünk sehol – emlékeztetett Hailey.

- Sydneyben volt – magyarázkodtam a srác helyében. Akármilyen mérges is voltam rá, amiért többször is félretolt minket különböző elszalaszthatatlan teendői miatt, hiányzott. Nélküle nem voltunk teljesek.

- Egy hétig. Az rohadtul csak hét nap a harmincból – vetett rám egy lenéző pillantást Maz.

- Talán mi se kerestük annyira – húztam fel a szemöldökömet, számítva rá, hogy ezzel végleg ki fogom verni a biztosítékot.

- Na, ne kúrd fel az agyam! Háromszor talált ki valami faszságot, hogy miért nem jön. Nem fogom leszopni, hogy hajlandó legyen újra a csóró barátaira is időt szakítani – fonta karba a kezét Maz, és úgy tűnt, nem hajlandó tovább erről vitázni.

- Hívjuk fel – rántotta meg Zayn a vállát, és már elő is vette a telefonját, hogy még azelőtt tárcsázza a hiányzó tagot, mielőtt a többiek ellenkezni tudnának.

- Ez nevetséges – sétált arrébb Maz tüntetőleg, hogy még a beszélgetést se hallja.

- Hey, man! Waddup? – szólt bele Andy vidáman.

- Semmi, bro. Itt vagyunk mindannyian, aztán éppen arról ment a duma, hogy már itthon vagy, és kijöhetnél te is deszkázni. Rég volt már – vázolta fel neki azonnal Zayn, mire egy kis csend következett a vonal túlsó feléről.

- Hát az az igazság, hogy Liam és Louis pont most jöttek át, aztán pofátlanság lenne, ha el is küldeném őket – válaszolta halkabban.

- Az is pofátlanság, hogy most már a negyedik alkalommal szkippelsz – kiabálta Maz távolról, mivel valószínűleg hiába nem akarta, a hang odáig is elterjedt.

- Komolyan Andy, ne csináld már – mondta neki Hailey is.

- Vettem, és értem is, hogy miért haragszotok, de tényleg most érkeztek. Később nem jó? – próbáld alkudozni.

- Most vagy inkább ne gyere – válaszolta morcosan Zayn.

- Hozzad a haverjaidat is, csak gyere már! – szólaltam meg én is, mire megint kaptam három, nem túl elismerő pillantást.

- Nagyon nem kellenek ide felső tízezerbeliek – súgta Hailey, hogy Andy ne hallhassa.

- Ja, jól beszél – támogatta Maz is, aki időközben mégis leült mögénk.

Amíg mi erről vitatkoztunk, Andy is felvetette az ötletet a mostanában velünk szemben előnyt élvező barátainak, végül pedig mindenki meglepetésére, beleegyeztek.

- Köszönjük, Miranda – hajlongott előttem Hailey szarkazmussal teli hanggal.

- Jó, most már mindegy. Legalább jön, a két majom úgyis csak ülni fog a seggén, nem fognak sok vizet zavarni – rántotta meg a vállát Zayn, aztán felpattant. – Húzzunk! Azt mondta odajönnek a parkba.

Azonnal utána indultam, nem akartam Mazzel és Haileyvel maradni, miután egyértelmű volt, hogy most egy fél napig utálni fognak. Morcos arccal beszélgették végig az utat, és persze annak ellenére, hogy nem értettem velük teljesen egyet, azért egy részét én is éreztem. Andy tényleg úgy tűnt, hogy egy ideje lecserélt minket. Mindig érződött rajta, hogy ő nem veti meg a fényűző életmódot sem, de eddig szívesen jött velünk, és nekem is fájt, hogy már nem így van. Sőt biztos voltam benne, hogy nekem fájt a legjobban, hiszen én mégiscsak vele kezdtem el ezt az egészet.

- Zaynie – kapaszkodtam a kezébe, aztán felálltam a deszkámra, és hagytam, hogy húzzon. – Te is mérges vagy? – kérdeztem tőle.

