Család

Sziasztok!

Well... eljutottunk idáig is. Számomra hihetetlen, hogy egy újabb történetet fejezek be. Na, de egyelőre még nem búcsúzom. Ez az utolsó rész, a következő héten hozom még az epilógust. Megsúgom, valószínű, hogy nem kell egy teljes hetet várni majd rá ;) Majd utána ráérek, sírni, nem? :D

Élvezzétek az utolsó részt, és arra szeretnélek kérni titeket, hogy mindenki, aki elolvasta, nyomjon egy pipát, mert szeretném látni, hogy hányan maradtatok így a végére. Illetve kommenteljetek minél többen, ha lehet. Tudom, még az előző kettőre se válaszoltam, de majd amint lesz időm a vizsgák mellett, pótolom őket. Nagyon hálás vagyok, mindenkinek, aki pipál/ír. Köszönöm!

Larissa xxx

******************************************

Chapter 37

Hirtelen görcsbe ugrott a gyomrom. Nem tudtam, hogy Liam családja vagy az enyém érkezett-e meg, de valahogy most egyik sem tűnt jobbnak. Paynéktől azért féltem, hogy vajon engem elfogadnak-e, a sajátomtól pedig azért, hogy Liamet elfogadják-e. Liam arcáról is hasonló érzéseket tudtam leolvasni, de aztán magabiztosan elmosolyodott, a derekamra tette a kezét, és az ajtó irányába terelt.

Azért megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, amikor az én szüleimet és a mellettük fülig érő szájjal álló húgomat pillantottam meg. Liam kinyitotta a kaput, és az ajtóban állva vártuk, hogy odaérjenek. Debbyvel gyorsan összepuszilkodtak, aztán közbeléptem, és a lehető legkönnyedebb hangon bemutattam barátomat. Ismerve szüleimet, én észrevettem, hogy jóval távolságtartóbbak, mint amilyenek egyébként szoktak lenni, de egyelőre betudtam annak, ami engem is feszélyezett egy kicsit az elején, mégpedig hogy Liam egy iszonyatosan gazdag világsztár. Na, bezzeg húgomat nem kellett félteni, ő azonnal megkérdezte, hogy mikor mutatjuk meg neki a házat, és most nagyon hálás voltam érte. Nagyon jól oldotta a feszültséget, főleg hogy Liam mosolyogva fogadta a lelkesedését. Ám előbb apa felemelte a bal kezében lévő ajándékzacskót, ami, mint kiderült, egy drága bort rejtett. Francba, talán nem ártott volna megemlíteni, hogy Liamnek egy teljes falnyi van vitrinbe téve.

- Igazán nem kellett volna – nézett fel láthatóan zavarban, amikor rájött, hogy a szüleim nem keveset költöttek erre.

- Ugyan már – legyintett egyet apu, mintha nem számítana, én pedig idegesen tűrtem a hajamat a fülem mögé.

- Köszönöm – bólintott végül mosolyogva Liam, Debby pedig újra megemlítette azt a körbevezetést, most már egyértelművé téve, hogy nem csupán gyerekes buzgóságága miatt nyaggat, hanem, hogy segítsen nekünk, és tovább vigye a kínosan megrekedt beszélgetést.

Hálásan mosolyogtam rá, Liam pedig ellépve mellőlem, húgom vállára tette a kezét, és elindult vele. Anyuékat előre engedtem, és a hátuk mögött haladva jártam végig velük a házat. Szüleim váltottak néhány pillantást egymással, de mosolyogva, kedvesen és nyitottan álltak Liamhez, úgyhogy még ha így elsőre talán sok is volt nekik szembesülni anyagi helyzetével, megnyugodtam. Bár meglepő mód örültem, hogy az újabb csengetés félbe szakította a ház bejárását.

Családomat visszavittük az ebédlőbe, megkértük őket, hogy üljenek le és várjanak ott, majd Liam szüleit is beengedtük. Karen és Geoff barátságosan megöleltek, Ruth pedig két puszival mutatkozott be. Mint kiderült Liam másik nővére nem tudott jönni, de üdvözöl minket.

- Jajj, úgy hiányoztál – szorongatta meg Liamet is édesanyja.