- Nem. Legrosszabb esetben mindannyian hazamegyünk – mosolygott rám. – Ja, akartam már kérdezni, hogy a múltkor láttam az egyik füzetedben egy csillagot, tök jól nézett ki. Mit tervezel vele?

- Ha ugyanarra gondolunk, akkor nagyon semmit. Lehet, majd felfújom valahová. Miért?

- Hát, esetleg nekem ajándékozhatnád, én pedig magamra varratnám – nézett rám nagyokat pislogva gyönyörű, hosszú, fekete szempilláival.

- Lehet erre nemet mondani? – nevettem fel. – A tiéd. Majd elhozom neked – mosolyogtam rá, aztán elengedtem a kezét. – Verseny? – húztam fel a szemöldökömet, aztán amikor bólintott, mindketten megiramodtunk.

Végig a sarkában voltam, és bár tudtam, hogy nyerni nem fogok, igyekeztem minél kisebbre csökkenteni a vereségemet. Ennek azonban az lett az ára, hogy majdnem kilapultam, ugyanis a zebrán Zaynnek még zöldet mutatott a lámpa, nekem pedig meg már egyértelműen pirosat. A két irányból jövő kocsik kerékcsikorgással fékeztek le, miközben őrült módjára nyomták nekem a dudát. Megmondom őszintén, egy pillanatra bennem is megállt az ütő, de aztán igyekeztem minél hamarabb eltűnni onnan, és végül, amikor beérünk a parkba, majdnem neki gurultam Zaynnek. Leugrottam a deszkáról, és amíg a lendületem vitt szaladtam, majd összeszedtem kedvenc járgányomat, és vetélytársam felé fordultam.

- Legközelebb kislány – húzta elégedett félmosolyra a száját.

- Megint vesztettél – szólalt meg mögöttem Andy, akinek azonnal felismertem a hangját. – Imádom, hogy sosem adod fel – bólintott elismerően, amikor szembe fordultam vele. Felém tartotta az öklét, mire összeütöttem ujjainkat. – Többiek?

- Csigák. Mindjárt jönnek – válaszolta Zayn, miközben ő is hasonlóképpen köszönt haverunknak.

Oldalra léptem, hogy Andy mögé nézzek, ugyanis nem állt mellette egyik haverja sem. A két srác akkor állt fel a padról, és indult meg felénk. Muszáj voltam a szám elé kapni a kezem, és miközben azon voltam, hogy elfojtsam feltörni készülő röhögésemet, lehajoltam, hogy bekössem a cipőmet. Sokáig piszkáltam, mert egyszerűen nem bírtam uralkodni a vigyorgásomon. Sosem találkoztam még a srácokkal, de képen láttam már őket, szóval tudtam, hogy melyikük Liam és melyikük Louis. A vicces viszont az volt, ahogy Liam ideállított. Fekete elegáns cipő, méregdrága farmer, kék inge pedig a nyakáig be volt gombolva. El sem tudtam képzelni, mégis mi vihette rá, hogy ilyen karót nyelten jelenjen meg. Mindenesetre rettenetesen röhejes képet festett.

Hailey és Maz nem voltak olyan diszkrétek, mint én, belőlük hiányzott a modorosság, hogy őszinte legyek. Egyszerre nevettek fel, talán ez volt az egyetlen, amiért azt hihették, hogy valami vicceset mondtak egymásnak, Andy viszont pontosan tudta, hogy mi ütött belénk.

- Mira, segítség kell a cipőd bekötéséhez? – rúgta meg a cipőm orrát, mire összeszedtem magam, meghúztam a masnit, és felálltam. – Remek – vetett rám egy mérges pillantást, én pedig úgy döntöttem jobban teszem, ha Louis-t méregetem, hiszen tőle nem kapott el a röhögőgörcs. Sőt, ami az illeti, nem kis meglepetés volt. Egy fehér tanktop volt rajta, fekete feszülős nadrággal és adidas cipő. Hogy ez a mindennapi öltözéke volt-e, azt nem tudom, de ha nem, akkor legalább próbálkozott.

- Oké, srácok. Had ne mutassak be én mindenkit egyesével – kérte Andy, aztán Liamet és Mazt a válluknál fogva közelebb tolta egymáshoz, hogy megkezdjük a bemutatkozást.

- Liam Payne – nyújtotta a kezét a srác, ezzel egy kicsit túl hivatalosra véve a formát.

- Marius Lucas-Antonio Listhrop – mondta rezzenéstelen arccal Maz, mire én sikeresen képen röhögtem Louis-t. Ez hülye! Képes volt a teljes nevén bemutatkozni, amikor egy utálja, kettő sosem használja. De gondolom nem hagyhatta ki a gúnyolódást.

- Bocs, bocsi, ne haragudj – kértem elnézést a velem szemben álló sráctól, de még mindig úgy vigyorogtam, mint valami hülye. – Miranda – mutatkoztam is be gyorsan, mire ő is megosztotta velem keresztnevét. Szája sarkában egy kissé bizonytalan mosoly bujkált, de még mindig sokkal szimpatikusabb volt, mint Payne.

Miután kissé szenvedősen, de mindenki bemutatkozott mindenkinek, először a földre, és deszkáinkra ültünk, hogy megvitassuk, mi a helyzet Andyvel. Liam egy pár másodpercig hezitálva nézegette a koszos betont, de végül ő is méltóztatott letenni az elit seggét.

- Na, de szerintem nem csak ücsörögni jöttem – állt fel egy kis idő múlva Andy, és ezúttal köhögéssel próbáltam álcázni újra feltörő nevetésem, amit Liam megkönnyebbült arcának látványa okozott. Öröme azonban csak addig tartott, amíg Zayn fel nem ajánlotta neki a deszkáját. Akkor aztán bőszen tiltakozva amellett döntött, hogy inkább a padról követi figyelemmel az eseményeket.

Tekintetem találkozott Louis-éval, amikor hátat fordítva ki akartam végre röhögni magam, mert féltem, a végén még tényleg megfulladok. Nem tudtam eldönteni, mit látok az arcán, megvetést, amiért pofátlan vagyok a legjobb barátjával, vagy azt, ahogy ő is próbálja elnyomni a nevetését, mindenesetre elkaptam a tekintetemet, és én voltam az első, aki felugrott a deszkájára, és célba vette az egyik emelkedőt.

Hamarosan a többiek is csatlakoztak, kivéve Louis-t, aki őszinte érdeklődéssel nézte, ahogy ide-oda gurulunk, miközben egymásnak mutogattuk a különböző trükköket.

- Hé, amúgy, Mira már le mer ugrani a lépcsőkön – kiabált át Maz Andynek büszkén. Hát igen, ő tanította, és nem voltam ám valami könnyű eset. Az egész maga nem nehéz, sőt elég alap, de négy lépcsőfoknál többet korábban nem mertem bevállalni. Az elmúlt hónapban sikerült meggyőznie róla, hogy nem fogok belehalni, és azóta szerettem is csinálni.

- Na, had lássam – tette csípőre a kezét Andy kihívóan, mintha nem hinné el, úgyhogy felvettem a deszkámat, és két fokonként szaladtam fel a lépcsőn. Jóval hátrébb mentem, hogy elég lendülettel érkezhessek meg az ugrás pontjáig, hogy aztán hibátlanul érjek földet.

A srácok sorban nyújtották ki a kezeiket, hogy miközben elgurultam mellettük, lepacsizzak velük, én pedig meglepetten vettem tudomásul, hogy Louis is kitartotta a kezét. Elégedetten mosolyogva csaptam bele az övébe is.

- Basszus, Maz, mondtam, hogy azért ne hagyd, hogy lehagyjon minket! – szólt oda oktatómnak felháborodottan.

- Ch, hol van még tőlem – legyintett egyet, amit egy seggberúgással jutalmaztam, de nem is foglalkozott vele. – Amúgy meg ne említsd magad egy lapon velem. Te is messze jársz még – kekeckedett vele, és hiába volt annyira az ellen, hogy felhívjuk Andyt, láttam rajta, mennyire örül neki.