- Három napja láttál, de te is nekem – nevette ki Liam, miközben jóval fölé magasodva ölelte vissza. Nagyon aranyos volt. – Menjünk, együnk, mert éhes vagyok – simogatta meg Karen hátát, aztán elengedte.

Amíg mi a pult túl oldaláról az asztalhoz vittük a levest, addig szüleink is bemutatkoztak egymásnak, és beszélgetni kezdtek. Ebéd közben aztán mi kerültünk a terítékre, a szüleim Liamet, az ő szülei pedig engem igyekeztek megismerni néhány kérdéssel. Összességében én úgy éreztem, hogy nem volt semmi bajuk velem, barátságosak voltak, és bár Karen néha erős túlzásokba esett fiát illetően, Geoff pedig kissé szűkszavú volt, én is úgy véltem, hogy nem fogjuk egymást utálni. Ruth meg már most úgy viselkedett, mintha ezer éve barátnők lennénk, úgyhogy jól éreztem magam. Egyedül az zavart, hogy anya és apa nem nagyon tudtak feloldódni.

- Segítek lepakolni az asztalt – állt fel anyu, amikor elkezdtem összeszedni a tányérokat.

- Bess! – nyúlt hátra Liam. – Kiveszed a hűtőből a másik kólát?

- Persze – bólintottam, mire Roo felháborodottan horkantott egyet.

- Nehogy leszakadjon a lábad, amíg elmész érte te magad – vigyorgott rá.

- Megérdemlem a pihenést – dőlt hátra karba font kézzel, én pedig nevetve tettem le a pultra a koszos edényeket, hogy teljesítsem kérését. – Megérdemlem, nem? – kérdezte tőlem, amikor az asztal közepére tettem az üdítőt.

- Meg – forgattam meg a szemeimet mosolyogva. Kisfiú. – Elengedsz? – kérdeztem tőle, amikor még mindig fogta a karomat, viszont nem láttam rajta, hogy lenne vele valami célja.

- Tudod, mit szeretnék? – kérdezte meg a fejét rázva.

- Öhm, nem – feleltem.

- Kár. Akkor mehetsz – biggyesztette le ajkait, és hagyta, hogy tovább pakoljak.

Nemcsak én néztem értetlenül, hanem mindenki más is az asztalnál, azonban amíg ők hamar túlléptek rajta, én tovább gondolkoztam rajta. Anyuval bepakoltuk a mosatlant a gépbe, és el is indítottam, hogy legalább az le legyen tudva, aztán új tányérokat vettem elő és a sütit, amire mindenki lecsapott.

- Mondtam, hogy konyhatündér – dicsért Liam, és úgy tűnt, hogy senki nem akart vitába szállni vele, úgyhogy boldogan mosolyogtam, és egy puszit nyomtam az arcára.

- Na, valami ilyesmit akartam az előbb is – fejtette meg nekem a rejtvényt.

- Cukik – jegyezte meg húgom, de még mielőtt elpirulhattam volna, megkérdezte, hogy hívják a kutyát, amelyik már azóta az ajtóból bámult befelé, mióta leültünk enni.

- Watson – válaszoltuk egyszerre.

- Megyek, köszönök már neki – pattant fel Roo, aki úgymond a második gazdája volt.

- Ha nem fog megenni, akkor én is – pillantott ránk kérdően Debby.

- Ha viszel neki a sütiből, akkor nem téged fog – ugratta Liam. – Na, hát te meg? – fordult a másik irányba, ahol Watson már a könyökét bökdöste.

- Bocsi, azonnal berontott – tárta szét kezeit Ruth.

- Pokoli egy teremtés – jegyeztem meg.

- Maga az ördög nevelte – vigyorgott Liam, miközben elvett a sütis tálcáról két kockát, és Watsonnak adta.

- Elkényezteted, aztán meg én szívok vele – szidta le egy kicsit nővére, de csak jót szórakozott rajta.

Mindenki mosolyogva figyelte, ahogy Watson körbejárta az asztalt, remélve, hogy mindenkitől kap majd egy kis nasit, aztán Karen szipogására kaptam fel a fejemet.

- Jaj, ne már anyu! – sóhajtott fel Liam. – Mindig sír, komolyan – nézett ránk a fejét rázva, de arcán látszott, hogy nem sértésnek szánja a megjegyzést.

- Egy évben, háromszor látlak, még jó, hogy meghatódom, amikor találkozunk – mentegette magát nevetve, miközben továbbra is folyt a könnye.