- Ez nekem egy kihívásnak hangzott – kiáltott fel Hailey, én pedig bőszen bólogatni kezdtem. Ez jó lesz!

- Szétalázlak – hunyorgott Andy, elfogadva a kis versenyt, aztán mindketten megiramodtak, mi pedig levágtuk magunkat egy sorba, és szinte nyálcsorgatva néztük, mit alkotnak.

- Gördeszkáztál már valaha? – fordultam a mellettem ülő Louis-hoz, amikor Maz egyik korláton végigcsúszós mozdulata után elismerősen felmordult.

- Volt egy bő év, amikor rá voltam kattanva, de már lassan egy éve nem csináltam – válaszolta aprót rántva a vállán.

- És nem akarsz? – toltam elé a deszkámat.

- Majd ha végeztek – pakolta fel rá a lábát, ha már ott volt, aztán hátratette a kezét, megtámaszkodott rajta, és így figyelte tovább a két, hol a levegőben ugráló, hol a földön suhanó két srácot.

Vigyorogva néztem rajta végig, elkönyvelve, hogy határozottan szimpatikus gyerek, majd az övé mellé tettem a lábaimat, és én is inkább előre figyeltem. Nemcsak a trükkök voltak jók, de még az is jól nézett ki, ahogy egymást váltogatták, ugyanis Maz talpig feketében volt, Andy viszont fehér pólót viselt, szürke nadrággal. Öltözékükön nem kicsit ütközött ki a társadalmi különbség, de pont ezt szerettem ebbe, hogy itt nem számít, honnan jössz és ki vagy.

- Uff – vágtam fájdalmas fejet, amikor Andy elesett. Innen nézve elég nagynak tűnt, de semmi baja nem volt. Maz megállt előtte, két másodperc erejéig élvezte a győzelmét, aztán nagy kegyesen Andynek nyújtotta a kezét, és felsegítette.

Időközben teljesen elfelejtkeztem Liamről, aki messzebb a hátunk mögött ült a padon, de hirtelen eszembe jutott, és hátrapillantottam. Arca nem volt túl boldog, valószínűleg most jött rá, hogy itt nemcsak tologatjuk egymást, hanem komolyabban meg is sérülhetünk. Mondjuk, sehogy nem fért a fejembe, hogy nem érzi magát kényelmetlenül egyedül, miközben mi itt tök jól elszórakozunk. Ráadásul még Louis-nak is sikerült megtalálnia a közös hangot velünk, ő meg mintha valami nagy góré lenne, még csak szóba se elegyedett velünk. Fintorogtam egyet, aztán visszafordultam, hogy Louis kezével találjam szembe magamat. Meglepetten néztem fel rá. Annyira el voltam foglalva Liammel, hogy észre se vettem, mikor állt fel mellőlem. Nem akartam tovább lógva hagyni, úgyhogy megfogtam a kezét, és löktem magamon egyet, hogy ne neki kelljen egyedül felhúznia. Egy gyors mosollyal köszöntem meg a segítséget, aztán magam sem tudom, miért, de zavarban húztam ki kezemet az övéből.

- Akkor kell? – mutattam le szerencsétlenül a deszkámra, ő pedig bólintott egyet.

Meglepően határozottan vette el tőlem, és állt rá, még annak ellenére is, hogy nagyon is tisztában volt vele, mindannyian őt bámuljuk. Legalább öt percig néztük, mit csinál, aztán a többiek megunták, mert semmi röhejes nem volt benne, és maguk is visszatértek az ugráláshoz. Én továbbra is Louis-t figyeltem, mivel nem nagyon tudtam mást csinálni sportszer hiányában, így sikerült a testének minden egyes centiméterét feltérképeznem. Jó magam a Nike elkötelezett híve voltam, talán pont ezért csalt mosolyt az arcomra, ahogy Louis adidasa a fekete felületre simult. Szűk farmerja alaposan kihangsúlyozta formás vádliját és izmos combját, a fenekéről nem is beszélve. Akaratomon kívül vándorolt vissza tekintetem bizonyos időközönként eme testrészéhez, főleg, hogy mozdulatai következtében a nadrágjának dereka még lejjebb is csúszott. Ráadásul a lenge tanktop is engedett néhány dolgot láttatni. Nem mintha karján lévő tetkói nem lettek volna elegek ahhoz, hogy izgató gondolataim támadjanak. Jóisten, mi bajom van?!