- Na, ezt meg tudom érteni – szólalt meg anyu, talán először mutatva igazi közeledést. – Amikor Bessie elment Liammel, nagyon rossz volt. Nagyon tudtok hiányozni, higgyétek el – nézett ránk, én pedig zavartan néztem Liamre. Nem számítottam ilyen érzelmi kitörésekre.

- Jó, de most mindenki itt van. Örüljünk inkább egymásnak – javasolta Liam, miközben egyik kezével magához húzott, a másikat pedig édesanyja kézfejére tette.

Még körülbelül egy órát beszélgettünk az asztalnál, aztán, bár Debby kivételével mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy segítsenek takarítani, sikerült anélkül hazaküldenünk őket, hogy helyettünk pakoltak volna.

- Te maradsz még, ugye? – kérdezte Liam, miután kiengedte szüleit, és visszajött a házba.

- Háát nem tudom. Maradjak? – néztem fel rá, mintha még nem döntöttem volna el.

- Ühüm – bólogatott kérlelő tekintettel.

- Hogy ne neked kelljen pakolni, mi? – szívattam.

- Pontosan – vigyorodott el.

- Szemét vagy – csaptam a mellkasára. – De maradok, persze – közöltem vele.

Apu megköszörülte a torkát, hogy félbeszakítsa kis közjátékunkat, és bejelentette, hogy akkor viszont ők mennek, mert még otthon van dolguk, mi pedig kiengedtük őket. Miután újra ketten maradtunk, a konyhába mentem, hogy kipakoljam az első adagot a mosogatógépből, majd be a másikat. Liam előbb pihenni akart, megnézni egy filmet, de rábeszéltem, hogy jobb lesz úgy leülni, hogy tudjuk, már nem kell felállni semmiért.

- Amúgy – támaszkodott a pultnak – két nap múlva Amerikába kell mennem, és arra gondoltam, velem jöhetnél. Csak három nap, egy interjú meg egy díjátadó – tájékoztatott bővebben. – Los Angeles és Las Vegas – tette még hozzá, hogy véletlenül se utasítsam el.

- Rendben – adtam egy puszit a szájára.

- Marha nagy rend van már – kapta el a derekamat, és kivette a kezemből a konyharuhát. – Szerinted bírnak engem a szüleid?

- Igen, szerintem kezdenek rájönni, hogy nem igaz rád semmilyen sztereotípia. Na és, mi van velem?

- Anyu már biztos az esküvőnket tervezi fejben, ne aggódj, imádnak – döntötte a homlokát az enyémnek. – És én is.

Los Angelest azért is vártam, mert tudtam, hogy Chloe ott van Harryvel, és már régen találkoztunk. Hallanom kellett az egész sztorit élőben is, úgyhogy amikor Liammel megérkeztünk, és megpillantottam barátnőmet, azonnal elengedtem Liam kezét, és jó alaposan megölelgettem.

 - Na, szép – hallottam, ahogy Liam morgolódott. – Gyere ide Harry, itt maradtunk egymásnak – ölelte át.

Mindkét srác arcán megkönnyebbülést láttam, ők is örültek, hogy többé nem utálják egymást, és nekik is kellett az az ölelés, még ha csak viccnek is szánták. Megmondom őszintén, féltem picit, hogy azért még nem lesz teljesen fesztelen a légkör, de Chloe és Liam is jól kezelték a helyzetet, és nagyon jó volt, hogy így négyen képesek voltunk megmaradni egymás társaságában, anélkül, hogy valaki a másik torkának ugrott volna.

- Liam, szeretném megköszönni mind a repülőjegyet, mind azt, hogy ráébresztettél, minél tovább várok, annál távolabb kerülünk egymástól – nézett fel rá komolyan Chloe, én pedig összenéztem Harryvel. Mindkettőnk arcán boldog mosoly terült el.

- Örülök, hogy segíthettem – bólintott egyet Liamet.

- Tűzszünet? – nyújtotta felé barátnőm a kezét, amit az énekes azonnal el is fogadott.

- Hello! – vágta ki az ajtót Niall, és a szokásos vigyorral az arcán közeledett felénk. – Hogy van a világ legcukibb párocskája? – nézett rám és Liamre.