- Zayn, megkaphatom a deszkád? – néztem le rá könyörgő tekintettel, amikor láttam, hogy leül.

- Vigyázol rá, mintha a szemed fénye lenne – mutatott rám szigorúan, és csak azután adta át, miután ígéretet tettem.

Azonnal Louis felé indultam, és elsuhanva mellette hívtam fel a figyelmét magamra. Amikor rám nézett, felhúztam a szemöldököm, és helyben csináltam egy heelflipet, majd várakozva pillantottam rá. Azonnal vette, mit akarok, és gond nélkül leutánozta mozdulataimat. Kombinációkat kezdtem csinálni, amiket simán utánam csinált, szóval áttértem nehezebbekre. Egy jó ideig elszórakoztunk ezzel, mindig egy kicsivel messzebb mentem, tesztelve, mennyit bír. Ahhoz képest, hogy elmondása szerint már régóta nem deszkázott, és előtte se töltött vele túl sok időt, jól ment neki. Amikor már nem volt több ötletem, megrántottam a vállam, és a három fokos lépcsőhöz mentem, hogy leugorjak a tetejéről. Láttam rajta, hogy nem indul neki olyan határozottan, mint eddig, de mindenféle tiltakozás nélkül kezdte el csinálni. Már az elrugaszkodásnál kibillent az egyensúlyából, a deszka jóval előtte ért földet, arccal lefelé, és Louis-nak se sok kellett, hogy hasonlóan végezze, de végül a kezével megtartotta magát, ezzel csupán annyit elérve, hogy oldalra érkezett, nem sokkal a lábaim elé.

Morogva tornázta fel magát ülő pozícióba, én pedig a kezemet nyújtottam felé, de amikor ránézett, fújtatott egyet, és inkább önerőből felállt. Majdnem elnevettem magam dacosságát látva, de végül sikerült összeszorítanom a számat. Meg akartam kérdezni, jól van-e, de a fiúk már megedzettek ilyen téren, tudtam, ha megkérdezném, akkor sérteném az önérzetét, így végül nem mondtam semmit ezt illetően.

- Na, jó, nekem kell egy kis innivaló. Te nem vagy szomjas? – kérdeztem tőle, mire bólintott, és odagurultunk Zaynhez, aki még mindig ott ücsörgött, mellette pedig ott sorakoztak a vizesüvegeink. Az enyémet odaadtam Louis-nak, és amíg ivott megköszöntem Zaynnek a deszkát, majd a palackban maradt vizet nagy kortyokkal lehúztam.

- Louis hallod nem is tudtam, hogy így tudsz deszkázni – veregette hátba Andy. Én se értettem, miért nem jött ki vele soha, ha szereti, de arra jutottam, hogy talán már nem érdekli. - Srácok Sydneyben amúgy gondoltam rátok.

- Milyen nagylelkű! Eszébe jutottak a barátai, amíg nyaralt. Várjál, mindjárt szerzek neked valami díjat – kezdett el körbe nézni. – Hm, az a kutyaszar megteszi – sandított végül vissza, mire Andy jól hátba vágta, aztán mindketten nevettek magukon.

- Szóval volt ott egy baromi jó kiépített deszkás pálya. Látnotok kellett volna, hogy milyen profik voltak ott. Leültem oda és vagy két óráig csak néztem őket.

Mindannyian hallgattuk a beszámolót, amit kézzel-lábbal mutogatva próbált még hitelesebben előadni. Liam is átült mellénk, de továbbra sem mutatott túl nagy lelkesedést. Kíváncsi voltam, vajon egy unalmas estélyen is így viselkedik-e, vagy ott tudja adni a behízelgő bájmosolyt.