- Khm, azt hiszem, mi is megpályázzuk azt a helyet – emelte fel Harry Chloeval összekulcsolt kezeit.

- Egyik sokk, a másik után – kapott a szívéhez. – De bocs, maradok a shipemnél – nézett ránk csillogó szemekkel, mire mindenkiből kirobbant a nevetés.

- Imádunk Niall – mondtam neki. Ennek a srácnak, csak meg kell jelennie valahol, és ott azonnal élet költözik még a tárgyakba is.

Közben Louis is belépett, és éppen oda akartunk neki köszönni, de nagyban mutogatta, hogy maradjunk csendben, mintha itt sem lenne, ezért visszanéztem Liamre, aki háttal állt Louis-nak, úgyhogy egyértelmű volt, hogy ő a célpont. Az érkező kezében egy üveg víz volt, kinyitotta miközben közeledett, én pedig hátraléptem egyet, amikor a nyakába borította, hogy én ne kapjak belőle.

- Az anyádat Tomlinson! – kiáltott fel azonnal, hátra se kellett fordulnia, hogy tudja, ki érkezett meg. – Ti meg mind csak néztétek – mutogatott ránk felháborodva, aztán vigyorogva hátrafordult és kezet fogott Louis-val. – Csak hogy tudd, nem hiányoztál ám – kukacoskodott.

- Te se nekem – veregette meg a hátát Louis nevetve.

Két pillanattal később Zayn is megjelent, mindenkivel kezet fogott, de én elkaptam egy ölelésre. Beszéltünk telefonon néha, de hiányzott. Igazából mindenki. Jó volt újra együtt lenni a srácokkal. Sokáig mondjuk nem élvezhettünk a nagy találkozást, mert megjelentek a stábtagok is, és a műsoron dolgozók is egyre jobban sürögtek-forogtak, úgyhogy én Chloeval leültem egy félreeső helyre, és jól kifaggattam mindenről. Jó volt látni, hogy boldog, és bár aggályai nem tűntek el teljesen, legalább már képes volt őket háttérbe szorítani, és élvezni az énekessel együtt töltött időt.

- Beültök a közönségbe, csajok? – állt meg előttünk Harry, mi pedig bőszen bólogattunk.

Végig nevettem, amíg felvették a műsort, főleg, amikor szóba került a No Control dalszövege, ám ez még nem volt mindent, mert utána átmentünk egy tortaterembe, ahol kidobózniuk kellett a srácoknak. Chloeval már a könnyeinket törölgettük, de a fiúk is hasonló állapotban jelentek meg, amikor vége lett a forgatásnak.

- Ez a James akkora forma. – Niall még akkor is nevetett, amikor már a hotelbe mentünk vissza. Csak ült, nézett kifelé az ablakon, és néha elkezdett röhögni. Végül már nem is kérdeztük, mi baja van, csak vele nevettünk.

A két nappal későbbi díjátadóra Liamék stylistja öltöztetett fel. Egy gyönyörű hosszú ruhát kaptam, és meglepve tapasztaltam, hogy mennyivel kényelmesebben mozgok benne, mint mikor először kellett ennyire kicicomáznom magamat. A hatalmas limuzinban, amivel a helyszínre érkeztünk, a nagy készülődést már megszokott dologként kezeltem, és rájöttem, mennyit is változtam ez alatt a pár hónap alatt. Azt hiszem, sokkal magabiztosabb és bátrabb lettem. Nemcsak abban, ahogy Liam oldalán végigsétáltam a vörös szőnyegen, hanem a mindennapokban is, és nagyon jól tudtam, hogy ezt Liamnek köszönhetem.

- Sosem fogom elfelejteni, milyen megilletődve álltál mellettem év elején – suttogta Liam a fülembe, én pedig elmosolyodtam. – Lehet, hogy sok szaron átmentem idén, de csak hogy tudd, most hogy tudom, te vagy a jutalmam, bármikor végigcsinálnám még egyszer.

- Jaj, Liam – öleltem magamhoz így ülve.

- A legjobb turnézó előadó díjat nyerte… a One Direction! – kiabálta a mikrofonba a nő.

- Gratulálok – mondtam neki mosolyogva, aztán hagytam, hogy a srácokkal vidáman felsétáljon a színpadra, én pedig a helyemen ülve, büszkén és szerelmesen követtem szememmel.