Figyelmesen hallgattuk Andyt, aztán megjegyeztem, hogy legközelebb el is vihet minket magával, és ez mindenkiből nagy reakciókat váltott ki. Főleg Andyből persze, aki közölte, hogy majd ha beszállok az anyagiakba, akkor felesbe elvihetjük a bandát, de még inkább akkor se.

- Pedig ez mekkora király ötlet! - lelkendezett Hailey. - Mindketten fizettek egy plusz embert, abba nem fogtok belehalni, úgyis pénz van még a bőrötök alatt is.

- Had kérdezzem meg kedves Hailey, melyikünk marad itthon egyedül? Maz vagy én? - fordult nagy komolyan Zayn a lány felé. Hangjából csak úgy, mint mindig, áradt a nyugodtság, és pont ezzel érte el, hogy egy egyszerű kérdés is nagyobb megvetéssel hagyja el a száját.

- Te nem veszel két-három hónapig füvet, és meg is van a pénzed rá – vágott vissza Hailey, és ezen nekem is nevetnem kellett.

- Igaz! – csaptam a combjára.

- Na jó, húzzatok a picsába! – söpörte le magáról a kezemet, de szája sarkában látni lehetett, ahogy mosolyát visszafojtja.

- Liam, van kedved kosarazni? – fordult felé Andy. Meglepő volt, hogy egész idáig nem is foglalkozott azzal, mennyire szarul érzi magát az a szerencsétlen. A kosár említésére most először tanúsított egy kis lelkesedést, kezdtem elhinni, hogy ő is ember.

- De nincs labdánk – nézett szét, aztán kissé lelombozódva.

- Ó, dehogyisnem – állt fel Zayn.

- Van nálad? – nézett fel rá értetlenül.

- Persze, csak adj két percet, gyorsan felpumpálom – hunyorított rá.

- Oké – rántotta meg a vállát beleegyezően. Andy és Maz már röhögött, én és Hailey viszont csak bámultunk rá, várva, hátha leesik neki, hogy nem fog a farzsebéből előrántani egy összehajtogatott labdát, illetve egy kézi pumpát. – Várj, csak szórakoztál, mi? – Na, végre!

Zayn szó nélkül megveregette a vállát, aztán elhaladt mellette, hogy a parkban lévő kosárpálya felé induljon. Pár kölyök éppen játszott, jól ismertük már őket, mert rajtunk kívül csak ők lógtak itt, és őket is csak azért tűrtük meg, mert kölcsönadták a labdájukat, ha kértük.

Zayn nagy, határozott léptekkel haladt feléjük, és azonnal abba is hagyták a játékot, amikor észrevették a kitetovált srácot. Egymást lökdösték előre, hogy ki legyen az, aki Zayn elé áll, mi pedig vigyorogva figyeltük, ahogy az egyikük valószínűleg remegő kezekkel átadta a játékszert. Oké, talán nem mindig kértük őket szépen.

- Na, mi lesz, jöttök már? – intett felénk várakozva.

Csak úgy, mint a többiek, feltápászkodtam a helyemről, és elindultam Zayn felé, aki lebeszélte a három sráccal, hogy most ők is játszanak, így két, öt fős csapatot alkottunk. Én Mazzel, Liammel, Andyvel és az egyik kölyökkel voltam.

- Mi a neved? – passzolta neki a labdát erősen Maz.

- Carl – szedte össze minden bátorságát a 17 éves forma gyerek. – És a tiéd? – passzolta vissza.

- Az ne érdekeljen téged – vágta neki oda, szándékosan keménykedve. Volt egy ilyen kényszere, hogy mindenkinek megmutassa, ő itt a valaki, de nekem mindig csak mosolyt csalt az arcomra, hiszen én tudtam, milyen törékeny igazából.

- Maz, ha kikeménykedted magad, akkor akár be is adhatnád középre azt a labdát, és kezdhetnénk – szólt rá Zayn, aki megint csak csendben a háttérből irányítgatott. Imádtam, ahogy hagyta, hogy Maz úgy érezze, ő a főnök, és amikor már épp elhitte, akkor romba döntötte az egészet.

Jó magam nem voltam túl jó a játékban, mert alacsony termetem miatt elég magasnak tűnt az a kosárpalánk, és persze védőnek is kicsike voltam, főleg a srácok ellen. Viszont a középpályán néha sikerült labdát szereznem, és igyekeztem azt hasznosítani, a kosárra dobálást Andyre, védekezést Liamre hagyni, aki időközben kigombolt pár gombot az ingén, míg Maz besegített a szerelésben. Carl amolyan mindenes volt, és mivel nagyon jól játszott, mindenhol elkélt a segítsége.

Viszont sosem élveztem még ennyire a játékot. Louis, aki most az ellenfél csapatában volt, engem fogott. Folyton körülöttem volt, megakadályozva minden mozdulatomat, amit tenni készültem. Igyekeztem kitartott kezei alatt, fölött és között eljuttatni a labdát Liamnek, de nem sokat segített, ahogy kihívó tekintettel magasodott fölém. Arcán fölényes mosoly játszott, éppen olyan széles, hogy még édesnek mondhassam és ne arrogánsnak. Természetesen ismét elakadt benne a labda, én pedig dobbantottam egyet a lábammal, inkább frusztráltságomban, mint idegességemben.

Ezer éve nem éreztem senkiért akkora vonzalmat, mint ma Louis iránt. Minden mozdulata kikészített, és a „jaj de cuki”, illetve „dugj már meg” határára sodort. Amikor pedig egy fordulat után egyenesen a mellkasának ütköztem, ő pedig tenyerét a hátamra simítva tartott meg, kifejezetten rosszul lettem. Ráadásul kapaszkodót keresve megmarkoltam derekát, és ez izgató képek sorozatát indította el szemeim előtt.

- Pihennem kell – tettem fel a kezem, jelezve, hogy kiszálltam, aztán visszasétáltam a padhoz, és lerogytam rá.

Térdemen megtámasztottam könyökömet, és előre dőlve néztem, ahogy zavartalanul tovább játszanak, és örülnek egy-egy találatnak, vagy éppen hőzöngenek a szabálytalankodások miatt. Az én üvegem kiürült az előbb, úgyhogy elvettem egy másikat, ami fogalmam sincs, kié volt, de nem is nagyon izgatott. Csak pár kortyot ittam belőle, mert tudtam, hogy a gazdájának is szüksége lesz még rá.

- Minden ok, love? – sétált hozzám Louis.

- Persze. Csak elfáradtam, már elég régóta kinn vagyok – vontam meg a vállam jelezve, hogy semmiség.

- Nagyon kemény, amit ti itt kinn csináltok – mosolygott, miközben ő is lenyúlt egy üveget. – Neked meg minden elismerésem, hogy így tartod a lépést a fiúkkal – mondta víztől csillogó ajkakkal, miután elvette a szájától az üveget. Hát ezt komolyan nem hiszem el. Vajon direkt csinálja, vagy egyszerűen fogalma sincs arról, mennyire jól néz ki?

- Igyekszem – bólintottam. Magamat se értettem. Hozzá voltam szokva a férfiak jelenlétéhez, sosem okozott gondot, hogy viselkedjek, ha velük vagyok, mivel a baráti köröm túlnyomó részét is az erősebbnek tartott nem tette ki, és mégis körülötte olyan esetlennek éreztem minden válaszomat.

- Na, amúgy nekem haza kell mennem, azért is hagytam abba a játékot – tájékoztatott, de mintha nem igazán fűlött volna a foga a távozásra.

- Nahát, és Liam nem csapott le a menekülési lehetőségre? – néztem vissza a pályára, hogy ne bámuljam tovább Louis izzadtságtól gyöngyöző homlokát.

- Szeret kosarazni – közölte velem a nyilvánvalót.

- Egyébként nekem is mennem kell – álltam fel, és kikerülve őt, az egy kupacban hagyott gördeszkákhoz léptem, hogy felvegyem az enyémet.

- Merre mész? - kérdezte közben.

- Victoria Park fele.

- Remek, akkor ma hamar haza fogok érni – mosolyodott el.

- Ezt hogy érted? – vontam fel a szemöldökömet.

- Azt mondják, jó társaságban gyorsan telik az idő – adott egy még mindig nem teljesen egyértelmű magyarázatot.

- Ó, te is arra jössz? – esett le végül, a fáziskésést pedig betudtam annak, hogy amikor ajkai mozgását néztem, nem igazán tudtam másra koncentrálni.

Nem volt kedvem visszamenni a többiekhez elköszönni, ezért csak odakiabáltam, majd miután kórusban elköszöntek tőlünk, elindultunk. Deszkámat a kezembe fogva vittem magammal, hogy Louis-nak ne kelljen loholnia utánam, miközben a hobbimról érdeklődött. Nem meséltem túl részletesen, minden, amit megosztottam vele, annyi volt, hogy mikor kezdtem el gördeszkázni, illetve nagyon csekély infó a többiekről. Nem nézett úgy ki, mint akiben nem lehet megbízni, de nem volt szokásom senkinek kiteregetni az egész életem az első találkozás alkalmával. Reméltem, nem érzi úgy, mintha távolságtartó lennék.

Miután befejeztem mondandómat kis időre beállt a csend. Egy kavicsot rugdosott maga előtt, arra koncentrált, és azután szaladgált, amikor nem arra ment, mint amerre tervezte. Párszor elém is került, olyankor visszapasszoltam elé, közben pedig azon merengtem, hogy új cipőt kéne venni, mert a mostanit már teljesen szétnyúztam. Nem mintha nem állna a szekrényemben millió egy másik, de azok nagy részét anyám vette nekem, szóval a legegyszerűbb is hat centis saroknál kezdődött.

- Szóval… miért hagytad abba a deszkázást? – vetettem fel egy új témát, amikor befejeztem a cipőimről való elmélkedést.

- Elég sok hóbortom volt, van, de egyik se tartott még tovább egy évnél. Mindent megunok egy idő után, vagy csak valami újba fogok, ami eltereli a figyelmem a korábbiról.

- Oh, és miket csináltál még? – siklottam el afölött, hogy megunta a deszkázást. Fejembe nem fért, hogy lehet erre ráunni. Mindig van valami új benne, mindig lehet újat tanulni, gyakorolni, vagy esetleg tovább fejleszteni.

- Tényleg rengeteg mindent. Amit focitól éneklésig el tudsz képzelni – nézett rám, és elmosolyodott, amikor látta megdöbbent arckifejezésem.

- Éneklés? – kérdeztem is vissza.

- Mint mondtam, eléggé kicsapongó vagyok – nevetett fel.

- Most már el is hiszem – mosolyogtam én is, aztán visszanéztem előre, és keserű szájízzel tapasztaltam, hogy már csak a sarokig megyünk együtt, ugyanis közben azt is megbeszéltük, hogy hol kell majd szétválnunk.

- Örülök, hogy találkoztunk, Mira – fordult velem szembe, amikor odaértünk.

- Én is – bólintottam egyet, nyomatékosítva szavaimat, majd megszeppenve tapasztaltam, hogy közelebb lép, és egy gyors ölelésben részesít. Miután elengedett, rám mosolygott, és lefordult, amerre mennie kellett.

Fel se tűnt, hogy utána nézek, amíg vissza nem pillantott a válla felett. Azonnal éreztem, hogy lángba borul az arcom, és hálát adtam az égnek, amiért már olyan távolságra volt, hogy nem láthatta. Intett még egyet, aztán előre fordult, és eltűnt a falak között.

Heves szívdobogással tettem le a deszkám, hogy folytassam utamat, fejemben pedig megállás nélkül csak az járt, hogy visszanézett.